FIR Hírlevél 2025-06

Milyennek kellene lennie Európának? – 80 évvel ezelőtt a jaltai konferencián

Ebben az évben méltán emlékezünk a Hitler-ellenes koalíció összes erejének nagyszerű eredményeire, amelyek Európa felszabadításáért a náci barbárság alól. Az auschwitzi megsemmisítő tábor felszabadításának évfordulója nemzetközi emléknap. Ám a Hitler-ellenes koalíció, a szövetségesek és az antifasiszta ellenállás erői ebben a fázisban is azon gondolkodtak, hogyan lehet létrehozni egy háború utáni rendet, amelyben meg lehetne akadályozni a fasiszta fenyegetés újjáéledését.
Míg Nagy-Britannia, az USA és a Szovjetunió államfőinek, Winston Churchillnek, Franklin D. Rooseveltnek és Josef Sztálinnak az 1943-as teheráni első találkozóján még a katonai szükségletek tisztázása dominált, addig a jaltai konferencián (1945. február 4-11.) sokkal pozitívabbnak tűnt a katonai helyzet. Nyugaton az amerikai és a brit csapatok a német határig nyomultak előre, keleten a Vörös Hadsereg már az Oderán. Délen Olaszország és Görögország a nyugati szövetségesek ellenőrzése alatt állt. Ez világossá tette, hogy a háború – a Wehrmacht és az SS minden ellenállása ellenére, mint például az 1945. januári ardenneki offenzíva – katonailag eldőlt, még akkor is, ha a fasiszta, az irányvonalon maradás propagandája miatt még számtalan áldozatra lehetett számítani. Ebben a propagandában és a fasiszta vezetés politikai számításaiban az volt a jelentőségük, hogy hogyan propagálták a nyugati szövetségesek és a fasiszta Németország közös háborújának lehetőségét a „bolsevizmus ellen” Keleten.
Ezért még fontosabb volt, hogy a jaltai konferencia világos üzenetet fogalmazzon meg a szövetségesek közös fellépéséről. Megerősítették, hogy a harcot a német fasizmus feltétel nélküli feladásáig folytatják, vagyis nem lesz fegyverszünet vagy külön béke. A szövetségesek azt is megerősítették, hogy a német kapituláció utáni időszakra „legfelsőbb hatalomra” tartanak igényt, és ennek Németország „teljes feldarabolását” is magában kell foglalnia. Ideiglenes szabályozásként a megszállási övezetek határait határozták meg, amelyek a feladás után az ellenségeskedés lefolyásától függetlenül érvényesek. Azt is kikötötték, hogy Németországnak természetben kell megfizetnie azokat a veszteségeket, amelyeket „a háború során a szövetséges nemzeteknek okozott”. 20 milliárd dolláros összeget határoztak meg, amelyet elsősorban azok az országok kaphatnak, amelyek a háború terhét viselték, a legnagyobb veszteségeket szenvedték el és formálták az ellenség feletti győzelmet. A Szovjetunió számára ezért 10 milliárd dollárt különítettek el. E megfontolások konkretizálását az 1945. július-augusztusi potsdami konferenciára kellett fenntartani.
A három államfő közötti egyeztetések fontos eredménye a leendő Lengyelországról szóló megállapodás volt. Tisztázni kellett a területi és politikai kérdéseket. Az úgynevezett Curzon-vonalat, amelyet George Curzon akkori brit külügyminiszter javasolt a Lengyelország és a forradalmi Oroszország közötti háború során 1920-ban, Lengyelország keleti határaként határozták meg. Területi kompenzációként Lengyelországnak „jelentős területnövekedést kellett volna kapnia északon és nyugaton”, bár ez csak a háború befejezése után határozható meg. Tekintettel a Néphadsereg és a Honi Hadsereg erői közötti lengyel belső vitákra, úgy döntöttek, hogy az új ideiglenes lengyel kormányt a lublini kormány és a száműzetéskormány képviselőinek egyenlő részvételével kell létrehozni.
Az USA kérésére Jaltában is szóba került a csendes-óceáni térség háborús helyzete. Mivel Japán 1945 elején még nagy katonai erőkkel rendelkezett otthon és Kínában, az Egyesült Államok attól tartott, hogy az ázsiai háború folytatása nagyon költséges lesz számukra. Emiatt az USA sürgette a Szovjetuniót – a Japánnal kötött megnemtámadási szerződés ellenére -, hogy lépjen fel katonailag ebben a háborúban. Jaltában Sztálin beleegyezett, hogy néhány héttel az európai ellenségeskedés befejezése után az amerikaiakkal együtt beszáll a Japán elleni háborúba. 1945 augusztusában a Szovjetunió betartotta ígéretét.                                                                                              (Ulrich Schneider)

 

Gondolatok a marxizmus-leninizmusról

11

A szocializmus, a szocialista demokrácia, a kommunizmus

A szocializmus a kommunista társadalom első foka!
A szocializmus csirái megvannak már a kapitalista rendben!
A szocializmus alapelve: mindenki képességei szerint, mindenkinek munkája szerint!

A szocializmushoz szükséges termelőerők alapvetően az individualizmussal az egyéni érdek hajtóerejével a kapitalizmus fejlődésével jönnek létre. Amíg a termelőerők nem eléggé fejlettek, addig az individualizmus, a verseny az egyéni érdek hajtóerejével, alapvetően a kapitalizmus a legkedvezőbb a létszükségletek bővítésére, a termelőerők fejlesztésére.

A kapitalizmusban a termelés a termelőeszközökkel munkamegosztásban kollektív formában történik, azonban a termelőeszközök magántulajdonban a magánérdekeltségében működnek, így a termelőeszközök fejlődését a kizsákmányolók egyéni érdeke, a verseny, az élősködése motiválja. A kapitalizmusban a társadalom érdeke az egyéni érdeknek van alárendelve, de a kapitalisták profitérdeke a meghatározó.

A termelőerők gyors fejlesztésére a kapitalista modell mellőzésével a Szovjetunió marxista-leninista pártja Sztálin vezetésével a szocializmus gazdasági-politikai modelljében is képes volt. Mao Ce-tung tisztelte Sztálint és sokat tanult tőle, vezetésével Kína mégsem a szovjet úton fejlesztette hatalmassá a termelőerőket, hanem a népi demokrácia formájában. Két modell két hatalmas ember, akik az emberré válás irányába vitték előre az emberiséget.

A kapitalista modell hatékonyan fejleszti a termelőerőket

Azonban a termelőerők fejlesztésére a szocializmushoz szükséges szintre a kapitalizmus működési módja minden hibájával együtt ehhez nagyon kedvező, nagy haladás volt a feudalizmushoz képest szinte minden vonatkozásban. Az emberi jogok, a demokrácia, a szabadságjogok, a jogállami forma, a hatékony termelési mód alapjainak a megvalósulása a kapitalizmusban kezd kifejlődni.

Individualizmus: a burzsoá ideológiára és erkölcsre jellemző alapelv, amely az egyes személy érdekeit szembeállítja a társadalom érdekeivel; az egyéniség bálványozása, előtérbe helyezése. Olyan magatartás, amelyre jellemző az önös érdekek mindenek fölé helyezése, az önzés, a kapzsiság, a közösséggel való szembehelyezkedés. Az individualizmus valamennyi formájában idegen a szocializmustól, amely a kollektivizmust állítja vele szembe.” – Marxista fogalomlexikon

A termelőerők fejlődése igényli a társadalmi forma változását

A termelőerők fejlődésével a kapitalista modell hibái egyre élesebben jelentkeznek és gátolják az emberi társadalom fejlődését. A kapitalizmusban a fejlődés alapja, a hajtóereje az individualizmus, miközben a kollektivizmus, a szocializmus lehetősége és szükségszerűsége egyre intenzívebben hat.

Azonban a kapitalizmusnak nem érdeke a társadalom fejlődése szocializmusba, így azonban szükségszerűen marad a társadalom megállíthatatlan rothadása, ami elkerülhetetlenül válságokba, katasztrófákba, háborúkba, világháborúkba, népirtásokba sodorja az emberiséget. Mivel azonban a lét határozza meg a tudatot, ezért a kapitalizmus kénytelen a hatalma, az élősködők, a modell védelmében fasizmussal harcolni a társadalmi fejlődés, a szocializmus ellen.

Forradalom: társadalmi forradalom: az osztályharc legmagasabb formája, az osztálytársadalom fejlődésében törvényszerűen bekövetkező szakasz, amelyben a fejlettebb, magasabb rendű társadalmi-gazdasági alakulat (fegyveres vagy békés eszközökkel) felváltja az elavult társadalmi rendszert, a hatalom a régi reakciós osztály kezéből a haladó osztály kezébe megy át, s ily módon megnyitja a társadalom továbbfejlődésének útját. A forradalom szükségszerű a fejlődő termelőerők és a fejlődés gátjaivá vált régi termelési viszonyok közötti ellentéten alapszik. A forradalom megoldja azt az ellentmondást: új termelési viszonyokat teremt, amelyek szabad utat nyitnak a termelőerők további fejlődésének.” – Marxista fogalomlexikon

Ezek a hibák a kapitalista modellben alapvetően a valódi demokrácia hiánya és megvalósíthatatlansága, a kapitalista uralkodóosztály osztály-önkényuralma a hatalmának a védelmében a fasizmus különböző formáival, a népgazdaság, sőt a világgazdaság társadalmi méretű tervgazdálkodásának megvalósíthatatlansága, a szélsőségesen megosztott világ embertelensége, a törvényes erkölcsös élősködés, a felsőbbrendű erkölcs, a fajelmélet, a holokauszt, az elkerülhetetlen katasztrofális válságok, a rabló háborúk, sőt a világháborúk. Ez a kapitalizmus rothadásának az eredménye!

Az emberiség léte azonban az individualizmussal már veszélybe került, mert egyre nehezebben tud uralkodni a fejlett termelőerők adta lehetőségeken és a hatalmas rombolóerők felett, amely alapvetően kevesek egyéni érdekét szolgálja és az emberiséget, a többséget kizárja a hatalomból.

A fejlett kapitalizmusban az emberiség reális szükségletei kielégítésének a megvalósulása egyre inkább messze elmarad a fejlett termelőerők adta lehetőségekhez képest, mert nem ez a célja a kapitalista modellnek, hanem az egymással versengő kapitalisták profitja, hatalma, ezért élősködnek az egymással versengő kapitalisták a még csak a beszélőszerszám színvonalán létező emberiségen.

A termelőerők fejlődésével azonban a kollektivizmus, a valódi demokrácia igénye szükségszerűen erősödik. A kapitalizmus azonban a működési módja miatt, az individualizmus védelme érdekében fasizmussá fejlődött. Veszélybe került az emberiség léte, de változni kell a valódi demokrácia, a kollektivizmus, a szocializmus irányába, mert baj lesz, a fasizmussá fejlődött kapitalizmus útján továbbhaladva kipusztul az emberiség.

A szocializmus hatása az ellenforradalomra

Az emberiség (a gondolkodó anyag) fejlődésében azonban a kapitalizmus elkerülhetetlen, mert ez az emberré válás útja, a szocializmushoz vezető út. A Szovjetuniónak és a népi demokráciáknak azonban szocializmus építése alatt még a kapitalizmusra, a polgári demokráciára jellemző gazdasági, világnézeti feladatokat is fel kellett vállalnia, amit sikeresen megtett, még akkor is ha az ellenforradalom végül is legyőzte. Az ellenforradalom a kapitalizmussal ugyanoda már nem térhetett vissza, hordozza a szocializmus szemléletét, néhány értékét, akárhogyan is próbálják azt elnyomni.

Az emberré válás haladó polgári gondolkodói

A polgári demokrácia haladó gondolkodói az emberiség legnagyobbjai voltak, munkájukkal hatalmas segítséget adtak az emberré váláshoz, de a kapitalizmusban ez még teljességében nem valósulhat meg, az individualizmus ezt nem teszi lehetővé. Így csak alacsony szinten valósulhatnak meg a demokratikus szabadságjogok, az emberi jogok, a jogállamiság, viszont szinte egyáltalán nem valósul meg a szabadság, egyenlőség, testvériség, a valódi demokrácia, mert az emberiség túlnyomó többsége beszélőszerszám, így csak a gondolkodó állat színvonalán élhet. Mert a kapitalizmusban a valódi demokrácia csak demagógia lehet.

A kapitalizmusban az elérhető jövedelem nagysága alapvetően a termelőeszközökhöz való viszonytól függ és nem a ráfordított munkától, azonban ez az alapja a társadalmi osztály megosztottságnak is, bár az értékesebb több hasznot hozó bérrabszolga jövedelme nagyobb. A kapitalizmusban az elérhető jövedelem szélsőségesen megoszlik az élősködő kapitalisták javára és az őket kiszolgáló dolgozó proletárok között.

A kapitalizmusban a szabadságjogok és az emberi jogok, a demokrácia ennek a modellnek lehetőségéig tart, amit alapvetően meghatároz a termelőeszközök magántulajdonának szentsége, az ezen az alapon az élősködés és az ehhez szükséges bérrabszolgaság. Így a proletár bérrabszolga az beszélőszerszám, az élősködőknek csak termelési költség, hasonlóan a többi szerszámhoz, ezért a szabadságjoga, az emberi joga, a demokráciája ennek megfelelően alakul.

Kommunizmus: a kapitalista társadalmat felváltó társadalmi-gazdasági alakulat, a munkásmozgalom végcélja. Fejlődésének több szakasza van: alsó foka a szocializmus, felső foka a kommunizmus. Elméletileg Marx és Engels alapozta meg. … a kommunizmus: Osztály nélküli társadalmi rendszer, amelyben a termelési eszközök egységes köztulajdonban vannak, ahol megvalósul a társadalom valamennyi tagjának teljes társadalmi egyenlősége … (megvalósul a) Mindenki képességei szerint, mindenkinek a szükségletei szerint (elv)” – Marxista fogalomlexikon

A szocializmus az emberré válás egyetlen lehetősége

A szocializmusban a kapitalizmustól örökölt fejlett termelőerőkkel, a kollektivizmussal szervezett társadalomban már lehetővé válik a mindenki számára a munkája szerinti értékelés, ezen az alapon a részesedése a társadalom tagjai által termelt javakból és megszűnik az élősködés.

Csak a szocializmus alkalmas az emberi méltóság megvalósulására, a bérrabszolgaság megszüntetésére, a kapitalizmusban ez lehetetlen, mert beszélőszerszám társadalmi forma. A szocializmusba való átmenetre azonban a legalkalmasabb a népi demokratikus forma, bár a kapitalizmus megfelelő szintre fejlődésével akár ki is maradhat. A Szovjetunióban ezt nem lehetett megvalósítani, de Sztálin vezetésével, a kapitalizmus modell teljes megszüntetésével mégis hatalmasat fejlődött, világhatalom lett.

A szocializmus-kommunizmus azonban az emberiség megmaradása, emberré válása érdekében elkerülhetetlen. Mert a kapitalizmus individualizmusra épülő gazdasági modellje, működési módja nem teszi lehetővé társadalmi (világ) méretekben a társadalom (az emberiség) szükségleteire tervgazdálkodással a termelés megszervezését, a háborúk elkerülését, a valódi demokráciát és szélsőségesen antagonisztikusan embertelenül megosztotta az emberiséget és ennek a modellnek a védelmében fasizmussá változott, ami elpusztíthatja az emberiséget.

A kapitalizmus még csak az emberiség gondolkodó állat korszaka lehet

A kapitalizmus a beszélőszerszámokon élősködők társadalma, kapitalista osztály-önkényuralom, ami így még csak az emberiség gondolkodó állat színvonala lehet. A szocializmus-kommunizmus formában az ember-állat a gondolkodó állatból a gondolkodó emberré válik, ami így már képes az emberiséget megmenteni a pusztulástól, mert következetesen objektív tudományos világnézet alapján emberségesen szervezett társadalmi forma.

A kapitalizmus világnézeti, politikai rothadása, a kizsákmányoló élősködő felsőbbrendű rabló erkölcse, és az ezzel együtt járó, az egész emberiségre kiterjedő valódi gazdasági-politikai-társadalmi egyenjogúságra alapuló demokrácia hiánya, lehetetlensége, előbb-utóbb hatalmas világméretű katasztrófába és talán a pusztulásba is viheti az emberiséget.

A szocialista demokrácia a valódi, a gazdasági-politikai-társadalmi egyenlőségre alapuló demokrácia, ami a kollektivizmussal a dolgozó nép demokráciája, ahol mindenkit a munkája alapján értékelnek, nincs élősködő, nincs kizsákmányolás, ami azonban a szocializmus gazdasági-politikai modellje nélkül megvalósíthatatlan.

A valódi a gazdasági-politikai-társadalmi egyenlőségre alapuló demokrácia

Az emberiség számára a valódi demokrácia csak a gazdasági-politikai-társadalmi egyenlőség alapján valósulhat meg. Mert, ha nem valósul meg a gazdasági, a politikai, a társadalmi egyenlőség, akkor az emberek között alárendeltség (társadalmi rendiségi forma) van, az egyik ember szükséglete, érdeke, léte, emberi méltósága alárendelődik a másik érdekének, hasznának, élősködésének. A gazdasági-politikai-társadalmi alárendeltségben az érdekképviselet korlátozódik, ami lehetetlenné teszi a valódi demokráciát.

A kapitalizmusban a működési módja miatt nem valósulhat meg a gazdasági-politikai-társadalmi egyenlőség, mert a proletár dolgozók, az értékek létrehozói csak beszélőszerszámok lehetnek. A polgári demokráciában működő kapitalizmus beszélőszerszám társadalmi forma – hasonlóan a demokráciát elvetőhöz -, ezért lehetetlen a valódi demokrácia megvalósulása, nem is valósul meg.

A szocializmusban a dolgozók számára a szocialista demokrácia, a valódi demokrácia azonban tudatosan, következetesen az objektív tudományos társadalmi világnézetre alapulva valósul meg, a marxista-leninista-sztálinista és a Mao Ce-tung vezérfonalán járó kommunista párt vezetésével.

Amíg fejletlenek a termelőerők, addig nem lehet megvalósítani a szocializmust. A Szovjetunióban ennek érdekében a termelőerők gyors fejlesztését a Sztálin vezette kommunista párt a körülményekhez alkalmazkodva sikeresen oldotta meg. Követői azonban nem tudtak a körülményeknek megfelelően változni, erre csak a Mao Ce-tung vezette Kínai kommunista párt volt alkalmas, aki még csak a népi demokráciát valósította meg, de azt sikeresen.

A szocializmusban a termelőeszközök kollektív tulajdonban vannak és társadalmi, (világméretű) tervgazdálkodással a társadalom (az emberiség) szükségletei érdekében szervezetten munkamegosztásban működnek. A népi demokráciában a termelőeszközök kollektív és kapitalista tulajdonban a népgazdaság szükségleteinek megfelelően tervgazdálkodással működnek a kommunista párt vezetésével.

A szocializmus-kommunizmus a következetesen objektív tudományos világnézetre, a marxizmus-leninizmusra alapozottan szervezi a társadalmat. A marxista-leninista (sztálinista, maoista) kommunista párt a dolgozók pártja, következetesen a tudományos világnézet alapján a dolgozókból, a kommunizmus híveiből verbuvált élcsapat, végcélja a szocializmus, majd a kommunizmus felépítése.

kommunista párt a dolgozók, a kommunisták élcsapata, mert a marxizmus-leninizmus (sztálinizmus, maoizmus) világnézetének tudományával felvértezve alapvetően a dolgozók osztályérdekének, a népi demokráciában a demokrácia védelme érdekében a dolgozóosztályok, a kommunista világnézetűek legöntudatosabb tagjaiból kerülnek ki.

kommunista párt végcélja a kommunizmus, az osztály nélküli társadalom megvalósítása. Ehhez a körülményeknek megfelelően a népi demokrácián, a szocializmuson át vezet az út.

A szocializmusban csak a marxista-leninista (sztálinista, maoista) vezérfonalon járó kommunista párt vezetheti a szocializmus építését, vehet részt a hatalomban, a szükségletnek megfelelően a dolgozók érdekében működő proletárdiktatúrával kizárja a kapitalizmus híveit a hatalomból. A kapitalizmus bérrabszolgatartó embertelen élősködő társadalmi forma, a szocializmusban az erre törekvő hívei kárt okoznak az emberiségnek, ezért a szocializmusban nem vehetnek részt a demokratikus hatalomban.

szocializmus: A szocializmus szó eredetileg azt a társadalmi tant jelenti, mely a munkásosztály felszabadítását, az osztályok megszüntetését, a termelőeszközök társadalmi tulajdonba való vételét hirdeti. … mint társadalmi forma a szocializmus a kommunista társadalom első foka, tehát a marxista-leninista pártok célja … A szocializmusban a termelőeszközök magántulajdona megszűnik s a társadalom gazdasági alapjául a gazdaság szocialista rendszere, a munka és termelési eszközök szocialista, kollektív tulajdona szolgál. A kizsákmányoló osztályokat kiküszöbölik, az ember ember általi kizsákmányolását megszüntetik. … A társadalom gazdasági életét a népgazdaság állami terve határozza meg és irányítja. A munkára, tanulásra és pihenésre való jog minden dolgozó számára biztosítva van. A munka mindenkinek kötelessége és becsületbeli ügye. A szocializmus alapelve, hogy mindenki képességei szerint dolgozik és a társadalomtól az általa teljesített munka szerint kap fogyasztási javakat. … A szocializmus csirái megvannak már a kapitalista rendben és annak ellentmondásai következtében fejlődnek tovább. … A kapitalizmusból a szocializmushoz vezető út Engels szerint a következő: „A proletariátus megragadja a közhatalmat és e hatalom segítségével a burzsoázia kezéből kisikló társadalmi termelőeszközöket köztulajdonná változtatja. Ez aktus által a termelőeszközöket megszabadítja addigi tőketulajdonságuktól és társadalmi jellegük érvényre juttatására teljes szabadságot ad. Most már lehetővé válik egy előre meghatározott terv szerinti társadalmi termelés”. – Filozófiai kislexikon

A szovjet demokrácia vagy proletár demokrácia a demokrácia legmagasabb formája az osztálytársadalmon belül, a szocialista társadalom demokráciája. A szovjetdemokrácia nem formális demokrácia többé, mert a termelőeszközök legfontosabbjai (föld, bányák, ipari üzemek) az állam tulajdonában vannak; mindenfajta kizsákmányolás megszűnt és lehetetlenné vált; a társadalmi szervezetben, amelyen nyugszik, nem ismer ellentétes osztályokat, hanem barátságos együttműködést a társadalom két alapvető osztálya, a munkásság és szövetkezeti (kolhoz) parasztság között. Az államhatalom eleinte a munkásság kezében van, később a szövetséges két osztály, vagyis a dolgozó nép kezében. A parlamentáris-képviseleti rendszert felváltotta a szovjetrendszer, amelynek lényege, hogy a népet nem képviselők képviselik, hanem a nép politikai öntevékenységének szervei. A szovjet demokrácia megszünteti a munkanélküliséget, a válságokat, minden nemű és fajta elnyomást, legfontosabb feladata a szocializmus felépítése és az átmenet a kommunista társadalom magasabb fokába. A szovjetdemokráciában „nem a vagyoni helyzet, nem a nemzeti leszármazás, nem a nem, nem a szolgálati viszony, de minden polgár egyéni képessége és személyes munkája határozza meg társadalmi helyzetét” (Sztálin). Alapelve: „mindenki képességei szerint, mindenkinek munkája szerint”.” – Idegen szavak marxista magyarázattal

„Mind a szocializmusban, mind a kommunizmusban a termelési eszközök társadalmi tulajdonban vannak. A kommunista társadalom mindkét fokán a társadalom alapja a termelési eszközök társadalmi tulajdona. Tehát sem a szocializmusban, sem a kommunizmusban nincsenek magántulajdonban termelési eszközök. A termelőerők jellege és a termelési viszonyok mindkét fokon teljes összhangban vannak. … Nincs kizsákmányolás, nincs nemzeti, faji, vallási stb. elnyomás. … A szocializmusban és a kommunizmusban a termelés célja egyaránt az egész társadalom állandóan növekvő anyagi és kulturális szükségletei maximális kielégítésének biztosítása. … Mind a szocializmusra, mind a kommunizmusra az egész népgazdaság tervszerű, arányos fejlődése jellemző. … A szocializmusban a munka szerinti elosztás törvénye érvényesül, a kommunizmusban viszont a szükségletek szerinti elosztás törvénye fog uralkodni.” – A szocializmus politikai gazdaságtana

Kádár János Marxista Elektronikus Könyvtár

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

 

Február tanulságai

 

III. RÉSZ

(idézet: Egy felkelés okai és következményei – Arnold Reisberg)

3

A Forradalmi Szocialisták jobb szárnyának megtévesztő manővere

Ausztria Kommunista Pártja minden alkalmat megragadott, hogy erősítse a proletariátus egységfrontját Az 1934. július 25-i náci puccs másnapján, Dollfuss meggyilkolását és Schuschnigg szövetségi kancellárrá történt kinevezését követően, az osztrák Kommunista Párt javaslatot tett a Forradalmi Szocialisták Központi Bizottságának: hívják fel általános sztrájkra az ország dolgozó népét. A Forradalmi Szocialisták azonban kereken elutasították ezt az indítványt.

Egy héttel később azonban, augusztus 1-én, a közös központi akcióbizottság ülésén nyilatkozatot fogadták el azokkal az ausztrofasiszta rendszerrel való kibékülésre irányuló tendenciákkal szemben, amelyek a Forradalmi Szocialisták vezetőségének bizonyos köreiben július 25-én megnyilvánultak. Megegyezés született, amely a Schutzbundot a proletariátus pártok feletti egységszervezeteként ismeri el. Ezek után a Forradalmi Szocialisták vezetősége fokozta az egységfront rombolását célzó irányvonalát. 1934. szeptember 1-i levelében elutasította a meghívást az egyesülési pártkongresszusra azzal, hogy nem érzi „kompetensnek” magát ilyesmire, majd hozzálátott, hogy az egységes sport- és segélyszervezeteket a Központi Sportbizottság és saját Szocialista Munkássegély létrehozásával próbálja megosztani. Ausztria Kommunista Pártját azonban ez sem tántorította el irányvonalától. Szeptember 5-én a párt így felelt: „Nem törődve a részetekről megnyilvánuló igyekezettel, amely a fasizmus elleni harci front és a fennálló forradalmi munkásszervezetek megosztására irányul, a továbbiakban is kitartunk politikai egységplatformunk mellett, álljuk az egységpárt megszervezésével kapcsolatban adott szavunkat … Megismételjük javaslatunkat: Forradalmi Szocialisták, küldjetek választott vendégküldöttséget a Komintern VII. kongresszusára!” A Forradalmi Szocialisták úgynevezett bécsi konferenciája a meghívásokat „manőverként” elutasította, saját „szervezeti önállóságának ideiglenes megőrzése” jegyében mégis hajlandónak mutatkozott a kapitalizmus és a fasizmus elleni közös harcra. Hasonló magatartásról tett tanúbizonyságot az 1934. december 31-én és 1935. január 1-én megtartott országos konferencia is, állást foglalva „a munkásosztály egysége mellett, amelyet a Kommunista Párttal alkotott becsületes harci közösségben igyekszünk támogatni”.

Mivel a kommunisták az egységnek ezt a formáját is elfogadták, közös akcióbizottság alakulhatott február 12-e első évfordulójának megünneplésére.

Ausztria Kommunista Pártja és a Forradalmi Szocialisták Központi Bizottságának közös kiáltványa felszólította a munkásságot, emlékezzék meg a februári hősökről. „A februári harcok első évfordulója alkalmából forradalmi egységfrontban egyesültünk. Emlékezve mártírjainkra, emlékezve a Schutzbund hősi harcaira, mély együttérzéssel a fasizmus börtöneiben sínylődő legjobbjainkkal, félretoltuk az áldatlan testvérharcot és akcióegységre léptünk, abban a meggyőződésben, hogy a fasizmust csak az egységes, forradalmi cselekvésre kész munkásosztály győzheti le.”

A felhívás a továbbiakban leszögezi: „Az orosz forradalom megtanított minket, hogy vörös Februárt vörös Október követhet. A győzelmes vörös zászló hazánkban is ott lobog majd a felszabadított vörös Bécs, a mi vörös Októberünk felett.” Így lett az évforduló a közös harc csúcspontja.

Az évforduló alkalmából Ausztria-szerte nagy hatású illegális gyűlésekre került sor, közös szolidaritási akció indult a politikai foglyok érdekében. Bécs nagyüzemeiben sztrájkok robbantak ki.

Az egyik forradalmi szocialista funkcionárius árulása következtében a rendőrségnek 1935. január 27-én sikerült letartóztatnia a központi akcióbizottság tagjait. A rendőrség kezére került a Forradalmi Szocialisták Központi Bizottságának két tagján, Karl Hans Saileren és a nácik által később meggyilkolt Roman Felleisen kívül Ausztria Kommunista Pártja Központi Bizottságából Franz Honner és Friedl Fürnberg elvtárs. A Schutzbund képviselőjének – szerelőnek öltözve – sikerült megszöknie. Másnap a Forradalmi Szocialisták illegális apparátusának javarészét is letartóztatták, így új emberek vették át a vezetést.

Az egységfrontper

A letartóztatott szocialisták és kommunisták több mint egy évig sínylődtek vizsgálati fogságban. Csak éhségsztrájkkal tudták kivívni, hogy 1936. március 16-ra kitűzték a bírósági tárgyalásuk kezdetét. A Forradalmi Szocialisták 25 funkcionáriusát és a két kommunistát azzal vádolták, hogy „közösen küzdöttek a fasizmus ellen, a demokratikus, szocialista Ausztriáért”, márpedig ez hazaárulást jelentett. A pert a hatalom az illegális munkásmozgalommal való leszámolásnak szánta, a vádlottak azonban szószékké változtatták a tárgyalótermet, ahonnét az osztrák fasizmust vádolták. Figyelemre méltó módon valamennyi vádlott egyhangúan állást foglalt a kommunistákkal közös antifasiszta egységfront mellett; ezt a hitvallásukat később sokan szívesen letagadták volna. Így például egy fiatal diák, Bruno Kreisky – a későbbi osztrák szövetségi kancellár – védőbeszédében azt mondta: „Nem kaptunk utasítást arra nézve, hogyan védekezzünk. Képzett marxisták lévén tudjuk, hogyan kell védenünk magunkat. Ha véres erőszakkal vádolnak minket, le kell szögeznünk válaszul, hogy véres erőszakot mindig a szemben álló fél alkalmazott. A magunk részéről, követve a proletár pártok általános gyakorlatát, mindig elutasítottuk a puccsista módszereket. Ami a kommunista elvtársakkal folytatott tárgyalásokat illeti, nem tudtam róluk, de ha tudok, akkor sem találtam volna semmi kivetnivalót a dologban. Ellenkezőleg, hadd utaljak Franciaország példájára, ahol a szabadságpártok szövetsége … amelyben a kommunisták is részt vesznek … önálló kormányt alakít.”

A kommunista Honner kijelentette: „Mi, osztrák kommunisták, a jelenlegi szakaszban a fasizmus ellen, az osztrák nép szabadságjogaiért, a proletár egységfront létrehozásáért és a széles antifasiszta népfront kialakításáért harcolunk. A munkásszervezetek illegális munkája és egysége azért szükséges, mert az osztrák fasizmus a munkásszervezetek minden szabadságát elfojtotta.”

Friedl Fürnberg a legszélesebb néptömegeket hívta fel a fasiszta diktatúra elleni harcra: „A nép körében roppant elégedetlenség feszül. Könnyen elképzelhető, hogy Ausztriában is széles népi fronttá egyesül minden munkanélküli, aki továbbra sem talál munkát, minden paraszt, akinek nincs pénze vetőmagra, minden diák, aki tanulmányainak befejeztével ott áll a nagy semmi küszöbén, minden tudós, aki nem fejtheti ki szabadon gondolatait. Népfrontot alkotni: ez a szocialisták és a kommunisták legégetőbb közös célja.”

A per nagy feltűnést keltett külföldön, bel- és külföldi szolidaritási akciók indultak a vádlottak érdekében. Tiltakozó levelet küldött egyebek között a nagy francia regényíró, Romain Rolland, valamint az angol H. G. Wells is; mindez arra kényszerítette a kormányt, hogy a hazaárulás vádját elejtse. Így az ítélet viszonylag enyhe volt: 13 vádlottat felmentettek, a többit hat héttől húsz hónapig terjedő börtönbüntetésre ítélték. A két kommunista vádlott, „titkos szervezkedés” címén, a rendőrségi fogdában letöltött időhöz még további négy-négy hónapot kapott. Büntetésük letöltése után azonban az elítélteket egytől-egyig a wöllersdorfi gyűjtőtáborba szállították. Innen szöktette meg azután az osztrák Kommunista Párt határozata értelmében az erős helyi kommunista közösség 1936 nyarán Honnert és Fürnberget.

Szakítás a kommunistákkal

A Forradalmi Szocialisták vezetését az egykori Sankt Veit an der Glan-i karintiai járási titkár, Joseph Buttinger vette át, „Gustav Richter” álnéven. Buttingert nyílt kommunista- és szovjetellenesség jellemezte, és az általa vezetett Központi Bizottságban is egységfrontellenes irányvonalat valósított meg.

A kommunisták őszintén gondolták az egységfrontot, éppen ezért a legkomolyabb engedményekre is készen álltak az érdekében; a Forradalmi Szocialisták új Központi Bizottsága viszont készen állt a kommunistákkal való egységfront megbuktatására. Az ehhez vezető első lépést 1935-ben tették meg, a Schutzbund ügyében február folyamán kiadott utasításban, amelyben a Forradalmi Szocialisták vezetősége kijelentette: „a jövőben nem ismer el önálló Schutzbundot. Az Autonóm Schutzbundot kommunista alszervezetnek tekinti, s tagjait felszólítja, fordítsanak hátat ennek az alakulatnak és csatlakozzanak a Forradalmi Szocialisták újjászervezett »rohamcsapataihoz«.” Ezt a hadüzenetet 1935. március elején a kommunistákkal kötött egységfrontegyezmény felmondása követte. A tagsághoz intézett utasítások „nemcsak a Schutzbundot ítélték el, de az egységfrontszervezetek minden fajtáját, és az úgynevezett alulról jövő egységet is … A Központi Bizottság megtiltotta a Forradalmi Szocialisták tagjainak a részvételt a helyi egységfronttárgyalásokon. A régi egységbizottságok mindenütt széthulltak, újak alakítását a Kommunista Párttal kötendő központi egyezmény létrejöttétől tettek függővé” – írja maga Buttinger.

A Forradalmi Szocialisták Központi Bizottságának ellenséges magatartását bizonyította, mint Buttinger elismeri, „már az az öntudatos, helyenként öntelt és gyakran igen ellenséges hangnem is, ahogy a Központi Bizottság a Kommunista Párttal tárgyalt”. A kommunisták ennek ellenére sem adták fel igyekezetüket, hogy ne csak a szocialista alapszervekkel, de a Forradalmi Szocialisták vezetőségével is megegyezésre jussanak az akcióegység kérdésében. A kommunisták a munkások közös harcának érdekében felülemelkedtek a kicsinyes konkurencia-manővereken. A Forradalmi Szocialistákhoz intézett válaszlevelükben a „folyamatos egységfront” mellett tettek hitet. Kifejezték készségüket, hogy központi tárgyalásokat folytassanak a Forradalmi Szocialistákkal. Emezek vezetői nem tehettek mást, elfogadták az ajánlatot, mindazonáltal nem hagytak fel manőverező taktikájukkal sem.

Ausztria Kommunista Pártja Pressedienst című sajtótájékoztatójának 9. számában azt az utasítást adta tagjainak: „Soha, semmilyen körülmények között ne hagyják, hogy az egységfront elakadjon, széthulljon. Ha a Forradalmi Szocialisták részéről újra meg újra bizonyos ellenállás is tapasztalható, mi sohase veszítsük el türelmünket … Nekünk, kommunista munkásoknak, csakúgy, mint szocialista testvéreinknek, az egységfront döntő, életbe vágó kérdés.”

A szakszervezeti egység helyreállítása

A kommunisták készek voltak saját pártérdekeiket a harci egységfront kedvéért háttérbe szorítani; ezt bizonyították be akkor is, amikor a hajdani reformista szakszervezetek megpróbáltak szakadást előidézni az illegális szabad szakszervezetekben. Kezdetben csak a kommunisták szorgalmazták a szabad szakszervezetek illegális újjászervezését, s ők maguk láttak munkához. A régi szakszervezeti vezetők – a Forradalmi Szocialisták és Otto Bauer támogatásával – az újjászervezés ellen léptek fel. Otto Bauer ezeket írta az Arbeiter-Zeitungban: „Valódi, államtól és vállalkozóktól független, a munkások és alkalmazottak önigazgatásán, a funkciók szabad választásán felépülő szakszervezeteket, amelyek a munkások és alkalmazottak érdekeit a vállalkozókkal szemben mind gazdasági, mind szociális téren méltóan képviselhetik, csak akkor hozhatunk létre megint, ha forradalmi harcban megdöntjük a fasiszta diktatúrát.” Koplenig erre a Rundscbau 1934. május 24-i számában így válaszolt: „A Dollfuss-diktatúra elleni »forradalmi harc« látszólag baloldali jelszava – frázisa – mögött valójában a szociáldemokráciának a szakszervezeti kérdésben megnyilvánuló kapituláns magatartása húzódik meg, az a tény, hogy a szociáldemokrácia lemond a szabad szakszervezetek teljes szétrombolása ellen, fenntartásuk érdekében megvívandó harcról.”

Amikor a kommunisták támogatásával az illegális szakszervezeti mozgalom komoly fellendülésnek indult, a régi szakszervezeti vezetők azonnal hozzáláttak a konkurens szervezetek megalakításához. A Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség anyagi támogatásával, a hét iparági szövetség egy-egy képviselőjének bevonása révén „hetes bizottságot” alakítottak, amely az egyik bécsi kávéházban rendszeresen összejárt, szervezeti munkát azonban nem folytatott. A „hetes bizottságot”, mint Buttinger írja, csak a kommunisták és az újjáépítési bizottság előrenyomulása kényszerítette nagyobb aktivitásra. Ezek befolyása különösen a fémmunkások, alkalmazottak és villamosvasúti dolgozók körében ért el komoly sikereket. 1934 szeptemberében a „hetes bizottság” a pozsonyi kongresszuson „Ausztria Illegális Forradalmi Szakszervezeteinek” vezetőségévé nevezte ki magát, ekképpen az illegális szakszervezeti mozgalom kizárólagos jogú képviseletét igényelve. „Komoly pénzráfordítással” megpróbálta útját állni az Újjáépítési Bizottság sikereinek. Ennek során a régi szakszervezeti vezetőket a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség is támogatta, elismervén őket az ausztriai szabad szakszervezetek kizárólagos ideiglenes vezetőinek. A kommunisták erre a szakszervezeti egység követelésével válaszoltak. Ragaszkodtak az egységes szakszervezetek létrehozásához. A „hetes bizottság” vezetői, akik a Forradalmi Szocialisták Központi Bizottságának támogatását is élvezték, erre a követelésre merev nemmel válaszoltak. De ők is szembe találták magukat az illegális szakszervezeti tagok egységtörekvéseivel. Az újjáépítési bizottság 1935 márciusában levélben fordult a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetséghez, közbenjárást kérve az osztrák szakszervezeti mozgalom egyesítése érdekében. Az alulról jövő nyomás olyan erős volt, hogy a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség a két szakszervezeti központ azonnali egyesítését rendelte el, s ezek után a szakszervezetek meg is kezdték a tárgyalásokat az egyesülésről. Az egységtörekvés főként az alkalmazottak szakszervezetében és a fémmunkásoknál volt erős. 1935 márciusának végén egyesült a két illegális faipari munkásszövetség. Tárgyalások kezdődtek, amelyek során a kommunisták ismét közeledési készségüket bizonyították. Így sikerült 1935 júliusában végre egyesíteni a két szakszervezeti központot: létrejött az ausztriai szabad szakszervezetek egységes ideiglenes szövetségi vezetése. 1936 novemberében a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség főtitkárának részvételével megtartották az egyesített szabad szakszervezetek illegális konferenciáját. „A Forradalmi Szocialisták Központi Bizottsága az illegális szabad szakszervezetek egységes szövetségi vezetésének megalakulását … vegyes érzelmekkel fogadta … A dolog nem volt kedvére való” – írja Buttinger. A Forradalmi Szocialisták Központi Bizottságának legfőbb gondja az volt, hogy felvegye a harcot a szakszervezetekben mutatkozó kommunista befolyás ellen. E célból a Forradalmi Szocialisták Központi Bizottsága még a régi reformista szakszervezeti vezetőkkel is lepaktált, holott ugyanakkor éles szavakkal támadta őket: „Támogatjuk őket a kommunistákkal szemben, de ejtjük őket, ha elég erősek leszünk, hogy magunk vegyük kézbe a gyeplőt.” Ez volt a Forradalmi Szocialisták jelszava.

A Forradalmi Szocialisták és a Kommunista Párt között elkeseredett harc folyt az illegális szakszervezeti mozgalom helyes taktikájának kérdésében. 1934 februárja után valamennyi munkásszervezet az egységszakszervezet bojkottját hirdette meg, és a jelszó széles körben követésre talált. Idővel azonban a kormány és a vállalkozók nyomására egész munkáskategóriák a kormányszakszervezetbe kényszerültek. Követték őket azok a munkások, akik úgy vélték, nem nélkülözhetik a törvényes szakszervezet védelmét, még ha fasiszták vezetik is azokat. Ez a védelem annál is szükségesebbnek látszott, mivel a vállalkozók – amint azt még a szakági felügyelők 1934-es hivatalos jelentése is megállapítja – a munkások vereségét a szociálpolitikai jogok elleni messzemenő támadásra használták fel. Így az egységszakszervezetnek egyéves fennállás után 200 000, 1936-ban már 353 000, 1937 derekára 400 000 tagja volt. A kommunisták ezeket a munkásokat sem akarták magukra hagyni. Ausztria Kommunista Pártja felszólította tagjait és híveit, hogy – az illegális munkát egyetlen percig sem tévesztve szem elől – dolgozzanak az egységszakszervezetekben, leplezzék le ott is a fasiszta demagógiát. Az illegális Die Rote Fahne már 1934 novemberében ezeket írta: „Nem elég már csupán passzív védelem álláspontjára helyezkednünk a fasiszta diktatúrával és berendezéseivel szemben. Többet kell tennünk. Ma az a lényeg, hogy a bojkottból, a passzív védekezésből támadásba menjünk át az egész vonalon.” A kommunisták elsősorban azt követelték, hogy az illegális szakszervezetek tegyék át működésük súlypontját a legális szervezetekbe. Ausztria Kommunista Pártjának komoly érdeme, hogy ennek során nem vezették olyan illúziók – amint ezt a Forradalmi Szocialisták felrótták nekik -, hogy „meghódítják az egységszakszervezetet”. A kommunista jelszónak inkább az volt az értelme, hogy „a fasiszták ellen fordítsák az arcátlan fasiszta szociáldemagógiát”. A Forradalmi Szocialisták még sokáig nem voltak hajlandók ezt a kommunista taktikát követni, még sokáig nem foglaltak állást a törvényes lehetőségek kihasználása mellett.

Mi több, szembeszegültek a Kommunista Párt által javasolt taktikával, reformizmussal vádolva a kommunistákat. Azt a látszólagos radikális jelszót hangoztatták, hogy előbb a régi szakszervezetek jogait kell visszaállítani, a régi szakszervezeti vezetőket kell visszahozni. Mint már annyiszor, az ilyen „radikális” jelszavak mögött kizárólag reformista passzivitás lapult. A Forradalmi Szocialistáknak és szakszervezeti vezetőinek ellenállása ellenére a kommunisták álláspontja az egyetlen gyakorlatilag megvalósítható megoldásnak bizonyult. A legális lehetőségek kihasználása révén sikerült az üzemekben akciókat szervezni gazdasági, sőt politikai célok érdekében.

Ezt bizonyította például a floridsdorfi FIAT Művek munkásainak bérmozgalma. A gyár dolgozói 1936 januárjában 15 százalékos béremelést követeltek. „Passzív rezisztenciára” került sor az esztergályosoknál, kétszer félórás tiltakozó gyűlésre – munkaidő alatt -, végül február 21-én sztrájkok robbantak ki a FIAT és a Saurer Műveknél. Csak rendőrségi közbeavatkozással sikerült a sztrájkot letörni.

A legális szervezetekben végzett munka helyességét látványosan igazolta az illegális szakszervezetek sikere az 1936. október és december között lezajlott bizalmiválasztásokon. Hivatalos jelentés szerint a mintegy 9000 megválasztott bizalmi közül 4000 a hivatalos személlyel szembeni ellenjelölt volt! A bécsi választásokról szóló bizalmas rendőrségi jelentés nyíltan kimondja: „Köztudomású, hogy ez alkalommal a vörösök túlnyomó többségre tettek szert, mivel az ő küldötteik kerültek megválasztásra.”

Kádár János Marxista Elektronikus Könyvtár

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Február tanulságai

 

III. RÉSZ

(idézet: Egy felkelés okai és következményei – Arnold Reisberg)

2

Felkelés volt-e 1934 februárja?

Ausztria Kommunista Pártja kezdetben az osztrák proletariátus forradalmi tömegfelkelésének minősítette a februári harcokat. Ez az értékelés összhangban állt a Komintern Végrehajtó Bizottságának véleményével, amely szerint az ausztriai harcok az antifasiszta ellentámadás és a proletárdiktatúra megteremtéséért folytatandó küzdelem kezdetét jelentették. Csakhogy ezt a felfogást mind a Kominternben, mind Ausztria Kommunista Pártjában fokozatosan leküzdötték, meghaladták, reálisabb értékeléssel helyettesítették. Komoly hatást tett ezzel kapcsolatban az a levél, amelyet a Komintern vezető kádereivel egyetértésben Georgi Dimitrov írt az osztrák munkásoknak. Dimitrov elítélte azoknak a jobboldali szociáldemokrata vezetőknek a kapituláns magatartását, akik azért siránkoztak, hogy mégsem kellett volna fegyvert fogni. Dimitrov ezekre a sirámokra azt felelte: a gyáva kapituláció nem mentsége az osztrák munkásnak a reakcióval szemben, ellenkezőleg, csak bátorítja a reakciót.

Dimitrov döntő jelentőségű megállapítása az volt, hogy a februári harc nem hiba volt, hanem hőstett, csakhogy nem felkelés. „Nem, nem az osztrák munkásosztály fegyveres harca volt a hiba. A hiba az volt, hogy ezt a harcot senki nem szervezte meg, senki nem vezette forradalmi, bolsevik módon. Az osztrák munkások februári harcának legfőbb gyengéje abban állt, hogy a munkásság – a szociáldemokrácia káros befolyásának következtében – nem értette meg: nem elég csupán védekezni a fasizmus támadásával szemben, hanem a fegyveres ellenállást a burzsoázia megdöntésére, a proletárhatalom kivívására irányuló harccá kell változtatni. Az osztrák proletariátus fegyveres ellenállása a fasizmussal szemben nem alakult valóban fegyveres felkeléssé. Ez volt a legfőbb hiba.”

Levertség helyett önbizalom

Hiába hitték az ausztrofasiszták, hogy megsemmisítették a munkásmozgalmat. Az osztrák Szociáldemokrata Pártot természetesen nemcsak betiltották, de maga a párt is széthullt. Széthullt nemcsak a fasiszta diktatúra csapásai alatt, hanem a tagság tízezreinek mélységes csalódottsága következtében. Ezek az egyszerű párttagok végre felismerték vezetőik csődjét. A fasizmus csalogató „hadműveletei” mégis sikertelenek maradtak: nem tudta hálójába fogni a munkásokat. Ausztria munkássága megvetéssel utasította vissza a Dollfussok és Schuschniggok felhívásait, amelyek „a munkásság félrevezetett elemeit” úgynevezett jó útra, a Hazafias Arcvonalba terelgették volna. Nem jártak sokkal nagyobb sikerrel a nácik sem, akik azzal az ürüggyel csábítgatták magukhoz az aktív harcosokat, hogy így majd bosszút állhatnak Dollfusson. Itt-ott kétségkívül sor került schutzbundisták átállására, másutt tárgyalások folytak a fegyverek át- vagy eladásáról, hogy csak Bernaschek példáját említsük, aki a linzi harcokat kirobbantotta, s akit végül a nácik szöktettek el börtönéből Németországba. Ezek jelentéktelen, elszórt esetek voltak csupán. A legnagyobb veszély abban állt, hogy széles munkástömegek válnak passzívvá, mert a csalódottság és az elkeseredés távol tartja őket a politikától.

A Kommunista Párt érdeme

Hogy ez mégsem így történt, az elsősorban az osztrák Kommunista Párt érdeme. A párt, illegalitásba kényszerítve, kiépítette szervezeteit, és a szociáldemokrácia bukása után a munkásság egyetlen szervező és szervezett ereje lett Ausztriában. Korántsem kommunistabarát tanú, dr. Walter Wisshaupt „vallomását” idézzük: „A kommunista káderek az illegalitás első időszakában hősies lendülettel vetették magukat a fasiszta túlerő elleni harcba. Számtalan helyi és üzemi újságot adtak ki és terjesztettek illegálisan. Kommunista röpcédulák borították el az országot.”

Ausztria Kommunista Pártja mögött erős szövetséges állt: a Szovjetunió és a Kommunista Internacionálé. „Az orosz Októberi Forradalom példája, a Szovjetunió ereje reményt, programot, támaszt adott a levert tömegeknek … A Kommunista Internacionálé szervezetében erős erkölcsi, szervezeti és anyagi támaszt találtak” – írja Wisshaupt.

Februárban sok szocialista munkás meggyőződhetett róla, hogy a kommunisták útja a helyes út. Az eseményeket nem a Szociáldemokrata Párt, hanem a kommunisták értékelték helyesen, és a megfelelő jelszavak is a kommunistáktól jöttek. A kommunisták agitációja elérte a szociáldemokrata párti tömegeket, áttörte a bizalmatlanság falát, amely azelőtt Ausztria Kommunista Pártját a dolgozók széles rétegeitől elválasztotta. Ezrek léptek át a Kommunista Pártba, a Szociáldemokrata Párt funkcionáriusai, elsősorban a legaktívabbak. További tízezrek kezdték olvasni az illegális kommunista sajtót, ebből merítettek önbizalmat, hogy győzelmük elkerülhetetlen. Ausztria Kommunista Pártja, amely eddig az osztrák munkásosztály marxi-lenini alapokon álló ideológiai előőrse volt, most szervezett ideológiai és politikai élcsapattá vált. Ausztria Kommunista Pártját az illegalitás tette igazi tömegpárttá.

Visszatekintve, az osztrák Kommunista Párt vezetője, Johann Koplenig 1957-ben leszögezte: „1934 februárja az egységfront gondolatának áttörését hozta el … De mindez korántsem jött magától. A párt nem lett volna képes a szociáldemokrata munkásság ilyen széles tömegeit maga köré tömöríteni, ha a kommunisták már kezdettől s főleg a februári döntő napokban nem harcoltak volna vállvetve a schutzbundistákkal. A Kommunista Párt nagy érdeme, hogy 1934 februárja után, a Szociáldemokrata Párt vezetőinek politikája felett érzett óriási elkeseredés és csalódás időszakában, a fasisztáknak nem sikerült a maguk javára hasznosítani a történteket.” Ausztria Kommunista Pártja azt tekintette legfőbb feladatának, hogy a tömegeket harcba vezesse a fasiszta diktatúra ellen, jogaik és a munkásmozgalom szabadságának kivívására szervezze őket.

A kommunisták így buzdították a schutzbundistákat, a szabad szakszervezetek tagjait: „Maradjatok együtt! Ne hagyjátok szétzilálni soraitokat! Védelmezzétek szervezeteiteket, vonuljatok illegalitásba!” Segítettek a proletariátus szétvert tömegszervezeteinek, funkcionáriusaiknak és tagjaiknak, hogy szervezeteiket illegálisan újra felépítsék; rendelkezésükre bocsátották az illegális munkában szerzett gazdag tapasztalataikat.

A februári harcok utáni első napokban kétségtelenül volt bizonyos zűrzavar a további szervezeti munkát illető jelszavak terén, a helyzet azonban hamarosan tisztázódott. Így például az első időkben egyesek azt harsogták: „Alakítsatok antifasiszta gárdákat” Vagy: „Alakítsatok az üzemekben vörös szakszervezeteket, ott is, ahol a reformisták megpróbálnák illegális szakszervezeteik kiépítését!” De Ausztria Kommunista Pártja igen rövid időn belül visszautasította ezeket a jelszavakat. A schutzbundisták kommunista segítséggel építették újjá szervezetüket, ilyen elnevezésekkel: Autonóm Schutzbund, Forradalmi Schutzbund; ezek pártok feletti, a marxizmus-leninizmus alapjain álló alakulatok voltak. A szabad szakszervezetekben is a kommunisták voltak azok, akik a kezdeményezést az első pillanatban megragadták, s a szociáldemokrata szabad szakszervezeteikkel együttműködve létrehozták a Szabad Szakszervezetek Újjáépítésének Központi Bizottságát, másként az Újjáépítési Bizottságot. A kommunistáknak ekképpen sikerült a legfontosabb üzemekben újjáépíteniük a szabad szakszervezeteket. Mialatt ők a szabad szakszervezetek helyreállításának nehéz munkáját végezték, sok hajdani reformista szakszervezeti vezető passzivitásba süppedt, sőt a fasiszta diktatúrával tárgyalt. Különösen felháborító volt a feloszlatott fémmunkásszövetség és néhány más feloszlatott testület vezető funkcionáriusainak árulása, akik rendőri felügyelettel külföldre utaztak, a szakszervezetek „odamenekített” pénzét visszahozták, majd a hivatalos szakszervezeti szövetségnek utalták át.

A proletár szolidaritás

Az illegális harc roppant segítő- és lendítőereje volt a pártok felett álló Vörös Segély, amely szintén a kommunisták vezetésével működött. Régóta illegálisan tevékenykedő szervezetei azonnal hozzáláttak a bebörtönzött munkások és családjaik – pártállástól független – segélyezéséhez. Az adományok oroszlánrésze a szovjet dolgozóktól érkezett. A Szovjetunió szakszervezetei egymillió schillinget bocsátottak a Vörös Segély rendelkezésére (ez mai pénzértékben körülbelül 20 millió schillingnek felel meg). A pénzekkel különbizottság gazdálkodott. A Vörös Segély nemcsak a politikai foglyokat és családjukat segítette, hanem sok száz veszélyben levő harcos menekülését is megszervezte Csehszlovákiába. Ennek során a Csehszlovák Köztársaság akkori bécsi követe, dr. Zdenek Fierlinger, aki Otto Bauer szökését is segítette és később a csehszlovák népi demokratikus építőmunkában is fontos szerepet vállalt, értékes támogatást nyújtott a Vörös Segélynek. Nem is egy üldözött schutzbundistának a Szovjetunió nyújtott menedéket, lehetővé téve számukra, hogy később fegyveresen is küzdhessenek a fasizmus ellen. Százak harcoltak a spanyolországi nemzetközi brigádok soraiban; később gyakorlatilag az összes menekült belépett a Vörös Hadseregbe vagy a partizánok soraiba.

Ausztria Kommunista Pártjának XII. kongresszusa

A Kommunista Párt illegális sejtjeit hamar felkeresték azok az egykori szociáldemokraták, akik úgy érezték: új kiindulópontra van szükségük. Levonták a reformista szociáldemokrata politika tanulságait, és többé hallani sem akartak róla. A kommunisták elvtársi viták során segítettek nézeteik tisztázásában, így a hajdani szociáldemokraták közül sokan találtak utat a Kommunista Párthoz. Vonatkozott ez elsősorban a baloldali szociáldemokraták legvilágosabb fejű csoportjára, a Vörös Frontra. Rájöttek: az „Egység mindenáron” jelszava hamis és értéktelen, ha reformista, kapituláns vezetőség él – él vissza! – vele. Február nyomatékosan bizonyította: a forradalmiságot nélkülöző párt formai egysége nem pótolhatja az eleven harci és akcióegységet. Ezek a vörös frontos szociáldemokraták a Kommunista Pártban új politikai otthonukra találtak.

A párt új tagjai a kommunistákat új tömegkapcsolatokhoz segítették, általuk könnyebben megnyílt az út a hajdani szociáldemokrata tömegek felé. Alig néhány hónappal a februári harcok után, 1934 szeptemberében került sor Ausztria Kommunista Pártjának XII. kongresszusára. A Prágában tartott kongresszus előtt Ausztria minden területén előkészítő konferenciák ültek össze, amelyek megvitatták a kongresszus platformját, és küldötteket választottak. Wienerwaldban és a lobaui ligetekben, hegyi falvakban, magaslati legelőkön, pásztorkunyhókban, a Duna partján tartották ezeket a gyűléseket, és igen nagy leleményességre volt szükség, hogy a konferenciákra a rendőrség ne figyeljen fel. A prágai kongresszus egyik legfontosabb előkészítő konferenciája a bécsi városi konferencia volt, amelyet a Waxenecken tartottak meg; itt csatlakozott a kommunistákhoz a baloldali szocialisták legerősebb, legkövetkezetesebb csoportja, a Vörös Front.

A párt kongresszusa leszögezhette, hogy a régi és az új káderek egysége mindinkább megvalósult; a párt vezető szerveiben mindenütt az egyenjogúság alapján dolgoztak együtt az elvtársak, korábbi pártállásukra való tekintet nélkül. A Kommunista Párt ezt joggal tekintette másfél évtizedes, a legnehezebb körülmények közepette folytatott harca igazolásának. A kommunista irányvonal helyességének igazolása volt ez a tény. Mindazonáltal az osztrák Kommunista Párt azt is leszögezte, hogy története során olyan hibákat is elkövetett, amelyek nehezítették a szociáldemokrata tömegek megközelítését. Azt azonban kereken visszautasította, hogy a Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt által elkövetett hibákat egyenlően súlyosnak nevezzék. A kommunisták hibái ugyanis csupán elhajlást jelentettek az alapjaiban helyes, forradalmi marxista-leninista irányvonaltól, amíg a szociáldemokraták hibái a vezetőség alapvetően reformista, kapituláns politikájából fakadtak. „Visszatekintve – állapította meg Koplenig a párt büszkén szögezheti le, hogy minden lényeges kérdésben igaza volt, és ez volt a döntő oka, hogy 1934 februárja után Ausztria Kommunista Pártjának tekintélye és befolyása olyan rohamosan megnőtt.” Az osztrák Kommunista Párt nevében Koplenig ugyanakkor elismerte az osztrák Szociáldemokrata Párt soraiból érkezett funkcionáriusok és munkások érdemeit is: „De ha a Kommunista Párt ma az osztrák proletariátus tömegpártjává válik, ez nem kizárólag saját kádereinek érdeme, nemcsak az ő évtizedes fáradságos, szívós munkájuk eredménye, hanem igenis érdeme annak az ezernyi új munkásfunkcionáriusnak és tízezernyi valóban baloldali munkásnak, akik februárig a szociáldemokraták körül tömörültek, ott azonban a reformizmus elleni harcban, illúzióik ellenére, értékes úttörő munkát végeztek a kommunizmus javára. Követtek el politikai hibákat, s ezért gyakran kellett vitáznunk velük, de nálunk is fordultak elő a múltban bizonyos hibák, szektás eltévelyedések, különösen a forradalmi szociáldemokrata munkásokkal kapcsolatban elfoglalt álláspontunk terén.” A régi és az új kommunista káderek pártegysége jutott kifejezésre Ausztria Kommunista Pártja új Központi Bizottságának összetételében is. A Központi Bizottságnak több mint felét új tagok alkották; köztük volt Franz Schuster, a Vörös Front egyik vezetője, valamint Ernst Fischer, az Arbeiter-Zeitung egykori szerkesztője.

A XII. pártkongresszus által meghatározott feladat így hangzott: Ausztria Kommunista Pártját az egész osztrák munkásmozgalom kristályosodási pontjává kell tenni, a munkásosztály érdekeiért, a fasiszta diktatúra megdöntéséért és a munkásmozgalom szabadságának visszaállításáért vívott harc gyújtópontjává. E feladat megvalósítása azt követelte, hogy a kommunisták ne korlátozzák erőfeszítéseiket kizárólag a párt erősítésére, hanem igyekezzenek egységfrontot teremteni minden olyan erő bevonásával, amely kész a fasiszta diktatúra elleni harcra.

A Forradalmi Szocialisták

A régi Szociáldemokrata Párt nem tudta újjáalakítani ausztriai szervezeteit. Alakultak azonban bizonyos csoportok olyan hajdani szociáldemokratákból, akik a Kommunista Párttal való egyesülést nem tartották kívánatosnak. Különböző neveket vettek fel; például voltak „Februáriak”, „Tizennyolcasok”, a leggyakrabban pedig az orosz munkásmozgalom korai korszakából származó elnevezéseket alkalmaztak: „Szikra”, „A Munkásosztály Felszabadításáért Harcoló Szövetség”, „Mi a teendő?” és így tovább, mert már ezekkel a nevekkel is kifejezésre akarták juttatni, hogy semmi közük a csődbe jutott Szociáldemokrata Párthoz.

A Kommunista Párt becsületes együttműködésre törekedett ezekkel a csoportokkal, és már az első hetekben sok helyen létrejött az üzemek kommunistáinak és szocialistáinak szoros közössége. Az említett szociáldemokrata csoportosulások legjelentősebbike a hajdani szociáldemokrata pártapparátus fiatalabb funkcionáriusai által vezetett Forradalmi Szocialisták elnevezésű szervezet volt. Támogatta a Forradalmi Szocialistákat az Osztrák Szocialisták Külföldi Irodája (Alös) is, amelyet Otto Bauer vezetett, s amely az ottani illegális Arbeiter-Zeitungot is kiadta. Az illegális Arbeiter-Zeitung Ausztriába csempészése teremtette meg az osztrák Forradalmi Szocialisták szervezeti alapját.

Az Arbeiter-Zeitung a munkások akkori hangulatának megfelelő forradalmi szóhasználattal élt, hitet tett a proletariátus diktatúrája mellett, bírálta a múlt bizonyos hibáit. Sok forradalmi szocialista azonban ezt a magatartást sem találta eléggé forradalminak, s ezt megpróbálta az Ausztriában kiadott Die Revolution című lapjában is kifejezésre juttatni. Idővel azonban egyre világosabban kirajzolódott az Arbeiter-Zeitung kommunistaellenes irányvonala is. Az 1934. március 25-i számban Otto Bauer még azt írta: „Ugyan mi okozhatna most meghasonlást közöttünk? Afelől már nem lehet vita, hogy a fasizmus ellen csak forradalmi eszközökkel harcolhatunk, a forradalmi harc célja pedig nem lehet más, mint a dolgozó nép forradalmi diktatúrája, amely átmeneti formát képez a szocialista demokrácia felé vezető úton.” Amikor azonban a forradalmár munkások levonták a következtetést és beléptek Ausztria Kommunista Pártjába, az Arbeiter-Zeitung 1934. április 8-i száma már a kommunistákat támadta: „Most azonban jönnek a kommunisták, ott sündörögnek a munkások körül, és a véres februári harcok lángjánál szeretnék megmelegíteni leveskéjüket … Tehát nem kellenek terméketlen viták a múltról, bátor munka kell, azon kell fáradozni, ami új, ami lesz … Nincs szükség kommunista praktikákra, egységes forradalmi szocialista munkáspártra van szükség!”

A Forradalmi Szocialisták azokat a hajdani szociáldemokrata munkásokat tömörítették, akik még sok fenntartással voltak a kommunisták iránt, de a közös harc szükségszerűségét belátták már. A forradalmi szocialista vezetésben mégis akadtak szép számban olyanok, akik ellenérzést tápláltak Ausztria Kommunista Pártja, a Komintern és a Szovjetunió iránt. Az osztrák Kommunista Párt éppen ezért nehéz feladat előtt állt: erősítenie kellett a munkások egységtörekvéseit, vissza kellett szorítania és el kellett szigetelnie az egységet gátló elemeket.

Az első egységfront-megállapodás

A forradalmi szocialista vezetők kommunistaellenes megnyilatkozásaival nem törődve, Ausztria Kommunista Pártja azonnal egységfrontot ajánlott a Forradalmi Szocialistáknak, és az egységfront létrehozását sürgette. A „forradalmiak” jobboldali vezetői kibúvó manőverrel válaszoltak, szemmel láthatóan nem tartottak igényt ilyen egységfrontra.

Folyóiratuk, a Die Revolution első számában, valamint a II. Internacionálé Végrehajtó Bizottságához 1934 júniusában intézett levelükben persze leszögezték: egységes párt létrehozására törekszenek. Megokolásuk is szépen hangzott: „A fasiszta diktatúra elleni harcban semmi sem különbözteti meg a szocialista munkást a kommunisták által szervezett osztályos társától. A munkások közös szenvedéseket, közös üldöztetéseket viselnek el, s amiképpen mindig is közös célt követtek, a fasiszta diktatúra idején sincsenek ellentétek a harci taktika terén.” De az egység feltételeként megnemtámadási egyezmény megkötését követelték a Szocialista és a Kommunista Internacionálé között. Efféle elképzelést sokan tápláltak már, különösen a II. Internacionálé centrista vezetőinek sorában, amiképpen azt Friedrich Adlernak, a Szocialista Munkásinternacionálé akkori titkárának 1934. június 10-én, hivatalos válasz helyett a „forradalmi” vezetőkhöz intézett levele is tanúsítja: „Egy ilyen lépés igen hasznos lehet a kommunisták valódi szándékainak tisztázása érdekében. Valahányszor ugyanis felvetjük a kérdést, kiderül, hogy a kommunisták csak manőverezésből emlegetik az egységet. A magunk részéről készen állunk a tisztességes megnemtámadási szerződésre; ilyesmit azonban a kommunisták, taktikájuk következményeképpen, nem képesek betartani.” A Forradalmi Szocialisták vezetősége valójában időt akart nyerni, hogy az Internacionálé válaszáig akadályozza az egységfront létrejöttét Ausztriában.

Ausztria Kommunista Pártja kifejezésre juttatta azt a véleményét, hogy az osztrák munkásosztályban lejátszódó tisztulási folyamatot tekintve, lényegbevágó véleménykülönbségek nem gátolhatják többé az osztrák munkásság egységes harci pártjának létrehozását. Ezért Ausztria Kommunista Pártja közös bizottság létrehozását javasolta, amely a kommunisták, a forradalmi szocialisták és minden más csoportosulás egyesítésének szervezeti formáiról tárgyalna, és közös pártkongresszust készítene elő. Valóban megkezdődtek a tárgyalások az osztrák Kommunista Párt és a Forradalmi Szocialisták között. Csakhogy a kommunistaellenes elemek aknamunkájának eredményeképpen a tárgyalások vég nélkül elhúzódtak. Az első közös közleményben ugyan még ez áll: „A forradalmi osztálypártba való tömörülés lehetőségeiről és az ezzel kapcsolatos elvi kérdésekről tárgyalások és megbeszélések folynak és folytatódnak.” Végül azonban a „forradalmiak” kommunistaellenes vezetőinek sikerült meghiúsítaniuk az egységes munkáspárt létrehozásáról folyó tárgyalásokat. A kommunisták erőfeszítése a munkások harci egységfrontjának létrehozására ezután sem lankadt, fáradozásuk nem is maradt sikertelen.

Egységfront alulról

A jobboldali forradalmi szocialista vezetők egységfrontellenes manővere saját alapszerveik egységtörekvésein hiúsult meg. Ausztria Kommunista Pártjának javaslatát az illegális szocialista mozgalom legtöbb funkcionáriusa és bizalmija lelkesedéssel fogadta. Ehhez nem kellett megvárniuk Központi Bizottságuk beleegyezését. Örömmel valósították meg az egységfrontot – alulról. Az üzemekben részt vettek a bizottságok megalakításában, amelyek „közös akcióbizottságok”, „pártok feletti akcióbizottságok”, vagy egyszerűen „egységbizottságok” néven működtek. Ezekben a bizottságokban a két párt mellett a Schutzbund, az ifjúsági szervezetek és gyakran a Vörös Segély is képviseltette magát. Ahol az üzemi vezetőségek, mint például a IX. kerületiek a részvételt elutasították, ott a bizottságok még erőteljesebben kommunista befolyás alá kerültek.

Az egység vágya olyan erős volt, hogy a Forradalmi Szocialisták Központi Bizottsága – saját vezetői némelyikének tiltakozása ellenére is – végül kénytelen volt hitet tenni az ausztriai egységfront mellett. Már a Die Revolution 2. számában, 1934 júliusában arról olvashatunk, hogy a Forradalmi Szocialisták hajlandók „tisztességes egységfront” alakítására „a fasizmus és a kapitalizmus elleni harc jó szándékának kölcsönös elismerése” alapján, a maguk részéről készek „megszüntetni minden egymás elleni harcot”, készek „hitet tenni a Szovjetunió védelme mellett”. A forradalmi szocialisták kijelentették: egyetértenek a „bizonyos feladatok előkészítése és elvégzése céljából” alakítandó „közös akcióbizottságok” gondolatával. Ezt követően a két Központi Bizottság képviselői 1934. július közepén találkoztak, és megkötötték az első egységfrontegyezményt. A Forradalmi Szocialisták Központi Bizottságának reformista elemei természetesen szerették volna elutasítani ezt az egyezményt, ekkor azonban a „Kommunista Párt néhány napon belül, hatásos uszító hadjárat eredményeképpen, a bécsi szervezeteket sorra-rendre fellázította saját Központi Bizottságuk ellen” – írja egy Buttinger nevű szociáldemokrata történész. Az egységfrontegyezményt jóvá kellett hagyni; ez az egyezmény lett a két Központi Bizottság első közös felhívása az egységes harcra, valamint az augusztus 1-én, a Komintern által kijelölt háborúellenes napon tartandó közös tüntetésekre. A felhívás egyebek között a következőket tartalmazta: „Világosan látjuk, hogy az augusztus 1-i közös akció még csak a kezdet. Erősítenünk kell harci egységfrontunkat. Ezen is túlmenően létre kell hozni az osztrák proletariátus egységes, forradalmi harci pártját.”

Hogy az egységfront megalakulása egyik-másik jobboldali szociáldemokrata funkcionáriust milyen kínosan érintett, az kiderül a steyri „forradalmi” funkcionáriusoknak a Forradalmi Szocialisták Központi Bizottságához intézett jelentéséből: „Az akcióegység létrehozása azért vált szükségessé, mert fennállt az a veszély, hogy a Kommunista Párt magához csalogatja legjobb erőinket. Így legalább nincs szemben álló fél, nincs további konkurencia.”

Szociáldemokrata történészek készséggel elismerik, hogy a Forradalmi Szocialisták Központi Bizottsága csupán azért egyezett bele az egységfront létrehozásába, hogy ellenőrzést gyakorolhasson bizonyos kisebb csoportosulások felett, amelyek valódi akcióegységet kívántak a kommunistákkal. Otto Leichter például azt írja: „Az egyik ok épp az a szándék volt, hogy az együttműködés kétségkívül meglevő tendenciáját szervezetszerűen ellenőrizhető sínekre tereljük. Így kiküszöbölődött a szervezetlenség és az erős kommunista befolyás veszélye. A kommunisták a szokásos módon megpróbálták alulról létrehozni az egységfrontot, s ez különösen veszélyessé válhatott egy olyan, még formálódásban levő szervezet számára, amilyen a Forradalmi Szocialistáké volt.” Leichter sajnálkozott, hogy az egységfront feladása, ami pedig a Forradalmi Szocialisták számára igen „előnyös” lett volna … „ebben az időben Bécsben még nem volt lehetséges”. A Forradalmi Szocialisták vezetősége főleg az ellen háborgott, hogy kénytelen önálló, pártok feletti egységszervezetként elismerni az Autonóm Schutzbundot. Ők az Autonóm Schutzbund feloszlatását, a Forradalmi Szocialisták vezetőségének alárendelt szervezetté való átalakítását követelték, ami a későbbiekben – a „forradalmi” rohamcsapatok (másként a Vörös Rohambrigádok) megalakítása révén – részben sikerült is.

Kádár János Marxista Elektronikus Könyvtár

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!  piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Orosz/szovjet haditechnikai eszközök-harckocsik (FB) – SaLa 2025.02.05.

A sarki “Pantszír“-SA DT-300PM.
“Mikor Oroszország a középkorban, prémekért hódította meg a Eurázsia északi részét(Jermák) ,nem tudták hogy egykoron ennek a területnek az ásványkincsei SZUPERHATALOMMÁ teszik majd az országot…”
A hatalmas területek
(Szibéria, ahová régen a teljes Mengyelejev-táblázat kiömlött vulkánok formájában)
mellett, az oroszok az Északi-sarkot is saját érdekszférájuknak tekintik, hiszen az alatta lévő kontinentális talapzat hozzájuk tartozik…
Létezik egy kémiai elem a PALLÁDIUM, mely szankcióállósága mellett igen ritka fém, és még hallani fogunk róla ,annyi bizonyos.
A természetben a platinaércekben, emellett az arannyal együtt található meg ötvözetként. Ismeretes néhány ásványa is. Igen ritka elem, a 71. leggyakoribb a Földön.
Nos természetesen ezen ritka elem is Oroszországban található ,mint megannyi más is.
Mikor Oroszország a középkorban, prémekért hódította meg a Eurázsia északi részét(Jermák) ,nem tudták hogy egykoron ennek a területnek az ásványkincsei Szuperhatalommá teszik majd az országot…
Meg kell még jegyezni, hogy a Jermák korában kis-jégkorszak volt a földön ,és rendkívüli hidegek voltak akkoriban, így nem csoda, ha egy teljes PRÉM-RUHA majdnem annyit ért ,MINT EGY ÁTLAG EMBER ÉLETE MUNKÁJA(!!!)…De ez már egy másik történt…
AIZ
*

Social Media Auto Publish Powered By : XYZScripts.com