(idézet: Ez Történt – Népszabadság 1956-ról – cikksorozat az ellenforradalomról)
Október 27-én a lapok rendkívüli kiadásban közölték, hogy Nagy Imre megalakította „nemzeti kormányát”. A kormány összetétele annyiban világosan utalt a koalíciós időkre, hogy a miniszterelnök helyettesei között, a kommunisták képviselője mellett helyet foglaltak volt kisgazdapárti és volt nemzeti parasztpárti politikusok. A miniszterek többsége az MDP tagja volt, java részük már korábban is vezetett tárcát. De a régi koalíciós pártokból is olyanok vettek részt, akik annak idején azok baloldalához tartoztak. Ez alól Tildy Zoltán, a Független Kisgazdapárt volt elnöke és Kovács Béla, egykori főtitkára volt a kivétel. Ami az utóbbit illeti, ő később segítette a konszolidációt, de ekkor még egyértelműen a hatalom jellegének megváltoztatása mellett volt; 1956. október 27-én így nyilatkozott a sajtónak:
„Szükségesnek láttam egy koalíciós kormány megalakítását, mivel lehetetlen, hogy a Magyar Dolgozók Pártja egyedül vigye tovább az ország ügyeit … Nyilvánvaló hogy az új kormány feladata nemcsak az ország ügyeinek jobb vitelében kell hogy megnyilvánuljon, hanem országunk demokratikus alapjainak lerakásában is …”
A koalíciós jelleget volt hivatva alátámasztani a „nemzeti” elnevezés is. Ami a kommunista minisztereket illeti, olyanok is bekerültek a kormányba, akiknek a régi pártvezetéssel már korábban politikai konfliktusaik voltak, mint — hogy csak a legismertebbeket nevezzük meg — Münnich Ferenc vagy Lukács György, de azért nem osztották Nagy Imre nézeteit. Egyébként sem helyes azt képzelni, hogy e kormánynak valami egységes platformja lett volna. Többen például igen határozottan ellenezték Nagy Imre terveit a Varsói Szerződésből való kilépésre. Csakhogy a törvényes rend itt is felbomlott. Nagy Imre néhány tanácsadójával döntött el mindent.
Az ellenforradalom, ugyancsak a revizionisták támogatásával, nemcsak fegyveres támaszpontokat létesített, hanem kiépítette politikai hadállásait is. Az egyik jelszó az volt, hogy „Minden üzemben válasszák meg a munkástanácsokat!” Ami az adott szituációban korántsem az üzemi demokrácia szélesítését vagy kiterjesztését jelentette, hanem azt, hogy az üzemekben a párt helyett a munkástanácsok vegyék át a politikai vezetést. A kommunisták is rájöttek erre, és jó néhány üzemben azzal vágtak elébe, hogy ők kezdeményezték a munkástanács megalakulását. De többnyire nem ez történt; legtöbbjüket deklasszáltak alakították meg, köztük sokan a szocialista rendszer esküdt ellenségei, akik a politikai hisztéria légkörében terrorizálták a munkásokat; no meg a zavarosban halászó, karrierista ambícióktól fűtött elemek, akiknek legfőbb gondjuk az üzemi vezetők diszkreditálása, elmozdítása volt — személyes pozíciók reményében. Egyébként a dolgozók egyszerű többsége sem választotta ezeket a szerveket. Országos sztrájk lévén, csak egy töredékük volt jelen az ún. „választásoknál”.
A Villamosgép- és Kábelgyárban például október 27-én a munkástanács-választásnál 161 dolgozó volt jelen, holott a gyárnak több mint kétezer dolgozója volt. A Kender-Juta 1600 dolgozójából — a korabeli jegyzőkönyv szerint — 63-an voltak jelen a munkástanács-választásnál. A Kőbányai Sörgyárban — a munkástanács október 30-i jegyzőkönyvéből — mindössze negyvenen választották meg a munkástanácsot. Egy sereg helyen néhány ember egyszerűen jegyzőkönyvbe vétette, hogy „a munkástanács megalakult”. Ezeknek a testületeknek nagy szerepet szántak, ők lettek volna hivatva biztosítani, hogy az új hatalom a munkásosztály nevében is felléphessen.
Sok helyen majdnem ugyanígy ment végbe az ún. forradalmi bizottságok, nemzeti bizottmányok stb. megalakulása — vállalatoknál, állami intézményeknél, társadalmi szervezeteknél, az egyetemeken és az iskolákban. Ezeket többnyire a revizionisták hozták létre, másutt kimondottan ellenforradalmárok ragadták magukhoz a kezdeményezést; de akadtak, elég szép számban, olyan helyek is, ahol csak tessék-lássék módon alakultak meg, azon az alapon, hogy a legjobb, ha maguk közül valakiket gyorsan kineveznek, eleget téve a tömegpszichózisnak, nehogy bajkeverő elemek befurakodjanak.
Hogy az események megállíthatatlanul mennek a maguk végkifejlete felé, azt különösképpen a Szabad Nép két vezércikke érzékeltette; az első, az október 28-i is már végzetes engedményeket tett az utcának. Nagy nemzeti demokratikus mozgalomnak nevezte a megmozdulást, ha még hangsúllyal szólt is az ellenforradalmi veszélyről. Az október 29-i cikk viszont már teljes egészében — Nagy Imre 28-i rádióbeszédének vonalát követve — a hangsúlyt az előbbire tette, hajnalhasadásként üdvözölte az ellenforradalmat, hazafias hősökként ünnepelte a fegyveres támadókat, véráldozatuk nagyszerűsége előtt tisztelgett. Nagy Imre és köre a párt vezető szerveinek háta mögött jelentette meg ezeket az írásokat.
Mint erről Kádár János az MSZMP 1957-es országos értekezletén beszámolt:
„Nem egy kérdésben és nem egy alkalommal voltak hasonló helyzetben a párt vezető szervei … Ismeretes, hogy a Corvin közbe befészkelődött ellenforradalmi banda megsemmisítésére megvolt a katonai terv. Azt hiszem, reggel öt órára volt kitűzve a támadás. Fél ötkor Nagy Imre felhívta Apró elvtársat, ö volt a Politikai Bizottság részéről a HM-ben, s közölte vele, hogy ha a támadást megindítják, lemond.”
A pártvezetés egysége ily módon természetesen teljesen felbomlott. Október 28-án délelőtt az MDP Központi Vezetősége gyakorlatilag fel is oszlatta magát, és egy pártelnökségre ruházta a tennivalókat.
Ezzel szinte párhuzamosan kezdeményezés indult, hogy az MDP helyett új párt alakuljon. Akik ezt legelőször felvetették, azok előtt szinte csak az a cél lebegett, hogy megszabadítsák a pártot a Rákosi—Gerő-féle vezetés erkölcsi tehertételétől, kompromittált örökségétől. Pedig a párt megújhodásának ugyanennyire fontos feltétele volt — s ez akkor különösképpen előtérben állt —, hogy a szervezet lökje ki magából az árulóvá vált Nagy Imrét és revizionista csoportját. Az új párt nevében a húszas években egy ideig működött Vági-féle MSZMP hagyományához nyúlt vissza, ha némileg módosította is az elnevezést, hiszen azt a pártot Magyarországi Szocialista Munkáspártnak hívták, míg az új neve Magyar Szocialista Munkáspárt lett. Első titkárnak Kádár Jánost választották meg, aki, köztudottan, két nappal később kivált a budapesti központból, szakított Nagy Imrével, és november első napjaiban forradalmár társaival megalakította a forradalmi munkás-paraszt kormányt.
De addig még iszonyatos megpróbáltatások vártak azokra, akik a kibontakozást keresték. Október utolsó napjaiban valósággal elszabadult a pokol; a fehérterror gátlástalanul garázdálkodott. Nagy Imre bejelentése az államvédelmi szervezet feloszlatásáról az ellenforradalmi csőcseléket arra bátorította, hogy válogatás nélkül lincseljen, gyilkoljon. Elég volt rákiáltani egy barna cipős járókelőre, hogy „ávós”, és máris hurkot vetettek a megbélyegzett nyakára, s felhúzták a következő fára. (1953 óta az állambiztonsági szervezet a Belügyminisztériumhoz tartozott, amelynek hivatásos és sorozott állományú tagjai egyenruhájukhoz barna cipőt kaptak, amit civil ruhához is használhattak.) Nemcsak államvédelmiek meggyilkolására buzdított a terror; tanácselnök és gyárigazgató, pártmunkás és rendőrtiszt, karhatalmista kiskatona és tudományos dolgozó egyaránt esett áldozatul a gyilkosoknak, vétlen járókelőket koncoltak fel.
A düsseldorfi Deutsche Volkszeitung írta néhány héttel később, a magyar ellenforradalom eseményeit felidézve:
„… Attól az időponttól fogva, hogy Budapestet elhagyták a szovjet páncélosok, szörnyűséges tömegmészárlás, valóságos Szent Bertalan-éjszaka kezdődött.”
Nincs itt hely, hogy az idehaza folyó események mögé felrajzoljuk a nemzetközi politika panorámáját, de tudni kell: október 29-én, amikor a szovjet csapatok —, amelyek érvényes nemzetközi szerződések alapján tartózkodtak hazánk területén — a Nagy Imre-kormány felszólítására elhagyták a magyar fővárost, megkezdődött az izraeli fegyveres akció Egyiptom ellen, amely október 31-én angol—francia—izraeli intervencióvá szélesült. (A támadást valójában későbbre tervezték, amint ezt Mose Dajan Napló a sínai hadjáratról című írása is tanúsítja; az izraeli, a francia és az angol hírszerzésnek olyan egyeztetett információi voltak, hogy „Magyarországon októberben jelentős eseményekre kerül sor”. Ez az értesülés módosította a tervezett időpontot.)
Az agresszorok ki akarták használni, hogy a Szovjetunió figyelmét lekötötték a magyarországi események. Október 30-án a szovjet sajtó pártdokumentumot tett közzé, amely a XX. kongresszus szellemében önvizsgálat tárgyává teszi a Szovjetunió viszonyát az európai népi demokratikus országokkal. A reakció egész sor nyugati országban provokatív támadásokat intézett a testvéri kommunista pártok ellen; a szélsőjobboldali körök arra ösztökélték a kormányokat, nyújtsanak fegyveres segítséget a magyar ellenforradalomnak. Ez volt az a helyzet, amelyben az ellenforradalom már nem ismert határt; biztosra vette, hogy övé a győzelem.
Mindez együtt sem volt elegendő arra, hogy Nagy Imre és társai visszaforduljanak a végzetes úton. Ellenkezőleg. Miután engedményeikkel lehetővé tették, hogy az ellenforradalom — kézbe véve a hatalom kulcspozícióit — átlépjen rajtuk, most mindent megtettek, hogy csatlakozzanak hozzá, kielégítsék követeléseit. Az árulás így vált teljessé. Nagy Imre október 30-án az Országháznál összegyűlt tömeg előtt már szinte mindent szentesített, amit az ellenforradalom kívánt. Mi sem tanúsítja jobban a maradéktalan kapitulációt, mint az állami karhatalom összevonása az ellenforradalmi bandákkal. Kopácsi Sándor erről így vallott:
„Október 29-én Nagy Imre a Parlamentből azt az utasítást adta nekem, hogy szervezzem meg az új karhatalmat, amelynek tagjai sorába be kell vonni a felkelőket, és meg kell alakítani a nemzetőrség vezető szervét, a Forradalmi Karhatalmi Bizottságot.”
Megalakították. Élére Király Béla volt horthysta vezérkari tiszt került, akit kémkedés miatt 1951-ben életfogytiglani börtönre ítéltek, és mert bűnösnek bizonyult, nem is rehabilitálták soha. Hogy miért mégis őrá esett Nagy Imre választása, arra némi fényt vet Király október 28-i keltezésű levele, amely Jánosi Ferencnek, Nagy Imre vejének szólt:
„Szinte elönt a keserűség, ha arra gondolok, hogy épp most, éppen ebből, a szívemhez oly közel álló munkából kellene kimaradni. Igaz, hogy e pillanatban formailag nem vagyok rehabilitálva … Forradalmi idők forradalmi intézkedéseket kívánnak: nem elég-e tehát egy rövid parancs rendfokozatomba való visszahelyezésemre és munkafeladatom kijelölésére? Arra kérlek, gondolatban fontold meg, múltam, az általad ismert munkakedvem, az ötéves börtön nem tesz-e alkalmassá, hogy ebben a munkában részt vegyek? Azt gondolom, hogy a HM vezérkari főnökségén lenne a helyem …”
Mint Nyugatra szökése után az ENSZ ún. magyar bizottságának tett jelentéséből tudjuk, Király Béla nyomban hozzá is látott „a szívéhez oly közel álló” munkához. A Life című amerikai hetilap 1957. február 18-i számából egy részlet:
„Egy éjszaka és egy nap alatt kidolgoztuk programunkat … Megmutattam írásban lefektetett javaslatainkat Nagy Imrének, aki néhány szó kicserélését javasolta, majd — egyetértve a javaslattal — aláírásával ellátta. Büszkén mentünk ki a nagy előszobából, hivatalos megbízatással felhatalmazva, hogy a két minisztériumot (a Honvédelmi és a Belügyminisztériumot A szerk.) ellenőrizhetjük, felállíthatjuk a nemzetőrséget.”
Mint már a Sztálin-szobor ledöntése mutatta, az ellenforradalomnak volt gondja olyan akciókra is, amelyekkel felszíthatták a közhangulatot. Ezek közé tartozott annak az agyrémnek a terjesztése, hogy a Köztársaság téren, a budapesti pártbizottság székházában „államvédelmi ügynökök” rejtőznek, akik ott diákokat tartanak fogva. Ez a rémhír már előrevetítette a későbbi események árnyékát.
Október 29-én este Kádár János felkereste a pártbizottságon Mező Imrét, aki régi mozgalmi harcostársa volt; kettőjüket a Rákosi-féle politika ellen vívott közös küzdelem is összefűzte. Megbeszélésük alapján, amelynek tárgya a rendszerhez hű erők felfegyverzése volt, másnap kora reggel Mező Imre értekezletet hívott össze a pártbizottságon.
Ugyanebben az időszakban kezdődtek meg az ellenforradalmárok előkészületei a pártház ostromára. Timus Lajos, a Baross téri fegyveres csoport egyik századparancsnoka a bíróságon erről így vallott:
„Október 29-én este Nickelsburg László levelet kapott a Corvin közi parancsnokságtól. A levél tartalmát velünk, parancsnokokkal közölte. Az állt benne, hogy a budapesti pártbizottság székházát el kell foglalni, mert sok államvédelmista van ott, a létszám még nincsen megállapítva, de a forradalom győzelme érdekében a pártház elfoglalása feltétlenül szükséges. Azt is közölte a levél, hogy október 30-án reggel 9 órakor kezdődik a támadás.”
Így is történt; a kora reggeli parancsnoki felderítés után, pontosan 9 órakor a tér fái között feltűntek az ellenforradalmárok géppuskás alakulatai, és 10 óra 10 perckor elkezdődött a támadás.
A Köztársaság téri „ostromban” és vérengzésben részt vettek a Corvin közi, a Práter utcai, a Baross téri, a Hársfa utcai, a Víg utcai, az Almássy téri, a Tompa utcai, valamint a Szabad Nép-székházban tanyázó fegyveres csoportok; a védelem összesen két karhatalmi szakaszból állt.
A központi szervektől mindössze hat harckocsi érkezett, de három harckocsi legénysége nem engedelmeskedett, sőt, parancsnokuk határozott utasítása ellenére, elkezdte ágyúzni a pártházat, amelyet csak kézi tüzelésű fegyverekkel védtek. Az árulást persze óriási ovációval fogadták az épületet körbefogó gyülevész bandák. Ebben a helyzetben — Asztalos János és Papp József ezredesek javaslatára — Mező Imre elrendelte a tüzelés beszüntetését. Fehér zászlókat tűztek az ablakba, és hárman — Asztalos, Papp és Mező — fehér zászlóval kiléptek a kapun. Az ellenforradalmárok tüzet nyitottak rájuk. Mindhárman összeestek. Asztalost agyonverték, Papp ezredest körbefogták, valaki tőrrel felvágta a még élő ember mellét, és a csürhe őrjöngése közepette kitépte a szívét. Mező Imrét a zűrzavarban sikerült még elszállítani; a kórházban halt bele sérüléseibe. Az ellenforradalmi csoportok kézigránátokat hajítva behatoltak az épületbe. A védők közül huszonöten haltak meg: ketten már az előzetes lövöldözés közben, huszonhármán azután, hogy az ellenforradalmárok, köztük hírhedt köztörvényes bűnözők és fasiszta gyilkosok, elfoglalták az épületet. Bestiálisan mészárolták le őket. Voltak, akiket a lábuknál fogva akasztottak föl, az egyik államvédelmi sorkatonának a kezét, a másiknak a fejét vágták le. Többen csak azért menekültek meg, mert akadtak a tömegben bátor és emberséges emberek, akik különböző manőverekkel kimentették a sebesülteket.
„A hatalom megszilárdításához, a forradalom győzelméhez szükség volt a Köztársaság téri pártház elfoglalására …” — mondta másnap Király Béla a Killián-laktanya kultúrtermében tartott „parancsnoki” értekezleten. És ezen az értekezleten részt vett Maléter Pál honvéd ezredes, utóbb a Nagy-kormány honvédelmi minisztere és Kopácsi Sándor rendőr ezredes, a budapesti főkapitányság vezetője!
Mindezek után az ellenforradalmi vezérkarnak már csak az volt a problémája, hogy a pártházban semmiféle fogoly diák nem volt. De ezen is „segítettek”; elterjesztették, hogy a Köztársaság tér alatt „titkos kazamaták” vannak, azokban őrzik a rabokat. Király Béla parancsot adott, hogy ássák fel a teret, kutassák fel a „börtönpincéket”: a hangulat szítását ez is csak elősegíthette. Tizenöt méter mélyre is leástak az odavezényelt hatalmas munkagépek. Persze semmit sem találtak; kazamaták ugyanis nem léteztek a Köztársaság tér alatt.
A Szabad Európa Rádió már az ellenforradalmat megelőzően megkezdte, és most persze folytatta Fekete Hang című műsorát. Ebben név szerint fenyegették meg a hadsereg, az államvédelem, a rendőrség, a határőrség, az igazgatási szervek, a sajtó és természetesen a párt kádereit, országosan vagy helyileg ismert, a szocializmus eszméihez hű személyeket.
„November 1-ig országosan 3 ezer kommunistát vettek őrizetbe az ellenforradalmárok, és több mint 10 ezer köztisztségviselőről állítottak össze halállistát.” (Berecz János id. művéből.)
Kiadták a jelszót: „Minden kommunista bűnös!” Az ellenforradalom, mint egész, de persze az ellenforradalmárok külön-külön is készültek a nagy leszámolásra. Régóta tudni lehetett: a népi rendszer, a munkáshatalom megdöntését törvényszerűen követi a fehérterror; a hatalmukat visszaszerzett, volt kizsákmányoló osztályok eddig mindig és mindenütt így reagáltak. Így volt ez 1956-ban is Magyarországon. S csak napok választottak el attól, hogy a vérszomjas terror azokat is célba veszi, akik útját egyengették: a munkásmozgalom renegátjait és árulóit. A készülő halállistákon egyre-másra már ők is szerepeltek.
Hogy milyen volt ezeknek a napoknak az iszonyata, arra álljon itt annak a szemtanúnak a vallomása, aki elmondta, mi történt, amikor az ellenforradalmárok — több ezer fős félrevezetett és felizgatott tömeg gyűrűjében — elfoglalták a miskolci rendőrkapitányságot.
„Gáti Gyula rendőr őrnagy civil ruhában hagyta el a miskolci rendőrkapitányságot. Az utcán a tömegből többen felismerték és elkezdtek „ávósozni”. Körülvették, eszméletlenre verték, majd a téren elhullott lovak egyikének a vérével összekenték, a nyakánál fogva egy teherautó után kötötték, a teherautóval a szovjet emlékűmhöz húzták, és itt, uszító beszédek közepette, felakasztották. A jelenlévő tömegből bizonyos Freimann Lajos odaszólt, hogy ez barbárság, emberekkel ilyet nem szabad csinálni. Őt is leteperték, „rohadt zsidó” kiáltások közepette meglincselték, és Gáti Gyula mellé akasztották. Ugyanitt felakasztották még Mohai István és Raduly József rendőr századosokat, mindkettőjüket fejjel lefelé; szuronyokkal szurkálták össze a testüket. Mellettük halt meg Juhász József és Strelecz János rendőr hadnagy. Antal Gyula rendőr főtörzsőrmestert a megyei tanács épületének emeletéről dobták az utcára, majd az összezúzódott, de még élő embert szintén teherautó után kötötték, és oda hurcolták, ahová a többi mártírt, és melléjük felakasztották.” (Hollós Ervin id. művéből.)
Érdemes arról is szólni, mifélék voltak azok az emberi mivoltukból kivetkőzött alakok, akik az efféle pogromokat véghezvitték. Vezetőjük Balázs Géza börtönből szabadult, hétszer elítélt bűnöző volt, segítői: Szász Zoltán kétszer elítélt tolvaj, Komjáti Ferenc hatszor, Nagy Zoltán tízszer, Tóth Lajos négyszer elítélt bűnöző, Martoncsik József volt csendőr zászlós, Babits László volt horthysta hadnagy, a Hungarista Légió tagja, háborús bűnös és Borbély Zoltán volt horthysta rendőrfogalmazó.
Az országban tartózkodó nyugati újságírók nagy része azon volt, hogy ragyogó forradalomnak állítsa be a történteket, a szörnyű atrocitásokat, mint a „jogos” népharag következményét, csak mellékesen vagy egyáltalán nem említették; annál nagyobbra kell értékelni azokat a keveseket, akik hangot mertek adni elszörnyedésüknek. Jean Roman, a párizsi Le Monde tudósítója néhány nappal később, november 3-án azt jelentette:
„Budapesten tombol az embervadászat.”
A Westdeutsches Tagblatt így számolt be olvasóinak.
„Elképzelhetetlen borzalmak — ez volt az események következménye; bűnösök csakúgy, mint ártatlanok — ezek voltak az áldozatok. Vérben tobzódó lincstörvény lett úrrá az országban.”
Nyugaton a legtöbbet a valóságos viszonyok ismertetése érdekében talán mégis a képeslapok fotóriporterei tették. A „szenzációs” felvételeket elsüllyeszteni a szerkesztőknek sem volt szívük, pedig ezek a fényképek elárulták a döbbenetes igazságot: a fehérterror, a fasizmus tombolt az utcákon.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!