(idézet: Ez Történt – Népszabadság 1956-ról – cikksorozat az ellenforradalomról)

Az alkotmányos rend helyreállításának befejező aktusa volt 1957 májusában az országgyűlés összehívása, amely legutóbb 1956. augusztus 3-án ülésezett. (Az őszi ülésszak összehívását október 29-re [!] tervezték.) 1956. november 4-e után az Elnöki Tanács látta el a legfelsőbb államhatalmi szerv feladatát. Május 9-én ült össze a Ház.

Rónai Sándornak, az országgyűlés elnökének javaslatára a testület néma felállással adózott a néphatalom védelmében elesett magyar és szovjet hősi halottaknak.

Az ülés kezdetén a ház 28 pótképviselő behívásáról döntött azok helyett, akik lemondtak mandátumukról vagy politikai okok miatt méltatlanokká váltak a nép bizalmára. Új képviselők kerültek pl. Gerő Ernő, Hegedűs András, Kovács István, Rákosi Mátyás helyére. De új képviselőket hívtak be olyanok helyére is, akik az ellenforradalom oldalára sodródtak. Hogy a 298 képviselőből csak 28-at, azaz 10%-nál kevesebbet kellett pótolni, azért is volt fontos körülmény, mert a Nyugaton folyó politikai kampány, különösképpen az ENSZ-ben, kétségbe akarta vonni a kormány alkotmányos státusát.

Kádár János expozéjában beszámolt a kormány félévi tevékenységéről, amelynek középpontjában a népi hatalom megvédése, az ellenforradalom szétzúzása és a kapitalista restauráció megakadályozása állt. A politikai eredményeket így foglalta össze:

„… van erős pártunk, teljesen helyreállítottuk népköztársaságunk alkotmányos rendjét, szilárd az államhatalmunk, van szervezett fegyveres erőnk, helyreállt az államigazgatás rendje, működnek a minisztériumok, dolgoznak a tanácsok, és ami mindennél fontosabb számunkra, napról napra növekszik a tömegek bizalma, s elszigetelődött politikailag is az ellenforradalom.”

A beszámolóban az eredmények mellett jelentős helyet kaptak az ország gazdasági helyzetével kapcsolatos problémák, feszültségek. A korábbi évek iparfejlesztési terveinek következtében az indokoltnál nagyobb mértékben nőtt az ország nyersanyag-behozatali igénye. Egy másik súlyos probléma volt az ellenforradalom okozta igen jelentős anyagi kár. Nagy nehézséget jelentett, hogy a munkabéremelések mögött nem volt megfelelő termelési érték. A munkabérek az előző év időszakához képest átlagban 23 százalékkal nőttek, a termelés viszont 20, a termelékenységi pedig 10 százalékkal csökkent. Ilyen körülmények között a forint vásárlóértékét csak úgy lehet megőrizni — mutatott rá a kormány elnöke —, ha jobban és termelékenyebben dolgozunk.

A beszámoló vitájában tizenöten szólaltak fel. Gáspár Sándor, a Szaktanács főtitkára többek között a következőket mondta:

„… az ellenforradalom a szakszervezetek szétforgácsolásán keresztül igyekezett megbontani, aláásni a munkásegységet, szembeállítani a szakszervezeteket a párttal, az állammal. Az elmúlt félév azt mutatja, sikerült kivédeni az ellenforradalom támadásait, megőrizni a munkásosztály és a szakszervezet egységét.”

Horváth Ede Győr megye egyik képviselőjeként így emlékeztetett az ellenforradalmárok fellépésére:

„Félrevezették a munkásokat, megszervezték a sztrájkot. Ha november 3. után valamelyik üzem hozzákezdett a munkához, a legvadabb fenyegetésektől sem riadtak vissza, hogy megfélemlítsék a dolgozókat …, a megye opportunista vezetői megalkudtak az ellenforradalommal. Ez abban nyilvánult meg, hogy hozzájárultak egy olyan újság kibocsátásához, amely november 4. után is uszított a munkás-paraszt kormány ellen …”

Nagy figyelmet keltett Z. Nagy Ferenc beszéde. A képviselő többek között a következőket mondta:

„Néhányan vagyunk még itt, akik az 1930-as évek óta annak idején a Kisgazdapártot szerveztük. Sok-sok áldozatot, munkát, erőt öltünk bele. És amikor mostanában felvetődik, mert felvetődik, mit keresek én több évtizedes kisgazdapárti múltammal a szocialisták táborában, kertelés nélkül meg szoktam mondani, hogy én ezt nem is szégyenlem, mert megvan rá a komoly okom …”

Régi kisgazdapárti politikus létére Z. Nagy éppen az ellenforradalom tapasztalatai alapján győződött meg arról, hogy a parasztság érdeke volt a néphatalom megmentése.

A nemzeti összefogás gondolatának térhódítása más módon is megnyilvánult a hozzászólásokban. Beresztóczy Miklós protonotárius kanonok, általános érseki helynök például a következőket mondta:

„… nem követem a kormányt világnézetében. Mint hívő katolikus nem vagyok és nem is leszek materialista. Hozzáteszem, hogy eddig nem is kívánta senki, hogy az legyek … A mi feladatunk azonban, hogy azt keressük és szolgáljuk, ami összeköt … a Magyar Népköztársaság társadalmi rendjét, a kialakulóban levő szocializmust, történelmi fejlődésünk egyik állomásának tekintem … A magyar paraszt, a magyar munkás és a magyar értelmiség gondolkodó rétege nem akar és nem fog a fejlődés útján megállni, visszakanyarodni.”

Az ülésszakon megválasztották az Elnöki Tanács hat új tagját, jóváhagyták az Elnöki Tanács korábbi döntéseit a kormány tagjairól, és újabb öt minisztert választottak meg. Ezzel a kormány minden posztját betöltötték. (A Minisztertanács, amely 1956. november 4-e és 1957. május 9-e között többször átalakult, is tükrözte a konszolidáció folyamatát.)

Az országgyűlés jóváhagyta az alkotmány módosításáról szóló törvényt, amelynek fontos része az új (ma is használt) állami címer bevezetése volt, és az állami zászló hagyományos formájának visszaállítása. (Korábban a piros-fehér-zöld zászló közepén helyezkedett el az 1949-ben elfogadott címer is.)

Az ülésszakon Kádár János vitazáró beszédet mondott. Szólt arról, hogy a gondolkodó emberek között a vélemények kialakítása közben mindig lesznek eltérések, de a döntés után a törvények egységes megvalósítása a legfontosabb. Így fogalmazott:

„Azt hiszem, a nép ügyét az viszi előre, ha itt a döntés kialakítása során megmondjuk a véleményünket, de ha egy döntés megszületett, a képviselő erkölcsi kötelességének tartja, hogy becsülettel képviselje kint az életben, mindennapi munkájában, saját hivatása területén.”

Az országgyűlés 1957. május 9—10-i ülésszakával befejeződött az államhatalom helyreállításának folyamata minden tekintetben.

Ami a gazdaságot illeti, tovább gyorsult a fejlődés. Az ipar termelése, az év eleji rendkívül alacsony színvonal után, júniusban elérte az előző év kilenc hónapjának az átlagát. A parasztság termelési kedve is érezhetően növekedett.

Az iskolákban és az egyetemeken, a kulturális alkotás és a tudomány műhelyeiben is mindinkább normalizálódott a helyzet. Az írók egy része még jó ideig passzívan viselkedett, tartózkodott a közéletet foglalkoztató témák felvetésétől, de felhagyott az új politikai vezetés elleni fellépésekkel is. Egy másik részük, elsősorban a párthoz tartozók, illetve ahhoz közel állók, tevékenyen részt vettek a konszolidációért folyó harcban — cikkekben, novellákban, versekben. Ha nem is jelentek már meg ebben az időszakban, de készültek már regények, színdarabok, filmek is, amelyek az előbbi évek drámai élményeit dolgozták fel, közvetlenül vagy közvetve reagáltak azokra. A kulturális életet kezdetben — érthetően — az is befolyásolta, hogy a közönség a súlyos feszültségek múltával különösen vágyódott kikapcsolódásra; ez megmutatkozott a könyvkiadásban, a színházak, a mozik műsorában, a szórakoztató műfajok népszerűségében. De ez nem járt az igények eltorzulásával; az érdeklődés a világnézeti és a politikai kérdések iránt sem csökkent, sőt 1957 első felében igen élénk volt.

Nagyon foglalkoztatta a közvéleményt, mi történt 1956. október 23-a és november 4-e között, rendkívül olvasottak voltak a sajtóban megjelenő riportsorozatok, a különféle kiadványok, amelyek tárgyszerűen leírták az eseményeket. De nyílt és izgalmas viták folytak a szocialista rendszer ismérveiről, a diktatúra és demokrácia viszonyáról, az érdekek és az ideológia szerepéről stb., amelyekben újra és újra felmerült az a kérdés, mi biztosítja, hogy a jövőben ne ismétlődhessenek meg a személyi kultusz torzulásai, illetve az ellenforradalomhoz vezető hibák: mi a garancia?

1957. június végére megérett az idő arra, hogy a párt ország-világ előtt számot adjon a végzett munkáról. Ekkor került sor az MSZMP országos értekezletére, az év politikai életének legjelentősebb eseményére, amelyet az alábbi közlemény jelentett be:

„Az MSZMP Központi Bizottsága értesíti a pártértekezlet küldötteit, hogy az MSZMP országos pártértekezletét 1957. június 27-én délelőtt 9 órára a Parlament épületébe összehívja.

A pártértekezlet napirendje:

1. Az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának beszámolója. Előadó:

Kádár János elvtárs.

2. Javaslat a szervezeti szabályzatra.

Előadó: Marosán György elvtárs.

3. A párt vezető szerveinek megerősítése és kiegészítése. Előadó: Somogyi Miklós elvtárs.” (Népszabadság,

1957. jún. 23.)

Erre az időszakra már befejeződött a párt újjászervezése. Az Ideiglenes Központi Bizottság április 9-i határozata szerint a volt MDP-tagoknak az MSZMP-be való átigazolását május elsejéig be kellett fejezni. Az értekezlet idején a pártnak mintegy 350 ezer tagja volt, az MDP közel kilencszázezer tagjánál jóval kevesebb. Némely helyen ugyan túlságosan magasra emelték a mércét az átigazolásoknál, de a létszámcsökkentés lényegében szükségszerű következménye volt annak a helyes elvnek, miszerint a pártban csak azoknak legyen helyük, akik szilárdan a politikája mellett állnak, sem „balra”, sem jobbra nem hajlanak el irányvonalától. Az is érthető volt, hogy nem lépett be az MSZMP-be sok, politikailag akkor még ingadozó vagy a politikával meghasonlott, de becsületes ember. A Központi Bizottság hangsúlyozta, hogy ez utóbbi rétegről a politikai munkában továbbra sem szabad megfeledkezni.

Az értekezleten a területi pártaktívák által megválasztott küldöttek vettek részt. Nyers Rezső, a mandátumvizsgáló bizottság elnöke jelentéséből kitűnt, hogy a küldötteknek több mint a fele, 52,4 százaléka 30—40 év közötti. Az 50 éven felettiek aránya 12,1 százalék volt. Szociális összetétel tekintetében: a küldöttek között munkás (az eredeti foglalkozása szerint) 77,9 százalék, paraszti származású 10,3 százalék, a többiek értelmiségiek és alkalmazottak.

A vitában 53-an kívántak felszólalni, de az idő rövidsége miatt csak 33-an kaptak szót. A határozati javaslathoz és a szervezeti szabályzat tervezetéhez több száz módosító indítvány érkezett, és ezeknek a 60 százalékát a szerkesztő bizottság hasznosította a konferencia dokumentumainak véglegesítésénél.

Az MSZMP országos értekezlete megszüntette az ideiglenességet mind a politikában, mind a vezetésben. Őszinte, bátor, szókimondó vitákban nagy lépéssel vitte előbbre a szemléleti, politikai, szervezeti egység létrejöttének folyamatát. Minden elvi, politikai megállapítását a kétfrontos harc szükségességének felismerése jellemezte. Kádár János mondta a beszámolóban:

„Ne feledjék el azokat a tanulságokat, amelyek a revizionizmusból, a megalkuvásból, az osztályárulásból adódnak, de azokat a hibákat sem, amelyek a szektás politikából és a tömegektől való elszakadásból erednek.”

A tanácskozás világosan fogalmazott a párt vezető szerepének marxista—leninista értelmezéséről. A párt útjáról ezt szögezte le a beszámoló:

„Mert ha végiggondoljuk a párt 1945—1949 között vívott harcát, akkor erre a harcra csak jó érzéssel lehet emlékezni, hiszen ebben az időszakban a párt a politikai meggyőzés eszközével kivívta a dolgozó tömegek bizalmát és támogatását, és mivel ezt sikerrel megoldotta, azért tudta a többi feladatot is megoldani. Amikor a hatalom már a kezünkben volt, jelentkezett az elbizakodottság. Bebizonyosodott, hogy a hatalom nemcsak nagy erő, hanem veszélyt is rejt magában mind a párt, mind az egyes kommunisták szempontjából.”

Ezzel függ össze a kommunista vezető személyes magatartása. Lehet, hogy valaki hibát követ el, állapították meg a tanácskozáson, egyről azonban sohasem szabad megfeledkeznünk, hogy minden vezető poszt betöltése, legyen az a legkisebb is, az osztálytól, a párttól, a társadalomtól kapott megbízatás, nem pedig személyes kiváltság. Ennek megfelelően kell élni és dolgozni.

A politikai kérdések mellett sok szó esett a gazdaságról is. Fock Jenő, a Központi Bizottság titkára felszólalásában többek között a reális gazdaságpolitikai szemlélet fontosságára figyelmeztetett:

„Tanuljunk az elkövetett hibákból, határozottan fellépünk azokkal szemben, akik ártó szándékkal felnagyítják a hibáinkat, és igyekeznek azokat ártó szándékkal felhasználni. Határozottan fellépünk azokkal szemben is, akik az elmúlt években elkövetett gazdaságpolitikai hibákat szépítik vagy erénynek akarják feltűntetni.”

Fehér Lajos részletesen beszélt a mezőgazdaság helyzetéről, a következőket mondta:

„A mezőgazdasági termelés magyarországi fejlesztése csak a nagyüzemi termelésre való fokozatos áttérés alapján, a kisárutermelők önkéntes szövetkezése útján valósulhat meg.”

Az értekezlet alaposan foglalkozott a pártegységgel. Emlékeztek még a küldöttek a pártegység szektás, dogmatikus értelmezésére, amely kizárt minden vitát és ellenvéleményt. Sőt a jóindulatú vitatkozóra, a jogosan bírálóra is gyakran ráfogták, hogy egységbontó, és viselnie kellett ennek minden következményét. Kádár János ezzel szemben kifejtette a demokratikus centralizmus elvét:

„A párt egysége csak ideológiai, politikai cselekvési és szervezeti egység lehet … De ahhoz, hogy a helyes álláspont kialakuljon, meg kell vitatnunk a kérdéseket. Helyes, hogy vita van, mert a kérdéseket tisztázni kell, s a téves nézeteket érvekkel kell legyőzni. Módot kell adnunk a párton belül a különböző nézetek, vélemények kifejtésére, ne csak a párton kívül lehessen ellentétes véleményt hangoztatni. De ha egy kérdést megvitattunk, megegyeztünk és határozatot hoztunk, akkor az mindenkire kötelező. A pártban fegyelemnek és rendnek kell lennie.”

A pártértekezlet második napján szót kért és felszólalt Révai József, aki 1953 nyaráig az MDP legszűkebb vezetésének tagja, a párt ideológiai munkájának irányítója volt. Csak1956 júliusában, Rákosi Mátyás leváltása után került ismét a Politikai Bizottságba. Akkor, 1956 nyarán, súlyos betegen is a XX. kongresszus tanulságainak hazai érvényesítéséért lépett fel. Csakhogy az ellenforradalom bekövetkezte után nem akarta elismerni 1953 előtti hibáit, felelősségét a tragikus helyzet kialakulásáért, ami szükségszerűen elvezette a régi vezetés mentegetéséhez.

Felszólalása bevezetőjében a tőle megszokott markáns hangon jelentette ki, hogy nem akar semmiféle „zászlóbontást”, és egyetért mind a beszámolók, mind pedig a határozati javaslat fő vonalával; elemezte az ellenforradalom okait, a további feladatokat. De eközben mind világosabbá vált, hogy az MSZMP politikájával lényeges vonatkozásokban mégsem ért egyet. Abból a tételéből kiindulva, hogy változatlanul a fő veszély a revizionizmus, úgy állította be, mintha a Rákosi és Gerő nevével összeforrt régi vezetés hibáinak bírálata az MSZMP-ben egybefolyna a revizionisták rágalmaival a párt ellen. Így fogalmazott:

„A múltban eleget beszéltem és felléptem ezek ellen a hibák ellen, de sohasem üvöltöttem együtt a farkasokkal.”

Azt állította, hogy az új vezetés sok becsületes, kitűnő elvtársnak nem biztosított megfelelő munkakört. Lényegében tagadta a kétfrontos harc szükségét. A pártegységről a következőket mondotta:

„Én a magam számára ezt a kérdést úgy fogalmaztam meg, és azt hiszem, nem helytelen: minden kommunistának az egysége, mínusz az árulók (kivéve az árulók).”

Általánosítva bírálta a magyar értelmiséget, mondván, hogy lebecsülték ennek a rétegnek a polgári jellegét. Beszéde — mint már említettük — márciusi cikkének vitáját élesztette újjá.

Aczél György, akkor művelődésügyi miniszterhelyettes, aki ugyancsak hosszú éveket töltött ártatlanul börtönben koholt vádak miatt, szenvedélyesen vitába szállt Révai nézeteivel, köztük az egység sajátos értelmezésével. Amikor az árulókat elítéljük — így érvelt —, nem szabad elfeledkezni a régi vezetés felelősségéről sem, azokról, akik törvénytelenségeket követtek el, és ily módon alapot teremtettek a revizionista és az ellenforradalmi demagógia számára. Nem képzelhető el olyan egység, amely az önkényeskedőket, a törvényszegőket is magában foglalja. Beszélt arról a káros jelenségről, hogy többen vannak olyanok,

„akik november—decemberben meghúzódtak, s most szigorúan bírálnak olyan elvtársakat, akik éppen ebben a legnehezebb időszakban álltak ki a párt mellett, de akik egyik vagy másik kérdésben nem láttak tisztán, vagy helytelenül fogalmazták meg mondanivalóikat”.

A kultúrpolitikával kapcsolatban kifejtette:

„Elvi alapon a bírálat jogával élve működjünk együtt a kultúra, a művészet munkásaival, ne folytassunk elvtelen udvarlást, mint ahogyan a múltban gyakran történt. Elvi politikával válasszuk el a becsteleneket az ingadozóktól és a becsületesektől, most már nem a régi dolgokon rágódva, hanem előre tekintve, a hibákat kijavítva, a hibákból okulva.”

Biszku Béla, a Politikai Bizottság tagja, belügyminiszter sem értett egyet a pártegység Révai-féle értelmezésével. Beszélt a régi vezetés felelősségéről, amiért az megakadályozta a hibák kijavítását, és bomlasztotta a párt egységét.

„A megvalósítás körüli huzavona — mondotta —, ha szabad ezt a kifejezést használnom, »balról« bontotta meg a párt egységét.”

Kádár János vitazárójában is részletesen foglalkozott Révai József hozzászólásával, megcáfolta helytelen megállapításait. A többi között ezeket mondta:

„Amikor Révai elvtárs az emelvényre lépett, kezében tartotta a párt zászlaját, s azt mondta, a párt zászlaja alatt beszél. Később azonban a bukott vezetőség összetört zászlaját lengette meg a teremben. Révai elvtárs kijelentette, hogy egyetért a Központi Bizottság politikai vonalával, egyetért a referátummal, a határozati javaslattal, a szervezeti szabályzat tervezetével. Ez számunkra nagyon lényeges, hiszen Révai elvtárs nem akárki a magyar munkásmozgalomban. Tiszteletre méltó, becsületes kommunista, akinek nevéhez fűződik a párt történetének egy darabja. Révai elvtárs, ha akar, sokat segíthet a pártharcában, de éppen azért, mert nem akármilyen szerepet tölt be a pártban, sokat árthat is. Kérjük Révai elvtársat, hogy segítsen harcunkban, és ne ártson.”

Révai József felszólalását annyiban is hasznosnak értékelte, amennyiben egészséges reakciókat váltott ki a régi vezetés hibáinak mentegetésével szemben. A vele folytatott éles vita ellenére Révai Józsefet beválasztották a pártértekezleten az MSZMP Központi Bizottságába. (Előtte nem volt tagja ennek a testületnek.) Nem az ember, hanem egy hibás álláspont ellen folyt a harc — az MSZMP munkastílusa ebben a vitában is megmutatkozott.

Az MSZMP pártértekezlete kidolgozta és jóváhagyta a párt politikai vonalát. Elfogadta a szervezeti szabályzatot, megválasztotta a Központi Bizottságot. A Központi Bizottság 1957. június 29-i ülésén megerősítette az Ideiglenes Intéző Bizottságot mint Politikai Bizottságot, és tagjává választotta Fock Jenőt. A Politikai Bizottság tagjai: Apró Antal, Biszku Béla, Fehér Lajos, Fock Jenő, Kádár János, Kállai Gyula, Kiss Károly, Marosán György, Münnich Ferenc, Rónai Sándor, Somogyi Miklós. Ugyanakkor két póttagot is választottak: Komócsin Zoltánt, a KISZ Központi Bizottságának első titkárát és Nemes Dezsőt, a Népszabadság főszerkesztőjét.

Az értekezlet a párt eddigi politikai gyakorlatát átfogó koncepcióvá, összefüggő egésszé tömörítette. Lezárta pártunk életének egy igen fontos szakaszát, és utat nyitott a jövő felé. Kádár János vitazárójának szavaival:

„Tegyünk pontot a múlt után, tekintetünket fordítsuk a jövő felé.”

A júniusi pártértekezleten megteremtődött a feltétele annak, hogy a párt — visszatalálva a lenini útra — a szocializmus építését eredményesen folytassa, és megoldja történelmileg megérett feladatait. Az elmúlt negyedszázad vívmányai bizonyítják, hogy ezen az úton haladunk. Hat pártkongresszus és népünk 25 esztendős tapasztalatai megerősítették ezt az irányvonalat.

ISBN 963 09 1963 x
(3426)

A kiadásért felel a Kossuth Könyvkiadó igazgatója

Szikra Lapnyomda 47 54-81

Felelős vezető Csöndes Zoltán vezérigazgató

Műszaki vezető Aranyi Imre

Műszaki szerkesztő Roska János és Mikóczi Vilmosné

Terjedelme 6 (13/5) ív

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudod támogatni!

(idézet: Ez Történt – Népszabadság 1956-ról – cikksorozat az ellenforradalomról)

A tavasz első napján, március 21-én, nemcsak a KISZ alakult meg, nemcsak a Tanácsköztársaságot köszöntötték a sajtóban végre az alkalomhoz illően; ezen a napon kezdődtek meg Moszkvában a magyar-szovjet tárgyalások is. A küldöttségnek, amelynek élén Kádár János állt, tagja volt Dobi István, Apró Antal, Horváth Imre, Kállai Gyula, Kiss Károly, Révész Géza és mint moszkvai nagykövet Boldoczki János.

Kádár János a magyar nagykövetség fogadásán kifejtette:

„Népeink barátságának további erősödését helyeselni fogja mindenki, aki világosan látja, hogy a szocialista országok egységének, baráti kapcsolatainak további megszilárdítása erősít a népek, az emberiség békéjét is. Úgy véljük, hogy tárgyalásainkat kellően értékelik azok a népek és kormányok is, amelyek nem tartoznak a szocialista táborhoz, de hívei a népek és országok közötti baráti kapcsolatoknak az egyenjogúság és a kölcsönös előnyök alapján, azok, akik hívei a béke ügyének.”

Bulganyin szovjet kormányfő a szovjet tárgyaló küldöttség vezetője válaszbeszédében rámutatott:

„A nemzetközi helyzet az elmúlt hónapokban különös erővel mutatta meg, mennyire fontos a szocialista országok népeinek megbonthatatlan barátsága és testvéri egysége … Ami a Szovjetunió népeinek a magyar nép iránti őszinte baráti érzelmeit illeti, mi kijelentjük, hogy semmi sem ingathatja meg ezeket az érzelmeket.”

N. Sz. Hruscsov, az SZKP Központi Bizottságának első titkára, aki tagja volt a küldöttségnek, már korábban így nyilatkozott a magyarországi eseményekről:

„Az SZKP XX. kongresszusa után a burzsoá próféták azt állították, hogy a szocialista tábor szétesőben van … Csalódást kell okoznunk a tőkés uraknak. Ellenkezőleg, a szocialista országok testvéri közössége még jobban megszilárdult. A magyarországi események során tűzpróbán esett át minden. Ami por volt az elégett, kiment a kéményen, mindaz pedig, ami értékes, erős, ami összekapcsolja a testvérpártokat, az még jobban fejlődött, szilárdult és megedződött.”

A magyar vezetők országjáró körútra indultak a Szovjetunióban. Mindenütt az őszinte barátság, az igaz szolidaritás jeleivel találkoztak. Az a megértés és segítőkészség, amely a Szovjetunióban tartott barátsági gyűlések tudósításaiból kitűnt, nagy hatással volt a hazai közvéleményre is.

Megkezdődött idehaza is a gyűlések időszaka. Az első nagyobb összejövetel a MÉMOSZ székházában a január 16-i nagyaktíva-értekezlet volt, amelyet a Csou En-laj vezette, akkor még az internacionalizmus jegyében hozzánk látogató kínai párt- és kormányküldöttség tiszteletére tartottak meg. Március folyamán már egymást követték a munkásgyűlések.

Az egyikre a csepeli Sportcsarnokban március 24-én került sor. Tizenkilenc más budapesti nagyüzem is képviseltette magát. A terem zsúfolásig megtelt, sebtében hangosítóberendezést szereltek fel, hogy a kintrekedtek is hallhassák a szónokokat. Különös figyelmet keltett a fiatalok nagy száma. Marosán György beszélt, akinek sokan ismerték érdemeit az egységes párt megteremtésében, sokan tudtak arról is, hogy Rákosiék a volt szociáldemokraták elleni koholt perben elítélték; és a legutolsók között volt, akiket kiengedtek. A többi között elmondta, hogy három dolog lepte meg, mikor 1956 elején kiszabadult, és ismét módja volt szétnézni az országban:

„Az egyik az volt, hogy nem tört ki a háború. Azért nem tört ki, mert … az atom- és hidrogénbomba és más hasonló fegyverek már nem jelentenek privilégiumot, a Szovjetuniónak is rendelkezésére állnak. Meglepett az is, hogy kint az utcán nem találkoztam mezítlábas, rongyos emberekkel. Pedig amikor bementem, bőven volt belőlük. Az emberek rendesen fel voltak öltözködve. Mégis, az emberekkel beszélgetve, miket hallottam? … hogy soha ilyen nyomorúságban nem éltünk … soha olyan elnyomatás nem volt ebben az országban, mint most. S én, akit a rendszer halálra ítélt, védtem a rendszert. Azt mondtam, nem igaz … A hasonló sorsot átélt vasasokkal, bányászokkal és más dolgozókkal együtt nem felejtjük el a fasiszta Magyarországot!”

Három nap múlva Csepelen született meg az új munkaverseny gondolata, noha a munkaverseny fogalmát — főként a minden képzeletet felülmúló, mesterségesen előállított 1000, sőt 5000%-os élmunkás-teljesítményekkel — súlyosan lejáratták 1949 és 1953 között. Persze akkor is volt jó néhány, igazi érdemei alapján kiemelkedő munkás a munkaversenyek ismert hősei közül, mint Pióker Ignác vagy Horváth Ede. De volt olyan favorit is, akit semmire se becsültek, és aki meghasonulva és félve társai haragjától, 1956 novemberében Nyugatra menekült.

Az új munkaversenyből száműzték a látszatteljesítményeket és a sztárkultuszt. Dancs István, a durvahengermű brigádvezetője az üzemi fiatalok március 26-i összejövetelén elmondotta: olyan versenyben semmi kedve nincs részt venni, amelyben egy-egy brigád mindig a legjobb munkát kapja; az értékelés legyen igazságos. Egyéni céljaikat sem titkolták el a csepeliek, azt:

„hogy a törvény által biztosított nyereségrészesedés nagyobb legyen, s az életszínvonal úgy emelkedjék, ahogy azt mi fiatalok is szeretnénk.”

A főváros köznapi életén is le lehetett mérni a konszolidálódást.

A kijárási tilalom idejét újra és újra megrövidítették, míg végül április 13-án teljesen megszüntették. A közbiztonság helyreállítása is a körülményekhez képest igen rövid idő alatt végbement.

A csepeli gyűlést nagyobbak követték. Március 29-én a főváros négy pontján több mint százezer dolgozó gyűlt össze. A Köztársaság téren, amely öt hónappal előbb az ellenforradalom egyik leggyalázatosabb vérengzésének színhelye volt, egyedül több mint 50 ezren gyűltek össze, hogy Marosán György beszédét meghallgassák.

Több mint 30 ezer angyalföldi dolgozó jött el az Árpád-híd melletti sporttelepre, ahol dr. Münnich Ferenc a többi között ezt mondta:

„Az az egymilliárd forintnyi segítség, amelyet a szovjetektől kapunk … megadta a lehetőséget arra, hogy ésszerű, meggondolt terveket készítsünk, s helyreállítsuk gazdaságunkban a félrecsúszott arányokat, elindulhassunk a felemelkedés útján. Ez azonban még nem elég. Ez a segítség a saját, megfeszített munkánkkal együtt hozza meg csak az igazi eredményt.”

Kőbányán, a Halom utcai sporttelepen Biszku Béla beszélt, mintegy tízezer ember előtt. Ő is szólt a Magyar Népköztársaság és a Szovjetunió vezetői által aláírt egyezményről, a szocialista tábor egységének új, nagyszerű megnyilvánulásáról; ugyanakkor rámutatott arra, hogy az életszínvonal emelésének nem lehet tartós forrása a külső segítség:

„Az utóbbi hetekben sok gyár elérte a múlt év harmadik negyedének szintjét, de sok helyen a teljesítménybérek elhanyagolása, a munkafegyelem lazulása a termelékenység csökkenéséhez vezetett. Vissza kell állítani a gyárakban a termelőmunka becsületét, hogy az építőmunka hősei újból példaképei legyenek a gyárak dolgozóinak.”

A pesterzsébeti vasas-kultúrotthonban tartották meg a XX. kerületi nagygyűlést, amelyen Rónai Sándor beszélt a többi között arról, hogy a párt bizalommal viseltetik az értelmiség iránt:

„Segítségül hívjuk az értelmiséget, a mérnököket, a tanárokat, orvosokat, írókat. Adják a népnek szellemi értékük legjavát. Mi jóvátesszük a múlt hibáit, orvosoljuk sérelmeiket. Erezzék a munkásosztály szeretetét, megbecsülését.”

Elkezdődtek a vidéki tömeggyűlések is. Győrött Apró Antal, Kaposvárott Dobi István, Miskolcon Kiss Károly, Szombathelyen Kállai Gyula, Tamásiban Fehér Lajos, Pécsett Horváth Imre, Szegeden Révész Géza beszélt. A gyűlések hangulata jelezte: az emberek egyre inkább bíznak az új vezetésben és a jövőben.

Néhány szó a kulturális életről: Sokatmondó volt — hiszen már a kibontakozó új kultúrpolitikai gyakorlatot jelezte —, kik kaptak művészeti és irodalmi alkotásaikért Kossuth-díjat 1957-ben: Kodály Zoltán (harmadszor, nagydíjat), Heltai Jenő, Medgyessy Ferenc, Németh László, Ádám Jenő, Dávid Gyula, Fodor József, Gertler Viktor, Maleczky Oszkár, Szabó Lőrinc, Tímár József, Borsos Miklós, Kiss Manyi, Lakatos Gabriella, Marton Endre, Molnár Antal, Somló István, Sulyok Mária, Szentiványi Lajos és Tiszay Magda. Ilyen széles még 1948-ban sem igen volt a díjazottak köre és ideológiai spektruma.

Külföldi művészek vendégszereplésére is nagyon hamar sor került. Márciusban Yves Montand, aki a Szovjetunióban és a többi szocialista országban turnézott, felajánlotta: szívesen eljönne vendégszerepelni Magyarországra; fellépti díját a Magyar Vöröskereszt részére ajánlotta fel. Mindenütt ünnepelték.

Eljött Magyarországra a világhírű Alekszandrov-együttes is. Péter János, a KKI elnöke, a későbbi külügyminiszter így üdvözölte a társulatot:

„Önök egy sebeiből gyógyuló országba érkeztek … A találkozások során átérzik majd problémáinkat, gondjainkat, de reményeinket és nagy erőfeszítéseinket is. Mi pedig együtt éljük majd át önökkel a népek művészetének közénk hozott, gazdagító kincseit.”

Április közepén Olga Lepesinszkaja, a moszkvai Nagy Színház balett-táncosnője érkezett, aki a csepeli Sportcsarnokban is fellépett. S utána is sokan mások: a baloldali és haladó alkotókat, művészeket a segítőkészség és az érdeklődés arra ösztönözte, hogy hazánkba látogassanak, találkozzanak a kultúra magyar barátaival és alkotóival.

Fájdalmas kötelességei is voltak a közéletnek. Azokban a napokban adták meg a végtisztességet a Kerepesi úti temetőben Kállai Évának, a Köztársaság téri pártházat megostromló banditák hosszú szenvedés után elhunyt áldozatának. Utána a Rádió védelmében elesett hős tiszteket és Jambrik József őrnagyot, akit a Kertész utcában gyilkoltak meg az ellenforradalmárok, kísérték katonai díszpompával utolsó útjukra. Így búcsúztatták a Köztársaság téri pártház fegyveres védelmében elesett sorkatonákat is. Május közepén pedig a csepeliek vettek búcsút a díszsírhelyek előtt Kalamár Józseftől, a meggyilkolt tanácselnöktől, Bordás András Kossuth-díjas esztergályostól és a fiatal Kuppert Bélától.

Az Elnöki Tanács április 21-én hozott határozatában intézkedett a népi hatalom védelmében hősies, önfeláldozó magatartást tanúsító harcosok kitüntetéséről, a Munkás-Paraszt Hatalomért emlékérem alapításáról és adományozásáról. A határozat kimondta, hogy a fegyveres testületek tisztikarát elsősorban a karhatalomban szolgálatot teljesített, illetőleg a karhatalom és a fegyveres testületek megszervezésében részt vett tisztekből kell kialakítani.

Így érkezett el az ország május elsejéhez: 1957 tavaszának alighanem legemlékezetesebb politikai eseményéhez, az ellenforradalommal vívott harc és a konszolidáció nagy dátumához. A fővárosi nagygyűlésre (együtt a márciusi-áprilisi gyűlésekkel) valóban ráillett Ady Endrének az október 23-i Szabad Népben oly rosszkor idézett fogalma: „Új, tavaszi seregszemle” — minden értelemben, az évszak és tartalma szerint is az volt: új, tavaszi seregszemle, a visszanyert bizalom hatalmas demonstrációja.

Nem lehet túlbecsülni ennek a valóban nagy napnak a jelentőségét, amely minden más érvnél átütőbb erővel bizonyította: a magyar dolgozó tömegek, mihelyt tapasztalták, hogy a párt úrrá lesz az anarchián, az áruláson, és leküzdi a korábbi időszak torzulásait, lelkesen, tevőlegesen csatlakoznak a szocializmus ügyéhez. Hogy egy rendszer olyan mély válságból, mint amilyen az 1956-os volt, alig egy fél év alatt úgy talpra álljon, ahogy azt 1957. május elseje tükrözte — erre alig volt még példa. Túlzás nélkül mondhatjuk: a szocializmus igazának ez messzire mutató, történelmi érvényű mementója volt.

A nagygyűlést az MSZMP Budapesti Intéző Bizottsága rövid felhívásban jelentette be, amely így fejeződött be:

„Szeretettel várjuk Budapest dolgozóit a Hősök terén rendezendő nagygyűlésre.”

Kádár János javaslatára semmiféle „szervezés” nem előzte meg a rendezvényt, nem gyülekeztették a felvonulókat munkahelyek szerint, csak kerületi találkozóhelyeket jelöltek ki. Mindenki, aki jött, „magának” jött, nem az igazgató, a párttitkár vagy a szakszervezet kedvéért. Szervezett csoport, a munkásőrség díszalakulatain kívül csak az a tízezer fiatal volt, aki a Köztársaság tértől, ahol a KISZ-esek átvették a pártzászlaját, átvonult a Hősök terére.

A párt és kormány vezetői nem a Népköztársaság útja torkolatában felállított tribünön várták az embereket, hanem a kerületek dolgozóinak gyülekezőhelyétől indultak el, velük együtt vonultak be a térre, s közülük mentek föl az emelvényre, öt útvonalon áramlottak a főváros dolgozói. A vártnál jóval nagyobb tömeg gyűlt össze, ezért csak jókora késéssel nyithatták meg az ünnepi gyűlést.

Hányan voltak, azt persze nehéz volt pontosan megállapítani. A becslések szerint négyszázezer és ötszázezer között lehetett a számuk. A Hősök terét teljesen megtöltötték, és a Dózsa György utat is mindkét irányban messze ellepték az emberek. Az ellenforradalom semmiféle ehhez fogható tömeget nem tudott mozgósítani. De talán még a felszabadulás utáni, első szabad május elsejéket is felülmúlta e demonstráció mérete.

A gyűlés a Himnusszal kezdődött, amelynek strófái e sok százezres, valóban balsors tépte, víg esztendőre vágyó tömeg hatalmas kórusából nagyon is másképp csengtek, mint fél évvel korábban, amikor az ellenforradalmárok minden utcasarkon kíntornává próbálták silányítani őket. Marosán György, akit április 28-án a budapesti pártbizottság első titkárának választottak meg, nyitotta meg a rendezvényt. Az üdvözlések után bejelentette:

„Mai gyűlésünk szónoka: Kádár János. Mielőtt átadnám a szót Kádár elvtársnak, engedjék meg, hogy egy-két szót ejtsek itt róla. Ne vegye zokon, Kádár elvtárs, ha nyíltan fogok beszélni itt, a munkások százezrei előtt. A magyar munkásmozgalomnak szerencséje, hogy vezetője az októberi események alatt Kádár elvtárs volt. Ő volt az a kommunista, aki maga köré gyűjtötte a szétesett párt kommunista derékhadát. Vezetésével harcoltunk a kegyetlen, nehéz időkben. … Bizalmat adtunk Kádár elvtársnak, mert tudjuk, hogy bízik benne a munkásosztály és a magyar nép.”

A mikrofonhoz lépő Kádár Jánost hosszan tartó taps, lelkes éljenzés köszöntötte. Beszédét többször is viharos tetszésnyilvánítás, felkiáltások szakították félbe. Százezrek tettek hitet itt meggyőződésük mellett.

Kádár János visszatekintett arra a harcra, amely megmentette a Magyar Népköztársaságot ellenségeitől, majd így fogalmazta meg a nagygyűlés üzenetét:

„Mai májusi ünnepünkön messzehangzóan hirdetjük, és ezt hallja meg barát és ellenség egyaránt, hogy népünk begyógyítja az ellenforradalom által okozott sebeket, és eltökélt szándéka, hogy a magyar földön, amelyet annyi munkás- és parasztnemzedék vére és verejtéke öntözött, és amelyen a bitang úri rend tizenkét évvel ezelőtt csak romokat hagyott örökül — felépítjük szabad, független, szocialista hazánkat, a szocialista Magyarországot!”

Hosszan lehetne még idézni a beszédből, amely azt mondta ki, ami az egybegyűltek gondolataiban is élt:

„Azt hiszem, ez az 1957-es magyar május elseje örömmel fogja eltölteni barátainkat, keserűséggel ellenségeinket … Ez a nap új lendületet ad belső fejlődésünknek, és hozzájárul a proletár nemzetköziség zászlaja alatt tömörült népek és a nemzetközi munkásmozgalom együttes erejének növeléséhez is.”

A. gyűlés részvevői a beszéd után elénekelték az Internacionálét, amelynek sok mondata ugyancsak pontosan rímelt az adott helyzetre. A tömeg ezután sem akart szétoszlani. Sokan vették körül a párt és a kormány vezetőit. A sok alkalmi beszélgetésből csak egy egészen rövidet, de nagyon jellemzőt említünk meg; az egyik munkásasszony mondta kedvesen:

— Örülök, hogy itt látjuk, Kádár elvtárs.

— Hát még én hogy örülök, hogy magukat itt látom …”

— hangzott a párt első titkárának örömteli válasza.

E sikeres május elseje után, min Kádár János a rádió és az akkor először jelenlevő tévé mikrofonja előtt mondotta, a nyugati tudósítók persze vakarhatták a fejüket! A londoni BBC május elseji, esti adásában összesen három mondatot szentelt a budapesti nagygyűlésnek. A részvevők számát — mellőzte. A washingtoni rádió szerint a szocialista országokban — „a májusi ünnep komor, sőt fenyegető jelleget öltött”. A csaknem félmillió budapesti részvevőből 150 ezret vallott be, mondván: ennyi embernek kellett felvonulnia. A Daily Telegraph így ismerte el, nyögvenyelően, a gyűlés rendkívüli méreteit:

„Az a tény, hogy ilyen óriási tömeg gyűlést engedélyeztek, annak a bizonyítéka, hogy a rendszer tökéletesen megbízik biztonsági intézkedéseinek helyességében.”

Kényszer és „biztonsági intézkedések” helyett más biztosította e gyűlés sikerét, mindenekelőtt az, amit a Társadalmi Szemle 1957. májusi száma így fogalmazott meg:

„A haladó, hazafias és szocialista erők új egysége tömörül ma már a Magyar Szocialista Munkáspárt köré. Nem kirendelt párttagok vonultak fel az idei májusi ünnepen. A párttagság számát sokszorosan meghaladó párton kívüli dolgozó tömegek tüntettek a párt és a kormány helyes politikája mellett.” (Szirmai István cikkéből.)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudod támogatni!

(idézet: Ez Történt – Népszabadság 1956-ról – cikksorozat az ellenforradalomról)

„A népi Magyarország olyan napokat él most át, amelyek döntőek lesznek sorsának további alakulására. A kérdés most az: tovább halad-e Magyarország a szocialista fejlődés útján, vagy győznek a reakciós erők, amelyek olyan rendszert akarnak visszaállítani, amely évtizedekre visszavetné az országot. A demokratikus erők győzelme, élén a munkásosztállyal, biztosítja Magyarországnak a tényleges nemzeti függetlenséget, a nép teljes demokratikus szabadságát, együttműködését a szocializmus összes országaival, a jogegyenlőség, a nemzeti szuverenitás tiszteletben tartása és a kölcsönös testvéri segítségnyújtás lenini elvei alapján.”

Így foglalta össze a Pravda november 4-i száma a szovjet fegyveres segítség indítékait.

Hasonlóképpen ítélte meg a helyzetet Csehszlovákia, Románia, Bulgária és a Német Demokratikus Köztársaság pártja és kormánya. Gomulka, a Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottságának első titkára a forradalmi munkás-paraszt kormány megalakulásának napján mondott beszédében biztosította támogatásáról a magyar kommunistákat. A jugoszláv vezetők ugyancsak november 4-én biztosították támogatásukról az új magyar kormányt. A Tanjug hírügynökség közleményéből is kitetszett, más forrásokból is tudjuk: a Szovjetunió, mielőtt döntött a segítségnyújtás kérdésében, konzultációkat folytatott a szocialista országokkal.

A jugoszláv álláspontot Tito elnök november 11-én, Pulában elmondott beszédében részletesen is kifejtette. Kijelentette, hogy személyesen ismeri Kádár Jánost és Münnich Ferencet, akik „azt képviselik, ami Magyarországon a legbecsületesebb”. Ugyancsak kiállt amellett, hogy Magyarországon olyan ellenforradalmi lázadás zajlott le. amelyet csak a leghatározottabb eszközökkel lehet leverni. (Az akkori jugoszláv megnyilatkozásokban, sőt a két ország kapcsolatában voltak emellett vitatott, az adott helyzetben azonban másodlagos kérdések.)

Számos testvérpárt vezetői biztosították támogatásukról abban az időben Kádár Jánost és kormányát, szálltak szembe a burzsoá propagandával. Palmiro Togliatti, az Olasz Kommunista Párt főtitkára például november 18-án Bolognában mondott beszédében, amelyben Kádár János kormányával kapcsolatban kijelentette, hogy

„ott olyan emberekről van szó, akik minden erővel azon fáradoznak, hogy úrrá legyenek egy olyan helyzeten, amely valószínűleg nem az ő hibájukból keletkezett. Ők ebben a pillanatban bizonyára súlyos felelősséget vállalnak magukra. Tiszteljük őket, és sikereket kívánunk nekik a maguk elé tűzött feladatok megoldásában.”

A L’Unitában már november 6-án így foglalt állást:

„A Szovjetuniónak kötelessége … megvédeni mindazokat a hadállásokat, amelyek a béke frontjának szerves részét alkotják … Kötelessége ez nemcsak saját magával vagy a kelet-európai országokkal és népekkel szemben, hanem velünk és az összes népekkel szemben is.”

Maurice Thorez, a Francia Kommunista Párt főtitkára a KB november 26-i ülésén megállapította:

„Világszerte sok lap, különösen több amerikai újság nem is titkolta, hogy a Magyar Népköztársaság elleni puccsot régóta előkészítették, és hogy a horthysták irányították a műveleteket. Aki elfogadja azt a gondolatot, hogy ezek az események kizárólag a munkásosztály kétségtelen és jogos elégedetlenségének a következményei, az nem csupán már eleve mentegeti a szocializmussal szemben ellenséges erők bűneit, hanem egyszerűen letagadja a nyilvánvaló tényeket.”

Más országok pártjai is foglalkoztak a magyar ellenforradalom tanulságaival. Az Indiai Kommunista Párt nevében például Adzsoj Ghos főtitkár kifejtette:

„A tragikus magyarországi események mögött ugyanazok az erők működtek, amelyek Egyiptom eltiprását első lépésnek szánták ahhoz, hogy visszaállítsák a gyarmati uralmat a felszabadult keleti népek felett …”

A nyugati burzsoá propaganda a forradalmi munkás-paraszt kormány megalakulása utáni legelső időkben ellenállásra biztatta az ellenforradalmárokat. A Szabad Európa Rádió november 4-i adásában az angol Observerből ezt idézte:

„Ha a magyarok ki fognak tartani két-három napig, akkor az Egyesült Államok kormányára gyakorolt nyomás, hogy katonai segítséget küldjön a szabadságharcosoknak, ellenállhatatlan lesz.”

Király Béla és fegyveresei már rég Nyugaton voltak, amikor a Szabad Európa még mindig olyan híreket közölt, mintha Magyarországon nagy létszámú erőkkel partizánharcokat folytatnának a hegyekben. Ennek az adónak az útján terjesztette felforgató propagandáját a nagy-budapesti munkástanács is. Nagy Imre a Szabad Európa Rádiót használta fel arra, hogy üzenetet juttasson ki a külvilághoz. A Nagy Imre-per során Szántó Zoltán elmondta:

„Tudomásom van arról, hogy Nagy Imre üzenetet küldött a Szabad Európa Rádiónak. Ez körülbelül november 15-e körül történt …, amelyben cáfolta azokat a híreket, melyek szerint tárgyalásokat folytat Kádár Jánossal.”

(Nagy Imrének egyébként azért volt olyan fontos közhírré tennie, hogy nem folytat tárgyalásokat, mert akkor is, később is visszakövetelte a kormányelnöki tisztet, ami egyenlő lett volna az ellenforradalom folytatásával !)

A Szabad Európa Rádió tovább hitegette az ellenforradalmárokat:

„… ekkor sem mondották meg a fölkelőknek, hogy Magyarországon semmiféle segítségre ne várjanak … A Rákóczi, a Csokonai és a Róka nevű vidéki rádióállomások szinte óránként küldtek Münchenbe távirati jellegű felhívásokat: »Szabad Európa Rádió! Sürgősen közöljétek, mikor jön segítség! Közöljétek, mikor jönnek az amerikaiak! Jönnek-e, igen vagy nem, válaszoljatok!«” (Horváth Béla és Vámos Imre id. cikkéből.)

A Szabad Európa Rádió erre persze nem válaszolt; annál részletesebben tárgyalta az ENSZ-ben kiprovokált, az úgynevezett „magyar kérdésről” szóló vitát, amely a Biztonsági Tanácsban már 1956. október 28-án megkezdődött. Miután a szuezi kérdéssel végeztek, ismét napirendre tűzték. November 4-e után különösen az Egyesült Államok delegációja azon fáradozott, hogy a „szovjet beavatkozást” elítélő határozat szülessen.

A magyar kormány még november4-én hivatalos táviratot intézett Dag Hammarskjöld ENSZ-főtitkárhoz, amelyben Nagy Imrének az ENSZ-hez intézett jegyzékeit érvénytelennek deklarálta, s tiltakozott az ellen, hogy napirendre tűzzék a magyarországi eseményeket. Az ENSZ közgyűlése — részben a közvetlen amerikai nyomás, részben az uszító propaganda hatása alatt álló delegációk szavazataival — mégis emellett foglalt állást. A cél az volt, hogy a törvényes magyar kormány delegációját — Horváth Imre külügyminiszter és Sík Endre első helyettes indult New Yorkba — megfosszák mandátumától.

„Az ülésszak végén (március elején), amikor sor került a mandátumvizsgáló bizottság jelentésére, a magyar delegáció mandátumát se meg nem erősítették, se el nem utasították, egyszerűen »nem hoztak róla határozatot«. Ez a képmutató döntés (amelyet később öt éven keresztül minden ülésszakon megismételtek) a legjobb bizonyítéka annak, hogy akik a magyar kormányt elítélő határozatokat hozták, maguk is tisztában voltak vele, hogy ezzel megsértik az ENSZ alapokmányát.” (Sík Endre: Bem rakparti évek.)

Az ENSZ „ötös bizottságot” is hozott létre, amely jelentést készített a magyar kérdésről; ez 111, a disszidensek közül gondosan kiválasztott „szemtanú” vallomásán alapult. (El lehet képzelni, hogy ezekből miféle torz képe kerekedett ki a viszonyoknak.)

Minthogy kitűnt, a Nyugatnak nem áll módjában az általa felbátorított ellenforradalmat katonailag megsegíteni, újabb, ugyancsak felelőtlen ígérgető akcióba fogtak, amelynek célja volt mennél több embert az ország elhagyására bírni — igazolandó, hogy Magyarországon elviselhetetlenné vált az élet.

Emlékeztetve Ausztria háború előtti, hitlerista megszállására, ezt írta akkor a bécsi magánalkalmazottak lapjának egyik olvasója:

„Az emberszeretetnek Ilyen orgiájára szükségünk lett volna 1938-ban. Akkor bezzeg a Nyugat nem volt olyan vendégszerető azokkal szemben, akik puszta életüket akarták menteni, és semmiféle igényt nem támasztottak. Most, a menekülés első heteiben az újságcímek valósággal az idegenforgalmi toborzás jellegét öltötték. A magyaroknak egy lelkiismeretlen propaganda aranyhegyeket ígért.” (Rényi Péter „Szabad földről” üzenik … című könyvéből, 1957.)

Az országot elhagyók indítékai persze nagyon is különbözőek voltak. De az anyagi ígéretek is nyomtak a latban: a Szabad Európa fejenként ezer dollárt ígért — kezdetnek — letelepedési hitel címén azoknak, akik a „szabadságot” választják. A szóbeszédben tovább dagadtak az összegek, egyesek már tízezer dollárról beszéltek. A Szabad Európa pedig nem cáfolt. Ezzel szemben újabb s újabb külön stábokat küldött a menekülttáborokba és az osztrák—magyar határra is. Amint a Frankfurter Allgemeine Zeitung megírta, még az osztrák hatóságok is megsokallták a szabadeurópások mohóságát, akik

„egyes, különösen érdekesnek tetsző menekülteket, az osztrák felvételi formalitások megkerülésével, egyenesen Grazba szállítottak”.

Így készült a Szabad Európa Rádió magyar adásának „Szabad földről üzenik” című műsora is, amelyet december elejétől kezdve heteken át reggeltől estig közvetítettek.

„Szabad földről üzenik” …, „aki hallja, adja át” …, Manci és Jóska üzeni Mókuskának, a Bulcsu utcába, szerencsésen szabad földre érkeztek. Megyünk tovább Kanadába …”

— a kortársak közül ki ne emlékezne erre a szűnni nem akaró üzenetáradatra? (A napi kétezer üzenetet, amelyet a Szabad Európa továbbított, az ügynökök széles hálózata szedte össze.)

A disszidálást serkentették a deportálásról szóló mesékkel is. A Bild-Telegraf például már november 5-én hallani vélt arról, hogy

„szovjet csapatok Budapesten felkutatnak és szigorú felügyelet mellett a pályaudvarok közelében összegyűjtenek minden magyar férfit. A férfiakat, előreláthatólag, deportálni fogják.”

Deportálásról beszéltek, és disszidálásra ösztönöztek. November 20-án az Egyesült Államok képviselője, Cabot-Lodge nem restellte az ENSZ-közgyűlés előtt kijelenteni: kormányának bizonyítékai vannak a magyarországi deportálások folytatásáról. A The New York Times már november 21-én megállapította: nincsenek bizonyítékok a deportálásokról, és hogy ennélfogva

„lehetséges, hogy a Nyugat tévedett”.

Erről persze a Szabad Európa nem tudósított, még kevésbé arról a tényről, hogy senkit sem deportáltak; nem az volt a gondja, hogy Keletre ne vigyenek senkit, hanem az, hogy Nyugatra annál többen távozzanak. Mellesleg: az ötvenes évek közepe táján gazdasági konjunktúra bontakozott ki Nyugat-Európában, és nagy szükség volt tanult munkaerőkre: a magyarok jól jöttek „vendégmunkásként”.

Az Elnöki Tanács már decemberben amnesztiát hirdetett: mindazok, akik engedély nélkül hagyták el az országot, és 1957. március 15-ig hazatérnek, büntetlenséget élveznek. Először naponta százak, majd ezrek tértek haza családjaikhoz. Kb. egynegyede a disszidáltaknak visszatért, sokan keserves harcok árán a menekülttáborokat terrorizáló ellenforradalmárokkal, illetve a külföldi hatóságokkal. Régi munkahelyükön általában azonnal visszafogadták őket.

Idehaza a konszolidáció feltétele volt természetesen az ellenforradalom bűntetteinek felderítése, azok elkövetőinek felelősségre vonása. Bíróság elé kerültek azok is, akik a közrend helyreállításának időszakában követtek el bűncselekményt. Csakhogy ez is másként történt, mint a korábbi, rossz tapasztalatok alapján sokan gondolták. Dr. Münnich Ferenc így tájékoztatta a közvéleményt:

„Minden őrizetbe vételt, letartóztatást a magyar karhatalmi egységek foganatosítanak … Egyébként akkor tartóztatnak le valakit, ha konkrét bűncselekmény alapos gyanúja forog fenn.”

Hangsúlyozta, hogy mindez az ügyészség ellenőrzése alatt történik, és hozzátette:

„… Előfordult, hogy valakit vagy valakiket személyi bosszúból jelentettek fel … Abban a pillanatban, amint a vizsgálat kideríti, hogy csupán rágalmazás volt a följelentés, a letartóztatottat azonnal szabadon bocsátják. A karhatalmi szervek, illetve a rendőrség minden letartóztatottat átad az ügyészségnek. De őrizetbe vételük, illetve előzetes letartóztatásuk alkalmával is messzemenően biztosítják a gyanúsítottnak mindazokat a jogokat, amelyeket a törvény felsorol.”

A társadalmi és a gazdasági élet minden területén döntő jelentőségű változások történtek, sok olyan is, amely túlmutatott a konszolidáción is, a további fejlődés útját egyengette. Rendkívül fontos volt, hogy az Elnöki Tanács — a kormány javaslatára — eltörölte a mezőgazdasági termények és termékek kötelező beszolgáltatását.

A földművelésügyi miniszter utasítást adott ki az egyes termelőszövetkezeti tagok kilépésénél, illetve az egyes termelőszövetkezetek feloszlásánál követendő eljárásról. Egyidejűleg a kormány felhívással fordult a parasztsághoz:

„A kormány a parasztság szabad elhatározására bízza a gazdálkodási mód megválasztását, tehát a szövetkezetek fennállásának, alakításának, valamint a szövetkezés formáinak megválasztását … A kormány eltökélt szándéka, hogy minden rendelkezésre álló eszközzel támogatja a parasztság törekvéseit a mezőgazdasági termelés fellendítésére, és gazdasági támogatást nyújt a szövetkezeteknek és egyénileg gazdálkodó parasztoknak egyaránt.”

A kormány különféle intézkedéseinek köszönhetően a mezőgazdasági termelőszövetkezetek, illetőleg termelőszövetkezeti csoportok többsége megmaradt, bizonyítva a szocialista termelőszövetkezeti mozgalom életképességét. A kilépett tagok szép számban már 1957 tavaszán újra kérték felvételüket a közös gazdaságokba. És ami abban a helyzetben különösen fontos volt: az 1957 tavaszi mezőgazdasági munkák rendben folytak.

415 millió forinttal felemelték a bányászok bérét. Növelték az ipari és építőipari dolgozók keresetét is. Kormányrendelet szüntette meg a magániparosok és magánkereskedők által foglalkoztatott alkalmazottak után kivetett külön általános jövedelemadót, valamint az úgynevezett mezőgazdasági fejlesztési járulékot. A táppénz összegét többé nem kötötték a szakszervezeti tagsághoz. Egy november 14-én kelt rendelet visszaállította a szabad munkavállalást. A harcok okozta károk helyreállításának minden költségét az állam magára vállalta.

Ugyanakkor Kádár János már november 26-i rádióbeszédében kereken megmondta:

„Az a helyzet, hogy a kormány által hozott döntéssel — az ipari munkások és bányászok részére megszavazott béremeléssel — elmentünk addig a határig, amelyen túl ma nem mehetünk, hacsak nem akarjuk megszavazni az inflációt, a pénzromlást. A kormány pedig el van tökélve, hogy minden követelést elhárít, amely pénzromlásba taszítaná az országot, mert az éppen a bérből és fizetésből élőket, azaz elsősorban a munkásokat sújtaná a legjobban.”

A szemléleti változás, az újrakezdés lendülete tükröződött a sajtóban is. Hadd említsük itt a Népszabadságot, amely — bár nem minden akkori állásfoglalása, véleménye állta ki az idők próbáját — 1956. december 25-i, karácsonyi számával jelentős visszhangot váltott ki. Az, hogy az ünnep második napját újra fizetett munkaszüneti nappá nyilvánították 1956-ban, adott lehetőséget arra, hogy a lap — folytatva a magyar sajtó karácsonyi számainak nagy tradícióját — 32 oldalas, testes számot adjon ki. Az újság két forintba került, de néhány óra múlva már „feketepiaci” ára volt: 20 forintot is adtak érte; a lapért, amelyet korábban égettek az utcán, hosszú sorok álltak az újságosstandoknál.

A 32 oldalon sok minden elfért. Párhuzam Kronstadt és Budapest között; a szocialista tervgazdálkodás új módszerének körvonalai; összeállítás nyugati sajtóidézetekből, amelyek egyértelműen bizonyították az októberi események ellenforradalmi jellegét; „Egy nemzetnél sem vagyunk alávalóbbak” címmel cikk a magyar függetlenség igazi értelmezéséről. Világirodalmi novellák és a magyar irodalom klasszikus írásai — mindmegannyi, a helyzethez valamilyen módon kapcsolódó mű. Nagy érdeklődést váltott ki Illés Béla és dr. Münnich Ferenc levélváltása. Illés megbocsátást kért néhány őrizetbe vett író és újságíró számára, amelyre a kormány elnökhelyettese a többi között így válaszolt:

„Teljesen egyetértek Veled abban, hogy a kormánynak és hatóságainknak a szocialista humanizmus szellemében kell eljárnia … De magától értetődik, hogy azok számára, akik a haza és a nép ellen bűnt követtek el, nem adhat mentelmet az sem, ha történetesen írással keresték a kenyerüket.”

A lapnak nyilatkozott — nagy idők nagy tanújaként — Mihail Solohov is:

„A magyarországi események, mint szovjet embert és mint kommunista írót, lelkem mélyéig megrendítettek. A fájdalom annál inkább éget, mivel az események egyik oka a népi Magyarország volt vezetőinek durva hibáiban rejlik, akik a szocializmus építésére, a nép életének megjavítására lettek volna hivatva … hadd vonok párhuzamot a magyarországi események és a polgárháború idejében a Don partján lejátszódott események között. A Donnál is megtörtént, hogy a nyilvánvaló ellenforradalmárok közé igen sok jó szándékú, becsületes ember keveredett, akiket összezavartak az események, és csatlakozva a fehérgárdistákhoz, időlegesen elő is segítették sikereiket. Később azonban többségük felismerte hibáját, és a szocializmus aktív építőjévé vált. Teljes szívemből hiszek a hősi és munkaszerető magyar nép józan megfontoltságában, és lelkem mélyéig meg vagyok győződve arról, hogy Magyarország dolgozói az elkövetkezendő új esztendőben az MSZMP vezetése alatt hozzájárulnak a haladás és a béke ügyéhez — az egész emberiség javára.”

Az ünnepek múltán, az új esztendő küszöbén már mind szélesebb körben érződött a politikai feszültség enyhülése, a bizalom és a bizakodás növekedése, aminek legfőbb mutatója a munka felvétele, a termelés növekedése volt.

A KSH Statisztikai Havi Közleményei március első napjaiban újra megjelentek. A közölt indexszámok önmagukért beszéltek:

A kiskereskedelem 1957 januárjában 3518 millió forint forgalmat bonyolított le, 339 millióval többet, mint 1956 januárjában. A kereskedelem készletei az 1956. szeptember 30-i 14,1 milliárd forintról 1956. december 31-re 8,76 milliárdra olvadtak le.

Az inflációtól való félelem miatti felvásárlási láz nyomán a bolti kiskereskedelem 1956-os forgalmi tervét 110,4 százalékra teljesítette.

A körülményekhez képest mégis gyors volt a gazdaság gyógyulása. Az első félév már biztató képet mutatott.

„Az állami ipar teljes termelése júniusban 7 százalékkal, az első félévben 11 százalékkal volt kisebb, mint 1956 megfelelő időszakában. Ugyanakkor az egy munkásra jutó teljes termelés 7, illetve 10 százalékkal volt alacsonyabb, az ipari munkások átlagos havi keresete pedig 17, illetve 25 százalékkal volt magasabb, mint egy évvel korábban …”

Mint az idézett számok is mutatják: az infláció veszélye csökkent, de még nem múlt el. Még számos, az életszínvonalat és a termelést egységként szolgáló intézkedésre és azok öntudatos megvalósítására volt szükség ahhoz, hogy a gazdaság konszolidálódjék.

Rendkívül fontos szerepet játszottak az üzemekben a szakszervezetek és az osztályharcban megedzett szervezett munkások. A munkástanácsok, ahol lehetőségük volt rá, a szakszervezeteket is kitiltották az üzemekből. Kétségtelen, hogy akadtak egyes helyeken, akik — kihasználva a Rákosiék idején érvényesülő gyámkodás reakcióját — a szakszervezetek „függetlenségének” jelszavával operáltak, de a párt együtt a szakszervezeti mozgalom harcos hagyományait valló régi szakszervezeti vezetőkkel biztosítani tudta., hogy a munkásosztály érdekei érvényesüljenek mind az érdekvédelem, mind a termelés területén. Íme, egy idézet a Szakszervezeti Tanács 1957. január 25-én tartott teljes üléséről:

„Hangsúlyoznunk kell, hogy amilyen helytelen volt az érdekvédelem helyett, túlnyomórészt egyoldalúan, csak a munkaverseny szervezésével foglalkozni, ugyanolyan hibának tartanánk, ha a szakszervezetek ezentúl közömbösen néznék a termelést. Különösen súlyos hiba lenne a jelenlegi nehéz gazdasági körülmények között, ha a dolgozók érdekvédelmén csupán a kétségtelenül jogos, de most nyomban teljes egészében még ki nem elégíthető követeléseket értenénk. A szakszervezeteknek is rendszeresen és alaposan elemezniük kell a gazdasági, termelési helyzet alakulását.” (Gáspár Sándor főtitkár előadói beszédéből.)

Mind a beszámolóban, mind a vitában hangot kapott, hogy a szakszervezetek önállósága nem a munkásosztály pártjától és államától való elhatárolódást jelenti, ugyanakkor megvan a maguk sajátos, semmi más által nem pótolható szerepük, autonóm szervezeti életük, álláspontjukat minden, a dolgozókat érintő döntésnél tekintetbe kell venni.

A határozat 2. pontja, szemben az október végén kiadott nyilatkozattal, amelyet a SZOT nem hagyott jóvá, leszögezte:

„A teljes ülés kimondja, hogy a magyar szakszervezetek továbbra is változatlanul a Szakszervezeti Világszövetséghez tartoznak, szoros barátságot kívánnak fenntartani minden ország munkásosztályával és különböző irányzatú szakszervezeteivel.”

Január végén már a legmegátalkodottabb ellenséges elemek is érezték, hogy a csatát elvesztették. Erejükből legfeljebb rémhírek terjesztésére futotta. Kitalálták a jelszót: MUK — vagyis Márciusban Újra Kezdjük. Persze nem kezdhették 1957 tavasza nem a néphatalom ellenségei, hanem a szocializmus hívei számára maradt emlékezetes.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudod támogatni!

(idézet: Ez Történt – Népszabadság 1956-ról – cikksorozat az ellenforradalomról)

A forradalmi munkás-paraszt kormány 1956. november 7-én délután ülésezett először az Országház épületében, Budapesten. Intézkedéseket határozott el a béke, a rend és a nyugalom helyreállítására. Gyakorlatiasság, határozottság és rugalmasság jellemezte ezeket. A kormány utasította az állami tisztviselőket, azonnal jelentkezzenek munkahelyükön. Kimondta, hogy a törvényes állami végrehajtó szerv mindenütt a tanácsok végrehajtó bizottsága; ezzel az úgynevezett „forradalmi bizottságok” tevékenységét megszüntette. Felhívással fordult az élelmiszeripar és a vasút dolgozóihoz:

„A Szovjetunió, Csehszlovákia nagyobb mennyiségű gabonát, húst, egyéb élelmiszert, szenet, ablaküveget és egyéb anyagokat küld a nehéz helyzetbe kerül magyar fővárosnak … A Minisztertanács felhívja a vasút dolgozóit e nagy fontosságú szállítmányok haladéktalan továbbítására … A kormány felhívja az üzleteket, első sorban az élelmiszert árusító üzletek vezetőit és dolgozóit, hogy haladéktalanul jelenjenek meg munkahelyükön.”

A baráti országok kormányaihoz a magyar kormány elnöke már november 5-én kérést intézett, testvéri segítséget kérve. A szovjet kormány válaszában közölte, mennyi gabonát, lisztet, húst, vajat, építőanyagot küld ellenszolgáltatás nélkül Magyarországra és egyben azt is, hogy intézkedett: haladéktalanul szállítsák le az 1957. márciusig a kereskedelmi szerződések szerint esedékessé vált árukat.

Ugyancsak jelentős segítséget nyújtott a többi testvéri szocialista ország is. De persze az igen jelentős kár zömét a magyar dolgozók csak saját munkájukkal pótolhatták. A normális termelőmunka viszonylag gyors helyreállítása ellenére az ellenforradalom közvetlen pusztításai hárommilliárd, a termeléskiesésben keletkező kár pedig mintegy 20 milliárd forintra rúgott.

A kormány állásfoglalásait, tagjainak nyilatkozatait november 7-től újra a Kossuth rádió sugározta, az Országház épületében levő ideiglenes stúdió újra megkezdte adásait. A rádiónak ebben az időszakban rendkívül fontos szerep jutott. Tudni kell, hogy a viszonyok a fővárosban hetekig messze voltak a normálistól. Ez érintette a sajtót is. Két napilap jelent meg — a Népszabadság és a Népakarat — kezdetben négy meg nyolc kis oldalon, viszonylag kis példányszámban, de utcai terjesztésük sem volt egykönnyen biztosítható: az ellenforradalmi elemek sok helyütt kitépték a példányokat a terjesztők kezéből, fáklyaként égették, széttépték őket. A lapok puszta léte zavarta őket. A rádióhoz viszont nem tudtak hozzáférkőzni.

A rádióból ismerték meg sokan az új vezetés tagjait is, akik közül jó néhányan — azok, akiket a törvénysértő perekben elítéltek — évekig el voltak zárva a közélettől is. Így ismerték meg az új vezetés stílusát is, amely sem Rákosiék önelégült agitációjára, sem Nagy és társai „nemzetmentő” frázisaira nem emlékeztetett. Érdes és nyílt volt ez a hang, őszintén szókimondó, nem vigasztalt és nem szépített, de ugyanakkor közvetlen és személyes hangú is, mint például Marosán Györgyé első beszédében:

„Magam is elszenvedtem a törvénysértések keserves következményeit. Évekig szenvedtem ártatlanul börtönben. Minden okom megvan rá, hogy teljes mértékben egyetértsek a Rákosi—Gerő-klikk vétkes politikájának legmesszebbmenő elítélésével. Nincsen azonban olyan személyes bántalom, ami megingatná a szocializmus ügye iránti szent hitemet, meggyőződésemet!”

Ami a politikai harcot illeti, annak színtere a munkahelyekre tevődött át: a munka megindítása és a pártszervezetek újjászervezése — ez állt a küzdelem előterében. A helyzet vidékenként és üzemenként nagyon különböző volt. Sok üzemben, különösen vidéken, november 4-e után rögtön felvették a munkát; elfogadták azt az érvet, hogy élni csak termelésből lehet. De másutt a „Kádár-kormánnyal” szembenállók uralták a hangulatot.

Az új helyzetben változott az ellenforradalmárok és a revizionisták szerepe, illetve egymáshoz való viszonya. Az ellenforradalmárokat meggyengítette a fegyveres összecsapásban elszenvedett vereségük — gócpontjaikat hamar felszámolták —, a terrorista csoportok egyre-másra menekültek az országból. Megmaradt erőiket az olyan szervezetekbe irányították át, mint a munkástanácsok. A revizionisták szerepe viszont felerősödött, legalábbis viszonylagosan. Mindszenty árnyéka eltűnt, és újra Nagy Imre neve volt az „alternatíva”. Igaz, sok hívüket ők is elvesztették, az ellenforradalommal való cinkosságuk lelepleződése sok embert kiábrándított. A szélsőségesek egy része — reményét vesztve és félve a felelősségre vonástól — ugyancsak elhagyta az országot; mások viszont folytatták a harcot — a hosszan tartó, országos sztrájkkal mintegy igazolni akarván hitszegésüket és árulásukat, demonstrálni, hogy tömegek támogatják őket.

Átmenetileg, a nyugati rádióadók által terjesztett félrevezető információk és rémhírek segítségével, sikerült is megszilárdítaniuk pozícióikat a munkástanácsokban, fokozniuk az ellenállást: mindenféle káros akcióval akadályozták a termelés megindulását. S ami különösen fontos: megkísérelték a munkástanácsok területi szervezkedését. Kapcsolatot kerestek és találtak a Nagy Imre-klikkel is.

A területi szervezkedés jegyében alakult meg november 14-én az úgynevezett Nagy-budapesti Központi Munkástanács; különböző budapesti üzemekből ötszázan gyűltek össze az Egyesült Izzóban, akik azt állították magukról, hogy ők vannak hivatva a fővárosi üzemek dolgozóinak nevében tárgyalni. Bár kijelentették, hogy nem ismerik el a „szolnoki kormányt”, még aznap este 19 tagú küldöttséget menesztettek az Országházba. A Népszabadság így számolt be az ígéretesnek induló tárgyalásokról:

„Kádár elvtárs … arra kérte a küldöttség tagjait, gondolják át a helyzetet, és ha meggondolják, rájönnek, hogy a további sztrájk csak Inflációt, éhínséget hozhat … abban a szilárd tudatban térjenek vissza az üzemekbe, hogy Magyarországon soha többé nem kezdődhet újra a régi, bukott politika. A küldöttség tagjai kijelentették, hogy az ő véleményük szerint is az a fő kérdés, hogy megszilárdítsuk a népi hatalmat, és ezen az alapon biztosíthassuk az ország függetlenségét.”

A küldöttek másnap azzal keresték fel a kormányt, hogy tudtul adják a munka újrafelvételéről szóló határozatukat. Felhívást is tettek közzé, amely szerint:

„E kritikus helyzetben a józan ész és értelem, a lelkiismeret és munkásszívünk parancsolóan írja elő számunkra, hogy a munkát folyó hó 17-én reggel, a sztrájkjog fenntartása mellett, vegyétek fel.”

Úgy látszott, hogy a helyzet rendeződik. Ebbe azonban a külső és belső reakció nem nyugodott bele: koncentrált rémhíráradatot zúdított az országra; röpcédulákon és rádióadókon a legképtelenebb rágalmakat terjesztették, így például azt követelték, hogy szüntessék be „a magyar szabadságharcosok Szibériába szállítását”. A Szabad Európa Rádió röppentette fel a kacsát. E rémhírroham nyomában felülkerekedtek a szélsőségesek az Akácfa utcába áttelepült nagy-budapesti munkástanácsban. November 22—23-ra újra sztrájkot hirdettek. A többi között azt követelték, hogy „országos munkástanácsot” szervezhessenek, más szóval: hogy ismerjék el őket második politikai hatalomként. Szembeszegültek azzal a rendelettel, amely a SZOT vezetőinek egyetértésével rendeletileg szabályozta a munkástanácsok működését.

Ez a rendelet nemcsak a munkástanácsok feladatait szabályozta a termelés biztosításában, de a bérfizetések és juttatások megállapításában, az állami kötelezettségek teljesítésének ellenőrzésében, a kollektív szerződések megkötésénél, a vállalati terv és létszám megállapításánál, az üzemben maradó nyereség elosztásában széles jogkört biztosított számukra. A munkástanácsok határozatait az üzemek vezetői csak akkor hajthatták végre, ha „az nem ellentétes az általános érvényű törvényekkel és rendeletekkel”, és előírta a munkástanácsok újjáválasztását „az üzem összes dolgozóinak részvételével”. Alighanem ez volt a legfájóbb pont a budapesti munkástanácsiak számára; ez ugyanis a legtöbb helyen a jobboldaliak vereségét hozta volna magával, ebbe semmiképpen sem akartak belemenni.

A negyvennyolc órára hirdetett sztrájk nem hozta meg a várt sikert. Nem állította le a munkát pl. a csepeli, a győri, a tatabányai munkástanács. Ennek ellenére még jó ideig nem csökkent a munkások érdekei ellen fellépő központ befolyása. Megvesztegető volt persze a sztrájk „összkomfortos” volta is: a munkástanácsok az állam pénzéből teljes fizetést folyósítottak, sőt különböző járandóságokat, élelmiszer- és más juttatásokat is nyújtottak a dolgozóknak. (A baráti országok segítsége, a hazai felhozatal, amely az export elmaradása miatt viszonylag bőséges volt, biztosította egyelőre az ellátást.) A nagy-budapesti munkástanács jobboldali vezetői felbátorodtak. Az említett „országos munkástanács” megalakítására a Sportcsarnokban gyűlést hívtak össze. Ennek megtartását azonban a forradalmi munkás-paraszt kormány utasítására a karhatalom meghiúsította.

Az üzemi munkástanácsokkal viszont, amelyeket Kádár János és a kormány tagjai személyesen fogadtak, folytatódtak a tárgyalások. Ez a heteken át és reggeltől napestig tartó küldöttségjárás a Parlamentben-és az ott lezajlott, mindenkinek emlékezetes viták is érzékeltették az emberekkel az új vezetés másmilyen felfogását. Mindegyik küldöttség hozta a maga követeléseinek listáját, a maga „pontjait”, amelyek között persze sok indokolt is szerepelt, mindegyiket meghallgatták, de világosan és egyértelműen megmagyarázták azt is, hogy a dolgozók államának nincsenek más eszközei, értékei, mint amit a dolgozók maguk állítanak elő. A pesti utcákon akkoriban plakáton jelent meg Juhász Gyula A munka című verse: „A munkát dalolom, ki a szabadság Útjára visz gyász és romok felett” — így szólt egyik strófája; alighanem ezek a sorok is megragadtak a tárgyalásokról hazatérő küldöttek emlékezetében.

Az ellenség egyik utolsó „nagy” akciója a december 4-i nőtüntetés volt, ezt a provokátorok annak reményében szervezték, hogy vérontásra kerül sor. Ez, szerencsére, nem sikerült nekik, a Hősök teréről indított menet nagyon hamar le is apadt, alig százötvenen érkeztek a Kossuth Lajos térre. (Deprimáló epizódja volt az ügynek, hogy az amerikai követség előtt elvonulva, egyesek John Foster Dulles amerikai külügyminisztert éltették, aki azzal írta be nevét a történelembe, hogy ő hirdette meg „a háborús szakadék szélén való táncolás” doktrínáját, a hidegháború vezérelvét.) Ezután, december 8-án, következett a salgótarjáni tüntetés, amelyet ellenforradalmárok kiszabadítása céljából a rendőrség ellen szerveztek, s amelynek sok halálos és sebesült áldozata volt.

Ezzel azonban be is telt a pohár: a kormány december 9-én törvényen kívül helyezte a nagy-budapesti munkástanácsot, az egyéb vidéki és fővárosi területi munkástanácsokat, és működésüket azonnal hatállyal megszüntette. A budapesti központi munkástanács feloszlatására, a főkolomposok letartóztatására válaszképpen az ellenséges elemek december 11-én, 12-én kierőszakoltak még egy sztrájkot, de ezzel vége is szakadt országos akcióiknak. A hangulat mindinkább ellenük fordult.

A kormány a közrend helyreállítása érdekében statáriumot hirdetett a lőfegyverek engedély nélküli tartására, az ezekkel elkövetett gyilkosságokra, rablásra, fosztogatásra stb. Ennek nyomán is gyorsan javult a közbiztonság. Pedig a rögtönítélő bíráskodás egész ideje alatt — 1956. december 11-étől 1957. január 7-ig — a katonai bíróságok mint rögtönítélő tanácsok elé mindössze 89 vádlott került. Ezek közül kettőt felmentettek, 16 vádlottat rendes bíróság elé utaltak, 71-et pedig bűnösnek találtak. Halálbüntetést 11 esetben szabtak ki. (Ezek közül hatot végrehajtottak, öten kegyelmet kaptak.)

December második felétől már dolgoztak az üzemekben, a termelés görbéje felfelé ívelt. Az üzemek élére törvényesen kinevezett, illetőleg megerősített igazgatók kerültek. A szakszervezetek, keresve a legális munkástanácsokkal való együttműködés módját, újra dolgozni kezdtek.

A november 4-ét követő első hetekben, érthető módon, a kormány tevékenysége állott az előtérben, a forradalmi hatalom, a munkás-paraszt hatalom törvényes rendjének helyreállítása. De akik ezért harcoltak, kezdettől fogva tisztában voltak azzal, hogy a munkásosztály élcsapata a párt újjászerveződése és vezető szerepének helyreállítása nélkül nem folytatható sikeres szocialista építés.

„… A helyzet megköveteli, hogy összefogjuk a párt minden erejét, mert csak így tudunk eredményesen szembeszállni a kapitalizmus visszaállítására irányuló ellenforradalmi támadásokkal, és megvédeni a népi hatalmat … Hogy pártunk újból erős legyen és a tömegek élén járjon, határozottan szakítanunk kell a Rákosi-klikk káros politikájával és vétkes módszereivel … Ugyancsak határozottan szakítanunk kell Nagy Imre—Losonczy csoportjával, amely … utat nyitott az ellenforradalmi erőknek, és ezzel ténylegesen elárulta a szocializmus ügyét.” (Az MSZMP ideiglenes KB-ának felhívása, november 6.)

A párt újjászervezése az üzemekben sok helyütt még az ellenforradalmi uszítás légkörében ment végbe. Az e légkör ellen folytatott harc igazán hatékony eszköze a politikai meggyőzés volt, az eszmei vita, az ellenforradalom és a revizionizmus leleplezése.

Az MSZMP vezetése úgy foglalt állást, hogy minden kommunistának a pártban van a helye, de a párt inkább legyen kisebb létszámú, de valóban egységes, cselekvőképes, csak a munkásosztálynak és ügyének valóban szilárdan elkötelezettek kerüljenek vissza soraiba. Persze ezen nem értették azokat, akik nem tudtak szakítani a revizionistákkal, s azokat sem, akik nem tanultak abból, hogy hová vezetnek a szektás, dogmatikus hibák.

A pártszervezetek aktivitása fontos feltétele volt a munka megindításának, a normális élet helyreállításának. Az év végén a párttagok száma már a nyilvántartás szerint is meghaladta a százezret.

Az első pártaktívát Szolnokon tartották, november 4-én, amelyen Kádár János is részt vett. Az első országos aktívaülésre november 27-én került sor Budapesten. Kiss Károly tartotta a beszámolót, s felszólalt Kádár János is. Hangot kapott több felszólalásban:

„a kormányprogramon és a párt elvi nyilatkozatán kívül egyre inkább szükség lesz egy valamivel átfogóbb elvi platformra is, amelyben elhatároljuk magunkat a régi hibáktól, tisztázzuk a felkelés jellegét, és ami a legfontosabb, konkrétabb, messzemenőbb és lelkesítőbb célokat is tűzünk ki a munkásság elé”. (Komócsin Zoltán felszólalása.)

Az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának első ülésére 1956. december 2-án, 3-án és 5-én került sor. A beszámolót Kádár János tartotta. A vita során az Ideiglenes Központi Bizottság 23 tagja közül huszonegyen szólaltak fel. Kádár elvtárs a Központi Bizottság 1981. márciusi ülésén így emlékezett vissza erre a párt életében történelmi jelentőségű, három napig tartó vitára:

„Reggeltől estig vitatkoztunk, minden részvevő többször is felszólalt, kifejtette nézetét. Nagy és szenvedélyes vita volt. Egyesek még éjszaka is fáradtan, álmossággal küszködve figyeltek a szövegezésre, hogy a dokumentumban az legyen, ami megfelel véleményüknek, meggyőződésüknek. Azon túl, hogy mindnyájan a kommunista eszme hívei voltunk, igazában egyetlen dologban értettünk egyet: a munkáshatalmat meg kell menteni, az ország szocialista jellegét meg kell őrizni, a szocialista jövőt biztosítani kell. Az összes többi kérdésben eléggé eltérőek voltak az álláspontok. Ma is érdemes ennek az ülésnek a tanulságára gondolni: mai szóhasználattal élve eltérő álláspontok ütköztek, és mi addig vitatkoztunk, amíg egyetértésre nem jutottunk. Végül is a legfőbb, a döntő kérdésekben egységes álláspont alakult ki. Tartós, valódi egység így születik, eleven, nyílt, elvszerű vitában. A többi ebből következett. Miután a vitát lezártuk, és egységes álláspontra jutottunk, hosszú-hosszú időn keresztül biztosítani tudtuk a közösen megfogalmazott álláspont egységes, következetes képviseletét. Ennek a mára és a jövőre szólóan is maradandó az értéke.”

Az így született határozat mindenekelőtt megjelölte az ellenforradalom okait; ezzel e cikksorozat elején már foglalkoztunk. De ez az ülés minden értelemben elvégezte az új politika elvi alapvetését; világosan tisztázta az MSZMP helyét a hazai és a nemzetközi munkásmozgalomban. Miközben a párt élesen szembefordult a személyi kultusz éveiben elkövetett hibákkal, határozottan leszögezte, hogy az MSZMP örököse és folytatója annak a harcnak, amelyet a kommunista mozgalom létrejötte óta folytat a dolgozók felszabadításáért, a társadalmi haladásért. A határozat kimondta, hogy az újjászerveződő párt a magyar munkásosztály egységes forradalmi pártja, s mint ilyen, az 1948-as egyesítő kongresszus alapján áll, védi és továbbfejleszti mindazokat a vívmányokat, amelyeket népünk a felszabadulás óta elért. Az MSZMP a nemzetközi kommunista mozgalom szerves része, tevékenységét a marxizmus—leninizmus tanításai vezérlik; az elméletet alkotó módon alkalmazva, a szocializmust a magyar sajátosságokra és az adott történelmi követelményeknek megfelelően kívánja megvalósítani.

Már ekkor döntés született az új helyzetnek megfelelő gazdaságpolitika kidolgozásának megkezdéséről, az illetékes állami szervek és a legjobb gazdasági szakemberek bevonásával.

Kiemelt feladatnak minősítette a munkás-paraszt szövetség állandó erősítését, a mezőgazdasági termelés erőteljes fellendítését a dolgozók életszínvonalának emelése érdekében is. Foglalkozott a határozat a tudományok, az irodalom és a művészet fejlődése számára kedvező feltételek kialakításával.

December 6-án a párt a főváros több pontján tüntetést szervezett a munkáshatalom, a forradalmi munkás-paraszt kormány mellett, amelyek népes felvonulásban a Nagykörúton egyesültek. E tüntetéssel szemben is fegyveres ellenforradalmi provokációra került sor. A menetből egy munkásasszony és egy járókelő maradt az orvlövészektől találva holtan a kövezeten; többen megsebesültek.

Pártaktívákat, gyűléseket tartottak más városokban is. December 9-én Pécsett hívták össze a város és a környékbeli bányák aktivistáit. A pártbizottságon lefolyt tanácskozás után a részvevők elhatározták, hogy a népi hatalom mellett tüntetést rendeznek Pécs utcáin.

„December 9-én a kommunisták nagyszabású felvonulása söpörte le az utcákról az ellenforradalmárokat. A december 9-i aktívaértekezlet részvevői Marosán György elvtárssal az élen vörös lobogóval vonultak fel a Széchenyi térre, és a házfalak hosszú, idő után újra az Internacionálét visszhangozták. Az ellenforradalmárok készültek ugyan a tüntetés megzavarására, hogy — mint Budapesten — itt is fegyveres harcot provokáljanak ki, ekkor azonban már sem erejük, sem merszük nem volt hozzá.” (Az ellenforradalom Baranyában, Pécs, 1957.)

A pécsi tüntetésnek semmiféle fegyveres védelme nem volt. Az ellenforradalmárok itt mégsem mertek nyíltan fellépni. Megjegyzendő: ekkor már főként arra „játszottak”, hogy a karhatalmat provokálják, olyan helyzetet teremtsenek, amelyben az emberek elveszítik az idegeiket, lévén kiszámíthatatlan, hogy a következő pillanatban mi fog történni. Ők most sem bánták, hogy ennek ártatlan emberek esnek áldozatul, mint ahogy nem bánták akkor, amikor a fegyver még az ő kezükben volt. Mindezek ellenére nem tudták már megállítani a konszolidációt.

Az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának 1957. februári határozata megállapíthatta, hogy a párttagság száma heti átlagban 8—12 ezerrel növekszik, és túlhaladta a 190 ezret. És ami különösképpen az erősödést mutatja: már ez a határozat szólt a pártmunkának a további egészséges fejlődést fékező gyengeségeiről is:

„Határozottan elítéljük az egyes párttagjainknál megnyilvánuló elzárkózó magatartást az értelmiségi dolgozókkal … Elítéljük azt a szektás nézetet is, amely szerint, »akik eddig nem léptek be a pártba, azokra már nincs is szükség«. Az MDP-nek azokkal a volt tagjaival szemben, akik eddig nem léptek be a pártba, türelmes, elvtársi és baráti viszonyt kell teremteni; az MSZMP-t az MDP volt tagságának túlnyomó részével a szocializmus győzelméért vívott hosszú és eredményes közös harc kötelékei fűzik össze … A Központi Bizottság élesen elítéli az olyan, helyenként megmutatkozó elvtársiatlan és intrikus magatartást, amely mindenáron és mindenkiben hibát keres. Ezt egészségtelen vagy éppen a párt növekvő ereje és egysége láttán elkeseredett ellenforradalmi elemek szítják kívülről.”

Ez is teljesen más hang, az MDP idején elképzelhetetlen hozzáállás volt. Mindazok után, ami történt, ennyi vér és áldozat után bosszúállás és vádaskodás helyett megszólalt az elvhűség és az elvszerűség, a szocialista emberiesség, a megértés és a jó szándék tiszta hangja. Nem utolsósorban ennek volt köszönhető, hogy egyre többen és többen megértették: megújul a társadalom, megújhodik a párt.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudod támogatni!