A Tanácsköztársaság kikiáltása
(idézet: A Magyarországi Tanácsköztársaság – Hajdu Tibor)
1
Két nappal a döntő fordulat előtt, 1919. március 19-én eltűnt a polgári demokrácia légköre, a levegőben van a változás bizonyossága, a várakozás izgalma, a friss tavaszi szél a „változások nehéz szagát görgeti”, anélkül, hogy bárki pontosan tudná, mi következik. Nehéz feladat rekonstruálni egy nagy történelmi eseményt megelőző hangulatot, mikor ítéletünket az egész történet utólagos ismerete befolyásolja. Ragaszkodjunk a 19-én hajnalban kinyomtatott sorokhoz, a „Népszava” aznapi számának vezércikkében a következőket olvashatjuk:
A választásokon „nem a szocializmus sorsáról fognak dönteni, mert hiszen a szocializmus ma már kikerülhetetlen történelmi és gazdasági szükség, amelynek be kell következnie, akár többségben lesz, akár pedig kisebbségbe kerül (!) a Szociáldemokrata Párt az új parlamentben”, csupán arról „vajon Magyarországon békés vagy pedig erőszakos eszközökkel valósul-e meg a szocializmus …” Ha az SZDP a választásokon vereséget szenved, akkor „el fog következni az erőszakos fölforgatások végeláthatatlan korszaka … A proletárságban él is a győzelmi akarat és el is van szánva, hogy keresztül gázol minden akadályon …” A „Népszava” írta ezt, nem a „Vörös Újság”.
A budapesti Szocialista tanítók gyűlése Lengyel Gyula javaslatára állást foglalt a proletárdiktatúra proklamálása mellett. Március 19-én a budapesti nyomdászok elhatározták, hogy leteszik a munkát. A sztrájk nemcsak azért volt jelentős esemény, mert a főváros újság nélkül maradt; a döntést hozó bizalmiértekezlet a nyomdászok régi vezetőségét, a szakszervezeti bürokrácia legszilárdabb oszlopát elmozdította, és baloldali sztrájkbizottságot választott. 20-án a nyomdák nem dolgoztak. A „Népszavá”-t sem szedték ki, noha az SZDP nyomdája megígérte az összes követelések teljesítését. 20-án reggel még megjelent az éjjel kinyomott „Népszava”: vezércikkében a „régen óhajtott” szocialista társadalmi rend fölépítéséről, tiszta szocialista kormány alakításáról írt. A második vezércikk a győztes hatalmakat vádolta, mert újabb és újabb kívánságaikkal (az utolsó a magyar Duna-hajózás átadása volt) képtelenné teszik a magyar kormányt normális gazdasági élet biztosítására.
A vezércikk megjelenésekor legfeljebb sejthették a küszöbönálló külpolitikai fordulatot. Március 20-án délelőtt 10 és 11 óra között jelent meg Károlyinál Vix francia alezredes, a budapesti antantmisszió vezetője, a misszió öt-hat angol, amerikai, francia és olasz tisztjének kíséretében, hogy átnyújtsa de Lobit tábornoknak, a magyarországi antantcsapatok Belgrádban székelő parancsnokának előző nap aláírt jegyzékét. A jegyzék a párizsi békekonferencia február 26-i határozatát tartalmazta.
Ezt a határozatot Párizsban a Négy Nagy, a győztes hatalmak vezetői távollétében hozták, a francia vezérkar unszolására, a katonai szakértők és a külügyminiszterek tanácskozásán. A magyar és a román hadsereg a „csucsai fronton” nézett szembe egymással: a románok ezt sérelmezték, mert így nekik ígért területek maradtak magyar impérium alatt. A párizsi határozat a Román Királyság érdekeit szolgálta, amennyiben csapatait az Arad-Nagyszalonta-Nagyvárad-
A február 26-i határozat átnyújtása a magyar kormánynak (a román vezetőket már előbb tájékoztatták) azért húzódott ennyi ideig, mert bár Wilsonék távollétében fogadtatták el, fontossága és kiszámíthatatlan következményei miatt végül jónak látták visszatérésük után, március 17-én, eléjük terjeszteni. Úgy látszik, tárgyalását már viták előzték meg. A. D. Low amerikai történész szerint az amerikai delegáció civil szakértői ellenezték ezt a megoldást, de a katonák – Bliss tábornok – meggondolatlanul aláírták. Később maga Bliss, haragjában az ostoba szerep miatt, amit eljátszattak vele, szándékos provokációval vádolta a francia generálisokat, hasonló nézetet vallottak más amerikai diplomaták is. Wilson és Lloyd George rossz előérzettel fogadták a jegyzéket, de némi vita után megadták hozzájárulásukat. A szöveget Belgrádban de Lobit 19-én írta alá, s 20-án reggel már Vix kezében volt. Tévedés tehát az az elterjedt vélemény, hogy Vix vagy de Lobit az alkalmas pillanatra lesve, hetekig az íróasztalfiókban tartották volna a konferencia jegyzékét.
Párizsban tudták 20-án, hogy Károlyi körülbelül megkapta már a jegyzéket, de nem sokat törődtek vele. Ezen a napon nagy vita folyt a szíriai kérdésről: az angol és francia delegátusok marakodtak a nagy török birodalom földi maradványain, Wilson zsémbelt, hogy a háború alatt kötött titkos szerződések miatt fittyet hánynak az ő népszerű önrendelkezési elveire. „Csaknem az utolsó alkalom volt ez, mikor kiállt elvei mellett” – jegyzi meg Harold Nicolson, akkor az angol delegáció ifjú és reménytelenül wilsonista szakértője. Wilson, mint Freud írja nemrég megjelent életrajzában, megkezdte menekülését a tények elől, a teljes lelki összeomlás felé; aminek még értelmét látta, a gyors békekötés és a bolsevizmus legyőzése volt. A jegyzék kétségtelenül a bolsevizmus ellen irányult; Románia a Szovjet-Oroszország elleni háború egyik bástyája volt, s jelentősége csak nőtt ezekben a napokban, amikor az ukrajnai antantintervenció csődje, Odessza kiürítése küszöbönállt.
Károlyi, aki Berinkey társaságában fogadta Vixet, összeomlott a csapás alatt. A magyar csapatok visszavonását március 23-án kellett megkezdeni, és tíz nap alatt végrehajtani. A kormány elképzeléseit a parancs végrehajtásáról másnap este 6-ig közölhette, de Vix erélyesen kijelentette, hogy amennyiben a válasz nem lesz feltétlenül igenlő, a szövetséges missziók azonnal elhagyják Budapestet, s ez egyet jelenthetett a hadiállapot visszaállításával. Károlyi rögtön közölte, hogy a jegyzék teljesíthetetlen, „az ország és a nép soha nem tűrne ilyen akciót”, ilyen körülmények között jobb lenne, ha megszállnák Magyarországot, „csináljanak belőle francia gyarmatot vagy román gyarmatot, vagy csehszlovák gyarmatot” – mondta.
Mint láttuk Vix nem befolyásolta a jegyzék átnyújtásának időpontját, sem rendelkezéseit. Az viszont kétségtelen, hogy rosszindulatú, Károlyiék tragikus helyzetét leplezetlen élvezettel szemlélő magatartásával utóbbiakat, ha lehet, még jobban elkeserítette, ellentmondásra ingerelte, meg sem kísérelte a közvetítő szerepének, ha nem betöltésével, legalább eljátszásával némileg csillapítani őket. Böhm Vilmos kérdésére – akit Károlyi sürgősen odarendelt, nyilván nemcsak mint hadügyminisztert, hanem mint az SZDP képviselőjét – nem vehetné-e át a misszió az antant nevében az ország kormányzását, vállát vonogatva felelte: „neki semmi köze ahhoz, hogy milyen kormány marad”. Böhm megjegyzésére: a Kommunista Párt tagsága egy nap alatt néhány ezerről 200 000-re vagy még többre fog nőni, Vix előrehajolva, németül mondta, hogy Böhm jól értse: „Das ist mir ganz egal” (Az nekem teljesen mindegy). Erre Böhm vont egyet a vállán: „Mir auch” (Nekem is). Károlyi és Böhm szerint Vix kijelentette volna, hogy ezek már politikai (tehát nem ideiglenes) határok. Vix ezt nyilatkozatban cáfolta, Berinkey szerint úgy nyilatkozott: „se nem katonai, se nem gazdasági, se nem demarkációs vonal”.
A jegyzék hatása azonban nem egyes megállapításain múlt. Az amúgy is a szakadék szélén álló, a távozás lehetőségeit fontolgató Berinkey-kormány ezt az utolsó csapást nem tudta már elviselni; akkor sem tudta volna, ha a jegyzékben szereplő határvonalakat 20 vagy 40 kilométerrel odább tolják. Az előző hetek eseményei után nyilvánvaló lett, hogy a népköztársaság nem számíthat támogatásra a győztesek részéről, a párizsi konferencia nem tárgyal, csak parancsokat közöl, és elhatározta a szomszéd országok területi igényeinek kielégítését. Arra sem lehetett már számítani, hogy a békekötés után létrehozandó Népszövetség érdemleges támogatást nyújt a magányos kis államoknak. A Berinkey-kormány, napok óta úgy őrizte a hatalom látszatát, hogy óvakodott minden erőpróbától, a jegyzék elfogadása vagy el nem fogadása egyaránt olyan erőt kívánt tőle, amilyennel nem rendelkezett. Károlyi és Berinkey tisztában voltak ezzel, pedig ők nem is tudták azt, amit Böhm: az SZDP-ben már felülkerekedett a baloldal, és a kommunisták jóslatait igazoló jegyzék az utolsó kártyát ütötte ki a pártvezetőség kezéből. Az antantbarátság illúziójának szétfoszlása valóságos tömegsokkot váltott ki.
Károlyi az antantmisszió tagjainak távozása után felszólította Berinkeyt: hívja össze délután 4-re a minisztertanácsot. Böhm a Hadügyminisztériumba ment, ahol a katonai vezetőkkel: Stromfeld Auréllal és Tombor Jenővel tárgyalt. Mindketten ellenezték a Vix-jegyzék elfogadását, bár a fegyveres ellenállást az adott pillanatban kilátástalannak ítélték. Böhm kérdésére helyeselték, hogy az SZDP vegye át a kormányzást, de mint Tombor mondta: „ki kell békülnie, meg kell egyeznie a Kommunista Párttal, hogy a régi Ausztria északi határán álló orosz szovjet csapatokkal a szövetségi együttműködés létrejöhessen”. Böhm kérdést intézett az Erdély nyugati szélén álló csapatok fő erejét képező székely hadosztály parancsnokához, Kratochvil ezredeshez, aki a harc mellett nyilatkozott.
Tombor reményei az oroszországi Vörös Hadsereggel való összefogásra nem voltak alaptalanok. 1919 első napjaiban a nacionalista kormányok uralma alatt álló Ukrajna északi határán megszervezett ukrán Vörös Hadsereg behatolt Ukrajnába, és azonnal felszabadította az ukrán munkásság legnagyobb centrumát: Harkovot. Február 5-én a szovjet csapatok bevonultak Kijevbe. A vöröskatonák néhány hét alatt több száz kilométert nyomultak előre. Az ukrán Vörös Hadsereg fő erői nyugatra fordultak, Petljura ellen harcolva március 7-én felszabadították Bergyicsevet, 18-án Vinnyicát, 20-án Scsorsz hadosztálya Zsmerinkát. A Fekete-tenger partján operáló egységek ezekben a napokban kiverték az antant expedíciós csapatait Herszonból és Nyikolajevből. Parancsnokuk, az ízig-vérig internacionalista forradalmár, a pétervári Október hőse, Antonov-Ovszejenko szemei előtt a szuronyok hegyén nyugatra forduló világforradalom képe lebegett. Lázongtak Nyugat-Ukrajna és Besszarábia munkásai.
SaLa
Kérem, anyagilag támogass aa Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb sarkában látható 
piktogrammra felső felső Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a „Köszönjük” – rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De minimum LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudod támogatni!