A Tanácsköztársaság kikiáltása

(idézet: A Magyarországi Tanácsköztársaság – Hajdu Tibor)

2

Március 21-én a vöröskatonák mintegy 300 kilométerre közelítették meg a magyar határt. Budapesten elterjedt a hír, hogy már Tarnopolban vannak (vagy 170 kilométerre Körösmezőtől), Tarnopol a Monarchia egykori határán innen volt s ezért neve úgy hangzott a reménykedők fülében, mintha a muszka lovak patái már Gödöllő felé csattognának. Tarnopol azonban nem volt igaz, s a Vörös Hadsereg helyzete sem volt olyan jó, mint az addigi gyors előnyomulásból hinni lehetett volna. Petljura minden erejét összegyűjtve, lengyel egységektől támogatva, március közepén ellentámadást indított, és északnyugat felől Kijevet fenyegette. Mivel a Vörös Hadsereg fő feladata Odessza bevétele volt, a fehérek északabbra helyi sikereket értek el. Erről azonban a pesti katonák és munkások keveset tudhattak.

Egyfelől Vix jegyzéke, másfelől a Kárpátok felé vágtató vöröslovasság – köztük a kommunistákhoz tömegesen csatlakozó magyar munkások – ezt a képet rajzolta az SZDP vezetőségének 20-án délután tartott ülése elé Böhm. A vas- és fémmunkások, a nyomdászok és más szakmák munkásainak zöme, a katonák és népőrök többsége a kommunistákkal tartott. Böhm azt javasolta: „A Szociáldemokrata Párt vegye át a kormányhatalmat teljesen, de hogy a pozícióját megerősítse, s hogy ne kelljen több front felé küzdenie, hogy védve legyen minden hátbatámadás ellen, és hogy maga mögé állíthassa az egész ország egységes közvéleményét, folytasson tárgyalásokat a bolsevistákkal, és kössön velük valami olyan megállapodást, amelynek alapján azok hajlandók legyenek a kormányt, ha csak passzíve is, támogatni.”

Garami saját felszólalását így reprodukálja: Böhm javaslata „pillanatnyilag kétségtelenül erőssé tenné az új kormányt, de mégse lehet megoldás, mert a bolsevizmus nem testvérpárt, hanem ellenpárt, amelyet magunk mögé állítani nem lehet, és amely, ha ezt mégis megkísérelnők, okvetlenül magával sodorná az egész munkásmozgalmat azokra az utakra, amelyeken maga akar járni”. Weltner szerint még Garami azt is mondta: „Én sem tudok más megoldást, vagy egyesülni, vagy teljesen átengedni a teret a kommunistáknak. A magam részéről semmiféle módon sem veszek részt az új alakulásban, és azt ajánlom, hogy a párt is álljon félre.” Weltner ehhez hozzáfűzi: „A Szociáldemokrata Párt vezetőségében nem akadt egyeden olyan ember sem, aki olyan megoldást tudott volna javasolni, amelynek segítségével a kommunizmus elkerülhető lett volna.”

Böhm szerint ez az ülés még nem hozott konkrét döntést. „Egyhangúlag az az álláspont jutott kifejezésre, hogy a párt nem kíván az este megtartandó minisztertanács határozatának prejudikálni és a párt csak a minisztertanács határozata után fog állást foglalni, és a döntést a pártválasztmány és Munkástanács elé terjeszti.” Ha nem is született határozat, a többség hangulata Böhm javaslata mellett volt. A koalíció fenntartását sem a munkásság, sem a polgári miniszterek nem akarták. A munkásság – ezt jól mutatja a polgári főispánok elűzése – csak munkáskormánynak volt hajlandó engedelmeskedni, más szervezett politikai erő, a klérustól eltekintve, nem volt az országban. Ilyen körülmények között természetesnek hat a kommunistákkal való egyesülés gondolata. A megegyezést szükségessé tette a kommunisták ereje és befolyása, a munkásság egységtörekvése, végül a csalódás az antantban, amiből logikusan következett a közeledés az erősödő Szovjet-Oroszországhoz. Az SZDP-n belül a kezdeményezés a balszárny kezébe került, az pedig az egység helyreállításának híve volt. Mikor felvetődött, hogy tájékozódás céljából valakit ki kell küldeni a Gyűjtőfogházba, Landler Jenő, a baloldal egyik vezéralakja, maga jelentkezett: ő már tárgyalt Kun Bélával. Úgy határoztak, hogy Landler másnap felkeresi Kunt és az eredményről a következő pártvezetőségi ülésnek referál.

A minisztertanács ülése délután 5 óra körül kezdődött, és késő estig tartott. A lapok már 20-án reggel közölték, hogy két miniszter: Szabó István és Szende Pál benyújtja lemondását. Szabó az általa, élesen ellenzett erőszakos földfoglalások és szövetkezetalakítások miatt, Szende pedig mint a Radikális Párt egyetlen minisztere, miután a párt elhatározta, hogy a választásokon nem vesz részt, mert szociáldemokrata kormány alakítását tartja célszerűnek. A „Pesti Napló” szerint Varga Jenőt emlegették Szende utódjaként, a másnap megalakult Kormányzótanácsban valóban Varga lett a pénzügyi népbiztos. Az ilyen tárcakérdések persze a Vix-jegyzék után fel sem merültek. A kormány megragadta az alkalmat, hogy a történelmi helyzethez illő gesztussal mondhat le nem létező hatalmáról.

Károlyi magán kívül volt. A fenyegető katasztrófa légkörében hetek óta túlfeszített idegekkel dolgozott, miközben felesége szülés előtt állt, őt magát lázas betegség kínozta. Az ülésen könnyezve számolt be a délelőtti eseményekről. Ő „kizártnak tartja a jegyzékben foglaltak teljesítését, mert nemcsak joglemondás volna, nemcsak újabb területeket hajtana bojáruralom alá, hanem lehetetlenné tenné, hogy alkalmas időben a románokat meg tudjuk támadni (!), miután közbeékelődnek a franciák. Az antant szervezkedik a bolsevikiek ellen. Maga nem üzen hadat, hanem a románokkal, szerbekkel és csehekkel akar ellenük menni, és ezért a mi területünkkel fizet nekik zsoldot. A párizsi békekonferencia nem ismeri el a wilsoni elveket, ezért új orientációra van szükség, bel- és külpolitikában. Koalíciós kabinet többé nem kormányozhat, a termelés rendjét sem tudja biztosítani a mai rendszer már … nem marad más hátra, mint hogy ez a kormány mondjon le. Nézete szerint, hogy az anarchiát és a bolsevizmust elkerülhessék, egy tiszta szociáldemokrata kormánynak kell alakulnia. Ez, támogatva az egész magyarságtól, megtagadhatja az antant követelését … megnyerheti magának az Internacionálét, mely remélhetőleg nem fogja engedni letörni a szociáldemokrata kormányt. Szükséges lesz, hogy a Kommunista Párttal a Szociáldemokrata Párt megegyezzen, hogy a Kommunista Párt ezalatt ne borítsa fel a helyzetet … Ez azért is szükséges, hogy az orosz bolseviki sereg hátba ne támadja csapatainkat.”

Károlyi ki akart tartani elnöki posztján; úgy képzelte, hogy másnap kinevezi a szociáldemokrata miniszterelnököt. A miniszterek sorra hozzászóltak Károlyi beszédéhez. Böhm egyetértett vele: „A fenyegető antanttámadás és polgárháború helyzetében csak az ultimátum visszautasítása és a Szociáldemokrata Párt kormányvállalása jöhet számításba, mint utolsó kísérlet a forradalom megmentésére. A Szociáldemokrata Párt azonban csak abban az esetben vállalhatja a felelősséget, ha a kommunistákkal való megegyezés biztosítja minden hátbatámadás ellen … A minisztertanács határozata után a párt fórumai még 21-én véglegesen állást foglalnak majd a kormányvállalás ügyében.”

Kunfi helyeselte a Vix-jegyzék elutasítását, de félt az SZDP kormányalakításától, ami az adott helyzetben – ezzel ő tisztában volt – proletárdiktatúrát jelentett. Temperamentumának megfelelő hévvel kérte kollégáit, kíséreljék meg a koalíció fenntartását: „Vixnek azt kellene válaszolni, hogyha álláspontjához ragaszkodik, lemond a kormány, és jön egy szocialista kormány. Meg kellene mondani, hogy ez azután idővel múlhatatlanul átsimulást jelent a kommunizmus felé. Tehát a kormány kérje addig Vixtől az egész ügy felfüggesztését, amíg Párizsból válasz nem érkezik. Az antant kormányait az elé a helyzet elé kell állítani, vállalják-e saját népük előtt, hogy a román imperializmus kedvéért egy, ma még nem bolsevista országot bolsevista országgá alakítottak át. A polgári minisztereknek, illetve pártoknak ugyanezt egy rádió útján is nyilvánosságra kell hozniuk. Amíg ez eldől, a kormány maradjon a helyén …”

Garami ellenezte Kunfi javaslatát. „Azonnal kell dönteni, mert ha közoktatásügyi miniszter úr démarche-a sikerül, akkor lesz igazán bajban az ország, mert a mai koalíciós kormány fenn nem tartható.” Peidl felszólalása nem szerepel a jegyzőkönyvben, de Garami azt írja, hogy az ő álláspontját osztotta. Hock János, a Magyar Nemzeti Tanács meghívott elnöke helyeselte Károlyi javaslatait, mert „a polgári pártok megbuktak”. A jegyzőkönyv szerint ugyanezen állásponton volt Juhász Nagy is, bár könyvében azt állítja, hogy ő javasolta „jó lenne, ha polgári tagjai is lennének az új minisztériumnak” a jegyzőkönyvben és a többi forrásban azonban nyoma sincs hasonló megnyilatkozásnak.

Végül Szabó István, Baloghy Ernő, Buza Barna miniszterek, valamint a polgári radikálisok meghívott vezére, Jászi Oszkár felszólalása után, akik mindnyájan egyetértettek Károlyi javaslataival „a minisztertanács egyhangúlag elhatározta lemondását. Ez a válasz Vix jegyzékére, amelyet a kormány teljesíthetetlennek tart.” Károlyi 1919 júliusi cikke szerint mind a négy szociáldemokrata miniszter az SZDP kormányalakításának conditio sine qua nonjául szabta meg, hogy ő a köztársaság elnöke maradjon, továbbá a minisztertanács egyhangú határozatát minden jelenlevő miniszter vótuma leadásán túl hosszabb-rövidebb indokolással erősítette meg. Károlyi megállapításait utólag többen vitatták a volt miniszterek közül: hivatkozva arra, hogy a kormány csak lemondásáról határozhatott, Károlyi terveit csupán tudomásul vette. Juhász Nagy szerint Szabó István figyelmeztette a szociáldemokratákat: „Óvakodjanak a kommunizmustól, mert ezellen a kisgazdáknál nagy ellenállás nyilvánulna meg.”

Eltekintve a formai kérdésektől – amelyekkel a forradalmi kormány amúgy sem tudott mindig számolni – a polgári miniszterek egyértelműen azért mondtak le, hogy szociáldemokrata kormány alakulhasson, miután a polgári kormány kül- és belpolitikája csődöt mondott. A szociáldemokrata kormányt azonban olyannak képzelték, amilyen akkor és azóta nemegyszer mentette meg Nyugat-Európában a válságba jutott kapitalista rendet; tehát nem gondoltak proletárdiktatúrára vagy a termelési eszközök kisajátítására. Az utolsó hetek változásait a munkásmozgalomban nem ismerték, illetve nem értékelték kellő komolysággal, s ezért a kommunistákat és az SZDP baloldalát a valóságosnál gyengébbnek tartották. A szociáldemokrata miniszterek viszont tudták, hogy a munkásság már csak olyan szocialista kormányt akceptálna – ellentétben a januári erőviszonyokkal amelyben a baloldali szociáldemokraták és a kommunisták döntő szerepet töltenek be. Azt is tudták, hogy a kommunisták ellenzékiségüket csak akkor adják fel, ha elfogadják elvi álláspontjukat. Ezért féltek a kormányalakítástól. Ha a polgári miniszterek sejtik, amit Kunfi tudott, talán jobban meggondolják magukat – a megfontolást azonban elfojtotta a tehetetlenül vállalt felelősségtől való menekülés sürgetése. A minisztertanács másnapra összehívta utolsó ülését.

Károlyi mindenesetre a főbb jobboldali erőket is informálni akarta, kikérve esetleges javaslataikat. Buza Barna szerint „úgy beszélt, mint egy államfő, akinek lemond a kormánya, s új kormányt kell kineveznie. Azt mondta, hogy meg fogja hallgatni az összes pártok vezetőit. Mutatott is valami listát a meghallgatandókról, rajta volt Lovászy, Apponyi, Batthyány, Bethlen István, Ugron Gábor, Jászi Oszkár.” Maga Károlyi így emlékezik: másnap, 21-én délelőtt „tanácskoztam a kormányban nem képviselt polgári pártok politikusaival, felvilágosítottam őket a helyzetről, és meghallgattam nézeteiket. Mindannyian, köztük Ugron Gábor is, aki az ügyet politikai barátaival megbeszélte, osztották felfogásomat, hogy nincs mit tenni, mint a jegyzék követeléseit visszautasítani és egy tiszta szociáldemokrata kormányt kinevezni. Ugron Gábor nyomban kijelentette, hogy véleménye megegyezik barátaiéval és nevezetesen Bethlen István gróféval is.”

 

SaLa

 

Kérem, anyagilag támogass aa Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb sarkában látható    piktogrammra felső felső Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter  2747 Törtel,  Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a  „Köszönjük” – rovatban tájékoztatjuk!  balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De minimum LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudod támogatni!

A Tanácsköztársaság kikiáltása

(idézet: A Magyarországi Tanácsköztársaság – Hajdu Tibor)

1

Két nappal a döntő fordulat előtt, 1919. március 19-én eltűnt a polgári demokrácia légköre, a levegőben van a változás bizonyossága, a várakozás izgalma, a friss tavaszi szél a „változások nehéz szagát görgeti”, anélkül, hogy bárki pontosan tudná, mi következik. Nehéz feladat rekonstruálni egy nagy történelmi eseményt megelőző hangulatot, mikor ítéletünket az egész történet utólagos ismerete befolyásolja. Ragaszkodjunk a 19-én hajnalban kinyomtatott sorokhoz, a „Népszava” aznapi számának vezércikkében a következőket olvashatjuk:

A választásokon „nem a szocializmus sorsáról fognak dönteni, mert hiszen a szocializmus ma már kikerülhetetlen történelmi és gazdasági szükség, amelynek be kell következnie, akár többségben lesz, akár pedig kisebbségbe kerül (!) a Szociáldemokrata Párt az új parlamentben”, csupán arról „vajon Magyarországon békés vagy pedig erőszakos eszközökkel valósul-e meg a szocializmus …” Ha az SZDP a választásokon vereséget szenved, akkor „el fog következni az erőszakos fölforgatások végeláthatatlan korszaka … A proletárságban él is a győzelmi akarat és el is van szánva, hogy keresztül gázol minden akadályon …” A „Népszava” írta ezt, nem a „Vörös Újság”.

A budapesti Szocialista tanítók gyűlése Lengyel Gyula javaslatára állást foglalt a proletárdiktatúra proklamálása mellett. Március 19-én a budapesti nyomdászok elhatározták, hogy leteszik a munkát. A sztrájk nemcsak azért volt jelentős esemény, mert a főváros újság nélkül maradt; a döntést hozó bizalmiértekezlet a nyomdászok régi vezetőségét, a szakszervezeti bürokrácia legszilárdabb oszlopát elmozdította, és baloldali sztrájkbizottságot választott. 20-án a nyomdák nem dolgoztak. A „Népszavá”-t sem szedték ki, noha az SZDP nyomdája megígérte az összes követelések teljesítését. 20-án reggel még megjelent az éjjel kinyomott „Népszava”: vezércikkében a „régen óhajtott” szocialista társadalmi rend fölépítéséről, tiszta szocialista kormány alakításáról írt. A második vezércikk a győztes hatalmakat vádolta, mert újabb és újabb kívánságaikkal (az utolsó a magyar Duna-hajózás átadása volt) képtelenné teszik a magyar kormányt normális gazdasági élet biztosítására.

A vezércikk megjelenésekor legfeljebb sejthették a küszöbönálló külpolitikai fordulatot. Március 20-án délelőtt 10 és 11 óra között jelent meg Károlyinál Vix francia alezredes, a budapesti antantmisszió vezetője, a misszió öt-hat angol, amerikai, francia és olasz tisztjének kíséretében, hogy átnyújtsa de Lobit tábornoknak, a magyarországi antantcsapatok Belgrádban székelő parancsnokának előző nap aláírt jegyzékét. A jegyzék a párizsi békekonferencia február 26-i határozatát tartalmazta.

Ezt a határozatot Párizsban a Négy Nagy, a győztes hatalmak vezetői távollétében hozták, a francia vezérkar unszolására, a katonai szakértők és a külügyminiszterek tanácskozásán. A magyar és a román hadsereg a „csucsai fronton” nézett szembe egymással: a románok ezt sérelmezték, mert így nekik ígért területek maradtak magyar impérium alatt. A párizsi határozat a Román Királyság érdekeit szolgálta, amennyiben csapatait az Arad-Nagyszalonta-Nagyvárad-Nagykároly-Szatmárnémeti vonalig előretolhatta. Ráadásul kimondták egy szövetséges – nyilván elsősorban francia – csapatok ellenőrzése alá kerülő semleges zóna felállítását, hogy elejét vegyék a román-magyar háborús cselekmények veszélyének, de Magyarország számára további területek kiürítése árán. A semleges zóna határai: északon a Szamos és a Tisza, Vásárosnaménytól öt kilométerre nyugatra eső pontig; nyugaton e ponttól kiindulva Debrecentől, Dévaványától, Gyomától, Orosházától, Hódmezővásárhelytől és Szegedtől három-öt kilométerrel nyugatra; délen a Maros, továbbá a franciák által már megszállt Szeged és Arad; keleten a fenti, Arad-Szatmárnémeti vonal. A semleges zónában található hadianyagot a magyar kormány elvitetheti, a román zónában levőt nem. A magyar állam tulajdonát képező vasúti és gazdásági anyag a helyén marad, sorsáról később döntenek. A román zónában megszűnik, a semleges zónában megmarad a magyar közigazgatás – elvben, de hogy megtépett tekintélyéből, hatalmából ezután még mennyi maradt volna, azt senki sem garantálhatta.

A február 26-i határozat átnyújtása a magyar kormánynak (a román vezetőket már előbb tájékoztatták) azért húzódott ennyi ideig, mert bár Wilsonék távollétében fogadtatták el, fontossága és kiszámíthatatlan következményei miatt végül jónak látták visszatérésük után, március 17-én, eléjük terjeszteni. Úgy látszik, tárgyalását már viták előzték meg. A. D. Low amerikai történész szerint az amerikai delegáció civil szakértői ellenezték ezt a megoldást, de a katonák – Bliss tábornok – meggondolatlanul aláírták. Később maga Bliss, haragjában az ostoba szerep miatt, amit eljátszattak vele, szándékos provokációval vádolta a francia generálisokat, hasonló nézetet vallottak más amerikai diplomaták is. Wilson és Lloyd George rossz előérzettel fogadták a jegyzéket, de némi vita után megadták hozzájárulásukat. A szöveget Belgrádban de Lobit 19-én írta alá, s 20-án reggel már Vix kezében volt. Tévedés tehát az az elterjedt vélemény, hogy Vix vagy de Lobit az alkalmas pillanatra lesve, hetekig az íróasztalfiókban tartották volna a konferencia jegyzékét.

Párizsban tudták 20-án, hogy Károlyi körülbelül megkapta már a jegyzéket, de nem sokat törődtek vele. Ezen a napon nagy vita folyt a szíriai kérdésről: az angol és francia delegátusok marakodtak a nagy török birodalom földi maradványain, Wilson zsémbelt, hogy a háború alatt kötött titkos szerződések miatt fittyet hánynak az ő népszerű önrendelkezési elveire. „Csaknem az utolsó alkalom volt ez, mikor kiállt elvei mellett” – jegyzi meg Harold Nicolson, akkor az angol delegáció ifjú és reménytelenül wilsonista szakértője. Wilson, mint Freud írja nemrég megjelent életrajzában, megkezdte menekülését a tények elől, a teljes lelki összeomlás felé; aminek még értelmét látta, a gyors békekötés és a bolsevizmus legyőzése volt. A jegyzék kétségtelenül a bolsevizmus ellen irányult; Románia a Szovjet-Oroszország elleni háború egyik bástyája volt, s jelentősége csak nőtt ezekben a napokban, amikor az ukrajnai antantintervenció csődje, Odessza kiürítése küszöbönállt.

Károlyi, aki Berinkey társaságában fogadta Vixet, összeomlott a csapás alatt. A magyar csapatok visszavonását március 23-án kellett megkezdeni, és tíz nap alatt végrehajtani. A kormány elképzeléseit a parancs végrehajtásáról másnap este 6-ig közölhette, de Vix erélyesen kijelentette, hogy amennyiben a válasz nem lesz feltétlenül igenlő, a szövetséges missziók azonnal elhagyják Budapestet, s ez egyet jelenthetett a hadiállapot visszaállításával. Károlyi rögtön közölte, hogy a jegyzék teljesíthetetlen, „az ország és a nép soha nem tűrne ilyen akciót”, ilyen körülmények között jobb lenne, ha megszállnák Magyarországot, „csináljanak belőle francia gyarmatot vagy román gyarmatot, vagy csehszlovák gyarmatot” – mondta.

Mint láttuk Vix nem befolyásolta a jegyzék átnyújtásának időpontját, sem rendelkezéseit. Az viszont kétségtelen, hogy rosszindulatú, Károlyiék tragikus helyzetét leplezetlen élvezettel szemlélő magatartásával utóbbiakat, ha lehet, még jobban elkeserítette, ellentmondásra ingerelte, meg sem kísérelte a közvetítő szerepének, ha nem betöltésével, legalább eljátszásával némileg csillapítani őket. Böhm Vilmos kérdésére – akit Károlyi sürgősen odarendelt, nyilván nemcsak mint hadügyminisztert, hanem mint az SZDP képviselőjét – nem vehetné-e át a misszió az antant nevében az ország kormányzását, vállát vonogatva felelte: „neki semmi köze ahhoz, hogy milyen kormány marad”. Böhm megjegyzésére: a Kommunista Párt tagsága egy nap alatt néhány ezerről 200 000-re vagy még többre fog nőni, Vix előrehajolva, németül mondta, hogy Böhm jól értse: „Das ist mir ganz egal” (Az nekem teljesen mindegy). Erre Böhm vont egyet a vállán: „Mir auch” (Nekem is). Károlyi és Böhm szerint Vix kijelentette volna, hogy ezek már politikai (tehát nem ideiglenes) határok. Vix ezt nyilatkozatban cáfolta, Berinkey szerint úgy nyilatkozott: „se nem katonai, se nem gazdasági, se nem demarkációs vonal”.

A jegyzék hatása azonban nem egyes megállapításain múlt. Az amúgy is a szakadék szélén álló, a távozás lehetőségeit fontolgató Berinkey-kormány ezt az utolsó csapást nem tudta már elviselni; akkor sem tudta volna, ha a jegyzékben szereplő határvonalakat 20 vagy 40 kilométerrel odább tolják. Az előző hetek eseményei után nyilvánvaló lett, hogy a népköztársaság nem számíthat támogatásra a győztesek részéről, a párizsi konferencia nem tárgyal, csak parancsokat közöl, és elhatározta a szomszéd országok területi igényeinek kielégítését. Arra sem lehetett már számítani, hogy a békekötés után létrehozandó Népszövetség érdemleges támogatást nyújt a magányos kis államoknak. A Berinkey-kormány, napok óta úgy őrizte a hatalom látszatát, hogy óvakodott minden erőpróbától, a jegyzék elfogadása vagy el nem fogadása egyaránt olyan erőt kívánt tőle, amilyennel nem rendelkezett. Károlyi és Berinkey tisztában voltak ezzel, pedig ők nem is tudták azt, amit Böhm: az SZDP-ben már felülkerekedett a baloldal, és a kommunisták jóslatait igazoló jegyzék az utolsó kártyát ütötte ki a pártvezetőség kezéből. Az antantbarátság illúziójának szétfoszlása valóságos tömegsokkot váltott ki.

Károlyi az antantmisszió tagjainak távozása után felszólította Berinkeyt: hívja össze délután 4-re a minisztertanácsot. Böhm a Hadügyminisztériumba ment, ahol a katonai vezetőkkel: Stromfeld Auréllal és Tombor Jenővel tárgyalt. Mindketten ellenezték a Vix-jegyzék elfogadását, bár a fegyveres ellenállást az adott pillanatban kilátástalannak ítélték. Böhm kérdésére helyeselték, hogy az SZDP vegye át a kormányzást, de mint Tombor mondta: „ki kell békülnie, meg kell egyeznie a Kommunista Párttal, hogy a régi Ausztria északi határán álló orosz szovjet csapatokkal a szövetségi együttműködés létrejöhessen”. Böhm kérdést intézett az Erdély nyugati szélén álló csapatok fő erejét képező székely hadosztály parancsnokához, Kratochvil ezredeshez, aki a harc mellett nyilatkozott.

Tombor reményei az oroszországi Vörös Hadsereggel való összefogásra nem voltak alaptalanok. 1919 első napjaiban a nacionalista kormányok uralma alatt álló Ukrajna északi határán megszervezett ukrán Vörös Hadsereg behatolt Ukrajnába, és azonnal felszabadította az ukrán munkásság legnagyobb centrumát: Harkovot. Február 5-én a szovjet csapatok bevonultak Kijevbe. A vöröskatonák néhány hét alatt több száz kilométert nyomultak előre. Az ukrán Vörös Hadsereg fő erői nyugatra fordultak, Petljura ellen harcolva március 7-én felszabadították Bergyicsevet, 18-án Vinnyicát, 20-án Scsorsz hadosztálya Zsmerinkát. A Fekete-tenger partján operáló egységek ezekben a napokban kiverték az antant expedíciós csapatait Herszonból és Nyikolajevből. Parancsnokuk, az ízig-vérig internacionalista forradalmár, a pétervári Október hőse, Antonov-Ovszejenko szemei előtt a szuronyok hegyén nyugatra forduló világforradalom képe lebegett. Lázongtak Nyugat-Ukrajna és Besszarábia munkásai.

 

SaLa

 

Kérem, anyagilag támogass aa Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb sarkában látható    piktogrammra felső felső Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter  2747 Törtel,  Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a  „Köszönjük” – rovatban tájékoztatjuk!  balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De minimum LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudod támogatni!

A Tanácsköztársaság kikiáltása

(idézet: A Magyarországi Tanácsköztársaság – Hajdu Tibor)

3

Már az első kormányválságban az éledező ellenforradalom csapott össze a forradalom polgári kereteit szűknek érző munkásokkal és katonákkal, noha a viták a kormányon belül folytak, és ott jött létre a megoldás is. A Károlyipárt többségét képviselő Batthyány Tivadar és Lovászy Márton összefogott a hivatásos tisztek exponensével: Bartha Albert hadügyminiszterrel. Bár az ellenforradalom támogatta őket, tulajdonképpeni céljuk csupán a Nemzeti Tanács eredeti programjának konzerválása volt: megakadályozni, hogy Buza Barna engedményeket tegyen a földreformterveit túlságosan mérsékeltnek tartó SZDP-nek, likvidálni a „bolsevizmust” jelentő tanácsokat és a november végén megalakult Kommunisták Magyarországi Pártját, vétót mondani Jászi és Kunfi politikájára, akik az integritás fenntartásáért készek voltak széles körű autonómiát adni a nemzetiségeknek. A Bartha-Batthyány-Lovászy triumvirátus a hatalom átvételére törekedett. A Jásziékhoz húzó Károlyit köztársasági elnöknek akarták megtenni és így kikapcsolni a kormány irányításából. Az aktív tömeggel szemben a győztes imperialista hatalmakra támaszkodva kívántak gátat vetni a forradalom továbbfejlődésének. Károlyi Wilsont szerette volna megnyerni; Bartha Franchet d’ Espereyt.

A triumvirátus elsiette fellépését: az antanttal nem volt kapcsolatuk, az ancien régime, amely még nem ocsúdott fel a háborús vereségből, lanyhán támogatta, Károlyi elhatárolta magát tőlük. Jó alkalom volt ez a baloldali szociáldemokrata vezetés alatt álló, a feloszlatástól tartó budapesti Katonatanácsnak, hogy barátra és ellenfélre erős befolyást tevő fegyveres felvonulással adjon csattanós befejezést a félig-meddig lezárult kormányválságnak. A személycserék egyelőre nem jártak nagyobb politikai változással, de egy-két hétre – forradalomban nagy idő – elcsendesedett az ellenforradalom. Az 1918. december 12-i fegyveres felvonulás előkészítéséből kivették a részüket a pártalakítás nehézségeinél tartó kommunisták is, december második felében pedig már számos merész, részben sikeres akcióval hívták fel magukra a figyelmet a fővárosban és vidéken.

A KMP megalakulása fordulatot jelentett a forradalom menetében. Nem mintha az 1918 januárban alig elkezdett, októberben elmaradt szocialista forradalmat a KMP „szervezte”, „csinálta” volna 1919 márciusában, titokzatos, földalatti összeesküvésekkel, Moszkvából kapott tengernyi pénzen, ahogy a Windischgraetzek, Tormay Cecilek tudni vélték s ahogy elhitette nyájas olvasóival egy-két jó nevű publicista, sőt történettudós is. Kicsinálni, kikonspirálni puccsokat lehet, népforradalmakat soha. De a Kommunista Párt kellett a forradalomhoz. Kellett egy hang, amely nem ismer félelmet, megalkuvást, nemzeti elfogultságot, meggondolásra intő szempontokat; kellett egy mágneses sarok, amely magához vonzza az új forradalom híveit; kellett egy katalizátor, amely jobb- és baloldalra bontja a sokszínű, de száz kapoccsal egybefűzött SZDP-t. A baloldali szociáldemokraták része a szocialista forradalomban nem volt kisebb mint a kommunistáké, de több mint kétséges, hogy föllépnek-e önállóan, kezdeményezően, ha a kommunisták nem kényszerítik őket állásfoglalásra, szakításra.

A KMP megalakítását a bolsevik párt magyar szekciójának 1918 novemberében hazatért tagjai kezdeményezték. Rögtön csatlakoztak hozzájuk a korábban hazatért, bolsevik érzelmű volt hadifoglyok, a Szabó Ervin körül kialakult anarcho-szindikalista színezetű harci csoportok tagjai, a régi ellenzéki szociáldemokraták, akik már a háború előtt hadilábon álltak a kritikát csak bizonyos kereteken belül tűrő SZDP vezetőséggel. Néhány heti gondolkodás után csatlakoztak a KMP-hoz a baloldali értelmiség olyan kiválóságai, mint Lukács György, Fogarasi Béla, Alpári Gyula, baloldali munkások, szakszervezeti bizalmiak, a Hevesi-féle szocialista mérnökcsoport nagy része, sőt vidéki SZDP-szervezetek is (Salgótarján, Sátoraljaújhely).

A KMP a magyar munkásmozgalomban addig ismeretlen energiával, lendülettel és céltudatossággal fogott hozzá célja: a proletárforradalom előkészítéséhez. Bár számszerűleg messze elmaradt a forradalmi konjunktúrában sok százezresre duzzadt SZDP mögött, nem olyan nagy az SZDP túlsúlya, ha az aktív, öntudatos párttagok arányát vizsgáljuk. Ráadásul a KMP egyre növekvő hatást gyakorolt az SZDP balszárnyára, a tömegek problémáira világos választ kereső helyi funkcionáriusaira. Szervezeti kapcsolat nélkül is a KMP programját, lapját: a „Vörös Újság”-ot terjesztette az Oroszországból hazatért százezernyi szegényparaszt a falvak végtelen sorában.

A kommunisták által kezdeményezett vagy felkarolt mozgalmak jelszavai a szocialista társadalom megvalósítására, a tőkés társadalom alapjai elleni támadásra tüzelték a munkásokat és katonákat.

Még nem ért véget az 1918-as év, mikor a munkásság keresni kezdte a szocializmus útját: a gyárakban a munkástanácsok bevezették a munkásellenőrzést, igazgatókat váltottak le, államosítást követeltek. Huszárezredek kergették el ezredesüket, a nyomorultak legnyomorultabbjai: a munkanélküliek, az állástalan leszerelt katonák, a hadirokkantak processzusai mutatták fel sebeiket a megdöbbent pesti utcán és a budai paloták előtt. Az őszirózsák elhervadtak, a kéthónapos demokrácia ismét válságba jutott.

A belpolitikai válságot nemcsak kiegészítette; meghatványozta a nemzeti tragédia. A Wilson-hit, az integritás illúziója összeomlott. Egymás után szakadtak el a szláv- és románlakta területek, magukkal sodorva az ott élő sok millió magyart is. A háborúban amúgy is tönkrement gazdasági élet egyensúlya megbomlott, kohók és bányák, gyárak és nyersanyagkészletek, raktárak és vásárlók között, a vasutak kígyózó sínei előtt sorompók emelkedtek. Az ellenforradalom, amely addig csendben figyelte, hátha nem felejti el Párizs Károlyi antantbarátságát, pacifizmusát, új bátorságra kapott, és a tehetetlen új kormányt vádolta az elődök bűneivel és baklövéseivel.

A januári kormányválság belpolitikai küzdelmeit keretbe fogja néhány külső determináns: így Kassa, Kolozsvár és Pozsony elvesztése, s ami megelőzte; a németországi Spartacus-felkelés sikerei és veresége; a várakozás a párizsi békekonferencia megnyitására és az első ünnepélyes ülésekből merített illúziók.

A januári kormányválság tulajdonképpen azzal kezdődött, hogy Lovászy karácsony előtt lemondott, és egyben hajlandónak nyilatkozott tiszta polgári kormány alakítására. Az SZDP jobbszárnya helyeselte ezt a megoldást, mert a forradalom polgári demokratikus jellegének megszilárdulását remélte tőle, míg a munkásság egyre határozottabban követelte a párt szocialista programjának megvalósítását. Bartha utóda, Festetics Sándor gróf hadügyminiszter – miután Lovászy nem kapta meg az antant képviselőjétől, Vix alezredestől kért katonai támogatást – meglepetésszerű akciót készített elő a KMP és a Katonatanács szétverésére. Nem vitás, hogy siker esetén a kormány ellen fordul, de a „megbízhatónak” vélt csapatok megakadályozták a csínyt, s ezután Festeticsnek is távozni kellett. A Budapesti Munkástanács 1919. január 8-i ülésén a többség követelte, hogy tiszta szociáldemokrata kabinet vegye át a kormányzást. Nagy vita után sikerült ugyan keresztülvinni a pártvezetőség többségének álláspontját: a párt elégedjen meg a szociáldemokrata miniszterek számának növelésével a koalícióban, de világosan megmutatkozott, hogy a szocialista munkások többsége szocialista kormányt kíván.

A Magyar Nemzeti Tanács 1919. január 11-én Károlyit ideiglenes köztársasági elnökké választotta, ő pedig egy héttel később kinevezte a kormányt, Berinkey Dénes elnökletével. Berinkey nem volt több széles látókörű hivatalnoknál, a kormány irányítása továbbra is Károlyi kezében maradt. A szociáldemokrata miniszterek száma 2-ről 4-re emelkedett, megkapták a Hadügy- és Közoktatásügyi Minisztériumot, a kereskedelem- és iparügyi, valamint népjóléti tárca mellé. A kormányból kiszorult a Károlyi-párt jobboldali többsége, és a párt hamarosan formálisan is kettészakadt. A Radikális Párt képviselete Jászi lemondása miatt csökkent, viszont a kabinet tagja lett a Kisgazdapárt vezére, „nagyatádi” Szabó István.

Ha egyenként nézzük az új minisztereket, nem következtethetünk nagy eltérésre a kormány összetételében. Ha viszont változott helyzetét és a politikai fejlemények által meghatározott tevékenységét vizsgáljuk, a Berinkey-kormány lényegesen különbözött elődjétől. A Károlyi-kormányban kezdetben Batthyányval együtt, aki mindenekelőtt a földbirtokos arisztokrácia szemével nézte a világot, ott ült Kunfi, akit a munkásmozgalom balszárnya, ha fenntartásokkal is, a maga emberének tartott; a nemzetiségek vezetői Jásziban látták azt a magyar politikust, akivel esetleg meg lehet egyezni. A Berinkey-kormányból kimaradt a Károlyi-párt jobboldali többsége, de elvesztette a baloldali szociáldemokraták aktív támogatását is. Az új kormány a Károlyi-párt baloldalának szövetsége volt az SZDP jobbszárnyával és centrumával, a kispolgári szociáldemokraták egyesülése a dolgozó kispolgárokkal. Kispolgári jellegét erősítette a Radikális Párt és a Kisgazdapárt részvétele.

Ha voltak is ellentétek a kormányon belül – így a külpolitika, a kommunisták elleni harc és az ellenforradalmi szervezetek megítélése, az egyház és az állam viszonya, a földreform kérdéseiben – az előző kormányra jellemző összeütközésekkel, lemondásokig éleződő nézeteltérésekkel szemben a Berinkey-kormány pártjai igyekeztek közeledni egymáshoz, egységet mutatni. Az SZDP sokkal élesebben támadta a kommunistákat, mint az ellenforradalmat, Károlyi hívei pedig azt hangsúlyozták, hogy a munkások, kisgazdák, kispolgárok érdekeit akarják védeni a nagytőkével szemben.

1919 januártól márciusig tehát kispolgári kormány volt hatalmon, ami nem jelenti azt, hogy az országban a hatalom a kispolgárság kezében lett volna. A novemberben kialakult kettős hatalom a januári kormányválság után erősödött meg igazán. A munkás-, katona- és paraszttanácsok hatalma egyfelől, másfelől a szervezkedő ellenforradalmi burzsoázia, amelyet aránylag csekély változáson átment régi államapparátus is támogatott – az igazi hatalom mindinkább ezen a két póluson halmozódott fel. A kormány hatalma viszont árnyékhatalommá fogyott, hiszen a kispolgárságnak csak egy része volt politikailag öntudatos és szervezett – egyes csoportjai pedig nem is a kormánnyal, hanem az ellenforradalommal rokonszenveztek. „A forradalom október-márciusi periódusában általában, de különösen annak vége felé, ha nem is a hatalomnélküliség állapotát élte át az ország, de a hatalomnak semmi esetre sem volt olyan jellege, mint valamely osztály kifejezett uralmának” – írta Kun Béla.

A kormányválság megoldása eredménytelennek bizonyult. Ennek fő okát nem az elkövetett politikai hibákban kell keresnünk, bár voltak ilyenek szép számmal, hanem a helyzet alakulásában. A győztes hatalmak elutasították Károlyi közeledési kísérleteit, mert Magyarország sorsa akkor már nagyjából elvégeztetett Párizsban, és a közelebbi vagy éppen baráti nexus csak megnehezítette volna a keserű pirula beadását. Egyes arisztokrata politikusok – így Batthyány veje, Esterházy Mihály gróf – azt terjesztették, hogy az antant averziójának fő oka a kormány erélytelensége a bolsevizmussal szemben. Voltak ilyen kifogások valóban, főleg francia és angol katonai körökben nem tekintették Magyarországot a bolsevizmus elleni keresztes hadjárat szilárd bástyájának, de nagyjából látták ennek objektív, a kormány szándékaitól független okait. Magyarország a vesztesek padjára került egy hosszú történelmi folyamat következtében. A kilátástalan külpolitikai szituációban a kormány elbizonytalanodott, egyre kevesebbet számított a proletárforradalom és ellenforradalom erőinek harcában.

A Berinkey-kormány végső soron a burzsoázia, a magántulajdon érdekeit védő kormány volt, ha nem is a nagytőke kormánya. Ezért helyzete megszilárdítása reményében februárban elszánta magát a KMP-vel való leszámolásra. Támogatta ebben a szociáldemokrata pártvezetés többsége is. Részben, mert irritálta őket a kommunisták térnyerése a munkásmozgalomban, amelyet monopóliumuknak tekintettek és a múltban gyengébb konkurencia ellen is engesztelhetetlenül védelmeztek, hívták bár az ellenfelet Szabó Ervinnek vagy Várkonyi Istvánnak. Részben, mert a fennálló gazdasági-társadalmi rend kapitalista voltát tekintve az ellenforradalom kezében volt ugyan a nagyobb erő, de szervezkedése, aktivizálódása lassabban haladt, mint a KMP-é. Február 20-áról 21-ére virradóra, majd a következő napokon letartóztatták a kommunista vezetők nagy részét, megakadályozták sajtójának terjesztését, agitációját. Egyben, Károlyi lelkiismeretének megnyugtatására, internálták az ellenforradalom néhány zászlóvivőjét.

A letartóztatások nem szüntették meg a válság okait. A kormány nem tudott segíteni a háborús nyomor növekedésén, még annak legrosszabb megnyilvánulásain sem. Ezért a KMP elleni fellépés csak olaj volt a tűzre, a párthoz új tömegek csatlakoztak, élére kiváló új vezetők álltak. Írók ajánlották fel, hogy átveszik a párt lapjának szerkesztését, az ifjúmunkások, munkanélküliek, leszerelt katonák, rokkantak, a legforradalmibb üzemek kitartottak az új forradalom néhány napra lehanyatlott zászlaja körül, sőt a baloldali szociáldemokraták, akik elítélték a rendőrségi provokációk politikáját s az erőszak alkalmazását – hiszen nem kismértékben ez utóbbi választotta el őket a KMP-től – most közeledtek a kommunistákhoz, ellenzéki álláspontot foglaltak el a koalícióval szemben.

A kormány, hogy több hónapos forradalmi ténykedését, jogalkotását legalizálja, elhatározta a választások kiírását. A választási küzdelem megindulása még jobban kiélezte az ellentéteket. Az ellenforradalom pártjai nyíltan színre léptek, megindították a választási propagandát, amelynek középpontjában a nacionalista és kommunistaellenes uszítás állt, de kijutott a „tehetetlen” kormánynak is, mert „önként” lemondott az ország határairól, „megengedi” a baloldali szervezkedést. A szocialista munkások viszont több ízben szétkergették a polgári pártok választási gyűléseit (nemegyszer a Károlyi-pártét is). Ilyen körülmények között a Radikális Párt visszalépett a választáson való részvételtől, a többi pártban megoszlottak a vélemények: nem borítják-e fel a választási agitáció során elszabaduló indulatok a koalíció egységét, ne vonják-e vissza a választást? Ez a lépés nevetségessé tette volna a nemzetgyűlés összehívását november óta halogató kormányt, ellenkező esetben viszont nem lehetett kiszámítani az esetleges következményeket.

Balul ütött ki a kommunisták hamis vádak alapján történt letartóztatása is. Törvénytelenségeket csak ott lehet büntetlenül elkövetni, ahol nincs sajtószabadság: egyes lapok, a kommunisták iránti szimpátiából vagy csak szenzációhajhászásból leleplezték a rendőrségi csalásokat és brutalitásokat, a kommunisták ellen hangolt közvélemény egy-két nap alatt megváltozott. Március 8-án Károlyi utasítására a kommunistákat politikai foglyoknak nyilvánították, majd egy részüket szabadon bocsátották. Kun Béla és társai bekapcsolódtak a félig- meddig már legálisan, Szamuely Tibor és más szabadon maradt kommunisták vezetésével működő KMP munkájába. A fogház órák alatt valóságos párttitkársággá változott. A baloldali szociáldemokraták és egyes szakszervezetek vezetői felkeresték Kun Bélát, tárgyalások kezdődtek a forradalmi munkásmozgalom egységének megteremtéséről.

 

SaLa

 

Kérem, anyagilag támogass aa Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb sarkában látható    piktogrammra felső felső Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter  2747 Törtel,  Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a  „Köszönjük” – rovatban tájékoztatjuk!  balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De minimum LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudod támogatni!

A Tanácsköztársaság kikiáltása

(idézet: A Magyarországi Tanácsköztársaság – Hajdu Tibor)

2

Tisza István – 1910-1917 között a magyar politikai élet koronázatlan uralkodója – tudatos képviselője volt a nagybirtok és a finánctőke osztályszövetségen túlmenő egybeforrásának. Ezzel elérte, hogy a gazdasági fejlődés megkövetelte lassú polgárosodás nem járt érdemleges demokratizálással. A pénzarisztokrácia nem kívánt a politikailag amúgy is éretlen közép- és kispolgárságra támaszkodni, ezek viszont önállótlanságukban jórészt a hagyományos Függetlenségi Pártot támogatták, ha nem a kormánypártot és csak kevesebben Vázsonyi mérsékelt, óvatos Demokrata Pártját vagy a Függetlenségi Párt radikálisabb szárnyát.

A háborút megelőző években a nagybirtok a politikai fejlődés gátja, a gyorsuló erjedés ellenhatásaként erélyesebben töltötte be konzerváló szerepét, s ridegebben bánt a polgári értelmiséggel, mint az 1905-1906-os válság idején. A nagytőke, amelynek egy része a század első éveiben kacérkodni kezdett a haladó polgári intelligenciával, ha nem is a parlamentáris politika, de a kultúra, a társadalomtudomány terén, végleg lemondott arról a lehetőségről, hogy a polgári demokratikus átalakulás táborának élére álljon. A lassan kifejlődő nemzetiségi burzsoáziát, a papjai köré gyülekező román-szláv intelligenciát nemcsak hogy elhanyagolta a nagytőke, de gazdasági és nemzeti politikájával ellenségévé tette, elzárkózásával egy ellenpóluson tömörítette. Így a következetes progresszió fő képviselője a döntés kivívására gyenge munkásmozgalom maradt.

A háború, amely kiváltotta a kapitalizmus általános válságát, földcsuszamlást idézett elő az Osztrák-Magyar Monarchia düledező építménye alatt is. Az első világháborúban a nemzetközi kapitalizmus halálos sebet kapott, ami nem akadályozta meg legbuzgóbb hívei által sem remélt másodvirágzását. A háború közvetlen eredménye azonban nagyon eltérő az egyes tőkésországok számára. Az elodázhatatlan krízisben szenvedő államokat annyira kimerítette a háború, betegségeiket annyira felfokozta, hogy el kellett pusztulniok.

Ilyen állam volt az Osztrák-Magyar Monarchia is. Hadba lépését az a felismerés vezette, hogy a fejlődő szomszéd államok egyre nagyobb vonzerőt gyakorolnak a Monarchia nemzetiségeire, hiszen a szarajevói gyilkossággal a nagyszerb nacionalizmus mondott nemet a Monarchia átformálására, megreformálására. Ezt látva a magyar polgárság és nemesség különböző csoportjai végképp elvetették a forradalmi jellegű változás leghalványabb gondolatát is, mert a megrázkódtatások a történelmi Magyarország széthullását, hegemóniájuk végét, a nemzetiségek felszabadulását eredményezhették. A nemzetiségek vezetői viszont a Monarchia vereségét remélték – ugyanezért. Joggal, mert az uralkodó körök kényszerhelyzetükben a gyengébb fél oldalára álltak. Aktív fellépésre azonban 1917-ig a szláv és román nacionalisták sem szánták el magukat. A nemzetiségek szabadságvágya mindenesetre az eljövendő forradalom tartalékává lett.

A hosszú háború teljesen tönkretette a Monarchia berozsdásodott gépezetét. Az erőforrások kimerülése, a politikai, gazdasági és katonai krízis állandósulása kétségbeesett szükségintézkedésekre késztették a hatalom birtokosait. Ezek segítségével sikerült annyira összedrótozni a Habsburg-birodalom abroncsait, hogy nem hullottak szét az általános összeomlás előtt. Elsősorban a nemzetiségekkel szemben alkalmaztak drasztikus rendszabályokat: lapjaikat elnémították, a legcsekélyebb gyanú is elég volt a tömeges internálásra, a hadműveleti területeken a „kémgyanúsnak” nyilvánítottak kivégzésére. A cenzúra korlátozta a magyar sajtó szabadságát is, a háború ellen írni vagy beszélni bűncselekménynek számított, a kormánypárt a hadviselés érdekei nevében a magyar nemzeti érdekek megalkuvás nélküli hangoztatását is üldözte. Ezért volt kénytelen a Károlyi-csoport 1916 nyarán kiválni a németbarát Apponyi mögött tömörülő Függetlenségi Pártból. Tisza politikája eredménnyel járt 1917-ig, de oly mértékben elviselhetetlenné és provizórium jellegűvé tette a rezsimet, amelyben az addig is megoldatlan ellentmondások robbanásig feszültek, hogy azok a vég pillanatában a láncreakció erejével vetették szét.

Az ipari munkásságot a háborús nyomor szülte elkeseredés az első években inkább demoralizálta, mintsem forradalmasította volna. Az SZDP opportunizmusa felháborította, de el is kedvetlenítette a munkásmozgalom legjobbjait. 1916 végén meghalt Ferenc József, és ifjú utóda pacifista gesztusai, Tisza menesztése, a parlamenti, úri ellenzék kormányának kinevezése talmi, hamar hervadó reményeket ébresztettek. Hiába írta Tóth Árpád szép ódáját „az ifjú Caesarhoz”:

Rád néz és epedőn felpiheg a Remény
S halvány ajkaihoz édes arany szavú
Kürtöt: új örömöt zengni szorítana,
Hadd nyomná el a tompa jajt!

A tompa jajt Ludendorff kardcsörtetése nyomta el, amitől az ifjú Caesarnak inába szállt kezdeti bátorsága. Annál igazabb reményt, tartósabb támaszt nyújtott a szenvedő népek vágyainak 1917 oroszországi forradalma. Már Február is; de még inkább Október.

1917 novembere fordulat volt a háború történetében és az emberiség történetében: a legnagyobb hadviselő országok egyike a béke útjára lépett és a szocialista forradalom távoli utópiából kézzel fogható lehetőséggé vált. A munkásság 1916-ban még ritka fellépései mind elszántabbak lettek; az orosz Október után áthatotta történelmi hivatásának tudata, és kész volt a forradalom élére állni. A közeledő forradalom jellege tisztázatlan volt. A munkások és az orosz forradalom energiájával feltöltve hazatérő hadifoglyok nem akartak a szocialista forradalomnál kevesebbet, de mivel a béke vágya lassan egyesítette az egész népet, magyarokat és nem magyarokat, a munkásságnak pedig nem volt országos forradalmi szervezete (az SZDP nem akart forradalmat, még kevésbé proletárdiktatúrát), így az érlelődő felkelés szükségképpen általános, demokratikus megmozdulássá vált, a békéért és a nemzeti függetlenségért, a Habsburg-uralom és a német szövetség ellen.

1917-ben megszaporodtak a sztrájkok, egy év alatt négyszeresére: 200 000 fölé emelkedett a szakszervezetek taglétszáma, megnőtt a munkásmozgalom, az SZDP politikai tekintélye. Az SZDP vezetősége ezt arra használta fel, hogy elismertesse magát mint egyenrangú szövetségest a politikai változásokra törekvő demokratikus polgári pártokkal. A munkásságból viszont, 1918 januárjában, a breszti béketárgyalások, a német delegáció agresszív viselkedése okozta felháborodás napjaiban kitört a hosszú évek óta visszafojtott keserűség. Az 1918 januári sztrájkkal — ellentétben a pártvezetőség koalíciós politikájával — olyan útra lépett, ahová sem a megfélemlített nemzetiségek, sem a szervezetlen magyar parasztság, sem azok, akik katonai fegyelem alatt álltak, nem követhették, a polgárság pedig nem is kívánhatta követni. A szövetségesek nélkül, az orosz forradalom védelmében és nevével sztrájkoló munkások előtt a szocializmus perspektívája világolt. A pártvezetőség éppen ezért ellenezte a sztrájkot, mert a győzelmet nem látta lehetségesnek, viszont az önálló, osztályharcos forradalmi fellépés elriaszthatta polgári szövetségeseit.

Az 1918 januári sztrájk a központi hatalmak országaiban sikerrel járt, mert minden korábbinál hatalmasabb demonstráció volt Szovjet-Oroszország és a béke ügyéért, de eredménytelenül végződött a résztvevők célját tekintve. „Az általános sztrájkba a munkásság azzal ment bele, hogy ez nem általános sztrájk, hanem magyar forradalom lesz” – mondta az 1918 februári SZDP-kongresszus egyik munkásküldötte. Lenin a közép-európai forradalmak kezdetét vélte látni a januári demonstrációban s nem éppen alaptalanul; az ősszel beköszöntő összeomlást azonban nem a proletárdiktatúra követte, mint január után várni lehetett volna, hanem a nemzeti demokrata törekvések győzelme. A vezető, forradalmi szervezet és szövetségesek nélkül támadó munkásság januárban magára maradt; pártja, az MSZDP, osztrák és német partnereihez hasonlóan, túlságosan kisszerű volt a forradalmi lehetőség megragadásához, a kormányok pedig elég okosak (és gyengék, kimerültek), hogy véres megtorlás helyett csillapító gesztusokkal érjék be. A munkásság többsége beletörődött a vezetők bizonykodásába, hogy önmagukban támadva csak elszigetelődnek.

1918 októberig a munkásság nem indított hasonló általános támadást. Az 1918 júniusi általános sztrájk csak tiltakozás a félelmében meggondolatlanul kapkodó államapparátus brutalitása ellen. Az elszántak kis csoportjai, az orosz példát hirdető, magukat magyarországi bolsevikoknak valló baloldaliak, akiknek jelentős részük volt a januári sztrájkban, maguk sem kezdeményeztek nyílt tömegfellépést októberig. A másik aktív forradalmi erőt, a nemzetiségeket ugyancsak saját – polgári és részben szociáldemokrata – vezetőik tartották vissza, miután 1918 tavaszán már nem volt kétséges a háború kimenetele, s a nacionalista szervezetek a Nyugat győzelmétől, a „wilsoni békétől” várták a függetlenség elnyerését, a bolsevizmussal fenyegető forradalom nélkül. Ez utóbbitól féltek a magyar baloldali polgári pártok is.

Az 1918 októberében megalakult Magyar Nemzeti Tanács legális úton szerette volna átvenni a kormányt, részben, mert félt, hogy a forradalom túlmegy a polgári demokratikus célokon, részben ezzel remélve megelőzni a nemzetiségek önálló fellépését, s elnyerni a polgárság támogatását. Politikája nem járt sikerrel, a szüntelenül ingadozó és véleményét változtató király addig húzta az időt, míg a katonai összeomlás megkezdődött és a prágai, zágrábi forradalom megelőzte a budapestit. A spontán megindult, a feléledt forradalmi munkáscsoportok és az illegális katonatanács segítségével győzedelmeskedő budapesti forradalomban végül részt vett a Nemzeti Tanács, és átvette az államhatalmat – utólagos királyi kinevezéssel. Mivel Magyarországon a kapitalizmus már a háború előtt összefonódott – a háború alatt részben össze is olvadt – az arisztokráciával és a Habsburg-bürokráciával, a burzsoázia nemcsak a gazdasági, a politikai hatalomnak is részese volt. A polgári forradalom tehát – a függetlenség kivívása mellett – nem annyira új osztályt segített hatalomra, mint inkább radikálisan megváltoztatta a régi arányokat. A hitbizományok urai háttérbe szorultak, a Habsburg-bürokrácia a független magyar államba szívódott fel, megnőtt a kispolgárság, a demokratikus tőke, a „középosztály” szerepe, de a bankok, a nagyburzsoázia, a középbirtokos réteg jelentősége nem csökkent. Utóbbiak – miután a háborúban erősen kompromittálták magukat a számukra nehéz időket a kispolgári demokrácia és a németellenes orientáció népszerű képviselőinek háta mögött akarták átvészelni, anélkül, hogy hatalmukról lemondtak volna. Akár az arisztokrácia, amelynek fő gondja birtokai megvédése volt a parasztok földéhségétől.

A forradalomhoz, amelyet a munkások és katonák vívtak ki, azonnal csatlakozott a parasztság. November első napjaiban valóságos parasztforradalom játszódott le, amelynek mélysége és kiterjedése nagyobb volt, mint a szomszéd országok bármelyikében. Ez a parasztfelkelés elűzte a csendőrség nagy részét, a községi jegyzőknek mintegy harmadát, a régi államapparátus egyéb szerveire is súlyos csapást mért. Az összefogásig, az egységes fellépésig azonban nem tudott eljutni, így a magyar- és németlakta vidékeken november közepétől elcsendesedett, a nemzetiségi területeken pedig a nemzeti függetlenségi harc részévé vált.

A népfelkelés polgári demokratikus forradalomba torkollott, polgári demokratikus kormányt segített uralomra. A munkásság kezdeményező és döntő szerepet játszott a forradalom győzelmében. A régi rendszer veresége és hadseregének felbomlása után nem volt olyan erő, amely megakadályozhatta volna, hogy a munkásság a parasztsággal összefogva, az egész nép támogatásával létrehozza a forradalmi demokrácia diktatúráját. Azonban a munkásság forradalmi lendülete forradalmi szervezet nélkül, a pártvezetés ellenére, nem volt elég a hatalom megragadásához. Így be kellett érnie a polgári demokrácia rendszerével, a köztársaság kikiáltásával, bár korántsem elégedett meg ennyi eredménnyel. A Nemzeti Tanács kormányának hatalma azonban csak ideiglenes, viszonylagos és részleges volt. Részleges, mert már 1918 november közepén megkezdődött a délszlávok, románok és szlovákok elszakadása. Viszonylagos, mert a forradalom győzelme után létrejöttek a nép közvetlen akaratát kifejező hatalmi szervek: a munkás, katona és nemzeti tanácsok, amelyek saját üzemükben, csapattestükben, községükben és városukban az esetek többségében a hivatalos szervekkel párhuzamosan intézkedtek, és így néhány hónapra egy sajátos típusú kettős hatalom jött létre. Ideiglenes, mert a munkások és parasztok osztályharca is csak egy időre tompult el, s az antagonisztikus osztályok összecsapása hamarosan felmorzsolással fenyegette a közöttük lavírozó, közvetíteni próbáló Magyar Nemzeti Tanácsot és kormányát.

Magában a Károlyi-kormányban kezdettől fogva nagyon különböző elképzelések éltek a forradalom jövőjéről. A kormányt lényegében a Magyar Nemzeti Tanács pártjai alkották: a Károlyi-féle Függetlenségi Párt, Jászi Oszkár Országos Radikális Pártja és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt. E pártok egyike sem kívánt a tőkés rendszer alapjaihoz nyúlni. Az állami és gazdasági élet feudális maradványait le akarták nyesegetni (noha ennek mértékéről minden miniszter más-más nézetet vallott), polgári demokráciát kívántak, mérsékelt földosztással és jelentős szociális, kulturális reformokkal. Ragaszkodtak a frissen kivívott függetlenséghez és az ún. történelmi Magyarország menthetetlen területi integritásához. A Károlyi-kormány radikális polgári kormány volt, amely a polgári rendet védelmezte általában, de nem a nagytőke konkrét érdekeit. A polgári demokrácia döntő tényezője többnyire a legnagyobb gazdasági erőt jelentő nagytőke, még ha a kormányzást át is engedi másoknak. Az őszirózsás forradalom demokráciája azonban nem a nagytőke bonyolult, nyílt és rejtett hatalmi apparátusára épülő politikai forma volt, hanem a tőke és a munka, a földbirtokosok és a parasztok, a magyar, román, szláv, német nemzeti törekvések harcának pillanatnyi erőviszonyain alapuló átmeneti kompromisszum.

„Ezek a pártok nem képviseltek speciális osztályérdekeket, hanem a magántulajdon rendjét általában” — írta Kun Béla a kormány polgári pártjairól míg „a meglevő hatalmat voltaképpen a Szociáldemokrata Párt tartotta a kezében, anélkül, hogy ez a hatalom ezáltal megszűnt volna a burzsoázia érdekében valónak lenni. A munkásosztály uralmát a Szociáldemokrata Párt kormányon léte … éppoly kevéssé jelentette, mint Károlyi Mihály gróf köztársasági elnöksége a nagybirtokosokét.” Károlyi a nemzeti egység illúziójának politikáját reprezentálta. Követőivel együtt abban hitt egy ideig, hogy jobb- és baloldali ellenzéke egyformán belátja: a társadalom fejlődési igénye kevesebbel nem érheti be, többre nem képes, mint amit ők terveznek. Valóban, néhány napig ezt lehetett várni, a köztársaság kikiáltása (1918. november 16.) körül, amikor a parasztmozgalmak már elcsendesedtek, a nemzetiségek még csak kezdtek szerveződni, a dezorientálódott munkásságra hatott a „Népszava” csillapító hangja, a rosszabbtól félő régi rend pedig egyelőre örült, mert nem állították fel a guillotine-t, az erre helyzeténél és hagyományainál fogva nagyon alkalmas Vérmező közepén. A késői nosztalgia a forradalomnak mind az öt hónapját beboríthatja e néhány nap őszvégi csendjével, de a forradalom ellentétei november utolsó napjaira ismét előtérbe kerültek, s akkortól válság válságot követett, egészen a legnagyobbig: a bukásig.

 

SaLa

 

Kérem, anyagilag támogass aa Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb sarkában látható    piktogrammra felső felső Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter  2747 Törtel,  Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a  „Köszönjük” – rovatban tájékoztatjuk!  balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De minimum LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudod támogatni!

(idézet: A Magyarországi Tanácsköztársaság – Hajdu Tibor)

1

Soha még, soha még ilyen árva csatát.

Meztelenül harcoltatok és a halálba

Lelketek is egyedül szállt. Harcos elődök

Árnya se várta ott körbe köszöntve kupával.

Régi csaták muzsikája se gőzölt

Bús haragos mámorsisakot fejetekre.

Roppant ősi legendák kürtje üvöltő

Szörnyetegekként nem taposott utcákat elétek.

Magyarok voltatok. Álmodó pusztát keltve riasztók.

Meztelen eszmével, jeges űrben, árva legelsők.

(BALÁZS BÉLA: DALLÁ HALNOTOK ÍGY KELL)

Vannak napok, amikor az emberek elfelejtik megszokott gondjaikat, amelyek életüket kitöltik, és tágranyílt tüdővel szívják be a történelem levegőjét. Ilyen ritka nap volt 1919. március 21-e. Mindenki várta a változás óráját, mindenki tudta, hogy új világ születik. Nem jelentek meg az újságok a fővárosban, suttogva terjedtek a hírek. De késő este az esős utcákon fegyelmezett csapatok indultak meg, és egy akarat sugarait vitték szét az atomjaira bomlott társadalomba: kurta vezényszavak csattantak, vörös szalagos katonák és katonasapkás munkások meneteltek, a forradalom élcsapata, ugyanazok, akik az elmúlt októberben puskalövés nélkül, őszirózsával fegyverük csövén foglalták el a régi rend hadállásait. Most nem voltak virágok, de nem is folyt az utcán a bor. A nép felszabadultan éltette a kis csapatokat, amelyek katonásan, ünnepélyesség nélkül vették birtokukba a várost, őrségeket állítottak a középületek és bankok, kaszárnyák és postahivatalok, pályaudvarok, hidak, gyárak előtt.

Reggelre friss plakátok és kiáltványok borították a falakat, és mindenki tudta, mi történt: lázas elszántságot ragyogtak az új forradalom első parancsai. Kattogott a távíró: Budapest öt nyelven üzent a világnak.

„Mindenkihez! Jelentjük a világ munkásainak, hogy Magyarországon a Szociáldemokrata Párt és Kommunista Párt Szocialista Párttá egyesültek, és az egész munkásság, katonaság és parasztság nevében megteremtették a proletárdiktatúrát, amely egyetlen csepp vér kiontása nélkül átvette az államhatalmat …”

Már nem kísértet járta Európát. A pétervári október után másfél esztendő sem telt el és a Néva ostromlott erődeitől, a néhány hete vörösbe öltözött Kijevtől 800 kilométerre nyugatra, félúton Moszkva és Párizs között, a tavaszi szél a magasba emelte a magyar kommün zászlaját. Honnan jött ez a forradalom? Hogyan találkozott Pannónia ősi szekere a Hadak Útján száguldó új, vörös jelekkel? Jó sors vagy végzet, véletlen vagy rendeltetés vezette közös nyomra? Miért és hova? bízzuk a választ a történelem feltartóztathatatlan lépteire. Hogyan? erre a kérdésre keressünk feleletet.

Két forradalom között

Az 1867 utáni Magyarországon hamar uralkodóvá vált a tőkés termelés. Kapitalizálódott a mezőgazdaság, ha termelési viszonyainak feudális elemei – különösen elmaradottabb vidékeken, mint a Ruténföld – nem is mosódtak el egyik napról a másikra. A nagy- és középbirtokok legtöbbjén extenzív, elmaradott gazdálkodás folyt. A dualizmus fél évszázada megteremtette a kapitalista ipart, bár az a nemzeti jövedelemnek csak egynegyedét szolgáltatta. A nyugati termeléstől ugyan elmaradó, de főleg új ágazataiban korszerű gyáripar nem csekély állami támogatással jött létre. A hagyományos élelmiszer- és könnyűipar mellett a nehézipar az ipari termelés értékének több mint 40%-át adta. Az utolsó békeévben a közel egymilliós munkáslétszámnak valamivel több mint fele a gyáriparban dolgozott. Nem egész félszáz év alatt 20 000 kilométer vasútvonal épült.

A gyors fejlődés nem szüntette meg a magyar ipar elmaradottságát Ausztriával szemben. A termelékenység, a szegényes munkabérek ellenére alacsony volt, az ipar nem tudta felvenni a mezőgazdaságból kikerülő munkaerő-felesleget. A gazdasági fejlődéstől messze elmaradt a politikai felépítmény. A Habsburg-monarchia a nemzeti elnyomás és függőség rendszere volt. Európa egyetlen országát, ahol a két uralkodó nemzet együtt sem tette ki a lakosság többségét, még a németség és a vele formailag egyenjogú magyarság ellentétei is bizonytalanságban tartották. A már létrehozásukkor szűk 1867-es keretek fél évszázadon át változatlanok maradtak, kiáltó ellentéteként a szláv és román nemzetek rohamos fejlődésének. Így az 1914 előtti Európában a modern történelem egyik mozgató rugója: a nemzeti érzés, csupán itt elsősorban széthúzó erő.

Mivel a Monarchia egységét csak az erőszak biztosíthatta, a nemzeti kérdésben uralkodó kényszer feltételessé és alapjában véve illuzórikussá tette a más téren elért politikai haladást is. Ha Oroszország a népek távoli börtöne volt a Nyugat szemében, Ausztria-Magyarország – a nemzetiségek Európa közepére kiállított kalodája. Ferenc József osztozott Tisza István nem alaptalan aggodalmában, hogy a Monarchia korhadt épületét már csak vaskapcsokkal lehet összetartani.

Az első világháború előtti Magyarország megérett a forradalmi változásra: a nemzeti elnyomás és függés, a feudális vonásokkal ékes, grófok és dzsentrik álmait őrző államgépezet, az egészségtelen földbirtokviszonyok, a féktelen kizsákmányolás likvidálására. Egyre feszültebbé váltak a társadalom ellentmondásai: a technikai haladás és az ósdi életforma, a növekvő városok és isten háta mögötti falvak között. A fővárosban a lakosság rohamos szaporodása elnyelte a liberális községpolitika olajcseppjeit. A forradalom potenciális bázisa megvolt: a munkásság, a parasztság, a demokratikus polgárság és az elnyomott nemzetek. A parasztságot politikai szervezetlensége, szétaprózottsága, elesettsége képtelenné tette a forradalom kezdeményezésére, de óhajtotta a változást, természetes szövetségesül kínálkozott a régi rendre támadó bármelyik osztálynak. A kiegyezés öröksége gúzsba kötötte a nemzeti törekvéseket; mivel a különböző nemzetek függetlenségüket, a polgári nemzetállamot csak egymás rovására vívhatták ki, egymás ellen feszülő energiájukkal egyensúlyban tartották az elkorhadt rendszert. Önálló kezdeményezésre csak akkor válhattak képessé, ha az egyensúlyt valami felborítja. A forradalom csak a polgárság vagy a munkásság táborából indulhatott volna ki, de erre az első világháború előtt nem került sor.

Nem adhatunk egyértelmű választ arra a kérdésre: milyen forradalom volt napirenden az első világháború előtt Magyarországon? Polgári forradalom, amennyiben bőségesen lettek volna megoldásra váró feladatai. De mi történik, ha a polgárság, a kispolgári tömegek nem kezdeményezik? Csak a XIX. század vallása: az evolucionizmus – és a szociáldemokrácia, a XIX. század szülötte – hitt a fejlődési sorrend betartásának szükségszerűségében. A XX. század megmutatta, hogy ha a polgárság valamely okból nem mozdul, a proletariátus kezdeményezheti és vezetheti a forradalmat, amely siker esetén hamarosan szocialista forradalomba nőhet át. Más kérdés – amiről viszont a legutóbbi időkig igen sok kommunista feledkezett meg, noha Lenin az Októberi Forradalom után ismételten hangoztatta hogy a feudális maradványokkal, nemzeti elnyomással terhelt államban győző szocialista forradalomnak kötelessége következetesen végrehajtani a polgári demokratikus forradalom feladatait is.

A háború előtt a munkásság nem lépett a forradalom útjára, egyrészt, mert az SZDP vezetői a polgárságtól várták a polgári demokrácia kivívását vagy legalábbis az e célért küzdők összefogását, másrészt, mert a forradalmi érzelmű munkások harca elszigetelt lett volna. A polgárság viszont nemcsak hogy nem volt forradalmi, különböző csoportjai közös nevezőre sem kerültek Béccsel és az arisztokráciával szemben. Idegen és vegyes származása, a társadalom merevsége, a fejlődés különböző akadályai következtében a polgárság politikai érettsége és szerepe elmaradt gazdasági jelentősége mögött. Saját politikai egységét sem tudta kialakítani, viszont a nemesi és polgári eredetű uralkodó osztály csúcsai közeledtek egymáshoz. Az ország gazdagságának legnagyobb részén a nagybirtokos arisztokrácia, az ezerholdasok kasztja és a század elején kialakult finánctőke 50 családja osztozott. A nagy- és középbirtok között érdekellentét állt fenn: a tízezer holdak gazdái bankkölcsönökkel, birtokuk fejlesztése nélkül is biztosítani tudták fényűző életmódjukat, az 500-1000 holdas dzsentribirtok extenzív művelés mellett nem volt versenyképes a latifundiumokkal, a 100-200 holdas úri birtok nem tudott lépést tartani a szerényebb igényekkel élő, rokkanásig dolgoztató és dolgozó gazdagparaszti réteggel, amelytől, védekezésképpen, a társadalmi életben gőgösen elzárkózott. Az „agrárius” középbirtokos a fennálló viszonyok konzerválásának híve, az arisztokrata családok legtöbbje viszont Bécshez igazodik, ahol találkozik a nagyrészt idegen eredetű fináncoligarchiával, amely elsősorban a behatoló külföldi, főleg osztrák-német tőke hordozója, közvetítője, s csak a háború előtti években kezd annak ifjabb partnerévé emelkedni. (A századfordulón a magyarországi részvénytőke 60%-a volt külföldi kézen, 1913-ban – kimutathatóan – már csak 36%-a.)

 

SaLa

 

Kérem, anyagilag támogass aa Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb sarkában látható    piktogrammra felső felső Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter  2747 Törtel,  Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a  „Köszönjük” – rovatban tájékoztatjuk!  balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De minimum LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudod támogatni!

Az isten tulajdonságait konkrétan, bizonyíthatóan, a valóságnak megfelelően senki sem tudja megmondani. A következetesen objektív tudomány szerint semmilyen ismeret, következtetés sincs az istenről. Az istenben hívők a saját fantáziájuknak, erkölcsüknek, érdeküknek megfelelően értelmezik a kitalált tulajdonságait, de nincs konkrét valóságosan ellenőrizhető információjuk róla. Az istenben hívők feltételezik, képzelik, hogy isten mindenható, mindentudó, tökéletes, nagy hatalmú, bölcs, igazságos, jóságos, szerető, mindenütt jelenlévő, változatlan, igazságos, igazmondó, stb., az egyetlen ami mindörökké létezik, ami a semmiből teremtette a világot. Azonban ezt semmivel sem tudják bizonyítani.

Az anyag nem teremthető és nem semmisíthető meg, így a tudomány állítása, a tudományos következtetés szerint mindörökké létezik, tehát az anyagot nem teremthette senki és semmi, főleg nem a semmiből. A semmi a nem létező. Az isten a hívők szerint a nem létezőből teremtette a létezőt, az anyagot, de ez csak képzelődés, ellent mond a tudománynak. Választani kell, vagy a tudomány állítása vagy a képzelet igaz. Az isten képzete azonban tudományosan nem igaz. Mi a különbség a képzelődés, a hazudozás, a szélhámosság között, ha a végeredmény ugyanaz, a lény az, hogy nem igaz.

A következetesen objektív tudomány szerint csak az anyag létezik, az állítólagos teremtőjéről, aki a semmiből való szellem, azonban semmi objektív ismeret sincs, de akkor mi az isten?

A következetesen objektív tudomány szerint a világegyetemben csak a természet törvényeinek engedelmeskedő anyag létezik, ami nem teremthető és nem semmisíthető meg, más objektíven bizonyíthatóan létezőt még nem fedeztek fel. Másnak, így az istennek, az állítólagos természetfelettinek nyoma sincs. Az isten csak a képzelet szülötte, ezért ez idealizmus, mert a valóságban nem, csak képzeletben, a kitalált virtuális világban létező lény csupán, még ha a legfőbb is!

Istent és a természetfeletti világot a tudomány még nem fedezte fel, nyoma sincs!

SaLa világnézete

 

Kérem, anyagilag támogass aa Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb sarkában látható    piktogrammra felső felső Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter  2747 Törtel,  Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a  „Köszönjük” – rovatban tájékoztatjuk!  balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De minimum LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudod támogatni!