(1954-1955)
2
(idézet: Ellenforradalom tollal és fegyverrel 1956 – Berecz János)
HAZÁNK BELSŐ HELYZETE
Magyarországon a feudális-tőkés államrend és annak államapparátusa szétzúzásával, a földesúri és egyházi nagybirtok felosztásával a dolgozó parasztság között, a tőke kisajátításával és a termelési eszközök társadalmi tulajdonba vételével a népi hatalom szilárd bázisa jött létre. A volt uralkodó osztályok felszámolását követően a dolgozó nép vált a hatalom forrásává, az ország gazdájává, a munkásosztály képviselői vették át az ország ügyeinek intézését. 1949-ben már 402 képviselő közül 176 munkás- és 115 paraszt-, köztük 71 nőképviselő foglalt helyet a Parlamentben. 1949-től 1953-ig közel 50 ezer fizikai dolgozó került magasabb beosztásba: a termelőüzemek élére, minisztériumokba, a hadseregbe stb.
Az ipar részaránya a nemzeti jövedelemben 1956-ra megközelítette a 60%-ot. A gyáripari termelés – 1938-hoz viszonyítva – megháromszorozódott. Megváltozott a mezőgazdasági termelés szerkezete, és nőtt a mezőgazdaság gépesítése. Az ország szántóterületének 33%-a, állatállományának mintegy egyharmada, a mezőgazdasági nagygépek teljes egésze a szocialista szektorhoz tartozott.
A könyv, a színház, a mozi a nép közkincsévé lett. Az iskolák kapui kitárultak a dolgozó emberek és gyermekeik előtt. 1956-1957-ben 40 ezer egyetemistánk 55%-a munkás- és parasztszármazású fiatalok közül került ki.
Megváltoztak a dolgozók szociális és életkörülményei is. A népi állam az egész béralap 30%-ánál magasabb összeget fordított évente ingyenes társadalombiztosításra, amely kiterjedt a lakosság 60%-ára.
Ilyen eredmények mutatták az ország fejlődésének irányát, bár ellenható tényezők miatt ezek a tendenciák is csak a válságos szakasz leküzdésével érvényesülhettek igazán.
A fejlődés azonban már az ötvenes évek elején sem volt töretlen. Az ország életét irányító munkáspárt politikájában egyre súlyosabb hibák keletkeztek, amelyek kihatottak a társadalom életének minden területére. „A Rákos-Gerő-klikk, amelynek a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségében és a Magyar Népköztársaság kormányában döntő befolyása volt, 1948 végétől kezdve letért a marxizmus-leninizmus elvi alapjáról” – állapította meg a Magyar Szocialista Munkáspárt Ideiglenes Központi Bizottságának 1956. december 5-i határozata.* Az MSZMP határozatai és dokumentumai. 1956-1962. Kossuth Könyvkiadó 1964. 13. old. *
A szektás-dogmatikus vezetés saját tökéletességének dicsfényében gátolta a néptömegek alkotó energiájának kibontakozását és felhasználását a politikai, a kulturális, valamint a gazdasági élet területén. A parancsolgató, bürokratikus vezetési stílus elkedvetlenítette és riasztotta a becsületes emberek tömegeit; a káros módszerek súlyos törvénytelenségekhez vezettek a pártban és az állami szervekben egyaránt.
„A személyi kultusz, párosulva azzal a hibás elmélettel, hogy a szocializmus építésének időszakában az osztályharc állandóan és szükségszerűen éleződik – mint ismeretes – általános méretű bizalmatlansághoz és súlyos törvénytelenségekhez vezetett, s ezt elsősorban a pártban dolgozó káderek sínylették meg. Súlyos károkat okozott az MDP Központi Vezetőségének 1951. május 22-i határozata »A kádermunka feladatairól«, amely a kádermunka vezérgondolatává azt a feltételezést tette, hogy az osztályellenség mélyen beépült a pártba, a vezető szervektől egészen az alapszervezetekig, a fő feladat tehát: megkeresni az ellenséget a pártban.”** Ugyanott. 515. old. *
Ennek az „elvnek” az alkalmazása súlyos következményekkel járt. 1949 első felében Rajk László elvtárs és társai ellen indítottak eljárást koholt vádak alapján. Rákosi Mátyás így dicsekedett ekkor egy nagygyűlésen: „Nem is volt könnyű a felgöngyölítés kidolgozása, és megvallom, hogy sok álmatlan éjszakámba került, amíg a végrehajtás terve alakot öltött.”*** Rákosi Mátyás: Válogatott beszédek és cikkek. Szikra 1950. 476. old. *
A Rajk-ügy után lavinaszerűen folytatódtak a letartóztatások és a koholt perek. Először a fegyveres testületek több kommunista vezetőjével számoltak le (Pálffy György, Sólyom László), majd a volt baloldali szociáldemokrata vezetők kerültek sorra (Szakasits Árpád, Marosán György stb.), és folytatódott a régi, az illegális kommunista mozgalomban is részt vett vezetők letartóztatásával (Kádár János, Kállai Gyula és más elvtársak).
Súlyosbította a Rákosi-klikk felelősségét, hogy alaptalan vádaskodásait és rágalmait egyes testvérpártok vezetőire, illetve tagjaira is kiterjesztette, s ezzel nemzetközi méretekben is sokat ártott a szocializmus ügyének.
A tényleges osztályellenséggel szemben olyan látványos adminisztratív harc folyt, ami nem érintette annak harci erejét és illegális szervezkedését, viszont több intézkedés, mint pl. a kitelepítés a városokból, a kuláküldözés stb. sújtotta az új hatalomhoz alkalmazkodni akarókat és sok ártatlant is, és fokozta a társadalom egyes rétegeinek elkeseredését. A törvénytelen meghurcolások, amelyek becsületes dolgozókat is sújtottak, sok esetben leleplezés helyett mártírokká emelték az ellenséges elemeket a közvélemény előtt.
Az ellenség „keresésének” és az adminisztratív módszerek túltengésének méreteire utal, hogy 1951. és 1953. május 1. között, két év és négy hónap alatt a rendőrség, mint kihágási bíróság, kereken 850 000 esetben szabott ki büntetést, túlnyomó többségében pénzbírságot. A bíróságok 1950. és 1953. I. negyede között, három és egynegyed év alatt 650 000 személy ügyével foglalkoztak, és 387 000 személy ellen hoztak elmarasztaló ítéletet. Jellemző adat az is, hogy 1952. és 1955. között, tehát négy év alatt 1 136 434 ember ellen tettek feljelentést és indítottak vizsgálatot. A feljelentett személyek 45%-a, 516 708 fő ellen emeltek vádat és hoztak elmarasztaló ítéletet. Az elmarasztaló ítéletek jelentős része a dolgozó parasztokat sújtotta a kötelező termésbeadás nem megfelelő teljesítése miatt. Mindez súlyosan érintette a törvénytisztelő, létbiztonságot kívánó dolgozó embereket, és válságot idézett elő bennük.
A szocializmus építésének kezdetén alkalmazott gazdaságpolitikában – helyesen – az ipar elmaradottságának és a gazdaság agrár túlsúlyának felszámolása vált elsődlegessé. A kialakított irányítási mechanizmus egyidejűleg tartotta szem előtt a tulajdonviszonyok átalakításának, és az eddiginél lényegesen gyorsabb előrehaladásának követelményét.
A Rákosi-Gerő-féle vezetés azonban a gazdaságpolitikában is figyelmen kívül hagyta az ország adottságait, és a valóságtól elrugaszkodott célokat tűzött ki. Az autarkiára alkalmatlan országban, a többi szocialista országban is érvényesülő önellátási koncepciónak és gyakorlatának megfelelően, az iparon belül a nehézipar és a gépipar fejlesztését erőltették, olyan túlzott mértékben, ami teljesen figyelmen kívül hagyta nemcsak a természeti erőforrásokat, a szakképzettség követelményeit, hanem a szocialista országok közötti gazdasági együttműködés adott lehetőségeit is. A gazdaságpolitikát egyébként nagymértékben jogos honvédelmi szempontok is meghatározták, de közvetlen befolyást gyakorolt rá egy olyan koncepció, amely a csaknem elkerülhetetlen és közeli háború veszélyéből indult ki. Az ötéves terv első tervévében a polgári és katonai kiadások csaknem azonosak voltak.
A szocialista gazdaságpolitika helyes megvalósítását a tapasztalatlanságon és az objektív nehézségeken kívül voluntarizmus és türelmetlenség gátolta. Súlyos szemléletbeli hibát jelentett az is, hogy a gazdaságirányítók egyenes arányosságot gondoltak a megtakarítás növekedése, a beruházás növekedése és a gazdasági növekedés között. A növekedés ütemét teljes egészében a beruházások függvényeként szemlélték.
A gazdaság aránytalan fejlesztését leginkább a „vas és acél országát építjük” jelszó demonstrálta. Az erőforrások döntő részének a kohászatra és a bányászatra összpontosítása még a nehézipar korszerű fejlesztését sem tette lehetővé.
A túlfeszített, a feltételeket figyelembe nem vevő gazdaságpolitikát jól mutatja a gazdasági terv sorozatos módosítása. Az 1950-ben indult első ötéves terv programját 1951 februárjában, az MDP II. kongresszusán, átlag kétszeresére emelték. Az új terv az ipari termelést az eredeti 86,4% helyett 200%-kal, a nehézipari termelés volumenét 104% helyett 280%-kal kívánta növelni 1954-ig, amíg a beruházások 70%-kal emelkedtek az eredeti tervhez képest. Egyes területeken „ugrásszerű” fejlődést írtak elő az új tervidőszak idejére, pl. a bányászat termelését 55,2% helyett 142%-kal, a kohászatét pedig 15% helyett 162%-kai kívánták emelni. A terv végrehajtása során egyáltalán nem voltak tekintettel a minőségre, a gazdaságosság követelményeire. Minden intézkedés és ellenőrzés csak a kitűzött tervszámok teljesítését hajszolta.
A gazdaságfejlesztés szubjektivizmusa, az aránytalanságok, ellentmondások különösen szemléltetően ütöttek vissza a mezőgazdaságra. Ilyen körülmények között a két egymást feltételező fő szocialista agrárpolitikai cél, azaz a mezőgazdasági növekedés elősegítése és a kollektivizálás, megvalósíthatatlan volt. A termelés tartósan csak 1957-től múlta felül a II. világháború előtti átlagokat és összmennyiséget.
A mezőgazdaságban a vezetés az erőszakos irányítás eszközeit alkalmazta. Évről évre, sok esetben év közben is emelték a gazdák kötelezettségeit. A kötelező beszolgáltatás és adózás rendszere teljesen közömbössé tette a parasztságot a termelés fejlesztésében. A parasztság termelési érdektelensége oly mértékben fokozódott, hogy 1953-ra az ország szántóterületének több mint 10%-a, csaknem 1 millió hold hevert parlagon. A beszolgáltatások erőszakos behajtása oda vezetett, hogy 1952-ben a parasztcsaládok kétharmadának nem volt elég gabonája vetőmagnak, illetve a saját maguk ellátására.
A mezőgazdaság szocialista átszervezése során rendszeresen megsértették az önkéntesség elvét. Ez elsősorban abból fakadt, hogy három-négy év alatt akarták megoldani a mezőgazdaság szocialista alapokra helyezését. A helyi szervek versenyezve igyekeztek teljesíteni, sőt túlteljesíteni az előírt feladatokat. Ezzel a dolgozó parasztság előtt kompromittálták a szocialista mezőgazdaság kialakításának lenini elveit.
Az ötvenes évek elején nem emelkedett, sőt csökkent a munkások és parasztok életszínvonala. Nemcsak a munkások és alkalmazottak egy keresőre jutó reálbére csökkent, de – az új keresők munkába lépése ellenére – az egy főre jutó reáljövedelem is. 1953-ra az árszint csaknem kétszerese volt az 1949-esnek, az egy keresőre jutó reáljövedelmek 20-22%-kal voltak alacsonyabbak az ötéves terv kezdetéhez képest.
A hibás politika romboló hatását súlyosbította, hogy mindez a „szovjet példa” emlegetésével folyt. A Rákosi-Gerő-féle vezetés minden intézkedés bevezetésekor hangsúlyozta, hogy az a szovjet tapasztalatok alapján történik, és ezzel valósággal a Szovjetuniót tették felelőssé a tömegek szemében a helytelen intézkedések káros következményeiért.
Ezzel párhuzamosan a nemzet haladó hagyományainak általános lebecsülése, egyes demokratikus hagyományok túlhangsúlyozása, majd a forradalmi munkásmozgalom kiemelkedő eseményeinek lebecsülése – azzal az ürüggyel, hogy az ellenség által beépített vagy ellenséggé vált elemek vezették – felháborodást váltott ki, illetve előkészítette a talajt a nacionalizmus újjáéledéséhez. A Rákosi-Gerő pártvezetés következetesen igyekezett kitörölni az 1919-es Tanácsköztársaság forradalmi emlékeit is a nemzeti tudatból, ami nyilvánvalóan összefüggött a felszabadulás előtt Magyarországon illegálisan tevékenykedő kommunisták és a többi hazafi háttérbe szorításával, sőt fokozódó üldözésével. Ugyanakkor a nacionalizmus elleni harc ürügyén felrúgták a nemzet hagyományaihoz tartozó régi szokásokat, formákat, megsértették a nemzeti érzékenységet.
Joggal állapította meg Kádár János elvtárs az ellenforradalommal szemben folyó harc napjaiban, 1956. november 11-én tartott rádióbeszédében: „Meg kell mondanom azt is, hogy azokra a talpnyaló intézkedésekre, amelyekkel Rákosiék népünk nemzeti érzéseit súlyosan megbántották … nem a Szovjetuniónak vagy a szovjet népnek volt szüksége, hanem azoknak a hízelgőknek, akik saját népüktől elszakadva, szolgai másolással akarták magukat igazolni, és hazánkban a szovjet barátságot a maguk számára monopolizálni.”* Népszabadság, 1956. november 12. *
A pártvezetés úgy keresett kiutat, hogy eltagadta a valóságot – s ezzel még inkább súlyosbította a helyzetet. A beszédekben csak eredményekről esett szó. Mély szakadék keletkezett a szavak és a tettek, a meghirdetett politika és a valóság között.
De a pártnak volt ereje 1953 közepén megkísérelni a hibák feltárását és kijavítását. A párt egészséges erőinek nagy segítséget nyújtott a Szovjetunió Kommunista Pártjának ideológiai harca a személyi kultusz leleplezésére, káros következményeinek feltárására és felszámolására. A Szovjetunió és a Magyar Népköztársaság vezetői között 1953. május végén konzultáció zajlott le, amelyen a szovjet vezetők, megelőző alapos elemzésre utaló módon, szóvá tették a személyi kultusz eluralkodását a Magyar Dolgozók Pártjában, bírálták a törvénytelenségek káros következményeit, a voluntarista, megalapozatlan gazdaságpolitikát, és a vezetés elszakadását a magyar dolgozó tömegektől. Az ott elhangzott elvtársi tanács, valamint a belső helyzet elemzésének hatására a Magyar Dolgozók Pártjának Központi Vezetősége 1953. június 27-28-i ülésén felülvizsgálta politikáját.
A Központi Vezetőség igen határozott és kritikus volt a valóságos helyzet elemzésében, a hibák feltárásában. Összegezve az alapvető változásokat hozó történelmi jelentőségű eredményeket, kíméletlenül mutatott rá a hibákra is. A Központi Vezetőség határozata tételesen felsorolta, milyen következményekkel járt az, hogy „a párt vezetése túlzottan gyors iparosításra, s különösen a nehézipar túlzottan gyors fejlesztésére vett irányt, és elhanyagolta a mezőgazdasági termelést”, miközben „a termelőszövetkezetek túlzottan gyors ütemű fejlesztése, s ennek érdekében helyenként erőszakos módszerek és adminisztratív nyomás alkalmazása, valamint a beszolgáltatás bonyolult és állandóan változó rendszere bizonytalanságot teremtett a dolgozó parasztok között”. Ezek a hibák káros következményekre vezettek, „kedvezőtlenül hatottak a lakosság, s nem utolsósorban a munkásosztály életszínvonalára, lazították a párt viszonyát a munkásosztállyal, megrontották általában a párt, az állam és a dolgozó tömegek viszonyát, és súlyos nehézségeket okoztak a népgazdaságban”.
A Központi Vezetőség határozata keményen fogalmazott a hibák okairól is. Megállapította, hogy „a párt politikai irányvonalában, gazdaságpolitikájában és gyakorlati munkájában keletkezett súlyos hibák igen fontos oka a párt, illetve a pártvezetés belső helyzetében, a vezetés helytelen módszerében, a hibás káderpolitikában, a párt és az állami vezetés nem megfelelő viszonyában és az ideológiai munka elmaradottságában rejlik”. A továbbiakban határozottan rámutatott, hogy a hibák fő forrása „a kollektív vezetés hiánya, a kollektív vezetés helyettesítése személyi vezetéssel”, „a személyi kultusz”, és ennek megfelelően károsnak ítélte a „vezérkedést”. Ezzel összefüggésben személyes bírálatot gyakorolt „Rákosi, Gerő, Farkas és Révai elvtárs” fölött, mert a „vezetés klikkszerű” gyakorlatát valósították meg.
A Központi Vezetőség intézkedéseinek középpontjában az a cél állt, hogy biztosítsa a szocializmus építésének előrehaladását, és ez a dolgozó tömegek életszínvonala állandó emelkedését szolgálja. A határozat kijelölte a kollektív vezetés létrehozásának és érvényesítésének feladatait, a párton belüli demokrácia erősítését, a párt és állami vezetés szétválasztását. Ennek megfelelően a Központi Vezetőség a párt első titkárának választotta Rákosi Mátyást, a Minisztertanács elnökéül Nagy Imrét jelölte.* PI Archívum. 1/6. f. 3. ő. e. *
A Központi Vezetőség 1953. júniusi ülése még nem tárhatta fel a gazdaságpolitikai hibák közgazdasági okait és gyökereit, de úgy döntött, hogy szakemberekből álló munkabizottságok legkésőbb egy év alatt végezzék el ezt a feladatot. A munka el is kezdődött, de az eredmény nem született meg. Ennek pedig politikai okai voltak, mert az okok feltárása, az új politika megalapozása helyett a kapkodás, a jobbra és balra való kilengések időszaka következett. Ezek lassították, időnként megakadályozták az 1953. júniusi határozat végrehajtását.
Már a helyes politika végrehajtására tett első lépés is hibásnak bizonyult. A párt Központi Vezetőségének határozatát a párttagság és a lakosság úgy ismerhette meg, hogy Nagy Imre 1953. július 4-én az Országgyűlés ülésén kormányprogramként terjesztette elő. A politikailag aktív közvélemény előtt úgy tűnt, hogy nem a párt tárta fel az új tennivalókat, hanem a Nagy Imre vezette kormány rendelkezik megfelelő programmal a nehéz helyzetből kivezető lépésekhez. A Központi Vezetőség erre július 11-én országos aktívaértekezletet tartott, amelynek fő szónoka Rákosi Mátyás volt. Ezen az ülésen már elmaradt az önkritika, a hangsúly nem a hibákra és azok kijavítására esett, hanem az „új torzulások leleplezése” volt a fő feladat. Ez alaposan megzavarta a pártaktíva tájékozódását és magatartását.
A következő években a helyzet nem javult alapvetően, mert a helyes célok megvalósítása helyett klikkharc kezdődött a pártvezetésben, megbomlott az egység a párt soraiban. A Rákosi-csoport nem tudott szakítani hibáival, és mindenáron ragaszkodott a hatalomhoz. Ugyanakkor 1953 közepétől kifejlődött és megerősödött a Nagy Imre köré tömörülő revizionista csoport. Jobboldali opportunizmusuk súlyos károkat okozott a mezőgazdaság szocialista átszervezésében (a termelőszövetkezetek jelentős része felbomlott), zavarókat idézett elő az ipari termelésben, és megerősödött a kulturális, ideológiai életben. A jobb- és baloldali opportunizmus kötélhúzására jellemző, hogy 1953 második felében 225 alkalommal módosították az éves tervet. A helyzet 1954-ben sem változott, így az ipar évi termelése 2,4%-kal volt alacsonyabb az előző évinél.
A hibák kijavítása helyett tehát újabb hibák, bajok keletkeztek, amelyek fokozták az elkeseredést. Nehezítette a helyzetet a pártban, hogy a jobb- és baloldal nemcsak klikkharcot folytatott, hanem egyes időszakokban elvtelen kompromisszumok, összebékülések is létrejöttek közöttük. Nagy Imrét pl. 1949 végén a parasztpolitikában képviselt opportunizmusa miatt visszahívták a Politikai Bizottságból, 1951 elején pedig ismét visszakerült, mert fenntartás nélkül támogatta az ötéves terv előirányzatainak kétszeres megemelését, és vállalta a begyűjtési miniszteri funkciót. 1951-1952-ben, amikor a kötelező beszolgáltatás teljesíthetetlen terheket rótt a parasztságra, Nagy Imre több cikkben is megindokolta azok szükségességét. 1953-ban miniszterelnök lett, és a törvényesség bajnokaként lépett fel, de vállalta, hogy a hibák elkövetésében nagymértékben részes Gerő Ernő legyen a belügyminiszter. Ugyanakkor a törvényesség megsértésében súlyosan bűnös Farkas Mihály lett egyik legjobb támasza, akit később az ő ajánlásával választottak meg ismét a Központi Vezetőség titkárává. Attól kezdve Farkas Mihály volt az „új szakasz” politikájának egyik legaktívabb képviselője.
A Rákosi vezette baloldali elhajló csoport tagjai hosszú ideig tűrték Nagy Imre jobboldali opportunista hibáit, a termelőszövetkezetek egy részének felszámolását. A Magyar Dolgozók Pártjának III. kongresszusa (1954. május 24-30.) elvi ideológiai harc helyett szintén kompromisszummal zárult. De az egyensúlyállapot nem sokáig maradt fenn. A revizionista csoport 1954 őszén fokozatosan előretört, és a Központi Vezetőség októberi ülésén támadásba lendült. Nagy Imre a KV-ülés után megjelent cikkében a párt politikájának „teljes” felülvizsgálatát követelte, a Hazafias Népfront I. országos kongresszusán (október 23-24.) pedig az osztálytartalom nélküli nemzeti egység lelkes szószólójává lett. Dicsőítette „kilenc és fél millió magyar szívének együttdobbanását, kilenc és fél millió magyar lelkének együttlelkesedését, kilenc és fél millió magyar acélos karjának együttfeszülését”.
A szocializmus építésének ebben a kezdeti szakaszában, amikor a megdöntött uralkodó osztályok politikai és ideológiai hatása még nem számolódott fel, az osztálytartalmat nélkülöző nemzeti egység ilyen meghirdetése még éretlen, időszerűtlen, tehát megtévesztő, félrevezető volt.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudod támogatni!