A Tanácsköztársaság kikiáltása
(idézet: A Magyarországi Tanácsköztársaság – Hajdu Tibor)
2
Tisza István – 1910-1917 között a magyar politikai élet koronázatlan uralkodója – tudatos képviselője volt a nagybirtok és a finánctőke osztályszövetségen túlmenő egybeforrásának. Ezzel elérte, hogy a gazdasági fejlődés megkövetelte lassú polgárosodás nem járt érdemleges demokratizálással. A pénzarisztokrácia nem kívánt a politikailag amúgy is éretlen közép- és kispolgárságra támaszkodni, ezek viszont önállótlanságukban jórészt a hagyományos Függetlenségi Pártot támogatták, ha nem a kormánypártot és csak kevesebben Vázsonyi mérsékelt, óvatos Demokrata Pártját vagy a Függetlenségi Párt radikálisabb szárnyát.
A háborút megelőző években a nagybirtok a politikai fejlődés gátja, a gyorsuló erjedés ellenhatásaként erélyesebben töltötte be konzerváló szerepét, s ridegebben bánt a polgári értelmiséggel, mint az 1905-1906-os válság idején. A nagytőke, amelynek egy része a század első éveiben kacérkodni kezdett a haladó polgári intelligenciával, ha nem is a parlamentáris politika, de a kultúra, a társadalomtudomány terén, végleg lemondott arról a lehetőségről, hogy a polgári demokratikus átalakulás táborának élére álljon. A lassan kifejlődő nemzetiségi burzsoáziát, a papjai köré gyülekező román-szláv intelligenciát nemcsak hogy elhanyagolta a nagytőke, de gazdasági és nemzeti politikájával ellenségévé tette, elzárkózásával egy ellenpóluson tömörítette. Így a következetes progresszió fő képviselője a döntés kivívására gyenge munkásmozgalom maradt.
A háború, amely kiváltotta a kapitalizmus általános válságát, földcsuszamlást idézett elő az Osztrák-Magyar Monarchia düledező építménye alatt is. Az első világháborúban a nemzetközi kapitalizmus halálos sebet kapott, ami nem akadályozta meg legbuzgóbb hívei által sem remélt másodvirágzását. A háború közvetlen eredménye azonban nagyon eltérő az egyes tőkésországok számára. Az elodázhatatlan krízisben szenvedő államokat annyira kimerítette a háború, betegségeiket annyira felfokozta, hogy el kellett pusztulniok.
Ilyen állam volt az Osztrák-Magyar Monarchia is. Hadba lépését az a felismerés vezette, hogy a fejlődő szomszéd államok egyre nagyobb vonzerőt gyakorolnak a Monarchia nemzetiségeire, hiszen a szarajevói gyilkossággal a nagyszerb nacionalizmus mondott nemet a Monarchia átformálására, megreformálására. Ezt látva a magyar polgárság és nemesség különböző csoportjai végképp elvetették a forradalmi jellegű változás leghalványabb gondolatát is, mert a megrázkódtatások a történelmi Magyarország széthullását, hegemóniájuk végét, a nemzetiségek felszabadulását eredményezhették. A nemzetiségek vezetői viszont a Monarchia vereségét remélték – ugyanezért. Joggal, mert az uralkodó körök kényszerhelyzetükben a gyengébb fél oldalára álltak. Aktív fellépésre azonban 1917-ig a szláv és román nacionalisták sem szánták el magukat. A nemzetiségek szabadságvágya mindenesetre az eljövendő forradalom tartalékává lett.
A hosszú háború teljesen tönkretette a Monarchia berozsdásodott gépezetét. Az erőforrások kimerülése, a politikai, gazdasági és katonai krízis állandósulása kétségbeesett szükségintézkedésekre késztették a hatalom birtokosait. Ezek segítségével sikerült annyira összedrótozni a Habsburg-birodalom abroncsait, hogy nem hullottak szét az általános összeomlás előtt. Elsősorban a nemzetiségekkel szemben alkalmaztak drasztikus rendszabályokat: lapjaikat elnémították, a legcsekélyebb gyanú is elég volt a tömeges internálásra, a hadműveleti területeken a „kémgyanúsnak” nyilvánítottak kivégzésére. A cenzúra korlátozta a magyar sajtó szabadságát is, a háború ellen írni vagy beszélni bűncselekménynek számított, a kormánypárt a hadviselés érdekei nevében a magyar nemzeti érdekek megalkuvás nélküli hangoztatását is üldözte. Ezért volt kénytelen a Károlyi-csoport 1916 nyarán kiválni a németbarát Apponyi mögött tömörülő Függetlenségi Pártból. Tisza politikája eredménnyel járt 1917-ig, de oly mértékben elviselhetetlenné és provizórium jellegűvé tette a rezsimet, amelyben az addig is megoldatlan ellentmondások robbanásig feszültek, hogy azok a vég pillanatában a láncreakció erejével vetették szét.
Az ipari munkásságot a háborús nyomor szülte elkeseredés az első években inkább demoralizálta, mintsem forradalmasította volna. Az SZDP opportunizmusa felháborította, de el is kedvetlenítette a munkásmozgalom legjobbjait. 1916 végén meghalt Ferenc József, és ifjú utóda pacifista gesztusai, Tisza menesztése, a parlamenti, úri ellenzék kormányának kinevezése talmi, hamar hervadó reményeket ébresztettek. Hiába írta Tóth Árpád szép ódáját „az ifjú Caesarhoz”:
Rád néz és epedőn felpiheg a Remény
S halvány ajkaihoz édes arany szavú
Kürtöt: új örömöt zengni szorítana,
Hadd nyomná el a tompa jajt!
A tompa jajt Ludendorff kardcsörtetése nyomta el, amitől az ifjú Caesarnak inába szállt kezdeti bátorsága. Annál igazabb reményt, tartósabb támaszt nyújtott a szenvedő népek vágyainak 1917 oroszországi forradalma. Már Február is; de még inkább Október.
1917 novembere fordulat volt a háború történetében és az emberiség történetében: a legnagyobb hadviselő országok egyike a béke útjára lépett és a szocialista forradalom távoli utópiából kézzel fogható lehetőséggé vált. A munkásság 1916-ban még ritka fellépései mind elszántabbak lettek; az orosz Október után áthatotta történelmi hivatásának tudata, és kész volt a forradalom élére állni. A közeledő forradalom jellege tisztázatlan volt. A munkások és az orosz forradalom energiájával feltöltve hazatérő hadifoglyok nem akartak a szocialista forradalomnál kevesebbet, de mivel a béke vágya lassan egyesítette az egész népet, magyarokat és nem magyarokat, a munkásságnak pedig nem volt országos forradalmi szervezete (az SZDP nem akart forradalmat, még kevésbé proletárdiktatúrát), így az érlelődő felkelés szükségképpen általános, demokratikus megmozdulássá vált, a békéért és a nemzeti függetlenségért, a Habsburg-uralom és a német szövetség ellen.
1917-ben megszaporodtak a sztrájkok, egy év alatt négyszeresére: 200 000 fölé emelkedett a szakszervezetek taglétszáma, megnőtt a munkásmozgalom, az SZDP politikai tekintélye. Az SZDP vezetősége ezt arra használta fel, hogy elismertesse magát mint egyenrangú szövetségest a politikai változásokra törekvő demokratikus polgári pártokkal. A munkásságból viszont, 1918 januárjában, a breszti béketárgyalások, a német delegáció agresszív viselkedése okozta felháborodás napjaiban kitört a hosszú évek óta visszafojtott keserűség. Az 1918 januári sztrájkkal — ellentétben a pártvezetőség koalíciós politikájával — olyan útra lépett, ahová sem a megfélemlített nemzetiségek, sem a szervezetlen magyar parasztság, sem azok, akik katonai fegyelem alatt álltak, nem követhették, a polgárság pedig nem is kívánhatta követni. A szövetségesek nélkül, az orosz forradalom védelmében és nevével sztrájkoló munkások előtt a szocializmus perspektívája világolt. A pártvezetőség éppen ezért ellenezte a sztrájkot, mert a győzelmet nem látta lehetségesnek, viszont az önálló, osztályharcos forradalmi fellépés elriaszthatta polgári szövetségeseit.
Az 1918 januári sztrájk a központi hatalmak országaiban sikerrel járt, mert minden korábbinál hatalmasabb demonstráció volt Szovjet-Oroszország és a béke ügyéért, de eredménytelenül végződött a résztvevők célját tekintve. „Az általános sztrájkba a munkásság azzal ment bele, hogy ez nem általános sztrájk, hanem magyar forradalom lesz” – mondta az 1918 februári SZDP-kongresszus egyik munkásküldötte. Lenin a közép-európai forradalmak kezdetét vélte látni a januári demonstrációban s nem éppen alaptalanul; az ősszel beköszöntő összeomlást azonban nem a proletárdiktatúra követte, mint január után várni lehetett volna, hanem a nemzeti demokrata törekvések győzelme. A vezető, forradalmi szervezet és szövetségesek nélkül támadó munkásság januárban magára maradt; pártja, az MSZDP, osztrák és német partnereihez hasonlóan, túlságosan kisszerű volt a forradalmi lehetőség megragadásához, a kormányok pedig elég okosak (és gyengék, kimerültek), hogy véres megtorlás helyett csillapító gesztusokkal érjék be. A munkásság többsége beletörődött a vezetők bizonykodásába, hogy önmagukban támadva csak elszigetelődnek.
1918 októberig a munkásság nem indított hasonló általános támadást. Az 1918 júniusi általános sztrájk csak tiltakozás a félelmében meggondolatlanul kapkodó államapparátus brutalitása ellen. Az elszántak kis csoportjai, az orosz példát hirdető, magukat magyarországi bolsevikoknak valló baloldaliak, akiknek jelentős részük volt a januári sztrájkban, maguk sem kezdeményeztek nyílt tömegfellépést októberig. A másik aktív forradalmi erőt, a nemzetiségeket ugyancsak saját – polgári és részben szociáldemokrata – vezetőik tartották vissza, miután 1918 tavaszán már nem volt kétséges a háború kimenetele, s a nacionalista szervezetek a Nyugat győzelmétől, a „wilsoni békétől” várták a függetlenség elnyerését, a bolsevizmussal fenyegető forradalom nélkül. Ez utóbbitól féltek a magyar baloldali polgári pártok is.
Az 1918 októberében megalakult Magyar Nemzeti Tanács legális úton szerette volna átvenni a kormányt, részben, mert félt, hogy a forradalom túlmegy a polgári demokratikus célokon, részben ezzel remélve megelőzni a nemzetiségek önálló fellépését, s elnyerni a polgárság támogatását. Politikája nem járt sikerrel, a szüntelenül ingadozó és véleményét változtató király addig húzta az időt, míg a katonai összeomlás megkezdődött és a prágai, zágrábi forradalom megelőzte a budapestit. A spontán megindult, a feléledt forradalmi munkáscsoportok és az illegális katonatanács segítségével győzedelmeskedő budapesti forradalomban végül részt vett a Nemzeti Tanács, és átvette az államhatalmat – utólagos királyi kinevezéssel. Mivel Magyarországon a kapitalizmus már a háború előtt összefonódott – a háború alatt részben össze is olvadt – az arisztokráciával és a Habsburg-bürokráciával, a burzsoázia nemcsak a gazdasági, a politikai hatalomnak is részese volt. A polgári forradalom tehát – a függetlenség kivívása mellett – nem annyira új osztályt segített hatalomra, mint inkább radikálisan megváltoztatta a régi arányokat. A hitbizományok urai háttérbe szorultak, a Habsburg-bürokrácia a független magyar államba szívódott fel, megnőtt a kispolgárság, a demokratikus tőke, a „középosztály” szerepe, de a bankok, a nagyburzsoázia, a középbirtokos réteg jelentősége nem csökkent. Utóbbiak – miután a háborúban erősen kompromittálták magukat a számukra nehéz időket a kispolgári demokrácia és a németellenes orientáció népszerű képviselőinek háta mögött akarták átvészelni, anélkül, hogy hatalmukról lemondtak volna. Akár az arisztokrácia, amelynek fő gondja birtokai megvédése volt a parasztok földéhségétől.
A forradalomhoz, amelyet a munkások és katonák vívtak ki, azonnal csatlakozott a parasztság. November első napjaiban valóságos parasztforradalom játszódott le, amelynek mélysége és kiterjedése nagyobb volt, mint a szomszéd országok bármelyikében. Ez a parasztfelkelés elűzte a csendőrség nagy részét, a községi jegyzőknek mintegy harmadát, a régi államapparátus egyéb szerveire is súlyos csapást mért. Az összefogásig, az egységes fellépésig azonban nem tudott eljutni, így a magyar- és németlakta vidékeken november közepétől elcsendesedett, a nemzetiségi területeken pedig a nemzeti függetlenségi harc részévé vált.
A népfelkelés polgári demokratikus forradalomba torkollott, polgári demokratikus kormányt segített uralomra. A munkásság kezdeményező és döntő szerepet játszott a forradalom győzelmében. A régi rendszer veresége és hadseregének felbomlása után nem volt olyan erő, amely megakadályozhatta volna, hogy a munkásság a parasztsággal összefogva, az egész nép támogatásával létrehozza a forradalmi demokrácia diktatúráját. Azonban a munkásság forradalmi lendülete forradalmi szervezet nélkül, a pártvezetés ellenére, nem volt elég a hatalom megragadásához. Így be kellett érnie a polgári demokrácia rendszerével, a köztársaság kikiáltásával, bár korántsem elégedett meg ennyi eredménnyel. A Nemzeti Tanács kormányának hatalma azonban csak ideiglenes, viszonylagos és részleges volt. Részleges, mert már 1918 november közepén megkezdődött a délszlávok, románok és szlovákok elszakadása. Viszonylagos, mert a forradalom győzelme után létrejöttek a nép közvetlen akaratát kifejező hatalmi szervek: a munkás, katona és nemzeti tanácsok, amelyek saját üzemükben, csapattestükben, községükben és városukban az esetek többségében a hivatalos szervekkel párhuzamosan intézkedtek, és így néhány hónapra egy sajátos típusú kettős hatalom jött létre. Ideiglenes, mert a munkások és parasztok osztályharca is csak egy időre tompult el, s az antagonisztikus osztályok összecsapása hamarosan felmorzsolással fenyegette a közöttük lavírozó, közvetíteni próbáló Magyar Nemzeti Tanácsot és kormányát.
Magában a Károlyi-kormányban kezdettől fogva nagyon különböző elképzelések éltek a forradalom jövőjéről. A kormányt lényegében a Magyar Nemzeti Tanács pártjai alkották: a Károlyi-féle Függetlenségi Párt, Jászi Oszkár Országos Radikális Pártja és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt. E pártok egyike sem kívánt a tőkés rendszer alapjaihoz nyúlni. Az állami és gazdasági élet feudális maradványait le akarták nyesegetni (noha ennek mértékéről minden miniszter más-más nézetet vallott), polgári demokráciát kívántak, mérsékelt földosztással és jelentős szociális, kulturális reformokkal. Ragaszkodtak a frissen kivívott függetlenséghez és az ún. történelmi Magyarország menthetetlen területi integritásához. A Károlyi-kormány radikális polgári kormány volt, amely a polgári rendet védelmezte általában, de nem a nagytőke konkrét érdekeit. A polgári demokrácia döntő tényezője többnyire a legnagyobb gazdasági erőt jelentő nagytőke, még ha a kormányzást át is engedi másoknak. Az őszirózsás forradalom demokráciája azonban nem a nagytőke bonyolult, nyílt és rejtett hatalmi apparátusára épülő politikai forma volt, hanem a tőke és a munka, a földbirtokosok és a parasztok, a magyar, román, szláv, német nemzeti törekvések harcának pillanatnyi erőviszonyain alapuló átmeneti kompromisszum.
„Ezek a pártok nem képviseltek speciális osztályérdekeket, hanem a magántulajdon rendjét általában” — írta Kun Béla a kormány polgári pártjairól míg „a meglevő hatalmat voltaképpen a Szociáldemokrata Párt tartotta a kezében, anélkül, hogy ez a hatalom ezáltal megszűnt volna a burzsoázia érdekében valónak lenni. A munkásosztály uralmát a Szociáldemokrata Párt kormányon léte … éppoly kevéssé jelentette, mint Károlyi Mihály gróf köztársasági elnöksége a nagybirtokosokét.” Károlyi a nemzeti egység illúziójának politikáját reprezentálta. Követőivel együtt abban hitt egy ideig, hogy jobb- és baloldali ellenzéke egyformán belátja: a társadalom fejlődési igénye kevesebbel nem érheti be, többre nem képes, mint amit ők terveznek. Valóban, néhány napig ezt lehetett várni, a köztársaság kikiáltása (1918. november 16.) körül, amikor a parasztmozgalmak már elcsendesedtek, a nemzetiségek még csak kezdtek szerveződni, a dezorientálódott munkásságra hatott a „Népszava” csillapító hangja, a rosszabbtól félő régi rend pedig egyelőre örült, mert nem állították fel a guillotine-t, az erre helyzeténél és hagyományainál fogva nagyon alkalmas Vérmező közepén. A késői nosztalgia a forradalomnak mind az öt hónapját beboríthatja e néhány nap őszvégi csendjével, de a forradalom ellentétei november utolsó napjaira ismét előtérbe kerültek, s akkortól válság válságot követett, egészen a legnagyobbig: a bukásig.
SaLa
Kérem, anyagilag támogass aa Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb sarkában látható 
piktogrammra felső felső Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a „Köszönjük” – rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De minimum LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudod támogatni!