1
(idézet: Ellenforradalom tollal és fegyverrel 1956 – Berecz János)
1956 novemberének első napjaiban súlyos helyzetbe került a szocializmus ügye Magyarországon. Az ellenforradalmi restaurációs erők nyíltan, valóságos érdekeiket már nem is leplezve törtek a hatalom felé. Az ellenforradalmi fegyveres csoportok képviselői Király Béla tábornok speciális stábjának vezetésével szervezték az egységes ellenforradalmi fegyveres erőket és a szovjet csapatok elleni harcot. Lényegében új háborús tűzfészek alakult ki Magyarország területén, fenyegetve nemcsak a magyar nép jövőjét, hanem Európa, sőt az egész világ békéjét és biztonságát is.
A haladás, a szocializmus erői a megdöbbenés és a zavar állapotában voltak az egész világon, de főleg Európában. A kommunista és munkáspártok soraiban egyesek meginogtak, terjedt a kishitűség. Voltak olyanok – elsősorban értelmiségiek -, akik elbódultak az ellenforradalmárok és a revizionisták jelszavaitól. Tetszettek nekik a „szocializmus megtisztításáról”, a „független és önálló szocializmusról”, a „szocializmus nemzeti demokratikus formáiról” szóló jelszavak, ezért a Szovjetunióval szemben foglaltak állást, letértek a proletár internacionalizmus elvi alapjairól. Nem tűnt fel nekik, hogy a szocializmus megtisztításának milyen módja lehet az, amelyet az egész nemzetközi reakció örömujjongva fogad és támogat. A párt aktivistái, általában a munkások világosabban ismerték fel az események lényegét.
A reakció, a hidegháború szervei és képviselői támadásba lendültek. A világreakció diadalt ült. Dicsőítették a „hős magyar szabadságharcosokat”, fokozták az antikommunista, szovjetellenes propagandát, temették a szocializmust. Világszerte felbátorodtak a terrorista erők, megtámadták a kommunista pártok székházait, tüntetéseket szerveztek reakciós jelszavak alatt, éltették a „magyar forradalmat”, Nagy Imrét.
A nemzetközi imperializmus két osztaga, a nagytőkés érdekeket kifejező angol és francia kormány – felhasználva az izraeli reakciót – október 29-én katonai agressziót kezdett Egyiptom ellen a Szuezi-csatorna visszaszerzése érdekében. A gyarmatosító erők nyílt fegyveres rablótámadása volt ez, amely konkrétan a nemzeti függetlenségre törekvő Egyiptom ellen irányult, de veszélyeztette a nemzeti felszabadító mozgalom általános ügyét is. Ezzel egy újabb háborús tűzfészek jött létre Afrika északi partjain, közel Európához. A háború szele végigfutott a világon.
A magukat győztesnek érző magyar ellenforradalmárok, a revizionista árulók támogatásával, október két utolsó és november első napján olyan lépéseket tettek, amely leleplezte őket. Október 30-án a budapesti pártháznál megkezdték a kommunisták legyilkolását. Ugyanezen a napon Nagy Imre kormányfő bejelentette a többpártrendszeren alapuló, koalíciós kormányzás bevezetését. Október 31-én délután az ellenforradalmi csoportok követeléseit teljesítve, kihirdette a Varsói Szerződésből való kilépést, és november elsején Magyarország semlegességét.
1956. november 4-én új szakasz kezdődött az ellenforradalommal szembeni harcban. A magyar szocialista erők, a Szovjetunió közvetlen segítségével, hozzáláttak az ellenforradalmi lázadás és következményeinek a felszámolásához.
Felmerül a kérdés, hogy milyen feltételek és körülmények tették lehetővé, hogy a súlyos helyzet ellenére viszonylag rövid idő alatt sikerült felszámolni az imperialista támadás két gócpontját. Meg kell vizsgálnunk, milyen okok tették lehetővé, hogy hosszú harc nélkül sikerült leverni a fegyveres ellenforradalmi bandákat Magyarországon, és miért nem következett be a nemzetközi imperializmus érdekeltsége és aktív beavatkozása ellenére háborús konfliktus. Kétségtelen, hogy helyes taktikáról volt szó, amelynek a sikerét sajátos belső és külső körülmények tették lehetővé.
AZ ELLENFORRADALOM LEVERÉSÉNEK
BELSŐ KÖRÜLMÉNYEI
Az ellenforradalom fegyveres erőit külső segítséggel, a szovjet csapatok igénybevételével zúztuk szét Magyarországon, ami kedvező lehetőségeket, feltételeket teremtett a szocializmus belső erői számára a politikai, eszmei, ideológiai harc megvívásához.
Az ellenforradalom leverésében döntő szerepet játszott az a körülmény, hogy 1956. november 2-án és 3-án megszerveződött a magyar szocialista erők forradalmi központja, a magyar forradalmi munkás-paraszt kormány, újjáalakult a Magyar Szocialista Munkáspárt Intéző Bizottsága, majd ideiglenes Központi Bizottsága is.
A Nagy Imre vezette kormány megtagadta azokat a célokat, amelyek védelmére megbízatást kapott az Elnöki Tanácstól, és elárulta azokat a szocialista eszméket, amelyekre felesküdött. A Nagy-kormány a szocializmus védelme helyett statisztált annak felszámolásánál. A rend, a nyugalom és a közbiztonság megteremtése helyett eltűrte a zűrzavart, a fegyveres bandák terrorját, sőt feloszlatta azokat a fegyveres szerveket, amelyekre támaszkodhatott volna a törvényes rend visszaállításában. Nagy Imre – megfelelő felhatalmazás nélkül – felrúgott fontos nemzetközi szerződéseket, és a magyar nép igaz barátaival szemben ellenség módjára járt el.
Nagy Imre hívei sokat írtak, nyilatkoztak arról, hogy ezek a lépések a nép követeléseinek teljesítése érdekében történtek. Ezekhez hasonlatos követelések valóban elhangzottak, de azok az ellenforradalmi árral felszínre került kisebbség érdekeit tükrözték. A reakció képviselői – minden propagandaeszközt felhasználva – mint a „nép hangját” terjesztették saját vágyaikat. A magyar dolgozók igazi érdekei a szocializmushoz fűződtek, ők a hibák kijavítását, a törvényesség betartását és a szocializmusnak – a mi körülményeinknek megfelelő – építését követelték. Nagy Imre tettei éppen ezeknek a népi követeléseknek a megvalósítását tették lehetetlenné. Ez a tény akkor még nem lepleződött le teljes egészében a tömegek előtt, az ellenforradalmi propaganda, az árulás lélekmérgezése elködösítette agyukat és szemüket.
Ebben a rendkívül nehéz helyzetben fogta össze a magyar hazafiak egy csoportját Kádár János, és alakította meg a magyar forradalmi munkás-paraszt kormányt. Nyílt levelükben így indokolták tettüket: „Erre a felelős lépésünkre annak felismerése késztetett, hogy a reakció nyomása alá került és tehetetlenné vált Nagy Imre kormányán belül nem volt többé semmi módunk cselekvésre a népköztársaságunkat, a munkás-paraszt hatalmat, szocialista vívmányainkat megsemmisítéssel fenyegető, mind nagyobb erővel jelentkező ellenforradalmi veszéllyel szemben …”
A forradalmi munkás-paraszt kormány megszervezése és a Magyar Szocialista Munkáspárt újjászervezése forradalmi tett volt. A kormány jellegét alapvetően az határozta meg, hogy forradalmi, kommunista kormány volt, amely nyíltan szakított az árulással, és egyértelműen fordult szembe az ellenforradalmi árral. Ezzel létrejött az ellenforradalom leverésének és a szocialista rend visszaállításának legfontosabb belső feltétele: a forradalmi erők harci központja.
Az új kormány a Magyar Népköztársaság alkotmánya szellemében és védelmében kezdte meg tevékenységét. A kormány megalakulását olyan miniszterek kezdeményezték, akik szakítottak az árulás útjára csúszott Nagy Imrével, és esküjükhöz híven a néphatalom védelmében léptek fel. Ezt a kormányt támogatta a Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke és a parlament elnöke is. Az új forradalmi központnak a magára vállalt felelősség és a nép tartós alapokon nyugvó, valóságos érdekeinek szolgálata adott erőt a nehéz harc megvívásához, az ellenforradalom áradatával való szakításhoz.
A forradalmi központ célja röviden így foglalható össze: szétverni az ellenforradalmat, rendet teremteni az országban, újjászervezni a szocialista forradalom erőit, és biztosítani a szocializmus építésének folytatását. A kormány és a párt első dokumentumaiban olyan programot vázolt fel, amely a magyar dolgozók legszélesebb rétegeinek érdekeit fejezte ki, függetlenül azok pillanatnyi állapotától és hangulatától.
A helyes célok azonban óhajok maradtak volna az ellenforradalmi fegyveres csoportok felszámolása nélkül. A forradalmi munkás-paraszt kormánynak és az MSZMP Intéző Bizottságának döntenie kellett, hogy vállalja-e a polgárháború kitörését az ellenforradalom leverése során, vagy más utat választ. A polgárháború hosszú, sok áldozatot követelő küzdelmet jelentett volna. Az országban ezerszám várták a kommunisták, a szocialista hazafiak a harci felhívást, és nem kétséges, hogy harcra keltek volna Budapesten a munkásnegyedekben, Angyalföldön, Csepelen és más helyeken.
Az előretörő ellenforradalommal szemben elsősorban a kommunista munkások kezdtek szervezkedni. Kispesten, a Vörös Csillag Traktorgyárban – példaként említve – október utolsó napjaiban illegális kommunista szervezet alakult öttagú vezetőséggel az élén. A X. kerületben fegyveres munkások szervezkedtek az ellenforradalom ellen, a Sörgyár területét használva fedőhelyként. A XIII. kerület több üzemében folytatták a harci szervezkedést a kerületi pártvezetők a budapesti pártszékház feldúlása után is. A VIII. kerületben a MÁVAG és a Ganz Vagongyár kommunista munkásai, pártmunkások szervezkedtek, és Jánosi Ernő őrnagy, a kerületi kiegészítő parancsnokság vezetője látta el csoportjaikat igazolvánnyal és fegyverrel. Királyerdőn 13 csepeli kommunista alakított fegyveres csoportot, és hozzáláttak a néphatalomhoz hű munkások felkutatásához, harcra mozgósításához. A III. kerületi kommunisták egyes csoportjai is szervezetten keresték a kiutat ebben a súlyos helyzetben. Nógrád megye bányászai egy napra sem hagyták abba az ellenforradalommal szembeni harcot. Karancslapujtő kommunista aktívája (30-40 fő) november 1-én megbeszélést tartott, és hívó szavukra november 2-án több mint 500 ember gyűlésen tett hitet a szocializmus ügye mellett. Baglyasalja, Salgó, Karancslapujtő, Nagybátony stb. bányászai fegyverkeztek, és az általuk megalakított munkásőrség 83 főnyi brigádja foglalta vissza a megye székhelyét, Salgótarjánt az ellenforradalmároktól november 4-én. Hasonlóképpen szervezkedtek a bányászok Baranya megyében, Pécsett és Komlón is. Kaposvárott a Cukorgyár kommunistái végig fegyverrel védték a gyárat, és november 1-én éjszaka tartott gyűlésükön nagy jelentőségű határozatot hoztak, amelyben kimondották: „… az ellenforradalom nem speciálisan magyar ügy, a nemzetközi imperializmus provokációja, amelynek kifejlődése nem közömbös a szocialista tábor országaira. Ki kell a végsőkig tartani!”
Békés megye volt agrárproletárjai sem voltak tétlenek. Szarvason november 2-án 35 fő, 4-én pedig 50 fő állt fegyverbe a munkáshatalom visszaállítására. November 4-re virradó éjjel a pártszervezet határozatba foglalta a feladatokat: „Az ellenforradalmat, amely hazánkra, népünkre, városunkra, pártunkra, a szocialista népi hatalomra tört, haladéktalanul le kell verni. Az ellenforradalom szolgálatába állt nemzetőrséget le kell fegyverezni, és Szarvas objektumait, utcáit birtokba kell venni. A népi hatalmat helyre kell állítani.”* Varga Dezső: Id. mű. 95., 68-69. old. * November 5-én estig már a járás területén is végeztek az ellenforradalom fegyveres erejével. A november 4-e utáni négy nap alatt már 550 tagja volt a Magyar Szocialista Munkáspártnak. Tótkomlóson az első napokban 220 fő tömörült a kommunisták pártjának zászlaja alá. Az ország sok-sok termelőszövetkezetében 10-20 főnyi, vadászfegyverrel vagy éles szerszámmal felfegyverzett brigádok védték a közös vagyont, az új életet. Kunszentmártonban a Zalka Máté Termelőszövetkezetben november 1-én 60 taggal alakult meg a kommunista párt. Hasonló kiállást tanúsítottak a kisújszállási Budakalász, a karcagi Lenin, a mezőtúri Rákóczi, a barcsi Vörös Csillag stb. termelőszövetkezetek öntudatos tagjai. Rakamazon (Szabolcs megye) a Szikra Termelőszövetkezet 20 felfegyverzett tagját „rakamazi ellenállóknak” nevezték. Szabadiban (Somogy megye) szintén egy harcos pártszervezet akadályozta meg az ellenforradalom felülkerekedését. Ezek csak kiragadott példák az ellentámadásra szervezkedők még szétszórt, de már előretörő csapatából.
A hadsereg több alakulatánál, valamint a Határőrségnél és a volt karhatalmi alakulatoknál a néphatalomhoz hű elemek szintén szervezkedtek, és kiutat kerestek a súlyos helyzetből. A szocialista forradalom védelmére bár szétszórt, de jelentős erő volt az országban. Megszervezésük és harcba vetésük azonban sok időt és még nagyobb károkat okozó, súlyos vérveszteséget követelő utat jelentett volna. Ezért döntött úgy a forradalmi munkás-paraszt kormány, hogy testvéri internacionalista segítséget vesz igénybe a fegyveres harc eldöntéséhez, és a rend helyreállítása után szívós politikai és ideológiai harc közben szervezi újjá a forradalmi erőket, és vívja ki a dolgozó nép bizalmát. Ezért: „A magyar forradalmi munkás-paraszt kormány népünk, munkásosztályunk és hazánk érdekében azzal a kéréssel fordult a szovjet hadsereg parancsnokságához: segítsen népünknek a reakció sötét erőinek szétverésében és abban, hogy helyreállíthassuk a rendet és a nyugalmat hazánkban” – jelentette be a hazafiak nyilatkozata.
A Szovjetunió kormánya eleget tett a magyar kérésnek, és csapatai felszámolták az ellenforradalmi fegyveres gócokat. A fegyveres harc zömmel november 8-ra, néhány helyen november 10-re véget ért. Egyes kisebb csoportok és orvlövészek még több mint egy hónapig zavarták a lakosság nyugalmát, de az már nem jelentett összefüggő harcot, velük a magyar karhatalom egységei számoltak le.
Széles körű az az imperialista propaganda által terjesztett hiedelem, hogy a november 4-e utáni harcok több áldozatot követeltek, és súlyosabbak voltak, mint a november 4-e előttiek. A valóság éppen az ellenkezője ennek: „… az október-november havi sebesülések kétharmad része november 3-ig, egyharmad része november 4-e után történt”*. Fontosabb adatok az 1956. október-decemberi időszakról. KSH, Budapest 1957. 47. old. * Néhány kórházi adat is hasonló képet mutat: tíz budapesti kórházba (Szövetség utcai, Schöpf-Merei, István, Bakács téri, János, Balassa, Tétényi úti, Bajcsy-Zsilinszky, Szabolcs utcai, Koltói-klinika) október 24-én 298, október 25-én 266 sebesültet szállítottak be. A sebesültek száma ezután fokozatosan csökkent, november 3-án mintegy harminc fő volt. November 4-én már 93-at, 5-én 116-ot, 6-án 105 sebesültet szállítottak a fenti kilenc kórházba, majd fokozatosan kevesebbet, és 10-én a sebesültek száma ismét harmincra csökkent. Hasonló képet mutatnak a többi kórházak adatai is. A Péterfy Sándor utcaiba október 23-án 28, 24-én 31, 25-én 15 sebesültet vittek, 4-én egyet sem, 5-én 10-et, 6-án 15-öt, s ezután több sebesültet nem szállítottak ebbe a kórházba. A Sport-kórházban 25-én 11, 26-án 15, 27-én 26, 4-én 4, 5-én 10 és 6-án 16 volt az odaszállított sebesültek száma, a következő napokban pedig csak 1-2. Jellemző még a Trefort utcai rendelő kimutatása, amely több sebesültet látott el, mint a többi kórházak együttvéve. Október 23-án és 24-én
*
1700, 25-én és 26-án 500 és a későbbi harcok során naponta átlag 70-80 embernek nyújtottak ebben a rendelőintézetben orvosi segítséget.
Az ellenforradalmi fegyveres csoportok gyors szétzúzásában alapvető szerepe volt a szovjet csapatok jól megválasztott harci taktikájának. Emellett feltétlenül szerepet játszott az a helyzet, hogy a lakosság nem fogott fegyvert az ellenforradalmi bandák mellett, és érdemleges támogatásban sem részesítette őket. Vidéken alig beszélhetünk összefüggő vagy jelentős ütközetekről, ott inkább gerillataktikát alkalmaztak az ellenforradalmárok. Hatékonyan hozzájárul a fegyveres harc gyors befejezéséhez az a tény is, hogy a Magyar Néphadsereg egyetlen egysége sem harcolt szervezetten a szovjet csapatok ellen. Ez igen fontos körülmény volt, mert a kiképzett és jól felszerelt egységek harcba lépése megnehezítette és jelentősen késleltette volna az ellenforradalom szétzúzását.
Az ellenforradalom hazai és nemzetközi irányítói elbízták magukat, amikor azt gondolták, hogy a Magyar Néphadsereg 80-90%-a őket támogatja. November 1-én még az igen tapasztalt kémfőnök, Allén Dulles is azt jelentette Eisenhower elnök dolgozószobájában egy értekezleten, hogy a „magyar hadsereg 80%-a átállt a lázadókhoz”.* D. D. Eisenhower: Id. mű. 82. old. * Egyes tisztek és katonai tanácsok, főleg a Dunántúlon tartózkodó egységeknél valóban csatlakoztak a felkelőkhöz. Sok ellenforradalmi fegyveres csoportban harcoltak katonák is, s az ő magatartásuk alapján ítéltek az egész hadseregről. Király tábornok parancsnokságának működése is arra utalt, hogy jelentős katonai egységek felkészítésére és mozgósítására számítottak. De november 4-én és 5-én, a valóság próbáján, másként alakultak az események. Nem akadt egyetlen olyan magyar katonai egység sem, amely átgondolt és szakszerűen irányított harcba lépett volna a szovjet csapatok ellen. Lövöldözés volt néhány laktanya körül 4-én kora reggel, pl. Kaposvárott, Békéscsabán, Záhonyban, Szolnokon és Budapesten a Petőfi-, a Mátyás-laktanya stb. környékén. De ezek a lövöldözések zömmel félreértésből keletkeztek, és nem tartottak másfél, két óránál hosszabb ideig. Dunapentelén (Sztálinváros) néhány tüzérüteg állt az ellenforradalmárok mellé, és a november 6-án odaérkezett szovjet és magyar tisztekből álló parlamenterek felszólítására sem tették le a fegyvert. November 7-én délelőtt szovjet harckocsik akciót indítottak az ütegek ellen, és 16,30-ra az ellenállás már felbomlott, a magyar katonák elhagyták állásaikat. Így itt is megszűnt a fegyveres harc.
Annak ellenére tehát, hogy Király tábornok általános tűzparancsot adott, és sok vidéki laktanyához csak november 5-én, 6-án, sőt néhányhoz csak november 7-én érkeztek szovjet egységek, a magyar katonák nem vették fel a harcot. Így lényegében megpecsételődött az ellenforradalmi bandák sorsa: a katonai egységek nem álltak melléjük, a lakosság nem támogatta fegyveres harcukat, ezért gyorsan el kellett bukniuk.
Mivel magyarázható, hogy az ellenforradalmat aktívan támogató tisztek sürgés-forgása és szervezkedése ellenére sem sikerült mozgósítani a hadsereget a szovjet csapatok ellen? Első helyen vagyunk kötelesek adózni azon tisztek hősiességének és helytállásának, akiket korábban megbénított az árulás és a felső vezetés tehetetlensége, de november 4-én hajnalban, a döntő pillanatokban helyén volt a szívük, az eszük, és megakadályozták a fegyverbarátok elleni harcot. Mind a Honvédelmi Minisztériumban, a fegyvernemi parancsnokságokon, mind a magasabbegységek parancsnoki törzseiben és lent, a kisebb egységeknél ott voltak a néphez hű tisztek, és fellépésükkel megakadályozták a tragédiát. A tisztek egy része talán csak a realitásokkal számolt, de becsületesen viselkedett, és nem támogatta a szövetségesekkel szembeni ellenállást. Azokban a súlyos napokban százával akadtak névtelen, becsületes tisztek és honvédek, akik egyszerűen megtették a kötelességüket: esküjükhöz méltóan cselekedtek.
November 4-én hajnalban, amikor a Honvédelmi Minisztériumban tartózkodó főtisztek értesültek a forradalmi munkás-paraszt kormány megalakulásáról, többen érintkezésbe léptek a hozzájuk tartozó katonai egységekkel és megtiltották a harcot. Ugray ezredes például telefonon kapcsolatot teremtett a tatabányai páncéltörő tüzérezreddel, a Cegléden székelő tüzérhadosztály-törzzsel és más egységekkel, és közölte, hogy megalakult az új kormány, a szovjet csapatok segítséget nyújtanak, koordinálják tevékenységűket a szovjet parancsnoksággal. A 3. hadtest törzsében (Kecskemét) Havas Rudolf ezredes, főügyeletes azt a parancsot adta november 4-én az alegységeknek, hogy lőni nem szabad, a szovjet csapatokkal együtt kell működni. A különböző csapategységeknél is sok parancsnok és tiszt hasonló módon járt el. A példa kedvéért soroljuk fel az alábbi eseteket.
Baján a Bajcsy-Zsilinszky-laktanyában az úgynevezett forradalmi katonai tanács és a parancsnokság együttesen döntött úgy, hogy Nagy Imre érdekeiért nem fognak fegyvert a szovjet csapatok ellen. Kalocsán már október 3-tól szervezkedtek a kommunista tisztek az ellenforradalom ellen. November 5-én a helyőrségi tiszti klubban megbeszélést tartottak, és megalakították a helyi karhatalmat. A 44 főnyi karhatalmi egység vállalta, hogy a forradalmi munkás-paraszt kormány mellett, a szovjet csapatokkal együtt harcolnak az ellenforradalom teljes megsemmisítéséért, a rend helyreállításáért. Az aszódi gépkocsizó ezred Budapesten tartózkodó egységénél november 3-án este tiszti gyűlés volt, ahol egységesen úgy döntöttek, hogyha a szovjet csapatok bevonulnak Budapestre, nem harcolnak ellenük.
A ceglédi tüzérezred több tisztje november 5-e után lövegeket és 4 gépkocsi lőszert szállított Budapestre, a harcoló szovjet tüzérek részére. A hatvani harckocsizó zászlóalj parancsnokai november 5-én hajnalban megegyeztek a szovjet egységek parancsnokával, hogy Hatvan város területén a rend helyreállítását és biztosítását a magyar és a szovjet katonák együtt lássák el. A magyar egység vállalta a Mátravidéki Erőmű és a helyi postahivatal őrzését. Gyöngyösön már november 3-án késő este létrejött hasonló megállapodás a szovjet és a magyar katonai parancsnokság között. A honvédség Komló Pf. 4066. alakulat tisztjei november 5-én 3 tagú küldöttséggel keresték fel a szovjet katonai parancsnokságot Pécsett azzal a kéréssel, hogy segítsék meg Komlót, mivel ott kb. 700 rabot engedtek ki, és részben fel is fegyvereztek az ellenforradalmárok. Egy szovjet páncélosegység és mintegy 70 főnyi magyar karhatalom biztosította Komló rendjét és nyugalmát. November 5-én, Kiskunhalason, Dombóváron, Pécsett, november 6-án Jánoshalmán, Keszthelyen, Mezőtúron, Debrecenben stb. megszerveződtek a forradalmi munkás-paraszt kormányt támogató első tiszti karhatalmi egységek.
Elsősorban tehát a szocializmushoz hű tisztek tevékenységének köszönhető, hogy a Magyar Néphadsereg egésze nem emelt kezet a népi hatalomra. De ahhoz már nem volt elég erejük, hogy a hadsereg felbomlását megakadályozzák. November 5-től a katonák ezrei távoztak el a laktanyákból, és tértek haza lakóhelyeikre. Az országutak tele voltak hazafelé tartó magyar katonákkal. November 9-től azonban a fegyveres erők parancsnokságán, dr. Münnich Ferenc elvtárs felhívására, az egész országban elkezdődött a karhatalom megszervezése, amelynek egységei 1956. december közepéig fokozatosan mindenütt átvették a rend fenntartását, a szocializmus fegyveres védelmét, és alapul szolgáltak a hadsereg újjászervezéséhez.
Az ellenforradalom katonai vezetői nagy erőfeszítéseket tettek, hogy fegyveres csoportjaikat felkészítsék és harcra lelkesítsék. Az ún. Nemzetőrség lobogója alatt próbálták meg reguláris egységekbe szervezni és modern fegyverekkel is ellátni őket. E tevékenységet az áruló Király Béla tábornok irányította, akit a Nagy-kormány a Nemzetőrség országos parancsnokának és Budapest főparancsnokának nevezett ki. Az ő parancsnoksága irányította a fegyveres csoportok felszerelését és katonai szervezését.
A rendelkezésre álló adatok szerint Budapesten november 4-re mintegy 9-10 ezer lehetett az ellenforradalom fegyveres csoportjainak létszáma, ennek legalább kétharmadát lumpen- és bűnöző elemek alkották.* Molnár János egyik tanulmányában írja: „Budapesten november 4-re kb. 8-10 ezer lehetett a fegyveres ellenforradalmi csoportok taglétszáma; nem kétséges, hogy ezeknek kb. 70%-a lumpenelem volt.” Századok, 1966. 6. sz. * A főbb csoportok a Nagykörút mentén helyezkedtek el, tereken vagy a fontosabb kereszteződések középületeiben (szálloda, kórház, iskola stb.). Létszámra a legnagyobb a Corvin közi csoport volt, mintegy háromezer fővel. Fegyverzetükhöz ebben az időben már golyószórók, géppuskák, néhány páncéltörő ágyú és tarack is tartozott. A Széna téri központtal működő budai csoport létszáma is megközelítette a háromezret. A nehézfegyvereken kívül birtokukban volt mintegy 50 személy- és tehergépkocsi, amelyekkel a szervező, utánpótló munkát végezték. Ez a két fegyveres egység állt a nyugatiak érdeklődésének középpontjában is. Elsősorban hozzájuk látogattak el a nyugati követségek beosztottjai és az újságírók. Közöttük voltak a legnagyobb számban nyugatról visszatért magyar fasiszták, kiképzett imperialista ügynökök. Ok kapták a legtöbb vöröskeresztes szállítmányt is. Ezeken kívül még sok kisebb-nagyobb fegyveres csoport létezett. A IX. kerületi bandákat Király Béla parancsára november 3-án látták el modern fegyverekkel a honvédség fóti fegyverraktárából: kaptak géppisztolyt, golyószórót, géppuskát, kézigránátot és tankelhárító fegyvert. A Baross téri csoport is november 1-én és 2-án kapott fegyverszállítmányt.
A szovjet csapategységek november 4-én hajnalban egyszerre több oldalról kezdték meg felszámoló akcióikat. A külföldi propagandaszervek, főleg a Szabad Európa Rádió, minden biztatást és ígéretet megadtak, hogy a felfordulás, a fegyveres harc minél tovább tartson. De az imperialisták reményei ebben sem valósultak meg: a fegyveres harc lényegében néhány nap alatt befejeződött.
November 4-én és 5-én igen kemény és elkeseredett harc folyt a fegyveres ellenforradalmi gócok környékén. A néhány napos hatalomtól megittasult bandák nagy erővel vetették magukat a harcba, remélve, hogy a lakosság megfelelő támogatásban részesíti őket, és nyugatról megkapják az ígért segítséget. Nagy Imre bejelentette, hogy „csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van”, kérte az ENSZ-t és a nyugati hatalmakat, hogy küldjenek segítséget – majd eltávozott a Parlamentből a jugoszláv nagykövetségre. Az ellenforradalmi csoportok minden erőfeszítést megtettek, hogy segítségnyújtásra biztassák nyugati szövetségeseiket, gazdáikat. A Baross téri csoport parancsnoka, Nickelsburg László november 4-én délután sajtótájékoztatót tartott, és a nyugati újságírókon keresztül katonai segítséget kért az imperialista kormányoktól. A különböző elnevezésű rádióadók (Rákóczi, Csokonai, Róka stb.) mind-mind drámai hangú felhívásokkal fordultak a Nyugathoz, hogy küldjék a fegyvereket, a katonai segítséget, mert a szovjetek elleni harc közös ügy. A nemzeti lobogó és a sokat hangoztatott nemzeti jelszavak ekkor már elhalványodtak, és nyíltan fordultak az imperialistákhoz segítségért, felidézve még a világháború veszélyét is.
A Szabad Európa Rádió azzal biztatta az ellenforradalmárokat, hogy csak néhány napig kell kitartani, és akkor az Egyesült Államok kormánykörei még a világháborút is vállalják értük. November 4-i adásában – sajtószemle ürügyén – így fordult híveihez: „Ha a magyarok ki fognak tartani két-három napig, akkor az Egyesült Államok kormányára gyakorolt nyomás, hogy katonai segítséget küldjön a szabadságharcosoknak, ellenállhatatlan lesz” – idézi az Observerből. Az újság megjegyzi, hogy az amerikai Kongresszus nem szavazhatja meg addig a háborút, amíg az elnökválasztásokat meg nem tartották. Az elnökválasztás napja november 6-a volt. A cikk így folytatja: „Ha a magyarok szerdáig folytatják a harcot, akkor közelebb leszünk a világháborúhoz, mint bármikor 1939 óta.”
Az első két napon ezek a remények éltették a jól ellátott ellenforradalmi csoportokat. Vezetőik erőfeszítéseket tettek, hogy koordinálják a harcot, és szervezetten elnyújtsák az ellenállás idejét. Király Béla tábornok november 4-én hajnalban megbeszélést tartott parancsnokságának tagjaival a Budapesti Rendőr-főkapitányságon. A helyzet elemzése után úgy döntöttek, hogy meg kell szervezni az ellenállást. Király parancsot adott a stáb áttelepítésére a János-hegyre. A megbeszélés után az amerikai követségre ment, majd az áttelepített „főhadiszállásra” távozott, és az oda kiszállított 4 adó-vevő rádióval próbált utasításokat adni a katonai egységeknek és az ellenforradalmi csoportoknak. November 5-én még megkísérelte, hogy a Csillebércre telepített légvédelmi ütegekkel lövesse Budapestet, ezzel lelkesítse híveit. De az üteg parancsnoka még a halálos fenyegetés ellenére sem volt hajlandó végrehajtani ezt a parancsot. Panaszkodott is az áruló tábornok az Új Látóhatár 1966. októberi számában: „A sztálinista erők ellenforradalmi ténykedése a hadseregen belül olyan hatékony volt, hogy meghiúsította a néphadsereg egységes vezetését.” Neki mindenki sztálinista volt, aki nem értett vele egyet.
November 6-án és 7-én az ellenforradalmi bandák felmorzsolódtak és széthullottak. A harc hevessége csökkent, de még tartott ekkor is. A szovjet csapatok határozott fellépéséből világos volt, hogy a fegyveres ellenállás kilátástalan. A várt imperialista segítség nem érkezett meg. Az „ENSZ-csapatok” nem bombázták Budapestet. A szervezett és megrögzött ellenforradalmárokat kivéve a harcolók fokozatosan dobták el a fegyvert. Az addig félrevezetett és kihasznált fiatalok is szétszóródtak. A nagy létszámú Corvin közi csoportból már csak kisebb csapat maradt együtt.
Ebben az időben a létszámcsökkenés miatt a fegyveres ellenforradalmárok igyekeztek új harci taktikát alkalmazni. Nem egy-egy épületet tartottak megszállva, hanem változtatgatták harci bázisaikat. A képzett ellenforradalmárok kisebb létszámú brigádokba szervezkedve orvul tüzeltek a szovjet katonákra, majd gyorsan helyet változtattak. Kirabolták az áruházakat, raktárakat, üzleteket és szállodákat, többet felgyújtottak közülük, majd fokozatosan kihúzódtak a város peremére és a hegyekbe. Csoportokba verődve gépkocsikat szereztek, és nyugat felé vették útjukat. A Royal Szállót megszállva tartó csoport kirabolta és felgyújtotta az épületet, és november 9-re virradó éjjel eltávozott nyugat felé.* Budapesti Főv. Bír. T. B. XVI. 9264/1961. sz. * Útközben is raboltak, terrorizáltak, amíg össze nem akadtak a szovjet egységekkel. A Dudás vezette bandából pl. mintegy 60-70 fő gépkocsikon Ausztria felé távozott, de november 9-én Tatánál szovjet katonák szétverték őket.** Budapesti Katonai Bíróság. B. II. kt. 047/1959. sz. *
Király Béla is fokozatosan kiszorult Budapest környékéről. November 7-én és 8-án már Nagykovácsiban volt a „főhadiszállása”, ahol elég erős nemzetőrség állt rendelkezésére. „Kapcsolatot vettünk fel a Nagykovácsitól 4 kilométerre levő határőrkiképző-táborral is, de ezek együttműködés helyett elárulták a szovjet parancsnokságnak, hogy a Nemzetőrség Főparancsnoksága Nagykovácsiban rendezkedett be” – vallotta előbb idézett írásában. Nem maradt más hátra, mint hogy november 9-én elmeneküljön az országból, a megérdemelt büntetés elől. Ennek ellenére a nyugati rádiók – főleg a Szabad Európa Rádió – még hosszabb ideig olyan híreket közöltek, mintha Király Béla Magyarországon nagy létszámú erőkkel harcot folytatna a hegyekben.
A szétvert bandák azt az útmutatást kapták nyugatról, hogy húzódjanak a hegyes vidékekre, és kezdjenek partizánháborút. A „felszabadítás” bajnokai azt gondolták, hogy hónapokig elhúzódhat a fegyveres harc Magyarországon, hosszú ideig tart még a zűrzavar, a felfordulás. De szétszóródott és elcsüggedt híveiket november folyamán lényegében a hegyekből is kiverték a szovjet csapatok által támogatott és újjászervezett magyar karhatalmi egységek.
SaLa
Kérem, anyagilag támogass aa Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb sarkában látható 
piktogrammra felső felső Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a „Köszönjük” – rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De minimum LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudod tá mogatni!