(1947-1954)
(idézet: Ellenforradalom tollal és fegyverrel 1956 – Berecz János)
A Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelme óta a nemzetközi imperializmus alapvető célja: a kapitalizmus világrendszerének megerősítése, a szocializmus megsemmisítése. Az e politikai cél eléréséért folytatott harc során az imperialisták mindenkor igyekeznek figyelembe venni az erőviszonyok alakulását. „A hidegháború taktikája lehet olyan változékony, mint az áprilisi időjárás, de az alap, a stratégia és a célok változatlanok maradnak” – hirdette a Szabad Európa Bizottság egyik tanulmánya 1956 tavaszán.* A tanulmányt teljes egészében közli R. T. Holt: Radio Free Europe. Minneapolis 1958. 217-231. old. * Ennek megfelelően alkalmaztak már nyílt katonai intervenciót, gazdasági blokádot, diplomáciai nyomást, fenyegetést, politikai provokációt stb.
A második világháború után, különösen a szocialista világrendszer kialakulása és megerősödése idején, az imperialisták széles körű hadjáratot indítottak a Szovjetunió és a népi demokratikus országok ellen. A hidegháború kidolgozásában és alkalmazásában az Amerikai Egyesült Államok vezető politikai körei jártak az élen.
Az amerikai fináncoligarchia világuralmi terveitől vezettetve az Egyesült Államok irányító szervei hivatalos céljukká tették és a kormánypolitika szintjére emelték a szocialista országok elleni bomlasztó tevékenységet. Ez állt a kapitalista országok szövetségi rendszerének középpontjában is.
A „feltartóztatás” („fékentartás”) politikájáról Grayson Kirk, a Columbia Egyetem rektora, a Foreign Affairs című amerikai külpolitikai folyóirat 1964. októberi számában így írt: „Annak felismerése, hogy legfőbb ellenfelünk a Szovjetunió, s hogy a körülötte levő országok katonailag mind gyengék, arra késztet bennünket, hogy világméretekben terjesszük ki a feltartóztatás politikáját.”
George F. Kennan, az ismert amerikai diplomata fogalmazta meg elsőként a „feltartóztatás” lényegét és alapelveit, egy, a Foreign Affairs 1947. júliusi számában „by X” aláírással megjelent cikkében. Kennan véleménye szerint az Egyesült Államoknak „a Szovjetuniót ellenfelének, és nem érdektársának kell tekintenie a nemzetközi küzdőtéren”. Ennek megfelelően javasolta, hogy „az oroszokkal szilárd ellenható erőt kell szembeállítani a különböző, állandóan változó földrajzi és politikai pontokon”. Ilyen ellenható erőnek tekintették pl. a gazdasági embargót és a katonai bázisok hálózatának kiépítését. Katonai stratégiájukat az atomfegyverek monopóliumára építették.
A „feltartóztatás” doktrínájának politikai eszközeként hirdették meg 1947-ben a Truman-elvet, gazdasági eszközéül dolgozták ki 1947-1948-ban a Marshall-tervet, és 1949-ben létrehozták az agresszív militarista blokkot, az Északatlanti Szövetséget (NATO). Az Egyesült Államoknak a NATO-ban sikerült saját vezetése alatt agresszív katonai szövetségbe tömörítenie a kapitalista országokat a szocializmus ellen.
E szervezet minden döntését áthatotta a háborús szemlélet. Katonai tervei azzal az elgondolással készültek, hogy 1954-ig számítani lehet a világháború kirobbanására. 1950-ben el is kezdődött Koreában az amerikaiak által támogatott, majd közvetlen és nagyarányú részvételükkel folytatott háború, Európában pedig hozzáláttak a Német Szövetségi Köztársaság felfegyverzéséhez, hogy a NATO legerősebb Keletre tolt „védelmi” vonalává váljék.
Az Egyesült Államok vezető köreinek a szocialista országok elleni agresszív politikája különösen két törvényben nyert éles megfogalmazást. 1950 júniusában a Védelmi Bizottság Henry Cabot Lodge szenátor javaslatára elfogadta az ún. „Lodge-törvényt”; eszerint létrehozzák a „külföldi légiót”, amelynek keretében 1953-ig 12 500 főt fegyvereznek fel a kelet-európai országokból elmenekült reakciós és fasiszta elemek közül. Később úgy döntöttek, hogy 1955-ig 25 ezer főre emelik a légió létszámát.
A másik sokatmondó törvényt 1951-ben hozták. Az Egyesült Államok Kongresszusa 1951. október 12-én jóváhagyta az ún. Kölcsönös Biztonsági Törvény 101(a) pontját; eszerint évi 100 millió dollár fordítható olyan tevékenység finanszírozására, amelyet „válogatott személyek” fejtenek ki, akik „a Szovjetunióban, Lengyelországban, Csehszlovákiában, Magyarországon, Romániában, Bulgáriában, Litvániában, Lettországban és Észtországban laknak, illetve ezen országok menekültjei, vagy ha ilyen személyek a NATO-t támogató erők tagjaivá válnak, vagy más célból”. A szenátorok kiegészítő felszólalásaiból világosan kitűnt, hogy „más célok” alatt kémkedés, szabotázs, felforgató tevékenység értendő.* Documents on American Foreign Relations, 1951. Princeton University Press 1953. 128-129. old. * A kongresszus 1956 nyarán újabb 25 millió dollárral egészítette ki a 100 millió dolláros összeget!
Mindez közvetlenül fenyegette a szocializmust építő Magyarország biztonságát, a magyar nép békés életét is. Erről tanúskodott az Egyesült Államok vezető köreinek több demonstratív intézkedése a Magyar Népköztársaság ellen. Így pl. az Egyesült Államok kormánya 1951. július 5-én kelt jegyzékében semmisnek nyilvánította az 1925. június 24-én kötött s az 1948 márciusában megújított barátsági, kereskedelmi és konzuli egyezmény lényegét tartalmazó 7. cikkelyt. Megkezdte uszító adásait a Szabad Európa Rádió, felélénkült a reakciós magyar emigráció, szervezetei jelentős anyagi támogatásban részesültek. A magyar fasiszta katonai emigráció lapja, a Hadak Útján, bizakodva írta 1950. májusi számában, hogy „a hontalan magyarság hazatérésének csakis fegyveres erőszak nyithat utat … és jogosan remélhetjük, hogy a világesemények alakulásával az Egyesült Államok hadászati ereje utat nyit hazatérésünkhöz”.
Az ötvenes évek elején azonban már egy hatalmas, Európa és Ázsia számos országára kiterjedő szocialista világközösség állt az Egyesült Államok háborús politikájának útjába. A „feltartóztatás” fő célját nagyszabású erőfeszítések árán sem érték el, és megkezdődött e politika fájdalmas újraértékelése. Ideológusai csalódva állapították meg, hogy a „feltartóztatás politikája riposztot kapott”, és a szocialista világrendszer létrejötte e politika bukását jelenti.** J. Scott: Political Warfare; A Guide to Competitive Coexistence. The John Day Company, New York 1955. 22., 23. old. *
Az imperialisták kijózanodását elősegítette, hogy megdőlt az atommonopólium, és Amerika sem volt már sebezhetetlen többé! Ez a felismerés mély hatást gyakorolt az egész amerikai közvéleményre, hiszen „szinte egyik napról a másikra a biztonság korszakából a nagy veszély idejébe csöppentünk” – írta Fleming amerikai történész, a Tennessee állambeli Vanderbilt Egyetem nemzetközi kapcsolatok tanszékének professzora.* D. F. Fleming: The Gold War and its Origins 1917-1960. New York 1961. 806-807. old. *
A józanabbak felismerték a béke szükségességét, de az imperialista vezető körök csak új módszerek, új taktika után néztek. Az új politikai alapelvet, a „felszabadítás” doktrínáját az Eisenhower-Dulles-páros hirdette meg az 1952-es amerikai elnökválasztási kampány során. A szocializmust építő országokat „rab nemzeteknek” nevezték, és megígérték: „minden rab népnek segíteni fogunk, hogy ellenálljon”.
Eisenhower 1952. szeptember 21-én Cincinnatiben tartott beszédében kijelentette: „Ezek az elvek megkövetelik, hogy minden politikai, gazdasági és lélektani taktikát felhasználjunk.” Október 17-én elhangzott trentoni beszédében külön szólt a magyar fasiszta emigránsszervezetekhez, megígérve, hogy mindent megtesz a „szenvedő és leigázott” magyarok felszabadításáért.
Eisenhower elnök röviddel hivatalának elfoglalása után, 1953. február 20-án levelet intézett a Kongresszushoz „a leigázott népek iránti szolidaritásról”, amelyet az február 26-án határozattá emelt. A javaslat elfogadását Dulles külügyminiszter beszéde készítette elő a szenátus külügyi bizottságában. A Kongresszus 1955 augusztusában újabb hasonló határozatot fogadott el.
1954. január 25-én Eisenhower levélben üdvözölte a Nemzetközi Parasztszövetség konferenciáját, elismerését fejezve ki a reakciós emigránsvezetők eredményeiért az „információszerzés” területén, amivel a „felszabadítás” politikáját szolgálják.
Az elnök 1955. decemberi, hírhedtté vált „karácsonyi üzenetében” újra félreérthetetlenül fogalmazta meg politikáját: „A rab országok békés felszabadítása az Egyesült Államok egyik fő célja volt, most is az, az is marad mindaddig, amíg el nem éri.”** R. T. Holt: Id. mű. 19. old. * Dulles 1956. január 9-én, június 27-én, július 11-én stb. tartott beszédeiben és sajtóértekezletein „nagy reményeiről” beszélt. Kifejtette azt a nézetét, hogy „a szocialista országok reményteljes és sokat ígérő változásai” megérnek az Egyesült Államoknak annyit, hogy szükség esetén megkockáztassa a „kis, helyi háborúkat”, és ne riadjon vissza „a háborús szakadék szélén való táncolástól sem”. „A háborús szakadék szélén a háború kirobbantása nélküli táncolás képessége nélkülözhetetlen művészet. Ha valaki nem rendelkezik ezzel a képességgel, óhatatlanul háborúba keveredik. Ha pedig megpróbál menekülni, ha fél közeledni a szakadék széléhez, akkor elveszett” – nyilatkozta Dulles külügyminiszter a Life 1956. január 16-i számában.
Ezek a kijelentések nagy reményeket ébresztettek a reakciós emigráció vezéreiben.
A „felszabadítás” politikájának meghirdetése után a „szakértők” egész hada sietett az amerikai kormányzat segítségére, és tömegesen jelentek meg e doktrína stratégiájával és taktikájával foglalkozó művek. A szerzők a „feltartóztatás” elméletének hibájául rótták fel, hogy „túlságosan passzív, a stratégiai szempontok szerint … tisztán védekező politika”, amely tartózkodik a status quo megváltoztatásától. „A feltartóztatás politikájának mindenkor egy szélesebb körű offenzív terv részét kell képeznie, s ki kell várni a megfelelő pillanatot a kezdeményezés átvételére és a támadásba lendülésre, mert enélkül nincs győzelem” – írta Burnham „Feltartóztatás vagy felszabadítás” című, 1953-ban megjelent könyvében.
A „felszabadítás” hívei abból indultak ki, hogy a „kommunizmust vissza kell vetni az 1939-es határok mögé”, és fegyverrel vagy „békés” úton az „összes fontosabb területeken: a katonai, gazdasági, pszichológiai, diplomáciai, politikai síkon alkalmazható eszközökkel” fel kell szabadítani a „rab népeket”.* J. Burnham: Containment or Liberation? The John Day Company, New York 1953. 138., 222. old. *
George F. Kennan szerint a „felszabadítás” fogalma tulajdonképpen kettős értelmezést takar: egyrészt a szovjethatalom erőszakos megdöntését mindenütt, a Szovjetunióban és a népi demokratikus országokban egyaránt, másrészt, hogy e hatalom szétzúzása a nyugati, különösen az amerikai kormány aktív külpolitikai céljává váljék. „Az ehhez szükséges döntő ösztönzésnek – mint írja – kívülről, tőlünk kell kiindulnia, és nem belülről, magából a szovjet szférából.”
Ebben a meghatározásban tökéletesen kifejeződik a „felszabadítás” politikájának agresszív jellege, a szocialista országokat kívülről fenyegető tartalma. Kennan, akit nyugaton óvatos, mérsékelt politikusnak tartanak, és bizonyos értelemben a békés egymás mellett élés híveként emlegetik, ezzel elismerte, hogy a „felszabadítás” megvalósításához elengedhetetlenül szükséges a más országok belügyeibe való aktív beavatkozás. Kijelentette, a szovjethatalom megdöntése nem sikerülhet, „ha nem kap támogatást valamiféle erőteljes helyi politikai mozgalomtól”. A tervezetnek ezt a részét optimistán szemlélte, mert úgy látta, „a vasfüggöny túlsó oldalán élő barátok várják a biztatást, az útmutatást”.* G. F. Kennan: Realities of American Foreign Policy. Oxford University Press, London 1954. 77., 80., 94. old. *
A nemzetközi imperializmus vezetői és ideológusai azt a nagyszabású reményt dédelgették, hogy a népi demokratikus országok lakosainak többsége szemben áll a szocialista hatalommal, s mély szakadék választja el „a kormányzatot a néptől”. Szerintük ez kedvező talajt teremt egy nagymérvű „ellenállási” mozgalom kibontakoztatásához, amely majd alapjaiban rázza meg az épülő szocialista rendszert. Ennek érdekében hangsúlyozták, hogy a szocializmus építése során keletkezett minden nehézséget, hibát, minden ingadozást és változást ki kell használni.
Különösen fontosnak tartották, hogy gyengítsék a szocializmust építő népek barátságát, testvéri összefogását. A New York Times 1956. április 18., 21. és 23-i számában közölt cikksorozat szerint: „Az a feladatunk, hogy kiaknázzuk a kelet-európai népek nézeteltéréseit, érdekellentéteit és ütköző szándékaikat.” Arra törekedtek, hogy részeire bontsák a szocialista világrendszert, és egymástól elszakítva, egyenként semmisítsék meg a szocializmus vívmányait az egyes országokban. Céljaik eléréséhez az alábbi három tényezővel számoltak:
1. Az egyes országokon belüli erők: a) a reakciós csoportok, b) a belső nehézségek, c) az elégedetlenség.
2. A szocialista táboron belüli széthúzó erők: a) az egyes országok közötti, de főleg a Szovjetunióval szemben fennálló vitás kérdések, b) a szovjetellenes hangulat, c) a nacionalizmus.
3. Külső erők: a) a kapitalista világ, elsősorban az Egyesült Államok elhatározottsága, b) az imperialista szervek aktív felforgató tevékenysége.
A „felszabadítás” doktrínája lényegét tekintve háborús politika. Ez új katonai irányvonalat követelt, amely biztosítja elképzeléseik valóra váltását. Az 1953-as évben megszületett a hadászatban az „új szemlélet” (new look), amely a tömeges bevetésre alkalmas nukleáris fegyverek kiterjesztésére törekedett, és ugyanakkor a „korlátozott” háborúra alkalmas stratégiai tartalékerőt is biztosította. Az Egyesült Államok vezetői azzal fenyegetőztek, hogy a világon bárhol kirobbanó bármely konfliktus esetén azonnal „tömeges megtorlást” alkalmaznak. Ezek az új fogalmak változatlanul azt fejezték ki, hogy katonai fenyegetéssel fokozni kívánják a szocialista országokra, főleg a Szovjetunióra gyakorolt nyomást.
Thomas K. Finletter kifejezően fogalmazta meg 1954-ben megjelent könyvében a „felszabadítás” és az „új szemlélet” együttes célját: „Politikai célunk a NATO térségében nemcsak az orosz hatalom visszaszorítása [roll back] országaink határaitól, hanem egyszersmind a szovjetek kiűzése a leigázott csatlós államok területéről és magából Oroszországból … Most szilárdan hiszünk abban, hogy az orosz kommunizmus így vagy úgy megsemmisül … Hisszük, hogy vereséget szenved, s ezt elő is akarjuk segíteni.”* Th. K. Finletter: Power and Policy. New York 1954. 106-107. old. *
George F. Kennan is beismerte, hogy „mi olyan politikáról beszélünk, amely, ha eléggé messze elmegyünk ebben az irányban … háborúhoz vezet”. De ő könyvében „békés” húrokat penget, ezért kiegészíti álláspontját azzal a megállapítással, hogy: „a totális háborúk ideje lejárt, most csak körülhatárolt katonai műveletekkel érhető el bármilyen meghatározott cél”.** G. F. Kennan: Id. mű. 77., 80. old. *
Így nyert megfogalmazást a „helyi háborúval” végrehajtandó „felszabadítás” politikája. A totális háborút sokan ellenezték, hiszen az erőviszonyok megváltoztak, s helyette különleges háborút, a politikai, illetve a pszichológiai hadviselést ajánlották, amely, James Burnham idézett műve szerint, „a korlátlan nukleáris háború egyetlen alternatívája”.
A politikai, illetve pszichológiai hadviselésről igen sok tanulmány és cikk jelent meg, főleg az Egyesült Államokban, de a Német Szövetségi Köztársaságban, Angliában és Franciaországban is. A politikai hadviselésnek azt az értelmezését és azokat az eszközeit, amelyeket az 1956-os magyarországi ellenforradalom előkészítésénél is alkalmaztak, John Scott ismert amerikai publicista foglalta össze „Politikai hadviselés” című, 1955-ben megjelent könyvében. Ezt írja: „A destruktív politikai hadviselés alapcélja az ellenség gyengítése, illetve, ha lehetséges, tönkretétele diplomáciai manőverek, gazdasági nyomás, hírszerzés és félrevezetés, provokáció és megfélemlítés, szabotázs, terrorizmus, valamint az ellenségnek barátaitól és támogatóitól való elkülönítése által … miközben zaklatni kell a kommunista kormányokat, éket verni közéjük és népeik közé.”* J. Scott: Id. mű. 19., 28. old. *
D. Sarnoff tábornok „A világkommunizmus elleni támadás programja” című könyvében a „politikai harc” tennivalói közé sorolja a terrorakciók szervezését, a propaganda fokozását, a népi demokratikus országokban működő illegális szervezetek messzemenő támogatását is.
A politikai hadviselés tehát ebben az értelmezésben nem más, mint az imperialista kormányzatok rendelkezésre álló valamennyi „békés” eszközzel a szocializmus, illetve valamely szocialista ország ellen folytatott hadjárat a munkásosztály, a dolgozó nép hatalmának megdöntésére. Ennek megvalósítása érdekében egyesítették erőiket a NATO-országok az Egyesült Államok imperialistáinak vezetésével.
A „felszabadítás” doktrínájának meghirdetése után az Egyesült Államokban legalább egy tucat kormányügynökség és féltucatnyi magánszervezet kezdett hozzá a politikai hadműveletek megtervezéséhez és végrehajtásához.
A magánszervezetek közül kiemelkedő és összefogó szerepet játszott az 1949-ben alapított „Kereszteshadjárat a szabadságért” (Crusade for Freedom) nevű szervezet, amely egy amerikai alapítvány hatékony támogatását, és a közadakozásból befolyt dollárok millióit használta fel a szocialista országok elleni harcra. Ehhez csatlakozott a Szabad Európa Bizottság is, amelynek vezető testületében a legnevesebb politikusok (Eisenhower, Dulles stb.) és a legnagyobb tőkések vettek részt.
A magánszervezetek és a kormányszervek között sajátos munkamegosztás jött létre. Bár az előbbieket is politikusok, kormánytisztségeket viselő személyek alapították, mégis magánvállalkozásként jegyezték be, hogy rendszeresen gyűjtést indíthassanak „a nemes célokért lelkesedő amerikaiak között”, s ezzel „demokratikus, népi jelleget” adjanak tevékenységüknek, de főleg azért, hogy az eszközök és módszerek megválogatásában ne kössék meg a kezüket a diplomáciai játékszabályok. A magánszervezeteknek minden szabad és megengedhető volt, amíg a kormányszerveknek vigyázniuk kellett a látszatra, a diplomáciai kötöttségekre.
A kormányügynökségek és magánszervezetek tevékenységét az Eisenhower-kormányzat alatt a Nemzetbiztonsági Tanács fogta össze. John Scott véleménye szerint is „logikusan az Egyesült Államok Nemzetbiztonsági Tanácsa az a testület, amely minden téren hivatott a nagyobb politikai hadviselési tevékenység megtervezésére és egybehangolására”. A Tanácsnak alárendelve szervezték meg 1953-ban a Műveleteket Koordináló Irodát (Operations Coordinating Board), amely a politikai hadviselés akcióit irányította. 1953-tól „a politikai hadviselés legfőbb tervezője és egybehangolója – mint Scott írja – feltehetően Nelson A. Rockefeller nagytőkés, Eisenhower elnök külön tanácsadója volt”.* J. Scott: Id. mű. 219-220. old. * (1956-ban már William E. Griffith töltötte be ezt a szerepet.)
Ilyen szervezeti és irányítási rendszerrel biztosították, hogy a sokféle erőt és elképzelést átfogó szervezetek egy központi cél érdekében tevékenykedjenek. Így váltak a magánszervezetek „az amerikai külpolitika hivatalosan nem hivatalos [officially nonofficial] eszközeivé”.** R. T. Holt: Id. mű. 5. old. *
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudod támogatni!