(idézet: Ellenforradalom tollal és fegyverrel 1956 – Berecz János)

Az ellenforradalom második szakasza október 29-30-ával kezdődött. Ezekben a napokban már nyíltan léptek fel az addig rejtett ellenforradalmi, restaurációs erők. A fegyveres felkelők terrorja mögött nyíltan szervezkedtek és törtek hatalomra a reakciós, félfasiszta politikai körök. A nagyszámú követelés és program tükrözi az ellenforradalom kettős, de egységes célját a második szakaszban. 1. Kiszélesíteni az ellenforradalmi folyamatot, megszervezni az összes reakciós erőt, kézbe venni a hatalmi pozíciókat, és hozzálátni a magántulajdonon alapuló társadalmi rend visszaállításához. 2. Kiszakítani Magyarországot a szocialista országok közösségéből, minél több szállal kötni a kapitalista világhoz, és a szocialista országok, elsősorban a Szovjetunió elleni politikai harc, illetve háború bázisává fejleszteni.

Ebben a keretben nem törekedhetünk a második szakasz társadalmi mozgásának ábrázolására, csak e két fő cél megvalósítására tett lépések összefoglalására, annak érdekében, hogy lássuk: mennyire szolgálta a nemzetközi imperializmus érdekeit az ellenforradalom térnyerése.* Az ellenforradalom egészének mély és alapos elemzését adja Molnár János: Ellenforradalom Magyarországon 1956-ban. (A polgári magyarázatok bírálata.) Akadémiai Kiadó 1967. *

Az ellenforradalmi erők ujjongva fogadták a szovjet csapatok Budapestről való kivonásának a hírét. Részleges, de fontos győzelemként értékelték. Sokat vitatott témává vált, hogy feltétlenül ki kellett-e vonulniuk a szovjet katonai egységeknek Budapestről október 29-30-án, nem kellett volna-e más megoldást választani?

A vezetésben tevékenykedő árulók dezorganizálták, a felbomlottság állapotába taszították a szocialista forradalom erőit.** Kádár János: Id. mű. 169. old. * Ezek egy ideig tehetetlenekké váltak, nem tudtak fellépni, mert az árulás még nem lepleződött le teljesen, nem volt egyértelműen megkülönböztethető, hogy ki merre tart, ki hol áll. Nagy Imre és társai még mindig a szocializmusról beszéltek, és még kommunistának mondták magukat. Október 28-29-én még úgy tettek, mint akik a szocializmus megvédésére törekszenek, csak a súlyos helyzetben más kiutat választanak. Azt hangoztatták, hogy a vérontásnak véget kell vetni, és akkor érvényesülhetnek a konszolidáció irányába ható erők és tényezők. Mindez akadályozta a szovjet csapatok fellépését. Olyan helyzet állt elő, hogy a katonai erők demonstratív fellépése hatástalan volt, de az adott körülmények között nem lehetett azonnal az ellenforradalmi fegyveres gócok felszámolására áttérni. Az árulás minden ilyen kísérletet megakadályozott fenyegetéssel, követeléssel vagy a fegyveres bandákkal való összejátszással.

A szocializmus erőinek vissza kellett vonulniuk, hogy felmérjék a helyzetet, megvizsgálják a szocialista konszolidáció lehetőségeit, és ha szükséges, akkor az ellentámadás idejét és módját. Az ideiglenes visszavonulás egyik aktusa volt a szovjet katonai egységek kivonása Budapestről. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy ezek az egységek a főváros körül foglaltak el harcálláspontot.

A Szovjetunió kormánya 1956. október 30-án nyilatkozatot adott ki, amely lehetőséget és irányt mutatott a politikai kibontakozásra. A nyilatkozat elemezte a szocialista országok kapcsolatainak fejlődését, rámutatott a keletkezett rendellenességre, és összefoglalta az együttműködés és egység alapelveit. A szovjet kormány hitet tett amellett, hogy a szocialista társadalom felépítésének közös eszméi és a proletár nemzetköziség elvei alapján kész a szocialista országok barátságának és együttműködésének további erősítésére. Ennek érdekében tárgyalásokat javasolt a szocialista országok kormányai között, ami meg is valósult 1956 végén és 1957 elején.

A szovjet kormány egyértelműen kiállt a Varsói Szerződés mellett, amelyet összpontosított támadás ért az összes reakciós erők részéről. A Szovjetunió aláhúzta annak a politikai és katonai kötelezettségnek a jelentőségét, amelyet a Varsói Szerződés tagállamai vállaltak, hogy megteszik „a szükséges összehangolt intézkedéseket védelmi készségük megszilárdítására, hogy megóvják népeik békés munkáját, szavatolják határaik és területük sérthetetlenségét, és biztosítják az esetleges agresszió elleni védekezést”. Ezzel kapcsolatban közvetve figyelmeztette a magyar kormányt: a Varsói Szerződésben részt vevő egyik vagy másik állam csapatainak elhelyezése a Varsói Szerződésben részt vevő valamely más állam területén a szerződés összes tagállama között létrejött megegyezés alapján történik az illető állam beleegyezésével, és így kivonásuk is közös állásfoglalás alapján történhet. Ezzel óva intett a megfontolatlan, egyoldalú lépésektől, a felelőtlen kalandorkodástól, amely végveszélybe sodorhatta nemcsak a szocializmus sorsát Magyarországon, de azzal szorosan összefonódva súlyos fenyegetést jelentett a szocialista közösség egészének biztonságára és békéjére.

A nyilatkozat támogatta a magyar dolgozók jogos követeléseit, de őszintén figyelmeztetett is: „A dolgozóknak ehhez a jogos és haladó mozgalmához azonban csakhamar sötét reakciós és ellenforradalmi erők csatlakoztak, amelyek a dolgozók egy részének elégedetlenségét arra akarják felhasználni, hogy aláássák az országban a népi demokratikus rendszer alapjait, és visszaállítsák a régi földesúri-kapitalista rendet.” A szovjet kormány egyben azt is kijelentette, hogy csak szocialista kibontakozást támogat Magyarországon. Közvetlen felhívással fordult a magyar dolgozókhoz: „A népi demokratikus Magyarország szocialista vívmányainak védelme az adott pillanatban a munkások, parasztok, az értelmiség és az egész dolgozó magyar nép legfőbb és szent kötelessége.

A szovjet kormány kifejezi meggyőződését: a szocialista országok népei nem engedik, hogy a külső és belső reakciós erők megingassák az egyes országok munkásainak, parasztjainak, értelmiségének önfeláldozó harcával és munkájával kivívott és megszilárdított népi demokratikus rend alapjait” – hangzott a nyilatkozat.

A Nagy Imre vezette kormány nem értette meg a nyilatkozat útmutatását, figyelmeztetését. Ha voltak soraikban olyan személyek, akikben nem bíztak, akik internacionalistáknak számítottak, azokat kihagyták a naponta átalakított kormányukból. Az események menete azzal a tanulsággal szolgált, hogy az ellenforradalmi folyamatot nem lehet engedményekkel megállítani, a támadásban lévő reakció útját el kell torlaszolni és erőit szét kell verni.

A tűzszünet kihirdetése (október 28.) után a külső ellenséges erők is kidolgozták a helyzetnek megfelelő vonalukat, taktikájukat. Ezt a taktikát a Szabad Európa Bizottság diktálta.

Október 28-án a Szabad Európa Bizottság New York-i központja „táviratozott Münchennek, és felsorolta azokat a minimális feltételeket, amelyek – szerinte – elfogadhatóak a szabadságharcosok részéről”. Ez az utasítás nyolc pontban foglalta össze a követeléseket. Érdemes megismerkedni e pontokkal:

1. A szovjet csapatok azonnali és teljes visszavonása magyar területről.

2. Az ÁVH azonnali teljes feloszlatása; az új rendőrség vagy biztonsági erők és a hadsereg irányítását olyan miniszter kezébe kell adni, aki egyetlen előző kabinetnek vagy központi kommunista szervnek sem volt tagja.

3. Teljes amnesztia a felkelésben részt vett valamennyi szabadságharcosnak.

4. Az új ideiglenes kormányból kizárandók mindazok a személyek, akik bármilyen módon kapcsolatban voltak a rezsim kormányával vagy a legfőbb pártvezetőséggel Nagy Imre előző miniszterelnöksége óta.

5. A kormány [az új ideiglenes kormány] többségét a különböző hazafiak csoportjából kell kialakítani képviseleti alapon.

6. Szabad és titkos szavazással megválasztott alkotmányozó gyűlés összehívása, hogy új alkotmányt és kormányprogramot készítsen. Az alkotmányt és a kormányprogramot szabad és titkos népszavazásra kell bocsátani meghatározott időn, esetleg hat hónapon belül, hogy elfogadják vagy elvessék.

7. Magyarország felmondja a varsói paktumot.

8. A válság idején szervezett helyi munkás- és egyéb tanácsok és hazafias bizottságok folytatják működésüket, felveszik az összeköttetést egymással mindaddig, amíg a fent említett összes feltételeket meg nem valósítják.

„Október 29-én külön híradásban teljes egészében közvetítették Münchenből ezeket a követeléseket.”* R. T. Holt: Id. mű. 191. old. *

Jellemző módon ez a felhívás azonnal visszhangra talált, és a fegyveres, illetve politikai ellenforradalmi szervek követeléseit meghatározó alappá vált. Az egyik ellenforradalmi fegyveres politikai csoport, a Dudás-féle Magyar Nemzeti Bizottmány október 30-án a Magyar Függetlenség című lapjában közzétette 25 pontját, amelynek lényegét a SZER nyolc pontja alkotta. A követeléseket „Nem ismerjük el a jelenlegi kormányt” címmel publikálták. Néhány főbb követelésük:

„… 3. Magyarország függetlenségének megvédésére kérjük a Biztonsági Tanácsot, hogy küldjön Magyarországnak anyagi és szükség esetén katonai segítséget.

4. A magyar nép és a Nemzeti Bizottmány felmondja a Varsói Szerződést … Az oroszok azonnal vonuljanak ki Magyarországról, kitűzött fehér zászlókkal.

5. Magyarország kinyilvánítja semlegességét.

6. Tiszteletben tartjuk a fegyverszünetet. A fegyvert nem tesszük le …

7. A szabadságharcosok felléphetnek a kivívott szabadság védelmében bárhol és bármikor, bárki ellen …

11. A kormány alakuljon át ideiglenes jelleggel …

16. Magyarországon demokratikus pártok alakulhatnak. Azonnal működhetnek, tevékenységüket senki sem akadályozhatja meg …

19. Az ÁVH azonnal feloszlik …”

Nagy Imre október 30-án fogadta Dudást és a „szabadságharcosok” küldöttségét, tárgyalást folytattak, s a Magyar Távirati Iroda jelentése szerint „a tárgyalások kedvező légkörben folynak, és a felkelők javaslatait Nagy Imre, a minisztertanács elnöke a kormány elé terjeszti”.

Az október 30-án létrejött „tartalékkormány”, a Dunántúli Nemzeti Tanács követeléseit is megvizsgálhatjuk, amelyeket az Új Fehérvár című lap október 31-én publikált. Itt – a változatosság kedvéért – 14 pontot fogadtak el. A fontosabbak:

„1. A kormány a szovjet csapatok kivonulása után, de legkésőbb 1957. január végéig írja ki az általános titkos választást, több párt részvételével …

11. Biztosítani kell a szabadságharcosok részvételét a kormányban …

12. A kormány jelentse be az ENSZ-nek Magyarország semlegességét …

14. Amennyiben a kormány nem teljesítené a főbb irányelvek szerint lefektetett követeléseinket, feltételesen sem ismerjük el …”

A példákból meggyőződhetünk arról, hogy a külföldi beavatkozás, elsősorban a Szabad Európa Rádió szerepe a második szakaszban fokozódott. A propagandának igen nagy szerepe van ilyen rendkívüli körülmények között. Az emberek, érezve, hogy közvetlenül a sorsukról, létükről, a maguk és a haza jövőjéről van szó, valósággal isszák a híreket, várják a magyarázatokat, a helyzetelemzéseket. Az ellenforradalom ki is használta ezt a lehetőséget. Nemcsak az aktív ellenforradalmárok hallgatták a SZER adásait. Igen sok helyen, főleg a Dunántúl helységeiben az ellenforradalmi helyi bizottságok a SZER-t kapcsoltatták a hangos híradóra. Pl. Lentiben a forradalmi bizottság a felállított községi hangszórókon a SZER adásait közvetítette. Várpalotán a kiszabadult rabok kapcsoltatták a városi stúdióra a Szabad Európát. Jellemző a Vácott történt eset is. Az ellenforradalmi „polgármester” október 30-án írásban utasította a postahivatal vezetőjét, hogy „a rádió hírközlő szolgálatába kapcsolja be a Szabad Európa adóállomást”. Az ellenforradalom alatt keletkezett helyi „szabad rádiók” (Győr, Miskolc stb.) is átvették a SZER vonalát, és annak megfelelő anyagokat, híreket sugároztak. A miskolci rádió nem átallotta bejelenteni október 30-án, hogy kapcsolatban áll a Szabad Európa Rádióval. A SZER megörült a helyi „szabad rádiók” működésének, mert azok szovjetellenes vonala és uszító hangja megfelelt érdekeinek. Ezért technikai eszközeivel felerősítette azok adását, sőt november elején újabb nagy erejű lehallgató és erősítő berendezéseket állított fel a magyar határ közelében.

A Szabad Európa Rádió minden ténykedésével a már ismertetett feladat megvalósítását szolgálta. Október 31-én már úgy érezte, hogy a győzelem útján haladnak az ellenforradalmárok, és a helyzetet értékelve az alábbiakat jelentette New Yorknak: „Valószínűnek látszik, hogy többpártrendszerű demokrácia állítható vissza Magyarországon, és hogy Magyarország számára lehetséges Ausztria mintájára szabad és független helyzetbe kerülnie.”* R. T. Holt: Id. mű. 192. old. *

A burzsoá „demokrácia” és a „semlegesség” volt az a két jelszó, amelynek megvalósításával el kívánták érni céljaikat. A „semlegesség” bejelentése elhangzott, de az ellenforradalom nem tudott megállni a „demokratikus” szakaszban, hanem a fehérterrornál kötött ki.

 

SaLa

 

Kérem, anyagilag támogass aa Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb sarkában látható    piktogrammra felső felső Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter  2747 Törtel,  Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a  „Köszönjük” – rovatban tájékoztatjuk!  balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De minimum LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudod támogatni!

(1956. október 23-november 4.)

4

(idézet: Ellenforradalom tollal és fegyverrel 1956 – Berecz János)

NAGY IMRE ÉS A SZABAD EURÓPA RÁDIÓ
A SZOVJET CSAPATOK KIVONULÁSÁÉRT

A revizionisták előbb megbénították a vezetés hatékonyságát, majd a proletárhatalom szerveit is szétzüllesztették.

Nagy Imre egyetértett a Központi Vezetőség harci programjával, ezért került be a vezetésbe ő és néhány társa. Nagy Imre hirdette ki a statáriumot, s nyilatkozatban ítélte el az ellenforradalmi felkelést, és a törvény szigorával fenyegette meg a lázadókat. Egyetértett a szovjet csapatok részvételével a lázadás leverésében. Október 25-i rádiónyilatkozatában Nagy Imre így beszélt: „Azoknak a szovjet csapatoknak a visszarendelése, amelyeknek a harcokba való beavatkozását szocialista rendünk létérdeke tette szükségessé, a béke és a rend helyreállításával haladéktalanul meg fog történni.” Még nyugaton élő tisztelői is azt állítják: „… bizonyítékunk van arra, hogy csatlakozott az orosz tankokat behívó határozathoz …”* R. T. Holt: Id. mű. 188-189. old. * A Nagy Imre-csoport azonban azonnal gyakorlati tevékenységbe kezdett e harci program teljesítésének megakadályozására.

Október 23-án éjjel két nagyimrés központ jött létre. A párt központi székházában Nagy Imre veje, Jánossy Ferenc, a Petőfi Kör vezetői, valamint írók és újságírók tevékenykedtek, hogy a párt vezetőire nyomást gyakoroljanak, és megbénítsák a párt vezető szervének tevékenységét. Állandóan vitára kényszerítették a Központi Vezetőséget, a fegyveres és politikai döntés helyett csak politikai kibontakozást követeltek. Elárulni a szocialista erők fegyveres harcát, átértékelni a felkelés jellegét – ez állt tevékenységük középpontjában. „Nagy Imre nem csinálhatott egyebet, csak azt, amit csinált, nevezetesen: olyan messzire kényszerítette a pártot, amilyen messze az – az adott viszonyok között – elmehetett” – írta árulótársa, Nagy Balázs, a Szemle (Brüsszel) 1960. januári számában.

Nagy Imre magatartásának értékelése vitát váltott ki nyugatra menekült hívei között. Az egyik társaság, Mérayék, bírálják Nagy Imrét, mert az első napokban lavírozott, ahelyett, hogy radikálisan szakított volna a párttal, és átállt volna nyíltan a felkelők oldalára. A másik csoport, a Nagy Imre Intézet (Brüsszel) munkatársai helyeslik Nagy taktikáját, aki az adott helyzetben „csak” a hivatalos vonalat igyekezett közelíteni a felkelők álláspontjához, a felkelés átértékeléséhez – látványos szakítás nélkül. Nagy Imre e szerint járt el az első napokban.

Ennek a taktikának a támogatására érkeztek hozzájuk „munkásküldöttségek” az írószövetségtől, egyetemistáktól, felkelőktől stb. Október 26-án az Írószövetség küldöttsége tárgyalt előbb Donáth Ferenccel és Losonczy Gézával, majd Nagy Imrével. „Velük egyetértésre is jutottak a legfőbb kérdésekben, közelebbről abban, hogy a felkelés és a felkelést teljes együttérzéssel kísérő népmozgalom egészében véve nemzeti demokratikus jellegű …”* PI Archívum. E. Gy. C/V/2. Gyorsírói jegyzőkönyv az Írószövetség 1956. december 28-án tartott taggyűléséről. * De akkor még nem látták elérkezettnek az időt ennek kinyilvánításához, csak két nappal később.

A Nagy Imre-csoport másik központja a budapesti rendőr-főkapitányság épületében működött, amely teljes erővel gátolta az ellenforradalmárok elleni fegyveres harcot. Aczél Tamás, Gimes Miklós, Fazekas György és mások arról győzködték a rendőrség vezetőit, hogy nemzeti forradalom folyik, azt kell támogatni. Tervüknek megnyerték a főkapitányt, aki fegyvereket adatott ki az ellenforradalmároknak, szabadon bocsátotta az elfogatott felkelőket. Így előfordult, hogy a katonai egységek többször is elfogtak egyes személyeket és csoportokat, de a rendőrség mindig szabadon engedte őket. Ez az árulás jelentősen rontotta a munkáshatalmat védő fegyveres erők hatékonyságát. Embereik a hadsereg vezetésében zavart teremtettek, és terjesztették: a népre nem lövünk! Ebben a magatartásban sajátosan összetalálkoztak a régi vezetés pánikszerű félelembe esett elemeinek álláspontjával.

Nagy Imre – hatalmi helyzetét kihasználva – akadályozta a fegyveres leszámolást az ellenforradalommal. Állandóan változtatta a statárium hatályba lépésének határidejét. Október 25-én feloldotta a kijárási tilalmat, munkára szólítva fel a dolgozókat. A fegyveresek tehát ettől kezdve szabadon mozoghattak. Október 28-án reggel fél hat órakor pedig lemondással fenyegetve követelte a Corvin közi ellenforradalmi bázis elleni katonai akció leállítását.

Nagy Imre és csoportja nagy nyomást fejtett ki a Központi Vezetőségre és egyes tagjaira a helyzet átértékelése érdekében. 27-én délután ülésezett a Központi Vezetőség, kezdetben a Katonai Bizottság tagjainak távollétében. Nagy Imre társai követelték a felkelők elleni katonai akciók megszüntetését, és csak a politikai eszközök alkalmazását tartották elfogadhatónak, célravezetőnek. A Központi Vezetőség már ingadozott, és hajlott arra, hogy tárgyalások útján kell kibontakozást találni. Öt óra körül a Katonai Bizottság tagjai is bekapcsolódtak a vitába, és fellépésük hatására a Központi Vezetőség a fegyveres harc folytatása mellett döntött. A Katonai Bizottság bizalmat kapott, és folytatta tevékenységét. Az október 28-i központi vezetőségi ülésen már más döntés született. A dezorganizáltság, a küldöttségjárás, a katonai árulások, a helyzet áttekinthetetlensége – mind a revizionista ellenzék szövetségese volt. Nagy Imréék élesen támadták azokat, akik harcot folytattak a fegyveres bandák ellen. A hatalom teljes birtoklásának lehetőségétől megittasulva azokat nevezték gyilkosoknak, akik a néphatalmat védték. A nacionalista nemzeti egység talaján állva követelték, és keresztül is vitték az események átértékelését. Ebben jelentős szerepet játszott a Szabad Nép október 28-i, vasárnapi számának „Híven az igazsághoz” című vezércikke, amely még a Központi Vezetőség határozata előtt „nemzeti demokratikus mozgalomnak” értékelte a felkelést.

A valóságban tehát két felkelés volt az országban: az egyik az utcán folyt fegyverrel, a másik felkelés a párton belül, amelyet Nagy Imre és társai vívtak vitával, követelésekkel, nyomással, árulással. Ez utóbbi nélkül nem győzhetett volna az előbbi.

A fegyveres lázadás nem győzött, csak az árulás, a „kommunista” miniszterelnök, Nagy Imre nyilvánította annak október 28-án, amikor kihirdette az általános, azonnali tűzszünetet, követelve, hogy a szovjet csapatok hagyják el Budapestet, majd így beszélt a rádióban: „A kormány elítéli azokat a nézeteket, amelyek szerint a jelenlegi hatalmas népmozgalom ellenforradalom volna …” Olyan nemzeti demokratikus mozgalomnak nevezte az ellenforradalmat, amely célul tűzte ki, hogy biztosítsa „nemzeti függetlenségünket, önállóságunkat és szuverenitásunkat …” Majd bejelentette: „A kormány felkarolja a nép kezdeményezésére létrejött új, demokratikus önkormányzati formákat, és arra fog törekedni, hogy azokat beiktassa az államigazgatásba.” Ezután hátba támadta a szocializmushoz hű harcoló erőket, és bejelentette új karhatalom alakítását „… a honvédség és a rendőrség alakulataiból, valamint a munkások és az ifjúság felfegyverzett osztagaiból”.* Szabad Nép, 1956. október 29. *

Ezzel megbénította a szocializmushoz hű emberek és fegyveres erők harcát. Forradalmárnak nyilvánította a miniszterelnök az ellenforradalmárokat, a fasisztákat, a rablókat, a reakciósokat, a gyilkosokat stb. Ellenforradalmár lett – a „kommunista” miniszterelnök szerint – minden munkás, paraszt és katona, aki védte a nép hatalmát, harcolt a törvényes rend megvédéséért. A magyar történelem egyik legszégyenteljesebb árulását követte el: a miniszterelnök azt a hatalmat támadta hátba, amelynek védelmét esküvel fogadta, amely őt emelte e magas közjogi méltóságba. A bizalmat árulta el.

„A szovjet csapatok visszavonulása, ez volt a helyzet kulcsa Magyarországon” – állítják Nagy Imre barátai.** Molnár-Nagy: Id. mű. 143. old. * Valóban, az ellenforradalmi követelések között az első helyen mindig ez állott. A külső és belső ellenség egyaránt jól tudta, hogy amíg szovjet csapatok állomásoznak a Magyar Népköztársaság területén, addig az ellenforradalom nem képes megkaparintani a győzelmet. A lázadók nem rendelkeznek olyan fegyveres erővel, hogy utcai harcban képesek lettek volna fölénybe kerülni. Az is köztudott volt, hogy a szovjet csapatok jelenléte mellett mindig adva van a lehetőség a szocializmus erői számára, hogy ideiglenesen visszavonuljanak, rendezzék soraikat és ellentámadásba menjenek át. A külső beavatkozás lehetőségeinek és mértékének is határt szabott a szovjet csapatok részvétele. Bár már megindultak Magyarország felé a reakciós disszidensek, szállították már a fegyvereket és lőszert is, de nagyszabású, katonai segítséget nem voltak képesek nyújtani a lázadáshoz. Visszariadtak a kockázattól.

Hermán Finer, a Chicagói Egyetem professzora „Dulles over Suez” című könyvében megírta: október utolsó napjaiban „Dulles egyes tanácsadói a pillanat feszültségében azt sürgették, hogy Amerika avatkozzon be Magyarországon; mások azonnal a termonukleáris háború borzalmas szörnyűségének említésével vágtak vissza”. Kétségtelen, hogy a szovjet katonai egységek jelenléte tartotta vissza őket a nagyobb kalandoktól, a leplezetlen és tömeges beavatkozástól.

Az imperializmus és a magyar ellenforradalmárok felismerték: egy szocializmust építő kis nép a Szovjetunió segítsége nélkül nem képes megvédeni függetlenségét, szabadságát, szocialista vívmányait a nemzetközi imperializmus és a belső reakciós erők összehangolt, nyílt támadásával szemben, különösen ha belső árulás is emészti sorait. Ezért propagandájuk fő vonala a Szovjetunió elleni fékevesztett uszítás volt, hogy a magyar népet szembefordítsák a Szovjetunióval, és elérjék a szovjet csapatok kivonását.

A „népi ellenzéki központ a szabad világban” 1956-ban is jól tudta, hogy a szovjet csapatok törvényesen, érvényes nemzetközi szerződés alapján tartózkodnak Magyarország területén, és jogosan vesznek részt a lázadók leverésében. Ezért visszavonulásukat a Szabad Európa Bizottság New Yorkban székelő központja október 25-én „csak úgy látta megvalósíthatónak, ha a jelenleg uralmon levő magyar vezetők tartanak ki mellette. Nagy volt az egyetlen reménység.” Nagy Imre érhette el egyedül a szovjet csapatok visszavonását, mert mint miniszterelnök, megfelelő hatalmi pozícióban volt, a tömegek pedig még változatlanul kommunistának hitték.

Sok embert megzavart, hogy az ellenforradalom első szakaszában a Szabad Európa Rádió ellentmondásosan értékelte Nagy Imrét, de zömmel támadta. Ebben az esetben München nem teljesítette következetesen New York utasításait. Az október 24-i utasítás többek között ezeket tartalmazta: „Hogy Nagy behívta az idegen csapatokat a »rend« helyreállítására, olyan tény, amelyet majd ki kell hevernie. Csak úgy heverheti ki, ha megtartja ígéreteit …” Október 25-én pedig ilyen utasítás érkezett New Yorkból Münchenbe: „Kevésbé fontos az, hogy ki hívta be a szovjet csapatokat. A mi számunkra fontosabb az a kérdés, hogy teljesíti-e Nagy az ígéretét, megkísérli-e elérni, hogy a szovjet csapatokat kivonják.” Az utasításban tehát nem a bírálat, hanem a támogatás volt előtérbe helyezve. A SZER adásaiban ez fordítva történt.

Október 25-én a IV. számú rendkívüli hírmagyarázat azzal a megállapítással fejeződött be, hogy a Nagy-kormány még jónak bizonyulhat. Egy másik adásban mentőövet is dobtak Nagy Imrének, amikor a statáriummal kapcsolatban kijelentették: „Még mindig nem tudjuk, milyen körülmények között született meg ez a gyalázatos rendelet. Nem tudjuk, mennyi köze van hozzá Nagy Imrének, akinek a nevében az intézkedés megtörtént. Egy bizonyos: a sztálinista erők kényszerítették ki.” Néhány nap múlva az egész Nagy-csoport ezt a hazugságot terjesztette, mentegetve dicstelen vezérét. Ugyanakkor növelte Nagy Imre hitelét a becsületes emberek előtt, hogy a SZER más adásaiban élesen támadták őt. Október 25-én a IX. számú külön helyzetmagyarázat elítélte Nagy Imrét, amiért beleegyezett a szovjet csapatok segítségül hívásába. Sőt, odáig is elmentek, hogy Gellért Andor, a SZER akkori főszerkesztője személyesen állt mikrofon elé, és Nagy Imrét ezért a tettéért a „magyar történelem legnagyobb árulójának nevezte”.* R. T. Holt: Id. mű. 188-189. old. * Nagy Imre késlekedett a magyarázkodással, mert a forradalmi vezetés szétzüllesztése még nem fejeződött be. A SZER ezért minden intézkedését kritikával fogadta, még a tűzszünetet is, de ugyanakkor újabb és újabb követeléseket állított vele szembe. A SZER október 29-én hisztérikusan arra biztatta a felkelőket, hogy ne tegyék le a fegyvert: „… akié a fegyver, azé a hatalom!” „Szegre ne akasszátok a puskátokat!” Új kormányt követelt, és azt a taktikai utasítást adta az ellenforradalmároknak, hogy vegyék kezükbe a fegyveres erőket irányító minisztériumokat.

Nem rajtuk múlott tehát, hogy Nagy Imre nem ismerte fel igazi arcukat, és nem szállt szembe a reakciós árral. Nagy Imre New York várakozásait elégítette ki: október 28-án rádióbeszédében jelentette be, hogy követelésére a szovjet csapatok megkezdik kivonulásukat Budapestről.

 

SaLa

 

Kérem, anyagilag támogass aa Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb sarkában látható    piktogrammra felső felső Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter  2747 Törtel,  Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a  „Köszönjük” – rovatban tájékoztatjuk!  balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De minimum LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudod támogatni

(1956. október 23-november 4.)

3

(idézet: Ellenforradalom tollal és fegyverrel 1956 – Berecz János)

A SZOCIALIZMUSHOZ HŰ ERŐK HELYZETE
ÉS HARCA

A fegyveres ellenforradalmi felkelés váratlanul és készületlenül érte a magyar szocialista erőket. Budapesten szinte nem volt harckész helyőrség, és nem létezett karhatalmi védelmi terv sem egy, a belső ellenség által megindított fegyveres lázadás ellen. A helyzetet súlyosbította néhány honvéd- és rendőrtiszt árulása már az első órákban. A vezérkarnál, a fegyvernemek parancsnokságain, valamint a katonai akadémiákon működő tisztek bizonytalankodó, késlekedő magatartása vagy egyesek tudatos szabotázsa, mások nyílt árulása súlyos károkat okozott éppen Budapesten, a központi helyeken. A legfelsőbb párt- és állami vezetés is bizonytalankodott az első órákban a helyzet megítélésében. Gerő Ernőnek, a párt első titkárának este 8 órakor elhangzott rádióbeszéde leleplezte a fegyveres harc ellenforradalmi jellegét, de egy kalapba dobta az ellenséggel az ellenzéket, az ellenzékieskedőket, az elégedetlenkedőket és a türelmetlenkedőket. Ugyanakkor egy szava sem volt a kibontakozásról, nem hívta harcba a kommunistákat, a munkásokat. Ennek ellenére, ilyen nehéz körülmények között is harcra keltek a kommunisták az ellenforradalommal szemben mindenütt, ahol csak a legkisebb lehetőségük is megvolt ehhez. Nem igaz a burzsoázia tollforgatóinak az az állítása, hogy a párt az első percben széthullott, s csak a szovjet csapatok harcoltak a „felkelő magyarok” ellen.

Október 23-ról 24-re virradó éjszaka ülésezett a Magyar Dolgozók Pártjának Központi Vezetősége, és lényegében helyes döntéseket hozott az ellenforradalommal szemben folytatandó harc érdekében. A pártnak volt harci programja a munkások felfegyverzésére, a támadók fegyveres szétverésére, az alapvető követelések teljesítésére. A Központi Vezetőség – tekintettel a nagy erejű és szervezett támadásra, valamint néhány, fontos poszton levő katona- és rendőrtiszt árulására – döntött a szovjet csapatok segítségül hívásáról. A Központi Vezetőség Katonai Bizottságot választott azzal a feladattal, hogy hozza karhatalmi mozgásba a honvédségi alakulatokat, indítsa el a kommunisták és munkások felfegyverzését, és biztosítsa az együttműködést a magyar és a szovjet csapatok között.

Nagy Imre részt vett a Központi Vezetőség ülésén. Ott volt, amikor a szovjet csapatok behívását vitatták meg, és később is, amikor elfogadták a javaslatot. Jelen volt más döntések elfogadásánál is, és egyetértett azokkal. Ezért a Központi Vezetőség, abból kiindulva, hogy az osztályellenség elleni harcra a legszélesebb egységet teremtse meg a pártban, kiegészítette sorait Nagy Imre környezetéhez tartozókkal, új politikai bizottságot választott, és Nagy Imrét javasolta a minisztertanács elnökének. Ekkor még megerősítette Gerő Ernőt első titkári funkciójában, de október 25-én leváltotta, és helyette Kádár János elvtársat választotta meg.

Október 24-én Nagy Imre miniszterelnök kihirdette a statáriumot, a kijárási tilalmat. Október 25-i beszédében elismerte, hogy „kisszámú ellenforradalmár felbujtó népköztársaságunk rendje ellen fegyveres támadást indított …” A párt kíméletlen harcot hirdetett az ellenforradalom ellen, és büntetlenséget a megtévedteknek, ha abbahagyják a harcot.

A szocializmushoz hű erők – a rádióból értesülve az eseményekről – általában harcra keltek a fegyveresen támadó ellenség ellen. A kommunisták az üzemekben munkásőrségeket szerveztek, és az első szakaszban a gyárak túlnyomó többségében urai voltak a helyzetnek, megvédték azokat a támadóktól. Regénybe illő hősiességgel harcoltak az első napokban szerszámokkal, vasrudakkal a fegyveres ellenforradalmárok ellen. A példák egész sorát lehet felhozni ennek igazolására. A Duna Cipőgyárban 40 tagú őrség állt vasrudakkal és 5 céllövő puskával. A Gheorghiu-Dej Hajógyárban az első napokban szerszámok és kődarabok voltak a fegyvereik. Ezzel szereztek géppisztolyokat a támadók visszaverése során. A Csepel Vas- és Fémműben az első fegyvereket vasdorongokkal szerezték a garázs védelménél. A Budapesti Rádiótechnikai Gyár őrsége is október 24-re virradó éjjel szerveződött meg, és fegyverzete egyetlen zsákmányolt géppisztolyból állt. Az Óbudai Hajógyárat, amelyet pedig már október 23-án este 7-8 óra között megtámadtak, szerszámokkal és néhány puskával védte meg az üzemi őrség. A Budapesti Harisnyagyárat 23 órakor támadta meg néhány fegyveres, és követelték a munka azonnali beszüntetését. A munkások a kezük ügyébe kerülő szerszámokkal zavarták el őket. Az Újlaki Téglagyárat 30 főnyi üzemi őrség védelmezte. A Chinoinban az igazgató a pártbizottság segítségével szervezte meg az üzem védelmét. A Budapesti Cementipari Vállalatot végig fegyveres munkások őrizték.

A budapesti kerületekben a pártbizottságok törekedtek a harc megszervezésére, annak ellenére, hogy fentről nem kaptak határozott utasításokat. Akik a helyzetet felismerték, nem agitáltak, hanem harcoltak. A III. kerületben a Damjanich-laktanyától kapott fegyverekkel és kézigránátokkal fegyverkeztek fel a kommunisták, és október 30-ig megőrizték a kerület rendjét. A X. kerületben már az első éjjel 110 embert mozgósítottak, akik október 30-ig védték a pártházat, ekkor a Sörgyár területére vonultak vissza. Az első napokban a kerületben 600 fő tartotta fenn a rendet, közülük 40 üzemben 380 főnyi üzemi őrség tevékenykedett. A fegyvereket, 120 géppisztolyt, négy golyószórót, 600 puskát és 360 pisztolyt a pénzügyőrtiszt-képző iskola bocsátotta rendelkezésükre. Csepelen mintegy 250 kommunista védte a gyárat. 26-án este erősítésként érkezett négy harckocsi és két tehergépkocsi fegyver és lőszer, valamint 15 volt partizán sietett a segítségükre. Egyikük hősi halált halt a gyár védelmében. 27-én újabb katonai egységek érkeztek erősítésül, és rendet is teremtettek Csepelen. A katonákat október 29-én Maléter személyes parancsára vonták vissza, és 30-án már az ellenforradalmárok kezére került a gyár. Néhány nap alatt 3,7 millió forintos kárt okoztak, többek között elloptak 380 motorkerékpárt a „tiszta kezű forradalmárok”.

Amikor a kerületi pártházakat már nem tudták tartani a kommunisták, akkor egy-egy fontosabb üzembe vonultak vissza, amit a munkásokkal együtt harci központtá alakítottak át. Angyalföld kommunistái a Láng Gépgyárból irányították 350 fegyveres munkás és 380 katona harcát az ellenforradalom ellen. Ők adtak fegyvert a szomszéd kerület, Újpest munkásainak is, akik az ellenforradalmárok kezére került párt- és tanácsház, valamint rendőrkapitányság visszafoglalására szervezkedtek az Újpesti Bányagépgyárban. A Láng Gépgyárból kapott fegyverekkel egy 140-160 fős egységet szereltek fel.

Az elsők között fogtak fegyvert a volt partizánok is. Mintegy 300-an jelentkeztek harcra, és vettek részt különböző akciókban, fontos középületek védelmében. Ott voltak a párt központi lapja, a Szabad Nép székházának visszafoglalásánál is.

Vidéken is jelentős erők mozdultak meg a néphatalom védelmére. Mindenütt szerveződtek az üzemi őrségek, védték a pártházakat. A harcokban azok a tapasztalt kommunisták, idős munkások jártak az élen, akik a felszabadulás előtt részt vettek az osztályküzdelmekben, és gyorsan felismerték az események ellenforradalmi jellegét. Nógrád megyében százak ostromolták a vezetőket fegyverekért. De a kishitűség és tehetetlenség megakadályozta a bányászezred létrehozását. Miközben az ellenforradalmárok állig felfegyverkezve járkáltak, a szocializmusért harcoló bányászok tőlük szereztek fegyvereket.

A nógrádiak kapcsolatokat kerestek csehszlovák elvtársakkal, és tőlük is kaptak segítséget: fegyvereket, lőszert, élelmet és propagandaanyagokat. Soha nem felejtik el a nógrádi kommunisták, hogy az osztályellenség összehangolt támadása idején a szomszédos csehszlovák terület kommunista vezetői nem moralizáltak, nem jogi tanácsokat adtak, nem féltek a magyar belügyekbe való „beavatkozástól”, hanem kommunista meggyőződésükre hallgatva, internacionalista módon úgy segítettek, ahogy csak tudtak. Így alakultak fegyveres egységek Salgón, Baglyasalján, Karancslapujtőn stb., és tartották fenn a szocialista rendet, a nép hatalmát.* Bozsik Valéria: A nógrádi kommunisták harca az ellenforradalom ellen. Kossuth Könyvkiadó 1957. 142. old. *

Békés megyében, Szarvason és környékén a volt agrárproletárok ismerték fel gyorsan, hogy újra szolgaságba akarják taszítani őket. Szarvason egy órára sem tudott felülkerekedni az ellenforradalom, élt és létezett a párt, a kommunisták fegyveres őrsége.** Varga Dezső: A Viharsarok visszaüt. Békés megyei Lapkiadó Vállalat 1959. 96. old. *

A termelőszövetkezetek legöntudatosabb tagjai baltával, ásóval, kaszával felfegyverkezve védték a közös vagyont, a szocializmus egy-egy bástyáját a korán megjelenő földesurakkal, kulákokkal, a múlt teljes restaurációjára törekvő reakcióval szemben.

„A magyar hadsereg egyes egységei a felkelők oldalán harcoltak, de maga a hadsereg, mint egész, a felkelés kezdetekor felbomlott …” – állította az ENSZ ötös bizottsága az ún. „magyar ügyről” szóló jelentésében. Egy másik helyen tovább is fejlesztik ezt a hazugságot, mondván: „Figyelemre méltó tény, hogy az egész felkelés alatt egyetlen magyar katonai egység sem harcolt … a szovjet csapatok oldalán.” Az ennek gyökeresen ellentmondó igazság megismertetésére még máig sem tettünk sokat.

A Magyar Népköztársaság fegyveres erőinek egyetlen egysége sem állt át egészen az ellenforradalmárok oldalára. Árulás, dezertálás és tehetetlenség jócskán előfordult, de a honvédségi alakulatok túlnyomó többsége harcra kész állapotban volt, és a parancsokat teljesítette is (ha volt parancs!) egészen október 28-29-ig. De az első napokban egyesek árulása és mások tehetetlensége miatt a Honvédelmi Minisztérium irányító tevékenysége szinte teljesen megbénult. A fejetlenségre jellemző az a tény, hogy október 24-én a Budapesten tartózkodó 6700 fő katona és 50 harckocsi 30 helyre volt szétszórva, s így jelentős csapásra lényegében képtelen volt. A Honvédelmi Minisztérium szinte alig adott parancsot vagy tájékoztatást az egységeknek, azok leginkább a rádió hírei alapján tájékozódtak. A vidéki egységek október 26-án (!) kaptak csak HM-parancsot a középületek védelmére. Ennek ellenére, néha eléggé öntevékenyen, harcba kezdtek a fegyveres ellenforradalmárokkal szemben. Az első napokban elsősorban saját objektumaikat védték meg a támadás ellen, majd október 26-tól az ellenforradalmi erők felszámolásához láttak hozzá. Csak példaként:

Október 26-án a Nagyatádról érkezett katonaság rendet teremt Pécsett. Kalocsán megvédték a börtönt, szétszórták a támadókat. Cegléden katonai rendőrség alakult, és fenntartotta a törvényes hatalmat. Esztergomban visszafoglalták a tanácsházát az ellenforradalmároktól. Kecskeméten a kiszabadult rabok más emberekkel együtt fegyveres harcot kezdtek. A repülők tűzcsapása után lövészegységek folytatták az ellenforradalmi elemek felszámolását. Nyíregyházán Honvédelmi Tanács alakult, és a szovjet egységek parancsnokságával közös tervet készítettek a város védelmére. Hatvanban is közös megállapodás alapján biztosították a várost a magyar és szovjet egységek.

Október 27-én már széles körű akcióba kezdtek a honvédségi egységek a törvényes hatalom biztosítása érdekében. A legfontosabb városokat lezárták, hogy a Budapestről érkező szervezőket feltartóztassák és őrizetbe vegyék. A kiszabadult rabok által veszélyeztetett helységekben védelmet biztosítottak a dolgozó embereknek. Kiskunhalason munkás-paraszt-katonatanács alakult a párt és a parancsnokság képviselőiből, és biztosította a népi demokratikus hatalom védelmét. Keszthelyen kinyilvánították a katonai diktatúra bevezetését, úgyszintén Nagykanizsán is. Zalaegerszegen letartóztatták a „forradalmi tanács” tagjait.

Ezen a két napon már sok helyen (Szeged, Miskolc, Dunaújváros, Debrecen, Székesfehérvár, Kecskemét stb.) fegyverüket is használták a katonák a feladatok végrehajtása során. Több helyen megvédték a pártbizottságokat, tanácsházakat a fegyveres támadókkal szemben. Minden tűzparancsot teljesítettek a katonák, és bajtársaik hősi halála fokozta elszántságukat az ellenforradalmi banditákkal szemben.

A munkásosztály hatalma védelmében kiemelkedő szerepet játszottak az Államvédelmi Hatóság parancsnoksága alá tartozó, sorköteles fiatalokból álló egységek, néhol a rendőrség egyes kötelékei, a határőrség őrsei stb. Általában helytállt az egész 3. hadtest, és kiemelkedően harcoltak egyes egységei. Ők biztosították a Budapestre vonuló szovjet egységek útvonalát. Október 28-ra leverték a kecskeméti ellenforradalmárokat. Az 5. gépkocsizó hadosztály egységei a Duna-Tisza közén október 28-ig teljesen helyreállították a rendet. A 27. lövészhadosztály végig tűzharcban állt Budapesten az ellenforradalmárokkal, parancsnokai többször kértek engedélyt a Kilián-laktanya visszafoglalására is. A Honvédelmi Minisztérium tehetetlensége vagy Maléter egy-egy árulótársa ezt minden alkalommal megakadályozta. Az egri gépesített ezred egységei a Honvédelmi Minisztériumot védték, és környékét tisztították meg a fegyveres bandáktól szovjet katonai egységekkel közösen folytatott harci akciók során. A párt Központi Vezetőségének székházát a folyami flottilla 101 matróza védte egy vidékről érkezett határőregységgel közösen. Ők is szovjet csapatokkal működtek együtt. Sikeres harcot folytatott Budapesten a Petőfi-laktanya is, ahol már 680 ellenforradalmárt és 150 fegyencet tartottak őrizetben. A harc hősi áldozatokat is követelt.

A segítségül hívott szovjet csapatok október 24-én hajnalban léptek akcióba a magyar néphatalom védelmében. A Honvédelmi Minisztériumba hajnali 3 óra 30 perckor érkezett meg az összeköttetésre hivatott szovjet törzs, egy felderítő páncéloszászlóalj biztosítása alatt. A törzs az illetékes magyar parancsnokságokkal hozzálátott a budapesti ellenforradalmi fegyveres csoportok felderítéséhez. Közös munkájuk eredményeképpen reggelre már rendelkeztek egy, az összes fontosabb fegyveres ellenforradalmi gócot feltüntető térképpel. Az első harci egységek fél öt tájban érkeztek Budapestre, és ezután avatkoztak be az ellenforradalmárok elleni fegyveres harcba.

Az első napokban a szovjet katonai egységek taktikáját inkább politikai, mint katonai szempontok határozták meg. A szovjet egységek csak visszalőttek, ha támadás érte őket, általában védelmi harcokat folytattak. Kezdetben katonai erődemonstrációval kívántak hatni a megtévedt fegyveresekre, az elvakult, a reakció által kihasznált, nem ellenforradalmár fiatalokra. Ezzel a fellépéssel inkább a magyar szocialista erőknek nyújtottak erkölcsi-politikai támogatást, hogy azok számukra kedvezőbb körülmények között valósítsák meg harci programjukat az ellenforradalmárok elleni harcban.

E harcmodor kialakításához hozzájárult az is, hogy az első napokban sem a magyar vezetők, sem a szovjet parancsnokok nem látták világosan az ellenforradalmi bandák tényleges fegyveres erejét és jól átgondolt orvtaktikáját. Nem számoltak azzal, hogy 12 évvel a felszabadulás után még jelentős erővel rendelkezhetnek. A szovjet egységeket erődemonstráció közben sok esetben váratlan és szakértők által irányított heves össztűz érte, ami sok áldozatot szedett soraikból. Egy váratlan támadás következtében a Kilián laktanya környékén sok fiatal szovjet katona áldozta életét a szocialista Magyarország védelmében.

Az elrettentő harcmodor szerint egyes egységek fontosabb középületek és bázisok védelmében vettek részt, más csapatok gyors manőverezéseket hajtottak végre Budapest utcáin. Ebben az időben az volt a szovjet törzs álláspontja, hogy a magyar egységek képesek felszámolni a fegyveres bandákat, amihez a szovjet csapatok támogatást nyújtanak. A döntést tehát a magyar katonák vívták volna ki. Ennek érdekében javasolta Tyihonov vezérőrnagy október 25-én, hogy a 3. hadtest két hadosztálya, a magyar parancsnokkal az élén, számolja fel az ellenforradalmi felkelést. Ehhez nyújtottak volna tűztámogatást a szovjet egységek. A terv a 3. hadtest addigi harci elszántságát vette alapul, és teljesen reális volt. De a politikai vezetésben már zűrzavar uralkodott, és Nagy Imre hívei megakadályozták a terv végrehajtását.

A szovjet csapatok parancsnokságai mindenütt törekedtek a koordináció megteremtésére a magyar egységekkel. Ez főleg a vidéki városokban, s Budapest fontos bázisainak védelménél eredményes volt. De egyes budapesti körzetekben az elégtelen koordináció vagy néhány magyar tiszt árulása súlyos áldozatokat követelt.

Az ellenforradalmárok és szövetségeseik hisztérikusan uszítottak a szovjet csapatok ellen. A revizionista erők is csatlakoztak ehhez a szovjetellenes kórushoz. Ennek ellenére a szovjet katonák barátságosan viselkedtek a békés lakossággal. Bíztak a magyar munkásokban, és több üzembe fegyvereket szállítottak az üzemi őrségek számára. A magyar dolgozók is sok ténnyel bizonyították be, hogy segítőként, mint elvtársaikat várták a szovjet katonákat. Üzemi őrségek nem egy esetben nyújtottak fegyveres támogatást szovjet katonák akcióihoz vagy siettek szorongatott helyzetbe került kisebb szovjet egységek segítségére. Munkások, orvosok és egészségügyi dolgozók – a fegyveres ellenforradalmi bandák halálos fenyegetései ellenére is – életük kockáztatásával biztosították a szovjet csapatok élelmezését, a sebesültek megmentését. Az orvosok saját életük veszélyeztetésével védték és ápolták a szovjet sebesülteket, sőt néhol még fegyvereiket is eldugták és megőrizték. A szovjet-magyar barátság élő példái voltak ezek.

Az első napok után világossá vált a fegyveres ellenforradalmárok barbársága és orvtaktikája. Október 26-27-én javult a harcoló szovjet és magyar egységek együttműködése, és a visszariasztó harcmodor helyett a gócok felszámolásához akartak hozzálátni.

Október 27-ről 28-ra virradó éjszaka a néphatalom fegyveres erői döntő csapásokat mértek az ellenforradalmi lázadókra. Vidéken lényegében elfojtották a szervezett felkelést. Budapest több pontján vereséget szenvedtek a fegyveres bandák. Szovjet és magyar katonák felszámolták a Széna téri ellenforradalmi bázist. Ezen az éjszakán verték szét az újpesti ellenforradalmárokat, és foglalták vissza a középületeket a IV. és a XIII. kerület kommunistái harckocsik és katonák támogatásával. A Láng Gépgyárba szovjet harckocsik szállították a fegyvereket, és magyar harckocsizó tisztek oktatták a munkásokat kezelésükre. A Zrínyi Akadémia szocializmushoz hű tisztjei megvédték a VIII. kerületi pártházat. A Lentiből érkezett 1. zászlóalj és a tapolcai harckocsizók tíz harckocsija sikeresen számolta fel egymás után az ellenforradalmi gócokat Várpalota térségében. Október 27-én estére tisztította meg Csepel területét az ellenforradalmároktól a 37. lövészezred 2. zászlóalja magyar és szovjet harckocsik támogatásával. „Visszafoglalták a rendőrséget, és több fegyveres gócot megsemmisítettek. A katonák jellemzéseként el kell mondani – írták a gyár kommunistái -, hogy a legénység zöme derék, kötelességtudó parasztfiú volt, akik tapasztalatunk szerint, minden ingadozás nélkül hajtották végre a parancsokat. A tisztek zöme ingadozott, csak a felső vezetők voltak szilárdak … A legfőbb hiba a katonai vezetés részéről az volt, hogy minden akcióban feletteseiktől vártak utasítást. Az utasítások szinte óráról órára változtak, egymásnak ellentmondtak.”* Bp. PB Archívum. Csepel Vas- és Fémművek. 6. ő. e. 70. old. * Ez a jellemzés híven tükrözte az ellentmondásokat, de a fegyveres harc döntés előtt állott.

A fegyveres harcban döntő fordulatot hozott volna a Corvin közben és a Kilián-laktanyában fészkelő, legerősebb ellenforradalmi góc felszámolása. Október 28-ra virradó éjjel előkészítették ezt az akciót is. Az 5. gépkocsizó ezred 280 harcosa és a 6. gépkocsizó ezred alegységei bekerítették az említett bázist, és szovjet harckocsik és tüzérség támogatásával előkészítették elfoglalását. A magyar és szovjet parancsnokok megbeszélték a feladatokat, elfoglalták megindulási pontjaikat, és megkezdődött a tüzérségi előkészítés. Ekkor, fél hat órakor jött a parancs: az akció lefújva, visszavonulni a körletbe. A harcolni akaró katonákat azzal nyugtatták meg, hogy az ellenforradalmárok letették a fegyvert.

A Központi Vezetőség által megbízott Katonai Bizottság egyes tagjai, katonatisztek közreműködésével, október 28-ra virradó éjjel kidolgozták a néphatalom fegyveres biztosításának tervét. A terv szerint: átmenetileg a hadsereg vegye át a hatalmat, az ezredekben katonai biztosok veszik át a parancsnokságot. A rend biztosítása, a fegyveres csoportok felszámolása után új kormány alakul. De már ennek végrehajtására sem kerülhetett sor.

Választ kell adnunk arra a kérdésre, hogy a szocializmus erőinek ilyen akciói és fokozatosan kibontakozó harca mellett mi volt az alapvető oka az ellenforradalom ideiglenes felülkerekedésének.

Az alapvető ok abban rejlett, hogy a párt és a kormány vezetése nem volt egységes az ellenforradalmi lázadás elleni forradalmi harcban. Így fordulhatott elő az a sajátos helyzet, hogy a fegyveres harc már döntés előtt állt a szocializmus erőinek javára, amikor a hátuk mögött, politikai eszközökkel, győztesnek nyilvánították az ellenforradalmi lázadást.

Az október 23-a előtti hónapokban a revizionista pártellenzék támadásának fő célja a párt egységének megbontása volt. A pártvezetés nem folytatott következetes ideológiai harcot e törekvésekkel szemben, bizonytalankodásaival, visszavonulásával még táplálta is annak sikerét. Így az ellenforradalmi fegyveres támadás megindulásakor eszmeileg megzavart és ellentétes politikai áramlatokkal terhelt pártnak kellett felvennie a harcot. Hasonló volt a helyzet a Központi Vezetőségben is. De október 23-ról 24-re virradó éjjel úgy tűnt, hogy sikerült akcióegységet teremteni az ellenforradalom elleni harcra, és ehhez, Nagy Imrével az élen, az ő hívei is csatlakoztak. Október 25-re virradó éjjel újabb lépés történt a forradalmi kibontakozás érdekében, amikor Gerő Ernőt leváltották az első titkári funkcióból, és Kádár János elvtársat választották meg helyette. Más intézkedéseket is elhatároztak a dolgozók jogos igényeinek kielégítésére.

Az akcióegység nem bizonyult tartósnak, nem állta ki a harc próbáját. A központi vezetés egyes tagjai csődöt mondtak, mások revizionista fertőzöttsége pedig az árulásig vitte őket. A Központi Vezetőségben tehát nem az akcióprogram megvalósítására való törekvés határozta meg minden egyes tagjának magatartását, hanem sajátos eszmei politikai álláspontjuk vagy egyéni céljaik. Az ellenforradalom első szakaszában három csoport volt, három tendencia érvényesült a vezetésben.

Az egyik csoportot azok a marxista-leninisták alkották, akik szakítottak a hibás politikával, elvetették a bűnös módszereket, megértették a dolgozó tömegek érdekeit, de tudták, hogy a kibontakozás érdekében előbb le kell számolni a fegyveres ellenséggel. Helyesen értékelték a tömegek magatartását, és nem neveztek mindenkit ellenforradalmárnak. „A súlyos helyzetnek, amibe kerültünk, az a jellemzője, hogy különböző elemek keverednek benne. Ifjúságunk egy része békésnek indult, és a résztvevők nagy többségének céljaiban becsületes felvonulása néhány óra múltán a bekapcsolódott népellenes ellenforradalmi elemek szándékai szerint a népi demokrácia államhatalma ellen irányuló fegyveres támadássá fajult … A népköztársaságunk államhatalma ellen irányuló fegyveres támadást minden lehetséges eszközzel vissza kell verni …”* Szabad Nép, 1956. október 26. * – mondotta Kádár János elvtárs rádióbeszédében október 25-én.

A program helyes volt, de a kommunisták nem szervezkedtek még külön, mert nem látták teljesen tisztán a Nagy csoport valódi tevékenységét. Nekik nem voltak a párt és a nép általános érdekeitől eltérő sajátos érdekeik, ezért egységben akarták megoldani a súlyos helyzetet mindaddig, amíg az egyik szárny árulással felérő tehetetlensége és a másik szárny árulása le nem lepleződött. A kommunista számára fontos a párt egysége, a nép érdekeinek szolgálata a párt soraiban. Lehet-e, kell-e és mikor kell szakítani? Az időpont megválasztása meghatározó jelleggel bírhat. Kádár elvtárs mondotta az MSZMP I. országos értekezletén: „… bizonyos tekintetben befolyásolta és rontotta helyzetünket az a körülmény, hogy ameddig az elkerülhetetlenül szükséges nem volt, nem szántuk rá magunkat arra a súlyos elhatározásra, hogy ilyen helyzetben ország-világ előtt megmutassuk: a párt legszűkebb vezető szervében és a kormányon belül a kommunisták között nincs egység.”** Kádár János: Szilárd népi hatalom: független Magyarország. Kossuth Könyvkiadó 1962. 170. old. *

Tevékenységüket fokozatosan megbénította a baloldali és jobboldali csoport, majd Nagy Imre árulása.

A másik csoporthoz tartoztak azok a vezetők – a Rákosi Gerő-csoport tagjai -, akik elsődlegesen részesei voltak a súlyos hibák elkövetésének, ragaszkodtak pozícióikhoz, de csődöt mondtak az ellenforradalommal szembeni harcban. Ők nem lettek árulók, de a marxizmustól elhajló nézeteikkel és tehetetlenségükkel akadályozták a Központi Vezetőség harci programjának végrehajtását, az ellenforradalmi gócok felszámolását.

Gerő Ernő október 23-án este 8 órakor megtartott beszéde egyoldalú volt, sértette a becsületes embereket is, bár helyesen mutatott rá az események ellenforradalmi jellegére. Társaival húzta-halasztotta a Központi Vezetőség azonnali összehívását október 23-án este. Elég idézni a rádió híreiből: 19.30 óra: október 31-re összehívták a Központi Vezetőség ülését; 20.30: a Központi Vezetőség már néhány nap múlva összeül; 22.22: a Politikai Bizottság felhívást intéz a Központi Vezetőség tagjaihoz, hogy azonnal üljenek össze, és tárgyalják meg a kialakult helyzetet és feladatokat. A soraikba tartozó honvédelmi miniszter 23-án éjjel közölte a Katonai Bizottsággal, hogy nem tud fegyvert biztosítani a munkások felfegyverzéséhez. Két nap múlva volt fegyver, de nem tudott szállítóeszközöket adni. A Politikai Bizottság nagy része tiltakozott a tűzparancs kiadása ellen, mondván: nem szabad a népre lövetni. Tőlük terjedt a bizonytalanság, a tehetetlenség érzése, a kishitűség.

A III. kerületi kommunisták feljegyezték, hogy „24-én kora reggel gyülekeztek az elvtársak a pártházban, és harcra jelentkeztek”. De a Pártközpontból ellentétes utasítások érkeztek. Előbb azt ajánlották, hogy „küldjék haza az elvtársakat”, majd a sürgetésre a másik utasítás így szólt: „menjenek a tömeg közé agitálni”.* Bp. PB Archívum. III. ker. 13. ő. e. *

A Központi Vezetőség tagjainak többsége teljesen bizonytalan volt abban, hogy fegyverrel kell-e leverni a felkelőket, vagy meg kell próbálni a „tömegek élére állni”. Így ők sem teljesíthették a Központi Vezetőség harci programját, akadályozták a forradalmi erők harcát. Gátolták a katonai egységek ténykedését, a munkások iránti bizalmatlanságuk megakadályozta azok felfegyverzését. A Rákosi-klikk maradványa gyáva, tehetetlen volt a harcban, és tartott a munkások felfegyverzésétől is. Jelentős része azoknak, akik korábban nemegyszer visszaéltek a hatalommal, most a súlyos órákban nem tudták azt felhasználni a nép valódi érdekeinek védelmében. A történelem vizsgáján másodszor, tragikus körülmények között buktak meg.

Az is igaz, hogy október 26-27-re a baloldali elhajlók prominens képviselői már kiváltak a vezetésből, és (egy-két esetet kivéve) nem jelentettek különösebb akadályt a harcban. De ekkor a főszerepet már átvette Nagy Imre és csoportja.

 

SaLa

 

Kérem, anyagilag támogass aa Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb sarkában látható    piktogrammra felső felső Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter  2747 Törtel,  Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a  „Köszönjük” – rovatban tájékoztatjuk!  balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De minimum LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudod támogatni!

(1956. október 23-november 4.)

2

(idézet: Ellenforradalom tollal és fegyverrel 1956 – Berecz János)

A FEGYVERES FELKELÉS ELSŐ SZAKASZA

A vélemények általában megegyeznek abban, hogy az ellenforradalmi lázadás első szakasza október 28-29-ig tartott. Ebben a szakaszban fegyveres harc folyt az ellenforradalmi erők felszámolására, de politikai okok következtében felülkerekedett az ellenforradalom, és megakadályozta a szocializmushoz hű erőket a győzelem kivívásában. Az első szakasz azzal zárult, hogy látszólag a Nagy Imre-csoport vette kezébe a hatalmat, de az utcán és a különböző bizottságokban, tanácsokban az ellenforradalom, a fegyveres bandák váltak uralkodóvá.

A fegyveres lázadás több fontos helyen szinte azonos időpontban, azonos taktikával kezdődött el. Előbb fegyvertelen tüntetők jelentek meg a főbb épületek előtt, a hangulat mind forróbb, követelőzőbb lett, majd lövéseket adtak le az objektumok védőire, miközben követelték, hogy azok ne lőjenek. A Rádiónál este 8 óra után adták le az első lövéseket, és 10 óra után bontakozott ki a szervezett ostrom. A védők csak éjfélkor kaptak tűzparancsot. Este 7 óra után a felkelők megtámadták a gépkocsitelepeket, ezután gépkocsikkal és autóbuszokkal szállították a „békés” tüntetőket a laktanyákhoz, üzemekhez, lőszerraktárakhoz stb. Elfoglalták a fegyvergyárat, a nemzetközi telefonközpontot, majd a Szabad Nép székházát. A Tüzértiszti Iskolát 19 óra körül már mintegy 300 főnyi tömeg támadta meg. Mivel fegyvert nem kaptak és a katonák erélyesen léptek fel, visszavonultak. „Húsz órakor már gépkocsikkal érkeztek a támadók, és lövéseket adtak le az iskola őrségére. 22 óra körül másik oldalról érte hasonló támadás az iskolát. Az elfogott támadók a szolgálatban lévők jelentése szerint 70-80 százalékban ittasak voltak.”* Bp. PB Archívum. III. ker. 13. ő. e. 2. old. * Az Óbudai Hajógyárat este 7 és 8 óra között már három teherautóval odaszállított tömeg támadta, hogy a munkásokat a munka befejezésére és csatlakozásra bírják. Hasonló módszerekkel támadták meg a fegyvergyárakat, lőszerraktárakat, majd később a rendőrőrsöket és a kerületi kiegészítő parancsnokságokat.

A támadók felkészültségére utal, hogy mindenütt a legfontosabb pontokon jelentek meg. Például a Csepel Vas- és Fémművek több ezer dolgozójával nem tudtak volna megbirkózni, ezért az első támadás 21 óra körül az Erőmű ellen irányult. Az Erőmű az üzem szíve, ha az leáll, akkor lehetetlen a munka folytatása. A dolgozók megvédték az Erőművet. Utána a garázst érte támadás, ahol már fegyveres suhancok is megjelentek. A vasdorongokkal felszerelt védők tőlük szerezték az első fegyvereket. Még éjfél előtt összpontosított támadás érte a csepeli kiegészítő parancsnokságot, mert fel akarták számolni az üzem ellen irányuló támadás sikerét veszélyeztető fegyveres bázist. A parancsnokság beosztottai reggelig védték az épületet, és csak lőszerhiány miatt vonultak vissza.

A kezdeti sikerek után az ellenforradalmárok tömörültek, és még az első éjjel kiépítették a felkelés gócait. Az ellenforradalom fegyveres ereje a VIII. és IX. kerületben, valamint Budán, a Széna tér környékén összpontosult. Ezt bizonyítják az adatok: amíg Budapest egész területén a harcok következtében a lakások 4,12%-a, addig a VIII. kerületben 18,27, a IX. kerületben pedig 22,98%-a sérült meg. A harci cselekmények következtében elhalálozottak 22%-a a VIII., 14%-a a IX. és 13%-a a VII. kerületben esett el (összesen: 49%). A IX. kerületben központi helyen fekvő Kilián-laktanya lett a felkelés egyik bázisa, ahol egy katonai kisegítő alakulat egysége – mintegy 1500 fő – tartózkodott, és fegyvereket is tároltak ott. Két nap múlva, október 25-én itt állt az ellenforradalmárok oldalára Maléter Pál ezredes, akinek a feladata éppen a góc felszámolása lett volna.

Az ellenforradalomról szóló irodalom sokat foglalkozott a fegyveres harc tömegbázisával. Az ENSZ ötös bizottságának jelentésétől az újságcikkekig azt állították nyugaton, hogy a fegyveres harcban a munkások, munkásfiatalok és egyetemi hallgatók vettek részt. Ezzel akarták bizonyítani elsősorban, hogy nem ellenforradalmi felkelés, hanem forradalom zajlott le Magyarországon.

A felkelésben részt vevő fegyveres csoportok vezetői az utcai harchoz értő személyek voltak. Szakszerűen választották meg a harcálláspontokat, jól védhető bázisokat építettek ki, ismerték a nagyvárosi utcai harc különböző lehetőségeit. Ezek a vezetők volt horthysta katonatisztek, csendőrök, volt nyilasok, a népi hatalom megrögzött ellenségei, illetve egyes áruló katonatisztek közül kerültek ki. Sokan közülük részt vettek az illegális szervezkedésben, vagy szimpatizáltak a régi rendszerrel, vagy sérelmeik, bajaik elvakították őket.

A szervezett ellenség azonnal támogatásra talált a fegyveres harcban a lumpen- és bűnöző elemek részéről. Minden jelentés arról szól, hogy a fegyveres bandákban jelentős szerepet játszottak a bűnöző, büntetett előéletű személyek. A kiskunhalasi lövészezred egységei október 26-án Budapest alatt, a Juta-domboknál tűzharcot folytattak az ellenforradalmárokkal. A harc során foglyul ejtettek 23 személyt, közöttük két nőt. „A férfiak közül 23-a előtt nagyon sok lopásból és csavargásból élt. 12 férfi két esztendő alatt 8-10, sőt 15 helyen dolgozott. 19 fő egy év alatt 6-7-10 helyen lakott, két fő pedig saját bevallása szerint nyilas volt. Az egyik nő két évet ült prostitúcióért. Hat fő közülük hat hónaptól négy évig már börtönben ült. Egyetlenegy tisztességes munkából élő személyt sem találtunk az elfogottak között” – állapította meg az ezred parancsnoksága jelentésében. Egy másik jelentés azt mutatja, hogy amikor a XIX. kerületben egy 300 fős nemzetőrség szervezését kezdték meg a fegyveres személyekből, „egyik napról a másikra a megadott létszám betelt huligán személyekkel, rendőrség által ismert bűnözőkkel …” stb.* Bp. PB Archívum. XIX. ker. 6. ő. e. *

Az ellenforradalmi cselekedetek miatt 1956. december 11. és 1957. január 7. között elítélt 89 vádlott közül 42% volt büntetett előéletű. Az alvilág tehát teljes erejével és vak elszántságával a fegyveres felkelők mellé állt. Sokszor ennek nem is politikai okai voltak. Ezek az elemek gyűlölik a rendet, amely megszünteti a szabad rablás lehetőségét, ők a rend, a nyugalom, a béke, a közbiztonság ellen fogtak fegyvert, ezért lettek természetes szövetségesei a tudatos politikai ellenforradalmároknak.

A harcokban részt vettek és meg is haltak egyszerű, megtévedt emberek is. Rájuk a felkelés eszmei előkészítése hatott elsősorban. Az úgynevezett „nemzeti kommunizmusért” szálltak harcba. Az ő megtévedésük és haláluk okozója elsősorban a revizionista „pártellenzék” propagandája, nézetei. Különösen a fiatalok vettek részt nagy számban a fegyveres ellenforradalomban anélkül, hogy valóban ellenforradalmárok lettek volna. A felkelés irányítói, a Szabad Európa Rádió agitátorai gyilkos cinizmussal használták fel a gyerekek és a fiatalok politikai járatlanságát, hazafias lelkesedését, hősi ábrándjait. De azért itt is találhatók figyelmeztető adatok.

A harci cselekmények időszakában mintegy 3000 halálesetet regisztráltak, amelyeknek mintegy 20%-a 20 éven aluli, 28%-a pedig 20-29 éves volt. A sebesültek közel egynegyede 18 éven aluli, csaknem fele pedig 19-30 éves volt.* Fontosabb adatok az 1956. október-decemberi időszakról. Központi Statisztikai Hivatal, Budapest 1957. 46. old. * A Regnum Marianum, a már tárgyalt illegális klerikális ifjúsági szervezet hatása alatt levő fiatalok (1500-2000 fő) megoszlása 1955-ben a következő volt: 6-14 éves 15%, 15-19 éves 38% és 20-26 éves 37%. Helytelen lenne messzemenő következtetéseket levonni a két adatcsoportból, de azért a párhuzam kézenfekvő: a fiatalok egy része néhány éves ellenséges nevelés hatása alatt ragadott fegyvert.

A felkelők összetétele is fokozatosan változott. Az első napok harcai után a megtévedt fiatalok jelentős része felismerte a körülöttük nyüzsgők igazi arculatát, és eldobta a fegyvert. Különösen az egyetemi hallgatók körében terjedt az a hangulat, hogy „nem ezt akartuk!” Október 26-27-re az egyetemi és főiskolai hallgatók közel kétharmada elhagyta az intézmény székhelyét, és lényegében visszahúzódott, amit bizonyít az is, hogy összesen 20 egyetemista vesztette életét a harcok folyamán. Ugyanakkor mindinkább aktivizálódott a társadalmi rend politikai és köztörvényes ellensége, és feltöltötte a harcolók sorait. Kinyitották a börtönök kapuit, kiszabadították barátaikat, a fasisztákat, reakciós összeesküvőket, a rablókat és gyilkosokat. Október 25-től a hó végéig 9962 köztörvényes bűnözőt és 3324 politikai foglyot (kémeket és a fegyveres összeesküvőket is) szabadítottak ki, akiknek jelentős részét felfegyverezték, más részük az ellenforradalom politikai szerveiben tevékenykedett.

A fegyveres csoportok képviselőinek november 2-i gyűlésén a Baross téri góc vezetője dicsekedett azzal, hogy „azok a politikai foglyok, akik kiszabadultak, részt vettek a harcokban”.* PI Archívum. E. Gy. C/II/5. Jegyzőkönyv a BM Bp-i Főosztályán 1956. november 2-án megtartott értekezletről. *

Tudni kell, hogy minden rabot politikai fogollyá minősítettek, hogy „elfogadhatóbbá” tegyék őket a közvélemény előtt.

Az ellenforradalmi fegyveres felkelés kezdeti sikereit elősegítette, hogy különösen az első időben felszított politikai légkör vette körül. Már hónapok óta forrongott a közvélemény, különösen Budapesten. A viták és a sajtó felkorbácsolták az érdeklődést, az intézkedések elmaradása pedig fokozta az elégedetlenséget az egyszerű emberek körében is. A fegyveres felkelést takargató jelszavak, a nemzeti zászlók lobogtatása és a nemzeti himnusz gyakori felhangzása egy darabig elhomályosította a dolgozók tisztánlátását is. Az üzemek munkásainak mintegy 10-15%-a a deklasszált elemek közül került ki, ezek munkásruhában agitáltak a „jobb szocializmusról”, a „szocializmus megtisztításáról”, a demokráciáról, „igazi” szocializmusról. A felülről kisugárzó bizonytalanság, kishitűség, kapkodás éppen ezek sikerét segítette elő. Mind hangosabbak, erőszakosabbak lettek, és október 26-tól ők álltak a „forradalmi” és „nemzeti” tanácsok, bizottságok élére. Ekkor még megtűrték, sőt bevonták a dolgozók képviselőit is a különböző ellenforradalmi szervekbe. Eleinte itt is a „nemzeti ügyek” védelméről és a szocializmusnak a magyar körülményekhez való „hozzáigazításáról” volt szó. Kezdetben nem léptek fel a szocializmus ellen, „csak kiigazítást” követeltek, majd fokozatosan, számukra kedvezőnek tűnő időpontban cserélték fel nyíltan szocialistaellenes jelszavakkal. A „forradalmi” bizottságok adták a tömegbázist, szervezték a közhangulatot az ellenforradalom számára, ezért maradtak meg a becsületes embereket félrevezető jelszavak mellett; a valóságban az ellenforradalom hatalmi szerveinek megteremtése folyt.

Október 25-től a Budapestről érkező szervezők a helyi szövetségesekkel együtt szinte minden nagyobb vidéki városban kísérletet tettek a fegyveres harc megindítására. Mivel erejük ehhez kevésnek bizonyult, ezért pogromokhoz folyamodtak, és vadul uszítottak az államvédelmi egységek és a munkáshatalomhoz hű államhatalmi szervek ellen.

Sok embert az zavart meg az események szervezett jellegének megítélésében, hogy a fegyveres ellenforradalmi bandák fölött nem létezett egy központi irányító parancsnokság. Valójában több központ is létezett. A Nagy Imre-csoport mint egyik irányító erő gyakorolt jelentős befolyást az események alakulására. A fegyveres bandák között is több parancsnokság létezett, amelyek alapjában véve egységes politikai és katonai elvek szerint jártak el. Ez annak volt köszönhető, hogy az illegálisan szervezkedő csoportok korábban is lényegileg azonos módon és célért dolgoztak, s az ellenforradalmi felkelés első percétől kezdve a Szabad Európa Rádió vált a fegyveres harc vezérkarává, „népi ellenállási központtá a szabad világban”.

A Szabad Európa Rádió csak végrehajtó szerv volt ekkor is. Mint Robert T. Holt megírta, „München mindennap kap távgépírón napi taktikai irányítást New Yorkból”, és éppen „1956 közepén az eljárási utasítások, különösen a döntő időpontokban, mind határozottabb hangúak lettek”.* R. T. Holt: Id. mű. 39. old. * A SZER központja igyekezett végrehajtani az utasításokat, vezetni és befolyásolni a fegyveres harcot. „A Szabad Európa Rádió nagy müncheni épülettömbje ezekben a napokban megtelt a világ minden részéből érkező futárokkal, a pártok és érdekeltségek küldötteivel, a hidegháború haditudósítóival, áltudósokkal, ún. kremlinológusokkal. Amerikából özönével érkeztek a kábeltáviratok és utasítások, szakadatlanul folytak az értekezletek, állt a vásár! – írták Horváth Béla és Vámos Imre, a Szabad Európa Rádió volt munkatársai a Látóhatár című folyóirat 1962. februári számában.

„A népi ellenállási központ a szabad világban” az alábbi vonalat követte ebben az időben:

A Szabad Európa Rádió mind a politikai, mind a fegyveres harc vonatkozásában az első naptól kezdve taktikai utasításokkal látta el az ellenforradalmárokat. Megfogalmazta a politikai követeléseket, sugalmazta, kiket vegyenek be és kiket hagyjanak ki a „nemzeti egységkormányból”, milyen kormányposztokat követeljenek maguknak a felkelők stb. Az első napok fő céljának azt szabták meg, hogy fegyveres harccal csikarjanak ki győzelmet vagy legalább jelentős eredményeket.

A Szabad Európa Rádió vezetői minden eszközzel arra törekedtek, hogy harcra lelkesítsék magyarországi híveiket, és minél tovább húzódjon a fegyveres küzdelem, fokozódjon a zűrzavar, a kaotikus állapot, amely mögött mind nagyobb számban térhetnek vissza nyugatról a reakciós erők, és avatkozhatnak be a harcba az ellenforradalom győzelme érdekében. „Legfőbb gondjuk az volt, hogy a rend valahogyan helyre ne álljon, hogy minél nagyobb legyen a zűrzavar. Azt a hiedelmet keltették, hogy megmozdult a nyugati világ, csak előre, magyarok! Óráról órára újabb és újabb követelések felvetésével iparkodtak permanenssé tenni a forradalmat. Ez volt a jelszó: állandósítani a forradalmat! Nem szabad engedni egy pillanatnyi nyugtot sem, hogy Magyarországon a helyzet konszolidálódjék” – írták Horváth és Vámos. Ennek érdekében biztató üzeneteket küldözgettek, közvetítették a „szabad világ elismerését és csodálatát”, sokatmondóan idézgették Eisenhower elnök október 25-én elhangzott szavait: „Amerika szíve a magyar népért dobog.” Elhitették, hogy számítani lehet a „szabad világ” segítségére az ENSZ zászlaja alatt, csak ki kell tartani a fegyveres harcban. Még az ENSZ hírhedt ötös bizottságának jelentése is elismerte: „… úgy látszik, a Szabad Európa néhány adása olyan benyomást keltett, mintha a magyarok részére támogatás érkeznék majd”.

Október 28-án a SZER egyik munkatársa a C-524. számú nemzetközi hírmagyarázatban azt fejtegette, hogy az ENSZ-nek joga és kötelessége beavatkozni Magyarországon. A nyugati újságírók és a „véletlenül” Magyarországra érkezett más elemek egyöntetűen arról számoltak be, hogy a fegyveresek várták, hitték ezt a segítséget. Fritz Molden és Eugen Géza Pogány osztrák újságírók beszámolójában olvashatjuk: géppisztolyokkal és puskákkal felfegyverzett alakok állítottak meg bennünket. „Ti amerikaiak vagytok, ti nyilván lőszerutánpótlást hoztatok nekünk … A jóember nem tudta és nem akarta megérteni, hogy mi csak békés újságírók vagyunk. Ez az eset újra és újra megismétlődött.”* F. Molden-E. Pogány: Ungarns Freiheitskampf. Neue Wiener Presse, Bécs 1956. 31. old. * Hasonló tapasztalatokról számol be – a „Négy nap szabadság”-ban – három osztrák és német szakszervezeti funkcionárius is, akik október 31-én érkeztek Budapestre.

Több újságíró és szemtanú megemlíti, hogy a fegyveres ellenforradalmi csoportok közvetlenül fordultak segítségért nyugati diplomatákhoz. „Az egyik csoport levelet intézett egy nyugati követséghez, és a következőket kérte: »Csak kézifegyvereink vannak, élethalál kérdése, hogy juttassanak nekünk tankelhárító ágyúkat, lángszórókat és páncéltörőket.« Megint mások ejtőernyővel ledobott fegyvereket, lőszert és élelmet kértek az Egyesült Államoktól …” Sokan a fegyveresek közül telefonon fordultak a nyugati követségekhez, azt állítva, hogy a „harmadik világháború első csatáját vívják a Nyugat eszméinek és közös érdekeinek védelmében” – írta a New York Herald Tribune 1956. november 17-én. Az ellenforradalmárok bizalmát és reményeit táplálta az is, hogy ebben az időben már megérkeztek az első kiképzett katonai szervezők és szakértők a disszidensek közül, és feltűntek az első nyugati lőszerszállítmányok is egészségügyi küldeménynek álcázva.

A külföldi katonai segítség szervezésére harci központot alakított a Szabad Európa Bizottság által pénzelt Magyar Harcosok Bajtársi Közössége. A szervezet lapja, a Hadak Útján, 1956. novemberi rendkívüli kiadásában beszámolt arról, hogy „az MHBK központi törzse rendkívüli vezetési szervet hozott létre Zákó András vezetésével”. A harci központ Bécsben működött, egy albizottságát pedig a határra küldte ki. Az operatív parancsnokságot, mint „a világ minden magyarját, egyetlen szent akarat töltötte el: ha lehet, fegyverrel megsegíteni a magyar szabadsághősöket”.

A Szabad Európa Rádió hisztérikus lelkesedéssel buzdított harcra. Nemcsak a segítségbe vetett hitet táplálta, hanem konkrét katonai tanácsokat is adott a harcmodor és harci formák kiválasztásához. A Szabad Európa Rádió katonai tanácsadója, Borsányi Julián volt horthysta alezredes, „Bell ezredes” néven tartotta katonai eligazításait. Elhangzott előadásai a városi körülmények között folyó fegyveres harcról, a tankok leküzdéséről, a felkelés bázisainak védelméről stb. szóltak. Meggyőző erővel próbálta elhitetni, hogy a felkelők legyőzhetik a szovjet hadsereget.

A Szabad Európa Rádió közvetlen kapcsolatban állt néhány fontosabb, nagyobb fegyveres bandával. A Corvin közi terroristák például rádió-összeköttetésben álltak Münchennel. A SZER naponta 23 órakor jelentkezett, az ellenforradalmárok pedig 1 órakor válaszoltak neki.

Az imperialisták legfőbb törekvése az volt, hogy teljes erővel szítsák a nacionalizmust, fokozzák a szovjetellenes hisztériát, és lehetőleg elérjék a szovjet csapatok kivonását kezdetben a harcokból, majd teljes egészében Magyarország területéről is. Ezzel gondolták elsősorban biztosítani a kapitalizmus visszaállításának feltételeit. New York október 25-i napi utasítása pl. különös hangsúllyal írta elő München számára: „Megismételni: a magyar vérontásért a felelősség a Kremlre hárul, és a magyar, valamint más csatlós vezetőkre …” A szándék nyilvánvaló; a vérontást ellenző tömegek előtt a Szovjetunióra hárítani a felelősséget, a szovjet csapatokkal szembefordítani az egész magyar közvéleményt. Október 25-én már sugározta is a SZER: „Vissza kell vonni a statáriumot, és vissza kell parancsolni a szovjet csapatokat laktanyájukba. A további vérontásnak akkor lehet véget vetni, ha a statáriális rendeletet azonnal visszavonják …” Az ellenforradalmi bandák és agitátorok azonnal visszhangozták is e követeléseket.

A Szabad Európa Bizottság Nagy Imrét és csoportját is aszerint ítélte meg, hogy képesek-e a szovjet csapatok kivonását elérni.

 

SaLa

 

Kérem, anyagilag támogass a a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb sarkában látható    piktogrammra felső felső Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter  2747 Törtel,  Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a  „Köszönjük” – rovatban tájékoztatjuk!  balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De minimum LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudod támogatni!

(1956. október 23-november 4.)

1

(idézet: Ellenforradalom tollal és fegyverrel 1956 – Berecz János)

A TÜNTETÉS ELŐKÉSZÍTÉSE

„A magyar felkelést az jellemezte, hogy spontán megnyilatkozás volt” – így írta le René Payot ezt a széles körben elterjedt felfogást „Egy új Budapest felé?” című cikkében, a NATO havonta megjelenő Occident című folyóiratának 1957. május 1-i, első számában. Különféle szerzők, különböző módokon megközelítve, mind ezt igyekeztek bizonyítani a nyugaton megjelent könyvekben és tanulmányokban.

Valójában nemcsak általában a felkelést előzte meg kiterjedt szervező munka, hanem a fegyveres harc nyitánya, az október 23-i diáktüntetés is tudatosan szervezett és irányított akció volt. Természetesen a tüntetés résztvevőinek zöme, túlnyomó többsége nem ismerte a szervezőket, és nem látta a mozgató erőket. A diákok a „történelemalkotás” levegőjétől megittasulva, mindent elvakító nacionalista érzelmektől átitatva vettek részt a gyűléseken és a felvonuláson. Számukra minden „magától jött”, csak be kellett állni a sodrásba.

Egyes szerzők nagy erőfeszítéseket tesznek annak bizonyítására, hogy a lázadás célját és eszméit az egyetemisták különböző, pontokba foglalt követelései határozták meg, amelyek a diákgyűlések „forró levegőjében” születtek. A diákság pontjai sem voltak spontán szülemények. Semmi újat nem tartalmaztak ahhoz képest, amit a Nagy-csoport már addig megfogalmazott és cikkekben publikált, és semmiben nem tértek el attól, amit a Szabad Európa Rádió addig sugárzott és követelt „a magyar nép nevében”. Nem véletlen tehát, hogy a budapesti építőipari egyetemisták 16 pontja, valamint Nagy Imre programja és a FOCUS 12 pontja között nem volt lényeges elvi eltérés.

Azonban hatásos és megtévesztő különbség volt az, hogy a diákgyűléseken állították össze a követeléseket, s az ő szervezeteik nevében terjesztették sokszorosított röplapokon. A diákok fellépése mögött nem érződött rossz indulatú politikai számítás, megtervezett hátsó szándék. Gyűléseiket, követeléseik megfogalmazását, minden fellépésüket romantikus lelkesedés fűtötte. A nacionalista nézetek különösen jó talajra találtak a diákmozgalomban. Ezzel magyarázható, hogy pontjaik között több foglalkozott a nemzeti múlt emlékeinek megbecsülésével, a nemzeti függetlenség szovjetellenes tartalmú követeléseivel. Elvakította őket, hogy az „eszme megtisztításáért, a jobb szocializmusért” harcolnak. Bár a hangadók nem közülük kerültek ki, de közismert volt, hogy az egyetemi és főiskolai hallgatók többsége munkás- és dolgozó parasztcsaládból származott. Úgy nézett ki, a „nép fiai” terjesztik elő követeléseiket, és nem kacskaringós utat megjárt politikusok, nem külföldön működő rádiók, közismert reakciós emigránsok. Mindez növelte a „pontok” hitelét, a fellépés hatásosságát, és különösen a kevésbé tájékozott embereket zavarta meg.

Az egyetemisták körében igen széles körű agitációt folytatott a Nagy-csoport és a Petőfi Kör. Az ő nézeteik szervezett terjesztésére vállalkozott a „budapesti DISZ-fiatalok radikális csoportja” is, amely október 6-án titkosan jött létre. A Szabad Európa Rádió „javaslatait” a klerikális ifjúsági mozgalom csoportjai terjesztették.

A tüntetést megelőző napok diákgyűléseinek hangulata már szélsőségesen egyoldalú és minden józanabb vagy ellentmondó hangot elvető, diktatórikus volt. Több helyen szervezett csoportok irányították a hangulatot közbekiáltásokkal, tüntetésekkel, fütyüléssel – amint az a visszaemlékezésekből kitűnik. A miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemen 1956. október 23-án ülésezett a diákparlament. A gyűlés folyamán a választott elnök, Dobi Imre egyetemista lemondott. Lemondását így indokolta meg A Mi Egyetemünk című lapban: „… a szólásszabadságot a lehető legsúlyosabban sértő módon nem volt lehetőség arra, hogy mindenki kifejtse álláspontját. Néhányan, akik miatt szégyenkezem, és szégyenkezik minden diák, minden művelt, gondolkodó ember, közbekiáltásokkal, füttyel megakadályozták a vélemények szabad kifejtését.

A demokratizmus sárbatiprásának legfényesebb példája volt, hogy a tömeg, amely az egyik pillanatban a sajtószabadságot követelte, a másik pillanatban nemcsak a szólásszabadságot, hanem a gondolatszabadságot is elvetette … egyesek az övékkel egyező vélemény nyilvánítására akarták – nem kérni, hanem kényszeríteni oktatóinkat és Vendégeinket.

A fenti megnyilvánulások bírtak engem arra, hogy lemondjak az elnökségről. Nem tartottam elveimmel, a demokratizmusról bennem kialakult fogalommal összeegyeztethetőnek a gyűlés menetét. Nem volt demokratikus a gyűlés menete a későbbiekben sem. A kéttagú elnökség viselkedésével és véleményével befolyásolta a vitát …”

Igen figyelemreméltó a tanulságot összegező utolsó mondat: „A tömeghangulatot felhasználó, az ifjúság érdekeinek sokat ártó elemek diktatúrája volt ez a gondolkodásra érett emberek felett.”

Ilyen légkört alakítottak ki a szervezett csoportok, a többiek szemét pedig elvakította a fiatalos lelkesedés, a szocializmus „megjavításának” vágya vagy a nacionalista felszólalásokkal szított hangulat. Ezért fogadta általános elragadtatás és lelkes ováció Bihari Sándor miskolci író nacionalista demagógiára épített felszólalását. Bihari dicsérte a gyűlés „forradalmi” hangulatát, támogatta a IV. éves gépészek nevében előterjesztett követeléseket: a szovjet csapatok kivonását és a Varsói Szerződésből való kilépést. Durván uszított a Szovjetunió és a szomszéd országok ellen. Kijelentette, hogy Magyarországon „az egész nép nyomorog”, mert a „Szovjetunió kizsákmányol minket”. Az „alacsony életszínvonal” másik oka szerinte az volt, hogy „elrabolták tőlünk azokat a területeket, amelyek mindig Magyarországhoz tartoztak”, és követelte azok „visszacsatolását”. Hosszú percekig tartó ütemes tapssal jutalmazták a hírhedt horthysta, irredenta követelést: „Mindent vissza!” Ilyen nacionalista uszítással ezreket tettek vakokká és süketekké, és százak fogtak fegyvert érte a fiatalok közül. Így kovácsolták a nacionalista, szovjetellenes „nemzeti egység” elemeit.

A Nagy-csoport jól ismerte a diákgyűlések légkörét és menetét, ezért akcióba lépett. „A pártellenzék egyes tagjai – fogalmazták szerényen fentebb idézett könyvükben Molnár Miklós és Nagy László – már szombaton, október 20-án azt javasolták diák barátaiknak, hogy a közeli napokban néhány értelmiségi és ifjúsági küldöttség vonuljon fel a Bem szobor elé …” A Budapesti Műszaki Egyetemen éppen ezen a napon határozták el a diákok, hogy ha követeléseiket két héten belül nem valósítják meg, akkor tüntetéssel fogják elégedetlenségüket kimutatni.

A Nagy-csoport és a belső ellenség, ha esetleg más-más célból is, de arra törekedett, hogy minél korábban legyen tüntetés, ne várjanak két hétig. Tudták, hogy a gyűlések hangulata sokáig nem fokozható, előbb-utóbb kifullad. Az is ismert volt előttük, hogy a párt és a kormány vezetői október 23-án térnek vissza Jugoszláviából, és utána néhány nap múlva esetleg hatékony intézkedésekre lehet képes a vezetés. Tudomásukra juthatott, hogy éppen október 21-én este állították le a Néphadsereg karhatalmi felkészítését szolgáló terv végrehajtását. Végül úgy gondolták, hogy a magyar népnek és az ifjúságnak a lengyel nép iránti mély baráti érzéseit fel lehet használni arra, hogy a „szolidaritási tüntetésre” rávegyék a diákokat.

A Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottsága 1956. október 19-21. között tartotta VIII. plénumát. A beszámolót Wladislaw Gomulka tartotta, aki hét év után tért vissza a politikai életbe, és a plénum a KB első titkárává választotta. A Központi Bizottság állást foglalt a társadalmi-politikai élet megújítása, a szocialista demokrácia fejlesztése mellett, elhatározta a néptömegek fokozottabb bevonását az állam és a gazdaság vezetésébe, a dolgozók anyagi érdekeltségének növelését a termelésben, Lengyelország sajátos feltételeinek figyelembevételét a szocializmus építésében stb. A lengyel dolgozók és különösen a diákok gyűléseiken fejezték ki egyetértésüket a plénum döntéseivel, s országszerte növekedett a politikai aktivitás. Ezekről az eseményekről nem volt hivatalos tájékoztatás nálunk, s így sok kósza hír és tudatosan felröppentett hazugság terjedt éles összeütközésekről, politikai harcokról és diáktüntetésekről. Ezek a hírek adtak alapot a „szolidaritási tüntetés” jelszavának.

Október 22-én este az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem hallgatóinak provokációs hangulatú gyűlésén több idegen, az egyetemhez nem tartozó személy is megjelent. Kétszer is felszólalt ott Szilágyi József, Nagy Imre alvezére, bizalmi embere. Előbb Nagy Imrét követelte a hatalomra, majd második felszólalásában azonnali tüntetésre buzdított, amit a diákok meg is szavaztak. Hasonló hangulatban zajlott akkor a bölcsészek összejövetele, a művészhallgatók gyűlése is, ahol szintén agitáltak a tüntetés mellett.

Október 22-én este és éjjel a Petőfi Kör vezetősége is ülésezett, és a „drámai ülésre diákküldöttségek érkeztek” – írta Nagy Balázs, a kör egyik vezetője. A műegyetemisták gyűlése után megkezdődött a többi egyetem és főiskola diákjainak mozgósítása a tüntetésre. A résztvevők „úgy döntöttek, hogy haladéktalanul érintkezésbe lépnek Nagy Imrével, közlik vele a tüntetés elgondolását, annak céljait …”* Az igazság a Nagy Imre-ügyben. Brüsszel 1959. 53. old. * Nagy Imre aznap tért vissza Badacsonyból Budapestre.

Október 23-án délelőtt a Petőfi Kör vezetősége folytatta a tüntetés szervezését. Megbízottai és szervezést előkészítő csoportjai járták az egyetemeket, diákotthonokat, utasításokat adtak, kijelölték a tüntetés útvonalát, jelszavakat fogalmaztak stb. Ugyancsak délelőtt gyűltek össze a Nagy-csoport „fontosabb” tagjai Losonczy Géza lakásán, ahol szó volt a Nagy Imre vezetése alatt létrehozandó új kormány programjáról, és figyelemmel kísérték a tüntetés előkészítését.

Az előkészítő munkát segítette a hivatalos szervek magatartása is. A párt központi lapja, a Szabad Nép „Új tavaszi seregszemle” címmel vezércikkben helyeselte a diákifjúság magatartását. „Pártunk és lapja, a Szabad Nép, odaáll az ifjúság mellé, helyesli ezeket a gyűléseket, és sok sikert kíván az ifjúság okos, alkotó tanácskozásaihoz … Ezeken a gyűléseken az egyetemi hallgatóság hatalmas többsége vesz részt a szocializmus híveként …” Az ellenforradalom előestéjén megfogalmazták az „antisztálinista” tételt is, hogy: „Minden válasz nélkül hagyott ellenforradalmi hang, minden burzsoá provokáció a szektarianizmus malmára hajtja a vizet az adott körülmények között.” Ez a revizionista „egyoldalú érzékenység” nem számolt komolyan a burzsoá restauráció veszélyével; egyik szálláscsinálójának szerepét töltötte be. A szocializmus ügyéhez hű egyetemi hallgatók viszont azt olvasták ki a cikkből, hogy mindenben együtt kell tartaniuk a többiekkel. Így a Budapesten tanuló közel 15 ezer egyetemi hallgató majdnem egésze részt vett a tüntetésen.

Mint ismeretes, a belügyminiszternek a közrend biztosítása érdekében hozott rendeletét, a gyülekezési és felvonulási tilalmat, amit a budapesti rádió délben egy órakor ismertetett, fél háromkor visszavonták, a tüntetést engedélyezték. A tüntetés pedig alkalmat adott minden rendű és rangú szervezett és szervezetlen ellenséges elemnek, hogy az utcára tóduljon, elszabadítsa a szenvedélyeket a követelések fokozásával, új és új jelszavak bedobásával, amelyek a jóhiszemű követelésektől szocializmusellenes, antikommunista, nacionalista jelszavakig fajultak el. Az elvakult, a tüntetéstől megittasult tömeg mögött és a közben beállt est leple alatt előlopakodott a fegyveres ellenforradalom, és a Rádiónál, a legalkalmasabbnak tűnő pillanatban eldördültek a néphatalom megdöntésére törő fegyverek.

 

SaLa

 

Kérem, anyagilag támogass aa Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb sarkában látható    piktogrammra felső felső Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter  2747 Törtel,  Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a  „Köszönjük” – rovatban tájékoztatjuk!  balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De minimum LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudod tá mogatni!

A következetesen objektív tudomány szerint csak az anyag létezik, a tudományos módszerrel másra nincs bizonyíték, ez a materializmus világnézete. A tudománytalan módszer nem szolgálja az emberiség érdekeit, az idealizmus és a vallás ezen az úton jár.

Idealizmus: filozófiai irányzat, amely a filozófia alapkérdésének megoldása tekintetében a materializmussal ellentétes, amennyiben a szellemi, a nem anyagi elsődlegességéből és az anyagi másodlagosságából indul ki. Ez viszi közel a valláshoz, amely szerint a világ időben és térben véges, s az isten teremtette. … Az elméleti gondolkodás fejlődése során az idealizmus lehetősége – a fogalmaknak tárgyuktól való elszakítása – már a legelemibb absztrakcióban fennáll. Ez a lehetőség csak az osztálytársadalom viszonyai között válik valósággá, ahol az idealizmus úgy jelenik meg, mint a mitológiai, fantasztikus vallási képzetek folytatása tudományos köntösben. … Az idealizmus a valóságos emberi megismerés talaján keletkezik, annak bonyolult, ellentmondásos voltából fakad. Magában a megismerési folyamatban benne rejlik annak lehetősége, hogy az ember érzeteit, fogalmaik elszakítsák a reális dolgoktól, továbbá, hogy a képzelet eltávolodjék az objektív valóságtól. – Marxista fogalomlexikon

Ha észlelhetően, ha a következetesen objektív tudományos módszerrel következtethetően, bizonyíthatóan létezne az isten szellem valami, akkor az is csak anyagból lenne – talán az istenanyagból vagy a szellemanyagból – hmmm … ha ha ha. Valósként elfogadásához azonban előbb még a tudományos módszerrel fel kellene fedezni az istent, a szellemvilágot, de eddig még nyoma sincs az isten anyagi, szellemi formának. A képzelet szülte magyarázat nem bizonyíték, ha nyoma sincs a valóságban. Ilyen alapokra építenek a vallások! Ezért az elfogadásához csak a hiszékenység szükséges és elégséges is. Hinni kell és kész! A vallás nem a tudományos gondolkodásra, hanem a hitre, a hiszékenységre, a képzelődésre építi világnézetét, amit azonban nem tud bizonyítani!

Vallás: az emberek mindennapi léte fölött uralkodó külső erőnek fantasztikus tükröződése az emberek fejében, amelyben a természeti erők természetfeletti formát öltenek. Teológiai szempontból (amelyet a filozófiai idealizmus igyekszik érvekkel alátámasztani) a vallás az emberek örök belső érzésével függ össze, amely valamilyen szellemi princípiummal való kapcsolatát fejezi ki. … A vallás alapvető és döntő ismérve: a természetfelettibe vetett hitt. … Lenin szavaival élve, ,,a szellemi elnyomás egyik fajtája, amely mindenütt ránehezedik a másoknak végzett örökös munka, az ínség és a magárahagyottság által szorongatott néptömegekre” (Lenin Művei. 10. Kötet Szikra 1954. 73. Oldal). – Marxista fogalomlexikon

Ateizmus: a természetfelettibe (szellemekbe, istenekbe, túlvilági életbe stb.) hitet tagadó nézetek rendszere. Az ateizmus tárgya: a vallás keletkezésének és létezésének, forrásainak okainak tisztázása, a vallási tanítások bírálata és a tudományos világkép szempontjából, a vallás társadalmi szerepe s a vallási előítéletek leküzdése útjainak megvilágítása. Az ateizmus keletkezése és fejlődése a tudományos ismeretek fejlődésével függ össze. … Az ateizmus vallás ellen vívott harca szorosan összefügg az osztályharccal. … A vallás uralmának aláásásában jelentős szerepe volt a polgári ateizmusnak: Spinoza, a francia materialisták, Feuerbach és mások. A polgári ateisták az egyház reakciós jellegének leleplezésével történelmi szerepet töltöttek be a feudalizmus elleni harcban, elősegítették a feudalizmus megdöntését. Ugyanakkor a polgári ateizmus következetlen és korlátozott volt, felvilágosító jelleget öltött és a nép felé fordult. Következetes, harcos ateisták voltak az orosz forradalmi demokraták. Legkövetkezetesebb formáját a marxizmus-leninizmusban ölti, az ateizmus a proletariátus érdekei, társadalmi helyzete és szerepe egybeesnek a társadalom fejlődésének objektív tendenciáival; s így a marxista ateizmus mentes az ateizmus nem marxista formáira jellemző osztálykorlátozottságtól. A marxista ateizmus harcos jellegű. A történelemben először veti alá sokoldalú bírálatnak a vallást, kijelölve végleges leküzdésének útjait és eszközeit. – Marxista fogalomlexikon

SaLa világnézete

 

Kérem, anyagilag támogass a a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb sarkában látható    piktogrammra felső felső Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter  2747 Törtel,  Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a  „Köszönjük” – rovatban tájékoztatjuk!  balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De minimum LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudod támogatni!