(idézet: A magyar függetlenségi mozgalom 1936-1945 – Kállai Gyula)
11. A fordulat éve a második világháborúban.
A magyar ipari munkásság és a parasztság helyzete.
A 2. magyar hadsereg pusztulása.
A nemzetiségi elnyomás fokozódása
Megvoltak-e Magyarországon a tárgyalt időszakban a nemzeti függetlenségi front elmélyítésének és nyílt szabadságharccá fejlesztésének előfeltételei? Voltak-e a második világháborúnak olyan döntő fordulatai, melyek alkalmat és lehetőséget adtak Magyarországnak arra, hogy külpolitikájában 180 fokos fordulatot hajtson végre: szakítson és szembeforduljon Hitlerrel? És nem idézett-e fel a második világháború a legszélesebb tömegekben olyan súlyos politikai válságot, amely lehetővé tette, hogy az ellenzéki pártok a tömegek erejére támaszkodva szembeszálljanak a reakció megingott, hitelét vesztett politikai vezetésével? Szóval: úgy kellett-e 1943-ban mindennek történnie, mint ahogyan történt? Vajon az ellenzéki pártok számára valóban a kormánynak való újabb felajánlkozás, a békés idill, az egy tálból való cseresznyézés ideje volt-e a második világháború döntő éve, az 1943-as esztendő?
Semmi esetre sem.
A második világháború több fordulata, a tömegek forradalmi erjedésének számos hulláma maradt kiaknázatlanul, mert
1. az uralkodó osztályok elárulták a nemzet érdekeit: a német fasizmussal léptek szövetségre a Szovjetunió és a magyar nép ellen;
2. a legális ellenzéki pártok vezetői kapituláns politikát folytattak: nem mertek a népre támaszkodva harcot indítani az uralkodó osztályok politikája ellen;
3. a Kommunisták Magyarországi Pártjára az 1942-es letartóztatások súlyos csapást mértek s ezzel a függetlenségi mozgalmat is visszavetették fejlődésében.
A magyar szabadságharc szélesebb alapokon való kibontakozására pedig kedvező helyzetet teremtett a második világháború döntő esztendejében az általános fronthelyzet alakulása és az európai népek szabadságfrontjának kiszélesedése.
A második világháború menetében az 1943-as esztendő döntő fordulatot hozott.
A fordulat a Volga-menti Sztálingrádnál a világtörténelem legnagyobb csatájában következett be. 1942—1943 telén a szovjet hadsereg a Volgánál 300 000 németet zárt körül, s közülük 147 200-at megsemmisített, a többit foglyul ejtette. Egy földig lerombolt város és több mint 200 000 halott volt ennek a gigászi küzdelemnek a mérlege. A Volga-menti nagy csatában a szovjet hadsereg kiheverhetetlen csapást mért a német fasizmusra, és szilárdan kezébe ragadta a stratégiai kezdeményezést a keleti fronton.
A szovjet hadsereg 1943 januárjában a déli fronton nagy ellentámadásba ment át. Ez nem korlátozódott csak a téli hónapokra, hanem folytatódott és lendületesen haladt előre egész évben. Goebbels hazugságai halomra dőltek. A szovjet hadsereg bebizonyította, hogy nyáron éppolyan jól tud támadni, mint télen. 1943 július—augusztusában Kurszk térségében újabb — a sztálingrádival vetekedő — nagy csapást mértek a fasiszta seregekre. Az 1943-as év harcaiban a szovjet hadsereg megtörte Hitler hordáinak erejét, s egymás után szabadította fel a Kaukázust, a Don- és Kubán-vidéket, Ukrajna és Belorusszia területeit. Megkezdődött a német fasiszta hordák kiűzése a Szovjetunió területéről.
Az angolszász szövetségesek, látva, hogy a Szovjetunió Nagy Honvédő Háborújában döntő fordulat következett be, részben megváltoztatták addigi halogató taktikájukat. Nem nyitották ugyan meg a régóta esedékes második frontot a fasiszta Németország ellen, de attól a törekvéstől hajtva, hogy Európa minél nagyobb részén biztosíthassák befolyásukat a háború után, nagyobb támadó hadműveletekbe kezdtek. Légitámadásokat intéztek a német városok ellen. A német hadsereget kiűzték Afrikából, Korzika, Szicília és Szardínia területéről, s a háborút Olaszország földjére vitték át.
A szövetséges angol—amerikai csapatok partraszállása Szicíliában betetőzte az olasz fasizmus politikai válságát. Az olasz hadseregek mind az afrikai, mind a keleti fronton súlyos vereségeket szenvedtek. 1943 tavaszán a kommunisták vezette ellenállási mozgalom által szervezett és irányított sztrájkhullám söpört végig egész Olaszországon. Mussolini rendszerének nem volt elegendő ereje ahhoz, hogy szembeszálljon az országban széleskörűen kibontakozott antifasiszta ellenállási mozgalommal és feltartóztassa a szövetségesek előnyomulását. Hitlerhez fordult segítségért. Hitler azonban a keleti fronton vívott harcokban elvesztette legjobb katonáit, felszerelésének és nyersanyagforrásának nagy részét. Nem rendelkezett olyan tartalékokkal, amelyekkel jelentős mértékű segítséget nyújthatott volna szövetségesének. Az olasz uralkodó körök a kialakult helyzetben arra törekedtek, hogy Mussolini és a leginkább kompromittált fasiszta vezetők eltávolításával kiegyezzenek a szövetségesekkel, és megőrizzék társadalmi rendjüket és politikai hatalmukat.
1943. július 25-én Mussolinit letartóztatták és bebörtönözték. Badoglio marsall alakított kormányt, s hosszas diplomáciai manőverezés után szeptember 8-án fegyverszünetet kötött a szövetséges hatalmakkal, október 13-án pedig kormánya hadat üzent a hitleri Németországnak. Az, hogy német és olasz fasisztáknak sikerült Mussolinit börtönéből megszöktetniük és hatalmát Észak-Olaszországban ideig-óráig helyreállítaniuk, mit sem változtatott azon az alapvető tényen, hogy a fasiszta „tengely” eltörött, a hitleri Németország elvesztette legfőbb szövetségesét: a fasiszta Olaszországot. Olaszország kiválása a háborúból például szolgált a többi csatlós országnak, előre vetítette a fasiszta államok szövetségének teljes felbomlását.
A szövetséges hadseregek győzelmeinek hatására megerősödött a leigázott európai népek szabadságfrontja. Lengyelország, Dánia, Hollandia, Belgium, Franciaország és Görögország népe a fegyveres szabadságharc útjára lépett. A jugoszláv partizánmozgalom megerősödött, s csaknem az ország egész területére kiterjedt.
A szovjet hadsereg döntő győzelmei eredményeképpen a szövetségesek együttműködése 1943 nyarától kezdve érezhetően megjavult, az antifasiszta koalíció megszilárdult. 1943 októberében Moszkvában a három nagyhatalom külügyminiszterei értekezletet tartottak, s előkészítették a kormányfők találkozóját.
1943. november 28-a és december 1-e között, a második világháború történetében első ízben, személyes találkozóra ültek össze Teheránban az antifasiszta koalíció legnagyobb államainak, a Szovjetuniónak, az Egyesült Államoknak és Angliának kormányfői. Sztálin, Roosevelt, Churchill találkozása világtörténeti jelentőségű esemény volt. Jelezte a három világhatalom további szilárd együttműködését a fasiszta fenevad szétzúzásában. A teheráni értekezlet végleg elutasította Churchill tervét a szövetségesek balkáni partraszállásáról, és úgy határozott, hogy az európai második frontot az angol—amerikai haderők legkésőbb
1944. május 1-ig Észak-Franciaországban nyitják meg.
A szövetséges hatalmak a kormányfők teheráni értekezletén kidolgozták a fasiszta tömb megsemmisítésének közös programját. Ezek után minden olyan számítás, amely az antifasiszta koalíció felbomlására épített, a realitásoktól elszakadt tervezgetésnek minősült.
Ez volt általában a helyzet a háború frontján, a fasiszta és a demokratikus erők egymáshoz való viszonya terén.
Mi volt a háború menetében bekövetkezett fordulat hatása a magyar belpolitikai életre? Létrehozta-e ez a fordulat a néptömegekben azt a forradalmi erjedést, amelyre egy aktív békepolitika építhetett volna?
Igen, létrehozta.
A háború a dolgozó magyar népet mérhetetlenül sújtotta, s a tömegekben nagy forradalmi erjedést idézett elő.
Az ipari munkásságot a reakció legelemibb szabadságjogaitól is megfosztotta. Politikai gyűléseket nem volt szabad tartani. A tanoncoknak, s általában a leventeköteles korban levő fiataloknak megtiltották, hogy politikai pártok tagjai lehessenek. A munkásság politikai aktivitása ellen kegyetlen hajsza indult. A Belügyminisztérium legfontosabb funkcióit a defenzív osztály ragadta magához, amely ekkor már szervesen együttműködött a Gestapóval. A katonai büntetőbíráskodás hatályát kiterjesztették a polgári személyekre is.
A hadiüzemi munkásokat a legkisebb szabálytalanság miatt haditörvényszék elé állították, vezetőiket pedig a mozgó vesztőhelynek nevezett munkásszázadokba hívták be, s kiadták a határozott utasítást: közülük egynek sem szabad élve hazakerülnie. A tápiósülyi és pestszentlőrinci internáló táborokba hurcolt munkásmozgalmi vezetőkből, a Margit körúti katonai fegyház, a szegedi és váci börtönök politikai foglyaiból alakított 401-es, 402-es különleges munkásszázadokat a megpecsételt sorsú 2. magyar hadsereg előőrséül használták fel. Vérszomjas tisztek és szadista keretlegények éheztették s kínozták halálra az ide besorozott hazafiakat, s igazán nem rajtuk múlott, hanem a Vörös Hadsereg gyors előrenyomulásának tulajdonítható, hogy a parancsot nem tudták száz százalékig végrehajtani.
A munkásság életszínvonala napról napra romlott. A munkaidőt növelték: a hadiüzemekben a munkanap elérte a 15-16 órát is. 1943 tavaszán a kenyér alapfejadagja már csak 15 dekagramm volt. Aratás után felemelték ugyan 20 dekára, de néhány hét múlva ismét 15 dekára szállították le. Ez a helyzet arra kényszerítette az ipari munkást, hogy élelmiszerszükségletét a megfizethetetlenül drága feketepiacon szerezze be. Az árak állandóan emelkedtek. Az utolsó békeév, 1939 átlagával szemben 1943 végéig a mezőgazdasági termékek árai több mint 200 százalékkal, az iparcikkeké több mint 300 százalékkal emelkedtek. A munkabérek természetesen lényegesen elmaradtak az árak mögött. A kormány az ipari munkásságot áldozatvállalásra szólította fel. Arra kérte a munkásságot, hogy törődjön bele életszínvonala csökkenésébe.
A háború az ipari munkásság mellett a parasztságot sújtotta leginkább. Hitlerék háborús céljaira a magyar reakció a legtöbb katonát a parasztságtól követelte. Úgyszintén tőle vették el azt a búza-, zsír- és húsmennyiséget is, amellyel Magyarország a hitleri hadigépezetet táplálta. A parasztság kizsákmányolása felháborító méreteket öltött. A hírhedt Jurcsek-terv a magyar parasztság számára súlyos kényszer-beszolgáltatást írt elő. Búzáját egyenesen a cséplőgéptől szállították el. De nem rendelkezett szabadon az agrárproletár egyetlen vagyonával, munkaerejével sem. A mezőgazdasági munkabéreket rögzítették. Kormányrendelet szerint azt a mezőgazdasági munkást, aki február 1-ig a rögzített bérek mellett nem szegődött el, internálták, s kényszermunkára hajtották. Így kötötték gúzsba és így fosztották ki a magyar urak a parasztot Hitler érdekében.
Növelte a válságot ebben az időben a magyar hadsereg fronthelyzete is.
A reakció az ország legjobb, leginkább hadra fogható egységeit kiszolgáltatta a németeknek.
A Szovjetunió elleni hadjárat megkezdésétől ugyanannak az évnek novemberéig a Kárpát-csoport vett részt a déli frontszakaszon folyó offenzívában. A Kárpát-csoporttal vett részt a harcokban a budapesti gyorshadtest is. 1942 januárjában Bárdossy kötötte ugyan meg Ribbentroppal és Keitellel az új katonai titkos szerződést, de teljesítése már Kállay Miklósra várt. Kállay egyik legfontosabb kormányelnöki teendője volt, hogy a 2. magyar hadsereg frontra induló csapatrészeit búcsúztassa. A 2. magyar hadsereg, amely nemsokára olyan szomorú sorsra jutott, három hadtestben szervezett 9 könnyű hadosztályból állt. A veszteségek feltöltésével és az igen kis számú leváltásokkal körülbelül 200 000 fő vett részt a 2. magyar hadsereg hadműveleteiben, a beosztott 60 000 főnyi munkaszolgálatoson kívül.
1943-ban a már korábban kintlevő hét megszálló dandár számát kilencre növelték, s ezek mint megszálló csapatok teljesítettek szolgálatot. A megszálló dandárok közül öt Ukrajnában, négy Belorussziában tartózkodott. Annak ellenére, hogy megszálló csapatok voltak, részt vettek a hadműveletekben is. A visszavonuló németek utóvédekként használták fel őket.
A magyar hadseregen belül a válság elmélyüléséhez nagymértékben hozzájárultak a különböző frontszakaszokon elszenvedett rendkívül súlyos háborús veszteségek. Ezek közül is messze kiemelkedik a 2. hadsereg voronyezsi katasztrófája, amely megmutatta, milyen lelkiismeretlen hazárdjátékot folytat a magyar reakció a katonák százezreinek életével.
A voronyezsi frontáttörés nem volt meglepetés, nem lehetett váratlan esemény. Nagybaczoni Nagy Vilmos honvédelmi miniszter a szovjet támadás megkezdése előtt a fronton járt, ahol figyelmeztették a 2. magyar hadsereg súlyos helyzetére.
A 2. magyar hadsereg rendkívül hosszú frontszakaszt tartott. Állományának 30—40 százaléka szerbekből, ukránokból és románokból állott, akiket Kállay hírhedt nemzetiségi politikája érthető módon gyűlölettel töltött el a tisztikarral szemben. A harcoló egységek vezetését nagyrészt tapasztalatlan tartalékos tisztekre bízták. A legénység felszerelése felháborítóan hitvány volt. Kállay a menetszázadokat fegyvertelenül küldte ki a frontra, azzal, hogy majd a fronton fogják őket felszerelni. Ebből azonban nem lett semmi. Egy 170—180 létszámú századra átlagban 40 puska, s minden puskára csak negyven töltény jutott. Rossz és hiányos volt a 2. hadsereg géppuska- és ágyúfelszerelése is. A magyar hadvezetőség Voronyezsnél az orosz hadimúzeumokban őrzött, a múlt világháborúban használt ágyúkat is a frontra vitte.
A tisztek felháborítóan durván és kihívóan bántak a legénységgel. A katonák kosztjának feljavítására kiutalt élelmiszer- és pálinkakészleteket ellopták. A legénység megfelelő felszerelés, ruha és élelem nélkül az első vonalban teljesített szolgálatot, a tisztek többsége viszont a hátsó vonalakban dáridózott.
Nem csoda, ha ez a tisztikar a szovjet támadás megkezdése előtt kereket oldott, s elárulta, faképnél hagyta a katonákat, jóllehet előbb azzal a nagyhangú kijelentéssel bátorították a legénységet, hogy az oroszokat „nádpálcával verik vissza”. Jány Gusztáv hadseregparancsnoknak a támadás megkezdése előtt egyszerűen nyoma veszett. A náci érzelmű tisztek — közöttük az újvidéki vérfürdő egyik főrendezője, Grassy vezérőrnagy — „halaszthatatlan szolgálati ügyek” intézésére a hátországba utazott. A tisztek közül csak azok maradtak a fronton, akik nem tudták baráti összeköttetésekkel vagy nagy összegű megvesztegetéssel elintézni, hogy sürgősen szabadságra menjenek.
De csúfosan cserben hagyták a magyarokat német „bajtársaik” is. „Nagy szövetségeseink” azt ígérték, hogy a magyar hadsereget támogatni fogják. Ennek pontosan az ellenkezője történt. A németek a támadás megkezdése előtt két nappal kivonták a 2. hadsereg kötelékében állomásozó tartalékcsapataikat, s csupán az SS-rendőrkülönítményeket hagyták hátra, akik a frontáttörés után igazán „bajtársi segítséget” nyújtottak a magyaroknak olyan formában, hogy a szovjetek elől menekülő katonáinkat pokoli géppuskatűzzel kényszerítették arra, hogy állásaikban kitartsanak.
A támadás január 12-én délelőtt 10 órakor, napfényes időben indult meg, s a 2. honvédhadsereg katasztrofális vereségével végződött. A hadsereg 200 000 főnyi honvéd- és 60 000 főnyi munkaszolgálatos állományából több mint 40 000 ember pusztult el, s 70 000 került nagyrészt sebesülten vagy megfagyva fogságba.
A magyar katonák tízezreinek szörnyű pusztulása és a visszavonulók megtizedelése után Jány hadseregfőparancsnok is előkerült, hogy „rendet” csináljon. Január 24-én olyan hadparancsot adott ki, mely örök időkre szégyene a magyar hadtörténelemnek. A hadparancs szerint a becsapott, magárahagyott 2. hadsereg magatartása az „állati színvonalra süllyedt csürhe benyomását keltette” — majd így folytatódik:
„Vegye tudomásul mindenki, hogy innen sem betegség, sem sebesülés, sem fagyással el nem engedek senkit. Azon a területen, ahol gyülekezésünket elrendelték, s ahol az újjászervezést végrehajtjuk, ottmarad mindenki, amíg meg nem gyógyul vagy el nem pusztul. A rendet és a vasfegyelmet a legkeményebb kézzel, ha kell, a helyszínen való felkoncolással, de helyre kell állítani. A legfeszesebb magatartást még a fagyott embertől is megkövetelem … Számolni kell azzal, hogy élelem terén alapos korlátozások lesznek. Elsősorban annak van jussa élelemhez, aki elöl harcol; aki helyét elhagyta és itt hátul gyülekezik, örüljön, ha annyit kap, hogy éhen nem pusztul.” Majd elrendelte: „Minden állomásparancsnokság a legkeményebb emberekből állítson össze mielőbb egy-egy tábori csendőrosztagot. Ezek feladata a feltétlen rend és a parancsok teljesítésének kierőszakolása.”
A kormány a voronyezsi súlyos veszteségekről a nyilvánosság előtt mélyen hallgatott. A magyar nép azonban tudomást szerzett róla, s a kormány titkolódzása csak növelte felháborodását. Kállay Miklós a magyar nép provokálásában később odáig ment, hogy a tömeggyilkos Jányt kitüntette, s a német érdekekért feláldozott 2. magyar hadsereget „a kötelességteljesítés hadseregének” nevezte.
De nemcsak a szakadatlan súlyos frontveszteségek érlelték Horthy hadseregének válságát. A magyar katona előtt, aki addig sem akarta a háborút, világossá vált, hogy a szovjet földön nem hazáját védelmezi, hanem a német fasisztákat és a magyar földbirtokosokat és nagytőkéseket segíti a Szovjetunió népeinek leigázásában és kifosztásában. Talán nem is hallott a magyar reakciónak arról a tervéről, hogy Ukrajna egy részét Transzkárpátia néven gyarmatosítani akarják, de fronttapasztalatainak hatása alatt belátta, hogy ez a háború nem önvédelmi, hanem rablóháború.
A fronton nemcsak a tömegmészárlás, hanem a rablás és a fosztogatás is a hadsereg — elsősorban a tisztek — mindennapos életfunkciójává vált. Mivel a tisztek ellopták a katonák élelmét és ruháját, ezzel arra kényszerítették őket, hogy mindezt ott „szerezzék meg”, ahol tudják. És a legénység előtt ott állt a tisztjeiktől látott példa. A német és magyar fasiszták a szovjet polgári lakosságot, nőket, gyerekeket és öregeket tömegével gyilkolták meg csak azért, hogy bekecseket, órákat, szamovárokat, ezüstkanalakat, karkötőket és más ékszereket, szőnyegeket, szöveteket, selymeket és szentképeket rabolhassanak. A rablott holmit — köztük még zongorákat is — „hivatalos anyagszállítmány” felírással küldték haza. A rablásnak természetes velejárója volt a szovjet asszonyokon és lányokon elkövetett erőszakosságok sorozata. A Horthy-hadsereg becstelen szerepéről Kállay Miklós így nyilatkozott: „Vitézi hírnevet hagytunk odakünn.”
És amíg a magyar katonát tisztjeik rablás, gyújtogatás, gyilkosság és erőszakosság elkövetésére tanították, hazulról egyre-másra érkeztek a hírek arról, hogy hozzátartozóit a német fasiszták és a magyar kormány mindenükből kiforgatja. A frontra kiszivárgott vérlázító híreket a németek aljasságairól csak megerősítették saját tapasztalataik. A lövészárkok véres zajában a magyar—német sorsközösségről, a magyar és a német katona bajtársiasságáról lepattogzott minden hamis máz. A német hadvezetés a magyar katonát akkor és ott vetette harcba, amikor és ahol érdekei megkövetelték. A visszavonulás megkezdése óta a magyar „bajtárs” csak arra volt jó, hogy a német „utóvédek utóvédje” legyen. A német „bajtársnak” a magyar katona nem is bajtárs volt többé, hanem csak „magyar disznó”.
A magyar katona szeme a háború döntő esztendejében kinyílt. Természetesen a háború haszonélvezői ebben óriási veszélyt láttak. A fronton küzdő katonákat mindenképpen meg kellett győzni a háború „magyar” céljairól. 1943-ban nevelőtiszteket állítottak be, akik a háború „magyar értelmét” magyarázták a lövészárkokban. Azok a tények azonban, amelyeket a katona a fronton látott és hallott, sokkal többet mondtak a nevelőtisztek magyarázatainál. A tisztikar belátta, hogy a politikai nevelésen nyugvó „meggyőződéses fegyelmet” nem lehet elérni. „Nyers, brutális fellépésű és cselekvésű, hangosan jelentő alparancsnokokat és honvédeket akarok látni” — adta ki a parancsot a 7. honvédhadtest parancsnoka. „A polgáriasán elkényelmesedett, önbizalmukat vesztett honvédeinkből kemény, rámenős harcost, egyszóval hurrá-bestiát kell faragnunk. Csak pofonegyszerűségű ténykedést követeljünk, és ezt sulykolással, kegyetlen erőszakkal verjük bele embereinkbe” — rendelte el egy másik hadosztályparancsnok.
S attól a perctől kezdve, hogy a magyar katona szeme kinyílt, a „pofonegyszerűségű ténykedés”, a „kegyetlen erőszak” nem is maradt el. A pofozás, botozás, gúzsbakötés, kikötés és felkoncolás a magyar hadseregben mindennapos jelenség lett, s a katonákat rádöbbentették arra is, hogy a háború nemcsak a Szovjetunió népei, hanem a magyar nép ellen is folyik. Felvilágosodásukhoz hozzájárult, hogy a partizánok fogságába került és onnan visszatért katonák beszámoltak a szovjet hadsereg nagyszerű szelleméről, amely a legmagasabb népi és nemzeti eszményekből táplálkozik.
A háború tehát a magyar hadseregben mély válságot idézett elő, s ezzel megteremtette a hadseregen belül a nemzeti szabadságharc előfeltételeit.
A politikai válság elmélyítéséhez nagymértékben hozzájárult a kormány nemzetiségi politikája, helyesebben: a Magyarországon élő nemzetiségek válasza a magyar reakció terrorjára.
A magyar urak „birodalmi hivatástudatából” következett, hogy birodalmi igényeiket a Duna-völgyi népek elnyomásával akarták kielégíteni, ami a nemzetiségek legvadabb elnyomását, legelemibb jogaik megfosztását jelentette. Ez a gyakorlat a Kállay-kormány alatt még fokozottabban folytatódott. Jugoszlávia népei a délvidéki tömegmészárlások után nem nézhettek másképp a magyar katonákra, mint hóhérlegényekre. Észak-Erdélyben a román parasztokat megfosztották földjeiktől, s a népelnyomás elleni harcban egységfrontra lépett román, magyar és székely szabadságharcosokat tömegesen hurcolták internálótáborokba.
A helyzet Kárpát-Ukrajnában volt a legsúlyosabb. A „jogos fegyverhasználat” esetei egyre szaporodtak. Kárpát-Ukrajna népe az elnyomásra partizánharccal válaszolt. A kárpátukránok és magyarok az elnyomottak egymásrautaltságával közösen fogtak fegyvert jogaik és életük védelmére. A magyar és ukrán néptömegek forradalmi erejéből táplálkozó kárpát-ukrajnai szabadságharc az egész magyar nép számára komoly támogatás volt, s világosan mutatta az utat, amelyen a Duna-völgyi népeknek a megbékélés és barátság felé haladniuk kell. A kárpátukrán nép nagy fia, a szabadságharc szervezője és vezetője, a Margit körúti katonai fegyház udvarán 1942 őszén kivégzett Aleksz Borkanyuk nemcsak az ukrán, hanem a magyar nép hőse is.
És amikor az ország nemzetiségi vidékei már lángokban állottak, a magyar reakció miniszterelnöke Ungvárra ment, s példátlan jellemtelenségre valló beszédet mondott:
„Szeretni a más faját egyedül mi, magyarok tudjuk ezen a világon. Mi mindig szerettük azokat a népeket, amelyeket itt találtunk, ide behoztunk, ide beengedtünk. Szeretni egyedül mi, magyarok tudtuk a más fajtájú, más vallású, más köntöst viselő embertársainkat; az a legmagasabb emberi érzés, hogy szeresd felebarátodat, mint tenmagadat, még az egyfajtájúak között sem alakult ki úgy, mint nálunk, magyarok és nemzetiségeink között.”
Az a körülmény, hogy a Kállay-kormány uralmának két esztendeje alatt a nemzetiségi vidékeken nőtt az ellenállás s fellángolt a szabadságharc, azt mutatta, hogy az egész magyar népet átfogó szabadságharc kirobbantásának az előfeltételei a Magyarországon élő nemzetiségeken belül is létrejöttek.
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 
Fotó: A DVIDSHUB által készített “F-16 Aerial Refueling [Image 15/28]” a CC BY 2.0 licenc alatt áll.
Fotó: 
Fotó: Telegram csatorna “Tsargrad”
Fotó: 
