Kategória: Egyéb

2

(idézet: Ellenforradalom tollal és fegyverrel 1956 – Berecz János)

AZ INTERNACIONALISTA SEGÍTSÉG
ÉS A BELSŐ ERŐK SZEREPE

A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megalakulásakor széles körű nemzetközi támogatást kapott. Az ellenforradalom utolsó napjaival egyidőben Liu Sao-csi vezetésével nagy létszámú kínai küldöttség tartózkodott Moszkvában, és „közelről” elemezték a helyzetet a szovjet vezetőkkel. November 1-én Hruscsov, Molotov és Malenkov, az SZKP akkori vezetői a szovjet-lengyel határon konzultáltak a lengyel vezetőkkel. Ezután Hruscsov és Malenkov folytatta misszióját, és november 2-án tárgyaltak a román, a csehszlovák és a bolgár vezetőkkel a kialakult helyzetről és a tennivalókról. November 2-án este érkeztek Brioni szigetére, ahol 3-án reggelig Tito, Kardelj és Rankovics jugoszláv vezetőkkel folytattak széles körű eszmecserét.

A konzultációkon sokféle nézet és felfogás kapott hangot, de az alapvető kérdésekben azonos volt az álláspont. Megállapították, hogy Magyarországon tért nyert az ellenforradalom, amely felszámolja a dolgozók szocialista vívmányait, háborús tűzfészket teremt Európa közepén, és ezzel súlyosan veszélyezteti a szocialista országok biztonságát, Európa békéjét. Éppen ezért egyetértés volt abban, hogy a magyarországi ellenforradalom leverése nemcsak magyar ügy, hanem közös, internacionalista érdek, nemzetközi jelentőségű követelmény. Értesülve arról, hogy a szocialista rend és törvényesség helyreállítására új forradalmi központ alakult meg, a szocialista országok vezetői egyöntetűen leszögezték, hogy feladatának teljesítéséhez készek megadni minden segítséget. Egyetértés alakult ki abban is, hogy ha az új forradalmi kormány fegyveres segítséget kér az ellenforradalmi csoportok leveréséhez, akkor azt a Szovjetunió katonai egységei adják meg. Felmerült a csehszlovák és román részvétel lehetősége is, de ettől történelmi okok miatt eltekintettek.

A Kádár János vezette forradalmi központ nézete szerint is „az első és elkerülhetetlen lépés a proletárdiktatúra megszilárdítása érdekében az ellenforradalom fegyveres csoportjainak a szétzúzása volt. Ezért minden egyéb feladatot e fő feladatnak rendeltünk alá.”* Kádár János: A szocializmus teljes győzelméért. Kossuth Könyvkiadó 1962. 49. old. * A Szovjetunió helyt adott az új kormány segítségkérésének, és november 4-én hajnali 4 órakor megindult a fegyveres ellentámadás. Az ellenforradalom fegyveres szétzúzása november 9-én lényegében befejeződött, de romboló hatása tovább tartott.

A Kádár János vezette forradalmi központ jól tudta, hogy az ellenforradalom fegyveres felszámolása csak a kiindulópont. A szocialista konszolidáció lényegét jelentő feladatok megoldása már a magyar forradalmi erők tevékenységétől függ. Minden jelentős társadalmi mozgásnak ugyanis mélyen fekvő belső okai vannak. Külső tényezők befolyásolhatják a változások erejét és irányát, de a belső okok és erők játsszák a meghatározó szerepet. Ezért a további fejlődés meghatározójává a forradalmi központ döntései és állásfoglalásai váltak.

A külső segítség csak bizonyos, körülhatárolt szerepet tölthet be. Az 1956-os Magyarországon felszámolta a fegyveres ellenforradalmi bandákat, megszüntette a fehérterror tombolását, megakadályozta és kizárta a nemzetközi imperialista beavatkozás folytatását. Ezzel együtt erkölcsi-politikai támogatást jelentett a szocializmus magyar híveinek, biztosította annak a feltételeit, hogy fellélegezzenek, rendezzék soraikat, és megkezdjék az ellentámadást a politika, a gazdaság és az ideológia területén.

Valamely ország társadalmi-politikai mozgásában a belső erők játszanak meghatározó szerepet. A politikai felépítmény újjáépítését nem irányíthatja külföldi katonaság. Megpróbálhatja, de csak átmenetileg lesz hatásos, mert a szocialista társadalom erejét a nemzet alapvető osztályainak támogatása alapozza meg és gyarapítja. A gazdasági nehézségek megoldása is elsősorban a nemzeti termelés színvonalától, a termelés eredményességétől függ. A földet csak az adott ország parasztsága művelheti meg. Az üzemek termelésének folyamatosságát a munkások és műszaki értelmiségiek munkája biztosítja. Egy társadalom eszmei kuszáltsága, zűrzavara nem küzdhető le fegyverrel, csak ideológiai-politikai harcban, vitában, kitartó ideológiai felvilágosító munkával.

Mindezt világosan felismerte a Kádár János vezette forradalmi központ, és ennek megfelelően hozta meg a szükséges intézkedéseket.

Az ellenforradalmi fegyveres csoportok felszámolása mellett a kommunisták sorainak rendezése, a párt újjászervezése volt a legfontosabb feladat. Az újabb személyekkel kibővült forradalmi központ, a Magyar Szocialista Munkáspárt Ideiglenes Központi Bizottságaként már november 6-án felhívást tett közzé a párt újjászervezéséről. „Dicső múltú és sokat szenvedett pártunk történelmének legnehezebb szakaszát éli át. A helyzet megköveteli, hogy összefogjuk a párt minden erejét, mert csak így tudunk eredményesen szembeszállni a kapitalizmus visszaállítására irányuló ellenforradalmi támadásokkal és megvédeni a nép hatalmát. Csak így tudjuk biztosítani a magyar munkásosztály, a dolgozó parasztság, a haladó értelmiség, az egész magyar nép számára a demokratizmus legszélesebb körű kifejlesztését, nemzeti függetlenségünket és szuverenitásunkat, a szocialista rend győzelmét!” – állapította meg a magyar kommunistákhoz szóló felhívás. A továbbiakban a kétfrontos harc elvi alapján határolta el a szerveződő új pártot a „Rákosi-klikk káros politikájától” és a „nacionalista-soviniszta alapra helyezkedő” Nagy Imre-Losonczy-csoporttól, amely „utat nyitott az ellenforradalmi erőknek”. Ezzel összefüggésben hangsúlyozta: „Hogy a múlt hibáival való határozott szakítást ily módon is világossá tegyük, határoztuk el, hogy a párt nevét megváltoztatjuk, a Magyar Szocialista Munkáspárt nevet vesszük fel.” A felhívás nem szépítette a helyzetet, de optimistán nyilatkozott a jövőről. „A helyzet súlyos. De ha összefogunk és rendezzük sorainkat, elég az erőnk! Pártunk legyőzhetetlen, ha kitart eszméi mellett, és ha a munkásosztályra, dolgozó népünk széles tömegeire támaszkodik. Elvtársak! Munkára, harcra fel!”* Népszabadság, 1956. november 8. *

A felhívás nyomán nagy lendülettel indult meg a pártszervezetek újjászervezése. A párt régi harcosai, az üldözöttek és a megfélemlítettek, az eszme iránt hűséges kommunisták kezdeményezően léptek fel a pártszervezetek létrehozásáért. November végéig már 1980 alapszervezet működött, és számuk napról napra növekedett. A forradalmi központ időközben kibővítette sorait, és megalakult a Magyar Szocialista Munkáspárt Ideiglenes Központi Bizottsága, amely november 11-én megtartotta első ülését. A KB alapvető következtetéseit Kádár János ismertette aznap elhangzott rádióbeszédében.

A Központi Bizottság világos állásfoglalásai és aktív munkája nyomán mind több pártszervezet alakult meg, és növekedett az aktív harcot vállaló kommunisták száma is. Az 1956. december 30-i kimutatás szerint mintegy 102 000 tagja volt a pártnak.** Legyőzhetetlen erő. A magyar kommunista mozgalom fejlődésének 50 éve. Kossuth Könyvkiadó 1968. 235-236. old. * A valóságban ennél már jóval többen léptek fel a párt vezetésével együtt a szocialista konszolidáció mellett.

Fellépésének kezdetétől a forradalmi központ arra törekedett, hogy megszervezze, újjáalakítsa a munkás-paraszt hatalom fegyveres erejét; ez már november 4-én megkezdődött. Az első lépés volt biztosítani a honvédség semlegesítését a november 4-i ellentámadás megindulásakor. Münnich Ferenc november 4-én hajnalban kiadta első parancsát a fegyveres erőknek: „Elrendelem, hogy a Magyar Néphadsereg egységei ne tüzeljenek a szovjet egységekkel szemben. Parlamentereket küldjenek az oda érkező csapat elé.” A felhívást megértették a munkáshatalomhoz hű tisztek, és az ország egyetlen helységében sem történt tragikus összecsapás. A legtöbb helységben a néphadsereg alakulatai segítették a szovjet csapatokat a rend helyreállításában.

Az új kormány biztonságáról magyar fegyveres egységek gondoskodtak. November 4-én hajnalban Hudák László őrnagy, a Kilián Repülő Tiszti Iskola elhárító osztályának parancsnoka arra kérte Szabó József alezredest, az iskola ezredparancsnokát, hogy szervezze meg a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány székhelyének, a megyei tanács épületének a biztosítását. A fegyveres őrséget november 4-én szervezték meg az iskola hallgatóiból, amely aztán kiegészült a Légvédelmi Tüzértiszt-helyettesi Iskola egységével, amelyet Kaszás Béla alezredes vezetett. A megyei tanács épületének biztosítása mellett őrséget állítottak a hidakhoz, a főútvonalakhoz, megszállták a postát, a bank épületét, a vasútállomást, és biztosították a rádióstúdiót. Feladatuk ellátásához teljes támogatást kaptak a szovjet parancsnokságtól.

November 8-tól határozott intézkedések történtek a Munkás-Paraszt Kormány fegyveres erőinek a megszervezésére. A kormány november 8-án nyilatkozatot adott ki a karhatalom megalakításáról. Münnich Ferenc altábornagy, a fegyveres erők minisztere november 10-én utasította a honvédtiszteket, hogy valljanak színt, és vállalják a rend helyreállításának feladatát, vagy szereljenek le. A határozott intézkedések hatására nagy ütemben indult meg az új kormány fegyveres erőinek a megszervezése.

A leggyorsabban Budapesten alakultak meg a karhatalmi egységek. Az 1. honvédtiszti forradalmi ezred november 9-ről 10-re virradó éjjel alakult meg a Dózsa György úti Sporttiszti Iskolán. Az ezred a kecskeméti 5. gépesített hadosztály tisztjeiből, volt partizánokból és belügyminisztériumi dolgozókból állt. Létszáma november 20-ra elérte az 1170 főt. A 2. honvéd forradalmi ezred november 13-a és 16-a között alakult meg a Zrínyi Miklós Katonai Akadémián, a hallgatókból és az ott jelentkező honvédtisztekből. Az ezred 10 századból, 1200 főből állt. A 3. forradalmi karhatalmi ezred szervezése november 10-én indult meg mintegy 400 fővel a budai Petőfi Laktanyában; ennek a létszáma rövidesen elérte az 1050 főt. December elejére megalakult egy rendőr karhatalmi ezred is.

A kormány felhívására gyors ütemben alakultak meg a megyei székhelyeken is a karhatalmi egységek. Például a Bács megyei karhatalom november közepén alakult meg 80 fővel, és november végére elérte az 1000 főt. Győrben november 10-től indult a szervezkedés 126 fővel. December közepére már majdnem ezer fővel rendelkezett. Heves megyében már november 3-án felvették a kapcsolatot a szovjet egységekkel, november közepére pedig a hat járásnak megfelelően hat karhatalmi alegység működött. A veszprémi század november 13-án alakult meg 70 fővel, ami gyorsan nőtt 200 fölé.* Honvéd Levéltár. 1956-os anyag. 10. csomó. 540. old. * Az adatokat tovább lehetne sorolni. Az összegezett tény: a forradalmi karhatalom létszáma 1957 elejére elérte a közel 18 000 főt.** Szabó Árpád: A Magyar Forradalmi Honvéd Karhatalom. (1956. november-1957. június.) Zrínyi Katonai Kiadó 1976. 51., 54. old. *

A Munkás-Paraszt Kormány már november 7-i ülésén hozzálátott az államhatalmi szervek újjáalakításához. Az ellenforradalmárok arra törekedtek, hogy felszámolják a tanácsi szerveket, és „forradalmi”, vagy „nemzeti bizottságnak” elnevezett és álcázott ellenforradalmi intézményekkel helyettesítsék őket. Az új kormány megalakulásának hírére a néphatalomhoz hű tanácsi emberek több megyében azonnal megalakították a munkás-paraszt forradalmi bizottságot vagy tanácsot. Az új kormány viszont nem akart új helyi hatalmi szerveket létrehozni, és így már november 7-i határozata kimondta: „a törvényes állami végrehajtó szerv mindenütt a tanácsok végrehajtó bizottsága”.*** A magyar forradalmi munkásmozgalom története. Kossuth Könyvkiadó 1976. 586. old. * A tanácsok munkája szerte az országban igen gyorsan újjászerveződött.

A tapasztalatok alapján, sok-sok példával alátámasztva állapíthatjuk meg, hogy a külső segítség igénybevétele nem csökkentette, hanem növelte a magyar forradalmi erők szerepét és fontosságát. A felelősség a hazai forradalmi központra hárult, miközben e központ nemcsak vállalta, hanem nagyon aktívan dolgozott a forradalmi polarizáció végig vitelén, a szocialista konszolidáció belső erőinek a megszervezésén.

 

SaLa

 

Kérem, anyagilag támogass aa Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb sarkában látható    piktogrammra felső felső Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter  2747 Törtel,  Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a  „Köszönjük” – rovatban tájékoztatjuk!  balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De minimum LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudod támogatni!

1

(idézet: Ellenforradalom tollal és fegyverrel 1956 – Berecz János)

AZ ÚJ FORRADALMI KÖZPONT
MEGALAKÍTÁSA

1956. november 4-én hajnali 5 órakor rádióadás útján ország-világ értesült arról, hogy megalakult és működni kezdett a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány. Az új kormány, katonai segítséget kérve a Szovjetunió kormányától, hozzálátott a fegyveres ellenforradalom felszámolásához, hogy megvédje, megszilárdítsa a néphatalmat, és megteremtse a szocializmus építése folytatásának a feltételeit. Ezt a magyar nép nemzeti sorsát alapvetően meghatározó lépést sok nehéz egyéni és kollektív döntés előzte meg. A nem könnyű döntések meghatározója, lényege a forradalmi szakítás volt.

Az október 23-át követő első napokban az események irányát nagyon nehéz volt pontosan felmérni. Egyidejűleg jelentkeztek ugyanis a Rákosi-Gerő-klikknek a szocializmus, a hazafiság eszméit megsértő politikai vonala elleni jogos felháborodás megnyilvánulásai, a párt- és államélet lenini normáinak helyreállítását célzó követelések, valamint a kapitalizmus, sőt a kizsákmányoló nagybirtokrendszer visszaállítására irányuló előbb burkolt, leplezett, majd mind nyíltabb törekvések. Az események egyre gyorsabban peregtek, és mind határozottabban domborodtak ki az ellenforradalom lényegi vonásai.

A tömegek között felmérhetetlen volt a zűrzavar. Százezrek hitték, hogy követeléseik, jogos igényeik kielégítéséért folyik a harc. Az ellenforradalmi erők kezdetben jól álcázták igazi céljaikat; jelszavaik a szocializmus megtisztításáról, szocialista felvirágzásról, a nemzeti szuverenitás, a szabadság és a demokrácia győzelméről szóltak. Mindezt hangzatos hazafias szóáradattal bővítették, nacionalista uszítással tűzdelték. A fehérterror megdöbbenést váltott ki ugyan, de az atrocitásokat a szükséges megtisztulás elkerülhetetlen megnyilvánulásaiként magyarázta a minden eszközzel és nagy hangerővel dübörgő propaganda.

A szocialista forradalom tudatos híveit, a helytállásra kész kommunisták tízezreit tehetetlenségre kárhoztatta ez a lehetetlen helyzet. Akik harcoltak és harcolni akartak a munkáshatalom védelméért, nem kaptak megfelelő útmutatást, nem volt irányító központjuk. Október 28-án a Nagy Imre-kormány forradalminak nyilvánította az eseményeket, s így azok váltak ellenforradalmárokká, akik a szocialista Magyarországért, illetőleg védelméért küzdöttek. A pártot feloszlatták, újjászervezéséről csak egy nyilatkozat szólt.

Nehezítette a tisztánlátást az is, hogy a nemzetközi kommunista mozgalom és a szocialista országok első megnyilatkozásai sem voltak egyértelműek, miként maguk az események sem. Világos értékelésük csak október végén november első napjaiban született meg, de hazánkban akkor sem vált széles körben ismertté.

Október 30-án az ellenforradalmár csoportok heterogén összetételű, de központosított osztagai megostromolták a Magyar Dolgozók Pártja budapesti székházát a Köztársaság téren. A több órás tűzharc az ellenforradalmi fegyveres erők magasabb fokú szervezettségéről tanúskodott: a támadás irányított volt, és nehézfegyvereket is bevetettek. A székház elfoglalása után a védők közül 25 személyt kegyetlenül legyilkoltak, és halálosan megsebesítették a pártbizottság köztiszteletben álló, a szocialista gyakorlat tényleges megújításán fáradozó titkárát, Mező Imrét. Ez az ostrom jeladás volt. Ettől kezdve az ellenforradalmi fegyveres bandák a pártházak elfoglalását, a helytálló kommunisták üldözését, a szocializmus híveinek megfélemlítését tekintették fő feladatuknak.

Az események valódi jellegét változatlanul palástolta, hogy az ország élén kommunisták vezette kormány állott. Nagy Imréről, a sűrűn, két-három naponként változó kormány elnökéről köztudott volt, hogy négy évtizede harcosa a magyar kommunista mozgalomnak, és részt vett a Komintern munkájában is. Joviális fellépése, szép magyaros beszédstílusa, a személyi kultusz káros következményei elleni korábbi fellépései nagy tekintélyt kölcsönöztek személyének. Ő pedig október 30-án kezet nyújtott a budapesti pártház ostromát irányító Dudás József ellenforradalmi vezérnek. Az új helyzetnek azzal kívánt nemzetközi biztosítékokat szerezni, hogy október 31-én bejelentette Magyarország kilépését a Varsói Szerződésből, és kinyilvánította az ország örökös semlegességét. A feltételek biztosításáért a tőkés nagyhatalmakhoz fordult. Ekkor már nyilvánvalóvá vált, hogy vele tovább haladni nem más, mint a szocializmus eszméinek elárulása, hozzájárulás a munkáshatalom felszámolásához.

Az ellenforradalmi veszélyt Nagy Imre környezetében is egyre többen kezdték felismerni. A vele együtt haladó, tekintélyes régi harcos, Szántó Zoltán november 2-án azzal a kéréssel fordult a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság akkori budapesti nagykövetéhez, D. Soldatichoz, hogy veszély esetén kaphatnak-e menedékjogot a nagykövetség épületében „a pogromokat rendező ellenforradalmárok elől, akiknek akciói ebben az időben dühöngtek”. November 3-án meg is kapta az igenlő választ.* D. Soldatic visszaemlékezései. Vjesnik, 1977. XI. 28. * Nagy Imre közvetlen munkatársa, a személyi kultusz időszakában meghurcolt Losonczy Géza államminiszter november 3-án sajtóértekezletet tartott a Parlamentben. Ezen az összejövetelen kijelentette: „A kormány véleménye szerint az országban meglehetősen elevenek az ellenforradalmi erők. A magyar kormány ezért szükségesnek látja teljes egészében kijelenteni, hogy az elmúlt tizenkét esztendő olyan eredményeiből, mint a földreform, az államosítás és a szociális vívmányok, semmit sem kíván feladni. … nem fogja tűrni a kapitalizmus restaurációját Magyarországon.”** Egyetemi Ifjúság, 1956. XI. 4. *

Az ilyen beismerések és fogadkozások csak tovább ködösítették a helyzetet, mert a kormány intézkedései éppen az ellenforradalom következményeit stabilizálták és nemzetközi védelmét szolgálták. Nem tettek tényleges lépéseket az ellenforradalommal szemben. Ezzel a politikával és magatartással szakítani kellett, mert ez az árulás útja volt. Ugyanakkor az ellenforradalommal szemben a személyi kultusz időszakának a politikája nem lehetett alternatíva, és személyi garnitúrája sem lehetett az új forradalmi központ kezdeményezője.

1956. november 1-én Kádár János és Münnich Ferenc megállapodott abban, hogy az új forradalmi központ megszervezése létkérdés. Az esti órákban elhagyták Budapestet, és hozzáláttak a forradalmi ellentámadás előkészítéséhez. November 2-án, Nógrádi Sándor altábornagy szervezésében, Marosán György, Apró Antal, Kiss Károly és más elvtársak is követték Kádár Jánost.

A szakítás és az ellenforradalommal való szembefordulás rendkívül nehéz körülmények és feltételek közepette ment végbe. A Magyar Dolgozók Pártja két ismert vezető gárdájának bukását jelezték az események, de a csőd ekkor még kevesek előtt volt nyilvánvaló. A „baloldali” gárda, a Rákosi-klikk a válság előidézője volt a törvénytelenségek elkövetésével, helytelen intézkedésekkel, hiú féltékenységével és a saját pozícióikhoz való vak ragaszkodással. Személyi hatalmukat a szocializmus előfeltételének tekintették, és éppen ezzel ásták alá annak alapjait. Az MDP-nek ez a régi vezetése nem lehetett új központ, mert elvesztette a párttagság és a dolgozó tömegek bizalmát, saját maga is felelős volt a kialakult helyzetért, és képtelen volt programot adni a kivezető útra.

A „jobboldali” gárda, Nagy Imre központja megmámorosodott a változásoktól és a hatalom megragadásától. Miközben az utcákon az ellenforradalmi terror dühöngött és az intézményekben a szocialista-ellenes erők vették át a hatalmat, miközben üldözték a szocialista hazafiakat, ők rohantak az események után, és közben azt képzelték, hogy irányítják azokat. Mindenben kielégítették az ellenforradalom politikai igényeit, és úgy tettek, mintha – a néphatalom felszámolásának időszakában – valamiféle ünnepélyesen kinyilvánított és abszolutizált nemzeti szuverenitás volna a legfontosabb. Az eltávolításukat tervező ellenforradalmárok mögéjük felzárkózva és segítségükkel jutottak be a hatalom, a kormányzás sáncaiba, és így a törvényesség látszatával takaróztak. Fordulatot végrehajtani már nem tudtak, és nem is akartak.

Igen nehéz helyzetben voltak azok, akik a forradalmi szakítást kezdeményezték és végrehajtották. Mindvégig betartották a párt szervezeti szabályzatának előírásait: megelőzően nem szervezkedtek, nem alakítottak csoportot vagy frakciót. Tudtak egymásról, de szervezeti kötelékek nem voltak közöttük. Kádár János elvtárs mondotta az Országgyűlés 1957. május 11-i ülésén: „Meg kell őszintén mondanom, hogy a vezetésnek ez a része azokban a nehéz napokban súlyos zavarban volt. Legalábbis én, a magam nevében mondhatom, hogy az események sodrában nem volt egyszerű dolog megérteni, hogy mi történt. És a következő lépés, hogy mit kell tenni, még nehezebb volt. Tehát nehéz volt felismerni, hogy mi történik, és nehéz volt meglátni, hogy mit kell tenni. Ezért bizonytalanság volt a vezetés jobbik és tisztességes részéről.”* Kádár János: Szilárd népi hatalom: független Magyarország. Kossuth Könyvkiadó 1962. 134. old. *

Tovább növelte az új forradalmi központ megszervezésének és fellépésének nehézségeit, bonyolultságát a dolgozó tömegek hangulata és politikai szétszórtsága. A nagy tömegek megmámorosodtak jogos követeléseik beteljesedésének reményétől, de cselekvőképességüket zavarodottság és félelem bénította. A Kádár János vezetésével megalakult forradalmi központ nehéz választás előtt állt. Mit tegyen először: ismerje el a munkásosztály jogos követeléseit és fokozatosan vegye fel a harcot az ellenforradalommal, vagy az ellenforradalom leverésére összpontosítsa először erejét, még ha kezdeti értetlenséggel, a félrevezetett emberek meg nem értésével találkozik, és utána, konszolidált körülmények között lásson hozzá a munkások jogos követeléseinek teljesítéséhez? A Magyarországon kialakult, a szocializmust alapjaiban veszélyeztető helyzetből kiindulva, és figyelembe véve a nemzetközi munkásmozgalom tapasztalatait, olyan döntés született, hogy először az ellenforradalmat kell leverni, mert enélkül a munkásosztály és a dolgozók semmilyen jogos óhaját és követelését sem lehet teljesíteni.

Az akkori eseményeknek és döntéseknek van egy elvi jelentőségű tanulsága. A marxista-leninista élcsapatnak mindig a munkások, a dolgozó tömegek alapvető érdekeiből kell kiindulnia, figyelembe kell vennie a néptömegek helyzetét, felkészültségét, tettrekészségét, szervezettségét, politikai hangulatát stb. A helyzet akkor válik igazán nehézzé, ha ellentmondás keletkezik a dolgozó tömegek hosszú távú érdekei és pillanatnyi hangulata között. 1956 október-novemberében az ellenforradalom nacionalista uszítása és a revizionizmus demagógiája által felkorbácsolt tömeghangulat ellentmondott az ország, a dolgozók tartós érdekeinek. A Kádár János vezette forradalmi központ történelmi érdeme, hogy felismerte ezt a helyzetet, és volt bátorsága szembeszállni az ellenséges hangulatkeltéssel; fellépésével a dolgozó magyar nép tartósan érvényesülő, alapvető nemzeti és osztályérdekeit szolgálta. Az új forradalmi központ bízott abban, hogy a szocializmus építésének nagy eredményei, a népi Magyarország tizenkét éve mély nyomokat hagyott a néptömegekben. Erről szólt Kádár János 1957. január 26-án a Szakszervezetek Országos Tanácsa X. ülésén: „Amikor november 3-án ennek a kormánynak a létrehozásán gondolkodtunk, azt hiszik, nem tudtam azt, hogy nem virágkoszorúkkal fognak minket fogadni? Nagyon jól tudtam, de meg voltam győződve igazságunkról és arról, hogy a nép meg fogja érteni tettünket, helyeselni és becsülni fogja, hogy az ellenforradalmi áradattal szembeszegültünk, és megmentettük a magyar proletárdiktatúrát.”* Ugyanott. 19. old. * Az Országgyűlés már idézett ülésén pedig így fejezte ki ezt: „… abban is biztos voltam, pedig akkor nem úgy festett a helyzet, hogy a magyar nép óriási tömegei meg fogják érteni, hogy szakítanunk kellett, és az egyenes harc útjára kellett lépni.”** Ugyanott. 135. old. *

A Kádár János vezette forradalmi központ Szolnokon november 3-án megalakította a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányt. Nem tartózkodott a kormány minden tagja Szolnokon, de az elhatározottságban egységesek voltak. Négyen írták alá a „Nyílt levél a magyar dolgozó néphez!” címzésű dokumentumot, amely így kezdődött: „Alulírottak, Apró Antal, Kádár János, Kossa István és Münnich Ferenc miniszterek, Nagy Imre kormányának volt tagjai bejelentjük, hogy 1956. november 1-én megszakítva ezzel a kormánnyal minden kapcsolatunkat, kiléptünk a kormányból és kezdeményeztük a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megalakítását.”*** Szabad Nép, 1956. november 6. *

Az új kormány összetételét és céljait egy másik dokumentum, a „Felhívás a magyar néphez!” jelentette be. A kormány összetétele a következő volt: Kádár János miniszterelnök, dr. Münnich Ferenc miniszterelnök-helyettes, a fegyveres erők és közbiztonsági ügyek minisztere, Marosán György államminiszter, Horváth Imre külügyminiszter, Kossá István pénzügyminiszter, Apró Antal iparügyi miniszter, Dögei Imre földművelésügyi miniszter, és Rónai Sándor kereskedelemügyi miniszter.* Ugyanott. *

Kádár János és Münnich Ferenc Szolnokon, a Vörös Hadsereg úti laktanyában tartózkodtak, ahol a szovjet csapatok parancsnokságával együtt megtervezték és irányították a fegyveres ellenforradalmi bandák felszámolására irányuló hadműveleteket. Münnich Ferenc kapta azt a feladatot, hogy biztosítsa: a Magyar Néphadsereg még együtt lévő egységei megértsék az új helyzetet és támogassák a szovjet csapatok műveleteit.

Apró Antal és Marosán György a Szolnok megyei tanács épületében (Kossuth Lajos u. 1.) szervezték a kormány polgári feladatainak ellátását, és felvették a kapcsolatot a forradalmi fellépést támogató személyiségekkel. Kiss Károly a párt szervezésének megindítását készítette elő. Velük volt Nógrádi Sándor és más elvtársak. Munkatársaik közül Simon Ferenc a Szolnoki Rádió adásait szervezte, Erdélyi Károly pedig Kádár János munkatársa volt. Horváth Imre külügyminiszter, mivel Bécsből nem tudott eljutni Budapestre, Prágába utazott, és ott kezdte meg az új kormány külügyi munkáját: a harcot a nemzetközi diplomáciai elismertetésért, és az ENSZ tájékoztatását. A többi miniszter Budapesten készítette elő a kormány tevékenységét, Uszta Gyula altábornagy vezetésével pedig a Honvédelmi Minisztériumban szervezkedett egy tiszti csoport, amely november 4-én támogatta az új forradalmi központ katonai akcióit.

Az új forradalmi központ ideiglenes, átmeneti székhelynek tekintette Szolnokot, amit Kádár János el is mondott a szolnoki pártaktívának november 4-én. A találkozóra délután öt óra tájban került sor a városi pártbizottság (Beloiannisz u. 22. sz. alatti) épületében, mintegy 25-30 fő részvételével. Kádár János tájékoztatta a résztvevőket a kialakult helyzetről, az új kormány megalakításáról, céljairól, és akkor szinte hihetetlennek tűnő optimizmussal beszélt a kibontakozás lehetőségeiről. Az oldott légkörre, az elvtársias hangulatra jellemző, hogy a részt vevő kommunisták sok-sok feltett kérdése közül jó néhány Kádár János elvtársnak az ötvenes években elszenvedett meghurcoltatására és börtönéveire vonatkozott. Ezekre is nyíltan válaszolt, hangsúlyozva: az egyéni sérelmeket is csak a szocialista törvényesség és rend helyreállításával lehet orvosolni.* E könyv szerzője 1971-1972-ben gyűjtőmunkát folytatott a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megalakulása körül tevékenykedő személyek között. Ennek alapján rendelkezik Demcsák Katalin, Feleki István, Fodor Mihály, Hudák László, Kálmán István, Simon Ferenc, Szabó József, Szekeres László, Szepesi Károly, Szepesi Károlyné, Varga Viktória és más elvtársak nyilatkozataival személyes tapasztalataikról és akkori tevékenységükről. *

A Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány formális jogi törvényességét biztosította, hogy tagja volt az Országgyűlés elnöke, az Elnöki Tanács elnöke, Dobi István pedig támogatta a szakítást Nagy Imre kormányával, és jóváhagyta az új kormány megalakulását, személyi összetételét. Az új kormány november 7-én a Parlament épületében, Dobi István jelenlétében letette az esküt.

 

SaLa

 

Kérem, anyagilag támogass aa Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb sarkában látható    piktogrammra felső felső Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter  2747 Törtel,  Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a  „Köszönjük” – rovatban tájékoztatjuk!  balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De minimum LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudod támogatni!

2

(idézet: Ellenforradalom tollal és fegyverrel 1956 – Berecz János)

AZ ELLENFORRADALOM
FEGYVERES FELSZÁMOLÁSÁNAK NEMZETKÖZI
KÖRÜLMÉNYEI

A magyarországi ellenforradalom idején (1956. október-november) kialakult nemzetközi helyzet a szocializmus és a béke erői számára igen kedvezőtlen képet mutatott, mert a nemzetközi reakció támadásban volt, és a háborús veszély közvetlen közelbe került. De november első napjaiban már olyan lényeges tényezők bontakoztak ki, és olyan összefüggések érvényesültek, amelyek lehetővé tették a haladás erőinek ellentámadását, és megalapozták a Szovjetunió gyors intézkedéseinek eredményességét.

A háborús veszély elhárításában, a magyarországi ellenforradalom leverésében a legfontosabb nemzetközi tényező a szocialista országok többsége által támogatott Szovjetunió határozott, internacionalista fellépése volt.

1956 októberének utolsó napjaiban a Szovjetunió vezetői több kísérletet tettek a magyar helyzet normalizálásának elősegítésére. Amíg volt remény, még a katonai erő felvonultatásával és mozgatásával is a politikai megoldás érdekében tevékenykedtek. A belső ellenforradalmi erők, valamint az imperialista körök azonban vérszemet kaptak, és fokozták támadásukat. Mivel a segítségnyújtás addigi módjai nem vezettek eredményre, aktív beavatkozásra volt szükség.

A Szovjetunió kormányának október 30-i nyilatkozata állást foglalt a szocialista országok kapcsolatainak alapelvei mellett, felsorolva közöttük az állami függetlenség és szuverenitás tiszteletben tartásának az elvét is. De két nap múlva a történelem feladta a leckét: milyen szuverenitást és függetlenséget kell tiszteletben tartani? Nézheti-e a Szovjetunió lábhoz tett fegyverrel, hogy ellenforradalmi bandák megsemmisítsék egy nép 12 év alatt elért eredményeit, és felszámolják a szocializmus vívmányait Magyarországon? Hogyan értelmezzék a szuverenitást: burzsoá vagy proletár módon, tértől és időtől függetlenül, vagy osztályharcos alapon, a történelmi körülmények által meghatározottan?

Az erős és agresszív imperialista világrendszer létezésének idején a szocializmus sorsa egyik vagy másik országban nem lehet független a többi szocialista ország sorsától. A szocialista Magyarország függetlensége forgott kockán, mert a külső és belső ellenség összehangolt csapásai veszélyeztették! A „szuverenitás” jelszava már az előretörő burzsoá restauráció, a revizionista árulás védelmét szolgálta. Helyre kellett állítani a munkáshatalom biztonságát, és ezzel függetlensége és szuverenitása is helyreállt.

A Szovjetunió vezető szervei – számolva a meg nem értéssel is – a proletár internacionalizmus lenini elveit figyelembe véve döntöttek: fegyveres segítséget nyújtottak az ellenforradalom leveréséhez. A Szovjetunió szándékait a Pravda november 4-i „El kell torlaszolni a reakció útját Magyarországon!” című vezércikke így határozta meg: „A népi Magyarország olyan napokat él át, amelyek döntőek lesznek sorsának további alakulására. A kérdés most az: tovább halad-e Magyarország a szocialista fejlődés útján, vagy győznek a reakciós erők, amelyek olyan rendszert akarnak visszaállítani, amely évtizedekre visszavetné az országot?

A demokratikus erők győzelme, élén a munkásosztállyal, biztosítja Magyarországnak a tényleges nemzeti függetlenséget, a nép teljes demokratikus szabadságát, együttműködését a szocializmus összes országaival, a jogegyenlőség, a nemzeti szuverenitás tiszteletben tartása és a kölcsönös testvéri segítségnyújtás lenini elvei alapján. A népi Magyarország csak ilyen körülmények között fejlesztheti gyors léptekkel gazdasági és kulturális életét, emelheti a nép jólétét, nyerheti el a nemzetközi kérdésekben a kellő tekintélyt, és mozdíthatja elő a béke megszilárdításának ügyét.”

Csehszlovákia, Románia, Bulgária és a Német Demokratikus Köztársaság hasonló módon ítélte meg a helyzetet. A veszély láttán nem volt közömbös számukra, hogy egy testvéri országban milyen fordulatot vesznek az események, milyen lesz egy testvéri nép sorsa. „Nem mindegy nekünk, hogy mi történik közvetlen szomszédunk, a Magyar Népköztársaság területén, mert ez az ország a szocializmus táborához tartozik éppúgy, mint a mi köztársaságunk” – írta október 31-én a csehszlovákiai Új Szó. A testvéri országok hivatalos szervei és dolgozói mélységes aggodalommal tekintettek Magyarország felé, ezért támogatták teljes egyetértéssel és megkönnyebbüléssel a Szovjetunió katonai segítségnyújtását. Ez a támogatás erősítette a magyar forradalmi erők fellépését és újjászerveződését is.

A külső és belső reakció azt remélte, hogy ellentétek keletkeznek a szocialista országok között a szovjet katonai egységek fellépése és a magyarországi helyzet megítélésében. Ha szakításról nem is álmodoztak az imperialisták, de az egység megbomlásától céljaik későbbi megvalósulását várták.

Az amerikai imperializmus vezetői elsősorban a Szovjetunió és Kína közötti ellentétekre építettek. 1956. október 25-én az Egyesült Államok Nemzetbiztonsági Tanácsának 201. ülésén Allen Dulles számolt be a magyarországi eseményekről. A CIA főnöke figyelemre méltónak tartotta azt a tényt, hogy Kína még nem adott ki nyilatkozatot, és hallgatott az eseményekről. Ő így vélekedett: „A kínai kommunisták nyilván nem éppen boldogtalanok a magyarországi események miatt. Ha ez így van, ez kezdete lehetne az első törésnek Kína és a Szovjetunió között.”* D. D. Eisenhower: Id. mű. 67. old. *

A reakció reményei azonban nem váltak be. Az ellenforradalom kirobbantásának első napjaiban valóban eltérések voltak az egyes szocialista országok között az események megítélésében és az okok keresésében. Ez egyáltalán nem meglepő, mert Nagy Imre és híveinek fellépése még nem lepleződött le, jelszavaik még szocialista jelzőkkel voltak teletűzdelve. November első napjaiban azonban kialakult a szocialista országok teljes egysége az alapvető kérdések megítélésében és a szükséges intézkedések kidolgozásában.

A Kínai Kommunista Párt lapja, a Zsenmin Zsipao november 3-i vezércikkében teljes egyértelműséggel állt ki a Szovjetunió mellett: „A Szovjetunió körül tömörülő szocialista országok egysége az emberiség békéjének és haladásának leghatalmasabb bástyája …”

A nemzetközi imperializmus a magyarországi események idején reményeket fűzött a lengyelországi változásokhoz is. Ha október utolsó napjaiban már tudták is, hogy Lengyelországot nem sikerül kiszakítani a szocialista országok közösségéből, de számítottak „külön” útjára, valamiféle tartós lengyel-szovjet nézeteltérésre, ellentétekre. Azt különösen biztosra vették, hogy Lengyelországban másként ítélik meg a magyarországi helyzetet, mint a Szovjetunióban és a többi szocialista országban, és hogy a magyarországi fegyveres harcok élénkítőleg hatnak majd a lengyel reakciós elemek magatartására.

November 2-án a Lengyel Egyesült Munkáspárt felhívással fordult a lengyel munkásosztályhoz és a lengyel néphez, és őszinte aggodalmának adott hangot a magyar reakció előretörése miatt: „A magyarországi események új, veszélyes szakaszba léptek. Mindinkább világossá válik, hogy a reakciós elemek felülkerekednek. A szocialista rendszer alapjait veszély fenyegeti. A zűrzavar és az anarchia kiterjed az egész országra. Reakciós bandák lincseléseket követnek el, és bestiális módon gyilkolják a kommunistákat. A lengyel munkásosztály, egész népünk a legnagyobb aggodalommal figyeli az eseményeknek ilyen fordulatát. Lengyelországban határozottan elítélik a reakciós erőket, amelyek szerencsétlenségbe sodorhatják Magyarországot.”

Ugyancsak sokat vártak az imperialisták Jugoszlávia magatartásától és állásfoglalásától. A Jugoszláv Szövetségi Népköztársasággal szemben sok sértést és igazságtalanságot követett el a Rákosi-Gerő-féle pártvezetés, és a kapcsolatok javítása is felemásan, fenntartásokkal történt. Jugoszláviában is sok bizalmatlanság rakódott le a magyar párttal szemben, ami 1956 nyarán oldódni kezdett. Ennek jele volt a Gerő Ernő vezette párt- és kormányküldöttség fogadása október 14. és 23. között. Nagy Imre és csoportja azonban nagyobb szimpátiának örvendett egyes jugoszláv szervek és ideológiai körök előtt. Nagy Imrét és körét „antisztálinizmusa” miatt „haladónak” tartották, s így egyes jugoszláv diplomatákon keresztül aktív kapcsolatokat tartottak velük. A fehérterror azonban megdöbbenést váltott ki a jugoszláv vezetésből és az egész jugoszláv népből. November 4-én a jugoszláv kormány támogatásáról biztosította az új forradalmi központ megalakulását, és egyetértett az ellenforradalom leverésének szükségességével, támogatta a szovjet katonai egységek akcióját és segítségnyújtását.* Magyar Szó (Novi Sad), 1956. november 5. A TANJUG november 4-i nyilatkozata. *

Végül figyelemre méltó és szükséges felidézni Palmiro Togliatti álláspontját a szovjet katonai segítségnyújtásról, amely a l’Unitá 1956. november 6-i számában jelent meg. Togliatti nyílt őszinteséggel és mély internacionalizmussal támogatta a Szovjetunió fellépését a magyarországi ellenforradalommal szemben, amelyet „A szabadság és a béke védelme” című cikkében fogalmazott meg. „Lehet, hogy az ellenség féktelen propagandájának hatása alatt egyesek ingadoznak, reszketnek, hibáznak. Később vissza fogják nyerni biztonságukat. Nem különös és nem is új dolog az, hogy vannak a munkásmozgalomban olyanok is, akik csak néhány hónapi, sőt néhány évi késéssel értik meg a dolgok lényegét. De az események lényege világos … A Szovjetuniónak kötelessége megakadályozni azt, hogy határain katonai provokációk tűzfészkei keletkezhessenek. Kötelessége, különösen a jelen pillanatban, megvédeni mindazokat a hadállásokat, amelyek a béke frontjának szerves részét alkotják, kötelessége megakadályozni, hogy ezeket a hadállásokat áttörjék, vagy akár csak kismértékben is meggyöngítsék. Kötelessége ez nemcsak saját magával, vagy a kelet-európai országokkal és népekkel szemben, hanem velünk és az összes népekkel szemben is.”

November 2-án és 3-án a magyar forradalmi munkás-paraszt kormány vezetői részben közvetve, részben közvetlenül tárgyalást kezdtek a testvéri országok vezetőivel. A szocialista országok vezetői támogatták az új kormány megalakítását, és a súlyos helyzetre való tekintettel egyetértettek azzal, hogy a szovjet csapatok segítsék a magyar kormányt az ellenforradalom leverésében. A döntés meghozatalánál különböző megfontolásokból indulhattak ki a szocialista országok, de a lényeg egy volt: mind támogatta a forradalmi munkás-paraszt kormányt, és a szovjet csapatok segítségnyújtását internacionalista forradalmi tettnek értékelte. Ezzel súlyos csapás érte a nemzetközi imperializmus reményeit.

A Szovjetunióra nagy terhek hárultak 1956 novemberében a békéért és haladásért folytatott harc másik frontján is. A Magyar Népköztársaságban folyó küzdelemmel párhuzamosan folyt Anglia és Franciaország agresszív támadása Egyiptom ellen. A kapitalisták profitját jelentősen veszélyeztette a Szuezi-csatorna államosítása, aminek példája buzdítólag hatott a gyarmati országok nemzeti felszabadító küzdelmére is. Az imperialista nagyhatalmak fontos stratégiai területnek is tekintették a Közel-Keletet. Az ezen a területen elhelyezett támaszpontok közvetlen közelről fenyegették a szocialista országok biztonságát, valamint a nemzeti függetlenségért harcoló arab országok népeit. Ezért az imperializmus közös érdekeit tükrözte az a törekvés, hogy visszaszerezzék a Szuezi-csatorna feletti uralmat, és katonai csapással megrendszabályozzák Egyiptomot. Ezzel akarták alapos leckében részesíteni a nemzeti felszabadító mozgalmat általában is. Ilyen okok miatt az Egyesült Államok hallgatólagosan támogatta az angol-francia fenyegető és megtorló lépéseket.

Miközben 1956 nyarán és őszén tárgyalások folytak a szuezi vita békés rendezéséről az ENSZ kereteiben és azon kívül is, az angol és a francia kormány lázasan készítette elő a katonai akciót. Faltörő kosként Izraelt használták fel. Szeptember és október folyamán Izrael a Jordánia ellen irányuló provokációval élezte ki a helyzetet Közel-Keleten. Anglia látszólag megtorlással fenyegette Izraelt, a valóságban pedig Franciaország – közös megegyezés alapján – fegyvereket szállított Izraelnek. Együttesen állították össze a katonai akció forgatókönyvét is.

A francia külügyminiszter, Ghristian Pineau, október 23-án Londonba repült, ahol jóváhagyták a terveket, és megindították az akciót. Október 25-én Izrael általános mozgósítást rendelt el, október 29-én pedig megtámadta Egyiptomot. Az angol és francia kormány „a Szuezi-csatorna forgalmának védelmében” október 30-án ultimátumot intézett a szemben álló felekhez, és követelte, hogy azok vonják vissza csapataikat 10 mérföldnyire a csatorna mindkét oldaláról. Ez a különös ultimátum azt követelte Egyiptomtól, hogy saját határaitól 100 mérföldnyire vonja vissza haderejét. Egyiptom elutasította ezt a szégyenteljes ultimátumot. Október 31-én hajnalban az angol-francia csapatok levegőben és tengeren megtámadták Egyiptomot, behatoltak a csatornaövezetbe.

Az angol-francia agresszorok gyors eredményre számítottak. Éppen azt az időpontot választották ki a támadásra, amikor úgy vélték, hogy a nemzeti felszabadító forradalom segítségnyújtásra képes és kész szövetségesét, a szocialista világrendszert, és elsősorban a Szovjetuniót nagyon lekötik a magyarországi események. Erre utalnak a dátumok is, amelyek teljesen egybeestek. Október 23-án kezdődött mind a két akció. Október 28-án az angolok tűzették napirendre a Biztonsági Tanácsban az ún. „magyar kérdést”, miközben az utolsó biztatást adták az izraeli támadás megindításához, amely 29-én be is következett. Október 31-én a magyar reakció már győzelmet ünnepelt, amikor az angol-francia imperializmus kiszélesítette az Egyiptom elleni agressziót.

Az angol-francia reakció arra számított, hogy 2-3 nap alatt (október 29-31.) sikerül megtörni Egyiptomot, és mire a világ haladó erői felocsúdnak, a harc már a gyarmatosítók győzelmével végződött. Kezdetben ezzel számoltak az Egyesült Államok kormánykörei is, de november 1-re már oly módon változott meg a helyzet, hogy az USA fontos lépéseket tett az angol-francia-izraeli támadás megállítására, és a helyzetnek saját javára történő kihasználására.

November első napjaiban az amerikai imperializmus biztosítani szerette volna a reakció győzelmét Magyarországon. Ezt tartotta a legfontosabb és fő kérdésnek. Általános és konkrét érdekei elsősorban azt kívánták meg, hogy a szocializmusra mérjenek csapást, és a szocialista országok sorait gyengítsék. Az Egyesült Államok vezetői világosan látták, hogy a fő front, a szocializmus és kapitalizmus között folyó ütközet a fontosabb számukra. November 1-én 9 órakor, az Eisenhower dolgozószobájában tartott értekezleten John Foster Dulles külügyminiszter alábbi megállapítása teljes egyetértésre talált a résztvevők között: „Rendkívül tragikus, hogy éppen olyan időpontban, amikor óriási és régen remélt, a kelet-európai szovjet gyarmatosítás fölötti győzelem előtt állunk, dönteni kényszerülünk, hogy vagy az afrikai és az ázsiai angol-francia gyarmatosítás nyomdokain haladjunk, vagy ettől független úton induljunk el.”* D. D. Eisenhower: Id. mű. 83. old. *

Az USA vezetőit ekkor már bosszantotta az angol-francia lépés sikertelensége, illetve az akció elhúzódása. Az egyiptomi nép hősiesen ellenállt. Ez a tény harcra mozgósította az egész arab népet, és több arab ország – Szíria, Jordánia, Libanon – mozgósította haderejét, szolidaritást vállalva a harcoló Egyiptommal. Ez a körülmény új lépésre serkentette az Egyesült Államok vezetőit. Eisenhower egy Edenhez címzett, el nem küldött levelében figyelmeztette az egész imperializmus pozícióját veszélyeztető helyzetre: „Meg kell állapítanom, nehezemre esik bízni egy olyan vállalkozás jó kimenetelében, amely maga után vonja a veszélyt, hogy az egész muzulmán világot ellenségeinkké tesszük. Beláthatatlan következményekkel járna, ha az összes arabok úgy reagálnának, mint az észak-afrikaiak a franciákkal szemben.”* Ugyanott. 80. old. *

Az amerikai kormány különösen félt attól, hogy az arab világ hathatós segítséget kap a Szovjetuniótól, s ez jelentősen gyengítené az imperializmus pozícióit Közel-Keleten. „Nem engedhetjük meg, hogy a Szovjetunió vegye át a vezetést a közel-keleti erőszak alkalmazása elleni harcban, ezáltal megnyerje a világ újonnan függetlenné vált nemzeteinek bizalmát. Másrészt viszont természetesen semmiképpen sem akartam, hogy az angolokat és franciákat mint puszta agresszorokat bélyegezzék meg.”** Ugyanott. 83. old. * Ezért az amerikai kormány gyors intézkedéseket tett, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezetében magához ragadja a kezdeményezést a szuezi agresszió elleni akcióban.

November 2-án hajnalban az ENSZ-közgyűlés jóváhagyta az Egyesült Államoknak az azonnali tűzszünet megteremtésére vonatkozó határozati javaslatát. A határozat felszólította a feleket az ellenségeskedés haladéktalan beszüntetésére, és elrendelte, hogy az agresszorok azonnal vonuljanak vissza az 1948-as izraeli-arab fegyverszüneti vonal mögé. A Szovjetunió, amely élesen elítélte az agressziót, támogatta ezt a határozatot, mert kedvező volt a hősiesen harcoló Egyiptom számára. Ezzel az a sajátos helyzet állt elő, hogy az ENSZ-ben, különböző meggondolásból, a Szovjetunió és az Egyesült Államok együtt szavazott az Egyiptom elleni támadás kérdésében, ugyanakkor élesen szemben álltak a magyarországi helyzet megítélésében és a magyar nép sorsához való viszonyban.

Az angol-francia-izraeli vezetők nem vették figyelembe az ENSZ döntését és az USA magatartását. Tovább bombázták Egyiptom városait, és ejtőernyősök szálltak le Port Saidban; a háború további kiterjesztésével lehetett számolni.

A szocialista országok által támogatott Szovjetunió ekkor döntő lépésre szánta el magát. Miközben november 4-én a magyar forradalmi munkás-paraszt kormány kérésére a szovjet csapatok megkezdték az ellenforradalmi fegyveres bandák felszámolását a szocializmus védelmében, a szovjet kormány november 5-én utolsó figyelmeztetést intézett az Egyiptomra támadó agresszorokhoz. Bulganyin, a Szovjetunió minisztertanácsának elnöke levelében így fogalmazta meg a súlyos figyelmeztetést: „A szovjet kormány el van tökélve, hogy erőszakot alkalmazzon az agresszorok szétzúzására, a Kelet békéjének helyreállítására.”

November 6-án Anglia és Franciaország bejelentette, hogy elfogadják a tűzszünetet. Az agresszió nemcsak lelepleződött, de súlyos kudarccal is végződött.

A történelem mind a két területen a Szovjetuniót, a szocializmus híveit és az imperializmus elleni harcban egységre lépő haladó erőket igazolta.

 

SaLa

 

Kérem, anyagilag támogass aa Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb sarkában látható    piktogrammra felső felső Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter  2747 Törtel,  Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a  „Köszönjük” – rovatban tájékoztatjuk!  balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De minimum LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudod tá mogatni!

1

(idézet: Ellenforradalom tollal és fegyverrel 1956 – Berecz János)

1956 novemberének első napjaiban súlyos helyzetbe került a szocializmus ügye Magyarországon. Az ellenforradalmi restaurációs erők nyíltan, valóságos érdekeiket már nem is leplezve törtek a hatalom felé. Az ellenforradalmi fegyveres csoportok képviselői Király Béla tábornok speciális stábjának vezetésével szervezték az egységes ellenforradalmi fegyveres erőket és a szovjet csapatok elleni harcot. Lényegében új háborús tűzfészek alakult ki Magyarország területén, fenyegetve nemcsak a magyar nép jövőjét, hanem Európa, sőt az egész világ békéjét és biztonságát is.

A haladás, a szocializmus erői a megdöbbenés és a zavar állapotában voltak az egész világon, de főleg Európában. A kommunista és munkáspártok soraiban egyesek meginogtak, terjedt a kishitűség. Voltak olyanok – elsősorban értelmiségiek -, akik elbódultak az ellenforradalmárok és a revizionisták jelszavaitól. Tetszettek nekik a „szocializmus megtisztításáról”, a „független és önálló szocializmusról”, a „szocializmus nemzeti demokratikus formáiról” szóló jelszavak, ezért a Szovjetunióval szemben foglaltak állást, letértek a proletár internacionalizmus elvi alapjairól. Nem tűnt fel nekik, hogy a szocializmus megtisztításának milyen módja lehet az, amelyet az egész nemzetközi reakció örömujjongva fogad és támogat. A párt aktivistái, általában a munkások világosabban ismerték fel az események lényegét.

A reakció, a hidegháború szervei és képviselői támadásba lendültek. A világreakció diadalt ült. Dicsőítették a „hős magyar szabadságharcosokat”, fokozták az antikommunista, szovjetellenes propagandát, temették a szocializmust. Világszerte felbátorodtak a terrorista erők, megtámadták a kommunista pártok székházait, tüntetéseket szerveztek reakciós jelszavak alatt, éltették a „magyar forradalmat”, Nagy Imrét.

A nemzetközi imperializmus két osztaga, a nagytőkés érdekeket kifejező angol és francia kormány – felhasználva az izraeli reakciót – október 29-én katonai agressziót kezdett Egyiptom ellen a Szuezi-csatorna visszaszerzése érdekében. A gyarmatosító erők nyílt fegyveres rablótámadása volt ez, amely konkrétan a nemzeti függetlenségre törekvő Egyiptom ellen irányult, de veszélyeztette a nemzeti felszabadító mozgalom általános ügyét is. Ezzel egy újabb háborús tűzfészek jött létre Afrika északi partjain, közel Európához. A háború szele végigfutott a világon.

A magukat győztesnek érző magyar ellenforradalmárok, a revizionista árulók támogatásával, október két utolsó és november első napján olyan lépéseket tettek, amely leleplezte őket. Október 30-án a budapesti pártháznál megkezdték a kommunisták legyilkolását. Ugyanezen a napon Nagy Imre kormányfő bejelentette a többpártrendszeren alapuló, koalíciós kormányzás bevezetését. Október 31-én délután az ellenforradalmi csoportok követeléseit teljesítve, kihirdette a Varsói Szerződésből való kilépést, és november elsején Magyarország semlegességét.

1956. november 4-én új szakasz kezdődött az ellenforradalommal szembeni harcban. A magyar szocialista erők, a Szovjetunió közvetlen segítségével, hozzáláttak az ellenforradalmi lázadás és következményeinek a felszámolásához.

Felmerül a kérdés, hogy milyen feltételek és körülmények tették lehetővé, hogy a súlyos helyzet ellenére viszonylag rövid idő alatt sikerült felszámolni az imperialista támadás két gócpontját. Meg kell vizsgálnunk, milyen okok tették lehetővé, hogy hosszú harc nélkül sikerült leverni a fegyveres ellenforradalmi bandákat Magyarországon, és miért nem következett be a nemzetközi imperializmus érdekeltsége és aktív beavatkozása ellenére háborús konfliktus. Kétségtelen, hogy helyes taktikáról volt szó, amelynek a sikerét sajátos belső és külső körülmények tették lehetővé.

 

AZ ELLENFORRADALOM LEVERÉSÉNEK
BELSŐ KÖRÜLMÉNYEI

 

Az ellenforradalom fegyveres erőit külső segítséggel, a szovjet csapatok igénybevételével zúztuk szét Magyarországon, ami kedvező lehetőségeket, feltételeket teremtett a szocializmus belső erői számára a politikai, eszmei, ideológiai harc megvívásához.

Az ellenforradalom leverésében döntő szerepet játszott az a körülmény, hogy 1956. november 2-án és 3-án megszerveződött a magyar szocialista erők forradalmi központja, a magyar forradalmi munkás-paraszt kormány, újjáalakult a Magyar Szocialista Munkáspárt Intéző Bizottsága, majd ideiglenes Központi Bizottsága is.

A Nagy Imre vezette kormány megtagadta azokat a célokat, amelyek védelmére megbízatást kapott az Elnöki Tanácstól, és elárulta azokat a szocialista eszméket, amelyekre felesküdött. A Nagy-kormány a szocializmus védelme helyett statisztált annak felszámolásánál. A rend, a nyugalom és a közbiztonság megteremtése helyett eltűrte a zűrzavart, a fegyveres bandák terrorját, sőt feloszlatta azokat a fegyveres szerveket, amelyekre támaszkodhatott volna a törvényes rend visszaállításában. Nagy Imre – megfelelő felhatalmazás nélkül – felrúgott fontos nemzetközi szerződéseket, és a magyar nép igaz barátaival szemben ellenség módjára járt el.

Nagy Imre hívei sokat írtak, nyilatkoztak arról, hogy ezek a lépések a nép követeléseinek teljesítése érdekében történtek. Ezekhez hasonlatos követelések valóban elhangzottak, de azok az ellenforradalmi árral felszínre került kisebbség érdekeit tükrözték. A reakció képviselői – minden propagandaeszközt felhasználva – mint a „nép hangját” terjesztették saját vágyaikat. A magyar dolgozók igazi érdekei a szocializmushoz fűződtek, ők a hibák kijavítását, a törvényesség betartását és a szocializmusnak – a mi körülményeinknek megfelelő – építését követelték. Nagy Imre tettei éppen ezeknek a népi követeléseknek a megvalósítását tették lehetetlenné. Ez a tény akkor még nem lepleződött le teljes egészében a tömegek előtt, az ellenforradalmi propaganda, az árulás lélekmérgezése elködösítette agyukat és szemüket.

Ebben a rendkívül nehéz helyzetben fogta össze a magyar hazafiak egy csoportját Kádár János, és alakította meg a magyar forradalmi munkás-paraszt kormányt. Nyílt levelükben így indokolták tettüket: „Erre a felelős lépésünkre annak felismerése késztetett, hogy a reakció nyomása alá került és tehetetlenné vált Nagy Imre kormányán belül nem volt többé semmi módunk cselekvésre a népköztársaságunkat, a munkás-paraszt hatalmat, szocialista vívmányainkat megsemmisítéssel fenyegető, mind nagyobb erővel jelentkező ellenforradalmi veszéllyel szemben …”

A forradalmi munkás-paraszt kormány megszervezése és a Magyar Szocialista Munkáspárt újjászervezése forradalmi tett volt. A kormány jellegét alapvetően az határozta meg, hogy forradalmi, kommunista kormány volt, amely nyíltan szakított az árulással, és egyértelműen fordult szembe az ellenforradalmi árral. Ezzel létrejött az ellenforradalom leverésének és a szocialista rend visszaállításának legfontosabb belső feltétele: a forradalmi erők harci központja.

Az új kormány a Magyar Népköztársaság alkotmánya szellemében és védelmében kezdte meg tevékenységét. A kormány megalakulását olyan miniszterek kezdeményezték, akik szakítottak az árulás útjára csúszott Nagy Imrével, és esküjükhöz híven a néphatalom védelmében léptek fel. Ezt a kormányt támogatta a Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke és a parlament elnöke is. Az új forradalmi központnak a magára vállalt felelősség és a nép tartós alapokon nyugvó, valóságos érdekeinek szolgálata adott erőt a nehéz harc megvívásához, az ellenforradalom áradatával való szakításhoz.

A forradalmi központ célja röviden így foglalható össze: szétverni az ellenforradalmat, rendet teremteni az országban, újjászervezni a szocialista forradalom erőit, és biztosítani a szocializmus építésének folytatását. A kormány és a párt első dokumentumaiban olyan programot vázolt fel, amely a magyar dolgozók legszélesebb rétegeinek érdekeit fejezte ki, függetlenül azok pillanatnyi állapotától és hangulatától.

A helyes célok azonban óhajok maradtak volna az ellenforradalmi fegyveres csoportok felszámolása nélkül. A forradalmi munkás-paraszt kormánynak és az MSZMP Intéző Bizottságának döntenie kellett, hogy vállalja-e a polgárháború kitörését az ellenforradalom leverése során, vagy más utat választ. A polgárháború hosszú, sok áldozatot követelő küzdelmet jelentett volna. Az országban ezerszám várták a kommunisták, a szocialista hazafiak a harci felhívást, és nem kétséges, hogy harcra keltek volna Budapesten a munkásnegyedekben, Angyalföldön, Csepelen és más helyeken.

Az előretörő ellenforradalommal szemben elsősorban a kommunista munkások kezdtek szervezkedni. Kispesten, a Vörös Csillag Traktorgyárban – példaként említve – október utolsó napjaiban illegális kommunista szervezet alakult öttagú vezetőséggel az élén. A X. kerületben fegyveres munkások szervezkedtek az ellenforradalom ellen, a Sörgyár területét használva fedőhelyként. A XIII. kerület több üzemében folytatták a harci szervezkedést a kerületi pártvezetők a budapesti pártszékház feldúlása után is. A VIII. kerületben a MÁVAG és a Ganz Vagongyár kommunista munkásai, pártmunkások szervezkedtek, és Jánosi Ernő őrnagy, a kerületi kiegészítő parancsnokság vezetője látta el csoportjaikat igazolvánnyal és fegyverrel. Királyerdőn 13 csepeli kommunista alakított fegyveres csoportot, és hozzáláttak a néphatalomhoz hű munkások felkutatásához, harcra mozgósításához. A III. kerületi kommunisták egyes csoportjai is szervezetten keresték a kiutat ebben a súlyos helyzetben. Nógrád megye bányászai egy napra sem hagyták abba az ellenforradalommal szembeni harcot. Karancslapujtő kommunista aktívája (30-40 fő) november 1-én megbeszélést tartott, és hívó szavukra november 2-án több mint 500 ember gyűlésen tett hitet a szocializmus ügye mellett. Baglyasalja, Salgó, Karancslapujtő, Nagybátony stb. bányászai fegyverkeztek, és az általuk megalakított munkásőrség 83 főnyi brigádja foglalta vissza a megye székhelyét, Salgótarjánt az ellenforradalmároktól november 4-én. Hasonlóképpen szervezkedtek a bányászok Baranya megyében, Pécsett és Komlón is. Kaposvárott a Cukorgyár kommunistái végig fegyverrel védték a gyárat, és november 1-én éjszaka tartott gyűlésükön nagy jelentőségű határozatot hoztak, amelyben kimondották: „… az ellenforradalom nem speciálisan magyar ügy, a nemzetközi imperializmus provokációja, amelynek kifejlődése nem közömbös a szocialista tábor országaira. Ki kell a végsőkig tartani!”

Békés megye volt agrárproletárjai sem voltak tétlenek. Szarvason november 2-án 35 fő, 4-én pedig 50 fő állt fegyverbe a munkáshatalom visszaállítására. November 4-re virradó éjjel a pártszervezet határozatba foglalta a feladatokat: „Az ellenforradalmat, amely hazánkra, népünkre, városunkra, pártunkra, a szocialista népi hatalomra tört, haladéktalanul le kell verni. Az ellenforradalom szolgálatába állt nemzetőrséget le kell fegyverezni, és Szarvas objektumait, utcáit birtokba kell venni. A népi hatalmat helyre kell állítani.”* Varga Dezső: Id. mű. 95., 68-69. old. * November 5-én estig már a járás területén is végeztek az ellenforradalom fegyveres erejével. A november 4-e utáni négy nap alatt már 550 tagja volt a Magyar Szocialista Munkáspártnak. Tótkomlóson az első napokban 220 fő tömörült a kommunisták pártjának zászlaja alá. Az ország sok-sok termelőszövetkezetében 10-20 főnyi, vadászfegyverrel vagy éles szerszámmal felfegyverzett brigádok védték a közös vagyont, az új életet. Kunszentmártonban a Zalka Máté Termelőszövetkezetben november 1-én 60 taggal alakult meg a kommunista párt. Hasonló kiállást tanúsítottak a kisújszállási Budakalász, a karcagi Lenin, a mezőtúri Rákóczi, a barcsi Vörös Csillag stb. termelőszövetkezetek öntudatos tagjai. Rakamazon (Szabolcs megye) a Szikra Termelőszövetkezet 20 felfegyverzett tagját „rakamazi ellenállóknak” nevezték. Szabadiban (Somogy megye) szintén egy harcos pártszervezet akadályozta meg az ellenforradalom felülkerekedését. Ezek csak kiragadott példák az ellentámadásra szervezkedők még szétszórt, de már előretörő csapatából.

A hadsereg több alakulatánál, valamint a Határőrségnél és a volt karhatalmi alakulatoknál a néphatalomhoz hű elemek szintén szervezkedtek, és kiutat kerestek a súlyos helyzetből. A szocialista forradalom védelmére bár szétszórt, de jelentős erő volt az országban. Megszervezésük és harcba vetésük azonban sok időt és még nagyobb károkat okozó, súlyos vérveszteséget követelő utat jelentett volna. Ezért döntött úgy a forradalmi munkás-paraszt kormány, hogy testvéri internacionalista segítséget vesz igénybe a fegyveres harc eldöntéséhez, és a rend helyreállítása után szívós politikai és ideológiai harc közben szervezi újjá a forradalmi erőket, és vívja ki a dolgozó nép bizalmát. Ezért: „A magyar forradalmi munkás-paraszt kormány népünk, munkásosztályunk és hazánk érdekében azzal a kéréssel fordult a szovjet hadsereg parancsnokságához: segítsen népünknek a reakció sötét erőinek szétverésében és abban, hogy helyreállíthassuk a rendet és a nyugalmat hazánkban” – jelentette be a hazafiak nyilatkozata.

A Szovjetunió kormánya eleget tett a magyar kérésnek, és csapatai felszámolták az ellenforradalmi fegyveres gócokat. A fegyveres harc zömmel november 8-ra, néhány helyen november 10-re véget ért. Egyes kisebb csoportok és orvlövészek még több mint egy hónapig zavarták a lakosság nyugalmát, de az már nem jelentett összefüggő harcot, velük a magyar karhatalom egységei számoltak le.

Széles körű az az imperialista propaganda által terjesztett hiedelem, hogy a november 4-e utáni harcok több áldozatot követeltek, és súlyosabbak voltak, mint a november 4-e előttiek. A valóság éppen az ellenkezője ennek: „… az október-november havi sebesülések kétharmad része november 3-ig, egyharmad része november 4-e után történt”*. Fontosabb adatok az 1956. október-decemberi időszakról. KSH, Budapest 1957. 47. old. * Néhány kórházi adat is hasonló képet mutat: tíz budapesti kórházba (Szövetség utcai, Schöpf-Merei, István, Bakács téri, János, Balassa, Tétényi úti, Bajcsy-Zsilinszky, Szabolcs utcai, Koltói-klinika) október 24-én 298, október 25-én 266 sebesültet szállítottak be. A sebesültek száma ezután fokozatosan csökkent, november 3-án mintegy harminc fő volt. November 4-én már 93-at, 5-én 116-ot, 6-án 105 sebesültet szállítottak a fenti kilenc kórházba, majd fokozatosan kevesebbet, és 10-én a sebesültek száma ismét harmincra csökkent. Hasonló képet mutatnak a többi kórházak adatai is. A Péterfy Sándor utcaiba október 23-án 28, 24-én 31, 25-én 15 sebesültet vittek, 4-én egyet sem, 5-én 10-et, 6-án 15-öt, s ezután több sebesültet nem szállítottak ebbe a kórházba. A Sport-kórházban 25-én 11, 26-án 15, 27-én 26, 4-én 4, 5-én 10 és 6-án 16 volt az odaszállított sebesültek száma, a következő napokban pedig csak 1-2. Jellemző még a Trefort utcai rendelő kimutatása, amely több sebesültet látott el, mint a többi kórházak együttvéve. Október 23-án és 24-én

*

1700, 25-én és 26-án 500 és a későbbi harcok során naponta átlag 70-80 embernek nyújtottak ebben a rendelőintézetben orvosi segítséget.

Az ellenforradalmi fegyveres csoportok gyors szétzúzásában alapvető szerepe volt a szovjet csapatok jól megválasztott harci taktikájának. Emellett feltétlenül szerepet játszott az a helyzet, hogy a lakosság nem fogott fegyvert az ellenforradalmi bandák mellett, és érdemleges támogatásban sem részesítette őket. Vidéken alig beszélhetünk összefüggő vagy jelentős ütközetekről, ott inkább gerillataktikát alkalmaztak az ellenforradalmárok. Hatékonyan hozzájárul a fegyveres harc gyors befejezéséhez az a tény is, hogy a Magyar Néphadsereg egyetlen egysége sem harcolt szervezetten a szovjet csapatok ellen. Ez igen fontos körülmény volt, mert a kiképzett és jól felszerelt egységek harcba lépése megnehezítette és jelentősen késleltette volna az ellenforradalom szétzúzását.

Az ellenforradalom hazai és nemzetközi irányítói elbízták magukat, amikor azt gondolták, hogy a Magyar Néphadsereg 80-90%-a őket támogatja. November 1-én még az igen tapasztalt kémfőnök, Allén Dulles is azt jelentette Eisenhower elnök dolgozószobájában egy értekezleten, hogy a „magyar hadsereg 80%-a átállt a lázadókhoz”.* D. D. Eisenhower: Id. mű. 82. old. * Egyes tisztek és katonai tanácsok, főleg a Dunántúlon tartózkodó egységeknél valóban csatlakoztak a felkelőkhöz. Sok ellenforradalmi fegyveres csoportban harcoltak katonák is, s az ő magatartásuk alapján ítéltek az egész hadseregről. Király tábornok parancsnokságának működése is arra utalt, hogy jelentős katonai egységek felkészítésére és mozgósítására számítottak. De november 4-én és 5-én, a valóság próbáján, másként alakultak az események. Nem akadt egyetlen olyan magyar katonai egység sem, amely átgondolt és szakszerűen irányított harcba lépett volna a szovjet csapatok ellen. Lövöldözés volt néhány laktanya körül 4-én kora reggel, pl. Kaposvárott, Békéscsabán, Záhonyban, Szolnokon és Budapesten a Petőfi-, a Mátyás-laktanya stb. környékén. De ezek a lövöldözések zömmel félreértésből keletkeztek, és nem tartottak másfél, két óránál hosszabb ideig. Dunapentelén (Sztálinváros) néhány tüzérüteg állt az ellenforradalmárok mellé, és a november 6-án odaérkezett szovjet és magyar tisztekből álló parlamenterek felszólítására sem tették le a fegyvert. November 7-én délelőtt szovjet harckocsik akciót indítottak az ütegek ellen, és 16,30-ra az ellenállás már felbomlott, a magyar katonák elhagyták állásaikat. Így itt is megszűnt a fegyveres harc.

Annak ellenére tehát, hogy Király tábornok általános tűzparancsot adott, és sok vidéki laktanyához csak november 5-én, 6-án, sőt néhányhoz csak november 7-én érkeztek szovjet egységek, a magyar katonák nem vették fel a harcot. Így lényegében megpecsételődött az ellenforradalmi bandák sorsa: a katonai egységek nem álltak melléjük, a lakosság nem támogatta fegyveres harcukat, ezért gyorsan el kellett bukniuk.

Mivel magyarázható, hogy az ellenforradalmat aktívan támogató tisztek sürgés-forgása és szervezkedése ellenére sem sikerült mozgósítani a hadsereget a szovjet csapatok ellen? Első helyen vagyunk kötelesek adózni azon tisztek hősiességének és helytállásának, akiket korábban megbénított az árulás és a felső vezetés tehetetlensége, de november 4-én hajnalban, a döntő pillanatokban helyén volt a szívük, az eszük, és megakadályozták a fegyverbarátok elleni harcot. Mind a Honvédelmi Minisztériumban, a fegyvernemi parancsnokságokon, mind a magasabbegységek parancsnoki törzseiben és lent, a kisebb egységeknél ott voltak a néphez hű tisztek, és fellépésükkel megakadályozták a tragédiát. A tisztek egy része talán csak a realitásokkal számolt, de becsületesen viselkedett, és nem támogatta a szövetségesekkel szembeni ellenállást. Azokban a súlyos napokban százával akadtak névtelen, becsületes tisztek és honvédek, akik egyszerűen megtették a kötelességüket: esküjükhöz méltóan cselekedtek.

November 4-én hajnalban, amikor a Honvédelmi Minisztériumban tartózkodó főtisztek értesültek a forradalmi munkás-paraszt kormány megalakulásáról, többen érintkezésbe léptek a hozzájuk tartozó katonai egységekkel és megtiltották a harcot. Ugray ezredes például telefonon kapcsolatot teremtett a tatabányai páncéltörő tüzérezreddel, a Cegléden székelő tüzérhadosztály-törzzsel és más egységekkel, és közölte, hogy megalakult az új kormány, a szovjet csapatok segítséget nyújtanak, koordinálják tevékenységűket a szovjet parancsnoksággal. A 3. hadtest törzsében (Kecskemét) Havas Rudolf ezredes, főügyeletes azt a parancsot adta november 4-én az alegységeknek, hogy lőni nem szabad, a szovjet csapatokkal együtt kell működni. A különböző csapategységeknél is sok parancsnok és tiszt hasonló módon járt el. A példa kedvéért soroljuk fel az alábbi eseteket.

Baján a Bajcsy-Zsilinszky-laktanyában az úgynevezett forradalmi katonai tanács és a parancsnokság együttesen döntött úgy, hogy Nagy Imre érdekeiért nem fognak fegyvert a szovjet csapatok ellen. Kalocsán már október 3-tól szervezkedtek a kommunista tisztek az ellenforradalom ellen. November 5-én a helyőrségi tiszti klubban megbeszélést tartottak, és megalakították a helyi karhatalmat. A 44 főnyi karhatalmi egység vállalta, hogy a forradalmi munkás-paraszt kormány mellett, a szovjet csapatokkal együtt harcolnak az ellenforradalom teljes megsemmisítéséért, a rend helyreállításáért. Az aszódi gépkocsizó ezred Budapesten tartózkodó egységénél november 3-án este tiszti gyűlés volt, ahol egységesen úgy döntöttek, hogyha a szovjet csapatok bevonulnak Budapestre, nem harcolnak ellenük.

A ceglédi tüzérezred több tisztje november 5-e után lövegeket és 4 gépkocsi lőszert szállított Budapestre, a harcoló szovjet tüzérek részére. A hatvani harckocsizó zászlóalj parancsnokai november 5-én hajnalban megegyeztek a szovjet egységek parancsnokával, hogy Hatvan város területén a rend helyreállítását és biztosítását a magyar és a szovjet katonák együtt lássák el. A magyar egység vállalta a Mátravidéki Erőmű és a helyi postahivatal őrzését. Gyöngyösön már november 3-án késő este létrejött hasonló megállapodás a szovjet és a magyar katonai parancsnokság között. A honvédség Komló Pf. 4066. alakulat tisztjei november 5-én 3 tagú küldöttséggel keresték fel a szovjet katonai parancsnokságot Pécsett azzal a kéréssel, hogy segítsék meg Komlót, mivel ott kb. 700 rabot engedtek ki, és részben fel is fegyvereztek az ellenforradalmárok. Egy szovjet páncélosegység és mintegy 70 főnyi magyar karhatalom biztosította Komló rendjét és nyugalmát. November 5-én, Kiskunhalason, Dombóváron, Pécsett, november 6-án Jánoshalmán, Keszthelyen, Mezőtúron, Debrecenben stb. megszerveződtek a forradalmi munkás-paraszt kormányt támogató első tiszti karhatalmi egységek.

Elsősorban tehát a szocializmushoz hű tisztek tevékenységének köszönhető, hogy a Magyar Néphadsereg egésze nem emelt kezet a népi hatalomra. De ahhoz már nem volt elég erejük, hogy a hadsereg felbomlását megakadályozzák. November 5-től a katonák ezrei távoztak el a laktanyákból, és tértek haza lakóhelyeikre. Az országutak tele voltak hazafelé tartó magyar katonákkal. November 9-től azonban a fegyveres erők parancsnokságán, dr. Münnich Ferenc elvtárs felhívására, az egész országban elkezdődött a karhatalom megszervezése, amelynek egységei 1956. december közepéig fokozatosan mindenütt átvették a rend fenntartását, a szocializmus fegyveres védelmét, és alapul szolgáltak a hadsereg újjászervezéséhez.

Az ellenforradalom katonai vezetői nagy erőfeszítéseket tettek, hogy fegyveres csoportjaikat felkészítsék és harcra lelkesítsék. Az ún. Nemzetőrség lobogója alatt próbálták meg reguláris egységekbe szervezni és modern fegyverekkel is ellátni őket. E tevékenységet az áruló Király Béla tábornok irányította, akit a Nagy-kormány a Nemzetőrség országos parancsnokának és Budapest főparancsnokának nevezett ki. Az ő parancsnoksága irányította a fegyveres csoportok felszerelését és katonai szervezését.

A rendelkezésre álló adatok szerint Budapesten november 4-re mintegy 9-10 ezer lehetett az ellenforradalom fegyveres csoportjainak létszáma, ennek legalább kétharmadát lumpen- és bűnöző elemek alkották.* Molnár János egyik tanulmányában írja: „Budapesten november 4-re kb. 8-10 ezer lehetett a fegyveres ellenforradalmi csoportok taglétszáma; nem kétséges, hogy ezeknek kb. 70%-a lumpenelem volt.” Századok, 1966. 6. sz. * A főbb csoportok a Nagykörút mentén helyezkedtek el, tereken vagy a fontosabb kereszteződések középületeiben (szálloda, kórház, iskola stb.). Létszámra a legnagyobb a Corvin közi csoport volt, mintegy háromezer fővel. Fegyverzetükhöz ebben az időben már golyószórók, géppuskák, néhány páncéltörő ágyú és tarack is tartozott. A Széna téri központtal működő budai csoport létszáma is megközelítette a háromezret. A nehézfegyvereken kívül birtokukban volt mintegy 50 személy- és tehergépkocsi, amelyekkel a szervező, utánpótló munkát végezték. Ez a két fegyveres egység állt a nyugatiak érdeklődésének középpontjában is. Elsősorban hozzájuk látogattak el a nyugati követségek beosztottjai és az újságírók. Közöttük voltak a legnagyobb számban nyugatról visszatért magyar fasiszták, kiképzett imperialista ügynökök. Ok kapták a legtöbb vöröskeresztes szállítmányt is. Ezeken kívül még sok kisebb-nagyobb fegyveres csoport létezett. A IX. kerületi bandákat Király Béla parancsára november 3-án látták el modern fegyverekkel a honvédség fóti fegyverraktárából: kaptak géppisztolyt, golyószórót, géppuskát, kézigránátot és tankelhárító fegyvert. A Baross téri csoport is november 1-én és 2-án kapott fegyverszállítmányt.

A szovjet csapategységek november 4-én hajnalban egyszerre több oldalról kezdték meg felszámoló akcióikat. A külföldi propagandaszervek, főleg a Szabad Európa Rádió, minden biztatást és ígéretet megadtak, hogy a felfordulás, a fegyveres harc minél tovább tartson. De az imperialisták reményei ebben sem valósultak meg: a fegyveres harc lényegében néhány nap alatt befejeződött.

November 4-én és 5-én igen kemény és elkeseredett harc folyt a fegyveres ellenforradalmi gócok környékén. A néhány napos hatalomtól megittasult bandák nagy erővel vetették magukat a harcba, remélve, hogy a lakosság megfelelő támogatásban részesíti őket, és nyugatról megkapják az ígért segítséget. Nagy Imre bejelentette, hogy „csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van”, kérte az ENSZ-t és a nyugati hatalmakat, hogy küldjenek segítséget – majd eltávozott a Parlamentből a jugoszláv nagykövetségre. Az ellenforradalmi csoportok minden erőfeszítést megtettek, hogy segítségnyújtásra biztassák nyugati szövetségeseiket, gazdáikat. A Baross téri csoport parancsnoka, Nickelsburg László november 4-én délután sajtótájékoztatót tartott, és a nyugati újságírókon keresztül katonai segítséget kért az imperialista kormányoktól. A különböző elnevezésű rádióadók (Rákóczi, Csokonai, Róka stb.) mind-mind drámai hangú felhívásokkal fordultak a Nyugathoz, hogy küldjék a fegyvereket, a katonai segítséget, mert a szovjetek elleni harc közös ügy. A nemzeti lobogó és a sokat hangoztatott nemzeti jelszavak ekkor már elhalványodtak, és nyíltan fordultak az imperialistákhoz segítségért, felidézve még a világháború veszélyét is.

A Szabad Európa Rádió azzal biztatta az ellenforradalmárokat, hogy csak néhány napig kell kitartani, és akkor az Egyesült Államok kormánykörei még a világháborút is vállalják értük. November 4-i adásában – sajtószemle ürügyén – így fordult híveihez: „Ha a magyarok ki fognak tartani két-három napig, akkor az Egyesült Államok kormányára gyakorolt nyomás, hogy katonai segítséget küldjön a szabadságharcosoknak, ellenállhatatlan lesz” – idézi az Observerből. Az újság megjegyzi, hogy az amerikai Kongresszus nem szavazhatja meg addig a háborút, amíg az elnökválasztásokat meg nem tartották. Az elnökválasztás napja november 6-a volt. A cikk így folytatja: „Ha a magyarok szerdáig folytatják a harcot, akkor közelebb leszünk a világháborúhoz, mint bármikor 1939 óta.”

Az első két napon ezek a remények éltették a jól ellátott ellenforradalmi csoportokat. Vezetőik erőfeszítéseket tettek, hogy koordinálják a harcot, és szervezetten elnyújtsák az ellenállás idejét. Király Béla tábornok november 4-én hajnalban megbeszélést tartott parancsnokságának tagjaival a Budapesti Rendőr-főkapitányságon. A helyzet elemzése után úgy döntöttek, hogy meg kell szervezni az ellenállást. Király parancsot adott a stáb áttelepítésére a János-hegyre. A megbeszélés után az amerikai követségre ment, majd az áttelepített „főhadiszállásra” távozott, és az oda kiszállított 4 adó-vevő rádióval próbált utasításokat adni a katonai egységeknek és az ellenforradalmi csoportoknak. November 5-én még megkísérelte, hogy a Csillebércre telepített légvédelmi ütegekkel lövesse Budapestet, ezzel lelkesítse híveit. De az üteg parancsnoka még a halálos fenyegetés ellenére sem volt hajlandó végrehajtani ezt a parancsot. Panaszkodott is az áruló tábornok az Új Látóhatár 1966. októberi számában: „A sztálinista erők ellenforradalmi ténykedése a hadseregen belül olyan hatékony volt, hogy meghiúsította a néphadsereg egységes vezetését.” Neki mindenki sztálinista volt, aki nem értett vele egyet.

November 6-án és 7-én az ellenforradalmi bandák felmorzsolódtak és széthullottak. A harc hevessége csökkent, de még tartott ekkor is. A szovjet csapatok határozott fellépéséből világos volt, hogy a fegyveres ellenállás kilátástalan. A várt imperialista segítség nem érkezett meg. Az „ENSZ-csapatok” nem bombázták Budapestet. A szervezett és megrögzött ellenforradalmárokat kivéve a harcolók fokozatosan dobták el a fegyvert. Az addig félrevezetett és kihasznált fiatalok is szétszóródtak. A nagy létszámú Corvin közi csoportból már csak kisebb csapat maradt együtt.

Ebben az időben a létszámcsökkenés miatt a fegyveres ellenforradalmárok igyekeztek új harci taktikát alkalmazni. Nem egy-egy épületet tartottak megszállva, hanem változtatgatták harci bázisaikat. A képzett ellenforradalmárok kisebb létszámú brigádokba szervezkedve orvul tüzeltek a szovjet katonákra, majd gyorsan helyet változtattak. Kirabolták az áruházakat, raktárakat, üzleteket és szállodákat, többet felgyújtottak közülük, majd fokozatosan kihúzódtak a város peremére és a hegyekbe. Csoportokba verődve gépkocsikat szereztek, és nyugat felé vették útjukat. A Royal Szállót megszállva tartó csoport kirabolta és felgyújtotta az épületet, és november 9-re virradó éjjel eltávozott nyugat felé.* Budapesti Főv. Bír. T. B. XVI. 9264/1961. sz. * Útközben is raboltak, terrorizáltak, amíg össze nem akadtak a szovjet egységekkel. A Dudás vezette bandából pl. mintegy 60-70 fő gépkocsikon Ausztria felé távozott, de november 9-én Tatánál szovjet katonák szétverték őket.** Budapesti Katonai Bíróság. B. II. kt. 047/1959. sz. *

Király Béla is fokozatosan kiszorult Budapest környékéről. November 7-én és 8-án már Nagykovácsiban volt a „főhadiszállása”, ahol elég erős nemzetőrség állt rendelkezésére. „Kapcsolatot vettünk fel a Nagykovácsitól 4 kilométerre levő határőrkiképző-táborral is, de ezek együttműködés helyett elárulták a szovjet parancsnokságnak, hogy a Nemzetőrség Főparancsnoksága Nagykovácsiban rendezkedett be” – vallotta előbb idézett írásában. Nem maradt más hátra, mint hogy november 9-én elmeneküljön az országból, a megérdemelt büntetés elől. Ennek ellenére a nyugati rádiók – főleg a Szabad Európa Rádió – még hosszabb ideig olyan híreket közöltek, mintha Király Béla Magyarországon nagy létszámú erőkkel harcot folytatna a hegyekben.

A szétvert bandák azt az útmutatást kapták nyugatról, hogy húzódjanak a hegyes vidékekre, és kezdjenek partizánháborút. A „felszabadítás” bajnokai azt gondolták, hogy hónapokig elhúzódhat a fegyveres harc Magyarországon, hosszú ideig tart még a zűrzavar, a felfordulás. De szétszóródott és elcsüggedt híveiket november folyamán lényegében a hegyekből is kiverték a szovjet csapatok által támogatott és újjászervezett magyar karhatalmi egységek.

 

SaLa

 

Kérem, anyagilag támogass aa Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb sarkában látható    piktogrammra felső felső Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter  2747 Törtel,  Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a  „Köszönjük” – rovatban tájékoztatjuk!  balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De minimum LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudod tá mogatni!

2

(idézet: Ellenforradalom tollal és fegyverrel 1956 – Berecz János)

A „SEMLEGES MAGYARORSZÁG”
A VALÓSÁGBAN

A párt feloszlatása után a kommunista vezetők visszavonultak az új harci központ megszervezésére. A fegyver a reakció kezében volt, amely a szocialista erőket terrorizálta. A propagandaeszközök, rádió, sajtó, röplapok stb. a felkelés céljait szolgálták. Szóáradat öntött el mindent. Az emberek, főleg az ifjúság egy részét magával sodorta a forradalmi romantika szele. Ők nem látták a mélyben mozgó és valóban mozgató erőket. Számukra a valóságot a fegyverek ropogása, a „népítéletek” vérgőzös légköre, a nemzeti zászlók lobogása, a tüntetések ízlelgetése, a nemzeti himnusz ismételt éneklése jelentette. A sok felhívás, követelés, szervezkedés, a pártalakulások és a nyilatkozatok a szabadság képzetét keltették bennük, hiszen mind-mind annak a nevében lépett fel és íródott.

A magukat nemzeti kommunistáknak valló tollforgatók bűne éppen az, hogy a burzsoá restauráció reális veszélye idején éppen ők adták meg a félrevezető propaganda ideológiai alapját: a „kis nép vagyunk, de egy világért küzdünk” nacionalista álhősiesség büszkeségét, és a semleges, középutas politika megvalósíthatóságának képzetét. A Nagy Imre csoport tagjai két újságot adtak ki ezekben a napokban Igazság és Magyar Szabadság címmel. Október 30-án e két újság adta meg az alaphangot a következő napok uszításához: hazugság volt eddig minden, és csak akkor lesz demokratikus Magyarország, ha a szovjet csapatok elhagyják az ország területét, ha a magyar közéletből a múlt minden elemét kiirtották. Ezzel szemben nem fukarkodtak az öntömjénező jelzőkkel, amit a többi lap tovább fokozott. Ilyen hangzatos címek és állítások bizsergették az elszabadult nacionalista szenvedélyeket, mint a „világtörténelmet írunk”, „kis nép vagyunk, alig pár csepp a világ népeinek tengerében, de nagy nemzet, hősi nemzet, amely előtt minden szabad, nép meghajtja a tisztelet és megbecsülés zászlaját”. November első napjaiban fokozódott az öndicsőítés, a lapok tele voltak a nyugati kapitalista sajtó túlfűtött hangú dicséreteivel. „Bennünket dicsőít az éter hullámain át a szabad nemzetek valamennyi rádióállomása” – írták elragadtatással a Magyar Függetlenségben november 1-én. Az Igazság is arról tudósított aznap, hogy munkatársai az angol követségen jártak, s az egyik diplomata azt mondta nekik: „Soha életemben nem hallottam még ilyen nagyszerű forradalomról! Vigyázzanak, hogy csodálatos hősiességük gyümölcseit élvezni is tudják.”

Nagy Imre barátai nyíltan meghirdették az általa korábban kidolgozott külpolitikai elveket. A Magyar Szabadság című lap október 30-án: „Magyarország kis ország – szüksége van minden barátra … szüksége van minden támogatásra.” Az Igazság is aznap fordult nyugat felé: „Hozzátok kiáltunk nagy és kis nemzetek. Mi mindent megteszünk, segítsetek!” Nagy Imre október 31-én délután a Parlamentnél összegyűlt tömeg előtt bejelentette, hogy Magyarország „felmondja a varsói egyezmény ránk háruló kötelezettségeit”. A gyűlésről tudósító november 1-i Magyar Szabadság „A független Magyarország legyen semleges!” című vezércikkében követeli, hogy hazánk „híd legyen a Kelet és a Nyugat között”. „Kis népnek sok barátra van szüksége” – variálta a cikk a rögeszmét.

Ugyancsak november 1-én Nagy Imre rádiószózatot intézett a magyar nemzethez, és bármiféle alkotmányos szerv jóváhagyása és előzetes tárgyalások nélkül bejelentette Magyarország semlegességét. Beszéde végén éltette „a szabad, független, demokratikus és semleges Magyarországot”. Szocializmusról már szó sem volt. A szocialista jelző nem tette volna szalonképessé a Nagy Imre vezette Magyarországot, amely a Nyugat küszöbe előtt állt, és szovjetellenes „semlegességgel” kopogtatott bebocsátásért.

Nézzük meg, mit jelentett ez a semlegesség a valóságban, az adott világhelyzetben. Elsősorban azt jelentette, hogy a „semleges gazdasági felvirágzás” jelszava alatt megindult volna Magyarországnak a kapitalista világrendszerhez való fokozatos hozzákapcsolása. Ezen a téren természetesen csak az első lépéseket tették meg. A propaganda siránkozott nehéz gazdasági helyzetünk fölött, és megcsillogtatták a ragyogó jövőt. „A semleges Magyarország Európa egyik leggazdagabb államává válhat.” Egy másik „független politikai napilap” – a Magyar Világ – a receptet is megadta hozzá: „Magyarországnak szét kell törnie a vasfüggönyt”, és akkor „igen nagy hasznára fognak válni a szorosabb gazdasági kapcsolatok a Nyugattal”. A Szocialista Internacionálé irodájának bécsi ülése már azt a nemzetközi szervezetet is megjelölte határozatában, amely végrehajtja a gazdasági programot. „Minél előbb lehetővé kell tenni Magyarország gazdasági újjáépítését – idézte ujjongva a határozatot a Szociáldemokrata Párt lapja, a Népszava november 3-án. – Az lenne a célszerű, ha az OEEC [Organization for European Economic Cooperation], az európai államok gazdasági együttműködésére létesített és évek óta eredményesen működő szervezet haladéktalanul intézkedéseket tenne Magyarország gazdasági megújhodásának elősegítésére.” Az ilyen elképzelések hihetővé és elfogadhatóvá tétele érdekében híreket közöltek arról, hogy Eisenhower 20 millió dollár segélyt ajánlott fel, hogy a Német Szövetségi Köztársaság egymillió márkát ajándékoz, hogy nyugaton felhívások hangzottak el Magyarország megsegítésére, hogy „a világ szíve értünk dobog”, és „nem kell félni a magyar anyáknak a téli gondoktól” stb. Ez a jólét-demagógia kétségtelenül hatásosnak bizonyult a tömegek egy részénél is.

A „semleges Magyarország” az adott világhelyzetben azt jelentette volna, hogy a szomszéd szocialista országokkal szemben létrejön egy agresszív, békés munkájukat fenyegető háborús tűzfészek. A nagyimrés disszidensek véleménye ebben a kérdésben is megoszlik. Az egyik csoport álláspontját Méray fogalmazta meg. Szerinte „lehetetlen letagadni, hogy a fasizmusnak gyökerei vannak Magyarországon”, ahol a bölcsője ringott. Azt is megállapítja, hogy ezen az alapon a jövőben erősen nacionalista áramlatok léptek volna fel az országban.* T. Méray: Thirteen Days that Shook the Kremlin. Praeger 1959. 176-180. old. * Az pedig köztudott, hogy a magyar nacionalizmus éle a szomszéd népek ellen irányult mindig, 1917 óta pedig kirívóan szovjetellenes is.

A másik csoport élesen kikelt ez ellen az álláspont ellen, szemrebbenés nélkül tagadta a reakciós nacionalista vonásokat és tendenciákat. Szerintük az eseményekre „azok internacionalizmusa volt a jellemző, amely két, erősen ható érzelemben és követelésben fejeződött ki. Az egyik volt az Európához való tartozás tudata, a másik a közép- és kelet-európai föderációra való törekvés.”** Szemle (Brüsszel), 1960. 1. sz. * Érdemes elidőzni egy kicsit e problémánál.

Az erők mozgása és magatartása az ellenforradalom alatt azt mutatja, hogy a föderáció eszméje alig kapott hangot, és nem volt egyéb egyesek álmánál vagy a lényeget takaró lepelnél. Nyilvánosságot egyszer kapott, a Magyar Szabadság november 1-i számában, egy mondat erejéig. Utólag sok cikkben foglalkoztak vele a brüsszeli Nagy Imre Intézet munkatársai, de lényegében csak azért, hogy tagadják a szélsőséges nacionalista tendenciák feltörését. Márpedig az ellenforradalom idején megkezdődött az uszítás a szocializmust építő szomszéd országok ellen. Különösen a „szabad” rádiók jártak ebben az élen. Október 31-től tendenciózus híreket közöltek arról, hogy Romániában és Csehszlovákiában is mozgolódás van, hogy „Bukarestben incidensek zajlottak le”, hogy a Német Demokratikus Köztársaságban is „érlelődik valami”. Igen érzékenyen reagáltak arra, hogy ezekben az országokban leleplezték az ellenforradalom borzalmait és veszélyességét. „Rágalmaz a román rádió”, „hazudik a kelet-berlini rádió” – harsogták az újságok. Képzeljük el ennek hatását olyan körülmények között, amikor oldalakon keresztül arról írtak, hogy az egész világ a magyarokat dicsőíti, csak ezek a rádiók nem.

Az igazi veszély létezését két felhívás fejezte ki. Az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság röplapokat adott ki november elején „Felhívás a csehszlovák fiatalokhoz” címmel. Vad, uszító hangon íródott e felhívás. „Hazudik a csehszlovák kommunista sajtó, hazudnak Moszkva Prágában székelő ügynökei, hazudik a csehszlovák rádió. Ne higgyetek »a magyar ellenforradalomról« szóló rémmeséknek” – írták. Felszólították a csehszlovák fiatalokat, hogy Selwyn Lloydnak és XII. Pius pápának higgyenek, akik kiálltak a magyar ügy mellett. Végül a felhívás igazi lényege: „Álljatok ki a mi ügyünk mellett, akkor mi is veletek leszünk a szabad Csehszlovákia kivívásáért folytatandó harcotokban.” A „szabad Csehszlovákia” fogalma már a felhívásban is a szocializmustól megfosztott Csehszlovákiát jelentette. Ezért volt olyan uszítóan szovjetellenes a hangja.

A Szabad Miskolc nevű rádió felhívása október 30-án hangzott el: „Szlovákok, románok és szerbek! … Látjuk, ti is olyan iga alatt vagytok, amelyet mi le akarunk rázni! …” A magát győztesnek gondoló reakció agresszivitása a szomszédos országok ellen az ellenforradalom győzelme esetén az új berendezkedés hivatalos politikájává emelkedett volna.

Ebből a nézőpontból érdemes elemezni a „mérsékelt” Kisgazdapárt véleményét. A párt újból kiadott lapja első számában (Kis Újság, 1956. november 1.) külföldi sajtószemle ürügyén megfogalmazta külpolitikai koncepcióját, a „semleges Magyarország” jelentőségét. A cikk címe már önmagában is lényeget fejez ki: „A magyar küzdelem megteremtette az általános európai rendezés lehetőségét.” Milyen rendezésre gondolt a krónikás? Az új lehetőséget „a magyar események által előidézett hatalmi egyensúlyi eltolódás” nyitja meg. Tehát a szocializmus erőinek visszaszorítására, a kapitalista világrendszer térhódítására gondol, erre alapozódna az új európai rend. Hogy kétség ne férjen hozzá, leszögezi: az új rendezés akkor valósítható meg, amikor „a Szovjetunió kivonul Kelet-Európából”. A nyugati szótárban a „szovjetek kivonulása” már régen a „felszabadítást” jelenti, a „felszabadítás” pedig a kapitalista rend visszaállításával azonos. De valamit csak kérnek a „kelet-európai tömb lazulása, illetve jövendő felbomlása” ellenértékeként? Hogyne! „S miután rendkívül fontos, hogy ezek az új rendszerben elhelyezkedő államok ne küzdjenek gazdasági nehézségekkel – szól a felhívás -, a Nyugatnak a jövőben lényegesen fokozottabban kell gazdaságilag segíteni a kelet- és közép-európai államokat.”

A módszerek és a hang különböző, de mind a szélsőséges, mind a „mérsékelt” ellenforradalom egyaránt veszélyeztette a szomszéd országok biztonságát és népeik békés alkotó munkáját.

A „semleges Magyarország” leglényegesebb külpolitikai vonását a szovjetellenesség és a Szovjetunió elleni háború vállalása jelentette.

A szomszéd népek elleni nacionalista uszításnak, bár rendkívül veszélyes, de körülhatárolt szerepe van. A szovjetellenesség viszont nem egyszerűen egy szomszéd országot, a Szovjetuniót fenyegeti; ez az antikommunizmusnak, a szocializmus, a munkáshatalom gyűlöletének durva, agresszív kifejeződése, következésképpen általános reakciós tartalommal bír, a nemzetközi imperializmusnak állandó ideológiai eszköze. A szovjetellenesség mindig a társadalmi haladás elleni fegyver volt, mindig az emberiség általános haladásának ellensége. Ezért állt a „semleges” magyar ellenforradalom ideológiai fegyverei között az első és legfontosabb helyen, és így van ez azóta is mindenütt, ahol a külső és belső ellenség aktívan lép fel a szocializmus erői ellen.

Miközben a Nagy-kabinet a semlegesség proklamálásával és elismertetésével volt elfoglalva, az ellenforradalom katonai vezetői lázas tevékenységgel készítették elő a szovjet csapatok elleni harcot. Természetesen ezt is élénk propaganda-hadjárat kísérte. Október 31-én röpiratok ezrein terjesztették az Országos Légvédelmi Parancsnokság „forradalmárainak” bejelentését arról, hogy ők készek a szovjet csapatok elleni harcra. Dudás lapja (Magyar Függetlenség) egyetértve idézte november 1-én az angol Daily Telegraph vezércikkének azt a megállapítását, hogy „Magyarországnak csak a Szovjetunió az ellensége, és semmiféle külpolitikai meggondolás nem láncolja a Szovjetunióhoz”.

A következő napok folyamán az ellenforradalmi lapokban hisztériás tudósítások jelentek meg a szovjet csapatmozdulatokról, a „forradalom vívmányait fenyegető veszélyről”. Ezek után teljesen félreérthetetlen, ki ellen irányult Maléter Pál újdonsült vezérőrnagynak a „főhadiszállásán” őt felkereső nyugati újságírók előtt tett nyilatkozata: „Hadseregünknek azonban van fegyvere, és ha kell, tud védekezni a betolakodók ellen.”

A szovjet csapatok elleni harc előkészítésének élén Király Béla tábornok állt. Október 30-án a Karhatalmi Bizottságot létrehozó értekezleten Király kijelentette, hogy Budapestet harcra kész állapotba kell hozni. Ennek érdekében megalakult a Király-féle törzs, amely az Országos Légvédelmi Parancsnokság „forradalmi tanácsának” támogatásával munkatérképen rögzítette a szovjet csapatok tartózkodási helyét és mozgását. Király bekérette magához Budapest tüzérségi védelmi rendszerének térképét, és harci törzse annak alapján megkezdte a páncélelhárítási terv kidolgozását. Budapestről megbízottakat küldtek egyes csapattestekhez, hogy az ottani „forradalmi tanácsokkal” kezdjék meg a szovjet csapatok elleni harc előkészítését. Pl. a kecskeméti 3. hadtest törzséhez november 1-én három civil érkezett ezzel a megbízatással, és első ténykedésük a számukra megbízhatatlan tisztek letartóztatása volt.

A Király-törzs szervezte a civilekből álló „nemzetőrség” felfegyverzését a katonai raktárakból származó nehézfegyverekkel. A „nemzetőrök” szovjetellenességében jobban bíztak, mint a reguláris egységek hadra foghatóságában egy, a szovjet csapatok ellen irányuló provokáció esetén. A bizalom kölcsönös volt. Még a hírhedt ENSZ-jelentés is bevallotta, hogy a felkelők nem bíznak a tisztekben, ezért a vezetést civil kezekben hagyták. Bármilyen utasítást is kaptak, csak akkor fogadták el, ha „valamelyik olyan vezető személyesen erősítette meg, akiben bíznak, mint Maléter vagy Király tábornok”.

A fegyveres erők reakciós magvának kiépítésére és megerősítésére igyekeztek bevonni a volt horthysta tisztek és főtisztek egész seregét. E néhány nap alatt több mint ötszáz ilyen személy kérte reaktiválását, közülük háromszáz írásban. Volt közöttük háborús bűnös, összeesküvő, államellenes bűntettet elkövető személy szép számmal. Aktív bekapcsolódásuk érdekében Király Béla november 1-én úgynevezett rehabilitációs bizottságot hozott létre, amelynek rajta kívül még két másik horthysta tiszt volt a tagja. Ezek az elemek „rehabilitálás” nélkül is elözönlötték a Honvédelmi Minisztériumot, nyüzsögtek a Parlamentben a kormány tagjai körül, és különösen sokan ajánlgatták fel szolgálataikat a Légvédelmi Parancsnokságnak az emlékezetes kiáltvány után. A katonai diktatúra és a szovjetellenes háború szilárd, és a tömegek előtt rejtett bázisát képezték ezek a megrögzött reakciós, népellenes, militarista elemek.

Ebben az időszakban a külső imperialista beavatkozás kiszélesedett, és a legrejtettebb formákat is igénybe vette. Az Egyesült Államok budapesti követségén két illegális rádió adó-vevő készülék működött. Ezek tájékoztatták az „ellenállási központot a szabad világban” a belső helyzetről, a várható eseményekről, kintről pedig utasításokat adtak, és a követendő taktikát vázolták. Az amerikai sajtó híradása szerint William J. Donovan tábornok, aki a második világháború idején az amerikai kémszervezet vezetője volt, a hidegháború kedvelt „Wild Bilije”, a magyar események idején Ausztriában tartózkodott, az ún. „Nemzeti Mentőbizottság” vezetőjeként. A Washington Daily News szerint Donovan ez idő alatt többször járt Magyarországon is. Rajta kívül más „szakértők” is jártak Magyarországon ezekben a napokban, valamilyen szervezet küldöttének vagy újságírónak álcázva.

A kellően tájékozott külképviseleti szervek kapcsolatba léptek az ellenforradalom katonai vezetőivel is. Quade, az amerikai követség tisztviselője október 30-án meglátogatta a Kilián-laktanyában székelő felkelőket, és hivatalosan, magát megnevezve, a politikai helyzetről érdeklődött. A nagyobb súllyal bíró személyek Malétert keresték. Maléter „főhadiszállásán” november 1-én megjelent James N. Cowley, „az Egyesült Királyság katonai attaséja, egy szikár ezredes” – írta a Magyar Honvéd, november 2-i száma -, aki kifejtette véleményét az eseményekről, és tanácsokat adott az „elért eredmények megtartása”, a fegyveres csoportok egyesítése érdekében. Nem kétséges, hogy katonai és katonapolitikai tanácsai a szovjet csapatok elleni harc előkészítését szolgálták elsősorban, és a katonai diktatúra szükségességét húzták alá. „Ellenszolgáltatásként” Maléter tájékoztatta őt a szovjet csapatok mozgásáról és feltehető szándékairól. Az együttműködés közöttük teljessé vált, amiről Maléter nem átallott dicsekedni a minisztertanács egyik ülésén.

Megközelítően sem ismerjük azoknak a létszámát, akiket nyugatról harcba vetettek ebben az időben Magyarországon. Számuk jelentős lehetett a Dunántúlon, hiszen ez az országrész rövid idő alatt elérhető volt, és a határ közelsége a menekülés biztonságát is jelentette. De az imperialista beavatkozás veszélyességét igazán azok a különleges tervek jelentették, amelyek a Dunántúli Nemzeti Bizottsággal függtek össze.

Külön kormány volt-e a Dunántúli Nemzeti Tanács? A válasz erre a kérdésre nem attól függ, hogy voltak-e miniszterei vagy sem, vagy hogy minek tartotta magát, hanem attól, hogy a gyakorlatban milyen szerepet töltött be, és milyen elképzelések megvalósítását kezdte el ez a Győrben székelő tanács. Potenciálisan és fejlődésében az ellenforradalmi pólus szerepét töltötte be. Mint már láttuk, a Dunántúli Nemzeti Bizottságot létrehozó értekezlet, „Nemzeti Tanács”, első nyilatkozatában olyan követeléseket állított a kormánnyal szembe, amelyek minden ellenforradalmi erő támogatását biztosították számára. A Dunántúli Nemzeti Tanács október 30-i ülésén csatlakozásra szólította fel a nem dunántúli megyék „forradalmi” szerveit, és örömmel jelentette be, hogy „Borsod, Bács-Kiskun megyék és Csepel már csatlakoztak”. Még a részvétel arányát is határozatba foglalta: „A csatlakozó megyék négy-négy küldöttel vesznek részt a Dunántúli Nemzeti Tanácsban.”

A Szabad Európa Bizottság vezetői egy-két nap alatt felismerték e szervezet különleges lehetőségeit. Még a nagyimrés emigráció sem hunyhatta be a szemét a tények előtt, és kénytelen volt elismerni, hogy létezett egy imperialista terv az ország kettészakítására. „A Dunántúl az országnak Ausztriával határos része, amelyet keletről a Duna természetesen is elválaszt az ország többi részétől. Még máig ki nem derített eredetű nyugati erők politikája az volt, hogy ebben az országrészben önálló kormányt hozzanak létre, leszakítsák az ország testéről, Győrt fővárossá tegyék, s így Magyarországból egy második kettészakított Németországot teremtsenek – írták a brüsszeli Szemle 1960. januári számában. A szerző téved abban, hogy a terv értelmi szerzői teljesen ismeretlenek. Az elképzelés szülője a müncheni Szabad Európa vezérkara volt.

A kivitelezés érdekében Győrbe utazott Ábrányi Aurél, a Szabad Európa Bizottság bécsi kémirodájának vezetője, és Konkoly Kálmán, a SZER munkatársa. Feladatuk abban állt, hogy a tervnek megnyerjék a Dunántúli Nemzeti Tanács vezetőit, és azok levélben kérjék az ENSZ segítségét. A NATO is szerepet vállalt e nagyszabású elképzelések megvalósításában. A NATO-országok politikusai között agitáció folyt, hogy elfogadtassák ennek támogatását. A belga parlament folyosóin pl. van Zeeland, Belgium volt külügyminisztere javasolta Magyarország kettészakítását.* Erőss Ferenc: Magyar munkásvezérek Nyugaton. Pannónia, Budapest 1961. 78. old. * „A nyugati hatalmak ENSZ-delegátusai vállalták, hogy megszavaztatják nemzetközi rendőrség küldését bármely, az akkori magyar kormánytól függetlenített és szovjet alakulatoktól mentes területére az országnak, ha valamely állam ezt nemzetközi fórum elé terjeszti.” Olaszország bécsi követe vállalta magára ezt a feladatot.** Szabó Miklós: Foglalkozásuk: emigráns. Kossuth Könyvkiadó 1958. 79. old. *

A Szabad Európa vezérkara nemcsak összekötőket küldött, hanem technikai segítséget is. Egy 10 kW teljesítményű adóállomást szállítottak Münchenből Győrbe. A Dunántúlon cirkált a SZER nyolc-tíz adó-vevő rádióval felszerelt kocsija, amely aktív ellenforradalmi propagandát fejtett ki. Győrbe érkezett kíséretével Zákó tábornok, az MHBK vezetője, a katonai helyzet és lehetőségek felmérésére. A nyilasok is azzal dicsekedtek Út és Cél című újságjuk 1956. novemberi számában, hogy „a hungarista mozgalom vezetője szerkesztőségünk egyik tagjának kíséretében átlépte a magyar határt, hogy a helyszínen tájékozódhassék a helyzetről”. Ezek a „tájékozódások” nyilvánvalóan a nagyobb szabású fegyveres beavatkozás előkészítését szolgálták.

A Dunántúli Nemzeti Tanács tevékenysége e különlegesen veszélyes tervek megvalósulását szolgálta. Propagandájukban nemegyszer hangzott el az a kijelentés, hogy a Dunántúl egységes terület, és ezért egységes vezetés alá kell vonni. Néhol, főleg a „szabad” helyi rádiók adásaiban már elhangzott a „Szabad Dunántúli Köztársaság” kifejezés is.

De az igazi veszélyt a Nemzeti Tanácsot választó értekezlet határozatának 7. pontja jelentette: „A Dunántúli Nemzeti Tanács kívánatosnak tartja Dunántúlon az egységes katonai vezetés megszervezését.” Akadt néhány tiszt, aki hozzálátott a „Dunántúli Egyesült Fegyveres Erők” létrehozásához. November 1-én világgá kürtölték, hogy a győri, pápai, zalaegerszegi és sárbogárdi katonai egységek csatlakoztak hozzájuk. Tanácskozásokat folytattak a többi egységek „forradalmi katonai tanácsaival” a csatlakozásról, a sajátos dunántúli önállóság támogatásáról.

A Dunántúli Nemzeti Tanács képviselői a határra utaztak, mások Bécsbe mentek, hogy felvegyék a közvetlen kapcsolatot a segíteni kész kapitalista erőkkel. Bécsben járt Berján Zoltán, aki sajtóértekezleten szólított fel a „magyar nép megsegítésére”. November 1-én egy négytagú küldöttség utazott Bécsbe, amely a legkülönbözőbb nemzetközi szervezetekkel, disszidens vezérekkel keresett kapcsolatot a támogatás megszervezése érdekében. A Tanács egyik nyugatra menekült munkatársának visszaemlékezése szerint delegációjukat fogadta Helmer osztrák belügyminiszter is.* Tanulmányok a magyar forradalomról. Auróra Könyvek. München 1966. 288-289. old. *

November 7-én tanácskoztak a Szabad Európa Rádió hírhedt „Bell ezredesével”. Figyelembe véve, hogy csak néhány nap állt rendelkezésükre, mondhatni „forradalmi” gyorsasággal szervezték ennek a különlegesen cinikus, nemcsak a magyar nép létét, hanem az egész világ békéjét fenyegető imperialista tervnek a megvalósításához szükséges feltételek biztosítását. Ugyanúgy nem késlekedtek lezárni a határt Csehszlovákia felé, hogy megakadályozzák a magyar szocialista erőknek az onnan jövő segítség célhoz érését. A csehszlovák kommunisták, pártmunkások, vasutasok, dolgozó parasztok kapcsolatot kerestek régi magyar ismerőseikkel, elvtársaikkal, hogy internacionalista segítséget nyújtsanak súlyos helyzetben lévő osztálytestvéreiknek. Nagy mennyiségű magyar nyelvű újságot és röplapot juttattak át a határon, s ezeken felszólították a magyar munkásokat, védjék meg a proletárdiktatúrát, kövessék 1919 tanulságait. Ezért rendelte el a Dunántúli Nemzeti Tanács a magyar-csehszlovák határ teljes lezárását.

Az ország közvéleményének figyelmét az „ENSZ-agitáció” volt hivatva elterelni a harmadik világháborúba sodró dunántúli tervek veszélyességéről. Az ENSZ iránt jelentős illúziók éltek a tömegekben. Az emberek féltek, hogy a magyar események esetleg a harmadik világháború kirobbanásához vezethetnek, ezért az ellenforradalmároknak álcázniuk kellett a szovjet csapatok elleni fegyveres harc előkészítését. Erre szolgált az a propaganda, hogy Magyarországot „az ENSZ védnöksége alá helyezik”. A Szabad Európa Rádió olyan beszámolókat közvetített New Yorkból, amelyek a nyugati beavatkozás hiedelmét keltették. Az „egész világ” szolidaritásáról biztosította a magyar „szabadságharcosokat”, csak a fegyveres harcot abba ne hagyják. Az ellenforradalmi sajtó átvette a híreket, és a terveket, elképzeléseket vagy reményeket valóságnak tüntette fel. Nézzük meg, hogyan fejlesztették minden egyes nappal mind nagyobbra az „ENSZ-beavatkozás” reményét.

November 1-én a Kisgazdapárt lapja – a Kis Újság – szerint „sok külföldi újságíró keresi fel hazánkat, főleg abból a célból, hogy előkészítsék az ENSZ főtitkárának a közeljövőben bekövetkező látogatását”.

November 2-án Dudás lapja – a Magyar Függetlenség – arról tájékoztatott, hogy „holnap délben érkezik meg az ENSZ-bizottság Budapestre”. A „forradalmi honvédség” lapja – a Magyar Honvéd – már optimistább, és ugyanaznap közli, hogy „a délutáni órákban ENSZ-küldöttség érkezik Budapestre”.

November 3-án „az ifjúmunkások forradalmi tanácsának lapja” nem a reménynek ad hangot, hanem egyszerűen tényként közli: „Az elmúlt 48 órában a csehszlovákiai Pozsonyon keresztül hazánkba érkezett az ENSZ-megfigyelőkből álló bizottság. A világszervezet megbízottai késlekedés nélkül hozzáláttak nemes és nem éppen veszélytelen munkájukhoz. Minden lehetséges módon – többek között a levegőben is – gondosan figyelemmel kísérik a magyarországi eseményeket, természetesen az idegen katonai beavatkozás veszélyével kapcsolatos fejleményeket is. Az észleltekről állandóan tájékoztatják felsőbb szerveiket, és azokról sűrű időközökben beszámol az Egyesült Nemzetek Szervezetének rádiója is.” A hírt igazán körültekintően fogalmazták meg.

Az ,,ENSZ-beavatkozás” pálmáját egy „független magyar napilap” – a Valóság – nyerte el, szintén november 3-án, amikor „az egész magyar sajtóban egyedülálló, nem hivatalos hírre tett szert”: „Egy budapesti forradalmár fiatal csütörtökről péntekre [tehát november 1-ről 2-ra] virradó éjszaka gépkocsival eljutott az osztrák-magyar határig. Ott sikerült szót váltania az ENSZ-csapatokkal, amelyek most a határ mentén tartózkodnak.

Az ENSZ-csapatok – angol és amerikai egységek -, amint több katonájuk elmondotta, készenléti állapotban vannak. Addig nem szándékoznak átlépni magyar földre, amíg erre Nagy Imrétől határozott felszólítást nem kapnak.

A miniszterelnök – mint ismeretes – előzetesen kijelentette, és a magyar rádióban is kinyilatkoztatta, hogy amennyiben a szovjet csapatok ismételt felszólítás ellenére és a Varsói Szerződés felmondása után – ami máris megtörtént – sem hagyják el az országot, akkor igénybe vesszük eltávolításukra az ENSZ segítségét.”

Ezeket a híreket hihetővé tette az emberek előtt az a tény, hogy a sajtó és a rádió állandóan közölte Nagy Imrének az ENSZ-hez küldött táviratait és szovjetellenes lépéseit. Ezek az intézkedések kiváltották a Szabad Európa Bizottság megelégedését is. November 2-án a napi utasítás határozottan arra szólította fel a SZER-t, hogy támogassa az új kormányt, és hagyjon fel a Nagy Imre elleni személyes támadásokkal.

A Szabad Európa Rádió, amely már kezdte felismerni, hogy meg kellene szilárdítani az „új rendszer” bázisát és szovjetellenes irányvonalát, egy november 2-i adásában kijelentette: „Még sohasem volt szükség inkább a nemzeti egységre, amelyet a miniszterelnök kért, mint ma!” November 2-án már a Dunántúli Nemzeti Tanács is támogatásáról biztosította „a forradalom” követeléseit teljesítő Nagy kabinetet.

A főleg propagandatevékenységet folytató egyetemi forradalmi bizottságok is nagy erővel álltak ki a Nagy Imre köré tömörülő „nemzeti egység” gondolata mellett. Az úgynevezett Budai Egyetemi Forradalmi Albizottság „1. sz. díszparancsában” ezt hirdette: „A legszentebb kötelességünk népünk, nemzeti forradalmunk iránt, hogy a legszélesebb népi, nemzeti egységet teremtsük meg, mert csak így lehetséges valamennyi erő egyesítése nemzeti, népi forradalmunk érdekeinek megvédésére.”* Magyar Jövő, 1956. november 3. *

Az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság is röplapokon és az Egyetemi Ifjúság című lapjában követelte a pártharcok ideiglenes felfüggesztését a nemzeti egység létrehozása érdekében, mert csak így védhetők meg a „demokratikus forradalom és szabadságharc vívmányai”.** Lásd Egyetemi Ifjúság, 1956. november 3., 4. *

Az ellenforradalmárok „nemzeti egységének” semmi köze sem volt a magyar nép tényleges érdekeihez. A kommunistákat üldözték, sok becsületes embert letartóztattak, ők tehát nem voltak részesei az „egységnek”. Nem tartoztak ahhoz a társadalmi tulajdonban levő üzemeket védő munkások, a földosztásban részesült dolgozó parasztok, az úri világot gyűlölő, a társadalmi haladást támogató becsületes állampolgárok. Hiába próbálták tehát ezt az egységet a „népi” és a „nemzeti” jelzőkkel elfogadhatóvá tenni, valójában igen szűk társadalmi bázisa volt. Ezen az alapon, a nacionalista, szovjetellenes „nemzeti egység” alapján találtak egymásra Nagy Imre és a „felszabadítás” lovagjai.

A kommunista és haladó erők ellen fehérterror folyt, a megerősödött reakció szovjetellenes harcra készült, és Nagy Imre a „nemzeti egységet” dédelgette – már minden határt kinyitva jobbra, és tettekben elhatárolva magát a szocializmus erőitől. November 4-e után írt tanulmányában is ebbe a fogalomba kapaszkodott Nagy Imre: „Ez a nemzeti egység (a függetlenségi harcban) felölelte a társadalom minden osztályát és rétegét, valamint minden politikai irányzatát.”*** Nagy Imre: Gondolatok – emlékezések. Snagov 1956-1957. *

Ez az egység csak annyiban létezett, hogy az összes jobboldali erő összefogott a szocializmus felszámolása érdekében.

A „semleges Magyarország” – mint láttuk – támadás volt nemcsak a magyar haladás, a magyar nép független alkotó munkája ellen, hanem veszélyeztette a szomszéd népek biztonságát, egész Európa békéjét is. Az ellenforradalmárok szovjetellenes készülődései a harmadik világháború veszélyét hordozták magukban. Különösen igaz ez, ha figyelembe vesszük, hogy ezekben a napokban nyílt imperialista agresszió vette kezdetét egy nemrég függetlenné vált nép szabadsága és függetlensége, Egyiptom szuverenitása ellen. Az imperializmus általános támadásba lendült.

A győzelemittas Mindszenty József bíboros november 3-án este rádióbeszédében már eltemette a „bukott rendszert”. Néhány általános szólammal megdicsérte a népet, a fegyveres harcot, és megvetéssel emlegette „az orosz birodalmat”. Ismertette programját is, mivel a „régi rendszert már elsöpörték”. Megfenyegette a „bukott rendszer részeseit és örököseit”, hogy „külön felelősséget viselnek saját tevékenységükért”, és „a törvényes felelősségre vonásoknak minden vonalon be kell következniük”. Társadalmi célját úgy fogalmazta meg, hogy „szociális érdekektől korlátozott magántulajdon alapján álló, kizárólag kultúrnacionalista szellemű nemzet és ország akarunk lenni”. Ennek visszaállítása után új választásokat követelt „nemzetközi ellenőrzés mellett”. Bár nem nyíltan, de visszakövetelte az egyház 1945-ben felosztott földbirtokait, amikor kijelentette, hogy „a katolikus egyház intézményeinek és társulatainak visszaadását joggal elvárjuk”.

A szocialista Magyarország felett tort ült a nemzetközi reakció által támogatott ellenforradalom. De a hazafiak ezekben a napokban készítették elő az ellenforradalmat felszámoló ellentámadás megindítását.

 

SaLa

 

Kérem, anyagilag támogass aa Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb sarkában látható    piktogrammra felső felső Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter  2747 Törtel,  Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a  „Köszönjük” – rovatban tájékoztatjuk!  balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De minimum LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudod tá mogatni!

A kapitalista és az isten valóban felsőbbrendű? Az isten vonatkozásában viszonylag könnyű ezt megválaszolni, mert a következetesen objektív világnézet és tudomány szerint nincs isten, mert semmilyen tulajdonságáról nincs tudományos módszerrel vizsgált bizonyíték. A kapitalista legfontosabb jellemzője azonban a felsőbbrendű kizsákmányolás és élősködés, ez a kapitalizmus motorja. Persze nem mindegyik kapitalista gonosz felsőbbrendű, mert igenis vannak és elég sokan, akik az egész emberiség számára hasznosak, még akkor is, ha kizsákmányolók és alapvetően a saját profitjuk az első, mert a bér-rabszolgaság, a kizsákmányolás a kapitalizmus működési módja és az erkölcse miatt elkerülhetetlen. Azonban a kizsákmányoló az felsőbbrendű a bér-rabszolgákhoz képest. Amíg kapitalizmus van, addig lesznek felsőbbrendűen élősködő kizsákmányolók. Az isten a legfőbb lény víziója ezt a modellt támogatja.

A legfőbb lény isteni minta egy felsőbbrendű viszony az isten és az ember között, ami a kapitalizmusban is működik a kapitalista és a proletárok között. Azért ragaszkodik a valláshoz a kapitalizmus, mert csak így képes uralkodni a bérrabszolga beszélőszerszám dolgozó proletárok felett! Bár nyilvánvaló, hogy az intelligens kapitalista a vallást tudománytalannak tartja, de a kizsákmányoló, élősködő, felsőbbrendű érdeke határozza meg a tudatát. Neki ez minta bevált és a képzelt isten és a kapitalista felsőbbrendűségét elfogadják a bér-rabszolgák. A kapitalizmusnak uralkodnia kell a bérrabszolgák tudata felett, mert a kizsákmányolás miatt ez a hasznos és elkerülhetetlen a számára, ezért ragaszkodik a valláshoz, az isteni legfőbb lény mintához, minden butasága, tudománytalansága ellenére is. Ez hatékony segítség a felsőbbrendű élősködő kizsákmányoláshoz.

Isten a vallás szerint a természetfeletti hatalommal rendelkező legfőbb lény, aki a világegyetemet, benne az anyagot a semmiből teremtette, elindította az anyag mozgását, létrehozta a formákat, megalkotta és uralkodik a természet törvényei felett, ami nyilvánvalóan rá nem vonatkozik, mert anyag nélküli öntörvényű szellemi lény. Isten szellem tehát anyag nélküli valami, azonban a gondolkodó anyag, az ember számára észlelhetetlen, a hívők csak képzelik a létezését. Mert az isten a semmi anyagból van, aki a világegyetemen kívül a semmiben létező semmi valami. Tehát a legfőbb lény az anyag nélküli semmi, a nincs! Bravó! Isten a semmiben létező semmi valami?! Amit a tudomány nem ismer, a hívők azonban csak hiszik, de nem tuják, hogy mi azaz isten, a semmi valami. Persze a hívőknek az isten az nem semmi, hanem valami. Hmm … a semmi valami az mi?

Ami a következetesen objektív tudomány szerint létezik az csak az anyag, így ha az isten létezik, létezne, akkor ő is csak anyagból van vagy lehetne (hmmm … az istenanyagból, a szellemanyagból, a semmianyagból? ha ha ha). Azonban istent, a természetfeletti szellemvilágot tudományosan még nem fedezték fel, nyoma sincs, így a léte csak képzelgés, vagyis idealizmus csupán. Bár ki tudja, némi objektív tudományos bizonyíték jól jönne az elfogadásához, de nincs.

vallás: „… azoknak a külső hatalmaknak fantasztikus visszatükröződése az emberek fejeben, melyek mindennapi létezésük felett uralkodnak, olyan visszatükröződése, amelyben a földi hatalmak földöntúli hatalmak formáját öltik.” (Marx-Engels Művei. 20. köt. 309. old.) … A vallási képzetekben a szakadatlanul változó társadalmi létfeltételek, és mindenekelőtt az emberek termelési viszonyainak jellege tükröződik vissza fantasztikus módon. A vallásos fantázia szülte természetfeletti lények, a túlvilági életre vonatkozó képek letörölhetetlenül magukon viselik földi eredetük bélyegét … A vallás létét kiváltó … tényező az antagonisztikus alakulatokban az osztályelnyomás, az ember ember általi kizsákmányolása. … A vallás történeti jelenség, amelyet elkerülhetetlenül hoztak létre egy bizonyos fejlettségi fokon a társadalom életfeltételei, és amely az osztály nélküli kommunista társadalomban megszűnik. – Filozófiai kislexikon

SaLa világnézete

 

Kérem, anyagilag támogass aa Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb sarkában látható    piktogrammra felső felső Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter  2747 Törtel,  Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a  „Köszönjük” – rovatban tájékoztatjuk!  balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De minimum LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudod támogatni!

 

1

(idézet: Ellenforradalom tollal és fegyverrel 1956 – Berecz János)

A fegyveres ellenforradalmi bandák is megmutatták „kibontakozási” programjukat: a tűzszünet leple alatt, a szovjet csapatok távozása után, október 30-án támadást hajtottak végre a párt budapesti székháza ellen.

A támadásban részt vettek az összes nagyobb fegyveres ellenforradalmi csoportok. A pártház megtámadása katonailag szervezetten zajlott le: tervszerűen bekerítették az épületet, és adott jelre egyszerre nyitottak tüzet. Az épület őrsége és a benn tartózkodó pártmunkások órákig ellenálltak, többször kértek segítséget egyes szervektől, még Nagy Imrétől is. A segítségnyújtásra kész partizánoknak azt válaszolták, hogy már ott vannak a katonai alakulatok, a katonákat azzal nyugtatták, hogy a belső karhatalom egységei visznek segítséget, az utóbbiak viszont azért maradtak nyugton, mert a hírközlés szerint a partizánok már elindultak, és csak egymást zavarnák a felmentő harcban. Az ellenforradalmárok elfoglalták a pártházat, és kegyetlen öldöklést, gyilkolást hajtottak végre. Itt kapott halálos sebet az osztályharc sok csatáját és fegyveres harcát megjárt katonája, a pártbizottság titkára, Mező Imre elvtárs is, akkor, amikor a védők megmentése érdekében be akarta fejezni a reménytelen ellenállást.

Az ellenforradalmi sajtó azzal indokolta a támadást, hogy a budapesti pártház volt az ÁVH utolsó bázisa, és onnan provokálták a „szabadságharcosokat”. Az uszító propaganda hatására jellemző, hogy az újságok hazugságain felbuzdulva napokon át keresték a bámészkodó tömeg jelenlétében a „hazafiakat rejtő titkos alagutakat, kazamatákat, az ÁVH rejtekhelyeit”. A hazugságáradat tovább folyt, noha e helyen kavicsokon kívül mást nem találtak.

A valóságban szakasznyi sorkatona tartózkodott a pártházban, két hadnagy vezetésével, a belbiztonsági erőktől, és 30-40 civil pártmunkás. A katonák 21-23 éves munkás- vagy parasztfiatalok voltak, akik hősiesen védték a rájuk bízott objektumot, és a támadás előtt senkit sem provokáltak.* Bp. PB Archívum. B. P. B. 21. ő. e. Feljegyzés a budapesti pártház elleni támadásról. *

A támadás egyik célja az volt, hogy szétverjék a budapesti munkásellenállást szervező központot. Október 29-én este Kádár János meglátogatta a Köztársaság téren, a budapesti pártházban tartózkodó Mező Imrét. Mint régi elvbarátok tekintették át a helyzetet, amely új forradalmi központ szervezését és fegyveres munkásegységek létrehozását tette szükségessé. Ugyanakkor hét honvédtiszt e pártházban kezdte meg Mező Imre irányításával a munkások felfegyverzésének megszervezését.* Mező Imre elvtárs részvételét az ellenforradalom elleni harc szervezésében részletesen megírta Komját Irén „Mező Imre” című könyvében. Kossuth Könyvkiadó 1968. *

A támadás másik, lényegesebb célja az volt, hogy demonstratív csapást mérjenek a pártra, megfélemlítsék a szocializmushoz hű erőket. Megmutatták, hogy őket még a tűzszünet sem köti mindaddig, amíg fel nem számolják a párt bázisait. Erre utal az a tény is, hogy ezen a napon fegyveres bandák támadták meg a rendőrkapitányságot és a pártházat a X. kerületben, mert azok őrsége addig fenntartotta a kerület rendjét. Az akció tehát széleskörűen indult, és jelt adott a haladó emberek, a kommunisták általános üldözésének megindításához.

Miközben százával láttak napvilágot a különböző „forradalmi” bizottságok „szabadságfelhívásai”, az utcán a fehérterror volt az úr. Az egyszerű embereket változatlanul a forradalomról, a szabadságról, a demokráciáról szóló megindítóan szép cikkekkel, riportokkal, rádióadásokkal igyekeztek elkápráztatni. Könnyes szemmel olvashatták az emberek az újonnan létrejött repülőszövetség eltökéltségét, hogy tagjai „szabad hazában, szabad szárnyakon, szabad levegőben” akarnak szállni. Más bizottságok a „szabad sajtóra”, a „szabad egyházra”, a „demokratikus demokráciára”, a „szabad szabadságra” esküdöztek. A szabadságról szóló szép szavak leple alatt megindult a szocializmushoz hű emberek üldözése. Százával tartóztatták le a falvak és városok választott vezetőit, valamint katonatiszteket, kommunistákat. Kaposvárott pl. október 31-én 64 főt tartóztattak le, közöttük 13 katonatisztet. Összesen országosan mintegy háromezer személyt tartottak őrizetben, és tízezer főről állítottak össze halállistákat.

Az utcán embervadászat folyt. Az október 31-én Budapestre érkezett, felkelőkkel szimpatizáló három osztrák és német szakszervezeti megbízott így számol be a borzalmas tényről: „Egy izgatott, kiáltozó, hevesen gesztikuláló embercsoport – akasztásra készül. A hatalmukba került ellenség néhány perc múlva már az egyik fán himbálódzik a hűvös őszi szélben …”* Négy nap szabadság. Kiadja a Szabad Szakszervezetek Nemzetközi Szövetsége. Brüsszel 1958. 86. old. *

Az ellenforradalmi sajtó is elismerte a fehérterrort: „… jelentések fekszenek előttünk – írta a Magyar Szabadság október 30-án -, de alig merünk hinni a szemünknek. Vandalizmusról, felkoncolásról beszélnek a hiteles adatok.” November 1-én így folytatta: „Csongrád megye több községében … felelőtlen elemek gyújtogatást kíséreltek meg …” A Keszthelyi Újság november 2-i száma szerint „embereket támadnak meg az utcán”. Nem a fehérterror ellen lépnek fel az újságok, hanem törvényes mezbe bújtatott felelősségrevonást követeltek, és megnyugtatásként közölték: „Rendőrségünk ártalmatlanná teszi a nemzeti forradalom ellenségeit … a Forradalmi Karhatalmi Bizottság irányításával megkezdődött a tisztogató munka” – írta az Új Magyarország november 2-án.

A „tisztogató munka” megkezdődött az üzemekben és intézményekben is. A „szabadság és a demokrácia nevében” elküldték azokat, akik nem szimpatizáltak a bizottságokba tömörült lógósokkal, hangoskodókkal, köpönyegforgatókkal, a levitézlett kizsákmányolókból lett „munkásokkal”. Százával tiltották ki munkahelyükről a becsületes embereket, de akadtak úri helyek is, ahol „önkéntes kilépésre szólították fel őket”. A fegyveres és fizikai terrort gyorsan kiegészítette a lelkiismereti és egzisztenciális megfélemlítés.

Az ellenforradalmi vezetők legnagyobb erőfeszítése arra irányult, hogy kézbe vegyék a fegyveres erők irányítását és újjászervezését. A honvédségi alakulatoknál október 30-31-én katonatanácsok alakultak, amelyek túlnyomó többségükben a régi, reakciós beállítottságú tisztek vagy karrieristák, kaméleon módjára viselkedő elemek kezébe kerültek. Megindult a hadsereg züllesztése: letartóztatták a munkáshatalom védelmében kitűnt parancsnokokat, másokat azonnali hatállyal elbocsátottak.

Az ellenforradalom oldalára állt katonai vezetők legfontosabb törekvésé az volt, hogy létrehozzák a fegyveres erők ellenforradalmi átszervezését irányító központot. Király Béla, az ellenforradalmi erőket szervező tábornok utólagos beismerésként, bár ellenséges retorikával, de világosan fogalmazott: „A forradalom második szakaszában a fegyveres erőket úgy kellett átalakítani, hogy Nagy Imre kormánya lojális szervezeteivé váljanak. Végül meg kellett szervezni a forradalom sajátos új nemzetvédelmi intézményeit is.”* Új Látóhatár, 1966. szeptember. * Az ilyen célt szolgáló intézmények között az egyik október 29-ről 30-ra virradó éjjel jött létre, az úgynevezett Forradalmi Karhatalmi Bizottság. A Kossuth Rádió 30-án közölte Nagy Imre miniszterelnök ezt tudomásul vevő és megerősítő nyilatkozatát. A hadseregen belül október 31-én alakult meg „A Magyar Köztársaság Forradalmi Honvédelmi Bizottmánya”, élén Király Bélával és Maléter Pállal. Ezzel a felkelésben részt vett összeesküvők, a régi rend maradványai, árulók és bűnözők a kormány hivatalos belbiztonsági fegyveres erőivé váltak. Maléter és Király parancsára tízezrével szállították a fegyvereket (főleg géppisztolyt, golyószórót és kézigránátokat) a felkelők bázisaira a honvédségi raktárakból és laktanyákból.

Az államhatalmi szervekben is megindult az átalakulás, az ellenforradalom befolyásának biztosítása. A helyi tanácsokat október 30-ig szinte mindenütt szétverték, tanácselnököket gyilkoltak meg. Nagy Imre végleg szentesítette az ellenforradalmi tanácsok és bizottságok beillesztését a hatalomba, amikor október 30-án így beszélt a rádióban: „… a forradalom által létrehozott demokratikus helyi önkormányzati szerveket a kormány elismeri, rájuk támaszkodik és támogatásukat kéri”.

Az ellenforradalmi erők állandó nyomásának és követeléseinek engedve Nagy Imre október 30-án hozzálátott a kormány fokozatos átalakításához, és a munkáshatalom maradványainak központi felszámolásához. Ekkori magatartását életrajzíró barátai így jellemezték: „Harcolt, nem az úgynevezett »szocialista szabadságért«, hanem egyszerűen a szabadságért, a szó hagyományos, sőt horribile dictu, polgári demokratikus értelmében is.”** Molnár-Nagy: Id. mű. 138. old. * Ennek megfelelően október 30-án bejelentette, hogy „az egypártrendszer megszüntetésével a kormányzást az 1945-ben újjászületett koalíciós pártok demokratikus együttműködésének alapjaira helyezzük”. Nagy Imre ebben a bejelentésében még támaszkodhatott a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének arra az utolsó döntésére, amelyben feloszlottnak nyilvánította a pártot, és új párt alapítása mellett foglalt állást. Ekkor már a többségben lévő Nagy Imre-hívek szavazták meg a döntéseket, és egy-két kivétellel ők alkották az MSZMP szervezésére alakult héttagú bizottságot is.

Nagy Imre a kormányban előbb szűk ügyintéző kabinetet hozott létre, majd felmentette a kommunista minisztereket. November 2-3-án újra átalakította a kormányt. Ez a „koalíciós” Nagy-kabinet már nagyjából kielégítette a fegyveres ellenforradalmárok igényeit is. Maléter lett a honvédelmi miniszter. Ennek a kabinetnek a névsorában még feltüntették Kádár János nevét is, de Kádár elvtárs ekkor már nem tartózkodott Budapesten. November 1-én szakított az áruló Nagy-csoporttal. Tudta ezt Nagy Imre is, mert november 2-án és 3-án kerestette Kádár elvtársat, akinek feleségét és egy-két közvetlen munkatársát a Parlamentben őriztette. Kádár elvtárs nevével azért élt vissza Nagy Imre, hogy félrevezesse a kommunistákat, a munkásokat.

A pártok létezésének szükségességét és feltételeit nem valamiféle „általános emberi természet”, hanem az adott történelmi körülmények és osztály-erőviszonyok szabják meg. A szocializmus építése is lehetséges egyetlen párt létezésével és többpártrendszerben is, a marxista-leninista alapon álló párt vezetésével. Éppen ezért mindig a konkrét történelmi körülményeket kell megvizsgálni ahhoz, hogy megértsük a pártok szerepét.

A szocializmus építésének programját elfogadó demokratikus pártok fokozatos elsorvasztása, majd felszámolása 1949 után hibás lépés volt. Ezek a pártok a munkáspárt helyes politikája és vezetése mellett fontos szerepet tölthettek volna be a különböző társadalmi rétegek nevelése és mozgósítása érdekében a szocializmus építésének idején. Az utánuk maradt űrt a visszaesésekkel működő népfrontmozgalom nem tudta teljesen kitölteni, és a keletkezett feszültséget az sem oldotta fel, hogy a szocializmus programját őszintén elfogadó volt pártvezetők megtalálták a helyüket a társadalmi és politikai élet egyes területein.

A pártok újjászervezésének programja egy, a reakció zászlajára írott jelszó lett. A szocializmusellenes volt pártvezetők illegálisan vagy féllegálisan szervezkedtek, a nemzetközi imperializmus szervei pedig a „felszabadítás” programjába iktatták a többpártrendszer követelését. „Engedélyezzék a demokratikus pártokat!” – adta ki a jelszót a Szabad Európa Rádió 1956. május 15-én. Később is rendszeresen ócsárolta az országgyűlést, a népi demokráciát. Mondanivalójának lényege az volt, hogy addig nem lesz demokrácia Magyarországon, amíg „nincs ellenzék, nincsenek pártok”. November első napjaiban lettek pártok, számuk megközelítette a hetvenet. De ezzel együtt ellenforradalmi támadás érte a munkáshatalmat, fehérterror bontakozott ki a haladó személyek, a kommunisták ellen. Ehhez a burzsoá diktatúrához kellettek lepelnek, „demokratikus” máznak és erősítőnek is a volt koalíciós pártok.

A volt koalíciós pártok (Szociáldemokrata Párt, Független Kisgazdapárt és Nemzeti Parasztpárt) újjászervezését a „nem kompromittált” vezetők kezdték el, vagyis azok, akik korábban nem értettek egyet a munkáshatalom megvalósításával, és nem támogatták a szocializmus építését. E pártok alakulásakor már marakodtak a koncon és a megvalósítandó programelképzeléseken. Mind hangosabbak lettek azok, akik a burzsoá restauráció mellett álltak, mind nagyobb lett befolyásuk a vezetésben.

Csorba János, a Kisgazdapárt egyik vezetője így nyilatkozott a programról az Igazság című lapban november 1-én: „Új koalíciós kormányt akar a Kisgazdapárt, az 1945-ös pártarány alapján. Új magyar alkotmányt követelnek és az Elnöki Tanács megszüntetését – lényegileg népköztársaság helyett köztársaságot”. A helyi pártvezetők is nyíltan és őszintén fogalmazták meg céljaikat. A Független Kisgazdapárt Győr-Sopron megyei vezetőségének október 31-i körlevele szerint a párt „a polgári életforma és a feltétlen magántulajdon elvén áll”, továbbá „feltétlen híve a magángazdálkodásnak”. Számukra világosan ezt jelentette az „1945-ös pártarány” és a köztársaság.

Pásztor József szociáldemokrata vezető kijelentette: „… a Szociáldemokrata Párt nemcsak a kisemberek pártja, hanem mindenkié, aki programját magáévá teszi. A magántulajdon alapján áll” – ahogy a Szabolcs-Szatmár Népe írta november 2-án.

E pártokban feltűntek a becsületes, a szocialista vívmányokat védelmező, védelmezni akaró emberek is, de a reakciós árban mindinkább elhallgattatták őket, teljesen elszigetelődtek.

Tömegesen alakultak kifejezetten restaurációs, bevallottan reakciós pártok, szervezetek is, amelyek gyorsan törtek a hatalom felé. Október 31-én bejelentik a Pártonkívüliek Országos Blokkjának megalakulását, amelynek követelései között szerepel: „Rendőrségi felügyelet alá vonni a partizánokat … az üzemekből kitiltani a kommunista pártot és a szakszervezeteket.”

A Magyar Függetlenségi (Pfeiffer) Párt október 31-én kelt alakuló jegyzőkönyve szerint: „Mi képviseljük a polgári eszmék gondolatát.” Pontjaik közül figyelemre méltóak: „4. A magántulajdon sérthetetlensége … 6. A tiszta, örök és polgári demokrácia megvalósítása.” A megalakult pártok között feltűntek a Keresztény Demokrata Párt, Keresztény Magyar Párt, Katolikus Néppárt, Magyar Forradalmi Ifjúsági Párt stb. Sok volt a katolikus párt, ezért november 1-én napvilágot látott ez a figyelemre méltó hír: „Megalakult a Keresztény Front, az összes keresztény politikai csoportosulásokat és pártokat egyesítő szándékkal. A Keresztény Front ideiglenes vezetősége tízévi illegális munkája után pénteken délután tartja első ülését.” – Ez az a szervezet, amelyet már ismertettünk az illegális klerikális ifjúsági mozgalom tárgyalása során!

Az ellenforradalom második szakaszában Mindszenty bíboros volt a legreakciósabb erők tömörülésének központja. Mindszenty volt a külső és belső restaurációs erők reménye és jelképe. Ő ezt örömmel vállalta is. Mikor október 30-án kiszabadult fogságából, így nyilatkozott: „Ott fogom folytatni, ahol nyolc évvel ezelőtt abba kellett hagynom.” Akkor pedig a szélsőségesen reakciós erők, a társadalmi haladás, a szocializmus elvakult ellenségeinek szellemi vezére, politikai zászlóvivője volt.

A nemzetközi imperializmus propagandájából egyetlen napon sem hiányzott Mindszenty dicsőítése. Gyűléseket szerveztek, körmeneteket rendeztek, és pénzt gyűjtöttek a „felszabadítás” céljaira az ő nevével. 1956 nyarától fokozódó erővel tudatosították, hogy Mindszenty „az egész nemzet lelki vezetője és eszményképe”. A párt júliusi programja után, július 24-én, a római rádió így harsogott: „Rákosi bukása után Gerő csak átmeneti állapotot jelenthet … A jövő nem ezeké az embereké, hanem Mindszenty hercegprímásé, aki következetesen mindig antikommunista magatartást tanúsított.” Szeptember 5-én a SZER „a legártatlanabb politikai fogoly, Mindszenty bíboros rehabilitálását” követelte. Ekkor már naponta idézték nevét, hogy a belső reakció meg ne feledkezzen róla.

Teljesen érthető ezek után, hogy november-1-én reggel az Eisenhower dolgozószobájában tartott értekezlet helyben hagyta Allen Dulles előterjesztését: „Magyarországon jelenleg az a probléma, hogy a lázadóknál hiányzik egy erőteljes vezéregyéniség; Nagy Imre csődöt mond, és a felkelők visszavonulását követelik. Amennyiben a magyar nép katolikus buzgalma támogatná, Mindszenty bíboros lehetne a vezér; a lapok ma jelentették, hogy kiszabadították házi őrizetéből, és visszatért Budapestre”* D. D. Eisenhower: The White House Years. 2. köt. Waging Peace. 1956-1961. New York 1965. 82. old. * – írta Eisenhower emlékiratában. Az ellenforradalom második szakaszának megvalósításához ezzel a legmagasabb helyen, az Egyesült Államok kormányánál is hozzájárultak.

A Szabad Európa Rádió azonnal hozzákezdett a nagy amerikai terv második szakaszának végrehajtásához. Mindszenty, kiszabadulása után, fogadta a Szabad Európa Bizottság „magyar” szerveinek négytagú küldöttségét Czupi Bálint, báró Radvánszky Antal, Hajdú-Német Lajos és Baksányi Árpád személyében, akik egy katolikus politikai mozgalom megszervezéséről tárgyaltak vele. „Ez egyébként megfelelt az amerikai kívánalmaknak is, hiszen ekkor érkezett egyenesen Washingtonból a híres napiparancs: »Build up Mindszenty!« – Mindszentyvel az élre! Őt akarták megtenni Magyarország miniszterelnökévé, hogy megkezdődjék annak a rendi államnak a felépítése, amelyben a nagybirtokok és az egyház visszakapják földjeiket és kiváltságaikat. A Szabad Európa Rádió politikai katolicizmusának ez a célja.”** Horváth-Vámos: Tiltakozás! Látóhatár, 1962. február. *

A hazai hívek értettek a szóból. Október 31-én – az Igazság híradása szerint – délelőtt „a Rákóczi téren tartotta alakuló ülését a Magyar Forradalmárok Pártja. A gyűlés vezérszónoka, Illés István, Mindszenty József vezetése alatt álló kormány megalakítását követelte.” A gyűlés résztvevői azután a Parlament elé vonultak, tüntetve a „Mindszenty-kormányért”. Mindszenty budapesti székhelye főhadiszállássá vált. Nála gyülekeztek a reakciós politikusok, tárgyalt a kormány képviselőivel, telefonon beszélt külfölddel, kétszer Washingtonnal is. Külföldről ömlöttek hozzá az összekötők, pl. a svájci és német vöröskereszt küldöttsége, köztük Löwenstein herceg. A Vatikán is elküldte bizalmi embereit: „Így Monseigneur Rodhain, a Vatikán küldötte, egészen a fővárosba jutott, és tanácskozásokat folytatott Mindszenty bíborossal, akit a Nagy-kormány éppen akkor szabadított ki a börtönből. Miután megismerkedett a helyzettel és átadta a bíborosnak azt a pénzösszeget, amit a pápa küldött a magyar katolikusoknak, nagy értékű titkos dokumentumokat hozva magával, visszatért a Vatikánba. Kevéssel utána ugyanezt az utazást tette meg Monseigneur Zágon, a pápai magyar intézet rektora.”* Journal de Genéve, 1956. december 13. *

Mindszenty széles körű tanácskozások után, november 3-án este rádióbeszédben fejtette ki a kapitalizmus visszaállításának programját.

 

SaLa

 

Kérem, anyagilag támogass aa Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb sarkában látható    piktogrammra felső felső Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter  2747 Törtel,  Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a  „Köszönjük” – rovatban tájékoztatjuk!  balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De minimum LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudod tá mogatni!