(idézet: Ez Történt – Népszabadság 1956-ról – cikksorozat az ellenforradalomról)
A tavasz első napján, március 21-én, nemcsak a KISZ alakult meg, nemcsak a Tanácsköztársaságot köszöntötték a sajtóban végre az alkalomhoz illően; ezen a napon kezdődtek meg Moszkvában a magyar-szovjet tárgyalások is. A küldöttségnek, amelynek élén Kádár János állt, tagja volt Dobi István, Apró Antal, Horváth Imre, Kállai Gyula, Kiss Károly, Révész Géza és mint moszkvai nagykövet Boldoczki János.
Kádár János a magyar nagykövetség fogadásán kifejtette:
„Népeink barátságának további erősödését helyeselni fogja mindenki, aki világosan látja, hogy a szocialista országok egységének, baráti kapcsolatainak további megszilárdítása erősít a népek, az emberiség békéjét is. Úgy véljük, hogy tárgyalásainkat kellően értékelik azok a népek és kormányok is, amelyek nem tartoznak a szocialista táborhoz, de hívei a népek és országok közötti baráti kapcsolatoknak az egyenjogúság és a kölcsönös előnyök alapján, azok, akik hívei a béke ügyének.”
Bulganyin szovjet kormányfő a szovjet tárgyaló küldöttség vezetője válaszbeszédében rámutatott:
„A nemzetközi helyzet az elmúlt hónapokban különös erővel mutatta meg, mennyire fontos a szocialista országok népeinek megbonthatatlan barátsága és testvéri egysége … Ami a Szovjetunió népeinek a magyar nép iránti őszinte baráti érzelmeit illeti, mi kijelentjük, hogy semmi sem ingathatja meg ezeket az érzelmeket.”
N. Sz. Hruscsov, az SZKP Központi Bizottságának első titkára, aki tagja volt a küldöttségnek, már korábban így nyilatkozott a magyarországi eseményekről:
„Az SZKP XX. kongresszusa után a burzsoá próféták azt állították, hogy a szocialista tábor szétesőben van … Csalódást kell okoznunk a tőkés uraknak. Ellenkezőleg, a szocialista országok testvéri közössége még jobban megszilárdult. A magyarországi események során tűzpróbán esett át minden. Ami por volt az elégett, kiment a kéményen, mindaz pedig, ami értékes, erős, ami összekapcsolja a testvérpártokat, az még jobban fejlődött, szilárdult és megedződött.”
A magyar vezetők országjáró körútra indultak a Szovjetunióban. Mindenütt az őszinte barátság, az igaz szolidaritás jeleivel találkoztak. Az a megértés és segítőkészség, amely a Szovjetunióban tartott barátsági gyűlések tudósításaiból kitűnt, nagy hatással volt a hazai közvéleményre is.
Megkezdődött idehaza is a gyűlések időszaka. Az első nagyobb összejövetel a MÉMOSZ székházában a január 16-i nagyaktíva-értekezlet volt, amelyet a Csou En-laj vezette, akkor még az internacionalizmus jegyében hozzánk látogató kínai párt- és kormányküldöttség tiszteletére tartottak meg. Március folyamán már egymást követték a munkásgyűlések.
Az egyikre a csepeli Sportcsarnokban március 24-én került sor. Tizenkilenc más budapesti nagyüzem is képviseltette magát. A terem zsúfolásig megtelt, sebtében hangosítóberendezést szereltek fel, hogy a kintrekedtek is hallhassák a szónokokat. Különös figyelmet keltett a fiatalok nagy száma. Marosán György beszélt, akinek sokan ismerték érdemeit az egységes párt megteremtésében, sokan tudtak arról is, hogy Rákosiék a volt szociáldemokraták elleni koholt perben elítélték; és a legutolsók között volt, akiket kiengedtek. A többi között elmondta, hogy három dolog lepte meg, mikor 1956 elején kiszabadult, és ismét módja volt szétnézni az országban:
„Az egyik az volt, hogy nem tört ki a háború. Azért nem tört ki, mert … az atom- és hidrogénbomba és más hasonló fegyverek már nem jelentenek privilégiumot, a Szovjetuniónak is rendelkezésére állnak. Meglepett az is, hogy kint az utcán nem találkoztam mezítlábas, rongyos emberekkel. Pedig amikor bementem, bőven volt belőlük. Az emberek rendesen fel voltak öltözködve. Mégis, az emberekkel beszélgetve, miket hallottam? … hogy soha ilyen nyomorúságban nem éltünk … soha olyan elnyomatás nem volt ebben az országban, mint most. S én, akit a rendszer halálra ítélt, védtem a rendszert. Azt mondtam, nem igaz … A hasonló sorsot átélt vasasokkal, bányászokkal és más dolgozókkal együtt nem felejtjük el a fasiszta Magyarországot!”
Három nap múlva Csepelen született meg az új munkaverseny gondolata, noha a munkaverseny fogalmát — főként a minden képzeletet felülmúló, mesterségesen előállított 1000, sőt 5000%-os élmunkás-teljesítményekkel — súlyosan lejáratták 1949 és 1953 között. Persze akkor is volt jó néhány, igazi érdemei alapján kiemelkedő munkás a munkaversenyek ismert hősei közül, mint Pióker Ignác vagy Horváth Ede. De volt olyan favorit is, akit semmire se becsültek, és aki meghasonulva és félve társai haragjától, 1956 novemberében Nyugatra menekült.
Az új munkaversenyből száműzték a látszatteljesítményeket és a sztárkultuszt. Dancs István, a durvahengermű brigádvezetője az üzemi fiatalok március 26-i összejövetelén elmondotta: olyan versenyben semmi kedve nincs részt venni, amelyben egy-egy brigád mindig a legjobb munkát kapja; az értékelés legyen igazságos. Egyéni céljaikat sem titkolták el a csepeliek, azt:
„hogy a törvény által biztosított nyereségrészesedés nagyobb legyen, s az életszínvonal úgy emelkedjék, ahogy azt mi fiatalok is szeretnénk.”
A főváros köznapi életén is le lehetett mérni a konszolidálódást.
A kijárási tilalom idejét újra és újra megrövidítették, míg végül április 13-án teljesen megszüntették. A közbiztonság helyreállítása is a körülményekhez képest igen rövid idő alatt végbement.
A csepeli gyűlést nagyobbak követték. Március 29-én a főváros négy pontján több mint százezer dolgozó gyűlt össze. A Köztársaság téren, amely öt hónappal előbb az ellenforradalom egyik leggyalázatosabb vérengzésének színhelye volt, egyedül több mint 50 ezren gyűltek össze, hogy Marosán György beszédét meghallgassák.
Több mint 30 ezer angyalföldi dolgozó jött el az Árpád-híd melletti sporttelepre, ahol dr. Münnich Ferenc a többi között ezt mondta:
„Az az egymilliárd forintnyi segítség, amelyet a szovjetektől kapunk … megadta a lehetőséget arra, hogy ésszerű, meggondolt terveket készítsünk, s helyreállítsuk gazdaságunkban a félrecsúszott arányokat, elindulhassunk a felemelkedés útján. Ez azonban még nem elég. Ez a segítség a saját, megfeszített munkánkkal együtt hozza meg csak az igazi eredményt.”
Kőbányán, a Halom utcai sporttelepen Biszku Béla beszélt, mintegy tízezer ember előtt. Ő is szólt a Magyar Népköztársaság és a Szovjetunió vezetői által aláírt egyezményről, a szocialista tábor egységének új, nagyszerű megnyilvánulásáról; ugyanakkor rámutatott arra, hogy az életszínvonal emelésének nem lehet tartós forrása a külső segítség:
„Az utóbbi hetekben sok gyár elérte a múlt év harmadik negyedének szintjét, de sok helyen a teljesítménybérek elhanyagolása, a munkafegyelem lazulása a termelékenység csökkenéséhez vezetett. Vissza kell állítani a gyárakban a termelőmunka becsületét, hogy az építőmunka hősei újból példaképei legyenek a gyárak dolgozóinak.”
A pesterzsébeti vasas-kultúrotthonban tartották meg a XX. kerületi nagygyűlést, amelyen Rónai Sándor beszélt a többi között arról, hogy a párt bizalommal viseltetik az értelmiség iránt:
„Segítségül hívjuk az értelmiséget, a mérnököket, a tanárokat, orvosokat, írókat. Adják a népnek szellemi értékük legjavát. Mi jóvátesszük a múlt hibáit, orvosoljuk sérelmeiket. Erezzék a munkásosztály szeretetét, megbecsülését.”
Elkezdődtek a vidéki tömeggyűlések is. Győrött Apró Antal, Kaposvárott Dobi István, Miskolcon Kiss Károly, Szombathelyen Kállai Gyula, Tamásiban Fehér Lajos, Pécsett Horváth Imre, Szegeden Révész Géza beszélt. A gyűlések hangulata jelezte: az emberek egyre inkább bíznak az új vezetésben és a jövőben.
Néhány szó a kulturális életről: Sokatmondó volt — hiszen már a kibontakozó új kultúrpolitikai gyakorlatot jelezte —, kik kaptak művészeti és irodalmi alkotásaikért Kossuth-díjat 1957-ben: Kodály Zoltán (harmadszor, nagydíjat), Heltai Jenő, Medgyessy Ferenc, Németh László, Ádám Jenő, Dávid Gyula, Fodor József, Gertler Viktor, Maleczky Oszkár, Szabó Lőrinc, Tímár József, Borsos Miklós, Kiss Manyi, Lakatos Gabriella, Marton Endre, Molnár Antal, Somló István, Sulyok Mária, Szentiványi Lajos és Tiszay Magda. Ilyen széles még 1948-ban sem igen volt a díjazottak köre és ideológiai spektruma.
Külföldi művészek vendégszereplésére is nagyon hamar sor került. Márciusban Yves Montand, aki a Szovjetunióban és a többi szocialista országban turnézott, felajánlotta: szívesen eljönne vendégszerepelni Magyarországra; fellépti díját a Magyar Vöröskereszt részére ajánlotta fel. Mindenütt ünnepelték.
Eljött Magyarországra a világhírű Alekszandrov-együttes is. Péter János, a KKI elnöke, a későbbi külügyminiszter így üdvözölte a társulatot:
„Önök egy sebeiből gyógyuló országba érkeztek … A találkozások során átérzik majd problémáinkat, gondjainkat, de reményeinket és nagy erőfeszítéseinket is. Mi pedig együtt éljük majd át önökkel a népek művészetének közénk hozott, gazdagító kincseit.”
Április közepén Olga Lepesinszkaja, a moszkvai Nagy Színház balett-táncosnője érkezett, aki a csepeli Sportcsarnokban is fellépett. S utána is sokan mások: a baloldali és haladó alkotókat, művészeket a segítőkészség és az érdeklődés arra ösztönözte, hogy hazánkba látogassanak, találkozzanak a kultúra magyar barátaival és alkotóival.
Fájdalmas kötelességei is voltak a közéletnek. Azokban a napokban adták meg a végtisztességet a Kerepesi úti temetőben Kállai Évának, a Köztársaság téri pártházat megostromló banditák hosszú szenvedés után elhunyt áldozatának. Utána a Rádió védelmében elesett hős tiszteket és Jambrik József őrnagyot, akit a Kertész utcában gyilkoltak meg az ellenforradalmárok, kísérték katonai díszpompával utolsó útjukra. Így búcsúztatták a Köztársaság téri pártház fegyveres védelmében elesett sorkatonákat is. Május közepén pedig a csepeliek vettek búcsút a díszsírhelyek előtt Kalamár Józseftől, a meggyilkolt tanácselnöktől, Bordás András Kossuth-díjas esztergályostól és a fiatal Kuppert Bélától.
Az Elnöki Tanács április 21-én hozott határozatában intézkedett a népi hatalom védelmében hősies, önfeláldozó magatartást tanúsító harcosok kitüntetéséről, a Munkás-Paraszt Hatalomért emlékérem alapításáról és adományozásáról. A határozat kimondta, hogy a fegyveres testületek tisztikarát elsősorban a karhatalomban szolgálatot teljesített, illetőleg a karhatalom és a fegyveres testületek megszervezésében részt vett tisztekből kell kialakítani.
Így érkezett el az ország május elsejéhez: 1957 tavaszának alighanem legemlékezetesebb politikai eseményéhez, az ellenforradalommal vívott harc és a konszolidáció nagy dátumához. A fővárosi nagygyűlésre (együtt a márciusi-áprilisi gyűlésekkel) valóban ráillett Ady Endrének az október 23-i Szabad Népben oly rosszkor idézett fogalma: „Új, tavaszi seregszemle” — minden értelemben, az évszak és tartalma szerint is az volt: új, tavaszi seregszemle, a visszanyert bizalom hatalmas demonstrációja.
Nem lehet túlbecsülni ennek a valóban nagy napnak a jelentőségét, amely minden más érvnél átütőbb erővel bizonyította: a magyar dolgozó tömegek, mihelyt tapasztalták, hogy a párt úrrá lesz az anarchián, az áruláson, és leküzdi a korábbi időszak torzulásait, lelkesen, tevőlegesen csatlakoznak a szocializmus ügyéhez. Hogy egy rendszer olyan mély válságból, mint amilyen az 1956-os volt, alig egy fél év alatt úgy talpra álljon, ahogy azt 1957. május elseje tükrözte — erre alig volt még példa. Túlzás nélkül mondhatjuk: a szocializmus igazának ez messzire mutató, történelmi érvényű mementója volt.
A nagygyűlést az MSZMP Budapesti Intéző Bizottsága rövid felhívásban jelentette be, amely így fejeződött be:
„Szeretettel várjuk Budapest dolgozóit a Hősök terén rendezendő nagygyűlésre.”
Kádár János javaslatára semmiféle „szervezés” nem előzte meg a rendezvényt, nem gyülekeztették a felvonulókat munkahelyek szerint, csak kerületi találkozóhelyeket jelöltek ki. Mindenki, aki jött, „magának” jött, nem az igazgató, a párttitkár vagy a szakszervezet kedvéért. Szervezett csoport, a munkásőrség díszalakulatain kívül csak az a tízezer fiatal volt, aki a Köztársaság tértől, ahol a KISZ-esek átvették a pártzászlaját, átvonult a Hősök terére.
A párt és kormány vezetői nem a Népköztársaság útja torkolatában felállított tribünön várták az embereket, hanem a kerületek dolgozóinak gyülekezőhelyétől indultak el, velük együtt vonultak be a térre, s közülük mentek föl az emelvényre, öt útvonalon áramlottak a főváros dolgozói. A vártnál jóval nagyobb tömeg gyűlt össze, ezért csak jókora késéssel nyithatták meg az ünnepi gyűlést.
Hányan voltak, azt persze nehéz volt pontosan megállapítani. A becslések szerint négyszázezer és ötszázezer között lehetett a számuk. A Hősök terét teljesen megtöltötték, és a Dózsa György utat is mindkét irányban messze ellepték az emberek. Az ellenforradalom semmiféle ehhez fogható tömeget nem tudott mozgósítani. De talán még a felszabadulás utáni, első szabad május elsejéket is felülmúlta e demonstráció mérete.
A gyűlés a Himnusszal kezdődött, amelynek strófái e sok százezres, valóban balsors tépte, víg esztendőre vágyó tömeg hatalmas kórusából nagyon is másképp csengtek, mint fél évvel korábban, amikor az ellenforradalmárok minden utcasarkon kíntornává próbálták silányítani őket. Marosán György, akit április 28-án a budapesti pártbizottság első titkárának választottak meg, nyitotta meg a rendezvényt. Az üdvözlések után bejelentette:
„Mai gyűlésünk szónoka: Kádár János. Mielőtt átadnám a szót Kádár elvtársnak, engedjék meg, hogy egy-két szót ejtsek itt róla. Ne vegye zokon, Kádár elvtárs, ha nyíltan fogok beszélni itt, a munkások százezrei előtt. A magyar munkásmozgalomnak szerencséje, hogy vezetője az októberi események alatt Kádár elvtárs volt. Ő volt az a kommunista, aki maga köré gyűjtötte a szétesett párt kommunista derékhadát. Vezetésével harcoltunk a kegyetlen, nehéz időkben. … Bizalmat adtunk Kádár elvtársnak, mert tudjuk, hogy bízik benne a munkásosztály és a magyar nép.”
A mikrofonhoz lépő Kádár Jánost hosszan tartó taps, lelkes éljenzés köszöntötte. Beszédét többször is viharos tetszésnyilvánítás, felkiáltások szakították félbe. Százezrek tettek hitet itt meggyőződésük mellett.
Kádár János visszatekintett arra a harcra, amely megmentette a Magyar Népköztársaságot ellenségeitől, majd így fogalmazta meg a nagygyűlés üzenetét:
„Mai májusi ünnepünkön messzehangzóan hirdetjük, és ezt hallja meg barát és ellenség egyaránt, hogy népünk begyógyítja az ellenforradalom által okozott sebeket, és eltökélt szándéka, hogy a magyar földön, amelyet annyi munkás- és parasztnemzedék vére és verejtéke öntözött, és amelyen a bitang úri rend tizenkét évvel ezelőtt csak romokat hagyott örökül — felépítjük szabad, független, szocialista hazánkat, a szocialista Magyarországot!”
Hosszan lehetne még idézni a beszédből, amely azt mondta ki, ami az egybegyűltek gondolataiban is élt:
„Azt hiszem, ez az 1957-es magyar május elseje örömmel fogja eltölteni barátainkat, keserűséggel ellenségeinket … Ez a nap új lendületet ad belső fejlődésünknek, és hozzájárul a proletár nemzetköziség zászlaja alatt tömörült népek és a nemzetközi munkásmozgalom együttes erejének növeléséhez is.”
A. gyűlés részvevői a beszéd után elénekelték az Internacionálét, amelynek sok mondata ugyancsak pontosan rímelt az adott helyzetre. A tömeg ezután sem akart szétoszlani. Sokan vették körül a párt és a kormány vezetőit. A sok alkalmi beszélgetésből csak egy egészen rövidet, de nagyon jellemzőt említünk meg; az egyik munkásasszony mondta kedvesen:
— Örülök, hogy itt látjuk, Kádár elvtárs.
— Hát még én hogy örülök, hogy magukat itt látom …”
— hangzott a párt első titkárának örömteli válasza.
E sikeres május elseje után, min Kádár János a rádió és az akkor először jelenlevő tévé mikrofonja előtt mondotta, a nyugati tudósítók persze vakarhatták a fejüket! A londoni BBC május elseji, esti adásában összesen három mondatot szentelt a budapesti nagygyűlésnek. A részvevők számát — mellőzte. A washingtoni rádió szerint a szocialista országokban — „a májusi ünnep komor, sőt fenyegető jelleget öltött”. A csaknem félmillió budapesti részvevőből 150 ezret vallott be, mondván: ennyi embernek kellett felvonulnia. A Daily Telegraph így ismerte el, nyögvenyelően, a gyűlés rendkívüli méreteit:
„Az a tény, hogy ilyen óriási tömeg gyűlést engedélyeztek, annak a bizonyítéka, hogy a rendszer tökéletesen megbízik biztonsági intézkedéseinek helyességében.”
Kényszer és „biztonsági intézkedések” helyett más biztosította e gyűlés sikerét, mindenekelőtt az, amit a Társadalmi Szemle 1957. májusi száma így fogalmazott meg:
„A haladó, hazafias és szocialista erők új egysége tömörül ma már a Magyar Szocialista Munkáspárt köré. Nem kirendelt párttagok vonultak fel az idei májusi ünnepen. A párttagság számát sokszorosan meghaladó párton kívüli dolgozó tömegek tüntettek a párt és a kormány helyes politikája mellett.” (Szirmai István cikkéből.)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudod támogatni!