A képzeletben létező isten

A világegyetemben létező formák létrejöttéhez, a mozgásához, a változásához, a fejlődéséhez nem szükséges (kivétel a gondolkodó anyag tevékenysége) külső céltudatos ok, természetfeletti erő, istenek, szellemek, világszellem, stb., ami valójában a következetesen objektív tudomány szerint nincs is, mert a tudományos módszerrel nem észlelhető az objektív valóságban! A természetfeletti, az isten létezésére adott magyarázat pedig sohasem a következetesen objektív tudományos módszer alapján történik, mert az idealizmus, a vallás ezt valójában nem szereti, a képzelet az úr.

Az isten, a szellemvilág a tudományos módszerrel észlelhetetlen, mert nem a valóság része, tudományos alapon a következtetése ellentmondásos, csak a képzeletben létezik. Az anyag nem teremthető és nem semmisíthető meg, mindörökké mozgásban, változásban létezik, így ami létrejött az csak az anyagban rejlő lehetőségnek köszönheti létét. Az isten, a szellemvilág csak a hiszékenyek képzeletében derengő hamis vízió és semmi köze az objektív valósághoz.

A legfőbb lény az isten létével nem az a legnagyobb probléma, hogy létezik vagy sem, ezt a tudomány akár ki is deríthetné, ha az objektív valóság lenne. (Ki is derítette, az isten léte a tudományos módszerrel nem igazolható, így nem létezik!) A probléma az idealizmus hibája, képzeletvilága miatt van, mert az isten léte egyszerűen csak egy kitalált, spekulált valami, nem az objektív valóság része, ezért nem lehet a következetesen objektív tudományos módszer alapján észlelni, bizonyítani, cáfolni sem. A materializmus világnézete csak az objektív valóságot fogadja el, azt amit a tudományos módszer bizonyít, az isten azonban nem a valóságban hanem csak a képzeltben létezik.

De nem is kell sem bizonyítani sem cáfolni, mert az isten, a szellemvilág létének állítását semmilyen objektív tudományos módszerrel nem támasztották alá, így nincs miről véleményt alkotni. Az olyan állítást, amit tudományos módszerrel nem támasztanak alá, az nem érvényes állítás, nem kell figyelembe venni, el kell vetni. Az isten létének az állítását még nem támasztotta alá semmilyen tudományos módszerrel készült bizonyíték, így a képzelet, a fantázia birodalmában tartozik csupán.

Az isten léte képzelgés csupán. Így a hiszékenység szükséges az isten létének az elfogadásához, de bármennyien is elhiszik ezt, senki sem képes objektíven bizonyítani. Na ez a legnagyobb hiba! A következetesen objektív tudomány következtetése szerint az isten nem létezik az objektív valóságban, mert semmilyen tulajdonsága sem észlelhető, nem figyelhető meg! Az objektív valóságon kívüli a képzelet, a fantázia világa, ott létezik csak az isten a valóságban azonban sehol sem.

SaLa világnézete

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudod támogatni!

(idézet: Ez Történt – Népszabadság 1956-ról – cikksorozat az ellenforradalomról)

1956: november 4-én, vasárnap hajnali 5 óra után néhány perccel — a szolnoki rádió hullámhosszán — megszólalt egy, ma mindenki számára ismerős hang: Kádár János beszélt. Akkor is sokan ismerték. Tudták róla, hogy munkásember, egész fiatal kora óta kommunista, az illegális pártban már vezető volt, ült Horthy börtöneiben, a felszabadulás után pedig a Központi Vezetőség s a Politikai Bizottság tagja lett, majd főtitkárhelyettessé választották. Azt is sokan tudták róla, hogy 1951-ben, a törvényszegő perek idején, koholt vádak alapján bebörtönözték, 1954-ben szabadult, a XIII. kerületi, majd a Pest megyei pártbizottság első titkára lett, de csak azon az 1956-os júliusi ülésen, amely Rákosit felmentette, került újra a Központi Vezetőségbe és a Politikai Bizottságba.

A forradalmi munkás-paraszt kormánynak a magyar néphez intézett felhívását olvasta fel:

„Véget kell vetnünk az ellenforradalmi elemek garázdálkodásának! Ütött a cselekvés órája! Megvédjük a munkások és parasztok hatalmát, a népi demokrácia vívmányait. Rendet, biztonságot és nyugalmat teremtünk hazánkban. A nép és a haza érdeke az, hogy erős kormánya legyen, olyan kormánya, amely alkalmas arra, hogy kivezesse az országot súlyos helyzetéből. Mi ezért alakítottuk meg a magyar forradalmi munkás-paraszt kormányt.”

A felhívás rámutatott, hogy az ellenforradalmárok egyre arcátlanabbakká váltak, kegyetlenül üldözik a szocializmus híveit, kezet emeltek a népi demokratikus rendszerre. Ezt nem lehetett tovább tétlenül tűrni. De mást is hangsúlyozott ez a szöveg:

„Tudjuk azt, hogy hazánkban még sok a megoldást kívánó kérdés. Még sok nehézséggel kell megküzdeni. A dolgozók élete még távolról sem olyan, mint amilyennek lennie kell egy szocializmust építő országban. Az elmúlt tizenkét esztendőben elért haladással egy időben Rákosi és Gerő klikkje sok súlyos hibát követett el, és súlyosan megsértette a törvényességet. Mindez jogosan tette elégedetlenné a dolgozókat.”

A kormány 15 pontos programot adott; szólt a nemzeti függetlenség, az ország szuverenitásának biztosításáról, a szocialista rendszer és vívmányai megvédéséről. Mindennek előfeltételéül a testvérharc megszüntetését, a rend és a belső béke helyreállítását jelölte meg.

„Ennek érdekében fordult az új kormány a szovjet hadseregparancsnoksághoz: segítsen népünknek a reakció sötét erőinek szétverésében és abban, hogy helyreállíthassuk a rendet és a nyugalmat hazánkban.”

A történelem azóta százszorosan igazolta e sorsdöntő elhatározás helyességét. Abban az értelemben is, hogy a szovjet hadsereg gyors segítsége nélkül mérhetetlenül több áldozatot követelt volna az ellenforradalom leküzdése; ez a harc még világkatasztrófához is vezethetett volna. De abban az értelemben is, hogy a szovjet alakulatok és szervek a legcsekélyebb mértékben sem avatkoztak az ország politikai életébe. Annak a fékevesztetten szovjetellenes propagandának, amely a fegyveres segítségnyújtás után megindult — és amelynek hatóköre szélesebb volt, mint az ellenforradalom közvetlen hatása —, természetesen az volt a legfőbb szándéka, hogy elhitesse: beavatkozás történt, azzal a céllal, hogy visszaerőltessék az országra a leszerepelt vezetőket, hibás és bűnös módszereikkel egyetemben, hogy később bosszúhadjárat indul majd mindenki ellen, aki elégedetlen volt, aki a hibák következetes kijavítását követelte. Sokak számára nyomban vagy napokon belül nyilvánvalóvá lett, hogy erről szó sincs, másoknak hosszabb ideig tartott, amíg ezt belátták. Ma pedig már egy negyed század tapasztalatai bizonyítják: hazánk szabad, maga választotta útját a szovjet alakulatok megjelenése azon a november 4-i hajnalon nem elzárta, hanem megnyitotta. Amit konszolidációnak nevezünk, az körülbelül azzal az időszakkal is azonos, amíg ennek felismerése uralkodóvá vált a közvéleményben. Az idáig vezető küzdelmekről szólunk a következőkben.

Nagy Imrének, mint már említettük, utolsó ténykedése volt, hogy a sebtében köréje sereglő társaival megfogalmazta azt a hírhedt felhívást, amelyben fegyveres beavatkozásra szólította fel a Nyugatot. Rádióbeszédében, amely körülbelül negyedórával azután hangzott el, hogy a szolnoki adó a forradalmi munkás-paraszt kormány felhívását sugározta, a többi között azt állította:

„Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van.”

A felhívást az úgynevezett Szabad Kossuth Rádióban mintegy két és fél órán át többször megismételték; nemcsak magyar, hanem idegen nyelveken is. Nagy Imre, mintegy tizenöt társával együtt, addigra már a jugoszláv követségen menedéket kért és kapott. Csapatai nem voltak, azok tehát nem állhattak harcban. A szovjet csapatokkal szemben a különböző, jórészt már csupán bűnözőket, mindenre képes fasisztákat, ellenforradalmárokat, valamint tapasztalatlan, sokszor csupán kalandvágytól vezérelt, felheccelt fiatalokat (részben gyerekeket!) tömörítő csoportok harcoltak.

Tildy Zoltán bíróság előtti vallomásából is kirajzolódik, mit takart az a mondat: „A kormány a helyén van.”

„El akarom mondani, mi volt a helyzet november 4-én a Parlamentben … A kapuőrségből bejött egy tiszt, s azt mondta, hogy Nagy Imre elment a szovjet nagykövetségre tárgyalni. … kis megnyugvást jelentett számomra … Be is üzentem a rádióhoz, hogy hagyják abba a Nagy Imre-féle nyilatkozat adását, mert eddig ezt az adást állandóan ismételték … másnap tudtam meg, hogy Nagy Imre a Parlamentből egy más állam nagykövetségére ment … Egyedül maradtam egy szörnyen kiélezett helyzetben, amelyet Nagy Imre élezett ki ennyire.”

B. Szabó István, aki ugyancsak az utolsó Nagy Imre-féle kabinet államminisztere volt, hasonlóképpen írja le Nagy és társai elmenekülését:

„November 4-én autó jött értem, hogy menjek a Parlamentbe. Nagy Imre éppen kijött a szobájából, többedmagával, és azt mondta, hogy mindenki azonnal menjen az óvóhelyre. Tildy Zoltán irodájában csatlakozott hozzánk Mindszenty, s lementünk az óvóhelyre, ahová Nagy Imre nem érkezett meg …”

Mindszenty, még mielőtt a szovjet csapatok odaérkeztek volna, elhagyta az Országház óvóhelyét, hogy menedéket keressen a „legközelebbi követségen”. Vagyis az amerikain, amely aligha csak azért látszott a legalkalmasabbnak, mert a Kossuth Lajos tértől a Szabadság térig csupán néhány száz méter az út.

Az Egyesült Államok új budapesti nagykövete, Edward Tom Wailes (aki megelőzőleg Dél-Afrikában teljesített szolgálatot, és két nappal előbb érkezett Budapestre) november 4-én hajnalban Washingtonból kétsoros táviratot kapott, amelyben közölték, hogy az illetékesek beleegyeztek Mindszenty József menedékjog-kérelmének teljesítésébe. Szinte ugyanabban a percben a kapuban őrségben álló tengerészgyalogos jelentette a követnek, hogy a magyar hercegprímás kéri a bebocsátását. Mint ismeretes, a bíboros, aki 1971 szeptemberében, a „Magyar Népköztársaság kormánya és a Szentszék közötti megállapodás alapján” véglegesen elhagyta az országot, csaknem másfél évtizedet töltött el ebben az épületben.

Wailes egyébként Budapestre érkezésekor két rádióadót és rádióst is hozott magával. A következő hetekben segítségükkel — rendellenesen, hisz működési engedélyük nem volt — jutott a Szabad Európa Rádió és több más ellenséges adó információi jelentős részéhez. Egyébként Wailes soha nem adta át megbízólevelét az Elnöki Tanács elnökének. Február végén anélkül távozott, hogy ezt megtette volna.

Pedig Dobi István, az Elnöki Tanács törvényesen megválasztott elnöke bármikor elérhető volt. A november 4-re virradó éjszakát is az Országházban töltötte. A Nagy Imre-kabinet utolsó ülésén, amelyre meghívták, kifejtette: a Varsói Szerződésből való kilépés súlyos hiba volt.

Ezek után Nagyék megszakították vele a kapcsolatot; november 4-én pedig az ellenforradalom le is fogatta volna, ha nem jöttek volna a szovjet csapatok. Az országgyűlés 1957. május 9-i ülésén ő maga mondotta el:

„A november 4-re virradó éjszaka belépett hozzám egy őrnagy, akit az Országház északi frontjáról látásból ismertem. Régi horthysta őrnagy volt, az ellenforradalmi napokban többedmagával ott teljesített szolgálatot a maga régi egyenruhájában … Négy géppisztolyos katona kísérte. »Maga jöjjön velünk« — mondta az őrnagy, és én velük mentem. Rónai Sándor éppen nálam volt. Őt is mellém szólították, és lekísértek minket az északi szárny egyik alagsori szobájába. De mielőtt kiderülhetett volna, hogy tulajdonképpen miért kísértek oda, megjelentek a szovjet csapatok …”

Ezzel aztán be is fejeződött az őrnagy úr küldetése. Dobi István és az Elnöki Tanács jelen levő tagjai újra elfoglalhatták a helyüket. Ők voltak azok, akik aztán valamivel később, alkotmányos jogkörükben eljárva, felmentették a Nagy-kormányt s megválasztották az új kormányt — miniszterelnökké Kádár Jánost, elnökhelyettessé dr. Münnich Ferencet, a forradalmi munkás-paraszt kormány tagjává Marosán Györgyöt, Horváth Imrét, Kossa Istvánt, Apró Antalt, Dögei Imrét és Rónai Sándort.

8 óra 7 perckor hallgatott el a Parlament épületében berendezett és a Kossuth rádió hullámhosszán sugárzó szükségstúdió, s még november 4-én az ország népe a szolnoki hullámhosszon értesülhetett a forradalmi munkás-paraszt kormány névsoráról. Bejelentették azt is, hogy a többi tárcát a rend helyreállítása után töltik be. Ismételten közvetítették Kádár János felhívását, amely a többi között így szólt:

„Magyar dolgozók! Jogos gazdasági, politikai és szocialista törekvéseink megvalósításának előfeltétele a népi demokratikus hatalom védelme, a rend helyreállítása, a munka újrafelvétele, a termelés megindítása. Ezért harcol a magyar forradalmi munkás-paraszt kormány, és erre a harcra hívja fel a magyar haza minden önzetlen fiát és leányát! Dolgozók, magyar testvérek! Miénk az igazság, győzni fogunk!”

Dr. Münnich Ferenc, a fegyveres erők minisztere azt a nyílt levelet olvasta fel, amelyben bejelentette: a Nagy Imre-kormány négy volt tagja, Apró Antal, Kossa István, Kádár János és ő maga már november 1-én megszakította ezzel a kormánnyal minden kapcsolatát. Ugyancsak ő írta alá azt a távmondatot, amely november 4-én hajnalban minden magyar katonai alakulattal tudatta:

„Elrendelem, hogy a magyar néphadsereg egységei ne tüzeljenek a szovjet egységekkel szemben. Parlamentereket küldjenek az odaérkező csapat elé. 1956. november 4. Dr. Münnich Ferenc altb.”

A parancs eljuttatásáról egy, a Honvédelmi Minisztériumban mindvégig ott tartózkodó főtiszti csoport gondoskodott, amelynek addigra már volt kapcsolata az „eltűnt” kommunista vezetőkkel.

Egy sor katonai alakulat parancsnoka ennek nyomán már november 4-én felvette a kapcsolatot a szovjet egységek parancsnokaival, részt vettek környékükön a rend helyreállításában és biztosításában. Több városban megszerveződtek a forradalmi munkás-paraszt kormányt támogató első tiszti karhatalmi egységek. Budapesten közvetlenül a Kádár János vezette kormány eskütétele után alakult meg az első karhatalmi ezred, a Honvéd Sportegyesület Dózsa György úti épületeiben.

Király Béla, az ellenforradalmi katonai erők főparancsnoka Nyugaton megjelent visszaemlékezéseiben csalódottan panaszkodott arról, hogy a Honvédelmi Minisztériumból november 4-én hajnalban telefonhívására azt a választ kapta, hogy ott már a „sztálinista tábornokok és törzstisztek” a hangadók; értsd: azok, akik a forradalmi munkás-paraszt kormány utasításait követték.

A megmaradt ellenforradalmi csoportok, különösen a Corvin köziek és a Killián-laktanyaiak, Budán a Széna tériek, illetve a hűvösvölgyiek egy ideig még ellenálltak. A pártsajtó Blaha Lujza téri székházában még néhány napig tartotta magát Dudás József és bandája. Még november 4-én este az ott működő „fejvadászcsoport” meggyilkolta Sarkadi István ügyészt, Fodor Pál főhadnagyot és egy szovjet katonát. Ugyanaznap tört rá két volt horthysta rendőr pesterzsébeti lakásán Turner Kálmán hegesztőre, akit a környéken kommunista elvhűségéről, szókimondásáról isimertek; felesége és két gyermeke szeme láttára gyilkolták meg.

Király Béla, mint tapasztalt vezérkari tiszt, nagyon hamar kénytelen volt belátni, hogy a katonai játszmát elvesztették. Előbb a Szabadsághegyre menekült parancsnokságával, aztán a budai völgyekben húzódott meg. Utoljára Nagykovácsiban rendezkedtek be, majd Nyugat felé vették az utat. Csoportjának egy részével Király Béla is elhagyta az országot; „a szívéhez oly közeli munkát”, ahogy az ellenforradalom szolgálatát nevezte, már csak az USA-ban folytathatta.

Megindult közben a fegyveres erők újjászervezése; megalakult a néphadsereg katonatanácsa azzal a céllal, hogy a néphadsereg tisztikarából, alakulataiból, a néphez hű kommunistákból, munkásokból, pártmunkásokból, belügyminisztériumi dolgozókból létrejöjjön a magyar karhatalom. Dr. Münnich Ferenc egyik legelső parancsában feloszlatta a hadseregben addig működő „forradalmi” és hasonló bizottságokat.

Kulcsszerepet játszott a néphadsereg újjászervezésében az ún. Tiszti nyilatkozat, amelyet minden tisztnek alá kellett írnia, aki a honvédség kötelékében akart maradni. A nyilatkozat, amelyet már 1956 novemberében rendszeresítettek, nem valami szokásos esküszöveg volt, hanem tömör összefoglalása a kormány politikájának. Ugyanúgy megkövetelte „a Rákosi—Gerő-klikk által elkövetett súlyos hibák kijavításáért”, „a szocialista demokrácia kiszélesítéséért folytatott harc jogosságának” elismerését, mint az ellenforradalom leverését célzó küzdelem vállalását. A kétfrontos harc elvét tükrözte a szöveg szinte minden bekezdése. Íme, politikai mondanivalójának lényege:

„… mélységesen elítélem az ellenforradalmi erők minden formáját, a brutális fehérterrort, a kapitalista restaurációs törekvéseket, a kapitalista körök aknamunkáját népi hatalmunk ellen.

Kész vagyok az ilyen törekvések ellen teljes erőmből küzdeni. Tudom, hogy a reakciós erők becsületes dolgozókat is megtévesztettek.

… Kijelentem, hogy feltétel nélkül csatlakozom az 1956. november 4-én megalakult forradalmi munkás-paraszt kormányhoz. Támogatom kormányunkat az elmúlt hibák és hiányosságok kijavításában.

Egyetértek azzal, hogy a népünket és hazánkat fenyegető ellenforradalmi veszély miatt szükséges volt kérni a baráti Szovjetunió kormánya, illetve a szövetséges szovjet hadsereg segítségét az ellenforradalmi erők felszámolásához, népi demokratikus rendszerünk és szabadságunk megszilárdításához.

Híve vagyok az őszinte egyenjogúságon alapuló magyar—szovjet barátságnak!”

Az ország saját fegyveres erejének felállítása politikailag is nagy horderejű tett volt. Sikeres megoldása nagymértékben segítette a társadalom konszolidációját. De persze egymagában ez sem oldhatta meg a problémákat. A legnagyobb feladat, amely a szocializmushoz hű erők, a párt tagjai, a néphatalom hívei előtt állott, a tömegek bizalmának visszaszerzése volt.

Kádár János miniszterelnök november 11-én rádióbeszédet mondott, amelyet a Népszabadság rendkívüli kiadásban adott közzé nyomtatásban is. A beszéd ezzel a címmel jelent meg: „Nem azért vagyunk felelős poszton ilyen nehéz időkben, hogy szépeket mondjunk, hanem azért, hogy igazat mondjunk és a nép érdekében cselekedjünk.” Kádár János, mint a legalapvetőbb kérdéssel, a bizalommal foglalkozott.

„Tudatában vagyunk annak, hogy a dolgozó nép, elsősorban a munkásosztály és a vele szövetséges parasztság bizalmát bírva lehet csak vezetni és kormányozni hazánkban. Ez kötelességünkké teszi, hogy a dolgozók minden jogos kívánságát megvizsgáljuk és közülük mindazt, amely a közérdek károsodása nélkül megoldható, megoldjuk. Tudjuk, hogy az országban rengeteg megoldásra váró kérdés van, s ezeket nem lehet egyik napról a másikra megoldani. Ezért elhatároztuk, hogy ha egy kérdés megoldásához még nincs meg a szükséges erő és lehetőség, azt nyíltan és kertelés nélkül megmondjuk.”

A beszéd állást foglalt a nemzet egységének, a politikai, társadalmi élet széles bázisának kérdésében:

„Nem tudjuk másképp jövő feladataink megoldását elképzelni, mint úgy, hogy a legkülönbözőbb pártállásponton és világnézeten levő emberek részt és felelősséget kapnak és vállalnak az ország ügyeinek vitelében minden fokon. A legszélesebb demokratikus nemzeti összefogás, az igazi népfrontpolitika alapján állunk.”

Már az új vezetés első heteiben megfogalmazódott az az elv, amelyet az MSZMP országos értekezletének határozata később így rögzített:

„A párt építésével szorosan összefüggő kérdés annak az elvnek gyakorlati érvényesítése, hogy hazánkban a párttisztség kivételével minden közfunkciót — legyen az társadalmi vagy állami, legyen az a legalacsonyabb vagy a legmagasabb beosztás — pártonkívüli is betölthet.”

Persze, hogy helyesen értékeljük őket, szem előtt kell tartani, hogy ezeket az elveket mikor nyilvánították ki. Az emberek millióit nagyon megviselték azok az évek. Előbb átélték a személyi kultusz okozta torzulásokat, majd a frakcióharcokat és az árulást, azután a fehérterror rémületét. A zaklatott légkörben nem lehetett egy csapásra megértetni, hogy a szocializmus mellett álló fegyveres erők határozott fellépésére, a szovjet csapatok internacionalista segítségnyújtására feltétlenül szükség volt. A mérhetetlenül összekuszált helyzetben, amelyet az ellenforradalmi demagógia még jó ideig súlyosbított, az emberek csak fokról fokra ismerték fel a történelmi igazságot, a kibontakozás útját. Gyanakvás és félelem, bizonytalanság és reményvesztés, keserűség és düh keveredett sokak indulatában.

Decemberben született a „Gond és Hitvallás” című nyilatkozat is, amelyet az írók egy csoportja az Írószövetség nevében fogalmazott, és amelyben ilyen próféciák olvashatók:

„Dicső költőink élő szelleme és az emberi igazság segít nekünk abban, hogy jóslatot tegyünk: eljön az idő, amikor a megtévedt hatalom bűnbánatot mond …”

A nyilatkozat záradékaként pedig felhívták az olvasókat: tízes csoportokat alkossanak az írók anyagi gondjainak enyhítésére, „az előlegezett alkotói segítséget az írószövetség titkárságának” juttassák el. Ezután került sor — persze nem emiatt, hanem politikai zavarkeltő akciói miatt — a szövetség ideiglenes feloszlatására. (Fel kellett függeszteni az Újságírószövetség autonóm működését is.) De az állhatatosság, az elvi szilárdság és a türelem később itt is meghozta eredményét. A „megtévedt hatalom”, minthogy nem tévedt meg, nem tanúsított bűnbánatot, de — igazsága tudatában — nem is követelt hasonlót a jóslattevőktől. Az az elv érvényesült, hogy aki szakít az ellenforradalommal, azzal szót kell érteni. Azt a néhány írót és újságírót, aki november 4-e után is komoly veszélyeket felidéző akciókat szervezett, bíróság elé állították; másokkal folytatódtak a tárgyalások.

Semmi okunk nincs arról hallgatni, hogy a párt előtt álló rendkívül összetett, az élet minden területét érintő feladatok megoldása nem ment egykönnyen. Az új vezetésnek nem volt varázspálcája, amelynek egy intésére lecsendesedtek a háborgó, sötét hullámok. Kádár János a Szaktanácsnak az ellenforradalom leverése után tartott első teljes ülésén. 1957. január 26-án mondotta:

„Amikor november 3-án ennek a kormánynak a létrehozásán gondolkodtunk, azt hiszik, nem tudtam azt, hogy nem virágkoszorúval fognak minket fogadni? Nagyon jól tudtam, de meg voltam győződve igazságunkról és arról, hogy a nép meg fogja érteni tettünket, helyeselni és becsülni fogja, hogy az ellenforradalmi áradattal szembeszegültünk és megmentettük a magyar proletárdiktatúrát …”

Jó másfél évtizeddel később, hatvanadik születésnapján az üdvözletekre válaszolva, pedig így foglalta össze e korszak jellemzőit:

„Vannak szituációk, amikor olyat kell cselekedni, amit az adott pillanatban kevés ember ért meg, mégis meg kell tenni, abban a reményben, hogy később meg fogják érteni. Boldognak tartom magam abban az értelemben is, hogy megérhettem és láthattam, hogy nagyon sokan, százezrek és milliók megértették azt, amit nekünk egyik vagy másik helyzetben tenni kellett és amit akkor kevesen értettek meg …”

A fegyveres erők hamarosan teljesítették feladatukat. A néphatalom újjászervezése és megszilárdítása, az ezzel összefüggő eszmei és politikai feladatok megoldása azonban még hónapokig tartott.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: Ez Történt – Népszabadság 1956-ról – cikksorozat az ellenforradalomról)

A Szabad Európa Rádió mind hisztérikusabban buzdított a vérontásra. A SZER katonai tanácsadója, Borsányi Julián volt horthysta alezredes, Bell ezredes néven folyamatosan adta a tanácsokat a városi körülmények között folytatandó konkrét harcról. A Szabad Európa Rádió október 29-én már így fogalmazott:

„Szabadságharcosok, ne akasszátok szögre a fegyvereiteket … egyetlen darab szenet, egyetlen csepp benzint se ennek a budapesti kormánynak … Általános sztrájk kikiáltásával adjátok meg a hős szabadságharcosoknak a szükséges hátvédet, támogatást.” (Megjelent a Stern 1976. 46. számában.)

Október végén a Szabad Európa Rádió New York-i központja — mint R. T. Holt közli — megfogalmazta azokat a követeléseket, amelyeket a müncheni adó a felforgatóknak mint minimális feltételeket sugallt. Október 29-én külön hírben közölte:

„A szovjet csapatok azonnali és teljes kivonása magyar területről; a Varsói Szerződés felmondása; az ÁVH azonnali teljes feloszlatása. Az új rendőrség vagy biztonsági erők és a hadsereg irányítását olyan miniszter kezébe kell adni, aki egyetlen előző kabinetnek vagy központi kommunista szervnek sem volt tagja. Teljes amnesztia a felkelésben részt vett valamennyi szabadságharcosnak. A kormány többségét a különböző hazafiak csoportjaiból kell kialakítani, képviseleti alapon. Szabad és titkos szavazással megválasztott alkotmányozó gyűlés összehívása, hogy új alkotmányt és kormányprogramot készítsen.”

Ezt az irányvonalat tekinti mérvadónak az ellenforradalmi csoportok és pártok nagy része. Például Dudás József Magyar Függetlenség című lapjának október 30-i első számában mint saját követeléseit közli a Szabad Európa Rádió direktíváit — előbb ezzel a címmel: „Nem ismerjük el a jelenlegi kormányt sem”, majd egy következő kiadásban, még világosabban: „A koalíciós kormányt sem ismerjük el”.

Mint Edmund Taylor, a Reporter című amerikai folyóirat 1956. decemberi számában megírta, az amerikai kormányzatban is voltak, akik túl gyorsnak ítélték a folyamatokat:

„… A budapesti amerikai ügyvivő utasítást kapott, hogy látogassa meg Nagy Imrét, és szólítsa fel, szíveskedjék legalább némi bizalmatlanságot mutatni a Nyugat iránt. Legalább addig, amíg a szovjet csapatok el nem hagyják az országot … Az a felszólításuk Nagy Imréhez, hogy ne számolja fel túl gyorsan a kommunizmust, az adott helyzetben teljesen helyes volt. A baj az volt, hogy ezt a tanácsot túl későn adtuk neki …, és különben is, érvénytelenítették ezt más hivatalos amerikai ténykedések …”

Ezek a tanácsok későn érkeztek. A kormány november elsején már a következő közleményt tette közzé:

„Nagy Imre, a Minisztertanács elnöke és megbízott külügyminiszter november elsején délelőtt magához kérette Andropov urat, a Szovjetunió magyarországi rendkívüli és meghatalmazott nagykövetét … Kijelentette a szovjet nagykövetnek, hogy a magyar kormány a Varsói Szerződést azonnal felmondja, egyidejűleg kinyilatkoztatja Magyarország semlegességét, az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez fordul …”

Nagy Imrének ehhez a döntésihez alkotmányosan nem volt joga, a szerződés felmondására legalábbis az Elnöki Tanács, még inkább az országgyűlés jóváhagyására lett volna szükség. Az amerikaiak persze siettek üdvözölni a döntést, amint azt az AFP november 2-án be is jelentette:

„John Foster Dulles, az USA külügyminisztere köszöntötte a magyar semlegesség kinyilvánítását és a magyar kormány elnökének, Nagy Imrének a bejelentését, hogy Magyarország ki szándékozik lépni a Varsói Szerződésből. Dulles hangsúlyozta, hogy a legnagyobb éberséggel kell követni a magyarországi eseményeket …”

De még ugyanaznap Eisenhower elnök dolgozószobájában fontos értekezletet tartottak, amelynek legfőbb tárgya, hogyan tovább: — Nagy Imrével? Eisenhower elnök így ír emlékirataiban:

„Magyarországon jelenleg az a probléma, hogy a lázadóknál hiányzik az erőteljes vezéregyéniség; Nagy Imre csődöt mond, és a felkelők a visszavonulását követelik. Amennyiben a magyar nép katolikus buzgalma támogatná, Mindszenty bíboros lehetne a vezér.”

N. Streibert, az USA Tájékoztatási Hivatalának igazgatója már október31-én kijelentette nyugati újságírók előtt, hogy

„Amerika vaskezű kormányt vár, … amely gyökeresen szakítani tud a kommunista rendszerrel, képes megtisztítani az államapparátust, s mindezek után Magyarországot visszavezeti a nyugati táborba.”

A SZER november 1-én sugározza először azt a kommentárt — aztán mind többször —, amelynek a vezérmotívuma: „Mindszentyt az élre”. A volt hercegprímást, akit még 1948-ban letartóztattak, és 1949 februárjában államellenes összeesküvésért elítéltek, és aki házi őrizetben, vidéken tartózkodott, fegyveres ellenforradalmárok felhozták a fővárosba. Budapesti rezidenciáján november másodikára virradó hajnalon megindult a búcsújárás; külföldiek — köztük amerikai személyiségek — és persze az ellenforradalom vezérei, a különféle burzsoá pártok küldöttei keresik meg, nyilván tanácsokat hozva, illetve eligazításokat kérve.

Az események hihetetlenül fölgyorsultak. Mellékszáluk volt, hogy Győrben ellenkormány alakult, amely mellett megjelent a Szabad Európa Rádió „kirendeltsége” tíz, adó-vevővel felszerelt gépkocsival és speciális személyzettel. (Feljegyezték, hogy a győri „kormány” megalakulásának hírére az USA-ban élő Kállay Miklós, Horthy egykori miniszterelnöke ujjongásban tört ki: „A hétszentségit, a Dunántúl már a miénk!”)

A döntő fejlemény persze Mindszenty előretolása volt, akit nem Nagy Imre mellé, hanem rögvest eléje helyeztek. A restaurációhoz szilárd emberre volt szükségük, aki nem inog meg. Más kérdés — amit viszont nem gondoltak át Washingtonban —, hogy az ókonzervatív szemléletű bíboros, aki mindig is híján volt a valóságérzéknek, az évek során még inkább elszakadt a társadalmi realitásoktól, és ezért november 3-i rádióbeszédében a döntő kérdésekben elvetette a sulykot. Jóllehet előtte még arról beszélt, hogy egyelőre csak „tájékozódik”, rádiószózatában már a felszabadulás előtti társadalmi rend restaurációjának átfogó és alig leplezett programját fejtette ki, amelynek kiindulópontja az volt, hogy a Magyar Népköztársaság alkotmányos rendszere, a szocialista rendszer — bukott rendszer, amelynek „örököseit” is el kell távolítani.

Úgy beszélt, hogy azt a néhány közbevetett félmondatot, amellyel az idők változásának tessék-lássék módon adózott volna, meg sem hallották az emberek; az utcát uraló „forradalmi” (valójában ellenforradalmi) frazeológiát sem tette a magáévá, az ő rendi szemléletének még az is sok volt. Beszédében hálát mondott azoknak, akik börtönéveiben gondoltak rá, majd így folytatta:

„Ugyanígy hálát érzek a világsajtó képviselői és a rádiók világhálózata iránt, amelynek elektromos hullámai a humánum egyetlen légi nagyhatalmát alkotják … Most van az első eset a történelem folyamán, hogy Magyarország a többi kultúrnép valóban hathatós rokonszenvét élvezi … tudja meg mindenki az országban, hogy a lefolyt harc nem forradalom volt, hanem szabadságharc … A rendszer örököseinek eddigi visszatekintő leleplezései feltárták, hogy a törvényes felelősségre vonásoknak minden vonalon, mégpedig független és pártatlan bíróság útján kell bekövetkezniük … A bukott rendszer részesei és örökösei külön felelősséget viselnek saját tevékenységükért, mulasztásért, késedelemért, vagy helytelen intézkedésekért egyaránt …

Jogállamban élő, osztály nélküli társadalom (!), a demokratikus vívmányokat fejlesztő, a szociális érdekektől helyesen és igazságosan korlátozott magántulajdon alapján álló, kizárólag kultúrnacionalista szellemű nemzet és ország akarunk lenni …

Azt a magyar nép természetesnek találja, hogy nagy múltú és nagy értékű intézményeinkről (az egyházi intézményekről van szó — A szerk.) gondoskodnunk kell. Ugyanily minőségemben továbbá röviden megemlítem az ország hat és fél millió katolikus hívőjének tájékoztatására, hogy a bukott rendszer erőszakának és csalárdságának minden nyomát egyházi vonalon felszámoljuk … a katolikus egyház intézményeinek és társulatainak, köztük sajtójának visszaadását joggal elvárjuk …”

Mindszenty általános fejtegetéseiből is elég egyértelműen kitetszett, hová szándékozik visszavinni az országot és melyik táborhoz kívánta csatlakoztatni. Az általánosságoknál nagyobb visszhangot mégis azok a látszólagos mellékes megjegyzései váltották ki, amelyekben kijelentette: „a bukott rendszer erőszakának és csalárdságának minden nyomát egyházi vonalon felszámoljuk”, „a katolikus egyház intézményeinek … visszaadását joggal elvárjuk”. Az egyház „intézményei” ugyanis nem csak sajtóorgánumok vagy rendházak voltak, hanem az egyház földbirtokai! És tekintettel arra, hogy a felszabadulás előtt a katolikus egyház volt a legnagyobb földbirtokos Magyarországon, ezen mást, mint a földreform visszacsinálását, nem lehetett érteni. A parasztok (különösen a volt agrárproletárok és volt szegényparasztok) ezt annál érzékenyebb füllel hallották meg, mert az ellenforradalom a falvakban nem tudott abba az anonimitásba rejtőzni, mint Budapesten vagy a nagyobb városokban: ahol előmerészkedett, ott a régi gazdatisztek, uradalmi intézők, csendőrök, községi jegyzők, itt-ott maguk a földbirtokosok jelentek meg a színen, akiket a lakosság még ismert a múltból, és aszerint is ítélt meg, akármilyen „forradalmi” és „nemzeti” frázisokat harsogtak is.

A hódmezővásárhelyi Nemzeti Újság november 2-i, ellenforradalmat sürgető kérdésére

„Hol van a magyar parasztság? Miért késik a falvak, a tanyák és puszták népének felkelése?”,

a Mindszenty-beszéd után még némább hallgatás volt a válasz. A prímás végképp meggyőzte a gazdákat, a szövetkezetieket és egyénieket egyaránt, hogy a politikai fejlemények, ha így folytatódnak, semmi jóval nem kecsegtetnék őket.

Nagy lendületet kapott az 1945 utáni koalíció pártjainak újjászerveződése is. Ez a folyamat is tanúsította: a restauráció útján nem volt, nem lehetett megállás. A pártok megalakulását az jellemezte, hogy a fordulat idején leszerepelt, háttérbe került jobboldaliak nemcsak magukhoz ragadták a kezdeményezést, hanem első és legfőbb igyekezetük a leszámolás volt a baloldaliakkal, a szocialista rendszerrel együttműködő, volt pártbeli társaikkal, azok megbélyegzése, durva inzultálása, megalázása. A nézetek pluralizmusáról — ahogyan ma nevezik — e pártokban szó sem lehetett; minden mérsékletre intő nézetet elátkoztak, csak a szélsőségeseknek volt szavuk.

Különösen bonyolult volt a helyzet persze a szociáldemokratáknál. Az SZDP volt baloldala 1948-ban az egyesült párt marxista—leninista platformját fogadta el, kommunista lett, az MDP szerves része; kivette a részét a sikeres építőmunkából, mint ahogy sokan szenvedő részesei lettek a párt hibáinak is; itt nem voltak különbségek régi kommunisták és régi szociáldemokraták között. A jobboldaliak, az egyesülés ellenzői, akik a szociáldemokrata párt újjáalakítását kezdeményezték, eleve kétségessé tették az MDP (illetve az MSZMP) fennmaradását. De mint az események november 4-e előtt és után tanúsították, ebben is szembe találták magukat a baloldali, volt párttársaikkal, akiknek túlnyomó többsége a revizionisták ellen foglalt állást, hű maradt a szocializmus eszméihez, a néphatalomhoz és vívmányaihoz. A jobboldali szociáldemokrácia számára az egyetlen alternatíva volt Nagy Imrét és híveit „integrálni”, ami iránt viszont a Szocialista Internacionálé jobboldala viseltetett gyanakvással; Kéthly Anna, aki az ellenforradalom napjaiban a Szocialista Internacionálé bécsi ülésszakán részt vett, nemigen tudta megértetni a példa nélküli helyzetet.

Természetesen nemcsak az 1945 utáni koalíció pártjai támadtak fel. A tőkés (és fasiszta) restauráció minden képzeletet felülmúló dinamikáját jellemzi, hogy Nagy Imre és kormánya

„engedélyezte és lehetővé tette, hogy az ellenforradalom néhány napja alatt alkotmányellenesen 70 különböző párt és szervezet alakuljon, köztük olyan hírhedt — a békeszerződésben is tiltott — burzsoá fasiszta pártok, mint például a Magyar Élet Pártja, a Kereszténydemokrata Párt, a Keresztény Magyar Párt, a Magyar Néppárt, a Nemzeti Tábor, a Keresztény Front, a Katolikus Néppárt, a Keresztény Néppárt és a Nyilaskeresztes Párt.” (Fehér Könyv, 1958.)

Miután a kormány deklarálta a többpártrendszert, ezek a hírhedt pártok is, amelyeknek semmi közük nem volt a kereszténységhez, a nemzethez, a néphez, egyenesen a nyilvánosság elé léptek. Íme, egy 1956. november 1-i újságközlés:

„Megalakult a Keresztény Front, az összes keresztény politikai csoportosulásokat és pártokat egységesítő szándékkal. A Keresztény Front ideiglenes vezetősége tízévi illegális munkája után pénteken (2-án) délután tartja első ülését.”

Első megnyilvánulásaik minimumához tartozott, hogy a magántulajdon elvét deklarálják, mint például a Magyar Függetlenségi (Pfeiffer) Párt október 31-i alakuló ülése, amit több napilap közölt másnap reggel:

„… elveink közül ki nem törölhető a magántulajdon sérthetetlensége … a tisztes, örök és polgári demokrácia megvalósítása …”

Az újjászerveződő szociáldemokrata párt egyik hangadója, Pásztor József nyilvános beszédében mondta:

„A szociáldemokrata párt nemcsak a kisemberek pártja, hanem mindenkié, aki a programját magáévá teszi. A párt a magántulajdon alapján áll.”

Nyugaton már azt mérlegelték, mit jelent majd a jövő Európa számára a kialakuló magyar rendszer; a Populaire című francia lap november 2-i számában már így elmélkedik:

„Vigyázni kell, mert Magyarországon a jobboldal felé tendáló új politikai megmozdulás látszik kialakulni. Magyarországon újjászülethet egy újabb horthyzmus.”

Nagy Imre november 3-án átalakítja a kormányt. Nyilvánvaló, ezzel az átalakulással is bizonyítani kívánja készségét a többpártrendszerhez való visszatérésre. A kormányban rajta kívül, aki a miniszterelnöki poszt mellett a külügyminiszteri tisztséget is elvállalja, csak Maléter Pálnak van tárcája, őt nevezte ki Nagy honvédelmi miniszternek. (Maléterről tudni kell, hogy ő — a néphadsereg ezredese — október 25-én nemcsak kiegyezett a fegyveres ellenforradalmárokkal, hanem közéjük is állt. Székhelyét a terrorista csőcselék megszállta Killián-laktanyában ütötte fel. Mint „honvédelmi miniszter” is ott ténykedett.)

A kormány más tagjai „államminiszteri” címet viseltek, a tárcák vezetését miniszterhelyettesekre bízták. A kormány új politikus tagjai — Kéthly Anna, Kelemen Gyula, Fischer József, B. Szabó István, Bibó István, Farkas Ferenc — mindmegannyi híve a kispolgári-polgári demokráciának, kinevezésükkel Nagyék jelzik: az állami vezetésben nincs többé gátja a politikai rendszer megváltoztatásának. Az egész manipulációra jellemző volt. hogy a látszat kedvéért a névsorba beírták Kádár Jánost is, aki ekkor már elhagyta a fővárost, és akit ennélfogva nem is kérdezhettek meg, hogy részt kíván-e venni ebben a kormányban.

A politikai földcsuszamlásban tragikus szerepet játszottak azok az alkotó értelmiségiek, írók, művészek, újságírók, akik 1956 folyamán támogatták a revizionistákat. A „forradalom” „tisztaságáról” képzelődtek még akkor is, amikor az ártatlanul meggyilkoltak vére folyt „a pesti utcán”, a Rákosiék idején uralkodó önkénnyel akkor szálltak hadba, amikor már a fehérterror rémuralma tartotta rettegésben az országot; egyes újságírók azzal a hazugsággal akarták visszanyerni a közönség bizalmát, hogy kijelentették: minden valótlan volt, amit korábban a sajtó és a rádió mondott; voltak, akik lépten-nyomon harsogták a nemzeti múlt nagy szózatait, amivel az adott helyzetben csak a gyújtogatókat segítették, olajat öntöttek a nemzetet elpusztítással fenyegető lángokra.

Valóban tragikus vétségek voltak ezek, hisz akik elkövették, nagy többségükben nem azt akarták, amiben oly buzgón segédkeztek. Arra a kérdésre, amely az Irodalmi Újság november 2-i számának első oldalán olvasható: „Beszéltél, lázítottál: hogy fogsz elszámolni a holtakkal?” — mire megjelent a lap, már nem lehetett azzal válaszolni, hogy „Ne folyjon több vér!”; az elszabadult fenevadakat ráolvasásokkal, olyan könyörgésekkel, hogy „Óvjátok meg a forradalmat!”, már nem lehetett megfékezni. Használni már csak azok használhattak, akik kimondták: meg kell védeni a szocializmust. Sokak számára meglepően éppen az a Németh László emelte fel ebben az értelemben a hangját, aki évekig csak belső emigrációból figyelte az országot. Noha általánosságban üdvözölte a megmozdulást, annak folytatását, a jövőt illetően súlyos aggályait fejtette ki, óvott a szocializmus vívmányainak (földreform, államosítás) elvetésétől, a polgári demokrácia és a kapitalizmus visszaállításától.

„Három dolgot kell itt mindenkinek meggondolni. Magyarország az elmúlt évtizedekben elég messze haladt a szocializmus útján, voltaképpen szocialista állammá lett … Intézkedéseinkben a mostani állapotokból kell kiindulni, eltökélve, hogy ami vívmány, vagy kis változtatással vívmánnyá alakítható, azt megtartsuk, s megfelelő irányban továbbfejlesszük … De ha a helyzet nem is parancsolná, a magyar nép klasszikus művekben testet öltött vágya is azt diktálja, hogy a szocializmus elvéhez ragaszkodjunk …” (Új Magyarország, 1956. november 2.)

(Ezt a cikket egyébként november 4-i számában, amelynek példányait a katonai események miatt már nem szállították ki, leközölte a Népszabadság is.) Egy másik, november 3-án megjelent cikkében Németh László máir így kiáltott fel:

„Jönnek a csörtetők …, és 1920-at csinálnak!”

Még egy 1920-as vérfürdőt nem csinálhattak ugyan, de az 1956-os ellenforradalomban így is sokan vesztették életüket, a gyilkosságoknak és a harcoknak fájdalmasan sokan estek áldozatul. Erről is szólni kell, azért is, hogy lássuk, hány ember életével kellett végül is „elszámolni”, meg azért is, hogy helyesbítsük azokat a képtelen adatokat, amelyeket az ellenséges propaganda mind a mai napig terjeszt, és amelyekben több tízezerre teszik a halottak számát. A Központi Statisztikai Hivatal 1957. május 15-én az ellenforradalmi eseményekkel kapcsolatos halálozásokat és sérüléseket így összesítette:

„Az október 23-i és az azt követő eseményekkel kapcsolatban országosan 2502 halálesetet anyakönyveztek; október 23-a és 31-e között 990, novemberben 1168, decemberben 116, januárban 8, ismeretlen időpontban 220 haláleset történt. Az összes eseményekkel kapcsolatos halálesetből Budapesten 1945, vidéken 557 történt … Nagyobb számban volt haláleset az eseményekkel kapcsolatban Mosonmagyaróváron (50), Salgótarjánban (46), Veszprémben (29), Miskolcon (25), Kecskeméten (25) . .. Budapesten a legtöbb halott a VIII. (435) és a IX. (234) kerületben volt. Az állami egészségügyi szolgálat október 23-tól az év végéig közel húszezer, a harci cselekmények következtében megsérült személyt részesített kezelésben. A sebesültek 61 százaléka kórházi ápolásra szoruló, fekvő beteg volt. A sebesülések háromnegyed részét géppisztoly, puska, géppuska, egynegyedét ágyúlövedék, akna- és gránátrobbanás okozta.”

A fenti adatok nem tartalmazzák azokat a szovjet katonákat, akik 1956-ban Magyarországon áldozták életüket a munkás-paraszt hatalom helyreállításáért.

*

Már nem az ellenforradalom, hanem annak leverésének történetéhez tartozik, időrendileg azonban mégis ide kívánkozik: a november elsejéről másodikára virradó éjjel Kádár János, az MSZMP első titkára és Münnich Ferenc, más elvtársakkal együtt, elhagyták Budapestet. Ők voltak azok, akik, végképp szakítva az áruló Nagy-csoporttal, megalakították a forradalmi munkás-paraszt kormányt, amely — tekintettel a népköztársaság létét, az ország szuverenitását fenyegető veszélyekre — a Szovjetunió kormányától fegyveres segítséget kért.

Ennek nyomán jelentek meg Budapesten november 4-én, hajnalban a szövetséges szovjet hadsereg páncélos alakulatai. Egyetlen feladatuk volt: segíteni a felfegyverzett ellenforradalmi bandák, a vérengző kommandók felszámolásában, semmi más. Ezt, együtt a gyorsan szerveződő magyar karhatalommal, teljesítették is. Így hárult el egy hosszú, véres polgárháború veszélye és annak a réme is, hogy hazánk egy világméretű katasztrófa kirobbantásának színhelyévé és áldozatává váljék.

Nagy Imre utolsó kormányfői cselekedete ugyanis ennek a veszélyét is felidézte: november 4-én rádió üzenetben követelte az ún. ENSZ-csapatok beavatkozását, ami — az akkori gyakorlat, más szóval: a koreai háború példája szerint — az amerikai haderők intervencióját jelentette volna. Nagy Imre áruló pályájának köre ezzel bezárult. A magyar nép előtt viszont újra megnyílt a felemelkedés útja — súlyos tapasztalatok és fájdalmas veszteségek árán, de összehasonlíthatatlanul nagyobb bizonyossággal.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: Ez Történt – Népszabadság 1956-ról – cikksorozat az ellenforradalomról)

Miért nem valósult meg a Központi Vezetőség október 23-ról 24-re virradó éjszakán elfogadott akcióprogramja, miért sikerült az ellenforradalmi különítményeknek felülkerekedniük? A kérdés nem akadémikus. A fegyveres lázadás híre nagy megdöbbenést keltett; a szocializmus hívei, kommunisták és pártonkívüliek egyaránt, általában fel voltak háborodva, amikor értesültek a fegyveres támadásokról. A pártszervezetek pedig valósággal ostromolták a magasabb szerveket, azok pedig a pártközpontot: fegyvereket követeltek, eligazítást, illetve utasítást, hogy mit tegyenek. A legtöbb helyen megértették, most nincs itt az ideje vitatkozni azon, hogy melyik régebbi hibát hogyan kell kijavítani, a mindent megelőző és legfőbb követelmény: a népi hatalom, a törvényes rend megvédése.

Ami a munkásosztályt illeti, a gyárakban dolgozókat, azok október 23-án éjjel szinte mindenütt elhárították az ellenforradalmi csoportokat, amelyek munkásokat hívtak volna akcióikhoz, illetve le akarták állítani a munkát az üzemekben. Íme, egy jelentés a sok közül, a KGM Hajóipari Igazgatóságának rendészetétől, amelyet október 24-én a miniszternek tettek:

„A Dej Hajógyárban 23-án, este 11 óra előtt néhány perccel három fővárosi autóbusz érkezett a gyár elé, megrohamozták a főkaput, kiemelték, és behatoltak a gyárba. Azt mondták, munkásokat kívánnak toborozni a Rádióhoz, ahol munkásvér folyik. Közölték, másnap az üzem nem dolgozhat, sztrájkolni kell a követelésekért. A mi dolgozóink nem mentek velük, mire szitkozódtak, és elmentek … Az Óbudai Hajógyárban 23-án, kedden este 300 főnyi fiatal jött be a gyárba, és ledöntötte a Sztálin-szobrot. Utána elvonultak egy kis csoport kivételével, amely fel akarta gyújtani a szovjet exportra készülő hajókat. Itt is sztrájkra szólítottak fel. A munkások elzavarták őket.” (Párttört. Int. Arch.)

A gyárak többsége fegyvertelen volt. A csepeli gyárőrség például csövekkel, rudakkal kergette el az ellenforradalmárokat.

A munkások magatartása a következő napokban is elutasító volt. A helyzetet, amely mind kuszább lett, átlátni nem tudták, de zömük gyanakvással és fenntartással viseltetett a demagóg jelszavak iránt, a vérontást megengedhetetlennek tartotta. Elbizonytalanodásukat később is leginkább az mutatta, hogy igyekeztek kívül maradni az eseményeken, az országos sztrájk meghirdetése után a legtöbben odahaza ültek, és csak a rádión keresztül követték a fejleményeket. Ha határozottabb lett volna a vezetés, a munkások aktívan felléptek volna az ellenforradalommal szemben, megvédték volna a szocialista államhatalmat. A határozatlanság, a vezetésben levő szektás csoport kishitűsége — a többi között félelme a munkások felfegyverzésétől —, a fokozódó zűrzavar mindinkább megbénította a többséget.

Hasonló volt a helyzet a honvédségnél és a rendőrségnél: a központi döntések nem jutottak el a különböző egységekhez és szervekhez, illetve olyan határozatlan formában, amely lehetetlenné tette az erők megfelelő mozgósítását. Az MSZMP országos értekezlete 1957-ben ennek okait elemezve megállapította:

„Magyarországon október 23. és november 4. között is nagyobbak voltak a szocialista forradalom erői, mint a burzsoá ellenforradalomé. Míg azonban ez utóbbiak szervezettek és aktívak voltak és a népköztársaságot védő erők közé is beférkőztek, addig a szocialista forradalom erői a vezetésben működő árulók miatt dezorganizálódtak.”

A Központi Vezetőség a 24-re virradó éjszaka katonai bizottságot állított föl azzal a feladattal, hogy karhatalmi célokra szervezze át a honvédségi alakulatokat, indítsa el a munkások felfegyverzését, és biztosítsa az együttműködést a magyar és a szovjet csapatok között. Nagy Imre, akit ezen az ülésen visszavettek a Központi Vezetőségbe és a Politikai Bizottságba, és miniszterelnöknek javasoltak (Gerő Ernő első titkári funkciójának megerősítése mellett), részt vett az akcióprogram kidolgozásában és azon a PB-ülésen is, ahol elhatározták, mit kell katonailag tenni:

„… ismételten felszólalt és kereken kijelentette, hogy az ellenforradalmárokat le kell törni, statárium kell, a Szovjetunióhoz kell fordulni és így tovább. Nagy Imréék tehát úgy tettek, mintha egyetértenének a párt harci programjával, amellyel az ellenforradalmi lázadást le kell verni. Ez igen fontos körülmény. A későbbiekben azután kiderült, hogy nem erről van szó, hanem arról, hogy Nagy Imréék átmentek az ellenség táborába.” (Az MSZMP 1957. júniusi országos értekezletének beszámolójából.)

Nagy Imréék tehát egyfelől csatlakoztak a párt vezető testületeiben elfogadott irányvonalhoz, ugyanakkor — a fegyveres testületekben is elég nagy számban meglevő bizalmi embereiken keresztül — visszatartották a cselekvést, lefogták a harcolni kész párttagok és pártonkívüliek kezét. Hogyan működött ez a „mechanizmus”, arra álljon itt egy jegyzőkönyvi részlet Kopácsi Sándor (1956-ig budapesti rendőr-főkapitányt 1958-as bírósági peréből, amelyet a Tájékoztatási Hivatal akkor nyilvánosságra hozott. Tudni kell, hogy Nagy Imre hívei Kopácsi segítségével a budapesti főkapitányságot egyik irányító központjukká változtatták.

„KOPÁCSI: Az ott levő írók és újságírók, Aczél Tamás, Gimes Miklós, Méray Tibor, Szilágyi József és mások, akik állandó kapcsolatban voltak Nagy Imrével, arról beszélgettek folyton, hogy ami történik, az forradalmi demokratikus mozgalom. Ennek az értékelésnek az volt az eredménye, hogy én meginogtam, és olyan utasításokat kezdtem kiadni, hogy a kerületi kapitányságok kerüljék a harcot, lehetőleg tárgyaljanak a támadókkal.”

Egyébként Kopácsi ugyanezt nyilatkozta a Magyar Világ című lap 1956. november 1-i számában. A közte és az ellenforradalmárok között kialakult kapcsolatokról azt mondta:

„Hallgatólagos megegyezés született a tüntetők és a rendőrség között: órákon belül azonban már a valóságos megegyezés is megtörtént, olyannyira, hogy éjszakánként a fegyveres csoportok vezetői hivatali szobámban tartották megbeszélésüket. A tüntetők kívánságára a rendőrség őrizetében levő foglyokat elengedtük.”

Végh Tivadar rendőr alezredes visszaemlékezéséből:

„1956 októberében a VII. kerületi kapitányság vezetője voltam. 23-án jelentettem, hogy röpcédulázás folyik és utasítást kértem ezzel kapcsolatban. Azt a választ kaptam, hogy ehhez a rendőrség nem nyúlhat hozzá. A kapitányság előtt gépkocsival ellenforradalmárok jelentek meg. A veszélyes helyzetre tekintettel utasítást kértem. Kopácsitól azt a választ kaptam, hogy nem szabad a tömegre lőni, tárgyalni kell velük. A huligánok fegyvert követeltek tőlünk. A tárgyalások után a főkapitányságról azt az utasítást kaptuk, hogy a fegyvereket adjuk át és vonuljunk be a főkapitányságra.” (Fehér Könyv, 1958.)

Más kerületekben is az a képtelen helyzet állt elő, hogy a kapitányságok — parancsra — azoknak adták át a fegyvereket, akikkel régebben — mint köztörvényes bűnözőkkel — szemben álltak.

Majdnem azonos jelenségekkel lehetett találkozni a katonai vezetés némely központjaiban. A revizionisták már hónapokkal előbb megkülönböztetett figyelmet fordítottak a néphadsereg bomlasztására. A tiszti iskolások — parancsnokaik engedélyével — részt vettek az október 23-i délutáni tüntetésen. Az ellenforradalmárok és revizionisták erre azt terjesztették, hogy „a hadsereg átállt”. Ez persze nem volt igaz, de tény, hogy Budapesten jóformán nem volt harckész állapotban levő helyőrség, nem voltak tervek rendkívüli helyzetek esetére. Mindezt tovább súlyosbította jó néhány vezető beosztású katona- és rendőrtiszt behódolása. Újra beigazolódott: ha egy szocialista országban megbomlik a párt egysége, zavarok keletkeznek a párt és a tömegek között, megbénulnak a fegyveres erők is.

Október 24-ére elkerülhetetlenné vált, hogy Gerő Ernőt leváltsák posztjáról. Az október 25-én ismét összeült Központi Vezetőség fel is mentette, és Kádár Jánost választotta meg első titkárának, aki október 25-én rádióbeszédet mondott, amelyben — nevén nevezte az ellenséget — harcra szólított ellene.

„… A súlyos helyzetnek, amibe kerültünk, az a jellemzője, hogy különböző elemek keverednek benne. Ifjúságunk egy része békésen indult, és a részvevők nagy többségének céljaiban becsületes felvonulása néhány óra múltán a bekapcsolódott népellenes ellenforradalmi elemek szándékai szerint, a népi demokrácia államhatalma ellen irányuló fegyveres támadássá fajult … A népköztársaságunk államhatalma ellen irányuló fegyveres támadást minden lehetséges eszközzel vissza kell verni.”

A párt mozgósító felhívásainak eredményeképpen megindult a forradalmi erők szervezkedése is. Az elsők között a volt partizánok fogtak fegyvert. 25-én már vagy háromszázan jelentkeztek a Partizán Szövetségben; több akcióban, fontos középületek védelmében vettek részt; ők segítettek visszafoglalni a Szabad Nép székházát is, amelyet a rádióval egy időben ellenforradalmárok szálltak meg. Szinte minden kerületi pártbizottságon százával jelentkeztek a kommunisták, hogy védjék a pártszékházakat. Vidéken egy sor helyen aktívan léptek fel a rendszer hívei. Íme, néhány adat:

„Október 26-án a Nagyatádról érkezett katonaság rendet teremtett Pécsett. Kalocsán megvédték a börtönt, szétszórták a támadókat. Cegléden katonai rendőrség alakult, és fenntartotta a törvényes hatalmat. Esztergomban visszafoglalták a tanácsházát az ellenforradalmároktól. Kecskeméten a kiszabadult rabok, más emberekkel együtt, fegyveres harcot kezdtek, de a repülősök tűzcsapása után a lövészegységek felszámolták az ellenforradalmi csoportokat … Kiskunhalason munkás-paraszt-katona tanács alakult a párt és a katonai parancsnokság képviselőiből, és ez biztosította a népi demokratikus hatalom védelmét … Az 5. gépkocsizó hadosztály egységei a Duna—Tisza közén október 28-ig teljesen helyreállították a rendet.” (Berecz János: Ellenforradalom tollal és fegyverrel, 1956. című tanulmányából.)

A helyileg, bizonyos körzetben érvényesülő ellenakciók azonban nem fordíthatták meg az alapvető tendenciát, amelyet Nagy Imre és környezete azért határozhatott meg, mert módja volt belülről is hatni az irányításra, kívülről meg nyomás alá helyezte a hatalmi szerveket. Belülről fékezték a forradalmi erők megszilárdulását, akadályozták határozott fellépésüket, kívülről pedig — előbb közvetve, majd közvetlenül is — szították az amúgy is megzavarodott közhangulatot, bátorították az ellenséges elemeket.

Kezdetben Nagy Imre is arról beszélt, ha visszafogottabban is, mint mások, hogy akik fegyverrel támadtak a néphatalomra, azok ellenforradalmárok; a fegyverletétel és fegyver-beszolgáltatás időpontjának újbóli és újbóli elhalasztásával párhuzamosan azonban „differenciálni” kezdett, „elenyészőnek” nevezte azoknak a számát, akik „burzsoá restaurációt kívánnak”, s ezt a felfogást erőltette rá a Központi Vezetőségre is. Ezt a sort Nagy Imre azzal folytatta, hogy a törvénytelen fegyveres csoportokkal tárgyalásokba bocsátkozott. Fordulatot jelentett, hogy a fegyverletétel követelését felváltotta a fegyvernyugvás ajánlatával, ami lényegében az ellenforradalmárok elismerését jelentette, felajánlkozást a velük való együttműködésre. Nem is szólva arról, hogy Nagy emberei már korábban is tájékoztatták az ellenforradalmárokat a pártban és a kormányban hozott katonai jellegű döntésekről!

Már a Központi Vezetőség október 26-i ülésén a Nagy-csoport azzal állt elő, hogy azt a mozgalmat, amelyet még két nappal előtte ők maguk is ellenforradalomnak neveztek, ismerjék el nemzeti demokratikus megmozdulásnak. Nagy Imre egyik híve, a Petőfi-körös Nagy Balázs Brüsszelben a Magyar Szemle 1960. januári számában ezt írta:

„Nagy Imre nem csinálhatott egyebet, csak azt, amit csinált, nevezetesen: olyan messzire kényszerítette a pártot, amilyen messze az adott viszonyok között elmehetett.”

A hivatásos ellenforradalmárok nem tétlenkedtek egy pillanatig sem. Támadásuk fontos állomása volt, hogy október 25-én megnyitották a börtönöket. Arra hivatkozva, hogy régebben törvénytelenül elítéltek ártatlan embereket (akiket valójában 1956 elejéig mind szabadon bocsátottak), az országra, mindenekelőtt a fővárosra rászabadították a köztörvényes bűnözők ezreit, törvényesen elítélt kémeket, fegyveres összeesküvőket, ellenforradalmi szervezkedésekben részt vett horthysta tiszteket, háborús bűneik miatt bebörtönzött nyilasokat, hírhedt csendőrnyomozókat, az 1919—20-as évek tömeggyilkos különítményeseit. Október 25-től 31-ig Összesen 9962 köztörvényes és 3324 politikai bűnözőt szabadított ki az ellenforradalom. Többségük azonnal fegyvert kapott, nagy részük nyomban csatlakozott a különféle ellenforradalmi, rendszerellenes szervezetekhez.

A kiszabadultak között volt — csak a példa kedvéért említünk itt néhányat a sok közül — az 1935. évi atkári csendőrsortűz parancsnoka, Baricz Károly, akinek kezéhez nyolc ember vére tapad. Kiszabadultak Rózsa Ferenc és Schönherz Zoltán, a munkásmozgalom két mártírjának kínzói, Beál József és Bokor Gyula detektívek, szabadon bocsátották Dövényi Nagy Lajost, a Magyar Futár fasiszta förmedvény háborús bűnös szerkesztőjét. Kiszabadították és külön biztonsági konvojban ausztriai birtokaira szállították herceg Eszterházy Pált, Horthy-Magyarország legnagyobb világi földbirtokosát, akit korábban összeesküvés szervezése miatt ítéltek el. A kiszabadítottak között voltak az 1953-bain részben felszámolt „Botond Hadosztály” vezetői és tagjai is, akiknek a Rádió és a középületek elfoglalására, a raktárak és a tehergépkocsi-telepek megtámadására készített tervét már 1953-ban lefoglalták. (Nagyjából e terv szerint folytak az október 23-i akciók!)

Közönséges bűnözők is bekapcsolódtak az események irányításába. A sokszorosan elítélt Újvári József például a „nemzetőrség” VIII. kerületi „parancsnokaként” a kerületi rendőrkapitányságon ütötte fel főhadiszállását. Ő adott parancsot a kerülethez tartozó kommunisták, államvédelmi tisztek, munkásból lett vezetők őrizetbe vételére.

„Újvári több esetben részt vett a rablásokban és lopásokban is. Konkrétan . meg tudom jelölni, hogy a Bérkocsis utca és a József körút sarkán levő italboltot, a Rákóczi úti Csemege boltot, a Teleki tér és Kun utca sarkán levő italboltot, a Rózsa téri Nagycsarnokot is Újvári vezetésével törték fel és rabolták ki.” (Újvári titkárnőjének vallomásából.)

A börtönökből kiszabadult bűnözőkkel tetemesen megerősödött ellenforradalmi bandák 25-én, 26-án ugrásszerűen fokozták aktivitásukat. Október 25-én a kormány feloldotta az addig (elvben legalábbis) érvényben levő kijárási tilalmat. Ennek bejelentése után az ellenséges elemek elterjesztették a hírt: a Parlament előtt nagy tüntetés lesz. („Aki magyar, velünk tart!” — ez volt akkoriban az efféle toborzások jelszava.) A munkából hazatérő kíváncsiakkal együtt több ezer ember össze is gyűlt az Országház előtt, amikor a tömeg mögött levő házak tetejéről géppuskatűz zúdult az emberekre. Majdnem százan terültek el holtan a kövezeten. „Az ÁVO lőtt!” — ordítozták az ellenforradalmi uszítok. — „Minden ÁVO-s bűnös!” — kiabálták. Valójában a legszemérmetlenebb provokáció történt, amelynek nyilvánvaló célja az állambiztonsági szervezetnek — a rendszer akkor még legintaktabb szervezetének — a végleges befeketítése volt, és annak a lincshangulatnak a felkeltése, amely a következő napokban aztán el is árasztotta a budapesti utcákat.

Az Államvédelmi Hatóságról (amelyet ÁVH-nak, olykor korábbi neve után ÁVO-nak nevezett a köznyelv) tudni kell, hogy annak valóban bűnös vezetőit már az ellenforradalom előtt eltávolították posztjaikról. Péter Gábort, a szervezet korábbi vezetőjét már elítélték, és Farkas Mihály is, aki a kritikus években „felügyelte” a politikai rendőrséget, letartóztatásban volt, perére várt. A valóban kompromittáltakon, bűnösökön kívül, akik között jó néhányan a törvényszegés galádságait alantas indulatokból is vállalták, egy sor kiváló ember, meggyőződéses forradalmár is tevékenykedett ebben a szervezetben. Voltak köztük olyanok is, akik mihelyt rádöbbentek a koncepciós eljárások valódi mivoltára, szembeszegültek az utasításokkal, vállalva az üldöztetést, vagy az öngyilkosságba menekültek. „Államvédelmista” volt ezenkívül több ezer fiatal sorkatona, akinek a legkisebb felelőssége sem volt és nem is lehetett abban, ami 1953 előtt történt.

A parlamenti sortűz után fél órával már harsogta a vérfürdő hírét a Szabad Európa Rádió, és követelte:

„Megszüntetni a bűnös ÁVH-t!” (R. T. Holt amerikai kutató Szabad Európa Rádió című könyvében [1958., Minneapolis] megírta, hogy a SZER addigi 6—7 órás napi adásidejét október 24-től 24 órás adásidőre állították át.) A legdöbbenetesebb mindebben persze az volt, hogy Nagy Imre azonnal engedett a nyomásnak, és a Politikai Bizottságban azzal állt elő, hogy „a tömegek” követelésének eleget kell tenni. Később be is jelentette, hogy — feloszlatva a régieket — új karhatalmat alakítanak.

Hogy ez valójában mit jelentett, ez egyértelműen kiderül Kopácsi Sándor bírósági vallomásából:

„1956. október 26-án kötöttem megegyezést a felkelők vezetőivel, amikor a főkapitányságon fegyverszüneti tárgyalást folytattunk. Jelen voltak a felkelő csoportok vezetői, akik közül név szerint Dudás Józsefre, Pongráczra és Antalóczyra emlékszem. A megegyezés egy félóra alatt létrejött. Ettől kezdve a felkelők vezetői rendszeresen bejártak a Budapesti Főkapitányságra, majd október vége felé beválasztották őket a karhatalmi bizottságba … Lényegében döntő befolyásuk volt a Karhatalmi Bizottság irányításában.”

Az ellenforradalmárok ténykedéseit mind operatívabban befolyásolta az amerikai irányítás alatt álló, Münchenben székelő Szabad Európa Rádió. Akkori szerepéről sokat írtak Nyugaton, így Robert T. Holt már idézett könyvében:

„München mindennap kap távgépírón napi taktikai irányítást Magyarországgal kapcsolatban New Yorkból.”

Horváth Béla és Vámos Imre, a Szabad Európa Rádió két volt munkatársa, a Látóhatár 1962. februári számában ezt írta:

„A SZER nagy müncheni épülettömbje ezekben a napokban megtelt a világ minden részéről érkező futárokkal, a pártok és érdekeltségek küldöttségeivel, a hidegháború haditudósítóival, az úgynevezett kremlinológusokkal, akik tanácsokat adtak a kommentátoroknak. Özönével érkeztek a kábeltáviratok és utasítások New Yorkból, mit, hogyan adjanak tovább az éterben.”

A SZER nemcsak politikailag irányított, hanem konkrét katonai tanácsokat is adott a harcmodor és a harci formák kiválasztásához. Egy további idézet a Látóhatár cikkéből:

„A Szabad Európa Rádió közvetlen kapcsolatot tartott még egyes fegyveres ellenforradalmi bandákkal is. A Corvin köziekkel például oly módon, hogy este 23 órakor adta nyílt adásában rejtjeles utasításait, míg a Corvin köziek éjjel egy órakor válaszoltak, rövidhullámú rádiójuk segítségével.”

A fegyveres csoportok többségét katonailag iskolázott vezetők irányították. A legjelentősebb, a Corvin közi, már október 24-én hajnalban megalakult; elfoglalták a Corvin mozit, a Kisfaludy köz 4. számú ház első emeletét és a Práter utcai iskolát. A Rádió és a Szabad Nép-székház ostromában részt vett börtönviseltek, egykori horthysta tisztek és más levitézlett alakok, különféle alvilági figurák és néhány tucat diák alkotta az első törzsgárdát. (Itt is, mint másutt, nagy számban lumpen elemek csatlakoztak hozzájuk, akiket a rend iránti gyűlölet mellett a rablás lehetőségei is csábítottak.) Másnap, október 25-én a Corvin köz kiegészült az átellenben levő Killián-laktanyával, 28-án már több mint 300-an, 30-án ezren települtek be a jól védhető, összefüggő Corvin-komplexumba.

Ugyancsak jól védhető támaszpontot foglalt el a Baross tér 19-es számú házban az úgynevezett „Baross tériek csoportja”, valamint „Szabó bácsival”— Szabó János volt horthysta őrmesterrel — az élen a „Széna téri csoport”. Ez utóbbihoz csatlakozott egyébként egy 100 tagú „bányászcsoport” is, valójában börtönből szabadított politikai és köztörvényes bűnözők, akiket gróf Andrássy Alfréd hozott a börtönbányából Budapestre. Szabó János „szellemi” vezérének a Szabad Nép-székházat elfoglaló Dudás Józsefet választotta, aki viszont önmagát nevezte ki a „Magyar Nemzeti Bizottmány elnökének és az összes szabadságharcosok vezérének”. Nagy ellenforradalmi erőt képviselt a „Tompa utcai csoport”; ők ellenőrizték a Petőfi-hidat, a Ferenc körutat, az Üllői út és a Mester utca környékét. Emellett azt a feladatot kapták, hogy égő benzines palackokat dobjanak szovjet harckocsikra, és az előtűnő katonákat lőjék le. Ezt a „fejvadászatot” folytatta több más banda is. Csepelen Bordás András Kossuth-díjas esztergályost és Kalamár József tanácselnököt egy ilyen banda gyilkolta meg. A fővárosban több mint harminc támaszpontja volt az ellenforradalomnak.

SaLa 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: Ez Történt – Népszabadság 1956-ról – cikksorozat az ellenforradalomról)

Mint ismeretes, a budapesti diáktüntetéssel kezdődött 1956. október 23-án délután az az eseménysor, amelyet szocialista társadalmunk története mint ellenforradalmi fegyveres felkelést és nemzeti tragédiát tart nyilván, és amelyről a szocializmus-ellenes propaganda még ma is mint „dicsőséges forradalomról” emlékezik meg. Nyugaton két és fél évtizede azt is bizonygatni próbálják, hogy az október 23-i tüntetés „spontán megnyilatkozás” volt. Már akkor is tudni lehetett, de azóta temérdek bizonyítékkal dokumentálhatjuk, hogy erről szó sincs, a tüntetést és a belőle kifejlődött fegyveres akciókat tudatos előkészületek előzték meg.

Itt vissza kell utalni a múlt héten közölt sorozatunkban már részletesen taglalt 1956. júliusi párthatározatra. Az MSZMP Központi Bizottsága 1957. június 27-i beszámolójában így értékelte a júliusi határozat hatását:

„Az ellenség zavarban volt. Nyilván ő is felmérte a helyzetet, megértette: reá nézve súlyos politikai csapás lenne, ha a párt szívós munkával, mondjuk, egy esztendőn át a Központi Vezetőség júliusi határozatának irányvonala szerint dolgozna, s ezalatt kijavítaná a hibákat, s így megerősödne a párt és a népi hatalom tekintélye (…). Azért gyűjtötte össze (az ellenség — A szerk.) erőit a támadásra, a rohamra, hogy megakadályozza a pártot és az ország népét abban, hogy normális úton rendbe hozza a hibákat, és természetesen őrizze és továbbfejlessze a pozitív vívmányokat.”

Ebben a szakaszban különösen súlyosan esik a latba a revizionisták felelőssége. Ők is azután fokozták szervezkedésüket és provokatív akcióikat, hogy láthatóvá vált a pártban az egészséges erők tömörülése és aktivizálódása. Egyetlen cél lebegett a szemük előtt: Nagy Imre és csoportja kerüljön hatalomra. Vakon, tekintet nélkül a kiáltó ellenforradalmi veszélyre, felelőtlenül cselekedtek. Nem gondoltak rá, hogy ha talpra ugranak egyszer az ellenforradalmárok, a restaurációra régóta készülődő külső és belső szocializmusellenes erők, akkor őket is elsöprik. Szálláscsinálókként esetleg addig megtűrik őket, amíg ez a közvélemény félrevezetéséhez szükséges, de azután már akármennyit bizonygathatták volna szembenállásukat, ellenzékiségüket; az az érvük, hogy ők harcoltak a „legradikálisabban” a szocialista rendszer hibái ellen, nem lett volna érdem azoknak a szemében, akik magát a szocializmust tartották hibának, megsemmisítendőnek.

S pontosan ez is következett be. Az ellenforradalom hasznosította a revizionisták fellazító tevékenységét, de nem bízta rá magát a revizionistákra. Mint erről már az előző fejezetben szóltunk, az ügyet saját kezébe akarta venni, ezért mozgósította illegális szervezeteit. Aktivizálódását mutatja az is, hogy 1954-ben 53, 1955-ben 162 hírszerző ügynök ellen folytattak vizsgálatot a hatóságok, és az ellenforradalmat megelőző 18 hónap alatt 15 nagyobb és 30 kisebb ellenséges szervezkedést lepleztek le. A nyilvántartások szerint mintegy 250-re tehető azoknak a kisebb-nagyobb illegális szervezeteknek és csoportoknak a száma, amelyek 1956 októbere előtt Magyarországon működtek.

Nyilvánvaló: amíg szilárd volt az állam, az ország rendje, nem kellett feltételezni, hogy a vérgőzös összeesküvők kezet emelnek a néphatalomra. Csakhogy 1956 nyarán és őszén olyan helyzet alakult ki, amikor ezekkel a kísérletekkel is másképp kellett számolni; rég múmiáknak hitt elemekből is aktív felforgatok lehettek. (S lettek is.) És olyan tervekből, amelyeket korábban megbomlott agyak képzelődéseinek tarthattak volna, puccsista akciók születhettek. Ezek az előkészületek teljesen megfeleltek annak, amit az USA képviselőházi vitájában — a felforgatásra szánt összeg felemeléséről szóló előterjesztés alkalmával — 1956-ban Kerstein képviselő mondott:

„… a felszabadítást nem lehet elérni csupán propagandával és parlamenti manőverekkel, a felszabadítás megfelelő időben végrehajtott erős akciókat követel.”

S persze a propagandát sem vetették meg. 1956 őszén szó szerint vissza lehetett hallani azokat a jelszavakat, követeléseket, amelyeket már 1956 tavaszától az ellenséges adók sugároztak, elsősorban a Szabad Európa Rádió. Legfőbb célpontjuk a magyar—szovjet barátság és szövetségi viszony volt, amelyet „idegen uralomnak” neveztek; a külkereskedelmi elszámolások nyilvánosságra hozatalától a szovjet csapatok kivonásáig terjedtek követeléseik. Az1956-os belpolitikai jelszavak java részét is ők fogalmazták meg először: a szólás- és sajtószabadság mellett az összes politikai foglyok azonnali szabadon bocsátását követelték (ideértve a háborús bűnösöket, a fasiszta gyilkosokat is); a gazdasági élet problémái ürügyén a tervgazdaságot és a szocialista tulajdonviszonyokat támadták, sztrájkjogot követeltek; az igazi demokráciát azonosították a többpártrendszerrel.

Október 23-a közvetlen előzményeihez tartozott, hogy Gerő Ernő, az MDP Központi Vezetőségének első titkára, Apró Antal, Hegedűs András, Kádár János, Kovács István, a Politikai Bizottság tagjai Münnich Ferenc belgrádi nagykövettel együtt október közepétől — párt- és kormányküldöttség tagjaiként — Jugoszláviában tartózkodtak, s köztudott volt, hogy csak október 23-án térnek haza. Október 21-én este — feltehetően azoknak a katonatiszteknek a közbejöttével, akik később oly szorosan együttműködtek Nagy Imrével — leállították a néphadsereg karhatalmi felkészítését szolgáló terv végrehajtását, ismét engedélyezték a szabadságokat. (Erről tudomást szereztek az ellenforradalmi erők is.)

A 23-i tüntetés egyik lényeges és közvetlen előzménye — más egyetemeké mellett — a műegyetemisták október 22-i gyűlése, amelyet eredetileg későbbre terveztek, de a revizionista szervezők javaslatára hirtelen előbb megtartottak. A gyűlés egyik részvevője — az egyetem egyik adjunktusa — így tanúskodott az összejövetelről:

„A gyűlésen nagy vita keletkezett arról, legyen-e tüntetés vagy sem. Cholnoky rektor a tüntetés ellen foglalt állást … Ez adta az Indítékot Nagy Imre jelenlevő hívének, hogy ismét szót kérjen. Üdvözölte a diákok kezdeményezőkészségét és azt mondta, csatlakozik ehhez. Az utóbbi időben hallgatja Londont, Párizst, Belgrádot, amelyek nagyon hiteles, reális adatokat szoktak közölni, és adásuk jobban megfelel a valóságnak, mint a mi rádiónké. Arra buzdította a diákokat, hogy másnap csináljanak tüntetést, sőt, követeléseik jegyében tüntessenek. Demagóg hangnemben még néhány dologról beszélt, valósággal ordítva, kikelve magából, beszéde élesen szovjetellenessé fajult.” (Nagy Imre és bűntársai bűnperéből; kiadta a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatala 1958.)

A gyűlés 14 pontba foglalt követeléslistát fogadott el, amelyben áttételesen már szó volt a Varsói Szerződésből való kilépésről, az alkotmányban lefektetett rend megváltoztatásáról. Mint Losonczy Géza saját kezűleg írt naplójából tudjuk, Nagy Imre személyesen is foglalkozott e kiáltvány közzétételével; Losonczy szó szerint ezeket jegyezte fel:

„Nagy Imrének az volt az álláspontja, hogy Benke ne akadályozza meg a 14 pont leadását.” (Benke Valéria akkor a Rádió elnöke volt. A 14 pont leadására nem került sor. — A szerk.)

A Petőfi-kör adminisztrátora tanúvallomásában ezt mondta a tüntetés előkészítéséről:

„A Petőfi-kör vezetősége október 22-én határozatot hozott, hogy részt vesz a másnapi tüntetésen … Olyan volt az épület, mint egy főhadiszállás, a küldöttségek állandóan váltották egymást.” (Fehér Könyv 1958.)

A párt belső helyzetét jelzi a párt központi lapjának, a Szabad Népnek az október 23-i vezércikke, amely Új tavaszi seregszemle címen jelent meg. A lap, amelynek több szerkesztője akkor már Nagy Imre vonalát követte, a 22-i diákgyűlések mellé állt, és lényegében szembeszállt azokkal, akik e gyűlésekből kihallották a disszonáns hangokat. A sajtóban egyébként is — még az addigiaknál is jobban — felerősödött ezekben a napokban a revizionista demagógia.

A párt- és kormányküldöttség 23-án reggel érkezett vissza Jugoszláviából Tájékozódni sem volt idejük, úgy elárasztották a Politikai Bizottságot a különféle küldöttségek, amelyek türelmetlenül követelték az aznapi felvonulás engedélyezését. (Nagy Imre hívei nem kevesebb, mint hat küldöttséget menesztettek a délelőtt folyamán.) A Politikai Bizottságban erősen megoszlottak a vélemények; voltak, akik kategorikusan ellenezték a tüntetés engedélyezését, mások mellette voltak, mert még mindig éltek az illúziók a megmozdulás spontán jellegéről, a kezdeményezés jó szándékáról. De másféle illúziók is voltak; nevezetesen, hogy ha fél re csúszna a demonstráció, a hatóságoknak módja volna „30 perc alatt” — így hangzott el egy előző napi munkásgyűlésen Csepelen! — helyreállítani a rendet. Ez az utóbbi álláspont játszott talán leginkább közre abban, hogy végül is hozzájárultak a rendezvény megtartásához.

A bizonytalankodás a részvevőket ingerlékenyebbé tette, a provokátorokat felbátorította. A belügyminiszter — a közrend megőrzése érdekében — déli 1 órakor a rádióban még a gyülekezési és felvonulási tilalmat ismertette, ugyanezt fél 3-kor már visszavonta. Az ingadozás azoknak kedvezett, méghozzá nagyon, akik ezen a napon éppen azt akarták bebizonyítani, hogy a rendszer felbomlóban van, itt az ideje a frontális támadásnak.

Minden budapesti karon, már a kora déli órákban, összehívták az egyetemistákat azzal, hogy tüntetni mennek a Bem-szoborhoz, a „magyar—lengyel barátságért”. Poznanban ugyanis tömegmegmozdulások voltak már júniusban, majd október 21-én Gomulka lett a lengyel párt első titkára. Ezzel az apropóval olyan egyetemista fiatalokat is mozgósítani tudtak, akik gyanútlanul, mit sem sejtve a valódi szándékokról, együttérzésüket kívánták kifejezni a lengyel megújulás iránt.

Az első úti állomás a Petőfi tér volt. Érthetően, nagy, kíváncsi tömeg vette körül a felvonulást, köztük az útvonalhoz közeli munkahelyekről sok dolgozó is látni akarta, mi történik. Elterjedt annak a híre, hogy a DISZ Központi Vezetősége egyetért a tüntetéssel, és hogy tagjainak egy része csatlakozik a menethez. Őket nyilván az az elképzelés vezette, hogy részvételük, jelenlétük a helyes mederben tarthatja a tüntetést. (Kádár János 1956 decemberében, az események egyik tanulságaként utalt arra, hogy „tigrisen nem lehet lovagolni”.) A tömeg közé mind nagyobb számban keveredő provokátorok valóban rövid idő alatt átvették a kezdeményezést. A nemzeti zászlókból kivágták a népköztársasági címert, a vörös zászlókat eldobták vagy felgyújtották, irredenta szólamokat skandáltak. Az egyetemisták tisztességes szándékú tömegei mind dermedtebben hallgatták, miként kiabálnak be „vezérhangok” olyan jelszavakat, mint: „Le a vörös csillaggal!”, „Ruszkik, haza!”, hogyan szerveződnek rögtönzött szavalókórusok …

Hadd idézzünk fel csak egyet azok közül, akik már a Bem téren a fiatalok közé keveredtek, a Kik voltak, mit akartak című dokumentáció alapján (Hollós Ervin könyve, Kossuth Könyvkiadó, 1967):

„Stammberger György egykori SS-százados szintén ott van a tüntetők között. Estére, vagyis órák alatt már fegyveres csoportot szervez, és a Rádiót ostromolja. A Rádió elfoglalása után ő javasolja, hogy a Rádió védelmezőinek a kivégzését ne a temetőben, hanem az eredeti tervtől eltérően, a helyszínen hajtsák végre. A Rádióból Rákosszentmihályra megy, ahol fegyveres ellenforradalmi csoportot alapít. Itt két nap múlva, az övéi között, nyugodtan megmondhatja, hogy SS-százados volt, és a Rádió elfoglalásában részt vett.”

A tüntetők száma — amíg a Petőfi térről a Bem téren át a Parlamenthez értek — mintegy százezerre növekedett. E néhány óra alatt nemcsak a jelszavak lettek mind vadabbak; az egész légkör megváltozott. Mire leszállt az este, a budapesti utcákon egy egészen más közeg uralkodott — akik ismerték a 45-ben megbukott ellenforradalmi rendszer világát, azoknak összeszorult a torka, úgy tűnt sokaknak, visszajött a múlt.

Jellemző epizódja a Parlament előtti gyűlésnek, amelyen a részvevők kívánságára Nagy Imre rövid beszédet mondott, hogy őt is lehurrogták, mert szavait így kezdte: „Elvtársak!” Fülsiketítő fütyülés, dühöngő kiáltások orkánja fogadta ezt a megszólítást: „Nem vagyunk mi elvtársak!” — ordították. Újra belekezdett a szövegbe, most már „helyesbítve” magát: „Honfitársak! Barátok!” Enyhe, inkább kényszeredett taps honorálta a helyesbítést, de szavai így is hatástalanok maradtak; a Szózatot is hiába énekeltette.

Csak akkor mozdult meg a tömeg, amikor az a hír terjedt el, hogy a Rádiónál „lövik az embereket”. A legtöbben szedelőzködtek: irány haza, erről már nem volt szó. A híresztelés tudatos koholmány volt (akkor még egyetlen lövés se dördült el a Bródy Sándor utcában), és ugyanazok terjesztették el, akik addigra teherautókat hozattak a Kossuth Lajos térre, amelyeken több száz tüntetőt a Rádióhoz szállítottak.

Az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottsága 1956. decemberi határozata így elemezte az október 23-án kezdődött eseményeket:

„Az október 23-án Budapesten tüntető fiatalok többségét a Rákosi—Gerő-klikk hibái és vezetési módszerei feletti elkeseredésében az a szándék vezette, hogy a hibákat megszüntetve, a népi demokratikus rendszer alapjait megerősítve, a szocializmus építésének útján haladjon az ország … Az októberi események minden részvevője tudja azt is, hogy már a budapesti fegyveres felkelést megelőző órákban — a délutáni diáktüntetésen — megjelentek az olyan, kimondottan ellenforradalmi jelszavak és követelések is, mint »Le a vörös csillaggal!«, »Ne használd az elvtárs szót!«, »Nem, nem soha!«, s ugyanakkor megkezdődött a vörös zászlók égetése is. Az ellenforradalom … már a felkelés első óráiban, október 23-a estéjének katonai akcióiban is szervezetten vett részt, és tudatosan, saját céljai irányában befolyásolta az eseményeket …”

Ami október 23-án, az esti órákban és az éjszaka folyamán történt — vagyis az ellenforradalom fegyveres támadása a néphatalom kulcsfontosságú intézményei ellen, a katonai puccsok rendje és módja szerint —, mindez nem szerepelt a revizionisták terveiben. Az ellenforradalom már ezen az estén túllépett rajtuk. Ez nem menti, hanem súlyosbítja a felelősségüket, ám fontos tisztázni, különben érthetetlenné válik: mi történt a következő napokban, amikor egy ideig azt lehetett hinni, hogy Nagy Imre és elvbarátai is ellenzik a fegyveres ellenforradalmat, csupán erő híján tesznek engedményeket.

Ezeket a fegyveres akciókat, semmi kétség, „hivatásos” puccsisták szervezték meg és hajtották végre, profi terrorkülönítményesek, akik nem haboztak a cselekvésben. Mint az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának 1956. decemberi határozata is megállapította:

„Mindenki előtt világos volt, hogy azokat a katonai manővereket, amelyek gerillacsoportok részvételével, a Rádió ostromával egyidejűleg, a legfontosabb katonai és állami vezetési szervek, a józsefvárosi telefonközpont nemzetközi vonalának osztálya, a lakihegyi rádióállomás, a Ferihegyi repülőtér, a Fegyvergyár, a Timót utcai katonai fegyverraktár elfoglalását célozták, nem az október 23-án délután békésen tüntető egyetemi hallgatók, hanem csak igen tapasztalt és képzett ellenforradalmi diverzánsok szervezhették meg.”

A nyugat-berlini Tagesspiegel négy nappal az események után, október 27-én, ugyanezt állapította meg:

„A felkelők pontosan kidolgozott stratégiai terv szerint jártak el. Rajtaütésszerűen kaparintották meg Budapest hat ideggócát.”

A Rádiónál 1956. október 23-án este 8 óra 4 perckor adták le az első lövéseket. A védők viszont csak éjfél után kaptak teljes tűzparancsot. Addigra a helyzetük már reménytelenné vált. Tehergépkocsik egymás után szállították ide a fegyveres csoportokat; ezek megszállták a szemközti házakat, onnan tüzeltek az épületre. A védők között mind több volt a halott és a sebesült. Végül is az ellenforradalmárok elfoglalták az épületet. (Más kérdés, hogy az adót addigra már átkapcsolták a Parlamentbe.)

Az akciók egy másik célpontja a József-telefonközpont volt, ahová a nemzetközi vonalak futottak be. Az egyik szemtanú, Gróf Konrád feljegyzéséből:

„A Horváth Mihály tér 2-es számú házban lakom, onnan néztem végig, mi történik 23-án este 23 órakor. A három teherautóval érkezett civil fegyveresek két részre oszlottak. Eközben állandóan járt egy BMW személykocsi, amely utasításokat adott. A hátsó kaput egy háromtonnás tehergépkocsival betörték és a tömeg betódult a posta hátsó udvarára.” (Párttörténeti Intézet Archívuma.)

Ami a fegyvereket illeti, az ellenforradalmi kommandóknak — kis számban — Nyugatról behozott géppuskáik is voltak; az egyetemek katonai oktatási tanszékeiről és a különböző sportegyesületekből hoztak el fegyvereket; volt, ahol egyszerűen elvették a katonáktól, rendőröktől, akiket — kellő vezetés, eligazítás, parancsok híján — könnyű volt lefegyverezni. De a legtöbb fegyvert a honvédségi fegyverraktárakból, illetve a fegyvergyárakból, erőszakkal szerezték meg. Az egyik később felelősségre vont és elítélt részvevő így számolt be a Lámpagyár elleni támadásról:

„A Rádiótól mentünk. A Lámpagyárhoz érve a csoport egy része behatolt a gyárba, hogy fegyvert szerezzen, a másik része azért maradt kint, hogy biztosítsa a gyárban levőket. Közben autóval megérkezett az igazgató és a párttitkár, valamint egy ismeretlen. Körbefogtuk, megfenyegettük. Ezalatt a másik csoport megtalálta odabenn a fegyverraktárat, és elkezdődött a fegyverek kiszállítása …”

Az első este egyik gondosan szervezett akciója a Dózsa György úti Sztálin-szobor ledöntése volt, ahol fegyveres civilek kíséretében már kora este csoportok jelentek meg lángvágó berendezésekkel, csörlőkkel, tehervontatokkal; a szobrot ledöntötték, és még az este folyamán a Rákóczi út és a Nagykörút kereszteződéséhez szállították; ott verték szét kalapácsokkal. Erre sem spontánul került sor; az ellenforradalmárok jelképnek szánták, s nem a sztálini személyi kultusz, hanem a Szovjetunió elleni jeladásnak, a szovjetellenes hisztériakeltés eszközének. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy ezzel egy időben — a vörös csillagokon és a vörös zászlókon kívül — folyt a Lenin-képek sárba tiprása; leszedték a Lenin körút utcatábláit, égették Marx és Engels könyveit és így tovább.

Az erőszaknak még útját lehetett volna állni, ha a politikai vezetés és a népköztársaság fegyveres szervei kellő gyorsasággal és határozottsággal léptek volna fel.

Gerő Ernő először ugyan halogatta a Központi Vezetőség összehívását; este fél 8-kor még azt közölte a rádió, hogy október 31-én ül össze a testület; fél 9-kor már arról volt szó, hogy néhány napon belül, fél 11-kor viszont felhívást intéztek a KV tagjaihoz, hogy azonnal üljenek össze. Gerő este 8-kor rádióbeszédet mondott, amely a rend helyreállítására, a nyugalom megőrzésére szólított fel, óvott az ellenforradalmi veszélytől; azonban mindez pozitív hatás nélkül maradt, egyfelől mert nem kísérték a szükséges intézkedések, másfelől mert Gerő fellépése ingerelte a közhangulatot, amit az ellenforradalmi agitátorok ügyesen ki is használtak. Elterjesztették és a városban futótűzként el is terjedt, hogy Gerő „csőcseléknek” nevezte a tüntetés részvevőit, amiről szó sem volt; sem ezt a szót, sem hasonló kifejezéseket nem használt.

Az éjszaka folyamán megtartott ülés már felismerte a helyzet súlyosságát, és ennek megfelelően is határozott. Az MSZMP Központi Bizottságának beszámolója erről ezt mondta az 1957-es országos pártértekezleten:

„Október 24-re virradóra a Központi Vezetőségnek volt harci programja. Ha e harci programhoz tartjuk magunkat, az ellenforradalmi lázadás nem tudott volna ilyen mértékben kibontakozni, és ilyen károkat okozni. Miből állt a Központi Vezetőség harci programja? Abból, hogy aki fegyverrel támad a magyar állam intézményeire, az ellenforradalmár, és azt fegyverrel kell megsemmisíteni. Tömöríteni kell az erőket, mozgósítani kell a hadsereget, az államvédelmi, a karhatalmi erőket, és minden mozgósítható erőt, fel kell fegyverezni a munkásokat. A Szovjetunióhoz kell fordulni, hogy szükség esetén — mivel látszott, nem csupán belülről kezdeményezett ellenforradalomról van szó — a Szovjetunió katonai segítségét is kérjük … Ezen a Központi Vezetőségi ülésen, ahol a harci programot kidolgoztuk, jelen volt Nagy Imre is. Nagy Imre ezzel a programmal egyetértett.”

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!