(idézet: Ez Történt – Népszabadság 1956-ról – cikksorozat az ellenforradalomról)

Miért nem sikerült az 1956. júliusi határozat alapján kivezetni az országot a válságból? Hiszen

„e határozat alkalmas volt arra, hogy kedvező változást hozzon a párt és az ország életébe”

— áll az MSZMP VII. kongresszusának határozatában is. A folytatás:

„A revizionista elemek azonban, hogy megakadályozzák a párt válságának leküzdését, szervezetten és teljes erővel a párt és a rendszer ellen támadtak, és mindent megtettek, hogy meggátolják a júliusi határozat végrehajtását.”

A Munkásmozgalom-történeti Lexikon így jellemzi a revizionizmust:

„ … ideológiai-politikai irányzat a szociáldemokrata, illetve a kommunista mozgalomban; az opportunizmus olyan válfaja, mely nézeteit részben magával a tudományos szocializmussal akarja igazolni. A marxizmus »elavult« tételeinek tudományos felülvizsgálatát, »revízióját« hangoztatva valójában elveti a marxizmus tudományos világnézetének lényegét, megfosztja forradalmi tartalmától … Rendszerint a változott viszonyok »újszerű elemzésének« igényével lép fel …”

A Rákosi-féle vezetést a dogmatizmus jellemezte, benne a szocialista forradalom általános érvényű tanításainak egyoldalú abszolutizálása, a sajátos nemzeti viszonyok elhanyagolása, az általános törvényszerűségek túlhangsúlyozása. Látszólag ezzel szemben állt a revizionizmus, amely viszont az általános érvényű tapasztalatok tagadásával, szintén egyoldalúan, a „sajátos nemzeti utat”, a „nemzeti kommunizmust” propagálta. A szektarianizmus a proletárdiktatúrának egyoldalúan elnyomó funkcióit emelte ki; a revizionizmus a túlkapások bírálata címén viszont „demokráciát mindenkinek” követelt, ami az adott helyzetben a restauráció erőinek kedvezett. A párt vezető szerepe mellett, amely akkoriban Rákosi mindent eldöntő személyi hatalmára szűkült le, elhalványult a néptömegeknek a szerepe. A revizionizmus viszont lényegében tagadta a párt vezető szerepét, olyan társadalmi-politikai struktúrát alakított volna ki, amelyből a szocialista átalakítást, a forradalmi eszmét képviselő ideológiai és szervezeti főerő kimaradt volna; a párttól „független” szervezetek eszméje is felmerült 56-ban. Az MDP-ben mindaddig, minthogy a személyi kultusz megsértette a demokratikus centralizmus elvét, csak a centralizmus domborodott ki, a demokrácia elsorvadt; a revizionizmus a centralizmust a demokrácia ellen ható tényezőként fogta fel, és csak a pártdemokráciát hirdette, ily módon megfosztva a pártot egységes cselekvőképességétől.

A revizionizmus úgy lépett föl, hogy ő a szektás-dogmatikus irányzat igazi ellentéte. Csakhogy ismételten igazolódott: a szélsőségek nem megsemmisítik, hanem táplálják egymást, s az egyik szélsőséggel sem lehet leszámolni a másik pozíciójából, hanem csakis a reális viszonyok objektív elemzésének, vagyis a marxizmus—leninizmusnak a talajáról.

Már volt róla szó, hogy Nagy Imrét 1955-ben a szükséges elvi harc nélkül zárták ki a pártból. Ezt használta ki az a csoport, amely Nagy Imre köré tömörült. E csoport különféle indíttatású emberekből állt. Voltak köztük a munkásmozgalomban régtől aktív emberek, akik szemben állva a szektás-dogmatikus hibákkal, átcsúsztak a revizionista platformra. Voltak, akikben — a megrendült helyzetben — neveltetésükből eredő, már túlhaladottnak látszó burzsoá, kispolgári vagy nacionalista nézeteik elevenedtek fel. A csoport nem kevés „aktivistája” olyanok közül került ki, akik a szektás-dogmatikus politika újdonsült, neofita híveiként különösen buzgók voltak 53-ig, 54-ig, és most a jobboldalon próbálták „jóvátenni” (ill. elfeledtetni), amivel korábban a „bal”-oldalon túlteljesítették a normát. Volt köztük Sztálin-díjas író és Kossuth-díjas publicista, akik a látványos elismerés számukra kényelmetlenné vált hírétől is szabadulni akartak. A körhöz kapcsolódtak olyan írók és újságírók, akiknek lelkiismereti válságot okozott, hogy korábban nem figyeltek fel a hibákra, de politikai tapasztalat híján nem vették észre a másik véglet veszélyeit se. (Nem tartozott a csoporthoz, de Nagy Imre támogatásával átmenetileg visszakerült a vezetésbe az a Farkas Mihály is, aki a törvénysértő perekben játszott ádáz szerepét azzal akarta „kompenzálni”, hogy a revizionisták szekerét tolta.)

Nagy Imre 1955—56-ban négy nagyobb lélegzetű tanulmányt írt. Ezekben egy olyan Magyarország képét vázolta fel, melynek rendszere— mind nemzetközi orientációját, mind belpolitikai berendezkedését tekintve — visszatért volna az 1945—47-es viszonyokhoz, sőt még azokat se vállalta egészében. A tanulmányok Nyugatra is kijutottak. Ott fölkapták a fejüket: ez kell nekik.

Nagy Ferenc, a disszidált volt miniszterelnök 1956 nyarán így írt a Látóhatárban:

„A szellemi szabadságmozgalmat e pillanatban még kommunista párttagok vezetik … A követelés ma még csak abban nyilvánul meg, hogy az egyik kommunistát a másikkal akarják felcserélni …”

Ugyancsak Nagy Ferenc állította ki Nagy Imréről a következő bizonyítványt (U. S. News and World Report, 1956):

„Az adott körülmények között ő a legjobb személy … Jó szolgálatot tesz Magyarországnak ez alatt az átmeneti időszak alatt, amíg a magyar kérdés végleges megoldását el nem érik.”

Bonyolította a viszonyokat, hogy az MDP és a magyar kormány egészen 1956 október közepéig nem normalizálta viszonyát a szocialista Jugoszláviával. (N. Sz. Hruscsov 1955 májusában, belgrádi látogatásakor, kifejezte őszinte sajnálkozásukat az alaptalan vádaskodások miatt, s a szovjet vezetés teljes mértékben rendezte kapcsolatait a jugoszláv vezetőkkel.) Az MDP és a magyar kormány mulasztása lehetővé tette a revizionistáknak, hogy önmagukat Jugoszlávia barátainak tüntessék fel, s azt a látszatot keltsék, hogy csak ők akarják a viszonyt rendezni.

A hazai reakció is felismerte, hogy Nagy Imre akarva-akaratlanul az ő kezére játszik. B. Szabó István jobboldali kisgazda politikus, Nagy Imre ún. „nemzeti kormányának” államminisztere később elmondta:

„Az volt a véleményünk, hogy Nagy Imre rövid időn belül hatalomra kerül, és ez részünkre előnyt jelenthet … Ha Nagy Imre fogja az országot irányítani, akkor lehetővé válik a Független Kisgazdapárt újjáélesztése is.”

És ez persze nem azt a Kisgazdapártot jelentette volna, amelynek baloldali erői az új magyar demokrácia kialakításában közreműködtek. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy Nagyék a felszabadulás utáni politikai aréna szélsőjobboldalán elhelyezkedő Pfeiffer- és Sulyok-párt maradványaival is szót értettek.

A csoport egyik fő fóruma a Petőfi-kör volt. Ez a Dolgozó Ifjúság Szövetségének értelmiségi vitaklubjaként indult, és sok időszerű kérdés megvitatását tűzte napirendre, mint a történettudománynak, a filozófiának és oktatásának az állapota, a magyar gazdaság lehetőségei, a sajtó és a tájékoztatás. Az összejöveteleken sok neves tudós, szakember fejtette ki véleményét. Az érdeklődő hallgató ezekből sokat okulhatott, mint ahogyan minden demokratikus vita, érvek és ellenérvek higgadt összevetése haszonnal jár. Csakhogy a kör vezetése fokozatosan és végül teljes egészében a szélsőséges elemek befolyása alá került. A reakció is felkarolta a Petőfi-kört, saját embereit elküldte rendezvényeire. Az így kialakult együttes rendszer- és vezetésellenes hangulatot keltett, lehurrogta azokat, akiknek véleménye nem tetszett. Már egyre kevésbé a megvitatásra szánt téma volt a fontos, és egyre inkább a párt- és állami vezetés iránti bizalom aláásására irányuló heccelődés és hisztériakeltés.

A filozófiai vitában, például, amelyben okkal bírálták a dogmatizmusból eredő durva hibákat, a szellemi életben korábban eluralkodott légkört, az egyik felszólaló arra intette a hallgatóságot, hogy

„nagyon fontos, hogy higgadtak legyünk, és ne meggondolatlanok … vigyázzanak, hogy a felszólalások jó irányban menjenek”,

mire nyomban éktelen lárma kerekedett, ilyen közbekiáltásokkal:

„Nincs szükségünk figyelmeztetésre!”

A Petőfi-kör „rendeltetése” leginkább a sajtóról és a tájékoztatásról rendezett vitán világosodott meg, amelyen a sajtó ürügyén magát a rendszert támadták. Az egyik felszólaló már arra hívott fel, hogy „El kell foglalni a nyomdákat!”, mert csak így lehet a sajtószabadságért küzdeni. Felszólalt a vitában Nógrádi Sándor, aki akkor a Központi Vezetőség agitációs és propagandaosztályát vezette. Az „eszmecsere” demokratikus légkörére jellemző, hogy meg sem akarták hallgatni, és amikor idáig ért, hogy „Én azt hiszem, hogy a mi pántunk, együtt a néppel, tudja, hogy a tragikus tévedéseket és a súlyos hibákat hogyan javítsa ki …”, bekiabáltak: „Ebből már elég!” És az általános hangzavarban kihallatszott a kórus: „Le a kormánnyal! Éljen Nagy Imre!”

Csak jellemzésül arra, hová jutott ekkorra a Petőfi-kör, s hogyan fogta fel munkáját vezetősége, talán elég utalni a sajtóvitáról kiadott nyilatkozatára (1956. július 9.), amelyben azzal dicsekedtek, hogy a vitán

„ott voltak azok a volt egyetemisták, akik annak idején a Pfeiffer- és a Sulyok-pártokat szervezték”.

Budapesten kívül több városban alakultak hasonló vitakörök, s ezekben mind agresszívabb légkörben fokozták a követeléseket.

A pártra egyre nagyobb nyomás nehezedett.

Október 13-án Nagy Imrét visszavették a pártba (majd október 23-áról 24-re virradó éjszaka visszaveszik a Központi Vezetőségbe és a Politikai Bizottságba is). A párthoz intézett október 4-i levelében azt írta:

„Egyetértek a demokratikus centralizmus lenini elveivel, amelyek alapján magamra nézve kötelezőnek tartom a párt határozatait, még akkor is, ha azokkal részben vagy egészében nem értek egyet.”

Közben a lakásán tartott összejöveteleken előkészítették a revizionisták hatalomátvételét Kéthly Annával, aki annak idején mint a szociáldemokrata párt egyik legtekintélyesebb vezetője, minden erővel ellenezte a munkáspártok egyesülését, már meg is állapodtak, hogy belép a majdani Nagy Imre-kormányba; tárgyalások folytak azokkal a katonai és rendőrparancsnokokkal, akik készek voltak együttműködni s akiknek, később oly gyászos szerep jutott a fegyveres erők szétzilálásában.

Október 22-én a SZÖVOSZ központjában jöttek össze a jövendő Nagy-kormány gazdasági programjának összeállítására, s még 23-án reggel Losonczy Géza lakásán is volt megbeszélés.; ez alkalommal állították össze azoknak a személyeknek a névsorát, akiket kiszemeltek á Politikai Bizottságba, a kormányba, a párt- és államélet vezető posztjaira.

Az összejövetelről az ezzel megbízottak szétrajzottak a legkülönbözőbb helyekre, magukkal vitték a követeléseikről készített röplapokat, hogy a 23-án délutánra szervezett felvonuláson osztogassák őket.

Csakhogy erre a napra a rendszer ellenforradalmár ellenségei is erőteljesen készülődtek. Itthoni illegális szervezeteik, az események menetét látva, aktivizálódtak. Ezek a szervezetek egyenként nem képviseltek számottevő erőt, s ha a párt és a rendszer olyan tömegbázist tudhatott volna maga mögött, mint az első években, akkor e szánalmas csoportocskák reménytelenül széthullottak volna. Így azonban volt okuk abban reménykedni, hogy a rendszer megrendül, és közeleg az ő idejük.

Az egyik illegális szervezkedés a Keresztény Néppárt volt. 1949. augusztus 29-i, alakuló ülésének jegyzőkönyvében ez áll:

„Mindenekelőtt azt kell eldönteni, a magyar történelemnek melyik pillanata az, amelyet legálisnak ismerünk el … Az alapnak 1918-nak kell lennie … akkor volt utoljára törvényes államhatalom Magyarországon.”

Vagyis Horthy rendszerét sem ismerték el legálisnak, amiből nyilvánvaló, hogy 1918-on a Habsburg-monarchiát értették. Hogy az ókonzervatív gondolkodás miféle „kőkorszaki” maradványai léteztek még akkor, azt érzékletesen tükrözi a Keresztény Agrárfront (1949-től Keresztény Front) programja is, amelyet főként Mindszenty instrukciói ihlettek. Ez a társaság, amely „a sátán megdöntésére” készült, s az országot az 1944-es határok közt hat „kormányzósággal”, a társadalmat pedig tíz „hivatásrenddel” képzelte el, úgy vélte:

„Politikai rendszerünkben … a kormányzat legjobb formáját igyekeztünk megvalósítani … amely szervesen egyesíti magában a három ismert kormányzati forma — a monarchia (egyeduralom), az arisztokrácia (legkiválóbbak uralma) és a demokrácia (a nép uralma) — jellegzetességeit … A magyar nép számára a mai korban a legjobb kormányformának az látszik, amely magában foglalja a legfőbb hatalom egy kézben való egyesülésének azt a formáját, amelyet a koronás király jelképez. Ez tehát monarchikus és arisztokratikus demokrácia lesz.”

Csak emlékeztetőül: 1956 októberében Habsburg Ottó is készülődött teljesíteni „történelmi küldetését”.

De ezek a szervezetek másfajta okmányokat is készítettek: névsorokat, katonai térképeket, a fegyverraktárak helyét felsoroló listákat. A Magyar Keresztény Nemzeti Párt még a „győzelem” után a rádióban felolvasandó kiáltványát is megszövegezte. A Botond-hadosztály nevű katonai szervezkedés tagjainak jövendő beosztását is elkészítette a katonaság, az állami és gazdasági élet vezető posztjain.

Hasonlóan „előrelátó” volt a Magyar Férfiak Szent Korona Szövetsége nevű királypárti szervezkedés. Mint egyik vezetője, Mészáros István volt csendőr ezredes később elmondta: akciótervük volt a karhatalom lefegyverzésére, s hogy

„az összegyűlt tömegeket az állami hivatalok, rendőri és egyéb államhatalmi szervek elé kell vezetni, ahol már az előre kijelölt, fegyverrel rendelkező személyek az épületet megszállva a hatalmat átveszik, a vezetőket őrizetbe veszik, aki ellenáll, azzal szemben pedig fegyvert lehet használni”.

Terveik odáig nyúltak, hogy a szervezet egyik vezetője, Payr Hugó, arról tárgyalt az egykori horthysta miniszterelnökkel, Friedrich Istvánnal, vállalná-e majd a kormányalakítást. (Vállalta.)

Mivel e szervezeteknek több szálon kapcsolatuk volt az imperialista hírszerző és más szervekhez, ez átvezet ahhoz, amiről az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának 1956. december 5-i határozata így beszél:

„… A nemzetközi imperialistáknak a magyar eseményekbe való beavatkozását és szerepét az októberi események előkészítésében az a mindenki által ismert tény is bizonyítja, hogy a kezükben levő nyugati rádiók és adóállomások (Amerika Hangja és Szabad Európa) az elmúlt tizenkét év alatt egy percig sem szűntek meg a Magyar Népköztársaság és intézményei ellen uszítani …”

„A háttérben meghúzódó s onnan irányító nemzetközi imperialista körök bűnös szerepét a magyar események kirobbantásában bizonyítja továbbá az a tény, hogy Nyugat-Németországban ellenforradalmi célokra már évekkel ezelőtt összegyűjtötték a volt horthysta hadseregnek és csendőrségnek a Hitler-fasisztákkal együtt Nyugatra menekült maradványait. Egyenruhákba öltöztették, fegyverrel látták el, katonai kiképzésben részesítették és amerikai dollárokkal fizették őket.”

A Kopjások a Nyugat-Németországban fenekedő Magyar Harcosok Bajtársi Közösségének (MHBK) lett a magva és itthoni osztaga. A szervezkedést Zákó András tábornok és Korponay Miklós vezérkari százados kezdeményezte, még a vesztésre álló háború vége felé, egy majdan eljövendő revánsra gondolva.

Amikor Zákó, valamint Kisbarnaki Farkas Ferenc tábornok és Kopándi József ezredes 1945-ben a vert hadak maradékával elhagyta az országot, Németország amerikai megszállási övezetében megalakították az MHBK-t, majd Kopándit, az 1919-es horthysta különítményparancsnokot hazaküldték a szervezet irányítására.

Hogy miből tartották fenn magukat? Amerikában — ahol tucatnyi disszidensszervezetet alakítottak és pénzeltek — sosem titkolták, hogy „a rab nemzetek felszabadítására”, magyarán: a néphatalom megdöntésére törekszenek. 1951-től évi százmillió, 1956-tól már 125 millió dollárt tartalmaz az állami költségvetés e célokra. Az amerikai törvényhozásban 1951. augusztus 6-án a hírhedten hidegháborús McCarran szenátor így beszélt (Congressional Records):

„Szükségesnek tartom az illegális felkelő csapatok maximális támogatását a kommunista ellenőrzés alatt álló területeken.”

A nem kevésbé szélsőjobboldali Robert A. Taft szenátor rádióbeszédéből néhány mondat (The New York Times, 1952. VI. 2.):

„Meg kell szervezni a szabadság erőit a vasfüggöny mindkét oldalán, hogy készen álljanak … Segítenünk kell a kommunistaellenes földalatti mozgalmat … És ha majd megérett az idő, ki lehet használni az alkalmat.”

1953-ban, miután Eisenhower lett az Egyesült Államok elnöke, az USA széles körű felforgató tevékenységbe kezdett. (Júliusban az NDK fővárosában már nagyarányú provokációt szervezetek; szerencsére azt ott egy-kettőre leszerelték.) Ebben az évben James Doolittle amerikai repülőtábornok, a „Kreml-ellenes műveletek” egyik vezetője, egy titkos utasításban így foglalta össze a „kérlelhetetlen ellenséggel” szembeni harc követelményeit:

„Ilyen játszmában nincsenek szabályok. Az emberi érintkezés eddig elismert normáit … a fair playről alkotott hagyományos felfogást el kell vetni. Hatásos kém- és kémelhárító rendszert kell kifejlesztenünk, s meg kell tanulnunk ellenségeinket szabotázzsal és felforgatással megsemmisíteni, mégpedig élesebb elméjű, jobban kieszelt és hatékonyabb módszerekkel, mint azok, amelyeket velünk szemben alkalmaznak.”

Hírt adott a The New York Times (1953. VIII. 2.) egy nyolctagú bizottságról, amelynek előterjesztése kimondta:

„Ki kell keresni a Kreml erejének leggyengébb láncszemeit. … Itt az ideje, hogy előkészítsük ezeket az akciókat, tekintet nélkül arra, hogy a közeli vagy távoli jövőben hajtjuk-e őket végre.”

Az átfogó tervben külön pontok foglalkoznak Magyarországgal. A részleteket később, 1955. november 18-án — Eisenhower elnök kifejezett jóváhagyásával — Nelson A. Rockefeller (külpolitikai tanácsadói minőségben) a müncheni magyar fasiszta-ellenforradalmi emigráció vezetőivel ismertette. Ezután felgyorsult az MHBK rohamzászlóaljának toborzása és kiképzése.

Az imperializmus politikájában különösen fontos szerepet szánt a Szabad Európa Rádiónak. Forma szerint ezt olyan, a kormánytól független szervnek próbálták feltüntetni, amely magánszemélyek adakozásából működik. Kik is voltak ezek az alapító „magánszemélyek”? Lucius D. Clay tábornok, Németország amerikai megszállási övezetének volt parancsnoka, John McCloy, ugyancsak egykori tábornok, Dean Acheson volt külügyminiszter, Henry Ford, Nelson Rockefeller, Allan Dulles, az USA hírszerzésének főnöke, Bedell Smith, a NATO hírszerzésének vezetője, C. G. Jackson, az USA hadügyminisztériuma „lélektani hadviselési” osztályának vezetője.

Hogy mi is volt a Szabad Európa Rádió szerepe 1956-ban, arról álljon itt a Frankfurter Rundschau közelmúltban közölt véleménye:

„Ez a rádióállomás kezdettől fogva a hidegháború propagandaeszköze volt. És … az 1956. októberi—novemberi események után nehéz helyzetbe került. Voltak ugyanis, akik készpénznek vették a müncheni Englischer Garten-ból (itt van a SZER stúdiója. — A szerk.) hangzó, kitartásra buzdító jelszavakat, s azt remélték, hogy amerikai és NATO-csapatok sietnek magyar földre, a szovjet hadsereg ellen.”

Néhány idézet követhetővé teszi a SZER politikájának nyomvonalát. 1956. július 17-én ezt sugározta magyar nyelvű adásában:

„A szabad földön élő magyarság hatalmas akcióba kezdett, hogy megkapjuk azt a külpolitikai segítséget, ami a végső lökést megadja a rezsim bukásának.”

Augusztus 18-án pedig ezt mondta:

„Arra a kérdésre, van-e értelme az áldozatnak, megfontoltan ezt válaszolom: a mai Magyarországon semmi másnak nincs értelme, csak az áldozatvállalásnak és az ellenállásnak.”

1956 augusztusában Strasbourgban Adolph Berle, a SZER elnökségének tagja eligazítást tartott a beavatottaknak. A terv az volt, hogy a régi rendet lépcsőzetesen állítsák vissza. El kell hitetni — hangsúlyozta —, hogy a harc a szocializmus „szabadabb, demokratikusabb, kevésbé hibás formájáért” folyik.

1956 szeptemberében az USA képviselőháza bizottságot alakított a „magyar ügyben”. Szeptember 10—11-én a bizottság Magyarország „felszabadításáról” tárgyalt, s az ülésre meghívták Nagy Ferencet, Varga Bélát s Nyugat-Németországból több volt horthysta katonatisztet. Innen szétszéledve Münchenben és más központokban ismertették a programot: visszaállítják a 45 előtti rendszert, Magyarország belép a NATO-ba, s területén támaszpontok lesznek. (Az urak fantáziája úgy felgyúlt, hogy egy Sónyi Hugó nevű tábornok azt állította: a táborokban tizenegyezer [!] kiképzett fegyverese harcra készen áll, s már alig várja a bevetési parancsot.)

Nyilvánvaló: mindezekből a tervekből semmi sem valósulhatott volna meg, ha az országban nincsen belpolitikai válság. De minthogy a belső viszonyok a végsőkig feszültek voltak, az ellenforradalmárok joggal hihették, eljött az ő napjuk.

És el is indították akcióikat.

 

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

A vallás az idealizmus, a képzelet világa

A vallás az idealizmus, a képzelet világa, ami következetesen a hiszékenységre támaszkodik! A képzelet szülte világkép azonban nem tudományos, ha a valóság ezt nem igazolja. Ilyen tudománytalan a vallás képzeletvilága, mert a kitalált, a képzelt világnézetét (az istent, a szellemvilágot, a teremtést, stb.) senki sem tudja objektíven a tudományos módszerrel bebizonyítani. A különböző világnézeteket, így a vallás képzeletvilágát is a valóságban a következetesen objektív tudományos módszerrel ellenőrizni kell, azért hogy tudományosan értékelhető legyen, mert a valóságban ellenőrizhető tudományos bizonyíték nélküli állítás elfogadása az tudománytalan hiszékenység!

A vallás képzeletvilága a hiszékenységre, a nem tudományra, nem a tudományos módszerre alapozza világnézetének elfogadását, állításainak nem kell megfelelnie az objektív valóságnak, az objektív igazságnak, elég azt csak a képzelet segítségével, a tudományosan következetlen spekulációval igazolni. Bár igaz és reális részeit a valóságból, a tapasztalatból, az éltből nyeri, mert máshonnan nem is lehetne, de végül is a hamis világképét tudománytalan magyarázattal a képzeletre alapozottan alakítja ki, ettől idealizmus. Nincs olyan hamisság, szélhámosság, hazugság, világnézet, amely ne tartalmazzon valósat is, de ettől még összességében, lényegében nem válik az objektív valóssággá, ha a valóság ezt nem igazolja!

A vallás idealista tudománytalan világnézet, ezért az objektív világ megismerésére alkalmatlan, valójában nem is akarja objektíven a valóságot megismerni, a kitalált, a képzelt világképét szeretné az objektív valóságnak látni, elhinni, elhitetni, azonban ez nem az emberiség valódi érdeke!

A vallás az általa elképzelt világot az objektív valósnak tartja, pedig az csak egy általa kitalált vízió, amit nem szükséges objektíven a tudományos módszerrel bizonyítani, így ezt csak hiszékenyen el kell hinni. Azonban csak a tudás, mégpedig a következetesen objektív tudományos világnézetre alapozott tudás, a dialektikus materializmus az, ami segíti az emberiség létérdekét és az emberré válást. A vallás képzeletvilága az idealizmus, nem a tudományosan bizonyíthatóan létező valóság!

A vallás nem támaszkodik a következetesen objektív tudományra, éppen hogy nem, így világnézete nem lehet objektív tudományos hipotézis sem, csak egy fantázia, ami a képzeletre alapozott spekuláció eredménye csupán, a valóságtól nagyon távol áll. Azonban a tudomány állításait következetlenül, de mégiscsak felhasználja a hamis, a képzelt, az idealista világnézete magyarázatára, de mivel nem következetesen objektív, így végül mégiscsak a hit maradhat állításai igazolására, amit bizonyíték nélkül hiszékenyen hinni kell és kész!

SaLa világnézete

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Ma már 2025 október 12. – vasárnap – van! Mindezek tetejébe a felcsúffy rém országlásának 16. esztendejét (b)írjuk. Radásul  immáron az idei SZUPER esztendő 285.  napját tapossuk! Hogy rohan az idő?!

<<	Október					>>
H	K	Sze	Cs	P	Szo	V
		1	2	3	4	5
6	7	8	9	10	11	12
13	14	15	16	17	18	19
20	21	22	23	24	25	26
27	28	29	30	31
2025

És hát immáron a TIZEDIK HÓNAPJÁBAN JÁR a Mi Bölcs és Előrelátó vajdánk víziója szerint fantasztikus 2025 – ös esztendő! Ebben pedig idáig az „Ő” általa prognosztizált „gazdasági szárnyalásból” CSAK A szarnyalás lett a mi osztályrészünk – nem úgy az „Ő” udvartartásához tartozóknak!

De MINTHA az ukrán-orosz békesség sem akarna  kitörni! Sőt! A Közel – keleti legújabb konfliktus is alaposan belerandíthat a MESÉJÉBE! Kissé olyan érzésünk LEHET, hogy a Mi Bölcs és Előrelátó vajdánk ISMÉT HÜLYÉRE VETT minket – MAGYAROKAT!

A MAI NAPRA  RÁNK MÉRT  FANTASZTIKUSAN JÓ HÍR PEDIG…- TOVÁBBRA IS TARTJA MAGÁT! A Mi Előrelátó és Bölcs vajdánk a reája oly jellemző  szerénységgel bejelentette:

AZ Ő  „nagystratégiája, hogy újra nagy erős és gazdag legyen”…-DÖBRÖGISZTÁN!

Deee…- MONDOTT Ő A MINAP MÉG VALAMI MÁST IS! Ami pedig MINDANNYIUNKAT ÉRINT! ÍGÉRETET TETT!

A vajda EZT MEGÍGÉRTE!

Úgyhogy: IHHAJLA MEG CSUHAJLA LESZ! (NEKIK!)

Mi pedig élvezzük ki hát az évből még hátralévő – 80 nap – minden pillanatát!

Ráadásul ma ünnepli a  névnapját:

Miksa + Edvin, Edvina, Fáta, Maximilián, Misa, Pilár, Rezső, Szeráf, Szerafin, Szerafina, Tirzusz

BOLDOG NÉVNAPOT KÍVÁN NEKIK A balrad.hu

Úgyszintén köszöntjük a ma szülinapjukat ünneplőket! Isten éltesse őket!

AZ ÜNNEPELTEKET ÉS A MAI JELES NAPOT VANGELIS „A PARADICSOM MEGHÓDÍTÁSA” CÍMŰ SZÁMÁVAL KÖSZÖNTI A balrad.hu

balrad.hu MINDEN OLVASÓJÁNAK KÍVÁNJA: LEGYEN SZÉP A MAI NAPJA!

Amúgy pedig október 12. – én  IS nagy és emlékezetes dolgok estek meg a történelem során a világban.

(Persze napjaink dörögisztáni történéseihez képest azok SEMMIK!

E napon is születtek és haltak meg nagy emberek, jelességek.

Hogy is volt? Mi is volt? Kik születtek? Kik haltak meg?

Itt bővebben: https://hu.wikipedia.org/wiki/Okt%C3%B3ber_12.

A mai napra ránk rótt nemzeti és vallási ünnepek, emléknapok, világnapok, stb:

• Spanyolország nemzeti ünnepe. Amerika felfedezésének napja. (1492)
• Uruguay, Venezuela, Chile, Paraguay, Mexikó, Argentína, Costa Rica, Kolumbia:: Amerika felfedezésének napja.
• Az Egyenlítői-Guinea függetlenségének napja (National Day – 1968 )

Az a Nyájas balrad.hu plvasó pedig Aki arra kíváncsi, hogy milyen meteorológiai viszonyokra számíthat Döbrögisztán vajdaság területén a mai napon – esetleg hosszabb távon – hát nyugodtan kattintson erre az alábbi linkre:

https://www.met.hu/idojaras/elorejelzes/

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudod támogatni!

(idézet: Ez Történt – Népszabadság 1956-ról – cikksorozat az ellenforradalomról)

Természetesen az MDP vezetésére is hatott az önvizsgálatnak az a folyamata, amely az SZKP-ban és a nemzetközi kommunista mozgalomban 1953 elején megindult. Milyen utat jelöl meg, hogy megszabaduljon politikájának hibáitól, s a megtorpanás után országunk újra fölemelkedjék?

Erre kellett választ adnia a Központi Vezetőség 1953. júniusi ülésének. Erről az ülésről és határozatáról a párttagság és a közvélemény sajnos csak részleges és nem elég lényegi tájékoztatást kapott. Minthogy az ülést sebtiben készítették elő, az nem volt felkészülve a hibák elemzésére, gyökeréig hatoló határozatoknak — köztük személyi döntéseknek — a meghozatalára.

Az ülésen az első napirendi pont keretében a politikai és gazdasági helyzetről hangzott el beszámoló; előadó Rákosi Mátyás és Nagy Imre volt. (Már ez is szokatlan: egyazon napirendi ponthoz két beszámoló.)

Rákosi meglepő módon azzal kezdte igen terjedelmes beszámolóját: a Politikai Bizottság átvizsgálta

„pártunk és népi demokráciánk szinte valamennyi alapvető kérdését … A hibák olyanok, hogy ha gyorsan ki nem javítjuk őket, ha azonnal fordulatot nem csinálunk, a legsúlyosabb válsággal fenyegetnek bennünket.”

Rákosi elmondta: a vezetést a kollektivitás hiánya, a vezérkedés, a személyi kultusz jellemezte.

„Azért, hogy pártunk vezetésében ilyen állapot uralkodhatott el, elsősorban én vagyok a felelős”

— tette hozzá. Szólt a funkcióhalmozásról: mint a párt főtitkára ő volt a miniszterelnök, a népfront elnöke, a honvédelmi bizottság elnöke. Sőt:

„Még károsabb volt az a tény, hogy én vezettem az Államvédelmi Hatóságot … Beavatkoztam az ügyek vitelébe, beleszóltam abba, hogy kit tartóztassanak le, kit bántalmazzanak, kit hogyan ítéljenek el … E beavatkozás megnehezítette az igazság kiderítését, megkönnyítette az önkényeskedést, a törvényszegést.”

A vezérkedés kihatott az alsóbb szervekre, a helyi kiskirályok, a bírálat felett álló mindenhatóságok kialakulására.

Részletesen beszélt Rákosi a gazdasági torzulásokról, a számok hajszolásáról. Még kritikusabban szólt erről a határozat néhány mondata:

„A II. kongresszus a gazdaságpolitikában hibás irányvonalat állapított meg … E helytelen gazdaságpolitika nem számolt az ország tényleges erőforrásaival, nem vette figyelembe eléggé a beruházások gazdaságosságát és célszerűségét … Ez szektaszerű politika volt, mely öncélnak tekintette a szocialista iparosítást”,

s e politikába nagyzási mánia és kalandorság is keveredett.

Rákosi hangsúlyozta:

„E hibák olyan súlyosak és nagyok, hogy kijavításuk csak akkor fog sikerülni, ha nem félünk őket őszintén pártunk és népünk elé tárni, ha nem titkoljuk el őket, és bátran nyúlunk hozzájuk … A KV által jóváhagyott határozati javaslatot minden párttagunkkal közölni kívánjuk, ugyanakkor a sajtóban ki akarjuk hozni a határozat részletes ismertetését.”

Ha nem titkoljuk el őket — mondta Rákosi. Ezzel szemben nemhogy a beszédet, az önkritikát, de még a húszoldalas határozatot sem ismerte meg a párttagság. Ez utóbbit csak a középszervek végrehajtó bizottságának ülésén olvasták fel egyetlen egyszer. A tagsághoz csak egy rövid, erősen tompított változat jutott el.

Miért volt ez a felemás helyzet? Mindenekelőtt azért, mert a szocializmus világában, a forradalmi munkásmozgalomban megindult erjedés még a legkezdetén tartott. Rákosi feltehetőleg azért nem hallgathatott, mert a más országokban is elkövetett hasonló hibákban az MDP az ő vezetésével más pártoknál messzebbre ment, legalábbis sok tekintetben. Igyekezett gyorsan túllenni a szóbeli önkritikán, hogy a nyilvánosság előtt aztán elkendőzze, amit a belső vitákban elismert. (Később pedig fokozatosam azt is megpróbálja visszaszívni.) Ami a státusát illeti, azon túl, hogy főtitkár helyett első titkár lett, annyi változott, hogy a miniszterelnöki funkciót átadta Nagy Imrének.

A Központi Vezetőség több személyi döntése Rákosi legszűkebb körét érintette. Kikerült a Politikai Bizottságból és a Titkárságból Farkas Mihály honvédelmi miniszter, aki pártbeosztásánál fogva addig a többi fegyveres testületet és a hatalmi szerveket is felügyelte, s a törvényszegésekben önálló és igen súlyos szerepet játszott. Ugyancsak kihagyták a vezetésből Révai Józsefet, akit Rákosi politikájának ideológiai alátámasztásáért, a dogmatizmus térhódításáért terhelt komoly felelősség. Gerő Ernő — noha az ülésen szigorú bírálat érte a gazdaságpolitika torzulásáért — megtartotta PB-tagságát, s első miniszterelnök-helyettesként, ő lett a belügyminiszter is.

Az újjáalakított Politikai Bizottságba új erők, zömmel fiatalok kerültek. Ez önmagában helyes törekvés volt, de minthogy politikai tapasztalatuk, vezetői rutinjuk eltörpült Rákosiéhoz képest, szó sem lehetett valódi kollektív vezetés kialakulásáról. Továbbra is Rákosi kezében maradt a döntő hatalom. Ez magában hordta sok későbbi baj magvát.

A KV-ülés után néhány nappal Nagy Imre az országgyűlésben ismertette a kormányprogramot. Minthogy a párthatározat nem került nyilvánosságra, a lakosság ebből értesült a politikai irányvonal megváltozásáról, s ez Nagy Imrét egy csapásra népszerűvé tette. A párthatározat előírása szerint ugyanis módosították a népgazdasági tervet, felemelték a béreket, javították a közellátást, sok iparcikk árát csökkentették, enyhítették a terménybeadási előírásokat, újra adtak ki iparigazolványt, tervezet készült az államigazgatás egyszerűsítésére, megnyíltak az internáló táborok, megkezdték a koncepciós perek felülvizsgálatát.

A beszéd jogosan bírálta a hibákat, csakhogy nem szólt súlyuknak megfelelően a korszakalkotó eredményekről és arról, hogy kijavítva a hibákat, a szocialista építés folytatódik tovább. A folyamatosság nem kellő hangsúlyozása sokakban bizonytalanságot keltett. Ez eredményezte azt is, hogy szinte órákkal a kormányprogram elhangzása után feloszlott igen sok termelőszövetkezet. Többségük annak idején nyomásra szerveződött, s nem bizonyult életképesnek. De elbizonytalanodtak viszonylag jól működő szövetkezetek is. Egy év alatt 600 000 kat. holddal csökkent a tsz-ek területe, míg az egyéni gazdaságok száma kétszázezerrel nőtt. A program a beruházások tetemes mérséklését is felvázolta. A visszafogás a korábbi túlfeszítettséghez képest indokolt volt, akárcsak az, hogy előtérbe került a könnyű- és élelmiszeripar fejlesztése. De minthogy a programból nem volt kivehető az ipar fejlődésének perspektívája, ez is okozott elbizonytalanodást.

Ami közvetlenül ezután történt, arról ezt írja A magyar népi demokrácia története című munka:

„E fejlemények miatt az MDP KV 1953. július 11-én Budapesten aktívaértekezletet hívott össze, ahol Rákosi Mátyás és Nagy Imre beszélt a júniusi határozatról. Együttes szereplésük a pártvezetőség egységét volt hivatva bizonyítani, illetőleg az ellenséges erők reményeit igyekezett eloszlatni. Az aktívaértekezlet azonban tovább növelte a zavart, mert nyilvánvalóvá tette, hogy a pártvezetőség nem egységes a júniusi határozatok értelmezésében.

Rákosi állást foglalt ugyan a szocialista iparosítás, a nehézipar-fejlesztés lassúbb üteme mellett, de ugyanakkor leszögezte, hogy »jövőre is több szenet és több acélt akarunk termelni, mint az idén, és többet is kell termelnünk« … Nem lehet csökkenteni az 1951-ben felemelt termelési előirányzatokat … mert »nem áll az, hogy a mi terveink általában túlfeszítettek«. Ez a vád az ellenségtől ered …

Nagy Imre felszólalásában … már látható volt, ami a végrehajtás során bontakozott ki teljességében: ő is eltért a KV júniusi határozatának szellemétől, és ellenkező végletet képviselt … A KV júniusi határozatából — egyoldalúan és teljesen önkényesen — csak a mezőgazdaság, valamint a könnyűipar fejlesztésére és a kisárutermelés nagyobb lehetőségeinek megteremtésére vonatkozó megállapításokat emelte ki …”

Megkezdődött az, amit a köznyelv már akkor politikai cikcakknak nevezett, a frakciók pusztító huzavonája.

Nincsen mód itt részletesen szólni arról, hogy Rákosi és a régi irányvonal védői, illetve Nagy Imre és a köréje tömörülő erők milyen határozatokat és ellenhatározatokat vittek keresztül, illetve — 1954-ben, az MDP III. kongresszusán — hogyan próbálták demonstrálni a párt „helyreállt egységét”, pedig már 1953 októberében, majd egy évvel később újra, végül 1955 tavaszáig (hol csendben, hol hangosan) éles harc folyt a két csoportosulás között. Nagy Imre1954 októberében például a népfront kongresszusán olyan programot fejtett ki, amely mutatta, hogy e mozgalmat a párttal párhuzamos hatalmi központtá akarja kiépíteni. Míg Rákosi korábban a párt legfelsőbb köreiben is „fellelte” az osztályellenséget, Nagy Imre most nem létezőnek nyilvánította az osztályharcot. A Hazafias Népfront kongresszusán azt mondta: a teremben érzi

„kilenc és fél millió magyar szívének együttdobbanását, kilenc és fél millió magyar lelkének együttlelkesedését …”

pedig akkor, a hibák miatt és az ellenséges elemek mozgolódása miatt is, ki voltak éleződve az ellentétek.

Az 1953-as határozat lendítő ereje viszonylag rövid idő alatt kimerült, s 54-ben újabb nehézségek léptek föl. Ismét módosították a gazdaságpolitikát, gyorsabb növekedési ütemet írtak elő, a keletkezett hibákért a felelősséget pedig kizárólag Nagy Imrére hárították; 1955 áprilisában kizárták a Politikai Bizottságból, a Központi Vezetőségből, s leváltották a miniszterelnöki posztról.

Az MDP KV 1955. márciusi határozata Rákosi előterjesztése alapján leszögezte, hogy az 53-as júniusi határozatok ugyan helyesek voltak, de

„a határozatokat egyesek opportunista, antimarxista módon eltorzították, ami káros jobboldali hibákhoz, jobboldali elhajlásokhoz vezetett”.

„Balos”, szektás hibákról már legfeljebb a forma kedvéért esett szó. Az 1955. június 7-i ülésen a termelőszövetkezeti mozgalom új fellendítésére határozatot hoztak, amelyben óvtak ugyan az 53 előtt elkövetett hibáktól, de minthogy újra tervszámokra bontották le a feladatokat, ez óhatatlanul elvezetett az önkéntesség megsértéséhez.

Pártunk VII. kongresszusának határozata tömören összefoglalja az 1953-as határozat után következő évek fő vonásait:

„A szocializmus építésében elkövetett hibákat a Magyar Dolgozók Pártja elvileg már 1953. júniusi határozatában feltárta. A hibák gyökeres kijavítása azonban csak 1956 novemberében, és az azt követő időkben történt meg. Ennek a késésnek legfőbb oka az volt, hogy a korábbi pártvezetés, elsősorban Rákosi Mátyás nem tudott, és nem akart őszintén szakítani a dogmatikus, szektás hibákkal, és hogy a hibák kijavítása ürügyével ebben az időben lépett fel és jutott döntő szerephez a párt bomlasztására törő, és az osztály ellenséggel megalkuvó, Nagy Imre által vezetett revizionista csoport is. A szektás vezetés és a revizionista csoport egymással szemben folytatott elvtelen harca miatt nem érvényesülhetett a párttagság helyes politikát követelő akarata. A revizionista frakció a párton belül indított támadásában különféle pártellenes külső erőkre támaszkodott, és a reakciós erők szövetségét kereste.”

Nagy Imre, miután megfosztották vezető tisztségétől, végképp a frakciózás útjára lépett, elvbarátaival együtt hozzáfogott annak a revizionista platformnak a kidolgozásához, amelyből nyilvánvalóvá vált, hogy nemcsak a Rákosi-féle vezetéssel fordult szembe, hanem a párt marxista—leninista alapelveivel is. Az MDP Központi Ellenőrző Bizottsága 1955. december 3-án Nagy Imrét kizárta a pártból. De ezúttal is elmaradt a nézetekkel való eszmei harc. Ez megkönnyítette híveinek, hogy a régebbi törvénysértések újbóli felbukkanása áldozatának tüntessék föl.

Ilyen állapotban érkezett el az MDP az 1956-os esztendőhöz. Februárban megtartották a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusát, amely nemcsak a személyi kultusz súlyos hibáit, a törvénysértéseket tárta fel, de több új tétellel, illetőleg régebben megalkotott tétel felelevenítésével világszerte nagy figyelmet keltett, s rendkívül gyorsan megélénkítette a nemzetközi kommunista mozgalmat. A fő elvi tételek közül megemlítjük a háború elkerülhetőségéről és a békés egymás mellett élésről, a forradalom fegyveres felkelés nélkül való győzelmének lehetőségéről, a fejlődő országok világpolitikai szerepéről, a szociáldemokráciához és más demokratikus mozgalmakhoz s áramlatokhoz való viszonyról kidolgozott elemzést; ehhez járultak a pártra, a párt- és államéletre, az elméleti tevékenységben a dogmatizmussal való szakításra irányuló tételek.

Az MDP Központi Vezetősége 1956. március 12—13-i ülésén Rákosi Mátyás mint a XX. kongresszuson jelen volt delegáció vezetője tartott beszámolót. Ismertette a nemzetközi kérdésekről elhangzott megállapításokat, majd a pártéletről elmondta:

„… a marxizmustól teljesen idegen a személyi kultusz … gátolta a kollektív vezetést, a pártdemokrácia fejlődését, és nem egy téren komoly politikai és elméleti hibák forrásává vált. A személyi kultusz szelleme kihatott a népi demokratikus országokra, köztük hazánkra is, ahol ugyancsak komoly hibák keletkeztek …” „Fel kell vetnünk újra a szocialista törvényesség kérdését. A Központi Vezetőség 1953. júniusi határozatai, melyek e téren gyökeres változást követeltek, lényegében megvalósultak, és elmondhatjuk, hogy a szocialista törvényesség alapjában véve helyreállt.”

Rákosi az ilyen „lényegében megvalósultak” és „alapjában véve helyreállt” formulákkal keresett önigazolást, s vélte elfeledtetni, hogy 1953 óta ő szabotálta el az ártatlanul elítélt elvtársak teljes erkölcsi politikai rehabilitálását. Az ország nyilvánossága előtt Rákosi még ekkor sem mondta ki, hogy Rajk László és társai ártatlanok voltak! Azzal állt elő:

„A kongresszus határozatai és egész munkája azt bizonyítják, hogy a Magyar Dolgozók Pártja, annak Központi Vezetősége helyes úton jár, jól látja a feladatokat, és helyesen szabja meg e feladatok megoldására a tennivalókat. … A XX. kongresszus folyamán megállapítottuk, hogy pártunk fő irányvonala minden téren helyes.”

A beszámolót szenvedélyes vita követte. A sok közül egyetlen felszólalásból álljon itt néhány mondat:

„Rákosi elvtárs … azt mondotta, hogy pártunk politikája minden tekintetben helyes … Azonban én eltérést látok a Központi Vezetőség által kidolgozott helyes politikai vonal és annak valóra váltása között. Nézetem szerint a helyes politikai vonal megvalósítását egy sor gátló tényező akadályozza, és egynéhány tényező, amelynek meg kellene lennie, hiányzik, hogy hatásosan és a lehetőség szerint gyorsam lehessen ezt a helyes politikai vonalat megvalósítani … Néhány kérdésben véleményem szerint hiányzik az elemzés mélysége, a következtetések levonása, intézkedések kidolgozása és végrehajtása … Nem tud a pártunk olyan luxust megengedni magának, hogy 1953 júliusában elmondja egyszer, hogy itt volt a hiba, s aztán megint mondjuk és megint, még egyszer, s majd nem tudom, valamikor megint. Nem lehet ezt a luxust megengedni, elvtársak.”

Ez a felszólaló akkor nem volt tagja a Központi Vezetőségnek. Az ülésen meghívottként volt jelen mint a Pest megyei pártbizottság első titkára. Neve: Kádár János.

Az ülésen többen is kritikusan szólaltak fel, ám a többséget még nem hatotta át ez a szellem. Rákosi és a mellette körömszakadtáig kitartó csoport megpróbálta nyugtatni a jelenlevőket, és a fogadkozás sem hiányzott, hogy a párt nem fog késlekedni a XX. kongresszus tanulságainak alkalmazásában. A legfontosabb természetesen az lett volna, ha Rákosit — már így is éheket késve — azonnal leváltják első titkári posztjáról, és bevonnak a vezetésbe olyan élvtársakat, akiket politikai tudásuk, feddhetetlen kommunista mivoltuk alkalmassá tett arra, hogy vonakodás nélkül valósítsák meg a lényegében már 1953-ban elhatározott irányvonalat, megerősítve az SZKP XX. kongresszusának messze szóló útmutatásaival.

Ez a személyi változás a párt élén akkor elmaradt. Leginkább azok a kommunisták fájlalták ezt, akik mind világosabban felismerték, hogy a pártot és a rendszert a jobb- és „bal”-oldali elhajlók áldatlan frakcióharca, a hatalomért marakodó klikkek elvtelen akciói a tönk szélére juttatják. Ezek az erők olyan irányzatot képviseltek, amely egyaránt elutasította Rákosi Mátyás szektás politikáját és Nagy Imre opportunizmusát. Ahogyan a válság mélyült, úgy erősödött számban is, elszántságban is a párttagságnak ez a része. Az ő politikájuk sikere volt, hogy 1956. július 18-án összeült a Központi Vezetőség.

Az első napirendi pont keretében személyi kérdésekről döntöttek. Rákosi Mátyás kénytelen volt kérni felmentését. Hatvanöt éves — írta a KV-hez címzett levelében —, s két éve beteg.

„Emellett azok a hibák, amelyeket a személyi kultusz, a szocialista törvényesség terén elkövettem, megnehezítik a pártvezetés számára, hogy teljes mértékben összpontosítsa pártunk figyelmét az előttünk álló feladatokra.”

A KV Rákosit fölmentette, és Gerő Ernőt választotta első titkárrá. Kizárták a pártból Farkas Mihályt (később, október elején, vád alá helyezték, s a törvénysértő perekben viselt szerepéért a bíróság elítélte). A Központi Vezetőségbe kooptálták Kádár Jánost, Kállai Gyulát, Marosán Györgyöt, Mező Imrét és több más elvtársat; a Politikai Bizottság tagjává választották Kádár Jánost, Kiss Károlyt, Marosán Györgyöt, Révai Józsefet, póttagjává Gáspár Sándort és Rónai Sándort. Kádár János a KV egyik titkára lett.

Gerő Ernő első titkári minőségében sok kérdést felölelő előterjesztést tett. Hangsúlyozta: kétfrontos harcra van szükség, mert a pártban

„mélyek mind a szektásság, mind a jobboldali revizionizmus gyökerei”.

Az ülés határozatot hozott a kidolgozandó ötéves terv irányelveiről.

Gerő megbízatásával a párttagság jelentékeny része nem értett egyet. Ő személyileg alkalmatlan volt arra, hogy Rákosi hagyatékától megszabadítsa az MDP-t. Hadd idézzünk ennek bizonyítására egy rövid, de jellemző részletet a négynapos ülésen mondott zárszóból. Gerő elmondta, hogy a döntésekről értesülve sok pártszervezet táviratban fejezte ki egyetértését a tennivalókkal, de sajnálják Rákosi Mátyás távozását, majd hozzátette:

„Rákosi elvtárs továbbra is tagja marad a Központi Vezetőségnek, az Elnöki Tanácsnak, országgyűlési képviselő marad stb. Ez magától értetődik.”

A közvélemény tekintélyes része azonban éppen ezt nem tartotta magától értetődő dolognak. A Pártegységgel a szocialista demokráciáért című határozatot azonban helyesléssel fogadták.

A párt nagy energiával látott neki a határozat végrehajtásának. Több határozat látott napvilágot. Az egyik az értelmiségről szólt. Fontos határozat jelent meg a termelőszövetkezeteikről. Enyhítették a hitelfeltételeket, s új hitelt nyitottak gépvásárlásra, kimondták, hogy a tagok a szövetkezetbe vitt földjük után földjáradékot kapnak, lehetővé tették a terményfelesleg szabadpiaci értékesítését. Újra napirendre került az állami irányítás és a gazdasági vezetés egyszerűsítése, a nyugdíjtörvény módosítása. A párt ösztönzésére a SZOT programot készített az üzemi demokrácia fejlesztésére. Határozatot hoztak a népfrontmozgalomra, az évek óta méltatlanul mellőzött politikai szövetségesek bevonására a közéletbe. Hozzákezdtek a pártkongresszus előkészítéséhez azzal, hogy az majd átfogó programot fogad el.

Az ülés nyomatékkal szólt arról is, hogy végleg le kell zárni a törvénytelenül lefolytatott perek felülvizsgálatát, és teljes igazságot kell szolgáltatni. De vajon miért csak most? Az MSZMP Központi Bizottságának határozata a személyi kultusz éveiben a munkásmozgalmi emberek ellen indított törvénysértési perek lezárásáról (1962. augusztus 14—16.) című dokumentum így válaszol erre a kérdésre:

„1953 és 1956 között a felülvizsgálati rehabilitációs eljárásra a perek keletkezéséért felelős személyeknek döntő befolyásuk volt, s hogy saját felelősségüket csökkentsék, megakadályozták a tények teljes feltárását, az igazság kiderítését.”

1956. október 6-án került sor Rajk László és a vele együtt ártatlanul kivégzett elvtársak temetésére. A pártvezetés több tagjának kezdeményezésére már jóval előbb határozatot is hoztak erre. A régi vezetők elodázták ennek végrehajtását, a revizionisták viszont ezt a kegyeleti aktust is arra akarták volna felhasználni, hogy felszítsák az amúgy is felzaklatott közhangulatot. Hogy mégis sor került a temetésre, és az a fájdalmas alkalomnak megfelelő kegyelettel zajlott le, az annak a mélyen átérzett részvétnek volt a jele, amely a gyászoló tízezreket eltöltötte.

A pártszervezetek belső életét akkoriban megosztották az éles viták, de ezek közepette is mindjobban megerősödött az a derékhad, amely a pártegységet elvi alapon, a marxizmus—leninizmus talaján akarta megszilárdítani.

Ekkor és ezért kapcsolt rá — a maga módján — az ellenség. Nem Gerő miatt (akinek megválasztását propagandájában egyébként a maga javára jól tudta kamatoztatni), nem is azért, mert a szektások újabb megerősödésétől félt, hanem éppen azért, mert sok jele volt annak: a helyes irányvonal követői a párt megújult politikája köré tudják tömöríteni az embereket, ki tudják vezetni az országot a több éves válságból. Az ellenforradalom a párt egészséges erőitől tartott, lényegében őellenük indította meg a nyílt támadást.

 

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!