(1956)

3

(idézet: Ellenforradalom tollal és fegyverrel 1956 – Berecz János)

AZ ELLENFORRADALOM ELŐESTÉJE

A támadás felújítása az újságok hasábjain történt. A nyitány hangját Losonczy Géza cikke adta a Művelt Nép szeptember 2-i számában. A korábbi politika teljes felülvizsgálatát, a felelősök megbüntetését szabta az előrehaladás feltételének.

A Nagy-csoport újabb támadását a pártvezetés többségének, Rákosi híveinek bizonytalankodása, régihez való ragaszkodása, gyengesége, félelme és néhányuk tudatos, az új intézkedések megvalósulását akadályozó tevékenysége tette lehetővé. A pártvezetés jelentős része, elsősorban Gerő Ernő, nem tudott szakítani a régi szokásokkal, munkastílussal, minden iránt bizalmatlan volt, félt az új intézkedésektől.

Gerő Ernő alkalmatlannak bizonyult az első titkári poszt ellátására. Túlságosan kötötte őt a korábbi hibák teljes leleplezésétől való félelme, semhogy jó szívvel, teljes energiával a júliusi határozatok végrehajtásának szentelhette volna energiáját. Július után, az első sikerek láttán, kiütköztek hibái: túlértékelte a helyzet javulását. A Központi Vezetőség júliusi ülésén zárszavában ő maga mondta, hogy „rendkívüli aktivitásra van szükség sajtónk, rádiónk, a Központi Vezetőség tagjai, a pártbizottságok, pártszervezetek, egész párttagságunk részéről”, de nem volt képes vezetni ezt az aktivitást.

A vezetés bizonytalanságát fokozta, hogy szeptember elején Gerő Ernő szabadságra utazott a Szovjetunióba, Kádár János elvtársat pedig szeptember 9-én elküldték a Kínai Kommunista Párt VIII. kongresszusára. Mindketten október 7-én tértek vissza Magyarországra.

A felső vezetők bizonytalankodása és tehetetlensége átragadt a párt aktivistáira is. A párt Központi Vezetősége szeptember 10-i dátummal levelet intézett a párt valamennyi szervezetéhez és valamennyi tagjához. A pártszervezetek megtárgyalták a levelet. A taggyűléseken határozottan bírálták egyes funkcionáriusok tehetetlenségét, hogy „munkájukban az átállás a régi módszerekről az új vonalnak megfelelő módszerre vontatottan megy”. Az üzemi taggyűléseken általában bírálták a lassúságot, és „kifejezésre juttatták, hogy a júliusi határozat óta vontatottan halad a problémák megoldása”.* PI Archívum. 276/9-264/1956. *

A zaklatott körülmények között fokozott mértékben érezhetővé váltak és hatottak a párt politikájának ellentmondásai, következetlenségei. A Magyar Dolgozók Pártjának taglétszáma megközelítette a 900 ezret. A tagok jelentős része nem volt kommunista, nem állt szilárd eszmei alapon. Sok párttag nem volt több szimpatizánsnál, akik különböző hangulati elemek hatására könnyen befolyásolhatók voltak. Elsősorban az értelmiségi és alkalmazotti rétegek között voltak olyan párttagok, akiken keresztül könnyen beáramlott a párt soraiba a kispolgári felfogás, hangulat és magatartás. Korábban a Rákosi-féle szektás, dogmatikus módszerek talajra találtak az ilyen elemek között, majd a revizionista támadás idején, a hibák feltárása során elkedvetlenedtek, valósággal a párt céljai ellen fordultak. Hiányzott a határozott pártvezetés, amely a helyzeten úrrá tudott volna lenni.

Az ingadozás a munkásosztály soraira is átterjedt. A munkások száma 1949 és 1956 között 387 096 főről 729 000-re nőtt. Ez önmagában jelentős eredmény, ugyanakkor együtt járt olyan jelenségekkel, amelyek talajt teremtettek az ingadozáshoz, a revizionista romboláshoz. A nagyüzemi munkások kb. 50%-a 1949-ben még nem volt munkás. Közben több tízezer munkást, a munkásosztály legjobbjait kiemelték az üzemekből, és a társadalmi és gazdasági élet parancsnoki posztjaira állították. Ezzel csökkent a törzsgárda súlya és ereje az üzemekben. A több mint 300 000 új munkás 35%-a a mezőgazdaságból, 25%-a a korábban nem gyárban dolgozók soraiból és 10%-a a deklasszált rétegek közül került ki, és csak 30% volt a munkáscsaládok természetes utánpótlása. Az üzemekben feltűnően megnövekedett a munkásvándorlás. Egy 1955-ös felmérés szerint a munkásoknak csak 27%-a dolgozott 5 évnél hosszabb ideje ugyanazon a helyen. A vándorlásra jellemző, hogy a Ganz Hajógyárban egy év alatt a munkások egyharmada cserélődött ki. Mindez gátolta, hogy az új dolgozók „a gyári iskolában” megerősödve szilárd, a munkások osztályjellemzőivel rendelkező emberekké váljanak, és lehetővé tette, hogy az üzemekbe kényszerült ellenséges elemek (a megdöntött kizsákmányoló osztályok tagjai, kisvállalkozók, kulákok stb.) munkaruhában lépjenek akcióba a tényleges munkásérdekek ellen. Ilyen talajon kezdődött el a revizionista csoport és a mögötte meghúzódó ellenséges erők támadásának „harmadik hulláma”.

A revizionista csoport az Írószövetség szeptember 17-i közgyűlésén készítette elő a teljes frontnyitást. Nagy Imre hívei uralták a szószéket, a hangulatot, ők szabták meg a tennivalókat. Szenvedéllyel ostorozták a „lassú huzavonát”, nem ismertek fel mást, csak hibát és bajt, azt, hogy „akadozunk, egy helyben topogunk”, aminek a „bürokratikus-szektás-dogmatikus ellenállás az oka”. Hadakoztak a „sztálinista és rákosista restauráció” veszélye, valamint a „konok restaurátorok” ellen, akik vissza akarják hozni a közéletbe a „sztálinista elveket és módszereket”. Elítélték a vezetés lassúságát, az új intézkedésekkel kapcsolatban pedig helytelenítették a gyorsaságot.

A hibák gyökereit „egyes befolyásos emberekben”, a párt- és államapparátusban keresték, „amely a személyi kultusz és az egyszemélyi vezetés uralmának idején jött létre, és bizonyos kontraszelekció útján válogatta ki a maga felelős, kulcspozícióban levő embereinek jelentős részét”. A kiút: Nagy Imre! Ezt visszhangozta az egész „hivatalos” közgyűlés.

Általános igénnyel hirdették meg a magyar írók „nemzeti egységét”: „… mi, magyar írók, tekintet nélkül pártállásunkra és filozófiai meggyőződésünk különbözőségeire, véd- és dacszövetséget kötünk az igazmondásra” – mondotta Háy Gyula, a párt tagja. „Meggyőződésem szerint ennek az egységnek valódi alapja az, hogy az igazságért folyó írói harcunkban egymásra vagyunk utalva.”* A magyar írók közgyűlése. Irodalmi Újság. 1956. szeptember 22. *

A közgyűlés igen nagy hatást gyakorolt a közvéleményre, hiszen az írók olyan gyújtó stílusban adták elő mondanivalójukat és olyan fogalmakkal dobálóztak, amelyek nagy népszerűségnek örvendtek. A XX. kongresszus nevében esküdöztek a „teljes szabadságra”, a „haladás és igazság szolgálatára”, a „nép iránti hűségre” stb.

A közgyűlés után az Irodalmi Újság, a Művelt Nép, a Béke és Szabadság, majd egyre inkább a Nők Lapja, a Szabad Ifjúság és a vidéki irodalmi és pártlapok teljesen a Nagy-csoport fórumaivá váltak. Az újságírók többsége fokozatosan vesztette el a talajt a lába alól. Kezdetben nem akartak „elmaradni” az új eszméktől, majd mindinkább tehetségük mércéjének tekintették a közelmúlt bírálatában való részvételüket.

Általánossá vált a funkcionáriusok elleni hajsza s a velük egyetértők megbélyegzése, a pártvezetés lejáratása. Aki ellent mert mondani, „sztálinista” lett, „konok restaurátor”. Szörnyű vád lett, ha valakit „sztálinistának”, „a régi hívének” bélyegeztek. Szellemi-ideológiai terror bontakozott ki, amely nem volt egyéb, mint a fizikai terror szálláscsinálója.

Az írók az országot járták, teljesítették a közgyűlés határozatát, amely szerint „egy-egy író vagy írócsoport menjen ki 10-15 vagy több nagyüzembe, és ismertesse a munkássággal közgyűlésünk munkáját …” Az ankétok, viták egymást érték. Folyt a felkelés ideológiai, eszmei előkészítése.

Nem véletlen, hogy „agitációjukat azonnal átvették a nyugati rádióadók, és napról napra, óráról órára visszasugározták azt” – ahogy Togliatti találóan állapította meg „Irodalmi Újság” című tanulmányában. A Szabad Európa Rádió hozsannázott: „Az Írószövetség merte vállalni a pártvezetéssel szemben a helyes út kockázatát. Kezdettől fogva bebizonyosodott, hogy a pártpolitikusokkal szemben az íróknak van igazuk” – hangzott a szeptember 19-i adásban. „Már nem is szél, hanem valóságos ciklon zörgeti a harasztot a magyarországi népköztársaságban” – mondta Lázár Miklós szeptember 30-i kommentárjában.

A magyar néphatalom külső ellenségei úgy értékelték a helyzetet, hogy Nagy Imre növekvő tekintélyét és csoportját kell felhasználni a frontvonal áttörésére. A FOCUS-művelet teoretikusai arra számítottak, hogy ha a Nagy Imre-csoport beékelődik a hatalom sáncaiba, akkor ott rés keletkezik, amin keresztül már a belső ellenség is behatolhat. A nyugati propagandaszervek biztatták is Nagy Imrét – s főleg a rá hatást gyakorló környezetét – a következetes harcra.

Szeptember 26-án a londoni rádió megállapította: „Nem kétséges, hogy a magyar nép is előlegez némi bizalmat Nagy Imrének, abban a reményben, hogy tanult az 1953-1954-es félmegoldások kudarcából … Nagy Imre teljesen eljátszaná hitelét, ha eleget tenne a pártnak, és alázatosan bűnt vallana.” Október 15-én ugyanez a rádió már arra figyelmeztet, hogy „egyes budapesti vélemények szerint helytelen lenne, ha Nagy Imre miniszteri tárcát fogadna el. Ennek az az oka, hogy a jelenlegi kormány gazdasági zavarokkal küzd, és ezek a zavarok szükségképpen befolyásolják mindenki népszerűségét, akinek bármi köze is van hozzájuk.” Bár Nagy Imre nem a nyugati propagandára építette politikáját, de mivel tevékenysége és állásfoglalása egybeesett vele, ez a tény önmagában is növelte annak hatását.

Október első felében a nyugati sajtó és rádió igyekezett felkészíteni a kapitalista országok közvéleményét a Magyarországon várható nyílt támadásra. „Magyarországon nyugtalanító a helyzet”, „Magyarországon jelenleg elszakadási, »csatlóstalanítási« folyamat megy végbe” – írták a francia lapok október első napjaiban. Az Observer bejelentette, hogy „Magyarországon igazi események történnek”. A Daily Mail szerint: „… ami most Magyarországon történik … fordulópontnak számítható” – ismertette a BBC október 14-én.

A Magyar Harcosok Bajtársi Közösségének irányításával a disszidensek ünnepségeket, szemléket tartottak a Német Szövetségi Köztársaság, Franciaország, Ausztria területén. Ausztriában augusztus 19-én Mattsee, augusztus 26-án Linz és Salzburg, szeptember 16-án Graz, október 6-7-én Bécs voltak a katonai szemlék, lelkesítő beszédek és a pénzgyűjtések színhelyei.

Az Egyesült Államok magatartását a Nemzetbiztonsági Tanács 1956. június végén tartott titkos ülése határozta meg, ahol megtárgyalták a „Kelettel szemben folytatott amerikai politika új vonásait”. A döntések lényegét Dulles külügyminiszter – június 29-i sajtóértekezletén – a következőkben foglalta össze: 1. a szabad világnak egységesen kell nyomást gyakorolnia, hogy gyorsítsa a végső eredményt, amely a nemzetközi kommunizmus teljes szétesését és talán a Szovjetunió jelenlegi rendszerének végét jelenti; 2. a nyomás fokozása, különösen a csatlós államokra, amely a teljes felszabadítást eredményezheti.

Az Egyesült Államok képviselőházában 1956 szeptemberében megalakították a „délkelet-európai országok bizottságát”. Ez a bizottság szeptember 10-11-i ülésén Magyarország felszabadításának kilátásairól tárgyalt, és döntéseket hozott az akciók koordinálására. A bizottság vitájában részt vett Vargha Béla páter, a Magyar Nemzeti Bizottmány elnöke, Nagy Ferenc volt miniszterelnök és a Német Szövetségi Köztársaságban működő katonai emigráns körök képviselői, köztük Juszty Emil horthysta vezérezredes.

A FOGUS-hadművelet végrehajtásában szerepet kaptak a NATO európai tagállamai is, amelyek nemcsak egyetértettek a tervekkel és a katonai intézkedésekkel, hanem fedezték is végrehajtásukat, és támogatták az emigránsszervezeteket. A különböző „felszabadító” akciók szervezésében az amerikaiak után a Német Szövetségi Köztársaság reakciós körei játszották a legfontosabb szerepet. Ők biztosították a gyülekezési terepet és a különböző felszerelések, a lélektani háború eszközeinek elhelyezését. A volt hitlerista szakemberek tapasztalatukat és a szocializmus elleni gyűlöletüket bocsátották a Szabad Európa Bizottság rendelkezésére. A Gehlen-féle kémszervezet az amerikai kémszervezetekkel teljes összhangban végezte munkáját. A szervezetnek mintegy ötezer ügynöke volt, és magyar osztálya aktív szerepet játszott az októberi eseményekben.

A FOCUS-akció második szakaszában a Szabad Európa Rádió programjának fő tartalma a szovjetellenesség volt. Bármiről szólt is az adás, a végkövetkeztetés mindig egy volt: „Magyarország nem független ország.” Ha a mezőgazdaságról esett szó, akkor minden hibáért a szovjet példa követését okolták. A hívőknek a Szovjetunió istentelenségéről tartottak előadásokat. Az életszínvonal emelésének legfőbb gátját abban látták, hogy „a Szovjetunióba ingyen szállítanak el minden értéket Magyarországról”.

Nem volt olyan hazugság, amit el ne mondtak volna a Szovjetunióról. Március 5-én pl. arról beszéltek, hogy „Komló termelésének legalább 40%-a Záhonyon keresztül hagyja el az országot”, s ezért „a tél leghidegebb napjaiban fűtés nélkül maradt a győri Erzsébet-kórház”. Nem zavarta őket, hogy energiaforrásban szegények lévén, éppen a Szovjetunió segít ki bennünket. A tájékozatlan hallgatókkal elhitette, hogy az éppen feltárás alatt levő magyar uránkincset potom pénzért a Szovjetunióba szállítják, pedig „annak az árából a magyar gazdaság minden baját orvosolni lehetne”.

Az ellenforradalmi tervek egyik legfőbb akadálya a szovjet hadsereg egységeinek magyarországi jelenléte volt. Ezért, mint mondották, olyan helyzetet kell teremteni, hogy a Szovjetunió adott esetben ne tudjon segítséget nyújtani a magyar szocialista erőknek az imperialista szervek által támogatott belső reakció elleni harcban. Október elejétől a szovjet csapatok kivonásának követelését állították első helyre. „Az osztrák fővárosban olyan hírek terjedtek el – jelentette a Szabad Európa Rádió 1956. október 3-án -, hogy számolni lehet a szovjet csapatok kivonásával Magyarországról és Romániából.” A londoni rádió október 4-én tovább ment: „Kétségtelen, hogy előtérbe került a szovjet csapatok kivonásának kérdése. Legfőbb ideje, hogy az oroszok hazamenjenek …, de vajon ez azt jelenti-e, hogy Magyarország ezután több szabadságot fog élvezni és a saját útját járhatja? Ez csupán akkor következik be, ha a szovjet csapatok kivonulásával egyidejűleg lerombolják az egész kommunista államapparátust.” Október 13-án már programot adtak: „Követeljétek a szovjet hadsereg kivonását, a szovjet magyar megállapodások és elszámolások nyilvánosságra hozatalát, demokratizmus helyett demokráciát, idegen gyámkodás helyett függetlenséget!”

A külső nyomás hatására fokozódott az ellenséges izgatás, a rémhírterjesztés, a suttogó propaganda. A belső ellenséges elemek leveleket küldtek a párt szerveihez, amelyeket úgy fogalmaztak, mintha a „tömeg hangja” lenne, megfenyegetve benne a funkcionáriusokat. A Szabad Néphez küldött levelek közül figyelemre méltó az, amely a népidemokrácia-ellenes mozgalom megalakulásáról és programjáról szól. Egy másik levél bejelentette, hogy megalakították a „Független Szocialista Demokrata Pártot”.* PI Archívum. Szabad Nép Levelezési Rovat Iktatókönyve. 1956/35 787 és a 46 013 sz. levelek. *

A diákok között működő ellenzéki és ellenséges elemek a párt ártatlanul elítélt és kivégzett mártírjainak 1956. október 6-án megrendezett temetését használták fel a nyílt színre lépéshez. A párt vezetői a tömeghangulatot akarták kielégíteni, és enyhülést reméltek a kegyelet lerovásától, amely – Togliatti szavaival – „hátborzongató, képtelen, felzaklató gyászparádé” lett.

Nagy Imre hívei az elkeseredés, a megdöbbenés és a lelkiismereti válság elmélyítését várták ettől az akciótól. Az egyetemeken működő ellenzéki és ellenséges csoportok is ezt az alkalmat használták fel a nyílt színre lépéshez. Az év elején alakult meg titkosan egy Operatív Bizottság nevű csoport a Közgazdaságtudományi Egyetemen, és egy Kolhoz Kör elnevezésű szervezet a Bölcsészettudományi Karon. Ez a két szervezet készítette elő a temetés utáni tüntetést. Mintegy 100 diák vonult fel a Batthyány-örökmécses megkoszorúzásához „Nem állunk meg félúton, sztálinizmus pusztuljon!” jelszót hangoztatva.

A pártot készületlenül érte ez az akció. Az ún. „Rajk-temetés” az egész ország közvéleményét mélyen megrázta. A Hajdú megyei Pártbizottságnak a Politikai Bizottsághoz küldött levele arról szól, hogy a párt funkcionáriusait és tagjait meglepte az a mód, „ahogyan Rajk László elvtárs és társai temetését megrendezték. A párt közvéleményét erre nem készítették fel megfelelően. A temetésen elhangzott beszédek a pártfunkcionáriusokban, aktivistákban mély lelkiismereti válságot kavartak fel.” A párt derékhada kezdett meginogni.* PI Archívum. 276/9-284/1956. A Hajdú megyei Párt Végrehajtó Bizottság levele a Politikai Bizottsághoz. 1956. október 9. *

Október 6-a után fokozódott az ellenzéki és az ellenséges agitáció. Vidéken is megalakultak a „kis Petőfi Körök”, és „értelmiségi ankétokat” szerveztek. Szolnokon a pártvezetést támadták. Hajdúböszörményben az osztályellenség „rehabilitálásáról” beszéltek. Kaposvárott a termelőszövetkezeteket járatták le, vezetőiket megfenyegették. A budapesti tiszti iskolákon arról agitáltak, hogy „a hadseregnek a néppel kell tartania”.

Figyelemre méltó, hogy mindinkább a nacionalista, szovjetellenes jelszavak kerültek előtérbe, amelyhez a Szabad Európa Rádió adta az alaphangot: „Magyarok vagyunk, párton kívül és párton belül! A nemzet felismerte, hogy egyetlen célra kell összpontosítani szellemi erőit: a magyar függetlenség kivívására. Erőnket, ha kell, sorsunkat és életünket, a magyar függetlenség kivívására fordítjuk” – hangzott az október 13-i adásban.

Nem innen eredt, de kísértetiesen egybeesik tartalmában és dátumában is a „honi” revizionista vonal hasonlójellegű állásfoglalása. A Művelt Nép október 14-i számában Fekete Sándor nyíltan hirdette a „nemzeti kommunizmus” Nagy Imre-féle harmadik utas válfaját, hogy „a saját utunkon akarunk járni. Tudjuk, hogy kis nép vagyunk, barátokra, szövetségesekre van szükségünk, tanulni akarunk mindenkitől …” „Saját utunkon járni” – ez elhatárolódás a szovjet példától, „mindenki” – a Nyugat.

Nem véletlen az sem, hogy a szovjet csapatok kivonásának követelését Háy Gyulának, a Nagy-csoport tekintélyes képviselőjének jelenlétében és helyeslésével először egy értelmiségi ankéton nyilvánították ki nyíltan és hangosan. Október 16-án Győrben, a helyi vitakörben fogalmazták meg a követelést: „Hagyják el hazánkat a szovjet csapatok.”

A párt és az állam vezető szervei nem hoztak gyökeres intézkedéseket. A döntésekből bizonytalanság érződött. A pártvezetés állásfoglalását minden fontos kérdésben az állandó védekezés és visszavonulás jellemezte. Az általános politikai helyzetet jelentős mértékben súlyosbították, az elégedetlenséget növelték a nagymérvű gazdasági bajok. Szeptember végén bejelentették, hogy üzemanyaghiány miatt az összes távolsági autóbuszvonalon ideiglenesen szüneteltetik a forgalmat, szénhiány miatt három hétig leáll mintegy hatszáz személyvonat, ezenkívül ezer motoros jármű, és egy ideig csökkentik a gépállomások üzemanyagellátását is. Több fontos építkezésen beszüntették a munkát. A gazdasági irányító tevékenységre jellemző, hogy a Statisztikai Hivatal elnöke a Tervhivatal elnökéhez intézett 1956. szeptember 14-i levelében őszintén bevallotta: a több ezer tervmódosítás miatt már a Statisztikai Hivatal sem tudja, mi a jelenleg érvényes terv.

A súlyos körülmények között egyedül a Szovjetunió fordult segítőkészséggel a magyar nép felé. A szovjet kormány bejelentette, hogy 100 millió rubel hitelt ad a magyar népgazdaságnak: 60 milliót nyersanyagban, főleg fűtőanyagokat, és 40 millió szabad devizát évi 2%-os kamattal, 1960-1965-ös visszafizetésre. A politikai vezetés még ezt a segítséget sem tudta felhasználni az agitációban az ellenséges nézetek leleplezésére.

A pártvezetés változó állásfoglalása felháborította a munkásokat. Előbb meggyőzték őket, hogy káros lenne a pártnak a törvénytelenségekben súlyosan bűnös Farkas Mihály volt honvédelmi miniszter letartóztatása, aztán két hét múlva őrizetbe vették. A Központi Vezetőség szeptember 10-i zárt levele azt közölte a párttagsággal: „Lehetővé kívánja tenni, hogy Nagy Imre visszanyerje párttagságát; de ennek feltétele, hogy önbírálatot gyakoroljon, elismerje hibáit, alávesse magát a párthatározatoknak, s kijelentse, hogy kész küzdeni az 1956. júliusi határozatok megvalósításáért. Ennek ellenére a Politikai Bizottság Nagy Imrét mindenféle önbírálat nélkül október 13-án visszavette a párt soraiba. Előzménye csupán Nagy Imre október 4-én kelt, a Központi Vezetőséghez küldött levele volt, amelyet a Szabad Nép október 14-i számában tettek közzé. Ebben azt írta: „Feltétlenül szükségesnek tartom, hogy politikai és ideológiai tevékenységemmel kapcsolatban az elmúlt időszakban elhangzott vádakat megfelelően, vezető pártfórum nyilvánossága előtt megvitassuk, s amennyiben az eszmei tisztázás eredményeként szükségesnek mutatkozik, az alaptalannak bizonyult vádak helyreigazításával egyidejűleg a magam részéről kész vagyok a ténylegesen fennálló hibák elismerésére.”

Október közepén egymást érték a diákgyűlések, és követelések tömkelege látott napvilágot. Október 16-án a szegedi egyetemisták létrehozták a párt ifjúsági szervezetétől független, önálló szervezetüket. Küldötteik elutaztak a nagyobb felsőoktatási intézményekbe, hogy csatlakozásra bírják azok hallgatóit is. Október 20-23. között több egyetemen gyűlést tartottak, és csatlakoztak a szegediekhez, vagy különböző „köröket” szerveztek. Budapesten megalakult a Hajnóczy Kör (jogászok), a Széchenyi Kör (közgazdászok), a Március 15-e Kör (bölcsészek) és a Vasvári Kör mint a budapesti egyetemisták fóruma.

A párttagság, látva az ellenzék napról napra növekvő szervezkedését, elégedetlenkedett, a munkáshatalom védelmét követelte. Intézkedéseket vártak a párt vezetőitől. Ehelyett azonban a párt első titkára és a miniszterelnök vezetésével október 14-én népes delegáció utazott Jugoszláviába (a küldöttség tagja volt Kádár János, Apró Antal, Kovács István). A pártbizottságok és az alapszervezetek titkárainak értekezletein nyíltan kifogásolták, „hogy azok a vezetők, akik intézkedni tudnának, folyton utazgatnak”, és feltették a kérdést: „Ki ma a politikai irányító, az írók vagy a Központi Vezetőség?”

A pártértekezleteken elhangzottak demagóg, revizionista felszólalások is, de többségüket az aggodalom, a néphatalom féltése hatotta át. Különösen élesen ítélték el a sajtóban megjelenő uszító cikkeket, amelyekben – mint mondották – „szabad lázítás, anarchia” uralkodik. Megállapították, hogy a sajtó megszűnt a munkásosztály fegyvere lenni, és követelték: a Politikai Bizottság teremtsen rendet a sajtónál és a rádióban.* PI Archívum. 276/9-288/1956. Feljegyzés a Központi Vezetőség tájékoztatója alapján megtartott kerületi, megyei, járási, városi és üzemi titkári értekezletekről. 1956. október 18. *

A legsúlyosabb probléma az lett, hogy a párt vezető szervei képtelenek voltak felfogni a valóságot. Magatartásukat a helyzet teljes fel nem ismerése, a tehetetlenség, az elbizakodottság és a kapkodás jellemezte. Pedig figyelmeztető jel volt elég. Az illetékes biztonsági szervek két alkalommal is jelezték az ellenséges elemek készülődéseit. A második jelentésben azt is feltárták, hogy az ellenséges akciók kezdete október 22. körül várható. De a párt első titkára ezt „lázálomnak” minősítette.

A csepeli Vasműben október 22-én délután aktívagyűlést tartottak. A hozzászólások felhívták a vezető szervek figyelmét az esetleges ellenforradalmi megmozdulás veszélyére. A jelenlévő Kis Károly, a Politikai Bizottság tagja, a Központi Vezetőség titkára válaszában a hivatalos véleményt tolmácsolta: „Ilyen megmozdulást 30 perc alatt fel tudunk számolni”** Budapesti PB Archívum. Csepel Vas- és Fémművek. 6. ő. e. Az ellenforradalomra vonatkozó iratok. 72. old. * – mondotta.

A helyzet ilyen irreális értékeléséből fakadt, hogy a Néphadseregben október 20-án elrendelt biztonsági rendszabályokat (összekötő tisztek kiutazása a hadosztályokhoz, az őrségek megerősítése, a karhatalmi riadótervek felülvizsgálata, teljes harckészültség) 21-én este leállították.

Az ellenség és ellenzék előtt lelepleződött a vezetés bizonytalansága, elérkezett számukra a kedvező helyzet.

SaLa

Kérem, anyagilag támogass a a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb sarkában látható    piktogrammra felső felső Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter  2747 Törtel,  Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a  „Köszönjük” – rovatban tájékoztatjuk!  balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De minimum LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudod támogatni!

(1956)

1

(idézet: Ellenforradalom tollal és fegyverrel 1956 – Berecz János)

A DOGMATIKUS PÁRTVEZETÉS CSŐDJE

Az 1955-ös év végére hazánk társadalmi-gazdasági életében fokozódtak az ellentétek. A revizionizmus ellen hirdetett elvi-ideológiai harc adminisztratív intézkedésekbe torkollott, a törvénytelenül meghurcolt elvtársak rehabilitálása megtorpant, a termésbeadási kötelezettségeket jelentősen megemelték, az adókat kétszer is behajtották stb.

Az írók egy csoportja memorandumot szerkesztett, amely 1955 őszén szűk körben közkézen forgott. A memorandum kifogásolta, hogy ismét teret nyertek a társadalomban, de különösen a kulturális életben „a már korábban elítélt káros, erőszakos eszközök, a megokolatlan adminisztratív beavatkozás, a parancsolgatás módszerei”. A dokumentum szerzői rámutattak néhány kirívó példára is: lapelkobzás, leváltás, egyes színdarabok bemutatásának betiltása stb. A párt vezetői a bírálat lényegének megvizsgálása helyett adminisztratív erővel csaptak le az írókra, ami azonnal dicsfénnyel övezte az „ellenállni” merő, korábban többségükben igencsak hűséges írók homlokát. Így lett az alig ismert memorandumból hangos „írólázadás”.

A Magyar Dolgozók Pártja politikájának sűrűn ismétlődő átértékelése, a vezetésben tapasztalt huzavona, a hibák feltárása és újbóli elkövetése megrendítette a bizalmat, és a becsületes emberekben a kiúttalanság érzését keltette. Ilyen körülmények között a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusa (1956. február 14-25. között ülésezett) mély hatást gyakorolt a magyar közvéleményre is. Általánossá vált a politikai érdeklődés, olvasták és megvitatták a kongresszus anyagait. „Az előadói beszédet az alkotó marxizmus alkalmazása ragyogó példájának tartják”, és „a XX. kongresszus után szabadon fellélegeztek az emberek”* PI Archívum. 276/9-56/1956. Feljegyzés a megyei pártaktíva értekezletek főbb tapasztalatairól. 1956. március 30. * – rögzítik az első hangulatjelentések.

A magyar dolgozók megelégedéssel olvasták a személyi kultusz nyílt kritikáját, a lenini eszmék méltó megbecsülését. A kommunistákat újult reménnyel töltötte el a pártélet lenini normáinak visszaállítása. A gyárakban termelési felajánlásokat tettek a kongresszus tiszteletére.

Helyenként azonban kritikai hangok is hallatszottak, a kongresszuson elhangzott egyes kijelentések és felszólalások félelmet, bizonytalanságot és értetlenséget váltottak ki a párttagok egy részéből, főleg a pártfunkcionáriusokból. Megindult azonnal a félremagyarázás, az önigazolás és a vádaskodás is. Nagy szükség volt a magyar kommunisták őszinte és egységes állásfoglalására.

Általános volt a várakozás, hogy vezetőink „hogyan fognak állást foglalni az SZKP XX. kongresszusa nyomán a mi helyzetünk, fejlődésünk egyes kérdéseiben”. A népes gyűléseken azt követelték a vezetőktől, hogy támaszkodjanak jobban a párttagságra, beszéljenek velük őszintén az ország ügyes-bajos dolgairól”.** PI Archívum 276/9-32/1956. Feljegyzés az instruktorok tapasztalatairól. MDP KV PTO 1956. március 8., 1/7-8. öe. 1956/2. sz. *

Javaslatokat tartalmazó levelek érkeztek a központi intézményekhez, amelyekben követelték a kongresszus szellemének hazai alkalmazását. Általános volt a kívánság, hogy a sajtó hasábjain vitassák meg a kongresszus magyarországi tanulságait. Cikkeket, hozzászólásokat küldtek az emberek az újságokhoz a XX. kongresszus gondolatainak jegyében. A párt központi lapja és elméleti folyóirata is a kongresszus rendkívüli jelentőségét hangsúlyozta, és tanulságainak hazai alkalmazását jelölte meg feladatként. Ezen az alapon élénkült a pártélet, fokozódott a párttagság aktivitása.

A fokozódó társadalmi tevékenység pozitív törekvéseit fejezte ki az a tény, hogy a második ötéves tervjavaslathoz május-július hónapokban több mint 35 ezer írásos észrevétel, javaslat érkezett. Ugrásszerűen nőtt a központi szervekhez küldött levelek száma is. A párt központi lapja 1955-ben havonta átlag 3533 levelet kapott, az 1956. január-május hónapok átlaga 4426, június-szeptemberé pedig 6448. 1956 első hónapjaiban a levelezőknek csak 15-20%-a, júliusban 28-30%-a, szeptember-októberben már 38-40%-a bírálta a határozatlan vezetést, ostorozta a bürokráciát, a tehetetlenséget, a termelés emelését akadályozó tényezőket, tett hasznos javaslatokat, és kérte, hogy „a párt Központi Vezetősége beszéljen felnőtt emberek módjára a dolgozókkal”.

1956 elején tehát újra lehetőség kínálkozott Magyarországon a hibás politika korrekciójára, arra, hogy a párt vezetésével új lendületet vegyen a szocializmus építése. Ehelyett azonban úgy alakultak az események, hogy 1956. október 23-án fegyveres felkelés kezdődött a népi demokratikus rendszer megdöntésére. A helyzetnek ezt a tragikus fordulatát különböző jellegű, de egészében egy irányban ható tényezők idézték elő.

A párt Központi Vezetősége 1956. március 12-13-i ülésén foglalkozott a XX. kongresszus határozatainak hazai hasznosításával. A Rákosi-Gerő-féle vezetés folytatta korábbi politikai játékát a hibák leplezésére, a felelősség takargatására. Éles vita ellenére a Rákosi-csoport keresztülerőszakolta azt az álláspontot, amely szerint Magyarországon minden rendben van, a hibákat kijavítottuk, a politikai helyzet jó. Rákosi merészen kijelentette: „A XX. kongresszus munkája folyamán megállapítottuk, hogy pártunk fő irányvonala minden téren helyes … pártunk erős és egységes. Egészséges alapon áll népgazdaságunk …”* Szabad Nép, 1956. március 15. *

Mindez azt mutatta, hogy a pártvezetés képtelen élni azzal az eszmei segítséggel, amelyet az SZKP XX. kongresszusa nyújtott a nemzetközi kommunista mozgalomnak. A helyzet kritikussá vált.

A munkások tele voltak panasszal a termelésben jelentkező kapkodás, szervezetlenség miatt. Szóvá tették, hogy a rossz anyagellátás lehetetlenné teszi a tervszerű termelést, a szervezetlenség akadályozza a munka folyamatosságát, és a bürokrácia burjánzása papírtengerbe fullasztja a termelést. Növekedtek a bérpanaszok, főleg a vidéki városokban akadozott a kenyér-, a zsírellátás, az áruellátás terén általában nagy nehézségek mutatkoztak. A gazdasági körülmények láttán az emberek nemigen bíztak a párt egyéb megállapításainak igazában.

A csalódottság országos méretűvé vált. A funkcionáriusok többségét ugyanúgy felháborította a vezetés „nagyvonalú” felületessége, a tömegek tapasztalatait és követeléseit arisztokratikusan semmibevevő magatartása, mint az egyszerű embereket. A vezető szervek részére készített tájékoztatókban világosan feltárták, hogy „azt a nagy várakozást, amely a Szovjetunió Kommunista Pártja XX. kongresszusa után – a Központi Vezetőség ülése előtt – kialakult … a határozat és a beszámoló nem elégítette ki teljesen. Többet vártak …”

A párttagság a vezetés megújítását követelte, mondván: „az önkritikából elég, legyenek olyan vezetők, akik jobban értenek a kérdésekhez”.* PI Archívum. 276/9-42/1956. Információ a KV márciusi határozatának, Rákosi elvtárs beszámolójának visszhangjáról. 1956. március 17. (Az anyagot a VII., a IX. és a XII. kerületből, a MÁVAG, az Autóipari Tröszt, a Rádió és a Klement Gottwald üzemeiben gyűjtötték.) * A pártaktivisták igényelték, hogy újra kerüljenek előtérbe olyan – korábban leváltott – népszerű vezetők, mint Kádár János, Kállai Gyula, Szakasits Árpád, Marosán György és más elvtársak. Követelték a rehabilitáció folytatását és teljes befejezését.

A Szabad Európa Rádió március második felében kezdte meg a XX. kongresszus zárt ülésén elhangzott, Sztálin tevékenységét értékelő beszámoló ismertetését, és léggömbök segítségével a röplapok ezrein juttatták el az ország fölé. A pártvezetés pedig hallgatott róla. Ez újabb nyugtalanságot és megdöbbenése váltott ki a párttagok között is.

Ebben az időben a pártközvélemény jelentős része előtt már fokozatosan világossá vált, hogy Rákosi Mátyás nem képes megérteni az új követelményeket, nem ismeri fel a radikális intézkedések szükségességét. Elmarasztalták őt és még néhány más pártvezetőt az elkövetett hibákért és a hibák kijavításában mutatkozó huzavonáért. Rákosi személye a kibontakozás fő gátjává, akadályává vált.

A NAGY IMRE-CSOPORT
PÁRTELLENZÉKKÉ SZERVEZŐDÉSE

A párt legfelsőbb vezetőinek tehetetlensége, felemás és őszintétlen magatartása élesedő vitákat, növekvő polarizációt és bizonytalanságot idézett elő a párt soraiban. A párt szerveiben és szervezeteiben határozott véleménykülönbségek mutatkoztak az ország helyzetének, a XX. kongresszus tanulságainak megítélésében. 1956 tavaszán és nyarán különböző áramlatok alakultak ki a pártban Nagy Imre körül, nevét zászlóként felhasználva szervezett pártellenzék kontúrjai bontakoztak ki.

Nagy Imrének tekintélye volt az egyszerű emberek egy része, főleg a parasztság, valamint az értelmiségiek nagyobb csoportja előtt. Népszerűségét csak növelte, hogy 1953-ban a párt Központi Vezetősége által feltárt hibákat és az új, sokat ígérő intézkedéseket először ő hirdette meg nyilvánosan miniszterelnöki funkciójában. Attól kezdve a törvényesség bajnokaként lépett fel.

A pártellenzék tudatos elemei nem véletlenül tömörültek Nagy Imre köré. Népszerűségén túl ebben az is szerepet játszott, hogy a pártvezetés Nagy Imrét már többször megbírálta kispolgári opportunizmusa, jobboldali nézetei miatt. A felszabadulás után először 1948-1949-ben provokáltak vitát a népi demokratikus hatalom jellegének felfogásáról és a parasztpolitika fontos kérdéseiről vallott nézetei. Akkor ő maga is elismerte, hogy opportunista álláspontot foglalt el. 1949 szeptemberében a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége előtt kijelentette: „Jobboldali opportunista elhajlásommal kapcsolatban mindenekelőtt ki akarom jelenteni, hogy a Politikai Bizottságnak a Központi Vezetőség elé terjesztett javaslatát elfogadom.” Majd ígéretet tett: „… mind az elméleti munkásságomban, mind a magatartásomban megnyilvánuló hibákat … le fogom küzdeni.”* Népszabadság, 1957. május 9. *

Alig néhány év múlva, 1955 márciusában újra súlyos bírálat érte sok kárt okozó jobboldali revizionista nézeteit és opportunista magatartását, ami miatt leváltották a miniszterelnöki posztról, és kizárták a Központi Vezetőségből. 1955. május 4-én kelt, a Központi Vezetőséghez írt levelében újra önkritikát gyakorolt, és ígéretet tett: „Teljes erővel támogatni fogom a pártot – s ebben magam fogok elöljárni – a bárhonnan jövő, minden olyan szándék vagy törekvés felszámolásában, amely antimarxista-antileninista jobboldali hibáimat a párt szervezeti egységének, valamint fegyelmének lazítására vagy megbontására, avagy népköztársaságunk és szocialista építésünk érdekei ellen akarná kihasználni …”* Ugyanott. *

Tulajdonképpen az ezután következő hónapokban alakult, formálódott a Nagy Imre-csoport magva, és lépett fel először szervezetten az irodalom és művészet területén. Ezért a Központi Vezetőség 1955 novemberében Nagy Imrét kizárta a pártból.

A Rákosi-féle vezetés azonban az adminisztratív intézkedéssel egyidejűleg nem tudta elvi-ideológiai harcban szétzúzni Nagy Imre nézeteit. A pártvezetés korábbi hibáinak újbóli ismétlődése ugyanakkor azt a hiedelmet keltette, hogy Nagy Imre nélkül nem lehet kilábalni a bajból. Hívei gondoskodtak e nézet megerősítéséről és terjesztéséről.

A Nagy-Losonczy-csoport tetszetős jelszavakat hangoztatott. „Jobb szocializmusról”, a „demokrácia megtisztításáról” beszélt, és követőik egy része nem is kívánt többet. S mivel valóban meglévő bajokat, problémákat, a tömegeket elkeserítő tényeket hangoztattak, éppen ezért elhomályosodott az ezzel összefonódó, egyre fokozódó, ferde célú agitáció, az uszítással felérő hangvétel, az elégedetlenség és felháborodás tudatos szítása. Világosan felismerték az SZKP XX. kongresszusa eszméinek nagy népszerűségét, a tetteket váró dolgozók igényeit, ezért állandóan a kongresszusra, annak vívmányaira hivatkoztak, valósággal védőpajzsként használták saját nézeteik elkendőzésére. Monopolizálni akarták a kongresszus eszméinek magyarországi alkalmazását, azt állították, hogy ők az egyedüliek, akik helyesen értelmezik, és képesek megvalósítani azokat.

Nagy Imrét az tette az ellenzék vezérévé, hogy programot adott a csoport tevékenységének. 1955 végén és 1956 első hónapjaiban több tanulmányt írt, amelyeket híveivel megvitatott, és a végleges megfogalmazást illegálisan terjesztették.** Nagy Imre tanulmányait az ellenforradalom leverése után nyugatra csempészték, és 1957-ben megjelentették „A magyar nép védelmében” címmel. *

Nagy Imre tanulmányai az ellenzéki csoport tevékenységének elvi megalapozását adták. A szocializmushoz való hűségét hangsúlyozva revízió alá vette a legfontosabb elméleti tételeket.

Ha az államhatalom jellegéről nyilatkozott, valamilyen formában mindig tagadta a proletárdiktatúra szükségességét hazánkban. 1947-ben a népi demokráciát olyan hatalomnak tekintette, amelynek „a nyugati demokráciától eltérően az a jellemvonása, hogy a hatalom nem a nagytőkések, hanem a dolgozó nép kezében van, és ennek a demokratikus hatalomnak a munkás-paraszt szövetség képezi az alapját”.* Nagy Imre: Egy évtized. Szikra 1954. I. köt. 380. old. * 1949-ben a népi demokráciát a kapitalizmus egy válfajának (államkapitalizmusnak) tartotta a „korlátlan” kapitalizmussal szemben, és önkritikájában is elismerte: „a népi demokrácia nemzetgazdaságát államkapitalizmusnak minősítettem”.** A jobboldali nézetektől az osztályárulásig. (Adalék Nagy Imrének és csoportjának elméleti és gyakorlati tevékenységéhez. 1947-1956.) Kézirat gyanánt. 1957. *

1954-ben, a párt III. kongresszusára készülő téziseiben azt írta, hogy a népi demokratikus rendszerben „nálunk már az első szakaszon jobban előtérbe kerültek az építés, a szervezés, a kulturális tevékenység békés feladatai, mint a népi demokratikus állam fő feladatai, amelyek tartósan nem egyeztethetők össze az államhatalom forradalmi erőszakra épített funkciójával”.*** Ugyanott. * Éppen azt tagadta, ami a békés építőmunka védelméhez feltétlenül szükséges a belső és külső ellenség kísérleteivel szemben.

Osztályálláspontját feladva, tagadta a munkásosztály vezető szerepét. Szembeállítva a munkások osztályérdekeit a nemzet egyetemes érdekeivel, nem tagadta, hogy ő az úgynevezett egyetemes nemzeti érdekek talajára helyezkedik, azokat tartja fontosabbnak, mert „a munkásosztály … a nemzet egyetemes érdekeit nem rendelheti alá a maga osztályérdekeinek”. Szerinte alapvető társadalmi osztály a parasztság volt, általában a parasztság, rétegződésének figyelembevétele nélkül. „A parasztság örök, mint maga a munka, amely az ember létét biztosítja” – mondta 1948. szeptember 8-án a mintagazdák országos értekezletén.

A nemzeti sajátosságok eltúlzásából, kispolgári felfogásából ered, hogy felülvizsgálta a szocializmus építésének fontos általános törvényszerűségeit. Így pl. a mezőgazdaság szocialista átalakítása helyett más programot adott: „… a középparasztság jómódja, gazdasági gyarapodása, árutermelésének növekedése … elengedhetetlen feltétele mezőgazdaságunk elmaradottsága gyors felszámolásának”.

Abban a nagy történelmi vitában, amely immár egy évszázada folyik a polgári demokráciáról és a proletárdiktatúráról, Nagy Imre nem marxista álláspontot foglalt el. Sűrűn hivatkozott a lenini eszmékre, de annak osztálytartalmától, a proletárdiktatúrától kispolgári filiszter módjára irtózott. Az „egyetemes nemzeti érdekeket”, a „nemzeti lét alapelveit” hangoztató és más egyéb kispolgári-nacionalista nézeteit külön harcossá tette a sztálini dogmák sűrű és ismételt kiátkozása.

A program revizionista irányvonala leplezetlenebbül megmutatkozott Nagy Imre emlékiratainak külpolitikai kérdésekkel foglalkozó részében. A szocialista országok egysége és proletár internacionalista összefogása helyett kapcsolataik leszűkítését ajánlotta a békés egymás mellett élés alapelveire. „A békés egymás mellett élés öt alapelve – mint írta – nem korlátozódhat a kapitalista rendszerre vagy a két rendszer harcára, hanem a demokratikus és szocialista táboron belüli országok egymás közti viszonyára is ki kell terjednie. Az öt alapelv nem a két rendszer, a kapitalizmus és a szocializmus közötti ellentétekből fakad, nemcsak annak kifejezője, hanem a társadalmi és politikai rendszerektől független tényező a nemzetek közötti viszonyok terén.”

Világosan megfogalmazta Magyarországnak a szocialista országok testvéri közösségétől, főleg a Szovjetuniótól való elszakadási programját: „Kis országok számára, mint Magyarország, létkérdés helyesen meghatározni helyzetüket az államok közötti viszonyok terén … El kell kerülnie, hogy az ország a hatalmi tömbök összecsapásának aktív részese legyen …”

Nagy Imre számára a nemzetközi viszonyokban megszűnt a két ellentétes társadalmi világrendszer léte, a szocializmus világtörténelmi szerepe, csak azonos jellegű hatalmi tömbök, valamint kis országok és nagyhatalmak kategóriájában gondolkozott. Az általa ideálisnak vélt állapotokat így fogalmazta meg: „A legcélravezetőbbnek látszik a haladó demokratikus és szocialista vagy hasonló típusú, úgyszintén az öt alapelvet osztó más országok* A brüsszeli Nagy Imre Intézet folyóirata szerint ez a mondatrész így hangzik: „… az öt alapelvet osztó más rendszerű országok …” (Szemle [Brüsszel], 1960. január.) * egybehangolt külpolitikája és együttműködése a hatalmi tömbök politikája ellen, semlegesség vagy aktív egymás mellett élés alapján. Magyarországnak ezt az utat megkönnyíti földrajzi elhelyezkedése – a semleges Ausztria és a szocializmust építő országok … szomszédsága …

Kossuth Lajos lelki szemei előtt a magyarság független, szuverén, önálló és szabad nemzeti létének biztosítására nem valamilyen nagyhatalomhoz vagy hatalmi csoporthoz való csatlakozás lebegett, hanem a környező népekkel való szoros összefogás, szabad népek egyenjogú szövetsége (föderációja) keretében. Ezekhez az eszmékhez kell visszatérnünk.”

Ez a program egyértelműen a szocialista országok egységének és összeforrottságának szétzúzását, az európai népi demokratikus országoknak a Szovjetunióval való szembeállítását tartalmazza. Nagy Imre hazánknak a szomszédos népekkel való testvéri barátság és összefogás, a szocialista elveken alapuló becsületes szövetséges magatartás helyett a Kelet és a Nyugat között lavírozó politikai kalmárkodást ajánlotta, és ezt mintegy védőpajzsként „Kossuth eszméivel” vonta be, annak nagysága, tekintélye és népszerűsége mögé bújva. Meg volt győződve arról, hogy Magyarország kiszakítható a szocialista országok világrendszeréből, mert – mint leírta – „Magyarország jelenleg a szocialista tábor gyenge láncszeme”.

Nagy Imre nézetei lényegbeli azonosságot mutatnak a nemzetközi imperializmus szervei által sugalmazott és sugárzott – az előzőkben elemzett – programmal. Ez a program egy évtized távlatában sem vesztett bizonyos politikai körökre gyakorolt hatásából. Anélkül, hogy a mindenáron való párhuzam hívei lennénk, megállapíthatjuk: a csehszlovák nacionalista-revizionista erők – vagy az új-régi kifejezéssel élve: a „demokratikus szocializmus” hívei – éppen Nagy Imrét használták fel érvként. Osvald Machatka újságíró és diplomata „Szintén egy évforduló” címmel 1968. június 13-án a Literární Listy című irodalmi lapban emlékezett meg Nagy Imréről, ellenforradalmi bűntettéért kiszabott ítéletének 10. évfordulóján. A cikk a Csehszlovák Kommunista Párt Központi Bizottságának májusi plénuma után látott napvilágot, amikor a párt meghirdette a jobboldali revizionizmus elleni harcot. A cikk ezzel szemben íródott, és így Nagy Imre politikai platformjának aktuális vonatkozásait emelte ki. Mint Machatka írja: „Nagy a totalitárius diktatúra kritikájával és a szocializmus humanista értelmezésével a szocializmus demokratikus és nemzeti elvének pregnáns képviselőjeként jelentkezett.” Elfogadja külpolitikai programként Nagy Imre azon elképzelését, „hogy a függetlenség biztosítéka a katonai tömböktől való távolmaradás, a semlegesség”.

Nagy Imre „meg volt győződve a több politikai párt működésének szükségességéről”, és e célból „demokrata és szocialista politikusokkal kapcsolatot tartott fenn”.* Szemle (Brüsszel), 1960. április. * Losonczy Géza 1957. július 30-i vallomásában elismerte, hogy tárgyaltak jobboldali kisgazdákkal és szociáldemokratákkal. 1956 nyarán ő személyesen beszélt a jobboldali szociáldemokraták prominens képviselőjével, Kéthly Annával. Egy Pozsonyi úti lakáson találkoztak, és lényegében egyetértettek abban, hogy a kommunisták pártjának vezető szerepét koalíciós kormányzattal kell felváltani. Losonczy megígérte, hogy „az esetleges eljövendő Nagy Imre-kormányban a koalíciós erők legjavát felhasználjuk”. Vallomásában elismerte, hogy „a sztálinizmus ellen inkább támaszkodtunk a jobboldali szociáldemokratákra is … csak gyűlölt ellenségeinket a pártvezetésből kiszorítsuk”.** BM V-150 004. Jkv. 1957. július 30. *

Nagy Imre csoportja tagjaival rendszeresen egyeztette nézeteit, megvitatták a készülő újságcikkeket, beszédeket, felszólalásokat. Pártellenes szervezkedésük egyik demonstratív eseménye volt Nagy Imre születésnapi vacsorája 1956 júniusában. A vacsorán sokan vettek részt, ott voltak közismerten pártellenes elemek is, s az összejövetel tüntetéssé vált a párt politikája ellen, Nagy Imre mellett.

A Nagy-csoport propagandatevékenységében fontos helyet foglalt el a Petőfi Kör. A Petőfi Kört 1955 végén a Dolgozó Ifjúság Szövetségének Budapesti Bizottsága hozta létre az értelmiségi ifjúság vitafórumaként. 1956 első felében a Petőfi Kör tevékenységét már lényegében a Nagy-csoport irányította, a kör néhány vezetőjén keresztül. Felszólalásaikban programjuk egyes részeit ismertették, népszerűsítették.

A Petőfi Körben 1956. június 27-én tartott sajtóvitán, amelyet Losonczy Géza vezetett, már teljes akcióprogramot hirdettek meg. Főbb tételeit az alábbiakban lehet összefoglalni:

A bajok forrásait a rendszerben és annak eszmerendszerében kell keresni. „Teljesen nyilvánvaló … hogy a jelenlegi, gyakran áldatlan, nyomorúságos állapotunk” esetében „szerkezeti hibákról van szó” – mondotta Déry Tibor. „Amíg bírálatunk szinte fő súlyával személyek ellen, a hibás politikai gyakorlat ellen fordul, és nem vizsgáljuk meg szigorúan marxista-leninista módszerrel azt, vajon nincsenek-e eszméink rendszerében is bizonyos tévedések, addig állhatatlanul csak azt az egy sovány eredményt érhetik el, hogy a rosszat egy kisebb rosszal cseréljék fel.”

Az 1848-as forradalomra hivatkozva fordult az ifjúsághoz, s tettekre hívta fel őket: „… azt mondom, hogy bízom az ifjúságban. Arra kérem a fiatalokat, a magyar ifjúságot, ne feledkezzék meg elődjeiről, a márciusi ifjúságról. 48-as ifjúságnak szoktuk nevezni; azt szeretném, elvtársak, ha volna egy 56-os ifjúságunk is, amely a nemzetnek segítségére lenne a jövő meghódításában” – adott hangot reményeinek Déry Tibor.

Nyíltan meghirdették a párton belüli csoportosulást, híveiket felszólították a tömörülésre: „A párt mi vagyunk, a mi egyre növekvő csoportunk, mi, akik az eszményt tartjuk fellobogónak és a humanizmus emberszerető elveit”* PI Archívum. E. Gy. C-V-4. A Petőfi Kör sajtóvitájának jegyzőkönyve. * – mondotta Tardos Tibor.

SaLa

Kérem, anyagilag támogass a a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb sarkában látható    piktogrammra felső felső Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter  2747 Törtel,  Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a  „Köszönjük” – rovatban tájékoztatjuk!  balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De minimum LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudod tá mogatni!

(1954-1955)

3

(idézet: Ellenforradalom tollal és fegyverrel 1956 – Berecz János)

A KÜLSŐ ELLENSÉG TÁMADÁSA

A Szabad Európa szakértői felismerték a lehetőséget. 1954 nyarán-őszén megállapították, hogy Magyarországon még több keresnivalójuk lehet, mint Csehszlovákiában. A FOCUS-utasítás abból indult ki, hogy a magyar és a csehszlovák helyzet között három fontos különbséget kell tekintetbe venni, ami a végrehajtást is módosítja. Először: az „új szakasz” sokkal messzebbre ment Magyarországon, mint Csehszlovákiában, és a közigazgatási, valamint gazdasági decentralizáció programja megkezdődött. („Amikor 1953 júliusában Nagy miniszterelnök átvette a kormánygyeplőt, beismerte a rendszer válságát, és ezért engedményekre kényszerült.”) Másodszor: az ellenállás az egész országra kiterjed, és már jelentősebb vidéken, mint az ipari centrumokban. Végül: a magyar pártapparátus nagyobb belső feszültség jeleit mutatja, mint a csehszlovák.* Lásd R. T. Holt: Id. mű. 162. old.; A. A. Mickie: Id. mű. 155. old. *

Felismerték nyugaton is a vezetés egységének megbomlását, látták a politikai bizonytalankodást, és tudtak a belső ellenséges elemek megélénkülő tevékenységéről. Ezekre összpontosították politikai akcióikat. Mindennek dacára számoltak azzal, hogy a magyar társadalom szerkezetében végbement gyökeres változásokat támogatják a dolgozó tömegek, ezért nem nyíltan ellenséges, hanem „ellenzéki” programot fogalmaztak meg a Nemzeti Ellenállási Mozgalom (NEM) 12 pontjában. A 12 pont tartalmában megegyezett a korábban ismertetett, Csehszlovákiával kapcsolatos 10 ponttal, de még nagyobb körültekintéssel fogalmazták meg. Ez a program sem követelte a rendszer megdöntését, hanem Nagy Imre „új szakasz” politikájának túlhajtását tűzte ki célul. Többek között követelte „a helyi önállóság és önkormányzat visszaállítását, a parasztok üldözésének megszüntetését és a magángazdaságok újjászületését, »szabad« szakszervezeteket, a kiskereskedelem és a szolgáltató ágazatok államosításának megszüntetését, valamint a nehéziparral szemben a könnyűipar előtérbe állítását”.* A. A. Mickie: Id. mű. 158. old. * Ezzel indították meg a FOCUS-művelet első szakaszát, amelynek feladata a „felszabadítás” ideológiai és szervezeti előkészítése volt.

A Szabad Európa Sajtó 1954. október 1-én, pénteken délután 5 órakor München melletti főhadiszállásról a léggömbök százait indította el Magyarország felé. Egymás után, több hullámban küldték a ballonokat, és egy-egy ballon 300-1000 röpcédulát szórt szét. A hatás fokozása érdekében később röpcédulát szállító rakétákat lőttek ki.

A lélektani hadviselés szabályai szerint a röpcédulák kezdetben csak egy szót: „NEM”, vagy egy számot: „12” tartalmaztak, majd propagálták a Nemzeti Ellenállási Mozgalmat, és közölték a 12 pontból álló programot. A léggömbök következő sorozata már kis újságokat is szállított, a tízoldalas Szabad Magyarországot, és alumínium jelvényeket.

A Magyar Népköztársaság kormánya 1954. október 15-én jegyzékben tiltakozott az Egyesült Államok kormányánál a példátlan méretű felforgató kampány ellen, és leleplezte a nyilvánvaló beavatkozást belügyeinkbe. A jegyzék megállapította, hogy az Egyesült Államok kormánya nemcsak lehetővé teszi, hanem nyíltan támogatja is ezt az ellenséges akciót. „Ennek az akciónak nyíltan hirdetett célja az, hogy az uszító hangú, rágalmazó röplapok a magyar nép körében elégedetlenséget szítsanak, és ellenállásra szólítsák fel törvényes kormánya ellen.”

Az Egyesült Államok kormányának válaszjegyzéke december 17-én kelt. A jegyzék kioktató hangon tíz pontban foglalta össze, hogy milyen programot ajánl a magyar kormánynak végrehajtásra, amely szellemében teljesen megfelelt a Nemzeti Ellenállási Mozgalom 12 pontjának.

A jegyzék követelte: a helyi tanácsokat tényleges hatalommal ruházzák fel, a szabad szólás és gyülekezési jogok érvényesítését, a fogyasztási javakat előállító szolgáltatási ágak államosításának megszüntetését, a szabad vallás gyakorlást stb. A belügyeinkbe való nyílt beavatkozást a jegyzék ezzel a cinikus megjegyzéssel tetőzte: „A szóban forgó röpcédulák pusztán javaslatokat tesznek olyan gyakorlati eszközökre, amelyekkel az egyes beismert fogyatékosságokat ki lehet javítani.”

E jegyzék lelkesedéssel töltötte el a FOCUS-akció szervezőit. Az Új Hungária „Biztató üzenet” címmel kommentálta a jegyzéket december 31-i számában: „Az amerikai kormány egy olyan programnak ad nyilvánosságot és nemzetközi támogatást, amely alapjában rázza meg a magyarországi … berendezkedést.”’

Az akcióterv végrehajtásába a Szabad Európa Rádió is bekapcsolódott, és egész szellemi erejét, technikai felkészültségét a Nemzeti Ellenállási Mozgalom szolgálatába állította. Külön műsorprogramban szólt az egyes társadalmi rétegekhez, és azt magyarázta, mit jelent a munkások, parasztok, nők, férfiak stb. számára a 12 pont. Különösen nagy gondot fordított arra, hogy a munkások között „élessze az ellenállás szellemét”, ezért új műsort iktatott be „Munkásellenállás” címmel.

A Szabad Európa Rádió vezetői figyelembe vették, hogy a szocializmusban a legfontosabb politikai erő a munkásosztály, ezért a munkások közé került deklasszált, kispolgári elemekhez fordultak, hogy „belülről bontsák le a vasfüggönyt”. A funkcionáriusokkal szemben fokozták a fenyegető hangot, hogy növeljék a feszültséget és zavart körülöttük. Figyelmeztették őket, hogy „nincs valami nagy kilátásuk a szép és nyugodalmas öregkorra”, de ha bocsánatot akarnak nyerni, „lépjenek rá a néphez vezető aranyhídra”, támogassák a „népi ellenállást”. Ezzel szemben az ifjúságnak udvaroltak. Bátornak, hősnek nevezték őket, és felhívták a figyelmüket, hogy tanulják meg a tűzfegyverek kezelését, kisebb katonai egységek vezénylését, „mert valamikor még szükség lehet rá”. Az ellenséges elemeket nemcsak lelkesítették, hanem gyakorlati tanácsokat is adtak nekik, „hogyan lehet élő valósággá tenni a népi ellenállást”.* R. T. Holt-R. W. van de Velde: Strategic Psychological Operations and American Foreign Policy. The University of Chicago Press 1960. 210—211., 220-225. old. *

A FOCUS-művelet keretében 1954 őszén bekapcsolódtak a magyarországi tanácsválasztások „előkészítésébe”. (A tanácsválasztások november 28-án zajlottak le.) Arra biztatták híveiket, hogy igyekezzenek befurakodni a tanácsokba, és ott kihasználni a helyi önkormányzat, a decentralizálás adta lehetőségeket. A választási kampány idején megélénkült a belső reakció tevékenysége. Több helyről jelezték, hogy a 12 ponthoz hasonló felírásokat találtak középületeken, vasúti teherkocsikon és kézzel írt röpcédulákon. A jelölőgyűléseken – főleg vidéken – a jogos kritika mellett (pl. a kötelező terménybeszolgáltatási rendszer működésének bírálata) egyre többen támadták a tanácsrendszert, „a szegények hatalmát”, és mind hangosabban uszítottak a termelőszövetkezetek ellen.** PI Archívum. 216-384., 840., 842. és 850. *

A választások után röpcédulákon és rádióműsorokban külön szóltak a nem kommunista tanácstagokhoz arról, hogy „mit vár tőlük a magyar nép”. Igyekeztek ellentétet szítani a kommunista és párton kívüli tanácstagok között. 1955 nyarán a szektások, személy szerint Rákosi Mátyás ellen irányították a fő tüzet. Több százezer „Pusztul-e végre Rákosi?” című röpcédulát dobtak le Magyarországon.

A FOCUS-hadművelet végrehajtásában aktívan részt vettek a reakciós emigránsszervezetek is. Vezetőik előadó körutakon lelkesítő beszédeket tartottak híveiknek, hogy közeleg az idő, készüljenek fel a munkáshatalom megdöntésére Magyarországon. Az MHBK a tettek mezejére lépett. Zákó tábornok Kölnbe 1955. március 1-re megbeszélést hívott össze. A résztvevők elhatározták, hogy „Kiürítés” fedőnévvel akciót indítanak a harcra mozgósítható emigránsok összegyűjtésére Belgium, Hollandia, Franciaország és Spanyolország területén. Az akció célját a „Szervezési utasítás” így foglalta össze: a „Kiürítés” előkészületeinek feladata: hazánk felszabadítása érdekében (önkéntesen vállalt katonai fegyelem alapján) egy szervezetbe fegyveres harcra tömöríteni az arra alkalmas és önként jelentkező MHBK-tagokat és egyéb, nemzeti irányzatú magyarokat.

Másik fontos feladatuk abban állt, hogy aktivizálják itthon maradt hajdani elvbarátaikat, szervezkedésre buzdítsák őket, és segítséget juttassanak el részükre. Amerikai kémiskolákon kiképzett futárokat küldtek hozzájuk, és egyes nyugati országok diplomatáinak segítségével vették fel az érintkezést velük.

A későbbiek során felforgató tevékenységüket megkönnyítette, hogy az osztrák-magyar határon eltávolították a műszaki határzárat. 1956 első negyedében 191, második negyedében 320, és egyedül augusztus hónapban 438 esetben követtek el befelé irányuló határsértést.

Az Egyesült Államok ezzel kapcsolatos felelősségét bizonyítja az a jegyzék, amelyet az amerikai kormány 1956. február 3-án küldött a magyar kormánynak a letartóztatott magyar állampolgárságú amerikai kémek ügyében. A jegyzék példátlanul fenyegető hangon íródott, és nyílt kiállást jelentett a kémkedés és felforgató tevékenység mellett. Az amerikai szervek kategorikusan kijelentették, ha a magyar kormány nem bocsátja szabadon az elítélt kémeket, az amerikai kormány 1. nem lát lehetőséget a két ország függő gazdasági és más kérdések rendezésére hivatott tárgyalásainak megkezdésére; 2. az amerikai útlevelek elvesztik érvényességüket a magyarországi utazásra; 3. újabb szigorításokat léptetnek életbe a washingtoni magyar külképviselet munkatársainak korlátozására. Természetesen a Magyar Külügyminisztérium visszautasította ezt a jegyzéket.

A BELSŐ ELLENSÉG AKTIVIZÁLÓDÁSA

A népi hatalom ellenségeinek kedvenc állítása, hogy 1956 őszén Magyarországon az események „spontán vezettek el a forradalomhoz”, és a felkelés előkészítésében nem vettek részt számottevő szervezett erők. Az illegális szervezkedések szerepét egyenesen semmisnek vagy jelentéktelennek nyilvánították. Valójában megélénkülő tevékenységükre jellemző, hogy az illetékes szerveink 1954-ben 53, 1955-ben 162 hírszerző ügynök ellen folytattak vizsgálatot, 1955-1956-ban a magyar állambiztonsági szervek 15 nagyobb és 30 kisebb ellenséges szervezkedést lepleztek le, és 1956 első felében 40 kémet vettek őrizetbe.

Az adatokat kiegészíthetjük azzal, hogy az ellenforradalom leverését követő három év alatt 26 jelentősebb ellenséges szervezkedés lepleződött le, amelyeknek tagjai közül igen sokan 8-10 év óta folytatták illegális tevékenységüket, és korábban más szervezkedések tagjai voltak. Figyelemre méltó az a tény is, hogy az 1960-1961-ben felszámolt húsz földalatti szervezet közül tíz már 1956 előtt is létezett és tevékenykedett. Végül az ellenforradalmi fegyveres csoportok és a felfedett illegális szervezetek adatainak egybevetése azt bizonyítja, hogy a fegyveres felkelés előkészítésében és kirobbantásában mintegy 250 kisebb-nagyobb illegális szervezet, csoport vett részt.

Az imperialista beavatkozás belső társadalmi bázisát a felszámolt kizsákmányoló osztályok (kapitalisták, földbirtokosok, kulákok), az azokat korábban kiszolgáló rétegek (katonatisztek, csendőrök és rendőrök, a volt horthysta elnyomó apparátus egyéb csoportjai) és más, megrögzött fasiszta elemek alkották. Vakon és vadul gyűlölték a népi hatalmat, s nagyobb részük nemcsak az alkalomra várt, hogy kezét emelhesse a munkáshatalomra, hanem minden lehetőséget kihasználva aktívan készült, szervezkedett a fegyveres felkelésre, a politikai hatalom visszaszerzésére.

Az ellenséges illegális mozgalom egyik általános tapasztalata, hogy a néphatalom ellenségei uralmuk megdöntése után azonnal, 1949-1950-ben megkezdték földalatti szervezkedéseiket a hatalom visszaszerzése érdekében.

Az ellenséges tömörülések másik közös vonása, hogy eszméiket, a stratégia és taktika kidolgozásához szükséges irányelveket a nemzetközi imperialista szervektől kapták.

Harmadik jellemzőjükként említhetjük, hogy e szervezetek között sajátos munkamegosztás alakult ki: a lényegileg azonos célok megvalósításáért más-más módszerekkel, más közegben és más taktikával dolgoztak.

A belső ellenséges szervezkedések közül legfontosabb a katonai, fegyveres, diverziós vonal. Bázisukat a volt horthysta katonatisztek, csendőrök, rendőrök és nyilasok alkották, de soraikba tartoztak volt horthysta közalkalmazottak és kulákok is. Szervezeteik közül jelentősebbek a Kard és Kereszt, Fehér Gárda, Botond Hadosztály, Hadapródok Szervezete, amelyek a Magyar Harcosok Bajtársi Közösségének aktív hatására jöttek létre, „önálló” szervezetekként dolgoztak a Fehér Partizánok, a Vérszerződés, a Magyar Ellenállási Mozgalom, a Nemzeti Ellenállási Mozgalom. Ezek a Szabad Európa Rádión keresztül sugárzott politikai és katonai útmutatások alapján tevékenykedtek, és összekötők útján kapták a legfontosabb utasításokat. Működési elvüket pár példán keresztül figyelemmel kísérhetjük.

A Fehér Partizánok szervezetet 1950-ben hozták létre Fiala József, volt horthysta politikai detektív és társai, az ország jelentős részére kiterjedő hálózattal. Voltak fegyvereseik, közigazgatási szakemberekből álló csoportjuk, női vonal stb. Terveiket a háborúra építették, és várták az amerikaiakat. Gondosan kidolgozták a „megszállással” kapcsolatos teendőket. Kijelölték azokat a repülőtereket és egyéb alkalmas helyeket, ahol az amerikai és angol csapatszállító gépek és ejtőernyősök leszállhatnak. Erre az alkalomra előkészítettek angol nyelvű igazolványokat és karszalagokat is. A szervezkedés jelentős részét 1954 októberében felszámolták, de maradványaik reorganizálódtak, és 1955 közepétől átálltak a „felszabadítási politika” alapelveire.* Budapesti Fővárosi Bíróság. B. I. 005 021/1955. *

A Hadapródok Szervezete 1949-től 1955 decemberéig működött. „Mint volt katonaiskolás növendék kötelességemnek éreztem az akkori nemzetközi helyzetben, hogy egy államellenes szervezetet hozzak létre” – vallotta Sulyánszky, a szervezet vezetője. Két tervvel is rendelkeztek arra az esetre, ha kitör a háború, vagy ha a szovjet csapatok elhagyják Magyarországot. Készültek a rádió épülete és a fegyverraktárak elfoglalására, a politikai foglyok kiszabadítására. Volt hírszerző, helykijelölő, gépkocsiszerző és igazolványkészítő csoportjuk. 1955-ben – előre elkészített forgatókönyv alapján — gyakorlatot tartottak tagjaik harckészségének fokozására; a gyakorlat témája a középületek elfoglalásának módja volt.

Kémkedéssel is foglalkoztak. Értesüléseiket Désaknay György SZER-összekötőn keresztül továbbították. Désaknay arra biztatta őket, hogy dolgozzanak ki tervet arra az esetre, ha Magyarországon zavargás lenne. Ennek megfelelően Sulyánszky Jenő és társai kidolgozták a „Szegedi tervet”. A terv lényege, hogy Szegeden katonai zendülést szerveznek, s másutt is ellenforradalmi megmozdulásokat kezdeményeznek. A zendülések veresége esetén Jugoszlávia felé akartak áttörni a határon.* Budapesti Főv. Bír. B. I. 006 039/1956/II. *

A Botond Hadosztály nevű alakulat három önálló szervezkedésből állott. A szervezetek vezetői: Gajári Károly, Bónis Lajos és Faddi Ottmár egyeztették elképzeléseiket és szervezeteik tevékenységét. Tervezetet készítettek a hatalom átvétel után ideiglenesen létesítendő „polgárőrség” megszervezésére, a „számonkérő szék” felállítására, a haladó személyek üldözésére. Programjukat eljuttatták a nyugaton működő Magyar Nemzeti Bizottmánynak.

Szelepcsényi István – 1950 áprilisában 11 társával szervezkedés bűntette miatt ítélték el – 1951-ben a büntető intézetben létrehozta a Magyar Ellenállási Mozgalom nevű szervezetet, amelynek célja: felkészíteni tagjait arra, hogy szabadulásuk után lakhelyükön illegális csoportokat szervezzenek. Egyik neveltje 1953-ban Berettyóújfalun szervezett csoportot. Ő és társai lényegében tíz éven át folytatták megszakítás nélkül illegális tevékenységüket, és ott is voltak azonnal, amikor a fegyveres harc kitört.** Budapesti Katonai Bíróság. B. II. Kt. 047/1959. * Szelepcsényi pl. a Maros utcai ellenforradalmi csoportban harcolt, majd október 28-a után Nagykovácsiban a fegyveres „nemzetőrség” egyik vezetője volt.

A Szabad Európa Bizottság FOCUS-hadműveletének hatására utal az ún. Nemzeti Ellenállási Mozgalom budapesti és viharsarki (Békés megye) szervezetének létrejötte. A budapesti csoport kidolgozta a fegyverszerzés módját, és összeállította a kivégzendők „fekete listáját”. A NEM békéssámsoni szervezkedésének tagjai kezükbe kaparintották a honvédelmi szövetséget, így legális fegyveres kiképzést és lőgyakorlatokat is tartottak.

Doma István és társai szintén 1950-től szervezkedtek a népi demokratikus államrend megdöntésére. Ők a rádió és a posta elfoglalására specializálták magukat. A József telefonközpontban működő csoportjuk „Zugló I” néven szervezte a nemzetközi telefonvonalak kézbevételét. Szervezkedésük vidékre is kiterjedt.*** Budapesti Főv. Bír. B. I. 005 002/1955. *

A példákat még hosszan lehetne sorolni, de ebből is meggyőzően kitűnik az ellenséges elemek elszánt és tervszerű felkészülése a munkáshatalom fegyveres megdöntésére.

Az illegális ellenforradalmi mozgalom másik fő területét a pártjellegű politikai szervezkedések, csoportosulások alkották. Volt polgári vagy „keresztény” politikusok, kispolgári liberális erők csoportosultak laza keretek között, és készültek a hatalom megszerzésére. Közülük egyik-másik szervezetten működött, mások csak alkalomszerűen vitatták meg a helyzetet, vagy programokat állítottak össze. Ezek általában a többpártrendszer gondolatának ébrentartásáról szóltak, a semleges „harmadik út” mellett tettek hitet. Zömükben egyetértettek Nagy Imre csoportjának tevékenységével.

A volt Kisgazda Párt jobboldali vezetői rendszeresen érintkeztek egymással, vitákat folytattak, és a kispolgári semlegesség elvét vallották. Ők is keresték a kapcsolatot Nagy Imrével. A volt kisgazdák egy csoportja dr. Lupkovics György vezetésével „Pártonkívüliek véleménye” címmel külön programot dolgozott ki.

A volt jobboldali parasztvezérek is megtalálták a módját, hogy kapcsolataikat és nézeteiket ébren tartsák. A régi jobboldali szociáldemokrata vezetők tevékenysége is megélénkült. Egyik csoportjuk aktívan szervezkedett, és megalakította a „Spartacus Szabad Szociáldemokraták Szövetségét”, amely 13 pontból álló programját eljuttatta az Irodalmi Újság szerkesztőségéhez is.

A volt Demokrata Néppárt aktív elemei is egy „polgári demokratikus” államforma eszméjét dédelgették. Több kisebb csoport készült arra a lehetőségre, hogy a fegyveres felkelés győzelme esetén politikai pártot szervezzen. Ilyen volt Olasz Gyula csoportja, amely 1953-tól készítette elő a Keresztény Demokrata Párt megalakítását. A programot és a szervezeti szabályzatot előre kidolgozták.

Némely fegyveres szervezkedésnek is volt pártszervező csoportja. A Fehér Partizánok szervezet a felkelés győzelme után a Szeretet Párt megalakítását tűzte ki célul.

Péntek István „ideológus” fasiszta bajtársait tömörítette. Ő 1954-ben szabadult, attól kezdve szervezkedett a volt politikai foglyok között. Terveiről így vallott egyik társa, Csóré Áron: „A szervezet politikai célja az úgynevezett nemzeti kommunizmus megvalósítása, az ún. dunai népek konföderációja – hogy így lehessen leválasztani Magyarországot Moszkváról.” Ez a szervezet is felzárkózott Nagy Imre csoportja mögé.* Budapesti Főv. Bír. T. B. I. 9006/1959. *

Különösen veszélyes szerepet töltött be az illegális szervezkedések között az 1950-ben létrehozott Keresztény Párt. A szervezet vezetőinek perét 1957-ben és 1961-ben folytatták le. Az ítélet teljes joggal állapította meg: „Céljában ez a szervezkedés semmiben sem különbözött más illegális, államellenes szervezkedésektől, propagandájában azonban igen. A vallásgyakorlás leple alatt hiszékeny, vallásos meggyőződésű emberek tudatán keresztül, éppen vallási meggyőződésükön keresztül akarták őket népi demokratikus államrendünkkel szembeállítani, és a maguk oldalára vonni, a szervezkedés tagjaivá tenni.”** Budapesti Főv. Bír. T. B. XVI. 9220.; 9228.; 9264/1961. *

A Keresztény Párt fő feladatának az ifjúság megszervezését tekintette. A párt vezérkara irányította az illegális klerikális ifjúsági mozgalmat, amelynek szervezését 1949-1951-ben néhány pap és volt szerzetes kezdte meg, és 1959-1960-ig szinte megszakítás nélkül tevékenykedtek. A sokféle ifjúsági szervezet közül kiemelkedett a volt cisztercita szerzetesekből 1949-ben szervezett Maria Congregatio, a Keresztény Párt 1950-ben alakult ifjúsági szervezete, és az 1951-ben újraéledt Regnum Marianum.

A különböző elnevezésű, de teljes nézetazonosságú klerikális ifjúsági mozgalmat idős, tapasztalt volt szerzetesek vezették. Tevékenységük országos méretű volt.

A Keresztény Front, amely összefogta a klerikális szervezeteket, mintegy 800 aktivistát foglalkoztatott, és 12 fő csoportból állt, ezek kisebb csoportokra oszlottak. A Front főnöke, Havas Géza beismerte: „Szervezetünk 1956 előtti célja volt, hogy olyan elitet neveljünk ki az ifjúságból, amely majd … rendszerváltozás esetén a keresztény társadalomban vezető szerepet vihessen, készen álljanak a vezetők – ha arra lehetőség nyílik, a proletárdiktatúra megdöntése után.”

A Maria Congregatio működését egy négytagú illegális rendi tanács vezette. Tagjai egyben vezetői voltak a négy fő körzetnek: a budapestinek, a székesfehérvárinak, a győrinek és az egrinek.

A Regnum Marianum 19 fő csoportból szerveződött, csoportjai és sejtjei az egész országot behálózták. A vezetők pótlására és létszámuk növelésére vezetőképző tanfolyamokat tartottak, pl.: a Maria Congregatióban 1949-ben mintegy 50-60 negyedikes gimnazistát féléves tanfolyamra küldtek; a Regnum Marianum évente szervezett vezetőképző tanfolyamokat.

A klerikális ifjúsági mozgalom 8-10 éves kortól 24-25 éves korig szervezte és „nevelte” a fiatalokat. Különös előszeretettel dolgoztak a középiskolás és egyetemista fiatalok között. A csoportok feladata volt, hogy társaik között vitákban, beszélgetések során terjesszék nézeteiket, és elitgárda módjára viselkedjenek. Összesen mintegy 6-8000 fiatallal foglalkoztak, s ezek több ezer társukra gyakoroltak hatást.

„Csoportunkba általában azokat vontuk be, akikről tudtuk, hogy szemben állnak a rendszerrel, illetve passzív magatartást tanúsítanak” – vallotta a bíróság előtt Emődy László, a Regnum Marianum egyik vezetője.

Kölley vádlott beismerte: „A középosztálybeli fiatalság összefogása, elitgárda létesítése volt a cél, hogy fel lehessen őket használni esetleges rendszerváltozáskor.”

A Regnum Marianum fő célja: „a vallásos nevelés mellett beoltani azt a tudatot, hogy a népi demokratikus rend átmeneti jellegű”. Ennek megfelelően készítette el Emődy László 1954-ben a szervezett „Labor Communis” elnevezésű szabályzatát. Ők nem szerveztek csoportokat fegyveres felkelésre, azt mástól várták. De azt nem tagadták, hogy „1956 előtt az ifjúsági csoportok politikai nevelése a rendszerrel való szembeállításra irányult … a Keresztény Front programja szellemében, a keresztény társadalmi rend megvalósítása érdekében”.

Eszméik terjesztésére előadásokat tartottak, brosúrákat adtak ki. A „Kiáltás a férfiak után” című brosúrában harcra, rombolásra készítették elő a fiatalokat: „…eljön az idő, amikor ti is azt a parancsot kapjátok Istentől: IRTS! ROMBOLJ! PUSZTÍTS! … Ez vér nélküli forradalom lesz, a minőség forradalma …” Mustármag című illegális folyóiratuk meghirdette a Szovjetunió elleni keresztes hadjáratot: „Mi vagyunk az egyetlen Mária-tisztelő kultúrnemzet a Kárpát-medencében. Mi vagyunk Kelet kapuja, és a bolsevik Oroszország megtérítésének is tőlünk kell ki indulnia …”

A brosúrák egy részét maguk készítették, másokat külföldről kaptak. Földy Endre, a Keresztény Front ideológusa, 1952-1960 között kb. 60 féle brosúrát gyártott több mint 600 példányban, és 30 ezer forintot költött erre.

A klerikális szervezetek kapcsolataik útján jelentős anyagi segítséget kaptak. A Keresztény Front 130 ezer forintot, a Maria Congregatio 1951-ben 75 ezer, 1954-ben 75 ezer, 1955-ben 30 ezer, 1956 novemberében 90 ezer forintot. A Regnum Marianum birtokában a szervezet felfedésekor 258 230 forintot, 45 Napóleon-aranyat, 67 írógépet, 12 magnetofont, vágó- és présgépeket stb. találtak.

Felmerül a kérdés: működött-e az országban olyan központ, amely koordinálta volna a sokszínű és sokágú illegális, ellenséges szervezkedést? A jelek azt mutatják, hogy ilyen központ nem működött Magyarországon. A Szabad Európa Bizottság és intézményei töltötték be a „népi ellenállási központ” szerepét. Kívülről kémek, diplomaták, ügynökök és futárok segítségével, a Szabad Európa Rádió adásaival és üzeneteivel irányították a belső szervezett ellenállást. A felfedett szervezetek kétharmada rendelkezett közvetlen nyugati kapcsolatokkal.

A belső ellenség ilyen erői és tartalékai ellenére az Operation FOCUS 1955 nyarán mégis kifulladt, és első szakasza lezárult. Szervezői – R. T. Holt szerint is – személyes tragédiának tartották a genfi kormányfői értekezletet, a nemzetközi feszültség enyhülését. Megzavarta őket az is, hogy a Magyar Dolgozók Pártja 1955 tavaszán fellépett a jobboldali revizionizmus ellen.

1955 szeptemberében a Crusade for Freedom szervezet – amelynek kormányoktól való függetlenségét mindig kínosan hangsúlyozták – új igazgatót kapott W. William amerikai kereskedelemügyi miniszter személyében. Ezzel az Egyesült Államok kormányának egyik magas állású tisztviselője nyíltan a „keresztes hadjárat” élére állt. Eisenhower levélben köszöntötte az új igazgatót. Az elnök megerősítette, hogy a kormány álláspontja továbbra is a „rab népek felszabadítása”, és minden támogatást megad e szervezetnek, amely „szervezi és kiépíti az ellenállás szellemét a vasfüggöny mögötti országokban”.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudod támogatni!

(1954-1955)

2

(idézet: Ellenforradalom tollal és fegyverrel 1956 – Berecz János)

HAZÁNK BELSŐ HELYZETE

Magyarországon a feudális-tőkés államrend és annak államapparátusa szétzúzásával, a földesúri és egyházi nagybirtok felosztásával a dolgozó parasztság között, a tőke kisajátításával és a termelési eszközök társadalmi tulajdonba vételével a népi hatalom szilárd bázisa jött létre. A volt uralkodó osztályok felszámolását követően a dolgozó nép vált a hatalom forrásává, az ország gazdájává, a munkásosztály képviselői vették át az ország ügyeinek intézését. 1949-ben már 402 képviselő közül 176 munkás- és 115 paraszt-, köztük 71 nőképviselő foglalt helyet a Parlamentben. 1949-től 1953-ig közel 50 ezer fizikai dolgozó került magasabb beosztásba: a termelőüzemek élére, minisztériumokba, a hadseregbe stb.

Az ipar részaránya a nemzeti jövedelemben 1956-ra megközelítette a 60%-ot. A gyáripari termelés – 1938-hoz viszonyítva – megháromszorozódott. Megváltozott a mezőgazdasági termelés szerkezete, és nőtt a mezőgazdaság gépesítése. Az ország szántóterületének 33%-a, állatállományának mintegy egyharmada, a mezőgazdasági nagygépek teljes egésze a szocialista szektorhoz tartozott.

A könyv, a színház, a mozi a nép közkincsévé lett. Az iskolák kapui kitárultak a dolgozó emberek és gyermekeik előtt. 1956-1957-ben 40 ezer egyetemistánk 55%-a munkás- és parasztszármazású fiatalok közül került ki.

Megváltoztak a dolgozók szociális és életkörülményei is. A népi állam az egész béralap 30%-ánál magasabb összeget fordított évente ingyenes társadalombiztosításra, amely kiterjedt a lakosság 60%-ára.

Ilyen eredmények mutatták az ország fejlődésének irányát, bár ellenható tényezők miatt ezek a tendenciák is csak a válságos szakasz leküzdésével érvényesülhettek igazán.

A fejlődés azonban már az ötvenes évek elején sem volt töretlen. Az ország életét irányító munkáspárt politikájában egyre súlyosabb hibák keletkeztek, amelyek kihatottak a társadalom életének minden területére. „A Rákos-Gerő-klikk, amelynek a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségében és a Magyar Népköztársaság kormányában döntő befolyása volt, 1948 végétől kezdve letért a marxizmus-leninizmus elvi alapjáról” – állapította meg a Magyar Szocialista Munkáspárt Ideiglenes Központi Bizottságának 1956. december 5-i határozata.* Az MSZMP határozatai és dokumentumai. 1956-1962. Kossuth Könyvkiadó 1964. 13. old. *

A szektás-dogmatikus vezetés saját tökéletességének dicsfényében gátolta a néptömegek alkotó energiájának kibontakozását és felhasználását a politikai, a kulturális, valamint a gazdasági élet területén. A parancsolgató, bürokratikus vezetési stílus elkedvetlenítette és riasztotta a becsületes emberek tömegeit; a káros módszerek súlyos törvénytelenségekhez vezettek a pártban és az állami szervekben egyaránt.

„A személyi kultusz, párosulva azzal a hibás elmélettel, hogy a szocializmus építésének időszakában az osztályharc állandóan és szükségszerűen éleződik – mint ismeretes – általános méretű bizalmatlansághoz és súlyos törvénytelenségekhez vezetett, s ezt elsősorban a pártban dolgozó káderek sínylették meg. Súlyos károkat okozott az MDP Központi Vezetőségének 1951. május 22-i határozata »A kádermunka feladatairól«, amely a kádermunka vezérgondolatává azt a feltételezést tette, hogy az osztályellenség mélyen beépült a pártba, a vezető szervektől egészen az alapszervezetekig, a fő feladat tehát: megkeresni az ellenséget a pártban.”** Ugyanott. 515. old. *

Ennek az „elvnek” az alkalmazása súlyos következményekkel járt. 1949 első felében Rajk László elvtárs és társai ellen indítottak eljárást koholt vádak alapján. Rákosi Mátyás így dicsekedett ekkor egy nagygyűlésen: „Nem is volt könnyű a felgöngyölítés kidolgozása, és megvallom, hogy sok álmatlan éjszakámba került, amíg a végrehajtás terve alakot öltött.”*** Rákosi Mátyás: Válogatott beszédek és cikkek. Szikra 1950. 476. old. *

A Rajk-ügy után lavinaszerűen folytatódtak a letartóztatások és a koholt perek. Először a fegyveres testületek több kommunista vezetőjével számoltak le (Pálffy György, Sólyom László), majd a volt baloldali szociáldemokrata vezetők kerültek sorra (Szakasits Árpád, Marosán György stb.), és folytatódott a régi, az illegális kommunista mozgalomban is részt vett vezetők letartóztatásával (Kádár János, Kállai Gyula és más elvtársak).

Súlyosbította a Rákosi-klikk felelősségét, hogy alaptalan vádaskodásait és rágalmait egyes testvérpártok vezetőire, illetve tagjaira is kiterjesztette, s ezzel nemzetközi méretekben is sokat ártott a szocializmus ügyének.

A tényleges osztályellenséggel szemben olyan látványos adminisztratív harc folyt, ami nem érintette annak harci erejét és illegális szervezkedését, viszont több intézkedés, mint pl. a kitelepítés a városokból, a kuláküldözés stb. sújtotta az új hatalomhoz alkalmazkodni akarókat és sok ártatlant is, és fokozta a társadalom egyes rétegeinek elkeseredését. A törvénytelen meghurcolások, amelyek becsületes dolgozókat is sújtottak, sok esetben leleplezés helyett mártírokká emelték az ellenséges elemeket a közvélemény előtt.

Az ellenség „keresésének” és az adminisztratív módszerek túltengésének méreteire utal, hogy 1951. és 1953. május 1. között, két év és négy hónap alatt a rendőrség, mint kihágási bíróság, kereken 850 000 esetben szabott ki büntetést, túlnyomó többségében pénzbírságot. A bíróságok 1950. és 1953. I. negyede között, három és egynegyed év alatt 650 000 személy ügyével foglalkoztak, és 387 000 személy ellen hoztak elmarasztaló ítéletet. Jellemző adat az is, hogy 1952. és 1955. között, tehát négy év alatt 1 136 434 ember ellen tettek feljelentést és indítottak vizsgálatot. A feljelentett személyek 45%-a, 516 708 fő ellen emeltek vádat és hoztak elmarasztaló ítéletet. Az elmarasztaló ítéletek jelentős része a dolgozó parasztokat sújtotta a kötelező termésbeadás nem megfelelő teljesítése miatt. Mindez súlyosan érintette a törvénytisztelő, létbiztonságot kívánó dolgozó embereket, és válságot idézett elő bennük.

A szocializmus építésének kezdetén alkalmazott gazdaságpolitikában – helyesen – az ipar elmaradottságának és a gazdaság agrár túlsúlyának felszámolása vált elsődlegessé. A kialakított irányítási mechanizmus egyidejűleg tartotta szem előtt a tulajdonviszonyok átalakításának, és az eddiginél lényegesen gyorsabb előrehaladásának követelményét.

A Rákosi-Gerő-féle vezetés azonban a gazdaságpolitikában is figyelmen kívül hagyta az ország adottságait, és a valóságtól elrugaszkodott célokat tűzött ki. Az autarkiára alkalmatlan országban, a többi szocialista országban is érvényesülő önellátási koncepciónak és gyakorlatának megfelelően, az iparon belül a nehézipar és a gépipar fejlesztését erőltették, olyan túlzott mértékben, ami teljesen figyelmen kívül hagyta nemcsak a természeti erőforrásokat, a szakképzettség követelményeit, hanem a szocialista országok közötti gazdasági együttműködés adott lehetőségeit is. A gazdaságpolitikát egyébként nagymértékben jogos honvédelmi szempontok is meghatározták, de közvetlen befolyást gyakorolt rá egy olyan koncepció, amely a csaknem elkerülhetetlen és közeli háború veszélyéből indult ki. Az ötéves terv első tervévében a polgári és katonai kiadások csaknem azonosak voltak.

A szocialista gazdaságpolitika helyes megvalósítását a tapasztalatlanságon és az objektív nehézségeken kívül voluntarizmus és türelmetlenség gátolta. Súlyos szemléletbeli hibát jelentett az is, hogy a gazdaságirányítók egyenes arányosságot gondoltak a megtakarítás növekedése, a beruházás növekedése és a gazdasági növekedés között. A növekedés ütemét teljes egészében a beruházások függvényeként szemlélték.

A gazdaság aránytalan fejlesztését leginkább a „vas és acél országát építjük” jelszó demonstrálta. Az erőforrások döntő részének a kohászatra és a bányászatra összpontosítása még a nehézipar korszerű fejlesztését sem tette lehetővé.

A túlfeszített, a feltételeket figyelembe nem vevő gazdaságpolitikát jól mutatja a gazdasági terv sorozatos módosítása. Az 1950-ben indult első ötéves terv programját 1951 februárjában, az MDP II. kongresszusán, átlag kétszeresére emelték. Az új terv az ipari termelést az eredeti 86,4% helyett 200%-kal, a nehézipari termelés volumenét 104% helyett 280%-kal kívánta növelni 1954-ig, amíg a beruházások 70%-kal emelkedtek az eredeti tervhez képest. Egyes területeken „ugrásszerű” fejlődést írtak elő az új tervidőszak idejére, pl. a bányászat termelését 55,2% helyett 142%-kal, a kohászatét pedig 15% helyett 162%-kai kívánták emelni. A terv végrehajtása során egyáltalán nem voltak tekintettel a minőségre, a gazdaságosság követelményeire. Minden intézkedés és ellenőrzés csak a kitűzött tervszámok teljesítését hajszolta.

A gazdaságfejlesztés szubjektivizmusa, az aránytalanságok, ellentmondások különösen szemléltetően ütöttek vissza a mezőgazdaságra. Ilyen körülmények között a két egymást feltételező fő szocialista agrárpolitikai cél, azaz a mezőgazdasági növekedés elősegítése és a kollektivizálás, megvalósíthatatlan volt. A termelés tartósan csak 1957-től múlta felül a II. világháború előtti átlagokat és összmennyiséget.

A mezőgazdaságban a vezetés az erőszakos irányítás eszközeit alkalmazta. Évről évre, sok esetben év közben is emelték a gazdák kötelezettségeit. A kötelező beszolgáltatás és adózás rendszere teljesen közömbössé tette a parasztságot a termelés fejlesztésében. A parasztság termelési érdektelensége oly mértékben fokozódott, hogy 1953-ra az ország szántóterületének több mint 10%-a, csaknem 1 millió hold hevert parlagon. A beszolgáltatások erőszakos behajtása oda vezetett, hogy 1952-ben a parasztcsaládok kétharmadának nem volt elég gabonája vetőmagnak, illetve a saját maguk ellátására.

A mezőgazdaság szocialista átszervezése során rendszeresen megsértették az önkéntesség elvét. Ez elsősorban abból fakadt, hogy három-négy év alatt akarták megoldani a mezőgazdaság szocialista alapokra helyezését. A helyi szervek versenyezve igyekeztek teljesíteni, sőt túlteljesíteni az előírt feladatokat. Ezzel a dolgozó parasztság előtt kompromittálták a szocialista mezőgazdaság kialakításának lenini elveit.

Az ötvenes évek elején nem emelkedett, sőt csökkent a munkások és parasztok életszínvonala. Nemcsak a munkások és alkalmazottak egy keresőre jutó reálbére csökkent, de – az új keresők munkába lépése ellenére – az egy főre jutó reáljövedelem is. 1953-ra az árszint csaknem kétszerese volt az 1949-esnek, az egy keresőre jutó reáljövedelmek 20-22%-kal voltak alacsonyabbak az ötéves terv kezdetéhez képest.

A hibás politika romboló hatását súlyosbította, hogy mindez a „szovjet példa” emlegetésével folyt. A Rákosi-Gerő-féle vezetés minden intézkedés bevezetésekor hangsúlyozta, hogy az a szovjet tapasztalatok alapján történik, és ezzel valósággal a Szovjetuniót tették felelőssé a tömegek szemében a helytelen intézkedések káros következményeiért.

Ezzel párhuzamosan a nemzet haladó hagyományainak általános lebecsülése, egyes demokratikus hagyományok túlhangsúlyozása, majd a forradalmi munkásmozgalom kiemelkedő eseményeinek lebecsülése – azzal az ürüggyel, hogy az ellenség által beépített vagy ellenséggé vált elemek vezették – felháborodást váltott ki, illetve előkészítette a talajt a nacionalizmus újjáéledéséhez. A Rákosi-Gerő pártvezetés következetesen igyekezett kitörölni az 1919-es Tanácsköztársaság forradalmi emlékeit is a nemzeti tudatból, ami nyilvánvalóan összefüggött a felszabadulás előtt Magyarországon illegálisan tevékenykedő kommunisták és a többi hazafi háttérbe szorításával, sőt fokozódó üldözésével. Ugyanakkor a nacionalizmus elleni harc ürügyén felrúgták a nemzet hagyományaihoz tartozó régi szokásokat, formákat, megsértették a nemzeti érzékenységet.

Joggal állapította meg Kádár János elvtárs az ellenforradalommal szemben folyó harc napjaiban, 1956. november 11-én tartott rádióbeszédében: „Meg kell mondanom azt is, hogy azokra a talpnyaló intézkedésekre, amelyekkel Rákosiék népünk nemzeti érzéseit súlyosan megbántották … nem a Szovjetuniónak vagy a szovjet népnek volt szüksége, hanem azoknak a hízelgőknek, akik saját népüktől elszakadva, szolgai másolással akarták magukat igazolni, és hazánkban a szovjet barátságot a maguk számára monopolizálni.”* Népszabadság, 1956. november 12. *

A pártvezetés úgy keresett kiutat, hogy eltagadta a valóságot – s ezzel még inkább súlyosbította a helyzetet. A beszédekben csak eredményekről esett szó. Mély szakadék keletkezett a szavak és a tettek, a meghirdetett politika és a valóság között.

De a pártnak volt ereje 1953 közepén megkísérelni a hibák feltárását és kijavítását. A párt egészséges erőinek nagy segítséget nyújtott a Szovjetunió Kommunista Pártjának ideológiai harca a személyi kultusz leleplezésére, káros következményeinek feltárására és felszámolására. A Szovjetunió és a Magyar Népköztársaság vezetői között 1953. május végén konzultáció zajlott le, amelyen a szovjet vezetők, megelőző alapos elemzésre utaló módon, szóvá tették a személyi kultusz eluralkodását a Magyar Dolgozók Pártjában, bírálták a törvénytelenségek káros következményeit, a voluntarista, megalapozatlan gazdaságpolitikát, és a vezetés elszakadását a magyar dolgozó tömegektől. Az ott elhangzott elvtársi tanács, valamint a belső helyzet elemzésének hatására a Magyar Dolgozók Pártjának Központi Vezetősége 1953. június 27-28-i ülésén felülvizsgálta politikáját.

A Központi Vezetőség igen határozott és kritikus volt a valóságos helyzet elemzésében, a hibák feltárásában. Összegezve az alapvető változásokat hozó történelmi jelentőségű eredményeket, kíméletlenül mutatott rá a hibákra is. A Központi Vezetőség határozata tételesen felsorolta, milyen következményekkel járt az, hogy „a párt vezetése túlzottan gyors iparosításra, s különösen a nehézipar túlzottan gyors fejlesztésére vett irányt, és elhanyagolta a mezőgazdasági termelést”, miközben „a termelőszövetkezetek túlzottan gyors ütemű fejlesztése, s ennek érdekében helyenként erőszakos módszerek és adminisztratív nyomás alkalmazása, valamint a beszolgáltatás bonyolult és állandóan változó rendszere bizonytalanságot teremtett a dolgozó parasztok között”. Ezek a hibák káros következményekre vezettek, „kedvezőtlenül hatottak a lakosság, s nem utolsósorban a munkásosztály életszínvonalára, lazították a párt viszonyát a munkásosztállyal, megrontották általában a párt, az állam és a dolgozó tömegek viszonyát, és súlyos nehézségeket okoztak a népgazdaságban”.

A Központi Vezetőség határozata keményen fogalmazott a hibák okairól is. Megállapította, hogy „a párt politikai irányvonalában, gazdaságpolitikájában és gyakorlati munkájában keletkezett súlyos hibák igen fontos oka a párt, illetve a pártvezetés belső helyzetében, a vezetés helytelen módszerében, a hibás káderpolitikában, a párt és az állami vezetés nem megfelelő viszonyában és az ideológiai munka elmaradottságában rejlik”. A továbbiakban határozottan rámutatott, hogy a hibák fő forrása „a kollektív vezetés hiánya, a kollektív vezetés helyettesítése személyi vezetéssel”, „a személyi kultusz”, és ennek megfelelően károsnak ítélte a „vezérkedést”. Ezzel összefüggésben személyes bírálatot gyakorolt „Rákosi, Gerő, Farkas és Révai elvtárs” fölött, mert a „vezetés klikkszerű” gyakorlatát valósították meg.

A Központi Vezetőség intézkedéseinek középpontjában az a cél állt, hogy biztosítsa a szocializmus építésének előrehaladását, és ez a dolgozó tömegek életszínvonala állandó emelkedését szolgálja. A határozat kijelölte a kollektív vezetés létrehozásának és érvényesítésének feladatait, a párton belüli demokrácia erősítését, a párt és állami vezetés szétválasztását. Ennek megfelelően a Központi Vezetőség a párt első titkárának választotta Rákosi Mátyást, a Minisztertanács elnökéül Nagy Imrét jelölte.* PI Archívum. 1/6. f. 3. ő. e. *

A Központi Vezetőség 1953. júniusi ülése még nem tárhatta fel a gazdaságpolitikai hibák közgazdasági okait és gyökereit, de úgy döntött, hogy szakemberekből álló munkabizottságok legkésőbb egy év alatt végezzék el ezt a feladatot. A munka el is kezdődött, de az eredmény nem született meg. Ennek pedig politikai okai voltak, mert az okok feltárása, az új politika megalapozása helyett a kapkodás, a jobbra és balra való kilengések időszaka következett. Ezek lassították, időnként megakadályozták az 1953. júniusi határozat végrehajtását.

Már a helyes politika végrehajtására tett első lépés is hibásnak bizonyult. A párt Központi Vezetőségének határozatát a párttagság és a lakosság úgy ismerhette meg, hogy Nagy Imre 1953. július 4-én az Országgyűlés ülésén kormányprogramként terjesztette elő. A politikailag aktív közvélemény előtt úgy tűnt, hogy nem a párt tárta fel az új tennivalókat, hanem a Nagy Imre vezette kormány rendelkezik megfelelő programmal a nehéz helyzetből kivezető lépésekhez. A Központi Vezetőség erre július 11-én országos aktívaértekezletet tartott, amelynek fő szónoka Rákosi Mátyás volt. Ezen az ülésen már elmaradt az önkritika, a hangsúly nem a hibákra és azok kijavítására esett, hanem az „új torzulások leleplezése” volt a fő feladat. Ez alaposan megzavarta a pártaktíva tájékozódását és magatartását.

A következő években a helyzet nem javult alapvetően, mert a helyes célok megvalósítása helyett klikkharc kezdődött a pártvezetésben, megbomlott az egység a párt soraiban. A Rákosi-csoport nem tudott szakítani hibáival, és mindenáron ragaszkodott a hatalomhoz. Ugyanakkor 1953 közepétől kifejlődött és megerősödött a Nagy Imre köré tömörülő revizionista csoport. Jobboldali opportunizmusuk súlyos károkat okozott a mezőgazdaság szocialista átszervezésében (a termelőszövetkezetek jelentős része felbomlott), zavarókat idézett elő az ipari termelésben, és megerősödött a kulturális, ideológiai életben. A jobb- és baloldali opportunizmus kötélhúzására jellemző, hogy 1953 második felében 225 alkalommal módosították az éves tervet. A helyzet 1954-ben sem változott, így az ipar évi termelése 2,4%-kal volt alacsonyabb az előző évinél.

A hibák kijavítása helyett tehát újabb hibák, bajok keletkeztek, amelyek fokozták az elkeseredést. Nehezítette a helyzetet a pártban, hogy a jobb- és baloldal nemcsak klikkharcot folytatott, hanem egyes időszakokban elvtelen kompromisszumok, összebékülések is létrejöttek közöttük. Nagy Imrét pl. 1949 végén a parasztpolitikában képviselt opportunizmusa miatt visszahívták a Politikai Bizottságból, 1951 elején pedig ismét visszakerült, mert fenntartás nélkül támogatta az ötéves terv előirányzatainak kétszeres megemelését, és vállalta a begyűjtési miniszteri funkciót. 1951-1952-ben, amikor a kötelező beszolgáltatás teljesíthetetlen terheket rótt a parasztságra, Nagy Imre több cikkben is megindokolta azok szükségességét. 1953-ban miniszterelnök lett, és a törvényesség bajnokaként lépett fel, de vállalta, hogy a hibák elkövetésében nagymértékben részes Gerő Ernő legyen a belügyminiszter. Ugyanakkor a törvényesség megsértésében súlyosan bűnös Farkas Mihály lett egyik legjobb támasza, akit később az ő ajánlásával választottak meg ismét a Központi Vezetőség titkárává. Attól kezdve Farkas Mihály volt az „új szakasz” politikájának egyik legaktívabb képviselője.

A Rákosi vezette baloldali elhajló csoport tagjai hosszú ideig tűrték Nagy Imre jobboldali opportunista hibáit, a termelőszövetkezetek egy részének felszámolását. A Magyar Dolgozók Pártjának III. kongresszusa (1954. május 24-30.) elvi ideológiai harc helyett szintén kompromisszummal zárult. De az egyensúlyállapot nem sokáig maradt fenn. A revizionista csoport 1954 őszén fokozatosan előretört, és a Központi Vezetőség októberi ülésén támadásba lendült. Nagy Imre a KV-ülés után megjelent cikkében a párt politikájának „teljes” felülvizsgálatát követelte, a Hazafias Népfront I. országos kongresszusán (október 23-24.) pedig az osztálytartalom nélküli nemzeti egység lelkes szószólójává lett. Dicsőítette „kilenc és fél millió magyar szívének együttdobbanását, kilenc és fél millió magyar lelkének együttlelkesedését, kilenc és fél millió magyar acélos karjának együttfeszülését”.

A szocializmus építésének ebben a kezdeti szakaszában, amikor a megdöntött uralkodó osztályok politikai és ideológiai hatása még nem számolódott fel, az osztálytartalmat nélkülöző nemzeti egység ilyen meghirdetése még éretlen, időszerűtlen, tehát megtévesztő, félrevezető volt.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudod támogatni!