(1956. október 23-november 4.)
3
(idézet: Ellenforradalom tollal és fegyverrel 1956 – Berecz János)
A SZOCIALIZMUSHOZ HŰ ERŐK HELYZETE
ÉS HARCA
A fegyveres ellenforradalmi felkelés váratlanul és készületlenül érte a magyar szocialista erőket. Budapesten szinte nem volt harckész helyőrség, és nem létezett karhatalmi védelmi terv sem egy, a belső ellenség által megindított fegyveres lázadás ellen. A helyzetet súlyosbította néhány honvéd- és rendőrtiszt árulása már az első órákban. A vezérkarnál, a fegyvernemek parancsnokságain, valamint a katonai akadémiákon működő tisztek bizonytalankodó, késlekedő magatartása vagy egyesek tudatos szabotázsa, mások nyílt árulása súlyos károkat okozott éppen Budapesten, a központi helyeken. A legfelsőbb párt- és állami vezetés is bizonytalankodott az első órákban a helyzet megítélésében. Gerő Ernőnek, a párt első titkárának este 8 órakor elhangzott rádióbeszéde leleplezte a fegyveres harc ellenforradalmi jellegét, de egy kalapba dobta az ellenséggel az ellenzéket, az ellenzékieskedőket, az elégedetlenkedőket és a türelmetlenkedőket. Ugyanakkor egy szava sem volt a kibontakozásról, nem hívta harcba a kommunistákat, a munkásokat. Ennek ellenére, ilyen nehéz körülmények között is harcra keltek a kommunisták az ellenforradalommal szemben mindenütt, ahol csak a legkisebb lehetőségük is megvolt ehhez. Nem igaz a burzsoázia tollforgatóinak az az állítása, hogy a párt az első percben széthullott, s csak a szovjet csapatok harcoltak a „felkelő magyarok” ellen.
Október 23-ról 24-re virradó éjszaka ülésezett a Magyar Dolgozók Pártjának Központi Vezetősége, és lényegében helyes döntéseket hozott az ellenforradalommal szemben folytatandó harc érdekében. A pártnak volt harci programja a munkások felfegyverzésére, a támadók fegyveres szétverésére, az alapvető követelések teljesítésére. A Központi Vezetőség – tekintettel a nagy erejű és szervezett támadásra, valamint néhány, fontos poszton levő katona- és rendőrtiszt árulására – döntött a szovjet csapatok segítségül hívásáról. A Központi Vezetőség Katonai Bizottságot választott azzal a feladattal, hogy hozza karhatalmi mozgásba a honvédségi alakulatokat, indítsa el a kommunisták és munkások felfegyverzését, és biztosítsa az együttműködést a magyar és a szovjet csapatok között.
Nagy Imre részt vett a Központi Vezetőség ülésén. Ott volt, amikor a szovjet csapatok behívását vitatták meg, és később is, amikor elfogadták a javaslatot. Jelen volt más döntések elfogadásánál is, és egyetértett azokkal. Ezért a Központi Vezetőség, abból kiindulva, hogy az osztályellenség elleni harcra a legszélesebb egységet teremtse meg a pártban, kiegészítette sorait Nagy Imre környezetéhez tartozókkal, új politikai bizottságot választott, és Nagy Imrét javasolta a minisztertanács elnökének. Ekkor még megerősítette Gerő Ernőt első titkári funkciójában, de október 25-én leváltotta, és helyette Kádár János elvtársat választotta meg.
Október 24-én Nagy Imre miniszterelnök kihirdette a statáriumot, a kijárási tilalmat. Október 25-i beszédében elismerte, hogy „kisszámú ellenforradalmár felbujtó népköztársaságunk rendje ellen fegyveres támadást indított …” A párt kíméletlen harcot hirdetett az ellenforradalom ellen, és büntetlenséget a megtévedteknek, ha abbahagyják a harcot.
A szocializmushoz hű erők – a rádióból értesülve az eseményekről – általában harcra keltek a fegyveresen támadó ellenség ellen. A kommunisták az üzemekben munkásőrségeket szerveztek, és az első szakaszban a gyárak túlnyomó többségében urai voltak a helyzetnek, megvédték azokat a támadóktól. Regénybe illő hősiességgel harcoltak az első napokban szerszámokkal, vasrudakkal a fegyveres ellenforradalmárok ellen. A példák egész sorát lehet felhozni ennek igazolására. A Duna Cipőgyárban 40 tagú őrség állt vasrudakkal és 5 céllövő puskával. A Gheorghiu-Dej Hajógyárban az első napokban szerszámok és kődarabok voltak a fegyvereik. Ezzel szereztek géppisztolyokat a támadók visszaverése során. A Csepel Vas- és Fémműben az első fegyvereket vasdorongokkal szerezték a garázs védelménél. A Budapesti Rádiótechnikai Gyár őrsége is október 24-re virradó éjjel szerveződött meg, és fegyverzete egyetlen zsákmányolt géppisztolyból állt. Az Óbudai Hajógyárat, amelyet pedig már október 23-án este 7-8 óra között megtámadtak, szerszámokkal és néhány puskával védte meg az üzemi őrség. A Budapesti Harisnyagyárat 23 órakor támadta meg néhány fegyveres, és követelték a munka azonnali beszüntetését. A munkások a kezük ügyébe kerülő szerszámokkal zavarták el őket. Az Újlaki Téglagyárat 30 főnyi üzemi őrség védelmezte. A Chinoinban az igazgató a pártbizottság segítségével szervezte meg az üzem védelmét. A Budapesti Cementipari Vállalatot végig fegyveres munkások őrizték.
A budapesti kerületekben a pártbizottságok törekedtek a harc megszervezésére, annak ellenére, hogy fentről nem kaptak határozott utasításokat. Akik a helyzetet felismerték, nem agitáltak, hanem harcoltak. A III. kerületben a Damjanich-laktanyától kapott fegyverekkel és kézigránátokkal fegyverkeztek fel a kommunisták, és október 30-ig megőrizték a kerület rendjét. A X. kerületben már az első éjjel 110 embert mozgósítottak, akik október 30-ig védték a pártházat, ekkor a Sörgyár területére vonultak vissza. Az első napokban a kerületben 600 fő tartotta fenn a rendet, közülük 40 üzemben 380 főnyi üzemi őrség tevékenykedett. A fegyvereket, 120 géppisztolyt, négy golyószórót, 600 puskát és 360 pisztolyt a pénzügyőrtiszt-képző iskola bocsátotta rendelkezésükre. Csepelen mintegy 250 kommunista védte a gyárat. 26-án este erősítésként érkezett négy harckocsi és két tehergépkocsi fegyver és lőszer, valamint 15 volt partizán sietett a segítségükre. Egyikük hősi halált halt a gyár védelmében. 27-én újabb katonai egységek érkeztek erősítésül, és rendet is teremtettek Csepelen. A katonákat október 29-én Maléter személyes parancsára vonták vissza, és 30-án már az ellenforradalmárok kezére került a gyár. Néhány nap alatt 3,7 millió forintos kárt okoztak, többek között elloptak 380 motorkerékpárt a „tiszta kezű forradalmárok”.
Amikor a kerületi pártházakat már nem tudták tartani a kommunisták, akkor egy-egy fontosabb üzembe vonultak vissza, amit a munkásokkal együtt harci központtá alakítottak át. Angyalföld kommunistái a Láng Gépgyárból irányították 350 fegyveres munkás és 380 katona harcát az ellenforradalom ellen. Ők adtak fegyvert a szomszéd kerület, Újpest munkásainak is, akik az ellenforradalmárok kezére került párt- és tanácsház, valamint rendőrkapitányság visszafoglalására szervezkedtek az Újpesti Bányagépgyárban. A Láng Gépgyárból kapott fegyverekkel egy 140-160 fős egységet szereltek fel.
Az elsők között fogtak fegyvert a volt partizánok is. Mintegy 300-an jelentkeztek harcra, és vettek részt különböző akciókban, fontos középületek védelmében. Ott voltak a párt központi lapja, a Szabad Nép székházának visszafoglalásánál is.
Vidéken is jelentős erők mozdultak meg a néphatalom védelmére. Mindenütt szerveződtek az üzemi őrségek, védték a pártházakat. A harcokban azok a tapasztalt kommunisták, idős munkások jártak az élen, akik a felszabadulás előtt részt vettek az osztályküzdelmekben, és gyorsan felismerték az események ellenforradalmi jellegét. Nógrád megyében százak ostromolták a vezetőket fegyverekért. De a kishitűség és tehetetlenség megakadályozta a bányászezred létrehozását. Miközben az ellenforradalmárok állig felfegyverkezve járkáltak, a szocializmusért harcoló bányászok tőlük szereztek fegyvereket.
A nógrádiak kapcsolatokat kerestek csehszlovák elvtársakkal, és tőlük is kaptak segítséget: fegyvereket, lőszert, élelmet és propagandaanyagokat. Soha nem felejtik el a nógrádi kommunisták, hogy az osztályellenség összehangolt támadása idején a szomszédos csehszlovák terület kommunista vezetői nem moralizáltak, nem jogi tanácsokat adtak, nem féltek a magyar belügyekbe való „beavatkozástól”, hanem kommunista meggyőződésükre hallgatva, internacionalista módon úgy segítettek, ahogy csak tudtak. Így alakultak fegyveres egységek Salgón, Baglyasalján, Karancslapujtőn stb., és tartották fenn a szocialista rendet, a nép hatalmát.* Bozsik Valéria: A nógrádi kommunisták harca az ellenforradalom ellen. Kossuth Könyvkiadó 1957. 142. old. *
Békés megyében, Szarvason és környékén a volt agrárproletárok ismerték fel gyorsan, hogy újra szolgaságba akarják taszítani őket. Szarvason egy órára sem tudott felülkerekedni az ellenforradalom, élt és létezett a párt, a kommunisták fegyveres őrsége.** Varga Dezső: A Viharsarok visszaüt. Békés megyei Lapkiadó Vállalat 1959. 96. old. *
A termelőszövetkezetek legöntudatosabb tagjai baltával, ásóval, kaszával felfegyverkezve védték a közös vagyont, a szocializmus egy-egy bástyáját a korán megjelenő földesurakkal, kulákokkal, a múlt teljes restaurációjára törekvő reakcióval szemben.
„A magyar hadsereg egyes egységei a felkelők oldalán harcoltak, de maga a hadsereg, mint egész, a felkelés kezdetekor felbomlott …” – állította az ENSZ ötös bizottsága az ún. „magyar ügyről” szóló jelentésében. Egy másik helyen tovább is fejlesztik ezt a hazugságot, mondván: „Figyelemre méltó tény, hogy az egész felkelés alatt egyetlen magyar katonai egység sem harcolt … a szovjet csapatok oldalán.” Az ennek gyökeresen ellentmondó igazság megismertetésére még máig sem tettünk sokat.
A Magyar Népköztársaság fegyveres erőinek egyetlen egysége sem állt át egészen az ellenforradalmárok oldalára. Árulás, dezertálás és tehetetlenség jócskán előfordult, de a honvédségi alakulatok túlnyomó többsége harcra kész állapotban volt, és a parancsokat teljesítette is (ha volt parancs!) egészen október 28-29-ig. De az első napokban egyesek árulása és mások tehetetlensége miatt a Honvédelmi Minisztérium irányító tevékenysége szinte teljesen megbénult. A fejetlenségre jellemző az a tény, hogy október 24-én a Budapesten tartózkodó 6700 fő katona és 50 harckocsi 30 helyre volt szétszórva, s így jelentős csapásra lényegében képtelen volt. A Honvédelmi Minisztérium szinte alig adott parancsot vagy tájékoztatást az egységeknek, azok leginkább a rádió hírei alapján tájékozódtak. A vidéki egységek október 26-án (!) kaptak csak HM-parancsot a középületek védelmére. Ennek ellenére, néha eléggé öntevékenyen, harcba kezdtek a fegyveres ellenforradalmárokkal szemben. Az első napokban elsősorban saját objektumaikat védték meg a támadás ellen, majd október 26-tól az ellenforradalmi erők felszámolásához láttak hozzá. Csak példaként:
Október 26-án a Nagyatádról érkezett katonaság rendet teremt Pécsett. Kalocsán megvédték a börtönt, szétszórták a támadókat. Cegléden katonai rendőrség alakult, és fenntartotta a törvényes hatalmat. Esztergomban visszafoglalták a tanácsházát az ellenforradalmároktól. Kecskeméten a kiszabadult rabok más emberekkel együtt fegyveres harcot kezdtek. A repülők tűzcsapása után lövészegységek folytatták az ellenforradalmi elemek felszámolását. Nyíregyházán Honvédelmi Tanács alakult, és a szovjet egységek parancsnokságával közös tervet készítettek a város védelmére. Hatvanban is közös megállapodás alapján biztosították a várost a magyar és szovjet egységek.
Október 27-én már széles körű akcióba kezdtek a honvédségi egységek a törvényes hatalom biztosítása érdekében. A legfontosabb városokat lezárták, hogy a Budapestről érkező szervezőket feltartóztassák és őrizetbe vegyék. A kiszabadult rabok által veszélyeztetett helységekben védelmet biztosítottak a dolgozó embereknek. Kiskunhalason munkás-paraszt-katonatanács alakult a párt és a parancsnokság képviselőiből, és biztosította a népi demokratikus hatalom védelmét. Keszthelyen kinyilvánították a katonai diktatúra bevezetését, úgyszintén Nagykanizsán is. Zalaegerszegen letartóztatták a „forradalmi tanács” tagjait.
Ezen a két napon már sok helyen (Szeged, Miskolc, Dunaújváros, Debrecen, Székesfehérvár, Kecskemét stb.) fegyverüket is használták a katonák a feladatok végrehajtása során. Több helyen megvédték a pártbizottságokat, tanácsházakat a fegyveres támadókkal szemben. Minden tűzparancsot teljesítettek a katonák, és bajtársaik hősi halála fokozta elszántságukat az ellenforradalmi banditákkal szemben.
A munkásosztály hatalma védelmében kiemelkedő szerepet játszottak az Államvédelmi Hatóság parancsnoksága alá tartozó, sorköteles fiatalokból álló egységek, néhol a rendőrség egyes kötelékei, a határőrség őrsei stb. Általában helytállt az egész 3. hadtest, és kiemelkedően harcoltak egyes egységei. Ők biztosították a Budapestre vonuló szovjet egységek útvonalát. Október 28-ra leverték a kecskeméti ellenforradalmárokat. Az 5. gépkocsizó hadosztály egységei a Duna-Tisza közén október 28-ig teljesen helyreállították a rendet. A 27. lövészhadosztály végig tűzharcban állt Budapesten az ellenforradalmárokkal, parancsnokai többször kértek engedélyt a Kilián-laktanya visszafoglalására is. A Honvédelmi Minisztérium tehetetlensége vagy Maléter egy-egy árulótársa ezt minden alkalommal megakadályozta. Az egri gépesített ezred egységei a Honvédelmi Minisztériumot védték, és környékét tisztították meg a fegyveres bandáktól szovjet katonai egységekkel közösen folytatott harci akciók során. A párt Központi Vezetőségének székházát a folyami flottilla 101 matróza védte egy vidékről érkezett határőregységgel közösen. Ők is szovjet csapatokkal működtek együtt. Sikeres harcot folytatott Budapesten a Petőfi-laktanya is, ahol már 680 ellenforradalmárt és 150 fegyencet tartottak őrizetben. A harc hősi áldozatokat is követelt.
A segítségül hívott szovjet csapatok október 24-én hajnalban léptek akcióba a magyar néphatalom védelmében. A Honvédelmi Minisztériumba hajnali 3 óra 30 perckor érkezett meg az összeköttetésre hivatott szovjet törzs, egy felderítő páncéloszászlóalj biztosítása alatt. A törzs az illetékes magyar parancsnokságokkal hozzálátott a budapesti ellenforradalmi fegyveres csoportok felderítéséhez. Közös munkájuk eredményeképpen reggelre már rendelkeztek egy, az összes fontosabb fegyveres ellenforradalmi gócot feltüntető térképpel. Az első harci egységek fél öt tájban érkeztek Budapestre, és ezután avatkoztak be az ellenforradalmárok elleni fegyveres harcba.
Az első napokban a szovjet katonai egységek taktikáját inkább politikai, mint katonai szempontok határozták meg. A szovjet egységek csak visszalőttek, ha támadás érte őket, általában védelmi harcokat folytattak. Kezdetben katonai erődemonstrációval kívántak hatni a megtévedt fegyveresekre, az elvakult, a reakció által kihasznált, nem ellenforradalmár fiatalokra. Ezzel a fellépéssel inkább a magyar szocialista erőknek nyújtottak erkölcsi-politikai támogatást, hogy azok számukra kedvezőbb körülmények között valósítsák meg harci programjukat az ellenforradalmárok elleni harcban.
E harcmodor kialakításához hozzájárult az is, hogy az első napokban sem a magyar vezetők, sem a szovjet parancsnokok nem látták világosan az ellenforradalmi bandák tényleges fegyveres erejét és jól átgondolt orvtaktikáját. Nem számoltak azzal, hogy 12 évvel a felszabadulás után még jelentős erővel rendelkezhetnek. A szovjet egységeket erődemonstráció közben sok esetben váratlan és szakértők által irányított heves össztűz érte, ami sok áldozatot szedett soraikból. Egy váratlan támadás következtében a Kilián laktanya környékén sok fiatal szovjet katona áldozta életét a szocialista Magyarország védelmében.
Az elrettentő harcmodor szerint egyes egységek fontosabb középületek és bázisok védelmében vettek részt, más csapatok gyors manőverezéseket hajtottak végre Budapest utcáin. Ebben az időben az volt a szovjet törzs álláspontja, hogy a magyar egységek képesek felszámolni a fegyveres bandákat, amihez a szovjet csapatok támogatást nyújtanak. A döntést tehát a magyar katonák vívták volna ki. Ennek érdekében javasolta Tyihonov vezérőrnagy október 25-én, hogy a 3. hadtest két hadosztálya, a magyar parancsnokkal az élén, számolja fel az ellenforradalmi felkelést. Ehhez nyújtottak volna tűztámogatást a szovjet egységek. A terv a 3. hadtest addigi harci elszántságát vette alapul, és teljesen reális volt. De a politikai vezetésben már zűrzavar uralkodott, és Nagy Imre hívei megakadályozták a terv végrehajtását.
A szovjet csapatok parancsnokságai mindenütt törekedtek a koordináció megteremtésére a magyar egységekkel. Ez főleg a vidéki városokban, s Budapest fontos bázisainak védelménél eredményes volt. De egyes budapesti körzetekben az elégtelen koordináció vagy néhány magyar tiszt árulása súlyos áldozatokat követelt.
Az ellenforradalmárok és szövetségeseik hisztérikusan uszítottak a szovjet csapatok ellen. A revizionista erők is csatlakoztak ehhez a szovjetellenes kórushoz. Ennek ellenére a szovjet katonák barátságosan viselkedtek a békés lakossággal. Bíztak a magyar munkásokban, és több üzembe fegyvereket szállítottak az üzemi őrségek számára. A magyar dolgozók is sok ténnyel bizonyították be, hogy segítőként, mint elvtársaikat várták a szovjet katonákat. Üzemi őrségek nem egy esetben nyújtottak fegyveres támogatást szovjet katonák akcióihoz vagy siettek szorongatott helyzetbe került kisebb szovjet egységek segítségére. Munkások, orvosok és egészségügyi dolgozók – a fegyveres ellenforradalmi bandák halálos fenyegetései ellenére is – életük kockáztatásával biztosították a szovjet csapatok élelmezését, a sebesültek megmentését. Az orvosok saját életük veszélyeztetésével védték és ápolták a szovjet sebesülteket, sőt néhol még fegyvereiket is eldugták és megőrizték. A szovjet-magyar barátság élő példái voltak ezek.
Az első napok után világossá vált a fegyveres ellenforradalmárok barbársága és orvtaktikája. Október 26-27-én javult a harcoló szovjet és magyar egységek együttműködése, és a visszariasztó harcmodor helyett a gócok felszámolásához akartak hozzálátni.
Október 27-ről 28-ra virradó éjszaka a néphatalom fegyveres erői döntő csapásokat mértek az ellenforradalmi lázadókra. Vidéken lényegében elfojtották a szervezett felkelést. Budapest több pontján vereséget szenvedtek a fegyveres bandák. Szovjet és magyar katonák felszámolták a Széna téri ellenforradalmi bázist. Ezen az éjszakán verték szét az újpesti ellenforradalmárokat, és foglalták vissza a középületeket a IV. és a XIII. kerület kommunistái harckocsik és katonák támogatásával. A Láng Gépgyárba szovjet harckocsik szállították a fegyvereket, és magyar harckocsizó tisztek oktatták a munkásokat kezelésükre. A Zrínyi Akadémia szocializmushoz hű tisztjei megvédték a VIII. kerületi pártházat. A Lentiből érkezett 1. zászlóalj és a tapolcai harckocsizók tíz harckocsija sikeresen számolta fel egymás után az ellenforradalmi gócokat Várpalota térségében. Október 27-én estére tisztította meg Csepel területét az ellenforradalmároktól a 37. lövészezred 2. zászlóalja magyar és szovjet harckocsik támogatásával. „Visszafoglalták a rendőrséget, és több fegyveres gócot megsemmisítettek. A katonák jellemzéseként el kell mondani – írták a gyár kommunistái -, hogy a legénység zöme derék, kötelességtudó parasztfiú volt, akik tapasztalatunk szerint, minden ingadozás nélkül hajtották végre a parancsokat. A tisztek zöme ingadozott, csak a felső vezetők voltak szilárdak … A legfőbb hiba a katonai vezetés részéről az volt, hogy minden akcióban feletteseiktől vártak utasítást. Az utasítások szinte óráról órára változtak, egymásnak ellentmondtak.”* Bp. PB Archívum. Csepel Vas- és Fémművek. 6. ő. e. 70. old. * Ez a jellemzés híven tükrözte az ellentmondásokat, de a fegyveres harc döntés előtt állott.
A fegyveres harcban döntő fordulatot hozott volna a Corvin közben és a Kilián-laktanyában fészkelő, legerősebb ellenforradalmi góc felszámolása. Október 28-ra virradó éjjel előkészítették ezt az akciót is. Az 5. gépkocsizó ezred 280 harcosa és a 6. gépkocsizó ezred alegységei bekerítették az említett bázist, és szovjet harckocsik és tüzérség támogatásával előkészítették elfoglalását. A magyar és szovjet parancsnokok megbeszélték a feladatokat, elfoglalták megindulási pontjaikat, és megkezdődött a tüzérségi előkészítés. Ekkor, fél hat órakor jött a parancs: az akció lefújva, visszavonulni a körletbe. A harcolni akaró katonákat azzal nyugtatták meg, hogy az ellenforradalmárok letették a fegyvert.
A Központi Vezetőség által megbízott Katonai Bizottság egyes tagjai, katonatisztek közreműködésével, október 28-ra virradó éjjel kidolgozták a néphatalom fegyveres biztosításának tervét. A terv szerint: átmenetileg a hadsereg vegye át a hatalmat, az ezredekben katonai biztosok veszik át a parancsnokságot. A rend biztosítása, a fegyveres csoportok felszámolása után új kormány alakul. De már ennek végrehajtására sem kerülhetett sor.
Választ kell adnunk arra a kérdésre, hogy a szocializmus erőinek ilyen akciói és fokozatosan kibontakozó harca mellett mi volt az alapvető oka az ellenforradalom ideiglenes felülkerekedésének.
Az alapvető ok abban rejlett, hogy a párt és a kormány vezetése nem volt egységes az ellenforradalmi lázadás elleni forradalmi harcban. Így fordulhatott elő az a sajátos helyzet, hogy a fegyveres harc már döntés előtt állt a szocializmus erőinek javára, amikor a hátuk mögött, politikai eszközökkel, győztesnek nyilvánították az ellenforradalmi lázadást.
Az október 23-a előtti hónapokban a revizionista pártellenzék támadásának fő célja a párt egységének megbontása volt. A pártvezetés nem folytatott következetes ideológiai harcot e törekvésekkel szemben, bizonytalankodásaival, visszavonulásával még táplálta is annak sikerét. Így az ellenforradalmi fegyveres támadás megindulásakor eszmeileg megzavart és ellentétes politikai áramlatokkal terhelt pártnak kellett felvennie a harcot. Hasonló volt a helyzet a Központi Vezetőségben is. De október 23-ról 24-re virradó éjjel úgy tűnt, hogy sikerült akcióegységet teremteni az ellenforradalom elleni harcra, és ehhez, Nagy Imrével az élen, az ő hívei is csatlakoztak. Október 25-re virradó éjjel újabb lépés történt a forradalmi kibontakozás érdekében, amikor Gerő Ernőt leváltották az első titkári funkcióból, és Kádár János elvtársat választották meg helyette. Más intézkedéseket is elhatároztak a dolgozók jogos igényeinek kielégítésére.
Az akcióegység nem bizonyult tartósnak, nem állta ki a harc próbáját. A központi vezetés egyes tagjai csődöt mondtak, mások revizionista fertőzöttsége pedig az árulásig vitte őket. A Központi Vezetőségben tehát nem az akcióprogram megvalósítására való törekvés határozta meg minden egyes tagjának magatartását, hanem sajátos eszmei politikai álláspontjuk vagy egyéni céljaik. Az ellenforradalom első szakaszában három csoport volt, három tendencia érvényesült a vezetésben.
Az egyik csoportot azok a marxista-leninisták alkották, akik szakítottak a hibás politikával, elvetették a bűnös módszereket, megértették a dolgozó tömegek érdekeit, de tudták, hogy a kibontakozás érdekében előbb le kell számolni a fegyveres ellenséggel. Helyesen értékelték a tömegek magatartását, és nem neveztek mindenkit ellenforradalmárnak. „A súlyos helyzetnek, amibe kerültünk, az a jellemzője, hogy különböző elemek keverednek benne. Ifjúságunk egy része békésnek indult, és a résztvevők nagy többségének céljaiban becsületes felvonulása néhány óra múltán a bekapcsolódott népellenes ellenforradalmi elemek szándékai szerint a népi demokrácia államhatalma ellen irányuló fegyveres támadássá fajult … A népköztársaságunk államhatalma ellen irányuló fegyveres támadást minden lehetséges eszközzel vissza kell verni …”* Szabad Nép, 1956. október 26. * – mondotta Kádár János elvtárs rádióbeszédében október 25-én.
A program helyes volt, de a kommunisták nem szervezkedtek még külön, mert nem látták teljesen tisztán a Nagy csoport valódi tevékenységét. Nekik nem voltak a párt és a nép általános érdekeitől eltérő sajátos érdekeik, ezért egységben akarták megoldani a súlyos helyzetet mindaddig, amíg az egyik szárny árulással felérő tehetetlensége és a másik szárny árulása le nem lepleződött. A kommunista számára fontos a párt egysége, a nép érdekeinek szolgálata a párt soraiban. Lehet-e, kell-e és mikor kell szakítani? Az időpont megválasztása meghatározó jelleggel bírhat. Kádár elvtárs mondotta az MSZMP I. országos értekezletén: „… bizonyos tekintetben befolyásolta és rontotta helyzetünket az a körülmény, hogy ameddig az elkerülhetetlenül szükséges nem volt, nem szántuk rá magunkat arra a súlyos elhatározásra, hogy ilyen helyzetben ország-világ előtt megmutassuk: a párt legszűkebb vezető szervében és a kormányon belül a kommunisták között nincs egység.”** Kádár János: Szilárd népi hatalom: független Magyarország. Kossuth Könyvkiadó 1962. 170. old. *
Tevékenységüket fokozatosan megbénította a baloldali és jobboldali csoport, majd Nagy Imre árulása.
A másik csoporthoz tartoztak azok a vezetők – a Rákosi Gerő-csoport tagjai -, akik elsődlegesen részesei voltak a súlyos hibák elkövetésének, ragaszkodtak pozícióikhoz, de csődöt mondtak az ellenforradalommal szembeni harcban. Ők nem lettek árulók, de a marxizmustól elhajló nézeteikkel és tehetetlenségükkel akadályozták a Központi Vezetőség harci programjának végrehajtását, az ellenforradalmi gócok felszámolását.
Gerő Ernő október 23-án este 8 órakor megtartott beszéde egyoldalú volt, sértette a becsületes embereket is, bár helyesen mutatott rá az események ellenforradalmi jellegére. Társaival húzta-halasztotta a Központi Vezetőség azonnali összehívását október 23-án este. Elég idézni a rádió híreiből: 19.30 óra: október 31-re összehívták a Központi Vezetőség ülését; 20.30: a Központi Vezetőség már néhány nap múlva összeül; 22.22: a Politikai Bizottság felhívást intéz a Központi Vezetőség tagjaihoz, hogy azonnal üljenek össze, és tárgyalják meg a kialakult helyzetet és feladatokat. A soraikba tartozó honvédelmi miniszter 23-án éjjel közölte a Katonai Bizottsággal, hogy nem tud fegyvert biztosítani a munkások felfegyverzéséhez. Két nap múlva volt fegyver, de nem tudott szállítóeszközöket adni. A Politikai Bizottság nagy része tiltakozott a tűzparancs kiadása ellen, mondván: nem szabad a népre lövetni. Tőlük terjedt a bizonytalanság, a tehetetlenség érzése, a kishitűség.
A III. kerületi kommunisták feljegyezték, hogy „24-én kora reggel gyülekeztek az elvtársak a pártházban, és harcra jelentkeztek”. De a Pártközpontból ellentétes utasítások érkeztek. Előbb azt ajánlották, hogy „küldjék haza az elvtársakat”, majd a sürgetésre a másik utasítás így szólt: „menjenek a tömeg közé agitálni”.* Bp. PB Archívum. III. ker. 13. ő. e. *
A Központi Vezetőség tagjainak többsége teljesen bizonytalan volt abban, hogy fegyverrel kell-e leverni a felkelőket, vagy meg kell próbálni a „tömegek élére állni”. Így ők sem teljesíthették a Központi Vezetőség harci programját, akadályozták a forradalmi erők harcát. Gátolták a katonai egységek ténykedését, a munkások iránti bizalmatlanságuk megakadályozta azok felfegyverzését. A Rákosi-klikk maradványa gyáva, tehetetlen volt a harcban, és tartott a munkások felfegyverzésétől is. Jelentős része azoknak, akik korábban nemegyszer visszaéltek a hatalommal, most a súlyos órákban nem tudták azt felhasználni a nép valódi érdekeinek védelmében. A történelem vizsgáján másodszor, tragikus körülmények között buktak meg.
Az is igaz, hogy október 26-27-re a baloldali elhajlók prominens képviselői már kiváltak a vezetésből, és (egy-két esetet kivéve) nem jelentettek különösebb akadályt a harcban. De ekkor a főszerepet már átvette Nagy Imre és csoportja.
SaLa
Kérem, anyagilag támogass aa Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb sarkában látható 
piktogrammra felső felső Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a „Köszönjük” – rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De minimum LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudod támogatni!