(idézet: Ez Történt – Népszabadság 1956-ról – cikksorozat az ellenforradalomról)
Mint ismeretes, a budapesti diáktüntetéssel kezdődött 1956. október 23-án délután az az eseménysor, amelyet szocialista társadalmunk története mint ellenforradalmi fegyveres felkelést és nemzeti tragédiát tart nyilván, és amelyről a szocializmus-ellenes propaganda még ma is mint „dicsőséges forradalomról” emlékezik meg. Nyugaton két és fél évtizede azt is bizonygatni próbálják, hogy az október 23-i tüntetés „spontán megnyilatkozás” volt. Már akkor is tudni lehetett, de azóta temérdek bizonyítékkal dokumentálhatjuk, hogy erről szó sincs, a tüntetést és a belőle kifejlődött fegyveres akciókat tudatos előkészületek előzték meg.
Itt vissza kell utalni a múlt héten közölt sorozatunkban már részletesen taglalt 1956. júliusi párthatározatra. Az MSZMP Központi Bizottsága 1957. június 27-i beszámolójában így értékelte a júliusi határozat hatását:
„Az ellenség zavarban volt. Nyilván ő is felmérte a helyzetet, megértette: reá nézve súlyos politikai csapás lenne, ha a párt szívós munkával, mondjuk, egy esztendőn át a Központi Vezetőség júliusi határozatának irányvonala szerint dolgozna, s ezalatt kijavítaná a hibákat, s így megerősödne a párt és a népi hatalom tekintélye (…). Azért gyűjtötte össze (az ellenség — A szerk.) erőit a támadásra, a rohamra, hogy megakadályozza a pártot és az ország népét abban, hogy normális úton rendbe hozza a hibákat, és természetesen őrizze és továbbfejlessze a pozitív vívmányokat.”
Ebben a szakaszban különösen súlyosan esik a latba a revizionisták felelőssége. Ők is azután fokozták szervezkedésüket és provokatív akcióikat, hogy láthatóvá vált a pártban az egészséges erők tömörülése és aktivizálódása. Egyetlen cél lebegett a szemük előtt: Nagy Imre és csoportja kerüljön hatalomra. Vakon, tekintet nélkül a kiáltó ellenforradalmi veszélyre, felelőtlenül cselekedtek. Nem gondoltak rá, hogy ha talpra ugranak egyszer az ellenforradalmárok, a restaurációra régóta készülődő külső és belső szocializmusellenes erők, akkor őket is elsöprik. Szálláscsinálókként esetleg addig megtűrik őket, amíg ez a közvélemény félrevezetéséhez szükséges, de azután már akármennyit bizonygathatták volna szembenállásukat, ellenzékiségüket; az az érvük, hogy ők harcoltak a „legradikálisabban” a szocialista rendszer hibái ellen, nem lett volna érdem azoknak a szemében, akik magát a szocializmust tartották hibának, megsemmisítendőnek.
S pontosan ez is következett be. Az ellenforradalom hasznosította a revizionisták fellazító tevékenységét, de nem bízta rá magát a revizionistákra. Mint erről már az előző fejezetben szóltunk, az ügyet saját kezébe akarta venni, ezért mozgósította illegális szervezeteit. Aktivizálódását mutatja az is, hogy 1954-ben 53, 1955-ben 162 hírszerző ügynök ellen folytattak vizsgálatot a hatóságok, és az ellenforradalmat megelőző 18 hónap alatt 15 nagyobb és 30 kisebb ellenséges szervezkedést lepleztek le. A nyilvántartások szerint mintegy 250-re tehető azoknak a kisebb-nagyobb illegális szervezeteknek és csoportoknak a száma, amelyek 1956 októbere előtt Magyarországon működtek.
Nyilvánvaló: amíg szilárd volt az állam, az ország rendje, nem kellett feltételezni, hogy a vérgőzös összeesküvők kezet emelnek a néphatalomra. Csakhogy 1956 nyarán és őszén olyan helyzet alakult ki, amikor ezekkel a kísérletekkel is másképp kellett számolni; rég múmiáknak hitt elemekből is aktív felforgatok lehettek. (S lettek is.) És olyan tervekből, amelyeket korábban megbomlott agyak képzelődéseinek tarthattak volna, puccsista akciók születhettek. Ezek az előkészületek teljesen megfeleltek annak, amit az USA képviselőházi vitájában — a felforgatásra szánt összeg felemeléséről szóló előterjesztés alkalmával — 1956-ban Kerstein képviselő mondott:
„… a felszabadítást nem lehet elérni csupán propagandával és parlamenti manőverekkel, a felszabadítás megfelelő időben végrehajtott erős akciókat követel.”
S persze a propagandát sem vetették meg. 1956 őszén szó szerint vissza lehetett hallani azokat a jelszavakat, követeléseket, amelyeket már 1956 tavaszától az ellenséges adók sugároztak, elsősorban a Szabad Európa Rádió. Legfőbb célpontjuk a magyar—szovjet barátság és szövetségi viszony volt, amelyet „idegen uralomnak” neveztek; a külkereskedelmi elszámolások nyilvánosságra hozatalától a szovjet csapatok kivonásáig terjedtek követeléseik. Az1956-os belpolitikai jelszavak java részét is ők fogalmazták meg először: a szólás- és sajtószabadság mellett az összes politikai foglyok azonnali szabadon bocsátását követelték (ideértve a háborús bűnösöket, a fasiszta gyilkosokat is); a gazdasági élet problémái ürügyén a tervgazdaságot és a szocialista tulajdonviszonyokat támadták, sztrájkjogot követeltek; az igazi demokráciát azonosították a többpártrendszerrel.
Október 23-a közvetlen előzményeihez tartozott, hogy Gerő Ernő, az MDP Központi Vezetőségének első titkára, Apró Antal, Hegedűs András, Kádár János, Kovács István, a Politikai Bizottság tagjai Münnich Ferenc belgrádi nagykövettel együtt október közepétől — párt- és kormányküldöttség tagjaiként — Jugoszláviában tartózkodtak, s köztudott volt, hogy csak október 23-án térnek haza. Október 21-én este — feltehetően azoknak a katonatiszteknek a közbejöttével, akik később oly szorosan együttműködtek Nagy Imrével — leállították a néphadsereg karhatalmi felkészítését szolgáló terv végrehajtását, ismét engedélyezték a szabadságokat. (Erről tudomást szereztek az ellenforradalmi erők is.)
A 23-i tüntetés egyik lényeges és közvetlen előzménye — más egyetemeké mellett — a műegyetemisták október 22-i gyűlése, amelyet eredetileg későbbre terveztek, de a revizionista szervezők javaslatára hirtelen előbb megtartottak. A gyűlés egyik részvevője — az egyetem egyik adjunktusa — így tanúskodott az összejövetelről:
„A gyűlésen nagy vita keletkezett arról, legyen-e tüntetés vagy sem. Cholnoky rektor a tüntetés ellen foglalt állást … Ez adta az Indítékot Nagy Imre jelenlevő hívének, hogy ismét szót kérjen. Üdvözölte a diákok kezdeményezőkészségét és azt mondta, csatlakozik ehhez. Az utóbbi időben hallgatja Londont, Párizst, Belgrádot, amelyek nagyon hiteles, reális adatokat szoktak közölni, és adásuk jobban megfelel a valóságnak, mint a mi rádiónké. Arra buzdította a diákokat, hogy másnap csináljanak tüntetést, sőt, követeléseik jegyében tüntessenek. Demagóg hangnemben még néhány dologról beszélt, valósággal ordítva, kikelve magából, beszéde élesen szovjetellenessé fajult.” (Nagy Imre és bűntársai bűnperéből; kiadta a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatala 1958.)
A gyűlés 14 pontba foglalt követeléslistát fogadott el, amelyben áttételesen már szó volt a Varsói Szerződésből való kilépésről, az alkotmányban lefektetett rend megváltoztatásáról. Mint Losonczy Géza saját kezűleg írt naplójából tudjuk, Nagy Imre személyesen is foglalkozott e kiáltvány közzétételével; Losonczy szó szerint ezeket jegyezte fel:
„Nagy Imrének az volt az álláspontja, hogy Benke ne akadályozza meg a 14 pont leadását.” (Benke Valéria akkor a Rádió elnöke volt. A 14 pont leadására nem került sor. — A szerk.)
A Petőfi-kör adminisztrátora tanúvallomásában ezt mondta a tüntetés előkészítéséről:
„A Petőfi-kör vezetősége október 22-én határozatot hozott, hogy részt vesz a másnapi tüntetésen … Olyan volt az épület, mint egy főhadiszállás, a küldöttségek állandóan váltották egymást.” (Fehér Könyv 1958.)
A párt belső helyzetét jelzi a párt központi lapjának, a Szabad Népnek az október 23-i vezércikke, amely Új tavaszi seregszemle címen jelent meg. A lap, amelynek több szerkesztője akkor már Nagy Imre vonalát követte, a 22-i diákgyűlések mellé állt, és lényegében szembeszállt azokkal, akik e gyűlésekből kihallották a disszonáns hangokat. A sajtóban egyébként is — még az addigiaknál is jobban — felerősödött ezekben a napokban a revizionista demagógia.
A párt- és kormányküldöttség 23-án reggel érkezett vissza Jugoszláviából Tájékozódni sem volt idejük, úgy elárasztották a Politikai Bizottságot a különféle küldöttségek, amelyek türelmetlenül követelték az aznapi felvonulás engedélyezését. (Nagy Imre hívei nem kevesebb, mint hat küldöttséget menesztettek a délelőtt folyamán.) A Politikai Bizottságban erősen megoszlottak a vélemények; voltak, akik kategorikusan ellenezték a tüntetés engedélyezését, mások mellette voltak, mert még mindig éltek az illúziók a megmozdulás spontán jellegéről, a kezdeményezés jó szándékáról. De másféle illúziók is voltak; nevezetesen, hogy ha fél re csúszna a demonstráció, a hatóságoknak módja volna „30 perc alatt” — így hangzott el egy előző napi munkásgyűlésen Csepelen! — helyreállítani a rendet. Ez az utóbbi álláspont játszott talán leginkább közre abban, hogy végül is hozzájárultak a rendezvény megtartásához.
A bizonytalankodás a részvevőket ingerlékenyebbé tette, a provokátorokat felbátorította. A belügyminiszter — a közrend megőrzése érdekében — déli 1 órakor a rádióban még a gyülekezési és felvonulási tilalmat ismertette, ugyanezt fél 3-kor már visszavonta. Az ingadozás azoknak kedvezett, méghozzá nagyon, akik ezen a napon éppen azt akarták bebizonyítani, hogy a rendszer felbomlóban van, itt az ideje a frontális támadásnak.
Minden budapesti karon, már a kora déli órákban, összehívták az egyetemistákat azzal, hogy tüntetni mennek a Bem-szoborhoz, a „magyar—lengyel barátságért”. Poznanban ugyanis tömegmegmozdulások voltak már júniusban, majd október 21-én Gomulka lett a lengyel párt első titkára. Ezzel az apropóval olyan egyetemista fiatalokat is mozgósítani tudtak, akik gyanútlanul, mit sem sejtve a valódi szándékokról, együttérzésüket kívánták kifejezni a lengyel megújulás iránt.
Az első úti állomás a Petőfi tér volt. Érthetően, nagy, kíváncsi tömeg vette körül a felvonulást, köztük az útvonalhoz közeli munkahelyekről sok dolgozó is látni akarta, mi történik. Elterjedt annak a híre, hogy a DISZ Központi Vezetősége egyetért a tüntetéssel, és hogy tagjainak egy része csatlakozik a menethez. Őket nyilván az az elképzelés vezette, hogy részvételük, jelenlétük a helyes mederben tarthatja a tüntetést. (Kádár János 1956 decemberében, az események egyik tanulságaként utalt arra, hogy „tigrisen nem lehet lovagolni”.) A tömeg közé mind nagyobb számban keveredő provokátorok valóban rövid idő alatt átvették a kezdeményezést. A nemzeti zászlókból kivágták a népköztársasági címert, a vörös zászlókat eldobták vagy felgyújtották, irredenta szólamokat skandáltak. Az egyetemisták tisztességes szándékú tömegei mind dermedtebben hallgatták, miként kiabálnak be „vezérhangok” olyan jelszavakat, mint: „Le a vörös csillaggal!”, „Ruszkik, haza!”, hogyan szerveződnek rögtönzött szavalókórusok …
Hadd idézzünk fel csak egyet azok közül, akik már a Bem téren a fiatalok közé keveredtek, a Kik voltak, mit akartak című dokumentáció alapján (Hollós Ervin könyve, Kossuth Könyvkiadó, 1967):
„Stammberger György egykori SS-százados szintén ott van a tüntetők között. Estére, vagyis órák alatt már fegyveres csoportot szervez, és a Rádiót ostromolja. A Rádió elfoglalása után ő javasolja, hogy a Rádió védelmezőinek a kivégzését ne a temetőben, hanem az eredeti tervtől eltérően, a helyszínen hajtsák végre. A Rádióból Rákosszentmihályra megy, ahol fegyveres ellenforradalmi csoportot alapít. Itt két nap múlva, az övéi között, nyugodtan megmondhatja, hogy SS-százados volt, és a Rádió elfoglalásában részt vett.”
A tüntetők száma — amíg a Petőfi térről a Bem téren át a Parlamenthez értek — mintegy százezerre növekedett. E néhány óra alatt nemcsak a jelszavak lettek mind vadabbak; az egész légkör megváltozott. Mire leszállt az este, a budapesti utcákon egy egészen más közeg uralkodott — akik ismerték a 45-ben megbukott ellenforradalmi rendszer világát, azoknak összeszorult a torka, úgy tűnt sokaknak, visszajött a múlt.
Jellemző epizódja a Parlament előtti gyűlésnek, amelyen a részvevők kívánságára Nagy Imre rövid beszédet mondott, hogy őt is lehurrogták, mert szavait így kezdte: „Elvtársak!” Fülsiketítő fütyülés, dühöngő kiáltások orkánja fogadta ezt a megszólítást: „Nem vagyunk mi elvtársak!” — ordították. Újra belekezdett a szövegbe, most már „helyesbítve” magát: „Honfitársak! Barátok!” Enyhe, inkább kényszeredett taps honorálta a helyesbítést, de szavai így is hatástalanok maradtak; a Szózatot is hiába énekeltette.
Csak akkor mozdult meg a tömeg, amikor az a hír terjedt el, hogy a Rádiónál „lövik az embereket”. A legtöbben szedelőzködtek: irány haza, erről már nem volt szó. A híresztelés tudatos koholmány volt (akkor még egyetlen lövés se dördült el a Bródy Sándor utcában), és ugyanazok terjesztették el, akik addigra teherautókat hozattak a Kossuth Lajos térre, amelyeken több száz tüntetőt a Rádióhoz szállítottak.
Az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottsága 1956. decemberi határozata így elemezte az október 23-án kezdődött eseményeket:
„Az október 23-án Budapesten tüntető fiatalok többségét a Rákosi—Gerő-klikk hibái és vezetési módszerei feletti elkeseredésében az a szándék vezette, hogy a hibákat megszüntetve, a népi demokratikus rendszer alapjait megerősítve, a szocializmus építésének útján haladjon az ország … Az októberi események minden részvevője tudja azt is, hogy már a budapesti fegyveres felkelést megelőző órákban — a délutáni diáktüntetésen — megjelentek az olyan, kimondottan ellenforradalmi jelszavak és követelések is, mint »Le a vörös csillaggal!«, »Ne használd az elvtárs szót!«, »Nem, nem soha!«, s ugyanakkor megkezdődött a vörös zászlók égetése is. Az ellenforradalom … már a felkelés első óráiban, október 23-a estéjének katonai akcióiban is szervezetten vett részt, és tudatosan, saját céljai irányában befolyásolta az eseményeket …”
Ami október 23-án, az esti órákban és az éjszaka folyamán történt — vagyis az ellenforradalom fegyveres támadása a néphatalom kulcsfontosságú intézményei ellen, a katonai puccsok rendje és módja szerint —, mindez nem szerepelt a revizionisták terveiben. Az ellenforradalom már ezen az estén túllépett rajtuk. Ez nem menti, hanem súlyosbítja a felelősségüket, ám fontos tisztázni, különben érthetetlenné válik: mi történt a következő napokban, amikor egy ideig azt lehetett hinni, hogy Nagy Imre és elvbarátai is ellenzik a fegyveres ellenforradalmat, csupán erő híján tesznek engedményeket.
Ezeket a fegyveres akciókat, semmi kétség, „hivatásos” puccsisták szervezték meg és hajtották végre, profi terrorkülönítményesek, akik nem haboztak a cselekvésben. Mint az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának 1956. decemberi határozata is megállapította:
„Mindenki előtt világos volt, hogy azokat a katonai manővereket, amelyek gerillacsoportok részvételével, a Rádió ostromával egyidejűleg, a legfontosabb katonai és állami vezetési szervek, a józsefvárosi telefonközpont nemzetközi vonalának osztálya, a lakihegyi rádióállomás, a Ferihegyi repülőtér, a Fegyvergyár, a Timót utcai katonai fegyverraktár elfoglalását célozták, nem az október 23-án délután békésen tüntető egyetemi hallgatók, hanem csak igen tapasztalt és képzett ellenforradalmi diverzánsok szervezhették meg.”
A nyugat-berlini Tagesspiegel négy nappal az események után, október 27-én, ugyanezt állapította meg:
„A felkelők pontosan kidolgozott stratégiai terv szerint jártak el. Rajtaütésszerűen kaparintották meg Budapest hat ideggócát.”
A Rádiónál 1956. október 23-án este 8 óra 4 perckor adták le az első lövéseket. A védők viszont csak éjfél után kaptak teljes tűzparancsot. Addigra a helyzetük már reménytelenné vált. Tehergépkocsik egymás után szállították ide a fegyveres csoportokat; ezek megszállták a szemközti házakat, onnan tüzeltek az épületre. A védők között mind több volt a halott és a sebesült. Végül is az ellenforradalmárok elfoglalták az épületet. (Más kérdés, hogy az adót addigra már átkapcsolták a Parlamentbe.)
Az akciók egy másik célpontja a József-telefonközpont volt, ahová a nemzetközi vonalak futottak be. Az egyik szemtanú, Gróf Konrád feljegyzéséből:
„A Horváth Mihály tér 2-es számú házban lakom, onnan néztem végig, mi történik 23-án este 23 órakor. A három teherautóval érkezett civil fegyveresek két részre oszlottak. Eközben állandóan járt egy BMW személykocsi, amely utasításokat adott. A hátsó kaput egy háromtonnás tehergépkocsival betörték és a tömeg betódult a posta hátsó udvarára.” (Párttörténeti Intézet Archívuma.)
Ami a fegyvereket illeti, az ellenforradalmi kommandóknak — kis számban — Nyugatról behozott géppuskáik is voltak; az egyetemek katonai oktatási tanszékeiről és a különböző sportegyesületekből hoztak el fegyvereket; volt, ahol egyszerűen elvették a katonáktól, rendőröktől, akiket — kellő vezetés, eligazítás, parancsok híján — könnyű volt lefegyverezni. De a legtöbb fegyvert a honvédségi fegyverraktárakból, illetve a fegyvergyárakból, erőszakkal szerezték meg. Az egyik később felelősségre vont és elítélt részvevő így számolt be a Lámpagyár elleni támadásról:
„A Rádiótól mentünk. A Lámpagyárhoz érve a csoport egy része behatolt a gyárba, hogy fegyvert szerezzen, a másik része azért maradt kint, hogy biztosítsa a gyárban levőket. Közben autóval megérkezett az igazgató és a párttitkár, valamint egy ismeretlen. Körbefogtuk, megfenyegettük. Ezalatt a másik csoport megtalálta odabenn a fegyverraktárat, és elkezdődött a fegyverek kiszállítása …”
Az első este egyik gondosan szervezett akciója a Dózsa György úti Sztálin-szobor ledöntése volt, ahol fegyveres civilek kíséretében már kora este csoportok jelentek meg lángvágó berendezésekkel, csörlőkkel, tehervontatokkal; a szobrot ledöntötték, és még az este folyamán a Rákóczi út és a Nagykörút kereszteződéséhez szállították; ott verték szét kalapácsokkal. Erre sem spontánul került sor; az ellenforradalmárok jelképnek szánták, s nem a sztálini személyi kultusz, hanem a Szovjetunió elleni jeladásnak, a szovjetellenes hisztériakeltés eszközének. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy ezzel egy időben — a vörös csillagokon és a vörös zászlókon kívül — folyt a Lenin-képek sárba tiprása; leszedték a Lenin körút utcatábláit, égették Marx és Engels könyveit és így tovább.
Az erőszaknak még útját lehetett volna állni, ha a politikai vezetés és a népköztársaság fegyveres szervei kellő gyorsasággal és határozottsággal léptek volna fel.
Gerő Ernő először ugyan halogatta a Központi Vezetőség összehívását; este fél 8-kor még azt közölte a rádió, hogy október 31-én ül össze a testület; fél 9-kor már arról volt szó, hogy néhány napon belül, fél 11-kor viszont felhívást intéztek a KV tagjaihoz, hogy azonnal üljenek össze. Gerő este 8-kor rádióbeszédet mondott, amely a rend helyreállítására, a nyugalom megőrzésére szólított fel, óvott az ellenforradalmi veszélytől; azonban mindez pozitív hatás nélkül maradt, egyfelől mert nem kísérték a szükséges intézkedések, másfelől mert Gerő fellépése ingerelte a közhangulatot, amit az ellenforradalmi agitátorok ügyesen ki is használtak. Elterjesztették és a városban futótűzként el is terjedt, hogy Gerő „csőcseléknek” nevezte a tüntetés részvevőit, amiről szó sem volt; sem ezt a szót, sem hasonló kifejezéseket nem használt.
Az éjszaka folyamán megtartott ülés már felismerte a helyzet súlyosságát, és ennek megfelelően is határozott. Az MSZMP Központi Bizottságának beszámolója erről ezt mondta az 1957-es országos pártértekezleten:
„Október 24-re virradóra a Központi Vezetőségnek volt harci programja. Ha e harci programhoz tartjuk magunkat, az ellenforradalmi lázadás nem tudott volna ilyen mértékben kibontakozni, és ilyen károkat okozni. Miből állt a Központi Vezetőség harci programja? Abból, hogy aki fegyverrel támad a magyar állam intézményeire, az ellenforradalmár, és azt fegyverrel kell megsemmisíteni. Tömöríteni kell az erőket, mozgósítani kell a hadsereget, az államvédelmi, a karhatalmi erőket, és minden mozgósítható erőt, fel kell fegyverezni a munkásokat. A Szovjetunióhoz kell fordulni, hogy szükség esetén — mivel látszott, nem csupán belülről kezdeményezett ellenforradalomról van szó — a Szovjetunió katonai segítségét is kérjük … Ezen a Központi Vezetőségi ülésen, ahol a harci programot kidolgoztuk, jelen volt Nagy Imre is. Nagy Imre ezzel a programmal egyetértett.”
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!