(1954-1955)

1

(idézet: Ellenforradalom tollal és fegyverrel 1956 – Berecz János)

A BEAVATKOZÁS KEZDETE

A Szabad Európa Bizottság 1953-1954-re rendelkezett azokkal a politikai tapasztalatokkal, dollármilliókkal és technikai felszereléssel, amelyet szükségesnek vélt az egyes európai szocialista országok elleni konkrét akcióprogram, illetve politikai hadjárat megtervezéséhez és végrehajtásához. Érdemes megemlékezni a két előző próbálkozásról, amelyek – többi között – a tapasztalatokat szolgáltatták.

Az amerikai és angol diplomácia és titkosszolgálat arra törekedett, hogy Albániában jobboldali fordulatot hajtsanak végre. A belső „ellenállási mozgalom” megszervezésére akciótervet dolgoztak ki. 1949 nyarán alakult meg Olaszországban a Szabad Albánia Bizottság, amelynek égisze alatt mintegy 300 „partizánt” képeztek ki. Ezek 1950 tavaszán átszivárogtak az albán hegyekbe. Feladatuk az volt, hogy nyugtalanságot keltsenek, híveket toborozzanak, és adott jelre országos felkelést robbantsanak ki. A kísérlet kudarcba fulladt, az ügynökök mintegy felét ártalmatlanná tették, a többi Görögországba menekült. Ma már tudjuk, hogy Kim Philby szovjet hírszerző tevékenysége jelentősen hozzájárult az akció meghiúsításához.* Der Spiegel, 1968. január 29. *

A másik tapasztalatszerzési akciót 1953 nyarán szervezték meg Csehszlovákia ellen. Ez már a Szabad Európa Bizottság önálló próbálkozása volt. Az Operation Prospero fedőnevű kampány 1953. július 13-án kezdődött. A négy napig tartó nagyarányú léggömbinvázió során 6512 léggömb mintegy 12 millió röplapot szórt le Csehszlovákia egyes, előre meghatározott pontjaira, elsősorban Prága, Plzen és Ostrava környékére. Az akció idején a Szabad Csehszlovákia Hangja napi húsz órára emelte adásidejét. A kampány tartalmát jelszava határozta meg: „Minden cseh és szlovák a szabadságért – az egész szabad világ a csehekért és a szlovákokért!” E jelszót alumínium medáliákon is terjesztették léggömbök segítségével.

Büszkén írta ezután könyvében Allan A. Mickie, a Szabad Európa Rádió akkori európai igazgatóhelyettese: „Az eredmények gondos elemzése meggyőzte a Szabad Európa Rádió és a Szabad Európa Sajtó személyzetét arról, hogy a rádió és az írott szó értékeinek segítségével a politikai harcnak egy új módszerét fedezték fel.”* A. A. Mickie: Voices through the Iron Curtain: The Radio Free Europe Story. New York 1963. 140-141. old. *

A Szabad Európa Bizottság három intézménnyel dolgozott „felszabadítási” programjának megvalósításán.

A Szabad Európa Sajtó időszaki sajtótermékeket, a szocialista országokról írt ellenséges könyveket, uszító iratokat és röplapokat jelentetett meg. Égisze alatt készültek a „Svobodná Evropa” (Szabad Európa), a „Kedy to skonci?” (Meddig tart mindez?) című tanulmány, hosszú röplapok, és kéthetenként tíz oldalon kiadta a Szabad Magyarország című légipostai hírlapot. A nyomtatott anyagokat a „vasfüggöny” mögé juttatták, többnyire léggömbök segítségével.

A Szabad Európa Rádió uszító és felforgató célját kifejezően fogalmazta meg akkori elnöke, Charles D. Jackson Jack Raymondnak, a New York Times riporterének 1951. november 24-én adott nyilatkozatában: „A belső zavargások feltételeit akarjuk megteremteni azokban az országokban, ahová adásaink eljutnak … Annak ideje, hogy e vállalkozások számára a lehetséges katonai segítségnyújtásra gondoljunk, majd akkor jön el, ha a csatlós országok népeinek sikerül hasznosítható katonai mozgalmat kezdeményezni saját otthoni talajukon.”

E program teljesítésén dolgozott a Szabad Európa Rádió mintegy kétezer munkatársa és 29 nagy erejű leadója, amelyből hat-hét adó Magyarország felé sugárzott műsort. Rendszeresen gyűjtötték az adatokat az egyes országok helyzetéről, belső problémáiról. 1954-re már mintegy 42 ezer kartont fektettek fel a Magyar Népköztársaság üzemeiről, hivatalairól, belső helyzetéről, a vitákról; külön „fekete könyvben” gyűjtötték az ún. kompromittáló adatokat egyes vezetőkről, funkcionáriusokról.

Az anyaggyűjtést a Szabad Európa ügynökgárdája végezte. Megkörnyékezték a népi demokratikus országokból hivatalos úton nyugaton tartózkodókat, a sportolókat, a turistákat és természetesen a disszidenseket. A kihallgatások néha napokig tartottak. Minden érdekelte őket az adott ország belső életéről, problémáiról.

A Szabad Európa Száműzötteinek Kapcsolatai elnevezésű intézmény anyagilag támogatta azokat az emigránsszervezeteket, amelyek fenntartás nélkül követték az imperialisták „felszabadítási” politikáját, és részt vettek a népi demokratikus országok elleni felforgató tevékenységben. A Szabad Európa Bizottságnak ez a szerve pénzelte az ún. nemzeti bizottságokat, többek között a Magyar Nemzeti Bizottmányt is.

A Szabad Európa Bizottság támogatásával működött a Nemzetközi Parasztszövetség és egyéb szervezetek is. 1951 áprilisában Nagy Ferenc és társai hozták létre Washingtonban a Közép- és Kelet-európai Bizottságot, amelynek feladata volt összehangolni az európai népi demokratikus országok ellen irányuló felforgató propagandát és a különböző akciókat. 1954 szeptemberében a Ford-alapítvány segítségével szervezték meg a reakciós emigránsvezérek az Európai Rab Nemzetek Közgyűlését, az úgynevezett „kis ENSZ”-t, amelynek az volt a célja, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezetén keresztül fokozzák a politikai nyomást az európai szocialista országokra.

A szervezetek közös feladatához tartozott az is, hogy megdolgozzák a kapitalista országok közvéleményét, elhitessék az egyszerű emberekkel a „felszabadítás” szükségességét és jövendő eredményességét. Ezekben a bizottságokban, tanácsokban, szervezetekben a politikusok kidolgozták a „felszabadítás” után megvalósítandó programot, és a kapitalizmus visszaállításának új körülményekhez igazodó módját.

Az egyesülések másik fajtáját a katonai, militarista szervezetek alkották. Ezek keretében készítették elő a volt katonákat, hogy fegyveresen vehessenek részt „rab hazájuk felszabadításában”. A katonai emigráció szervezetei általában Európában jöttek létre, és a szocialista országokhoz közel eső területeken fejtették ki tevékenységüket. Ők próbálták létrehozni az egyes országokban a földalatti ellenállási mozgalmakat, ügynökeiket rendszeresen igyekeztek eljuttatni ezekbe az országokba. Emellett aktívan segédkeztek a felderítő akcióknál is.

A Szabad Európa Rádió magyar szekciójához is erős katonai vonal tartozott. Szervezetei voltak: a Forradalmi Bíróság, Speciális Szolgálat, Szabadságharcos Iroda, Terrorista Osztály stb. Jelentős szerepet töltött be a nyilas Zákó tábornok által vezetett Magyar Harcosok Bajtársi Közössége (MHBK), amely emigráns katonatisztek felfegyverzésével és diverzió szervezésével foglalkozott.

Az MHBK szinte legelsőként alakult meg a háború után, soraiba tömörítve a nyugatra menekült nyilas és horthysta tisztikart, a katonai alakulatokkal elhurcolt és ottmaradt sorkatonák zömét, és hatásosan dolgozott – bőven volt pénze – a lágerlakók, az egzisztencia nélküli, nyomorgó kisemberek között. Legerősebb egységei a Német Szövetségi Köztársaságban, valamint Ausztria és Franciaország területén működtek.

A Szabad Európa Bizottság és intézményeinek tevékenysége öt európai népi demokratikus ország – Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország és Románia – ellen irányult. Közülük kettő ellen indítottak politikai hadműveletet 1954-ben: Csehszlovákia ellen Operation VETO és Magyarország ellen Operation FOCUS fedőnévvel.

Joggal vetődik fel a kérdés: miért éppen e két országot választották ki az összehangolt politikai támadásra, hiszen az ötvenes évek elején minden európai népi demokratikus országban követtek el hibákat, és voltak törvénytelenségek is. A Szabad Európa Bizottság agytrösztje mégis úgy ítélte meg a helyzetet, hogy a legnagyobb figyelmet Csehszlovákia és Magyarország érdemli, és a választás sorrendje is ez volt. Felfigyeltek ők Lengyelországra is, de lévén, hogy nincs közvetlen határa kapitalista országgal, ami lehetővé tenné alkalomadtán a közvetlen beavatkozást, az említett első két országra koncentrálták figyelmüket.

A Csehszlovákia ellen irányuló Operation VETÓ-t 1953 végén kezdték kidolgozni. Az akciótervet öt hónapig készítették elő. A művelet irányítói lényegében a „liberalizálás útján való felszabadítás” elképzelését igyekeztek politikai cselekvéssé formálni, összeállították a „népi ellenzék 10 követelését”, és 1954. április 29-től léggömbök segítségével összesen hárommillió apró falragaszt juttattak el Csehszlovákia fölé, rajtuk egyetlen jelszóval: „10”.

A demagóg követeléslista az alábbiakat tartalmazta:

1. A szakszervezet a szakszervezeti tagoké!

2. Több fizetést – kevesebb beszédet!

3. Ne láncoljuk a dolgozókat a munkahelyhez!

4. Ne avatkozzanak be a munkások szabad idejébe!

5. Szűnjön meg a jobbágyság!

6. Kevesebb beszolgáltatás – nagyobb termés!

7. Helyi autonómiát a bürokrácia helyett!

8. Árut a népnek, nem a Szovjetuniónak!

9. Szolgáljuk a fogyasztók érdekeit!

10. Lakást a családoknak, ne az államnak!

Május 1-től a Szabad Európa Rádió megsokszorozta cseh és szlovák nyelvű műsorainak számát. Az adásokban a tíz követelést népszerűsítették, és a „népi ellenzék” tüzét élesztgették. Egymillió példányban indították útnak a „Svobodná Evropa” című nyolcoldalas röpiratot, ugyanezzel a feladattal.

Május 16-án nemzeti bizottsági választások voltak Csehszlovákiában. A Szabad Európa Sajtó mintegy húszmillió „szavazócédulával” árasztotta el az országot. A „népi ellenzék szavazócédulái” a tíz követelést tartalmazták.

Az Operation VETO júliustól szeptemberig az „önvédelmi aratás” elnevezésű kampány keretében a termésbeadási rendszer ellen agitált. 1954 őszén, a műhelybizottsági választások idején, az ipari munkásokra fordította figyelmét. Rádióadásokban és röplapokon arra biztatta a munkásokat, hogy ne válasszanak a műhelybizottságok tagjai közé kommunistákat.

Az Operation VETO keretében nem kevesebb, mint 41 millió röpcédula és több mint 50 tonna egyéb, léggömbön szállított nyomtatvány zúdult Csehszlovákiára. Bár az eredmény nem elégítette ki a szervezőket, a mintegy féléves tapasztalatot újabb akciókban kamatoztatták.

A Szabad Európa Bizottság 1954. szeptember 8-i dátummal kiadta a „Magyarország 15. sz. utasítás, FOCUS-művelet” című dokumentumot, amely összefoglalta az akció lényegét és feladatait. Beindításának határidejét október 1-ben jelölte meg.

„A »FOCUS-vállalkozás« akcióprogram, távlati művelet volt, amelynek végső célja a felszabadítás” – írta a politikai háború egyik szakértője, Robert T. Holt, „Szabad Európa Rádió” című könyvében. Közvetlen feladata a belső ellenség fellelkesítése, szervezkedésre késztetése, programot adni nekik és tudatni velük: a „szabad világ”, elsősorban az Egyesült Államok, minden segítséget megad tevékenységükhöz. „Az új akció fő célja – jelentette a Münchenben megjelenő szélsőjobboldali Új Hungária 1954. október 8-án – a Magyarországon már megindult … ellenállási mozgalomnak erkölcsi támogatást és lélektani segítséget adni … és egy gyújtópontba összefogni. Ezért nevezték el »Operation FOCUS« – Gyújtópont-akciónak.”

A Szabad Európa Bizottság úgy képzelte el a népi demokratikus államforma megdöntését, mint ami „valószínűleg csak az országon belül és kívül bekövetkező események kedvező összetalálkozásának eredménye lehet. Belül, ez annyit jelent, hogy egységes tömegellenzéknek kell kifejlődnie és megerősödnie a felszabadulás előtti időszakban. Kívül, azt jelenti, hogy a »népi ellenzéki központ a szabad világban« [People’s Opposition Center in the Free World] kezében tartja a kezdeményezést, és gondoskodik a szimbólumokról, valamint részben az ideológiai alapelvekről a hosszan tartó ellenállás számára. Külső támogatás nélkül a népi ellenzék elsorvadna elszigeteltségében, belső támasz nélkül a szabad világ erőfeszítései céltalan és szükségtelen »beavatkozási« kísérletekké válnának.

Ha azonban a belső és külső események előnyös összhangja adva van, és elérkezik a kedvező pillanat, amikor a nemzetközi körülmények miatt a Szovjetunió úgy látná, hogy a be nem avatkozás számára kevésbé kínos, mint a beavatkozás, akkor lesz az egységes tömegellenállásból egységes tömegfellépés, amelyet a »külső ellenzéki központ« [Opposition Center Outside] tevékenyen támogat.”* R. T. Holt: Id. mű. 157. old. *

A nemzetközi imperializmus szervei és szervezetei nagy apparátussal tanulmányoztatták a „célországok” – egyre inkább elsősorban Magyarország – belső helyzetét, és a szocialista társadalmi berendezkedés felszámolásának lehetőségeit. De amíg szemük előtt elsikkadtak a szocializmus építése során elért jelentős sikerek, óriásra nőttek az – egyébként egyre szaporodó – problémák, s úgy remélték, a keletkezett réseken behatolhatnak. Pedig az általuk figyelmen kívül hagyott sikereknek köszönhető elsősorban, hogy viszonylag gyorsan sikerült felszámolni az 1956 végén bekövetkezett megrázkódtatás súlyos következményeit.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudod támogatni!

Az isten szellemnek, mivel anyag nélküli semmi valami, így a semmiből való valami teremtése az nem semmi furcsaság, hanem ez tudománytalan butaság, hiszékenység. Ugyanis az isten a vallás szerint nem anyagi valami, hanem szellem valami, vagyis a semmi anyag, így valójában a semmi valami, ami nem rendelkezik az elemi részecskékkel, az atomokkal, elektronokkal, fotonokkal, kvarkokkal, stb. sem. Így nem rendelkezik a teremtéshez szükséges semmilyen tömeggel, energiával, vagyis semmivel sem. Bár az istennek semmilyen tulajdonságáról konkrétan senki nem tud semmit, így erről csak fecsegni, tudománytalanul képzelegni lehet! Így a vallás az idealizmus!

Igazolhatóan az isten szellemnek a semmi valaminek a semmiből való teremtéshez szükséges valamiről nem lehet tudni semmi objektív valóságosat, így ebben a zagyvasában minden bizonyíték nélkül csak vakon, bután hiszékenyen hinni lehet! A vallás ilyen, mert az anyag nélküli semmi valaminek az isten szellemnek a világegyetem semmiből való teremtésében hisz, ami már valami, de erről semmit objektíven nem tud bizonyítani. Ez azonban a hiszékenység nélkül nem működik.

A teremtés előtt az isten szellem a nem létező univerzumon kívül a semmi valamiben volt és a semmin kívül nem volt semmi sem, csak egyszerűen az isten szellem a semmi valami, így ebből a semmiből a semmi valaminek kellet a valamit létrehozni, teremteni, hmmm … csupa semmi, ez őrület. Ki érti ezt meg, ki fogadja ezt el? Ezt csak a hiszékenyek fogadják el!

Isten: az összes vallásban a Legfőbb Lény, … Minden létezés, mozgás és élet forrása, maga a transzcendencia. … Istenség: mint az élet és halál ura, a világ alkotója és kormányzója, … olyan felsőbbrendű lény, aki túl van a világunkon, aki szellem és halhatatlan … A legfőbb lény önmagát magyarázza, fölötte nincs úr. … a világ első okáról, a mindenség alapjáról és végső céljáról: Isten a lét teljessége, minden lét forrása, a természet, a tört., a kinyilatkoztatás és az egyéni élet alfája és omegája, minden szellemi élet tartalma és minden törekvés végső célja. – lexikon.katolikus

Miből teremtette Isten a világot? Isten a világot a semmiből teremtette; elegendő volt hozzá az ő puszta akarata. – prohungariasacra

Szent Ágoston tanítása a világ teremtéséről: Isten a világot önzetlen jóságából fakadóan teremtette, senki és semmi nem kényszerítette rá. Minden dolog csakis csak Istennek köszönheti a létét. … A teremtés előtt nem volt semmi: Ágoston számára a „semmiből való teremtés” már teológiai hagyomány része. A világot Isten vagy semmiből kellett, hogy teremtse – vagy önmagából (mert rajta kívül nem létezett más semmi). De magából nem teremtethette, mert akkor egyenlő lenne vele. Ágoston szerint bármilyen teremtés előtti anyag létezésének a feltételezése tagadja Isten mindenhatóságát. Elvetette azt a világszemléletet, miszerint Isten, egy már előre meglévő nem teremtett anyagból formálta volna meg a világot. … A teremtés azt jelenti, hogy Istentől származik az anyagiság és az anyagiságot befogadó forma is. … Isten az első létező, aki a semmiből teremtett és egyedül rá mondható csak, hogy örökléttel bír. – Wikipédia lexikon

SaLa világnézete

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudod támogatni!

(1947-1954)

(idézet: Ellenforradalom tollal és fegyverrel 1956 – Berecz János)

A Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelme óta a nemzetközi imperializmus alapvető célja: a kapitalizmus világrendszerének megerősítése, a szocializmus megsemmisítése. Az e politikai cél eléréséért folytatott harc során az imperialisták mindenkor igyekeznek figyelembe venni az erőviszonyok alakulását. „A hidegháború taktikája lehet olyan változékony, mint az áprilisi időjárás, de az alap, a stratégia és a célok változatlanok maradnak” – hirdette a Szabad Európa Bizottság egyik tanulmánya 1956 tavaszán.* A tanulmányt teljes egészében közli R. T. Holt: Radio Free Europe. Minneapolis 1958. 217-231. old. * Ennek megfelelően alkalmaztak már nyílt katonai intervenciót, gazdasági blokádot, diplomáciai nyomást, fenyegetést, politikai provokációt stb.

A második világháború után, különösen a szocialista világrendszer kialakulása és megerősödése idején, az imperialisták széles körű hadjáratot indítottak a Szovjetunió és a népi demokratikus országok ellen. A hidegháború kidolgozásában és alkalmazásában az Amerikai Egyesült Államok vezető politikai körei jártak az élen.

Az amerikai fináncoligarchia világuralmi terveitől vezettetve az Egyesült Államok irányító szervei hivatalos céljukká tették és a kormánypolitika szintjére emelték a szocialista országok elleni bomlasztó tevékenységet. Ez állt a kapitalista országok szövetségi rendszerének középpontjában is.

A „feltartóztatás” („fékentartás”) politikájáról Grayson Kirk, a Columbia Egyetem rektora, a Foreign Affairs című amerikai külpolitikai folyóirat 1964. októberi számában így írt: „Annak felismerése, hogy legfőbb ellenfelünk a Szovjetunió, s hogy a körülötte levő országok katonailag mind gyengék, arra késztet bennünket, hogy világméretekben terjesszük ki a feltartóztatás politikáját.”

George F. Kennan, az ismert amerikai diplomata fogalmazta meg elsőként a „feltartóztatás” lényegét és alapelveit, egy, a Foreign Affairs 1947. júliusi számában „by X” aláírással megjelent cikkében. Kennan véleménye szerint az Egyesült Államoknak „a Szovjetuniót ellenfelének, és nem érdektársának kell tekintenie a nemzetközi küzdőtéren”. Ennek megfelelően javasolta, hogy „az oroszokkal szilárd ellenható erőt kell szembeállítani a különböző, állandóan változó földrajzi és politikai pontokon”. Ilyen ellenható erőnek tekintették pl. a gazdasági embargót és a katonai bázisok hálózatának kiépítését. Katonai stratégiájukat az atomfegyverek monopóliumára építették.

A „feltartóztatás” doktrínájának politikai eszközeként hirdették meg 1947-ben a Truman-elvet, gazdasági eszközéül dolgozták ki 1947-1948-ban a Marshall-tervet, és 1949-ben létrehozták az agresszív militarista blokkot, az Északatlanti Szövetséget (NATO). Az Egyesült Államoknak a NATO-ban sikerült saját vezetése alatt agresszív katonai szövetségbe tömörítenie a kapitalista országokat a szocializmus ellen.

E szervezet minden döntését áthatotta a háborús szemlélet. Katonai tervei azzal az elgondolással készültek, hogy 1954-ig számítani lehet a világháború kirobbanására. 1950-ben el is kezdődött Koreában az amerikaiak által támogatott, majd közvetlen és nagyarányú részvételükkel folytatott háború, Európában pedig hozzáláttak a Német Szövetségi Köztársaság felfegyverzéséhez, hogy a NATO legerősebb Keletre tolt „védelmi” vonalává váljék.

Az Egyesült Államok vezető köreinek a szocialista országok elleni agresszív politikája különösen két törvényben nyert éles megfogalmazást. 1950 júniusában a Védelmi Bizottság Henry Cabot Lodge szenátor javaslatára elfogadta az ún. „Lodge-törvényt”; eszerint létrehozzák a „külföldi légiót”, amelynek keretében 1953-ig 12 500 főt fegyvereznek fel a kelet-európai országokból elmenekült reakciós és fasiszta elemek közül. Később úgy döntöttek, hogy 1955-ig 25 ezer főre emelik a légió létszámát.

A másik sokatmondó törvényt 1951-ben hozták. Az Egyesült Államok Kongresszusa 1951. október 12-én jóváhagyta az ún. Kölcsönös Biztonsági Törvény 101(a) pontját; eszerint évi 100 millió dollár fordítható olyan tevékenység finanszírozására, amelyet „válogatott személyek” fejtenek ki, akik „a Szovjetunióban, Lengyelországban, Csehszlovákiában, Magyarországon, Romániában, Bulgáriában, Litvániában, Lettországban és Észtországban laknak, illetve ezen országok menekültjei, vagy ha ilyen személyek a NATO-t támogató erők tagjaivá válnak, vagy más célból”. A szenátorok kiegészítő felszólalásaiból világosan kitűnt, hogy „más célok” alatt kémkedés, szabotázs, felforgató tevékenység értendő.* Documents on American Foreign Relations, 1951. Princeton University Press 1953. 128-129. old. * A kongresszus 1956 nyarán újabb 25 millió dollárral egészítette ki a 100 millió dolláros összeget!

Mindez közvetlenül fenyegette a szocializmust építő Magyarország biztonságát, a magyar nép békés életét is. Erről tanúskodott az Egyesült Államok vezető köreinek több demonstratív intézkedése a Magyar Népköztársaság ellen. Így pl. az Egyesült Államok kormánya 1951. július 5-én kelt jegyzékében semmisnek nyilvánította az 1925. június 24-én kötött s az 1948 márciusában megújított barátsági, kereskedelmi és konzuli egyezmény lényegét tartalmazó 7. cikkelyt. Megkezdte uszító adásait a Szabad Európa Rádió, felélénkült a reakciós magyar emigráció, szervezetei jelentős anyagi támogatásban részesültek. A magyar fasiszta katonai emigráció lapja, a Hadak Útján, bizakodva írta 1950. májusi számában, hogy „a hontalan magyarság hazatérésének csakis fegyveres erőszak nyithat utat … és jogosan remélhetjük, hogy a világesemények alakulásával az Egyesült Államok hadászati ereje utat nyit hazatérésünkhöz”.

Az ötvenes évek elején azonban már egy hatalmas, Európa és Ázsia számos országára kiterjedő szocialista világközösség állt az Egyesült Államok háborús politikájának útjába. A „feltartóztatás” fő célját nagyszabású erőfeszítések árán sem érték el, és megkezdődött e politika fájdalmas újraértékelése. Ideológusai csalódva állapították meg, hogy a „feltartóztatás politikája riposztot kapott”, és a szocialista világrendszer létrejötte e politika bukását jelenti.** J. Scott: Political Warfare; A Guide to Competitive Coexistence. The John Day Company, New York 1955. 22., 23. old. *

Az imperialisták kijózanodását elősegítette, hogy megdőlt az atommonopólium, és Amerika sem volt már sebezhetetlen többé! Ez a felismerés mély hatást gyakorolt az egész amerikai közvéleményre, hiszen „szinte egyik napról a másikra a biztonság korszakából a nagy veszély idejébe csöppentünk” – írta Fleming amerikai történész, a Tennessee állambeli Vanderbilt Egyetem nemzetközi kapcsolatok tanszékének professzora.* D. F. Fleming: The Gold War and its Origins 1917-1960. New York 1961. 806-807. old. *

A józanabbak felismerték a béke szükségességét, de az imperialista vezető körök csak új módszerek, új taktika után néztek. Az új politikai alapelvet, a „felszabadítás” doktrínáját az Eisenhower-Dulles-páros hirdette meg az 1952-es amerikai elnökválasztási kampány során. A szocializmust építő országokat „rab nemzeteknek” nevezték, és megígérték: „minden rab népnek segíteni fogunk, hogy ellenálljon”.

Eisenhower 1952. szeptember 21-én Cincinnatiben tartott beszédében kijelentette: „Ezek az elvek megkövetelik, hogy minden politikai, gazdasági és lélektani taktikát felhasználjunk.” Október 17-én elhangzott trentoni beszédében külön szólt a magyar fasiszta emigránsszervezetekhez, megígérve, hogy mindent megtesz a „szenvedő és leigázott” magyarok felszabadításáért.

Eisenhower elnök röviddel hivatalának elfoglalása után, 1953. február 20-án levelet intézett a Kongresszushoz „a leigázott népek iránti szolidaritásról”, amelyet az február 26-án határozattá emelt. A javaslat elfogadását Dulles külügyminiszter beszéde készítette elő a szenátus külügyi bizottságában. A Kongresszus 1955 augusztusában újabb hasonló határozatot fogadott el.

1954. január 25-én Eisenhower levélben üdvözölte a Nemzetközi Parasztszövetség konferenciáját, elismerését fejezve ki a reakciós emigránsvezetők eredményeiért az „információszerzés” területén, amivel a „felszabadítás” politikáját szolgálják.

Az elnök 1955. decemberi, hírhedtté vált „karácsonyi üzenetében” újra félreérthetetlenül fogalmazta meg politikáját: „A rab országok békés felszabadítása az Egyesült Államok egyik fő célja volt, most is az, az is marad mindaddig, amíg el nem éri.”** R. T. Holt: Id. mű. 19. old. * Dulles 1956. január 9-én, június 27-én, július 11-én stb. tartott beszédeiben és sajtóértekezletein „nagy reményeiről” beszélt. Kifejtette azt a nézetét, hogy „a szocialista országok reményteljes és sokat ígérő változásai” megérnek az Egyesült Államoknak annyit, hogy szükség esetén megkockáztassa a „kis, helyi háborúkat”, és ne riadjon vissza „a háborús szakadék szélén való táncolástól sem”. „A háborús szakadék szélén a háború kirobbantása nélküli táncolás képessége nélkülözhetetlen művészet. Ha valaki nem rendelkezik ezzel a képességgel, óhatatlanul háborúba keveredik. Ha pedig megpróbál menekülni, ha fél közeledni a szakadék széléhez, akkor elveszett” – nyilatkozta Dulles külügyminiszter a Life 1956. január 16-i számában.

Ezek a kijelentések nagy reményeket ébresztettek a reakciós emigráció vezéreiben.

A „felszabadítás” politikájának meghirdetése után a „szakértők” egész hada sietett az amerikai kormányzat segítségére, és tömegesen jelentek meg e doktrína stratégiájával és taktikájával foglalkozó művek. A szerzők a „feltartóztatás” elméletének hibájául rótták fel, hogy „túlságosan passzív, a stratégiai szempontok szerint … tisztán védekező politika”, amely tartózkodik a status quo megváltoztatásától. „A feltartóztatás politikájának mindenkor egy szélesebb körű offenzív terv részét kell képeznie, s ki kell várni a megfelelő pillanatot a kezdeményezés átvételére és a támadásba lendülésre, mert enélkül nincs győzelem” – írta Burnham „Feltartóztatás vagy felszabadítás” című, 1953-ban megjelent könyvében.

A „felszabadítás” hívei abból indultak ki, hogy a „kommunizmust vissza kell vetni az 1939-es határok mögé”, és fegyverrel vagy „békés” úton az „összes fontosabb területeken: a katonai, gazdasági, pszichológiai, diplomáciai, politikai síkon alkalmazható eszközökkel” fel kell szabadítani a „rab népeket”.* J. Burnham: Containment or Liberation? The John Day Company, New York 1953. 138., 222. old. *

George F. Kennan szerint a „felszabadítás” fogalma tulajdonképpen kettős értelmezést takar: egyrészt a szovjethatalom erőszakos megdöntését mindenütt, a Szovjetunióban és a népi demokratikus országokban egyaránt, másrészt, hogy e hatalom szétzúzása a nyugati, különösen az amerikai kormány aktív külpolitikai céljává váljék. „Az ehhez szükséges döntő ösztönzésnek – mint írja – kívülről, tőlünk kell kiindulnia, és nem belülről, magából a szovjet szférából.”

Ebben a meghatározásban tökéletesen kifejeződik a „felszabadítás” politikájának agresszív jellege, a szocialista országokat kívülről fenyegető tartalma. Kennan, akit nyugaton óvatos, mérsékelt politikusnak tartanak, és bizonyos értelemben a békés egymás mellett élés híveként emlegetik, ezzel elismerte, hogy a „felszabadítás” megvalósításához elengedhetetlenül szükséges a más országok belügyeibe való aktív beavatkozás. Kijelentette, a szovjethatalom megdöntése nem sikerülhet, „ha nem kap támogatást valamiféle erőteljes helyi politikai mozgalomtól”. A tervezetnek ezt a részét optimistán szemlélte, mert úgy látta, „a vasfüggöny túlsó oldalán élő barátok várják a biztatást, az útmutatást”.* G. F. Kennan: Realities of American Foreign Policy. Oxford University Press, London 1954. 77., 80., 94. old. *

A nemzetközi imperializmus vezetői és ideológusai azt a nagyszabású reményt dédelgették, hogy a népi demokratikus országok lakosainak többsége szemben áll a szocialista hatalommal, s mély szakadék választja el „a kormányzatot a néptől”. Szerintük ez kedvező talajt teremt egy nagymérvű „ellenállási” mozgalom kibontakoztatásához, amely majd alapjaiban rázza meg az épülő szocialista rendszert. Ennek érdekében hangsúlyozták, hogy a szocializmus építése során keletkezett minden nehézséget, hibát, minden ingadozást és változást ki kell használni.

Különösen fontosnak tartották, hogy gyengítsék a szocializmust építő népek barátságát, testvéri összefogását. A New York Times 1956. április 18., 21. és 23-i számában közölt cikksorozat szerint: „Az a feladatunk, hogy kiaknázzuk a kelet-európai népek nézeteltéréseit, érdekellentéteit és ütköző szándékaikat.” Arra törekedtek, hogy részeire bontsák a szocialista világrendszert, és egymástól elszakítva, egyenként semmisítsék meg a szocializmus vívmányait az egyes országokban. Céljaik eléréséhez az alábbi három tényezővel számoltak:

1. Az egyes országokon belüli erők: a) a reakciós csoportok, b) a belső nehézségek, c) az elégedetlenség.

2. A szocialista táboron belüli széthúzó erők: a) az egyes országok közötti, de főleg a Szovjetunióval szemben fennálló vitás kérdések, b) a szovjetellenes hangulat, c) a nacionalizmus.

3. Külső erők: a) a kapitalista világ, elsősorban az Egyesült Államok elhatározottsága, b) az imperialista szervek aktív felforgató tevékenysége.

A „felszabadítás” doktrínája lényegét tekintve háborús politika. Ez új katonai irányvonalat követelt, amely biztosítja elképzeléseik valóra váltását. Az 1953-as évben megszületett a hadászatban az „új szemlélet” (new look), amely a tömeges bevetésre alkalmas nukleáris fegyverek kiterjesztésére törekedett, és ugyanakkor a „korlátozott” háborúra alkalmas stratégiai tartalékerőt is biztosította. Az Egyesült Államok vezetői azzal fenyegetőztek, hogy a világon bárhol kirobbanó bármely konfliktus esetén azonnal „tömeges megtorlást” alkalmaznak. Ezek az új fogalmak változatlanul azt fejezték ki, hogy katonai fenyegetéssel fokozni kívánják a szocialista országokra, főleg a Szovjetunióra gyakorolt nyomást.

Thomas K. Finletter kifejezően fogalmazta meg 1954-ben megjelent könyvében a „felszabadítás” és az „új szemlélet” együttes célját: „Politikai célunk a NATO térségében nemcsak az orosz hatalom visszaszorítása [roll back] országaink határaitól, hanem egyszersmind a szovjetek kiűzése a leigázott csatlós államok területéről és magából Oroszországból … Most szilárdan hiszünk abban, hogy az orosz kommunizmus így vagy úgy megsemmisül … Hisszük, hogy vereséget szenved, s ezt elő is akarjuk segíteni.”* Th. K. Finletter: Power and Policy. New York 1954. 106-107. old. *

George F. Kennan is beismerte, hogy „mi olyan politikáról beszélünk, amely, ha eléggé messze elmegyünk ebben az irányban … háborúhoz vezet”. De ő könyvében „békés” húrokat penget, ezért kiegészíti álláspontját azzal a megállapítással, hogy: „a totális háborúk ideje lejárt, most csak körülhatárolt katonai műveletekkel érhető el bármilyen meghatározott cél”.** G. F. Kennan: Id. mű. 77., 80. old. *

Így nyert megfogalmazást a „helyi háborúval” végrehajtandó „felszabadítás” politikája. A totális háborút sokan ellenezték, hiszen az erőviszonyok megváltoztak, s helyette különleges háborút, a politikai, illetve a pszichológiai hadviselést ajánlották, amely, James Burnham idézett műve szerint, „a korlátlan nukleáris háború egyetlen alternatívája”.

A politikai, illetve pszichológiai hadviselésről igen sok tanulmány és cikk jelent meg, főleg az Egyesült Államokban, de a Német Szövetségi Köztársaságban, Angliában és Franciaországban is. A politikai hadviselésnek azt az értelmezését és azokat az eszközeit, amelyeket az 1956-os magyarországi ellenforradalom előkészítésénél is alkalmaztak, John Scott ismert amerikai publicista foglalta össze „Politikai hadviselés” című, 1955-ben megjelent könyvében. Ezt írja: „A destruktív politikai hadviselés alapcélja az ellenség gyengítése, illetve, ha lehetséges, tönkretétele diplomáciai manőverek, gazdasági nyomás, hírszerzés és félrevezetés, provokáció és megfélemlítés, szabotázs, terrorizmus, valamint az ellenségnek barátaitól és támogatóitól való elkülönítése által … miközben zaklatni kell a kommunista kormányokat, éket verni közéjük és népeik közé.”* J. Scott: Id. mű. 19., 28. old. *

D. Sarnoff tábornok „A világkommunizmus elleni támadás programja” című könyvében a „politikai harc” tennivalói közé sorolja a terrorakciók szervezését, a propaganda fokozását, a népi demokratikus országokban működő illegális szervezetek messzemenő támogatását is.

A politikai hadviselés tehát ebben az értelmezésben nem más, mint az imperialista kormányzatok rendelkezésre álló valamennyi „békés” eszközzel a szocializmus, illetve valamely szocialista ország ellen folytatott hadjárat a munkásosztály, a dolgozó nép hatalmának megdöntésére. Ennek megvalósítása érdekében egyesítették erőiket a NATO-országok az Egyesült Államok imperialistáinak vezetésével.

A „felszabadítás” doktrínájának meghirdetése után az Egyesült Államokban legalább egy tucat kormányügynökség és féltucatnyi magánszervezet kezdett hozzá a politikai hadműveletek megtervezéséhez és végrehajtásához.

A magánszervezetek közül kiemelkedő és összefogó szerepet játszott az 1949-ben alapított „Kereszteshadjárat a szabadságért” (Crusade for Freedom) nevű szervezet, amely egy amerikai alapítvány hatékony támogatását, és a közadakozásból befolyt dollárok millióit használta fel a szocialista országok elleni harcra. Ehhez csatlakozott a Szabad Európa Bizottság is, amelynek vezető testületében a legnevesebb politikusok (Eisenhower, Dulles stb.) és a legnagyobb tőkések vettek részt.

A magánszervezetek és a kormányszervek között sajátos munkamegosztás jött létre. Bár az előbbieket is politikusok, kormánytisztségeket viselő személyek alapították, mégis magánvállalkozásként jegyezték be, hogy rendszeresen gyűjtést indíthassanak „a nemes célokért lelkesedő amerikaiak között”, s ezzel „demokratikus, népi jelleget” adjanak tevékenységüknek, de főleg azért, hogy az eszközök és módszerek megválogatásában ne kössék meg a kezüket a diplomáciai játékszabályok. A magánszervezeteknek minden szabad és megengedhető volt, amíg a kormányszerveknek vigyázniuk kellett a látszatra, a diplomáciai kötöttségekre.

A kormányügynökségek és magánszervezetek tevékenységét az Eisenhower-kormányzat alatt a Nemzetbiztonsági Tanács fogta össze. John Scott véleménye szerint is „logikusan az Egyesült Államok Nemzetbiztonsági Tanácsa az a testület, amely minden téren hivatott a nagyobb politikai hadviselési tevékenység megtervezésére és egybehangolására”. A Tanácsnak alárendelve szervezték meg 1953-ban a Műveleteket Koordináló Irodát (Operations Coordinating Board), amely a politikai hadviselés akcióit irányította. 1953-tól „a politikai hadviselés legfőbb tervezője és egybehangolója – mint Scott írja – feltehetően Nelson A. Rockefeller nagytőkés, Eisenhower elnök külön tanácsadója volt”.* J. Scott: Id. mű. 219-220. old. * (1956-ban már William E. Griffith töltötte be ezt a szerepet.)

Ilyen szervezeti és irányítási rendszerrel biztosították, hogy a sokféle erőt és elképzelést átfogó szervezetek egy központi cél érdekében tevékenykedjenek. Így váltak a magánszervezetek „az amerikai külpolitika hivatalosan nem hivatalos [officially nonofficial] eszközeivé”.** R. T. Holt: Id. mű. 5. old. *

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudod támogatni!