(idézet: Ez Történt – Népszabadság 1956-ról – cikksorozat az ellenforradalomról)
A Szabad Európa Rádió mind hisztérikusabban buzdított a vérontásra. A SZER katonai tanácsadója, Borsányi Julián volt horthysta alezredes, Bell ezredes néven folyamatosan adta a tanácsokat a városi körülmények között folytatandó konkrét harcról. A Szabad Európa Rádió október 29-én már így fogalmazott:
„Szabadságharcosok, ne akasszátok szögre a fegyvereiteket … egyetlen darab szenet, egyetlen csepp benzint se ennek a budapesti kormánynak … Általános sztrájk kikiáltásával adjátok meg a hős szabadságharcosoknak a szükséges hátvédet, támogatást.” (Megjelent a Stern 1976. 46. számában.)
Október végén a Szabad Európa Rádió New York-i központja — mint R. T. Holt közli — megfogalmazta azokat a követeléseket, amelyeket a müncheni adó a felforgatóknak mint minimális feltételeket sugallt. Október 29-én külön hírben közölte:
„A szovjet csapatok azonnali és teljes kivonása magyar területről; a Varsói Szerződés felmondása; az ÁVH azonnali teljes feloszlatása. Az új rendőrség vagy biztonsági erők és a hadsereg irányítását olyan miniszter kezébe kell adni, aki egyetlen előző kabinetnek vagy központi kommunista szervnek sem volt tagja. Teljes amnesztia a felkelésben részt vett valamennyi szabadságharcosnak. A kormány többségét a különböző hazafiak csoportjaiból kell kialakítani, képviseleti alapon. Szabad és titkos szavazással megválasztott alkotmányozó gyűlés összehívása, hogy új alkotmányt és kormányprogramot készítsen.”
Ezt az irányvonalat tekinti mérvadónak az ellenforradalmi csoportok és pártok nagy része. Például Dudás József Magyar Függetlenség című lapjának október 30-i első számában mint saját követeléseit közli a Szabad Európa Rádió direktíváit — előbb ezzel a címmel: „Nem ismerjük el a jelenlegi kormányt sem”, majd egy következő kiadásban, még világosabban: „A koalíciós kormányt sem ismerjük el”.
Mint Edmund Taylor, a Reporter című amerikai folyóirat 1956. decemberi számában megírta, az amerikai kormányzatban is voltak, akik túl gyorsnak ítélték a folyamatokat:
„… A budapesti amerikai ügyvivő utasítást kapott, hogy látogassa meg Nagy Imrét, és szólítsa fel, szíveskedjék legalább némi bizalmatlanságot mutatni a Nyugat iránt. Legalább addig, amíg a szovjet csapatok el nem hagyják az országot … Az a felszólításuk Nagy Imréhez, hogy ne számolja fel túl gyorsan a kommunizmust, az adott helyzetben teljesen helyes volt. A baj az volt, hogy ezt a tanácsot túl későn adtuk neki …, és különben is, érvénytelenítették ezt más hivatalos amerikai ténykedések …”
Ezek a tanácsok későn érkeztek. A kormány november elsején már a következő közleményt tette közzé:
„Nagy Imre, a Minisztertanács elnöke és megbízott külügyminiszter november elsején délelőtt magához kérette Andropov urat, a Szovjetunió magyarországi rendkívüli és meghatalmazott nagykövetét … Kijelentette a szovjet nagykövetnek, hogy a magyar kormány a Varsói Szerződést azonnal felmondja, egyidejűleg kinyilatkoztatja Magyarország semlegességét, az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez fordul …”
Nagy Imrének ehhez a döntésihez alkotmányosan nem volt joga, a szerződés felmondására legalábbis az Elnöki Tanács, még inkább az országgyűlés jóváhagyására lett volna szükség. Az amerikaiak persze siettek üdvözölni a döntést, amint azt az AFP november 2-án be is jelentette:
„John Foster Dulles, az USA külügyminisztere köszöntötte a magyar semlegesség kinyilvánítását és a magyar kormány elnökének, Nagy Imrének a bejelentését, hogy Magyarország ki szándékozik lépni a Varsói Szerződésből. Dulles hangsúlyozta, hogy a legnagyobb éberséggel kell követni a magyarországi eseményeket …”
De még ugyanaznap Eisenhower elnök dolgozószobájában fontos értekezletet tartottak, amelynek legfőbb tárgya, hogyan tovább: — Nagy Imrével? Eisenhower elnök így ír emlékirataiban:
„Magyarországon jelenleg az a probléma, hogy a lázadóknál hiányzik az erőteljes vezéregyéniség; Nagy Imre csődöt mond, és a felkelők a visszavonulását követelik. Amennyiben a magyar nép katolikus buzgalma támogatná, Mindszenty bíboros lehetne a vezér.”
N. Streibert, az USA Tájékoztatási Hivatalának igazgatója már október31-én kijelentette nyugati újságírók előtt, hogy
„Amerika vaskezű kormányt vár, … amely gyökeresen szakítani tud a kommunista rendszerrel, képes megtisztítani az államapparátust, s mindezek után Magyarországot visszavezeti a nyugati táborba.”
A SZER november 1-én sugározza először azt a kommentárt — aztán mind többször —, amelynek a vezérmotívuma: „Mindszentyt az élre”. A volt hercegprímást, akit még 1948-ban letartóztattak, és 1949 februárjában államellenes összeesküvésért elítéltek, és aki házi őrizetben, vidéken tartózkodott, fegyveres ellenforradalmárok felhozták a fővárosba. Budapesti rezidenciáján november másodikára virradó hajnalon megindult a búcsújárás; külföldiek — köztük amerikai személyiségek — és persze az ellenforradalom vezérei, a különféle burzsoá pártok küldöttei keresik meg, nyilván tanácsokat hozva, illetve eligazításokat kérve.
Az események hihetetlenül fölgyorsultak. Mellékszáluk volt, hogy Győrben ellenkormány alakult, amely mellett megjelent a Szabad Európa Rádió „kirendeltsége” tíz, adó-vevővel felszerelt gépkocsival és speciális személyzettel. (Feljegyezték, hogy a győri „kormány” megalakulásának hírére az USA-ban élő Kállay Miklós, Horthy egykori miniszterelnöke ujjongásban tört ki: „A hétszentségit, a Dunántúl már a miénk!”)
A döntő fejlemény persze Mindszenty előretolása volt, akit nem Nagy Imre mellé, hanem rögvest eléje helyeztek. A restaurációhoz szilárd emberre volt szükségük, aki nem inog meg. Más kérdés — amit viszont nem gondoltak át Washingtonban —, hogy az ókonzervatív szemléletű bíboros, aki mindig is híján volt a valóságérzéknek, az évek során még inkább elszakadt a társadalmi realitásoktól, és ezért november 3-i rádióbeszédében a döntő kérdésekben elvetette a sulykot. Jóllehet előtte még arról beszélt, hogy egyelőre csak „tájékozódik”, rádiószózatában már a felszabadulás előtti társadalmi rend restaurációjának átfogó és alig leplezett programját fejtette ki, amelynek kiindulópontja az volt, hogy a Magyar Népköztársaság alkotmányos rendszere, a szocialista rendszer — bukott rendszer, amelynek „örököseit” is el kell távolítani.
Úgy beszélt, hogy azt a néhány közbevetett félmondatot, amellyel az idők változásának tessék-lássék módon adózott volna, meg sem hallották az emberek; az utcát uraló „forradalmi” (valójában ellenforradalmi) frazeológiát sem tette a magáévá, az ő rendi szemléletének még az is sok volt. Beszédében hálát mondott azoknak, akik börtönéveiben gondoltak rá, majd így folytatta:
„Ugyanígy hálát érzek a világsajtó képviselői és a rádiók világhálózata iránt, amelynek elektromos hullámai a humánum egyetlen légi nagyhatalmát alkotják … Most van az első eset a történelem folyamán, hogy Magyarország a többi kultúrnép valóban hathatós rokonszenvét élvezi … tudja meg mindenki az országban, hogy a lefolyt harc nem forradalom volt, hanem szabadságharc … A rendszer örököseinek eddigi visszatekintő leleplezései feltárták, hogy a törvényes felelősségre vonásoknak minden vonalon, mégpedig független és pártatlan bíróság útján kell bekövetkezniük … A bukott rendszer részesei és örökösei külön felelősséget viselnek saját tevékenységükért, mulasztásért, késedelemért, vagy helytelen intézkedésekért egyaránt …
Jogállamban élő, osztály nélküli társadalom (!), a demokratikus vívmányokat fejlesztő, a szociális érdekektől helyesen és igazságosan korlátozott magántulajdon alapján álló, kizárólag kultúrnacionalista szellemű nemzet és ország akarunk lenni …
Azt a magyar nép természetesnek találja, hogy nagy múltú és nagy értékű intézményeinkről (az egyházi intézményekről van szó — A szerk.) gondoskodnunk kell. Ugyanily minőségemben továbbá röviden megemlítem az ország hat és fél millió katolikus hívőjének tájékoztatására, hogy a bukott rendszer erőszakának és csalárdságának minden nyomát egyházi vonalon felszámoljuk … a katolikus egyház intézményeinek és társulatainak, köztük sajtójának visszaadását joggal elvárjuk …”
Mindszenty általános fejtegetéseiből is elég egyértelműen kitetszett, hová szándékozik visszavinni az országot és melyik táborhoz kívánta csatlakoztatni. Az általánosságoknál nagyobb visszhangot mégis azok a látszólagos mellékes megjegyzései váltották ki, amelyekben kijelentette: „a bukott rendszer erőszakának és csalárdságának minden nyomát egyházi vonalon felszámoljuk”, „a katolikus egyház intézményeinek … visszaadását joggal elvárjuk”. Az egyház „intézményei” ugyanis nem csak sajtóorgánumok vagy rendházak voltak, hanem az egyház földbirtokai! És tekintettel arra, hogy a felszabadulás előtt a katolikus egyház volt a legnagyobb földbirtokos Magyarországon, ezen mást, mint a földreform visszacsinálását, nem lehetett érteni. A parasztok (különösen a volt agrárproletárok és volt szegényparasztok) ezt annál érzékenyebb füllel hallották meg, mert az ellenforradalom a falvakban nem tudott abba az anonimitásba rejtőzni, mint Budapesten vagy a nagyobb városokban: ahol előmerészkedett, ott a régi gazdatisztek, uradalmi intézők, csendőrök, községi jegyzők, itt-ott maguk a földbirtokosok jelentek meg a színen, akiket a lakosság még ismert a múltból, és aszerint is ítélt meg, akármilyen „forradalmi” és „nemzeti” frázisokat harsogtak is.
A hódmezővásárhelyi Nemzeti Újság november 2-i, ellenforradalmat sürgető kérdésére
„Hol van a magyar parasztság? Miért késik a falvak, a tanyák és puszták népének felkelése?”,
a Mindszenty-beszéd után még némább hallgatás volt a válasz. A prímás végképp meggyőzte a gazdákat, a szövetkezetieket és egyénieket egyaránt, hogy a politikai fejlemények, ha így folytatódnak, semmi jóval nem kecsegtetnék őket.
Nagy lendületet kapott az 1945 utáni koalíció pártjainak újjászerveződése is. Ez a folyamat is tanúsította: a restauráció útján nem volt, nem lehetett megállás. A pártok megalakulását az jellemezte, hogy a fordulat idején leszerepelt, háttérbe került jobboldaliak nemcsak magukhoz ragadták a kezdeményezést, hanem első és legfőbb igyekezetük a leszámolás volt a baloldaliakkal, a szocialista rendszerrel együttműködő, volt pártbeli társaikkal, azok megbélyegzése, durva inzultálása, megalázása. A nézetek pluralizmusáról — ahogyan ma nevezik — e pártokban szó sem lehetett; minden mérsékletre intő nézetet elátkoztak, csak a szélsőségeseknek volt szavuk.
Különösen bonyolult volt a helyzet persze a szociáldemokratáknál. Az SZDP volt baloldala 1948-ban az egyesült párt marxista—leninista platformját fogadta el, kommunista lett, az MDP szerves része; kivette a részét a sikeres építőmunkából, mint ahogy sokan szenvedő részesei lettek a párt hibáinak is; itt nem voltak különbségek régi kommunisták és régi szociáldemokraták között. A jobboldaliak, az egyesülés ellenzői, akik a szociáldemokrata párt újjáalakítását kezdeményezték, eleve kétségessé tették az MDP (illetve az MSZMP) fennmaradását. De mint az események november 4-e előtt és után tanúsították, ebben is szembe találták magukat a baloldali, volt párttársaikkal, akiknek túlnyomó többsége a revizionisták ellen foglalt állást, hű maradt a szocializmus eszméihez, a néphatalomhoz és vívmányaihoz. A jobboldali szociáldemokrácia számára az egyetlen alternatíva volt Nagy Imrét és híveit „integrálni”, ami iránt viszont a Szocialista Internacionálé jobboldala viseltetett gyanakvással; Kéthly Anna, aki az ellenforradalom napjaiban a Szocialista Internacionálé bécsi ülésszakán részt vett, nemigen tudta megértetni a példa nélküli helyzetet.
Természetesen nemcsak az 1945 utáni koalíció pártjai támadtak fel. A tőkés (és fasiszta) restauráció minden képzeletet felülmúló dinamikáját jellemzi, hogy Nagy Imre és kormánya
„engedélyezte és lehetővé tette, hogy az ellenforradalom néhány napja alatt alkotmányellenesen 70 különböző párt és szervezet alakuljon, köztük olyan hírhedt — a békeszerződésben is tiltott — burzsoá fasiszta pártok, mint például a Magyar Élet Pártja, a Kereszténydemokrata Párt, a Keresztény Magyar Párt, a Magyar Néppárt, a Nemzeti Tábor, a Keresztény Front, a Katolikus Néppárt, a Keresztény Néppárt és a Nyilaskeresztes Párt.” (Fehér Könyv, 1958.)
Miután a kormány deklarálta a többpártrendszert, ezek a hírhedt pártok is, amelyeknek semmi közük nem volt a kereszténységhez, a nemzethez, a néphez, egyenesen a nyilvánosság elé léptek. Íme, egy 1956. november 1-i újságközlés:
„Megalakult a Keresztény Front, az összes keresztény politikai csoportosulásokat és pártokat egységesítő szándékkal. A Keresztény Front ideiglenes vezetősége tízévi illegális munkája után pénteken (2-án) délután tartja első ülését.”
Első megnyilvánulásaik minimumához tartozott, hogy a magántulajdon elvét deklarálják, mint például a Magyar Függetlenségi (Pfeiffer) Párt október 31-i alakuló ülése, amit több napilap közölt másnap reggel:
„… elveink közül ki nem törölhető a magántulajdon sérthetetlensége … a tisztes, örök és polgári demokrácia megvalósítása …”
Az újjászerveződő szociáldemokrata párt egyik hangadója, Pásztor József nyilvános beszédében mondta:
„A szociáldemokrata párt nemcsak a kisemberek pártja, hanem mindenkié, aki a programját magáévá teszi. A párt a magántulajdon alapján áll.”
Nyugaton már azt mérlegelték, mit jelent majd a jövő Európa számára a kialakuló magyar rendszer; a Populaire című francia lap november 2-i számában már így elmélkedik:
„Vigyázni kell, mert Magyarországon a jobboldal felé tendáló új politikai megmozdulás látszik kialakulni. Magyarországon újjászülethet egy újabb horthyzmus.”
Nagy Imre november 3-án átalakítja a kormányt. Nyilvánvaló, ezzel az átalakulással is bizonyítani kívánja készségét a többpártrendszerhez való visszatérésre. A kormányban rajta kívül, aki a miniszterelnöki poszt mellett a külügyminiszteri tisztséget is elvállalja, csak Maléter Pálnak van tárcája, őt nevezte ki Nagy honvédelmi miniszternek. (Maléterről tudni kell, hogy ő — a néphadsereg ezredese — október 25-én nemcsak kiegyezett a fegyveres ellenforradalmárokkal, hanem közéjük is állt. Székhelyét a terrorista csőcselék megszállta Killián-laktanyában ütötte fel. Mint „honvédelmi miniszter” is ott ténykedett.)
A kormány más tagjai „államminiszteri” címet viseltek, a tárcák vezetését miniszterhelyettesekre bízták. A kormány új politikus tagjai — Kéthly Anna, Kelemen Gyula, Fischer József, B. Szabó István, Bibó István, Farkas Ferenc — mindmegannyi híve a kispolgári-polgári demokráciának, kinevezésükkel Nagyék jelzik: az állami vezetésben nincs többé gátja a politikai rendszer megváltoztatásának. Az egész manipulációra jellemző volt. hogy a látszat kedvéért a névsorba beírták Kádár Jánost is, aki ekkor már elhagyta a fővárost, és akit ennélfogva nem is kérdezhettek meg, hogy részt kíván-e venni ebben a kormányban.
A politikai földcsuszamlásban tragikus szerepet játszottak azok az alkotó értelmiségiek, írók, művészek, újságírók, akik 1956 folyamán támogatták a revizionistákat. A „forradalom” „tisztaságáról” képzelődtek még akkor is, amikor az ártatlanul meggyilkoltak vére folyt „a pesti utcán”, a Rákosiék idején uralkodó önkénnyel akkor szálltak hadba, amikor már a fehérterror rémuralma tartotta rettegésben az országot; egyes újságírók azzal a hazugsággal akarták visszanyerni a közönség bizalmát, hogy kijelentették: minden valótlan volt, amit korábban a sajtó és a rádió mondott; voltak, akik lépten-nyomon harsogták a nemzeti múlt nagy szózatait, amivel az adott helyzetben csak a gyújtogatókat segítették, olajat öntöttek a nemzetet elpusztítással fenyegető lángokra.
Valóban tragikus vétségek voltak ezek, hisz akik elkövették, nagy többségükben nem azt akarták, amiben oly buzgón segédkeztek. Arra a kérdésre, amely az Irodalmi Újság november 2-i számának első oldalán olvasható: „Beszéltél, lázítottál: hogy fogsz elszámolni a holtakkal?” — mire megjelent a lap, már nem lehetett azzal válaszolni, hogy „Ne folyjon több vér!”; az elszabadult fenevadakat ráolvasásokkal, olyan könyörgésekkel, hogy „Óvjátok meg a forradalmat!”, már nem lehetett megfékezni. Használni már csak azok használhattak, akik kimondták: meg kell védeni a szocializmust. Sokak számára meglepően éppen az a Németh László emelte fel ebben az értelemben a hangját, aki évekig csak belső emigrációból figyelte az országot. Noha általánosságban üdvözölte a megmozdulást, annak folytatását, a jövőt illetően súlyos aggályait fejtette ki, óvott a szocializmus vívmányainak (földreform, államosítás) elvetésétől, a polgári demokrácia és a kapitalizmus visszaállításától.
„Három dolgot kell itt mindenkinek meggondolni. Magyarország az elmúlt évtizedekben elég messze haladt a szocializmus útján, voltaképpen szocialista állammá lett … Intézkedéseinkben a mostani állapotokból kell kiindulni, eltökélve, hogy ami vívmány, vagy kis változtatással vívmánnyá alakítható, azt megtartsuk, s megfelelő irányban továbbfejlesszük … De ha a helyzet nem is parancsolná, a magyar nép klasszikus művekben testet öltött vágya is azt diktálja, hogy a szocializmus elvéhez ragaszkodjunk …” (Új Magyarország, 1956. november 2.)
(Ezt a cikket egyébként november 4-i számában, amelynek példányait a katonai események miatt már nem szállították ki, leközölte a Népszabadság is.) Egy másik, november 3-án megjelent cikkében Németh László máir így kiáltott fel:
„Jönnek a csörtetők …, és 1920-at csinálnak!”
Még egy 1920-as vérfürdőt nem csinálhattak ugyan, de az 1956-os ellenforradalomban így is sokan vesztették életüket, a gyilkosságoknak és a harcoknak fájdalmasan sokan estek áldozatul. Erről is szólni kell, azért is, hogy lássuk, hány ember életével kellett végül is „elszámolni”, meg azért is, hogy helyesbítsük azokat a képtelen adatokat, amelyeket az ellenséges propaganda mind a mai napig terjeszt, és amelyekben több tízezerre teszik a halottak számát. A Központi Statisztikai Hivatal 1957. május 15-én az ellenforradalmi eseményekkel kapcsolatos halálozásokat és sérüléseket így összesítette:
„Az október 23-i és az azt követő eseményekkel kapcsolatban országosan 2502 halálesetet anyakönyveztek; október 23-a és 31-e között 990, novemberben 1168, decemberben 116, januárban 8, ismeretlen időpontban 220 haláleset történt. Az összes eseményekkel kapcsolatos halálesetből Budapesten 1945, vidéken 557 történt … Nagyobb számban volt haláleset az eseményekkel kapcsolatban Mosonmagyaróváron (50), Salgótarjánban (46), Veszprémben (29), Miskolcon (25), Kecskeméten (25) . .. Budapesten a legtöbb halott a VIII. (435) és a IX. (234) kerületben volt. Az állami egészségügyi szolgálat október 23-tól az év végéig közel húszezer, a harci cselekmények következtében megsérült személyt részesített kezelésben. A sebesültek 61 százaléka kórházi ápolásra szoruló, fekvő beteg volt. A sebesülések háromnegyed részét géppisztoly, puska, géppuska, egynegyedét ágyúlövedék, akna- és gránátrobbanás okozta.”
A fenti adatok nem tartalmazzák azokat a szovjet katonákat, akik 1956-ban Magyarországon áldozták életüket a munkás-paraszt hatalom helyreállításáért.
*
Már nem az ellenforradalom, hanem annak leverésének történetéhez tartozik, időrendileg azonban mégis ide kívánkozik: a november elsejéről másodikára virradó éjjel Kádár János, az MSZMP első titkára és Münnich Ferenc, más elvtársakkal együtt, elhagyták Budapestet. Ők voltak azok, akik, végképp szakítva az áruló Nagy-csoporttal, megalakították a forradalmi munkás-paraszt kormányt, amely — tekintettel a népköztársaság létét, az ország szuverenitását fenyegető veszélyekre — a Szovjetunió kormányától fegyveres segítséget kért.
Ennek nyomán jelentek meg Budapesten november 4-én, hajnalban a szövetséges szovjet hadsereg páncélos alakulatai. Egyetlen feladatuk volt: segíteni a felfegyverzett ellenforradalmi bandák, a vérengző kommandók felszámolásában, semmi más. Ezt, együtt a gyorsan szerveződő magyar karhatalommal, teljesítették is. Így hárult el egy hosszú, véres polgárháború veszélye és annak a réme is, hogy hazánk egy világméretű katasztrófa kirobbantásának színhelyévé és áldozatává váljék.
Nagy Imre utolsó kormányfői cselekedete ugyanis ennek a veszélyét is felidézte: november 4-én rádió üzenetben követelte az ún. ENSZ-csapatok beavatkozását, ami — az akkori gyakorlat, más szóval: a koreai háború példája szerint — az amerikai haderők intervencióját jelentette volna. Nagy Imre áruló pályájának köre ezzel bezárult. A magyar nép előtt viszont újra megnyílt a felemelkedés útja — súlyos tapasztalatok és fájdalmas veszteségek árán, de összehasonlíthatatlanul nagyobb bizonyossággal.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!