A Tanácsköztársaság kikiáltása
(idézet: A Magyarországi Tanácsköztársaság – Hajdu Tibor)
3
Már az első kormányválságban az éledező ellenforradalom csapott össze a forradalom polgári kereteit szűknek érző munkásokkal és katonákkal, noha a viták a kormányon belül folytak, és ott jött létre a megoldás is. A Károlyipárt többségét képviselő Batthyány Tivadar és Lovászy Márton összefogott a hivatásos tisztek exponensével: Bartha Albert hadügyminiszterrel. Bár az ellenforradalom támogatta őket, tulajdonképpeni céljuk csupán a Nemzeti Tanács eredeti programjának konzerválása volt: megakadályozni, hogy Buza Barna engedményeket tegyen a földreformterveit túlságosan mérsékeltnek tartó SZDP-nek, likvidálni a „bolsevizmust” jelentő tanácsokat és a november végén megalakult Kommunisták Magyarországi Pártját, vétót mondani Jászi és Kunfi politikájára, akik az integritás fenntartásáért készek voltak széles körű autonómiát adni a nemzetiségeknek. A Bartha-Batthyány-Lovászy triumvirátus a hatalom átvételére törekedett. A Jásziékhoz húzó Károlyit köztársasági elnöknek akarták megtenni és így kikapcsolni a kormány irányításából. Az aktív tömeggel szemben a győztes imperialista hatalmakra támaszkodva kívántak gátat vetni a forradalom továbbfejlődésének. Károlyi Wilsont szerette volna megnyerni; Bartha Franchet d’ Espereyt.
A triumvirátus elsiette fellépését: az antanttal nem volt kapcsolatuk, az ancien régime, amely még nem ocsúdott fel a háborús vereségből, lanyhán támogatta, Károlyi elhatárolta magát tőlük. Jó alkalom volt ez a baloldali szociáldemokrata vezetés alatt álló, a feloszlatástól tartó budapesti Katonatanácsnak, hogy barátra és ellenfélre erős befolyást tevő fegyveres felvonulással adjon csattanós befejezést a félig-meddig lezárult kormányválságnak. A személycserék egyelőre nem jártak nagyobb politikai változással, de egy-két hétre – forradalomban nagy idő – elcsendesedett az ellenforradalom. Az 1918. december 12-i fegyveres felvonulás előkészítéséből kivették a részüket a pártalakítás nehézségeinél tartó kommunisták is, december második felében pedig már számos merész, részben sikeres akcióval hívták fel magukra a figyelmet a fővárosban és vidéken.
A KMP megalakulása fordulatot jelentett a forradalom menetében. Nem mintha az 1918 januárban alig elkezdett, októberben elmaradt szocialista forradalmat a KMP „szervezte”, „csinálta” volna 1919 márciusában, titokzatos, földalatti összeesküvésekkel, Moszkvából kapott tengernyi pénzen, ahogy a Windischgraetzek, Tormay Cecilek tudni vélték s ahogy elhitette nyájas olvasóival egy-két jó nevű publicista, sőt történettudós is. Kicsinálni, kikonspirálni puccsokat lehet, népforradalmakat soha. De a Kommunista Párt kellett a forradalomhoz. Kellett egy hang, amely nem ismer félelmet, megalkuvást, nemzeti elfogultságot, meggondolásra intő szempontokat; kellett egy mágneses sarok, amely magához vonzza az új forradalom híveit; kellett egy katalizátor, amely jobb- és baloldalra bontja a sokszínű, de száz kapoccsal egybefűzött SZDP-t. A baloldali szociáldemokraták része a szocialista forradalomban nem volt kisebb mint a kommunistáké, de több mint kétséges, hogy föllépnek-e önállóan, kezdeményezően, ha a kommunisták nem kényszerítik őket állásfoglalásra, szakításra.
A KMP megalakítását a bolsevik párt magyar szekciójának 1918 novemberében hazatért tagjai kezdeményezték. Rögtön csatlakoztak hozzájuk a korábban hazatért, bolsevik érzelmű volt hadifoglyok, a Szabó Ervin körül kialakult anarcho-szindikalista színezetű harci csoportok tagjai, a régi ellenzéki szociáldemokraták, akik már a háború előtt hadilábon álltak a kritikát csak bizonyos kereteken belül tűrő SZDP vezetőséggel. Néhány heti gondolkodás után csatlakoztak a KMP-hoz a baloldali értelmiség olyan kiválóságai, mint Lukács György, Fogarasi Béla, Alpári Gyula, baloldali munkások, szakszervezeti bizalmiak, a Hevesi-féle szocialista mérnökcsoport nagy része, sőt vidéki SZDP-szervezetek is (Salgótarján, Sátoraljaújhely).
A KMP a magyar munkásmozgalomban addig ismeretlen energiával, lendülettel és céltudatossággal fogott hozzá célja: a proletárforradalom előkészítéséhez. Bár számszerűleg messze elmaradt a forradalmi konjunktúrában sok százezresre duzzadt SZDP mögött, nem olyan nagy az SZDP túlsúlya, ha az aktív, öntudatos párttagok arányát vizsgáljuk. Ráadásul a KMP egyre növekvő hatást gyakorolt az SZDP balszárnyára, a tömegek problémáira világos választ kereső helyi funkcionáriusaira. Szervezeti kapcsolat nélkül is a KMP programját, lapját: a „Vörös Újság”-ot terjesztette az Oroszországból hazatért százezernyi szegényparaszt a falvak végtelen sorában.
A kommunisták által kezdeményezett vagy felkarolt mozgalmak jelszavai a szocialista társadalom megvalósítására, a tőkés társadalom alapjai elleni támadásra tüzelték a munkásokat és katonákat.
Még nem ért véget az 1918-as év, mikor a munkásság keresni kezdte a szocializmus útját: a gyárakban a munkástanácsok bevezették a munkásellenőrzést, igazgatókat váltottak le, államosítást követeltek. Huszárezredek kergették el ezredesüket, a nyomorultak legnyomorultabbjai: a munkanélküliek, az állástalan leszerelt katonák, a hadirokkantak processzusai mutatták fel sebeiket a megdöbbent pesti utcán és a budai paloták előtt. Az őszirózsák elhervadtak, a kéthónapos demokrácia ismét válságba jutott.
A belpolitikai válságot nemcsak kiegészítette; meghatványozta a nemzeti tragédia. A Wilson-hit, az integritás illúziója összeomlott. Egymás után szakadtak el a szláv- és románlakta területek, magukkal sodorva az ott élő sok millió magyart is. A háborúban amúgy is tönkrement gazdasági élet egyensúlya megbomlott, kohók és bányák, gyárak és nyersanyagkészletek, raktárak és vásárlók között, a vasutak kígyózó sínei előtt sorompók emelkedtek. Az ellenforradalom, amely addig csendben figyelte, hátha nem felejti el Párizs Károlyi antantbarátságát, pacifizmusát, új bátorságra kapott, és a tehetetlen új kormányt vádolta az elődök bűneivel és baklövéseivel.
A januári kormányválság belpolitikai küzdelmeit keretbe fogja néhány külső determináns: így Kassa, Kolozsvár és Pozsony elvesztése, s ami megelőzte; a németországi Spartacus-felkelés sikerei és veresége; a várakozás a párizsi békekonferencia megnyitására és az első ünnepélyes ülésekből merített illúziók.
A januári kormányválság tulajdonképpen azzal kezdődött, hogy Lovászy karácsony előtt lemondott, és egyben hajlandónak nyilatkozott tiszta polgári kormány alakítására. Az SZDP jobbszárnya helyeselte ezt a megoldást, mert a forradalom polgári demokratikus jellegének megszilárdulását remélte tőle, míg a munkásság egyre határozottabban követelte a párt szocialista programjának megvalósítását. Bartha utóda, Festetics Sándor gróf hadügyminiszter – miután Lovászy nem kapta meg az antant képviselőjétől, Vix alezredestől kért katonai támogatást – meglepetésszerű akciót készített elő a KMP és a Katonatanács szétverésére. Nem vitás, hogy siker esetén a kormány ellen fordul, de a „megbízhatónak” vélt csapatok megakadályozták a csínyt, s ezután Festeticsnek is távozni kellett. A Budapesti Munkástanács 1919. január 8-i ülésén a többség követelte, hogy tiszta szociáldemokrata kabinet vegye át a kormányzást. Nagy vita után sikerült ugyan keresztülvinni a pártvezetőség többségének álláspontját: a párt elégedjen meg a szociáldemokrata miniszterek számának növelésével a koalícióban, de világosan megmutatkozott, hogy a szocialista munkások többsége szocialista kormányt kíván.
A Magyar Nemzeti Tanács 1919. január 11-én Károlyit ideiglenes köztársasági elnökké választotta, ő pedig egy héttel később kinevezte a kormányt, Berinkey Dénes elnökletével. Berinkey nem volt több széles látókörű hivatalnoknál, a kormány irányítása továbbra is Károlyi kezében maradt. A szociáldemokrata miniszterek száma 2-ről 4-re emelkedett, megkapták a Hadügy- és Közoktatásügyi Minisztériumot, a kereskedelem- és iparügyi, valamint népjóléti tárca mellé. A kormányból kiszorult a Károlyi-párt jobboldali többsége, és a párt hamarosan formálisan is kettészakadt. A Radikális Párt képviselete Jászi lemondása miatt csökkent, viszont a kabinet tagja lett a Kisgazdapárt vezére, „nagyatádi” Szabó István.
Ha egyenként nézzük az új minisztereket, nem következtethetünk nagy eltérésre a kormány összetételében. Ha viszont változott helyzetét és a politikai fejlemények által meghatározott tevékenységét vizsgáljuk, a Berinkey-kormány lényegesen különbözött elődjétől. A Károlyi-kormányban kezdetben Batthyányval együtt, aki mindenekelőtt a földbirtokos arisztokrácia szemével nézte a világot, ott ült Kunfi, akit a munkásmozgalom balszárnya, ha fenntartásokkal is, a maga emberének tartott; a nemzetiségek vezetői Jásziban látták azt a magyar politikust, akivel esetleg meg lehet egyezni. A Berinkey-kormányból kimaradt a Károlyi-párt jobboldali többsége, de elvesztette a baloldali szociáldemokraták aktív támogatását is. Az új kormány a Károlyi-párt baloldalának szövetsége volt az SZDP jobbszárnyával és centrumával, a kispolgári szociáldemokraták egyesülése a dolgozó kispolgárokkal. Kispolgári jellegét erősítette a Radikális Párt és a Kisgazdapárt részvétele.
Ha voltak is ellentétek a kormányon belül – így a külpolitika, a kommunisták elleni harc és az ellenforradalmi szervezetek megítélése, az egyház és az állam viszonya, a földreform kérdéseiben – az előző kormányra jellemző összeütközésekkel, lemondásokig éleződő nézeteltérésekkel szemben a Berinkey-kormány pártjai igyekeztek közeledni egymáshoz, egységet mutatni. Az SZDP sokkal élesebben támadta a kommunistákat, mint az ellenforradalmat, Károlyi hívei pedig azt hangsúlyozták, hogy a munkások, kisgazdák, kispolgárok érdekeit akarják védeni a nagytőkével szemben.
1919 januártól márciusig tehát kispolgári kormány volt hatalmon, ami nem jelenti azt, hogy az országban a hatalom a kispolgárság kezében lett volna. A novemberben kialakult kettős hatalom a januári kormányválság után erősödött meg igazán. A munkás-, katona- és paraszttanácsok hatalma egyfelől, másfelől a szervezkedő ellenforradalmi burzsoázia, amelyet aránylag csekély változáson átment régi államapparátus is támogatott – az igazi hatalom mindinkább ezen a két póluson halmozódott fel. A kormány hatalma viszont árnyékhatalommá fogyott, hiszen a kispolgárságnak csak egy része volt politikailag öntudatos és szervezett – egyes csoportjai pedig nem is a kormánnyal, hanem az ellenforradalommal rokonszenveztek. „A forradalom október-márciusi periódusában általában, de különösen annak vége felé, ha nem is a hatalomnélküliség állapotát élte át az ország, de a hatalomnak semmi esetre sem volt olyan jellege, mint valamely osztály kifejezett uralmának” – írta Kun Béla.
A kormányválság megoldása eredménytelennek bizonyult. Ennek fő okát nem az elkövetett politikai hibákban kell keresnünk, bár voltak ilyenek szép számmal, hanem a helyzet alakulásában. A győztes hatalmak elutasították Károlyi közeledési kísérleteit, mert Magyarország sorsa akkor már nagyjából elvégeztetett Párizsban, és a közelebbi vagy éppen baráti nexus csak megnehezítette volna a keserű pirula beadását. Egyes arisztokrata politikusok – így Batthyány veje, Esterházy Mihály gróf – azt terjesztették, hogy az antant averziójának fő oka a kormány erélytelensége a bolsevizmussal szemben. Voltak ilyen kifogások valóban, főleg francia és angol katonai körökben nem tekintették Magyarországot a bolsevizmus elleni keresztes hadjárat szilárd bástyájának, de nagyjából látták ennek objektív, a kormány szándékaitól független okait. Magyarország a vesztesek padjára került egy hosszú történelmi folyamat következtében. A kilátástalan külpolitikai szituációban a kormány elbizonytalanodott, egyre kevesebbet számított a proletárforradalom és ellenforradalom erőinek harcában.
A Berinkey-kormány végső soron a burzsoázia, a magántulajdon érdekeit védő kormány volt, ha nem is a nagytőke kormánya. Ezért helyzete megszilárdítása reményében februárban elszánta magát a KMP-vel való leszámolásra. Támogatta ebben a szociáldemokrata pártvezetés többsége is. Részben, mert irritálta őket a kommunisták térnyerése a munkásmozgalomban, amelyet monopóliumuknak tekintettek és a múltban gyengébb konkurencia ellen is engesztelhetetlenül védelmeztek, hívták bár az ellenfelet Szabó Ervinnek vagy Várkonyi Istvánnak. Részben, mert a fennálló gazdasági-társadalmi rend kapitalista voltát tekintve az ellenforradalom kezében volt ugyan a nagyobb erő, de szervezkedése, aktivizálódása lassabban haladt, mint a KMP-é. Február 20-áról 21-ére virradóra, majd a következő napokon letartóztatták a kommunista vezetők nagy részét, megakadályozták sajtójának terjesztését, agitációját. Egyben, Károlyi lelkiismeretének megnyugtatására, internálták az ellenforradalom néhány zászlóvivőjét.
A letartóztatások nem szüntették meg a válság okait. A kormány nem tudott segíteni a háborús nyomor növekedésén, még annak legrosszabb megnyilvánulásain sem. Ezért a KMP elleni fellépés csak olaj volt a tűzre, a párthoz új tömegek csatlakoztak, élére kiváló új vezetők álltak. Írók ajánlották fel, hogy átveszik a párt lapjának szerkesztését, az ifjúmunkások, munkanélküliek, leszerelt katonák, rokkantak, a legforradalmibb üzemek kitartottak az új forradalom néhány napra lehanyatlott zászlaja körül, sőt a baloldali szociáldemokraták, akik elítélték a rendőrségi provokációk politikáját s az erőszak alkalmazását – hiszen nem kismértékben ez utóbbi választotta el őket a KMP-től – most közeledtek a kommunistákhoz, ellenzéki álláspontot foglaltak el a koalícióval szemben.
A kormány, hogy több hónapos forradalmi ténykedését, jogalkotását legalizálja, elhatározta a választások kiírását. A választási küzdelem megindulása még jobban kiélezte az ellentéteket. Az ellenforradalom pártjai nyíltan színre léptek, megindították a választási propagandát, amelynek középpontjában a nacionalista és kommunistaellenes uszítás állt, de kijutott a „tehetetlen” kormánynak is, mert „önként” lemondott az ország határairól, „megengedi” a baloldali szervezkedést. A szocialista munkások viszont több ízben szétkergették a polgári pártok választási gyűléseit (nemegyszer a Károlyi-pártét is). Ilyen körülmények között a Radikális Párt visszalépett a választáson való részvételtől, a többi pártban megoszlottak a vélemények: nem borítják-e fel a választási agitáció során elszabaduló indulatok a koalíció egységét, ne vonják-e vissza a választást? Ez a lépés nevetségessé tette volna a nemzetgyűlés összehívását november óta halogató kormányt, ellenkező esetben viszont nem lehetett kiszámítani az esetleges következményeket.
Balul ütött ki a kommunisták hamis vádak alapján történt letartóztatása is. Törvénytelenségeket csak ott lehet büntetlenül elkövetni, ahol nincs sajtószabadság: egyes lapok, a kommunisták iránti szimpátiából vagy csak szenzációhajhászásból leleplezték a rendőrségi csalásokat és brutalitásokat, a kommunisták ellen hangolt közvélemény egy-két nap alatt megváltozott. Március 8-án Károlyi utasítására a kommunistákat politikai foglyoknak nyilvánították, majd egy részüket szabadon bocsátották. Kun Béla és társai bekapcsolódtak a félig- meddig már legálisan, Szamuely Tibor és más szabadon maradt kommunisták vezetésével működő KMP munkájába. A fogház órák alatt valóságos párttitkársággá változott. A baloldali szociáldemokraták és egyes szakszervezetek vezetői felkeresték Kun Bélát, tárgyalások kezdődtek a forradalmi munkásmozgalom egységének megteremtéséről.
SaLa
Kérem, anyagilag támogass aa Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb sarkában látható 
piktogrammra felső felső Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a „Köszönjük” – rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De minimum LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudod támogatni!