(idézet: Ez Történt – Népszabadság 1956-ról – cikksorozat az ellenforradalomról)
„A népi Magyarország olyan napokat él most át, amelyek döntőek lesznek sorsának további alakulására. A kérdés most az: tovább halad-e Magyarország a szocialista fejlődés útján, vagy győznek a reakciós erők, amelyek olyan rendszert akarnak visszaállítani, amely évtizedekre visszavetné az országot. A demokratikus erők győzelme, élén a munkásosztállyal, biztosítja Magyarországnak a tényleges nemzeti függetlenséget, a nép teljes demokratikus szabadságát, együttműködését a szocializmus összes országaival, a jogegyenlőség, a nemzeti szuverenitás tiszteletben tartása és a kölcsönös testvéri segítségnyújtás lenini elvei alapján.”
Így foglalta össze a Pravda november 4-i száma a szovjet fegyveres segítség indítékait.
Hasonlóképpen ítélte meg a helyzetet Csehszlovákia, Románia, Bulgária és a Német Demokratikus Köztársaság pártja és kormánya. Gomulka, a Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottságának első titkára a forradalmi munkás-paraszt kormány megalakulásának napján mondott beszédében biztosította támogatásáról a magyar kommunistákat. A jugoszláv vezetők ugyancsak november 4-én biztosították támogatásukról az új magyar kormányt. A Tanjug hírügynökség közleményéből is kitetszett, más forrásokból is tudjuk: a Szovjetunió, mielőtt döntött a segítségnyújtás kérdésében, konzultációkat folytatott a szocialista országokkal.
A jugoszláv álláspontot Tito elnök november 11-én, Pulában elmondott beszédében részletesen is kifejtette. Kijelentette, hogy személyesen ismeri Kádár Jánost és Münnich Ferencet, akik „azt képviselik, ami Magyarországon a legbecsületesebb”. Ugyancsak kiállt amellett, hogy Magyarországon olyan ellenforradalmi lázadás zajlott le. amelyet csak a leghatározottabb eszközökkel lehet leverni. (Az akkori jugoszláv megnyilatkozásokban, sőt a két ország kapcsolatában voltak emellett vitatott, az adott helyzetben azonban másodlagos kérdések.)
Számos testvérpárt vezetői biztosították támogatásukról abban az időben Kádár Jánost és kormányát, szálltak szembe a burzsoá propagandával. Palmiro Togliatti, az Olasz Kommunista Párt főtitkára például november 18-án Bolognában mondott beszédében, amelyben Kádár János kormányával kapcsolatban kijelentette, hogy
„ott olyan emberekről van szó, akik minden erővel azon fáradoznak, hogy úrrá legyenek egy olyan helyzeten, amely valószínűleg nem az ő hibájukból keletkezett. Ők ebben a pillanatban bizonyára súlyos felelősséget vállalnak magukra. Tiszteljük őket, és sikereket kívánunk nekik a maguk elé tűzött feladatok megoldásában.”
A L’Unitában már november 6-án így foglalt állást:
„A Szovjetuniónak kötelessége … megvédeni mindazokat a hadállásokat, amelyek a béke frontjának szerves részét alkotják … Kötelessége ez nemcsak saját magával vagy a kelet-európai országokkal és népekkel szemben, hanem velünk és az összes népekkel szemben is.”
Maurice Thorez, a Francia Kommunista Párt főtitkára a KB november 26-i ülésén megállapította:
„Világszerte sok lap, különösen több amerikai újság nem is titkolta, hogy a Magyar Népköztársaság elleni puccsot régóta előkészítették, és hogy a horthysták irányították a műveleteket. Aki elfogadja azt a gondolatot, hogy ezek az események kizárólag a munkásosztály kétségtelen és jogos elégedetlenségének a következményei, az nem csupán már eleve mentegeti a szocializmussal szemben ellenséges erők bűneit, hanem egyszerűen letagadja a nyilvánvaló tényeket.”
Más országok pártjai is foglalkoztak a magyar ellenforradalom tanulságaival. Az Indiai Kommunista Párt nevében például Adzsoj Ghos főtitkár kifejtette:
„A tragikus magyarországi események mögött ugyanazok az erők működtek, amelyek Egyiptom eltiprását első lépésnek szánták ahhoz, hogy visszaállítsák a gyarmati uralmat a felszabadult keleti népek felett …”
A nyugati burzsoá propaganda a forradalmi munkás-paraszt kormány megalakulása utáni legelső időkben ellenállásra biztatta az ellenforradalmárokat. A Szabad Európa Rádió november 4-i adásában az angol Observerből ezt idézte:
„Ha a magyarok ki fognak tartani két-három napig, akkor az Egyesült Államok kormányára gyakorolt nyomás, hogy katonai segítséget küldjön a szabadságharcosoknak, ellenállhatatlan lesz.”
Király Béla és fegyveresei már rég Nyugaton voltak, amikor a Szabad Európa még mindig olyan híreket közölt, mintha Magyarországon nagy létszámú erőkkel partizánharcokat folytatnának a hegyekben. Ennek az adónak az útján terjesztette felforgató propagandáját a nagy-budapesti munkástanács is. Nagy Imre a Szabad Európa Rádiót használta fel arra, hogy üzenetet juttasson ki a külvilághoz. A Nagy Imre-per során Szántó Zoltán elmondta:
„Tudomásom van arról, hogy Nagy Imre üzenetet küldött a Szabad Európa Rádiónak. Ez körülbelül november 15-e körül történt …, amelyben cáfolta azokat a híreket, melyek szerint tárgyalásokat folytat Kádár Jánossal.”
(Nagy Imrének egyébként azért volt olyan fontos közhírré tennie, hogy nem folytat tárgyalásokat, mert akkor is, később is visszakövetelte a kormányelnöki tisztet, ami egyenlő lett volna az ellenforradalom folytatásával !)
A Szabad Európa Rádió tovább hitegette az ellenforradalmárokat:
„… ekkor sem mondották meg a fölkelőknek, hogy Magyarországon semmiféle segítségre ne várjanak … A Rákóczi, a Csokonai és a Róka nevű vidéki rádióállomások szinte óránként küldtek Münchenbe távirati jellegű felhívásokat: »Szabad Európa Rádió! Sürgősen közöljétek, mikor jön segítség! Közöljétek, mikor jönnek az amerikaiak! Jönnek-e, igen vagy nem, válaszoljatok!«” (Horváth Béla és Vámos Imre id. cikkéből.)
A Szabad Európa Rádió erre persze nem válaszolt; annál részletesebben tárgyalta az ENSZ-ben kiprovokált, az úgynevezett „magyar kérdésről” szóló vitát, amely a Biztonsági Tanácsban már 1956. október 28-án megkezdődött. Miután a szuezi kérdéssel végeztek, ismét napirendre tűzték. November 4-e után különösen az Egyesült Államok delegációja azon fáradozott, hogy a „szovjet beavatkozást” elítélő határozat szülessen.
A magyar kormány még november4-én hivatalos táviratot intézett Dag Hammarskjöld ENSZ-főtitkárhoz, amelyben Nagy Imrének az ENSZ-hez intézett jegyzékeit érvénytelennek deklarálta, s tiltakozott az ellen, hogy napirendre tűzzék a magyarországi eseményeket. Az ENSZ közgyűlése — részben a közvetlen amerikai nyomás, részben az uszító propaganda hatása alatt álló delegációk szavazataival — mégis emellett foglalt állást. A cél az volt, hogy a törvényes magyar kormány delegációját — Horváth Imre külügyminiszter és Sík Endre első helyettes indult New Yorkba — megfosszák mandátumától.
„Az ülésszak végén (március elején), amikor sor került a mandátumvizsgáló bizottság jelentésére, a magyar delegáció mandátumát se meg nem erősítették, se el nem utasították, egyszerűen »nem hoztak róla határozatot«. Ez a képmutató döntés (amelyet később öt éven keresztül minden ülésszakon megismételtek) a legjobb bizonyítéka annak, hogy akik a magyar kormányt elítélő határozatokat hozták, maguk is tisztában voltak vele, hogy ezzel megsértik az ENSZ alapokmányát.” (Sík Endre: Bem rakparti évek.)
Az ENSZ „ötös bizottságot” is hozott létre, amely jelentést készített a magyar kérdésről; ez 111, a disszidensek közül gondosan kiválasztott „szemtanú” vallomásán alapult. (El lehet képzelni, hogy ezekből miféle torz képe kerekedett ki a viszonyoknak.)
Minthogy kitűnt, a Nyugatnak nem áll módjában az általa felbátorított ellenforradalmat katonailag megsegíteni, újabb, ugyancsak felelőtlen ígérgető akcióba fogtak, amelynek célja volt mennél több embert az ország elhagyására bírni — igazolandó, hogy Magyarországon elviselhetetlenné vált az élet.
Emlékeztetve Ausztria háború előtti, hitlerista megszállására, ezt írta akkor a bécsi magánalkalmazottak lapjának egyik olvasója:
„Az emberszeretetnek Ilyen orgiájára szükségünk lett volna 1938-ban. Akkor bezzeg a Nyugat nem volt olyan vendégszerető azokkal szemben, akik puszta életüket akarták menteni, és semmiféle igényt nem támasztottak. Most, a menekülés első heteiben az újságcímek valósággal az idegenforgalmi toborzás jellegét öltötték. A magyaroknak egy lelkiismeretlen propaganda aranyhegyeket ígért.” (Rényi Péter „Szabad földről” üzenik … című könyvéből, 1957.)
Az országot elhagyók indítékai persze nagyon is különbözőek voltak. De az anyagi ígéretek is nyomtak a latban: a Szabad Európa fejenként ezer dollárt ígért — kezdetnek — letelepedési hitel címén azoknak, akik a „szabadságot” választják. A szóbeszédben tovább dagadtak az összegek, egyesek már tízezer dollárról beszéltek. A Szabad Európa pedig nem cáfolt. Ezzel szemben újabb s újabb külön stábokat küldött a menekülttáborokba és az osztrák—magyar határra is. Amint a Frankfurter Allgemeine Zeitung megírta, még az osztrák hatóságok is megsokallták a szabadeurópások mohóságát, akik
„egyes, különösen érdekesnek tetsző menekülteket, az osztrák felvételi formalitások megkerülésével, egyenesen Grazba szállítottak”.
Így készült a Szabad Európa Rádió magyar adásának „Szabad földről üzenik” című műsora is, amelyet december elejétől kezdve heteken át reggeltől estig közvetítettek.
„Szabad földről üzenik” …, „aki hallja, adja át” …, Manci és Jóska üzeni Mókuskának, a Bulcsu utcába, szerencsésen szabad földre érkeztek. Megyünk tovább Kanadába …”
— a kortársak közül ki ne emlékezne erre a szűnni nem akaró üzenetáradatra? (A napi kétezer üzenetet, amelyet a Szabad Európa továbbított, az ügynökök széles hálózata szedte össze.)
A disszidálást serkentették a deportálásról szóló mesékkel is. A Bild-Telegraf például már november 5-én hallani vélt arról, hogy
„szovjet csapatok Budapesten felkutatnak és szigorú felügyelet mellett a pályaudvarok közelében összegyűjtenek minden magyar férfit. A férfiakat, előreláthatólag, deportálni fogják.”
Deportálásról beszéltek, és disszidálásra ösztönöztek. November 20-án az Egyesült Államok képviselője, Cabot-Lodge nem restellte az ENSZ-közgyűlés előtt kijelenteni: kormányának bizonyítékai vannak a magyarországi deportálások folytatásáról. A The New York Times már november 21-én megállapította: nincsenek bizonyítékok a deportálásokról, és hogy ennélfogva
„lehetséges, hogy a Nyugat tévedett”.
Erről persze a Szabad Európa nem tudósított, még kevésbé arról a tényről, hogy senkit sem deportáltak; nem az volt a gondja, hogy Keletre ne vigyenek senkit, hanem az, hogy Nyugatra annál többen távozzanak. Mellesleg: az ötvenes évek közepe táján gazdasági konjunktúra bontakozott ki Nyugat-Európában, és nagy szükség volt tanult munkaerőkre: a magyarok jól jöttek „vendégmunkásként”.
Az Elnöki Tanács már decemberben amnesztiát hirdetett: mindazok, akik engedély nélkül hagyták el az országot, és 1957. március 15-ig hazatérnek, büntetlenséget élveznek. Először naponta százak, majd ezrek tértek haza családjaikhoz. Kb. egynegyede a disszidáltaknak visszatért, sokan keserves harcok árán a menekülttáborokat terrorizáló ellenforradalmárokkal, illetve a külföldi hatóságokkal. Régi munkahelyükön általában azonnal visszafogadták őket.
Idehaza a konszolidáció feltétele volt természetesen az ellenforradalom bűntetteinek felderítése, azok elkövetőinek felelősségre vonása. Bíróság elé kerültek azok is, akik a közrend helyreállításának időszakában követtek el bűncselekményt. Csakhogy ez is másként történt, mint a korábbi, rossz tapasztalatok alapján sokan gondolták. Dr. Münnich Ferenc így tájékoztatta a közvéleményt:
„Minden őrizetbe vételt, letartóztatást a magyar karhatalmi egységek foganatosítanak … Egyébként akkor tartóztatnak le valakit, ha konkrét bűncselekmény alapos gyanúja forog fenn.”
Hangsúlyozta, hogy mindez az ügyészség ellenőrzése alatt történik, és hozzátette:
„… Előfordult, hogy valakit vagy valakiket személyi bosszúból jelentettek fel … Abban a pillanatban, amint a vizsgálat kideríti, hogy csupán rágalmazás volt a följelentés, a letartóztatottat azonnal szabadon bocsátják. A karhatalmi szervek, illetve a rendőrség minden letartóztatottat átad az ügyészségnek. De őrizetbe vételük, illetve előzetes letartóztatásuk alkalmával is messzemenően biztosítják a gyanúsítottnak mindazokat a jogokat, amelyeket a törvény felsorol.”
A társadalmi és a gazdasági élet minden területén döntő jelentőségű változások történtek, sok olyan is, amely túlmutatott a konszolidáción is, a további fejlődés útját egyengette. Rendkívül fontos volt, hogy az Elnöki Tanács — a kormány javaslatára — eltörölte a mezőgazdasági termények és termékek kötelező beszolgáltatását.
A földművelésügyi miniszter utasítást adott ki az egyes termelőszövetkezeti tagok kilépésénél, illetve az egyes termelőszövetkezetek feloszlásánál követendő eljárásról. Egyidejűleg a kormány felhívással fordult a parasztsághoz:
„A kormány a parasztság szabad elhatározására bízza a gazdálkodási mód megválasztását, tehát a szövetkezetek fennállásának, alakításának, valamint a szövetkezés formáinak megválasztását … A kormány eltökélt szándéka, hogy minden rendelkezésre álló eszközzel támogatja a parasztság törekvéseit a mezőgazdasági termelés fellendítésére, és gazdasági támogatást nyújt a szövetkezeteknek és egyénileg gazdálkodó parasztoknak egyaránt.”
A kormány különféle intézkedéseinek köszönhetően a mezőgazdasági termelőszövetkezetek, illetőleg termelőszövetkezeti csoportok többsége megmaradt, bizonyítva a szocialista termelőszövetkezeti mozgalom életképességét. A kilépett tagok szép számban már 1957 tavaszán újra kérték felvételüket a közös gazdaságokba. És ami abban a helyzetben különösen fontos volt: az 1957 tavaszi mezőgazdasági munkák rendben folytak.
415 millió forinttal felemelték a bányászok bérét. Növelték az ipari és építőipari dolgozók keresetét is. Kormányrendelet szüntette meg a magániparosok és magánkereskedők által foglalkoztatott alkalmazottak után kivetett külön általános jövedelemadót, valamint az úgynevezett mezőgazdasági fejlesztési járulékot. A táppénz összegét többé nem kötötték a szakszervezeti tagsághoz. Egy november 14-én kelt rendelet visszaállította a szabad munkavállalást. A harcok okozta károk helyreállításának minden költségét az állam magára vállalta.
Ugyanakkor Kádár János már november 26-i rádióbeszédében kereken megmondta:
„Az a helyzet, hogy a kormány által hozott döntéssel — az ipari munkások és bányászok részére megszavazott béremeléssel — elmentünk addig a határig, amelyen túl ma nem mehetünk, hacsak nem akarjuk megszavazni az inflációt, a pénzromlást. A kormány pedig el van tökélve, hogy minden követelést elhárít, amely pénzromlásba taszítaná az országot, mert az éppen a bérből és fizetésből élőket, azaz elsősorban a munkásokat sújtaná a legjobban.”
A szemléleti változás, az újrakezdés lendülete tükröződött a sajtóban is. Hadd említsük itt a Népszabadságot, amely — bár nem minden akkori állásfoglalása, véleménye állta ki az idők próbáját — 1956. december 25-i, karácsonyi számával jelentős visszhangot váltott ki. Az, hogy az ünnep második napját újra fizetett munkaszüneti nappá nyilvánították 1956-ban, adott lehetőséget arra, hogy a lap — folytatva a magyar sajtó karácsonyi számainak nagy tradícióját — 32 oldalas, testes számot adjon ki. Az újság két forintba került, de néhány óra múlva már „feketepiaci” ára volt: 20 forintot is adtak érte; a lapért, amelyet korábban égettek az utcán, hosszú sorok álltak az újságosstandoknál.
A 32 oldalon sok minden elfért. Párhuzam Kronstadt és Budapest között; a szocialista tervgazdálkodás új módszerének körvonalai; összeállítás nyugati sajtóidézetekből, amelyek egyértelműen bizonyították az októberi események ellenforradalmi jellegét; „Egy nemzetnél sem vagyunk alávalóbbak” címmel cikk a magyar függetlenség igazi értelmezéséről. Világirodalmi novellák és a magyar irodalom klasszikus írásai — mindmegannyi, a helyzethez valamilyen módon kapcsolódó mű. Nagy érdeklődést váltott ki Illés Béla és dr. Münnich Ferenc levélváltása. Illés megbocsátást kért néhány őrizetbe vett író és újságíró számára, amelyre a kormány elnökhelyettese a többi között így válaszolt:
„Teljesen egyetértek Veled abban, hogy a kormánynak és hatóságainknak a szocialista humanizmus szellemében kell eljárnia … De magától értetődik, hogy azok számára, akik a haza és a nép ellen bűnt követtek el, nem adhat mentelmet az sem, ha történetesen írással keresték a kenyerüket.”
A lapnak nyilatkozott — nagy idők nagy tanújaként — Mihail Solohov is:
„A magyarországi események, mint szovjet embert és mint kommunista írót, lelkem mélyéig megrendítettek. A fájdalom annál inkább éget, mivel az események egyik oka a népi Magyarország volt vezetőinek durva hibáiban rejlik, akik a szocializmus építésére, a nép életének megjavítására lettek volna hivatva … hadd vonok párhuzamot a magyarországi események és a polgárháború idejében a Don partján lejátszódott események között. A Donnál is megtörtént, hogy a nyilvánvaló ellenforradalmárok közé igen sok jó szándékú, becsületes ember keveredett, akiket összezavartak az események, és csatlakozva a fehérgárdistákhoz, időlegesen elő is segítették sikereiket. Később azonban többségük felismerte hibáját, és a szocializmus aktív építőjévé vált. Teljes szívemből hiszek a hősi és munkaszerető magyar nép józan megfontoltságában, és lelkem mélyéig meg vagyok győződve arról, hogy Magyarország dolgozói az elkövetkezendő új esztendőben az MSZMP vezetése alatt hozzájárulnak a haladás és a béke ügyéhez — az egész emberiség javára.”
Az ünnepek múltán, az új esztendő küszöbén már mind szélesebb körben érződött a politikai feszültség enyhülése, a bizalom és a bizakodás növekedése, aminek legfőbb mutatója a munka felvétele, a termelés növekedése volt.
A KSH Statisztikai Havi Közleményei március első napjaiban újra megjelentek. A közölt indexszámok önmagukért beszéltek:
| 1956. I. | 1957. I. | |
| vállalati teljes termelés | 100 | 74 |
| széntermelés | 100 | 62 |
| munkások száma | 100 | 99 |
| egy munkásra jutó vállalati teljes termelés | 100 | 75 |
| munkások átlagos havi keresete | 100 | 130 |
A kiskereskedelem 1957 januárjában 3518 millió forint forgalmat bonyolított le, 339 millióval többet, mint 1956 januárjában. A kereskedelem készletei az 1956. szeptember 30-i 14,1 milliárd forintról 1956. december 31-re 8,76 milliárdra olvadtak le.
Az inflációtól való félelem miatti felvásárlási láz nyomán a bolti kiskereskedelem 1956-os forgalmi tervét 110,4 százalékra teljesítette.
A körülményekhez képest mégis gyors volt a gazdaság gyógyulása. Az első félév már biztató képet mutatott.
„Az állami ipar teljes termelése júniusban 7 százalékkal, az első félévben 11 százalékkal volt kisebb, mint 1956 megfelelő időszakában. Ugyanakkor az egy munkásra jutó teljes termelés 7, illetve 10 százalékkal volt alacsonyabb, az ipari munkások átlagos havi keresete pedig 17, illetve 25 százalékkal volt magasabb, mint egy évvel korábban …”
Mint az idézett számok is mutatják: az infláció veszélye csökkent, de még nem múlt el. Még számos, az életszínvonalat és a termelést egységként szolgáló intézkedésre és azok öntudatos megvalósítására volt szükség ahhoz, hogy a gazdaság konszolidálódjék.
Rendkívül fontos szerepet játszottak az üzemekben a szakszervezetek és az osztályharcban megedzett szervezett munkások. A munkástanácsok, ahol lehetőségük volt rá, a szakszervezeteket is kitiltották az üzemekből. Kétségtelen, hogy akadtak egyes helyeken, akik — kihasználva a Rákosiék idején érvényesülő gyámkodás reakcióját — a szakszervezetek „függetlenségének” jelszavával operáltak, de a párt együtt a szakszervezeti mozgalom harcos hagyományait valló régi szakszervezeti vezetőkkel biztosítani tudta., hogy a munkásosztály érdekei érvényesüljenek mind az érdekvédelem, mind a termelés területén. Íme, egy idézet a Szakszervezeti Tanács 1957. január 25-én tartott teljes üléséről:
„Hangsúlyoznunk kell, hogy amilyen helytelen volt az érdekvédelem helyett, túlnyomórészt egyoldalúan, csak a munkaverseny szervezésével foglalkozni, ugyanolyan hibának tartanánk, ha a szakszervezetek ezentúl közömbösen néznék a termelést. Különösen súlyos hiba lenne a jelenlegi nehéz gazdasági körülmények között, ha a dolgozók érdekvédelmén csupán a kétségtelenül jogos, de most nyomban teljes egészében még ki nem elégíthető követeléseket értenénk. A szakszervezeteknek is rendszeresen és alaposan elemezniük kell a gazdasági, termelési helyzet alakulását.” (Gáspár Sándor főtitkár előadói beszédéből.)
Mind a beszámolóban, mind a vitában hangot kapott, hogy a szakszervezetek önállósága nem a munkásosztály pártjától és államától való elhatárolódást jelenti, ugyanakkor megvan a maguk sajátos, semmi más által nem pótolható szerepük, autonóm szervezeti életük, álláspontjukat minden, a dolgozókat érintő döntésnél tekintetbe kell venni.
A határozat 2. pontja, szemben az október végén kiadott nyilatkozattal, amelyet a SZOT nem hagyott jóvá, leszögezte:
„A teljes ülés kimondja, hogy a magyar szakszervezetek továbbra is változatlanul a Szakszervezeti Világszövetséghez tartoznak, szoros barátságot kívánnak fenntartani minden ország munkásosztályával és különböző irányzatú szakszervezeteivel.”
Január végén már a legmegátalkodottabb ellenséges elemek is érezték, hogy a csatát elvesztették. Erejükből legfeljebb rémhírek terjesztésére futotta. Kitalálták a jelszót: MUK — vagyis Márciusban Újra Kezdjük. Persze nem kezdhették 1957 tavasza nem a néphatalom ellenségei, hanem a szocializmus hívei számára maradt emlékezetes.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudod támogatni!