(idézet: Ez Történt – Népszabadság 1956-ról – cikksorozat az ellenforradalomról)

NÉPSZABADSÁG – KOSSUTH 1981

ÍRTÁK:

PINTÉR ISTVÁN
RÉNYI PÉTER (szerkesztő)
SÓLYOM JÓZSEF
SZABÓ LÁSZLÓ
SZÁNTÓ JENŐ
VÁRNAI FERENC
VÉRTES IMRE

A borító
LENGYEL GYULA
munkája

ISBN 963 09 1963 x
(3426)

„Ha ketten ugyanazt teszik, az nem ugyanaz” — tartja a latin közmondás. Még kevésbé, ha nem is ugyanazt teszik, csak ugyanazzal foglalkoznak.

Az juttatja ezt eszünkbe, hogy egyes nyugati orgánumokban mind sűrűbben esik szó mostanában a negyed százada történt magyarországi ellenforradalmi kísérletről, s a Népszabadság cikksorozatot közölt „Ez történt” címmel annak a nehéz évnek az eseményeit idézve fel, amely 1956 közepétől 1957 közepéig tartott, jelezve a megelőző évek fejleményeit; leírtuk az október végi, november eleji tragikus napok történéseit, majd azt a harcot, amelynek során a szocializmus erői felszámolták a fegyveres zendülést, helyreállították a törvényes rendet, megkezdődött a konszolidáció.

A cikksorozatot az olvasók százezrei nagy érdeklődéssel fogadták. Sokan kérdezték: nem lehetne-e összegyűjtve, együtt is olvasni a sorozatot? A Népszabadság szerkesztősége és a Kossuth Kiadó most közös kiadványban megjelenteti ezt a cikksorozatot.

A burzsoá Nyugat propagandája, semmi kétség, 1956 kérdésében kínos kudarcot szenvedett, soha önmagának, saját közvéleményének nyíltan be nem vallott, hallgatólagosan mégis elismert vereséget. 1956 októberében minden korábbit felülmúló uszításba fogtak, világméretű hisztéria-hadjáratot indítottak; néhány év múlva pedig megkülönböztetett elismeréssel kellett hogy szóljanak a magyar szocialista társadalomról, letagadhatatlan sikereiről. Ezt a „váltást” soha őszintén nem ismerték be, a hangadók közül soha senki oda nem állt, hogy elmondja: tévedtek, félreismerték a helyzetet vagy hagyták félrevezetni magukat. (S ezt alighanem most se fogják pótolni.)

Igaz, a nagy szólamok a „dicsőséges” harcról, a „forradalomról” hamar gyérültek, a jobbindulatúak lehetőleg átsiklottak felettük. És ha sehogy sem lehetett hallgatni arról, hogyan ugorhattunk ilyen gyorsan talpra, hogyan lett a „letiport” magyarok hazájából oly rövid időn belül sok nyugati által is tisztelt, sőt kedvelt, anyagi gyarapodásáról, eleven kedélyéről, friss szellemi atmoszférájáról nevezetes ország? Hát akkor inkább Kádár János valamiféle természetfeletti (azt a szót használják, hogy karizmatikus) adottságaihoz folyamodtak magyarázatért (pedig épp hogy a természetes adottságai segítettek annyit!). Vagy a magyar „élelmességre” hivatkoztak, amely korábban nem is szerepelt általuk citált nemzeti jellemvonásaink között. Minden érvelés jó volt, csak arra nem mertek vállalkozni, amire valóban szükség lett volna: a „magyar kérdéssel” kapcsolatos hamis történelmi elemzéseik gyökeres felülvizsgálatára. Ma is sokan vannak, akik becsülik országunkat, de nincs merszük az 56-os propagandaklisékkel szembefordulni.

Más kategóriába tartoznak persze azok, akik ma 1956 véres és szörnyű napjainak emlékét ,,ünneplik”. Ezek nem bajlódnak hasonló dilemmákkal, mind a mai napig úgy tekintenek a magyarországi ellenforradalomra, a fehérterror vérengzésére, mint „hősi felkelésre”; mártírként sem a katasztrófa áldozatait, az ellene küzdőket, hanem a bűnösöket gyászolják. Változatlanul egyik legfőbb igyekezetük annak bizonygatása, hogy Rákosi óta érdemlegesen semmi sem változott. (Álláspontjuk érthető is, hiszen nekik nem a szocializmus hibái fájtak, sokkal inkább a vívmányai.)

Mennyire látják majd alkalmasnak 1956 ilyen értelmű élesztgetésére a mostani időpontot, akik az efféle megemlékezések parádéját Nyugaton vezénylik, az majd elválik — alighanem azt fogják mérlegelni, használ-e mai politikai törekvéseiknek; pl. mennyire használ Lengyelországban alkalmazott taktikájuknak, ha párhuzamokat vonnak a magyar 56-tal; nem is szólva arról, hogy hitelt érdemlően 56-ról beszélni nem lehet, ha az azóta megtett fejlődésről hallgatnak.

Bennünket egészen más foglalkoztatott ezen az idei, kerek évfordulón. Huszonöt év, egy negyed század, akárhogy felgyorsult is az idő, már történelmi méretű időszak, amelynek mezsgyéjén érdemes egy keveset elidőzni, hátrapillantani, az eredményeket összegezni.

Legújabb kori történelmünkben a nagy korszakhatár 1945, hazánk felszabadulása, a Szovjetunió, az antifasiszta erők győzelme, amely véget vetett az úri, s utat nyitott a népi Magyarországnak. Minden objektív történelmi elemzésnek ez az alapja. A szocialista rendszer megrendülése 1956-ban nemzeti tragédiához vezetett. Kiváló forradalmárok, a rendet védő katonák, semmiben sem vétkes, békés polgárok estek áldozatául, akárcsak félrevezetett fiatalok. De tragikus volt azért is, mert azt a szabadságot és azokat a lehetőségeket veszélyeztette, amelyeket népünk számára 45 hozott el. A népi demokrácia éveiben, a szocialista építés kezdeteinek időszakában következett be az alapvető fordulat nemzeti történelmünkben.

És mégsem fedte teljesen az igazságot az akkori büszke jelszó: „Élni tudtunk a szabadsággal.” A sikerektől elbizakodott vezetők önkénye egyfelől, a szocializmus megvalósítását nemzetközileg is terhelő torzulások másfelől — mély válsághoz vezettek. Élni tudni a szabadsággal, a nép javára gyümölcsöztetni a felszabadulás és a szocializmus lehetőségeit, mi tagadás, csak keserves tapasztalatok, fájdalmas veszteségek árán, a nagy tanulságok levonása után tanultunk meg igazán; ebben is van e negyed század történelmi jelentősége, ezért is érdemes és szükséges számba venni.

Ettől elválaszthatatlanok az ellenforradalom eseményei, amelyek minden elméleti magyarázatnál áthatóbban megmutatták annak az útnak könyörtelen logikáját — a legvégsőbb következményekig —, amely a szektásságtól a marxista—leninista elvek „bal”-, majd jobboldali eltorzításain át a párt egységének felbomlásához, a tömegekkel való kapcsolat megromlásához vezetett el, egészen odáig, hogy nyíltan a színre léphetett az ellenforradalom, megkezdődött a kapitalista, sőt fasiszta rendszer restaurációja. Lenin mondja, hogy a tömegek néha napok alatt többet tanulnak, mint máskor évek alatt; ez a legpontosabban ráillik az 1956-os ellenforradalomra. A történések idején, az első hónapok még zűrzavaros viszonyai közepette ezt még nehéz lett volna lemérni, de mihelyt valamelyest megnyugodott a helyzet, nyilvánvalóvá vált: nemcsak a párt, hanem a tömegek is rengeteget tanultak. Ez a tizenhárom nap, amilyen fergeteges volt és amilyen kegyetlen, olyan átütő erővel demonstrált és bizonyított, egyszóval: tanított. Mégpedig olyasmit, amit nemcsak elfelejtenünk nem szabad, de kötelességünk elevenen emlékezetünkben tartani és tovább is adni, tanulságul az azóta felnőtt és az utánuk jövő nemzedékeknek.

Lehetett hallani az évforduló előtt olyan véleményt, hogy mi 1956-ot el akarjuk hallgatni; nyugati rádióadók terjedelmes elemzéseket közölnek arról, hogy mennyi könyvet írtak és adtak ki őnáluk e témáról és mennyivel kevesebbet nálunk. A statisztikák igazak. Annál kevésbé igaz az az állítás, amelyet vele alá akarnak támasztani. Nem volt még soha — a mi történelmünkben egészen bizonyosan nem, de talán más nemzetekében is csak nagyon elvétve — olyan politikai bonyodalom és válság, amelyet ehhez mérhető alapossággal „feldolgoztak” volna, mint ahogy ez nálunk 1956 után megtörtént. Elismerjük: nem történelmi tanulmányok sokaságában, nem elméleti művek sorozatában, hanem magában az életben, a valóságban, a megváltozott gyakorlatban, az ország, a nép, a párt, az egész társadalom életében, a politikai, a gazdasági, a kulturális, az ideológiai tevékenység minden területén. Kezdődni pedig azzal kezdődött, hogy — már 1956. december elején — egyértelműen tisztáztuk az események jellegét és okait; a pártban is, a néppel is megvitattuk a szocializmus alapkérdéseit, és nemcsak vitatkoztunk, hanem egyetértésre is jutottunk. A gyors konszolidációnak ez volt az egyik legfontosabb feltétele.

Önmagának ellentmondónak látszik, paradoxnak hangzik, pedig így van: a múltra joggal kíváncsi mai fiatalok azért is értik meg nehezen, milyen rendellenességek történtek annak idején, mert saját életükben egyáltalán nem vagy csak nagyon ritkán és sokkal enyhébb formában találkoznak hasonló jelenségekkel. Mégis a szemünkre vetik: értetlenségüknek az az oka, hogy nem foglalkoztunk kellően ezekkel a kérdésekkel. Pedig bizonyos értelemben — és nagyon lényeges értelemben! — épp a fordított az oka: megőrizve és fejlesztve a vívmányokat, a régi hibák megszüntetésére fordítottuk figyelmünket, gyökeresen megváltoztattuk a gyakorlatot, ahol ez szükséges volt — olyannyira, hogy sok helyt szinte már nem is lehet a fiatalabb nemzedéknek érzékletessé tenni, hogy is volt annak előtte. Egy társadalmi rendszer, egy politika, amely így viszonyult — és a jelenben is így viszonylik! — történetének keserves tapasztalataihoz, amely ma is minden elvi elhatározásánál kimondva vagy kimondatlanul azt mérlegeli: megfelelnek-e lépései az akkori idők ma is érvényes tanulságainak, annak nincs mit titkolnia a múltjából.

A rossz, a nem-szeretem emlékeket az hallgatja el, aki mai gyakorlatában sem akar szembenézni velük. De hát miért ne néznénk szembe, mondjuk, az akkori erőltetett kollektivizálással, a törvénysértésekkel, a mechanikus másolás hibáival, miért hallgatnánk a szocialista demokráciát sértő személyi kultuszról, miért volna kényes téma számunkra a szellemi élet uniformizálása stb. stb.? (Ha történetesen arra akarnának rávenni bennünket, hogy erről beszéljünk sokat, akár folyvást számot adhatnánk, a nagy változásokról, amelyek még egyre folytatódnak. Csakhogy azt is megtanultuk — és azt is az akkori fájdalmas tapasztalatokból —, hogy az eredmények szakadatlan, azaz túlzó hirdetése is veszélyes ártalom.)

És nem is csak a társadalmi gyakorlatban néztünk szembe a történtekkel, jelentősen hozzájárult ehhez a szellemi élet, az alkotó értelmiség: nehéz volna megszámlálni azokat a műveket, prózai írásokat és verseket, színdarabokat és filmeket, esszéket és cikkeket, amelyek közvetlenül és közvetve e témákat ábrázolták, tárgyalták, elemezték. Bátran mondhatjuk: a művészet nagy felívelése a hatvanas években jórészt ezzel függ össze: a megrendítő élmények egyfelől, a megújhodással megnyíló távlatok másfelől ihlették az alkotások sorát, amelyeknek sajátos részük volt a kiút megtalálásában, azzal is, hogy kimondták a vívódásokat és a kételyeket, azzal is, hogy bizalommal feleltek az irántuk megnyilvánuló bizalomra.

Egyébként is sokféle tény bizonyítja, hogy semmi érdemlegeset nem „hallgattunk el” sem 1956-ról, sem előzményeiről. Amit most közölt cikkeinkben leírtunk, az — kevés kivételtől eltekintve — már megjelent: dokumentumokban és élménybeszámolókban, határozatokban és tanulmányokban, a legkülönfélébb publikációkban, sőt sokkal több jelent meg, mint amennyit mi itt idézni és ismertetni tudtunk. Ha nem is módszeresen és tervszerűen, de kutatások is folytak; a korszakkal foglalkozó történettudományi munkák, ha számban nem is, de hitelességben és alaposságban messze felülmúlják a nyugati publikációkat, amelyek között tudományosnak nevezhető nemigen található. A konszolidáció idején, az első években nem volt a pártnak olyan jelentősebb állásfoglalása, amely ne tért volna vissza e korszak tapasztalataira, ne mélyítette, csiszolta volna tovább az elemzést. 1962-ben az MSZMP Központi Bizottsága egy teljes ülését arra szánta, hogy felmérje a törvénysértő eljárások okait, következményeit, és végleg lezárja mindazt, amit a személyi kultusz gyűjtőfogalmával szoktunk jelölni.

És mégis igazat kell adni azoknak, akik azt mondják, van pótolnivalónk, tennivalónk e tekintetben. Ugyanis mindez 25 éven át elszórtan, különböző kiadványokban került nyilvánosságra, azaz a nagyközönség számára nehezen hozzáférhető. Még ha feltételezzük is, ami persze ugyancsak nem reális, hogy mindazok, akik az események aktív vagy szenvedő részesei voltak, végigolvasták volna e publikációkat, akkor is óriási hézag marad még: azok a nemzedékek, amelyek 1956 után váltak politikailag érdeklődővé, tudatossá, a mai felnőtt lakosság nagy többségét teszik ki. (1980-ban a 30 éven aluliak már az össznépesség 44%-át adták.) Érdemes arra az adatra is emlékeztetni, hogy a párt tagjainak 75,3 százaléka csak 1956 után lépett sorainkba. Összefoglalva tehát: sem el nem hallgattunk semmit, sem elhallgatnivalónk nem volt e témával kapcsolatban, de — tény, ami tény — nem tettük kellő formában hozzáférhetővé sem a tárgyi matériát, a tényanyagot, sem annak interpretációját, helyes, marxista értelmezését.

Mentségünkre szóljon, amint már említettük, hogy tele volt mind a két kezünk az e korszak tapasztalataiból leszűrt tanulságok érvényesítésével. És még valami, amiről ugyancsak ne hallgassunk: 1956 olyan időszak volt, amely mindenkit önvizsgálatra kellett hogy késztessen — kinek ilyen, kinek olyan mértékben volt okulnivalója. Az a politika, az a gyakorlat, amely végül is kivezetett bennünket a válságból, ezekből az önvizsgálatokból is született. Azoknak az időknek egyik bölcs döntése volt, hogy bízva a becsületes többségben, rábízták az emberekre a személyes önvizsgálatot, és nem várták el, hogy akik tévedtek, megtépjék ruháikat, Canossát járjanak.

Túlságosan átláthatatlanok és zavarosak voltak azok az állapotok, semmint hogy indokolt lett volna — a bűnösök, a felbujtók, a tudatos félrevezetők felelősségre vonásán túl — a tévedések miatt kérdőre vonni az embereket. Később meg mire lett volna jó a behegedt sebeket feltépni? Alighanem egy ideig ennek is volt szerepe abban, hogy elmaradtunk a közben felgyülemlett információs igényektől; ma sincs szándékunkban egyes személyeket érintő érvekkel előhozakodni, és úgy hisszük: mások se fogják ezt tenni. Annak idején is az volt a helyes álláspont, a további munka, a tevékenység döntse el a megítélést, mint ahogy ma is e szerint ítéljük meg az embereket, nem pedig túlhaladott nézeteik alapján.

De elkerülve e buktatókat, nagy haszonnal járhat, ha újra átgondoljuk azt a történelmi leckét, amelyet 1956 — előzményeivel, eseményeivel és következtetéseivel — mindnyájunknak adott. Főként ha az azóta eltelt időn is végigtekintünk; pontosabban azon — mert többre itt nem lesz módunk —, miként módosult a tanulságok alapján a szocialista építés gyakorlatának irányvonala, hogyan találtunk rá újra a lenini útra, hogyan folytattuk azt, hogyan alakult ki a politikai munkának, a közéletnek az a stílusa, az a módszertana, amely abban is nagy segítséget nyújt, hogy a ma és a holnap nem könnyű kérdéseivel szemben is bizakodással tekinthessünk a jövő elé.

Tekintettel a terjedelem korlátaira, természetesen csak a fontosabb folyamatokat ábrázolhattuk. Mégis abban a meggyőződésben ajánljuk az olvasók figyelmébe ezeket az írásokat, hogy segítenek a kortársak emlékeit feleleveníteni, kiegészíteni, a fiatalabbaknak pedig lehetővé teszik, hogy jobban tájékozódjanak a közelmúlt történelmének ebben a rendkívül bonyolult korszakában. Ha netán úgy érzik majd, hogy roppant kuszaságaiban nehéz eligazodni, gondoljanak arra, hogy ez azért is így van, mert messze kerültünk az akkori problémáktól, a tragikus zűrzavarokat végképp átadtuk a történelemnek. A tanulságokat viszont annál féltőbben őrizzük.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Betlen Oszkár

6

(idézet: Ellenforradalom Magyarországon – 1956)

A „TISZTA DEMOKRÁCIA”
ÉS A „TELJES SZABADSÁG” JELSZAVA

1956-ban a Nagy Imre—Losonczy-csoport fő jelszavává a szocialista demokrácia jelszava vált. Ez azért volt jelentős jelszó, mert valóban a párt politikájának központi kérdésévé vált, hogy a dolgozó nép minden termékeny ereje és gondolata jobban érvényesülhessen a gazdasági, politikai és kulturális élet formálásában, s az élet minden részterületén teljes egészében megfogható legyen az a tény, hogy a munkásosztály az uralkodó osztály, a nép van hatalmon. Égető szükség volt arra, hogy minden törvénytelenségnek gyökeresen véget vessenek, s új formákban is kifejezésre jusson a szocialista demokrácia fejlődése.

Nemcsak a súlyos törvénysértésekkel szemben volt jogos a mély elégedetlenség és az éles bírálat, hanem az állampolgári jogokat csorbító helyi önkényeskedésekkel vagy egyszerűen bizonyos demokratikus formák fejletlenségével szemben is.

A szocialista demokrácia fejlesztésének jelszava tehát fontos, rendkívül időszerű jelszó volt. De rendkívül időszerű lett volna hangsúlyozni azt is, hogy ez nem járhat együtt a néphatalom ellenségeinek cselekvési szabadságával. Nagy Imréék nem hangsúlyozták ezt, s már egymagában ezzel is egy nagy lépést tettek a „teljes demokrácia” hazug, burzsoá „elmélete” felé. Ennél is sokkal súlyosabb jelenség volt, hogy nem a szocialista demokrácia fejlődéséről, erősítéséről, hanem annak megteremtéséről beszéltek, a szocialista demokráciát úgy emlegették, mint valami új, a népi demokratikus rendtől eltérő rendszert. Íme, egy ilyen hang a sok közül:

„Még csak a kezdeti botladozó lépéseket tesszük a szocialista demokrácia útján … Akadnak olyanok is, akik a demokratizmust múló divatnak, puszta formaságnak tekintik …”* Gábor Pál cikke. Népszava, 1956 szeptember 2. *

A „Béke és Szabadság” pedig októberben, Nagy Imre párttagságának visszaállítása alkalmából ezt írta:

„Ügye tisztázása lehetővé teszi, hogy a jelképek és legendák helyébe az élet valósága lépjen …, a szocialista demokratizmus valósága, amelynek megteremtésében alkalmasint tiszteletreméltó szerep vár Nagy Imrére is.”** Béke és Szabadság, 1956 október 17. *

Szocialista demokrácia, „demokratizmus” tehát — a fentiek szerint — addig egyáltalán nem is volt, csak mint legenda és jelkép, s most kezdik a gyerekkor botladozó lépéseivel megteremteni. Ebben a jellegzetesen revizionista felfogásban — amely tagadja a proletárdiktatúrának demokratikus, a „legideálisabb” burzsoá demokráciánál is demokratikusabb jellegét — már az ellenforradalom eszmei előfutárát lehetett látni. Itt is arról van szó, hogy a Nagy Imre—Losonczy-csoport azonosította a népi demokratikus rendszerben elkövetett hibákat a rendszerrel magával, s ezért többé-kevésbé nyíltan (s mind nyíltabban) tagadta népi demokratikus jellegét. Ahogyan a Nagy Imre csoportjához tartozók a népi demokratikus rendszer hibáit bírálták, annak módja elárulja, hogy nem akarták kijavítani a hibákat, mert nem is hitték, hogy kijavíthatók. Az a meggyőződés alakult ki bennük, hogy az elkövetett hibák oka magában a rendszerben van, a „diktatúrában”, s ezért rendszerváltozásra van szükség.

Ezt fejezte ki a Petőfi-kör október 17-i vitaestjén Lénárt Gábor:

„Mindnyájan a szocializmust akarjuk, de nem azt, amit eddig szocializmusnak neveztek. Mert a szocializmus lényege a humanizmus. Az eddigi szocializmus nem volt humanista.”

Ez elég érthető állásfoglalás volt. Az „eddigi szocializmus”, amely „nem volt humanista” — ez a proletárdiktatúra rendszere, amelyet a Szovjetunióban és a népi demokratikus országokban teremtettek meg. Az a rendszer, amelyet Lenin így jellemzett: „A proletariátus diktatúrája szívós harc, véres és vértelen, erőszakos és békés, katonai és gazdasági, pedagógiai és adminisztratív harc a régi társadalom erői és hagyományai ellen.”* Lenin Művei. 31. köt Szikra 1951. 30. old. * Lenin nem a humanista vonásait emelte ki a proletárdiktatúra rendszerének, noha az sokkal humánusabb minden kapitalista kizsákmányoló rendszernél. De a szocializmusba való átmenet lényege mégsem a humanizmus, hanem az osztálynélküli, szocialista társadalom építése, ami közben nemcsak vértelen, békés és pedagógiai, hanem a szükséghez mérten véres, erőszakos és adminisztratív eszközöket is alkalmazni kell a csekély kisebbséggel szemben. Aki a lakosság óriási többsége érdekében ezzel a rendszerrel szemben „humanizmust” prédikál, ki akarja venni a hatalom szükséges eszközeit a munkásosztály kezéből, le akarja fegyverezni a burzsoáziával szemben, amely pedig — Lenin szavai szerint — ekkor még „a hatalmasabb ellenség …, melynek ellenállását megtízszerezte az, hogy megdöntötték”.

A proletárdiktatúra rendszerének tagadójaként lépett fel a Petőfi-kör sajtóvitáján Déry Tibor is:

„Szerkezeti hibákról van itt szó, amelyek szükségtelenül megnyirbálják az egyén jogait.”

Déry később még világosabban fejezte ki, hogy a marxizmus—leninizmus tanaiban látja a hibák okát:

„Amíg bírálatunk szinte fő súlyával személyek ellen, a hibás politikai gyakorlat ellen fordul, és nem vizsgáljuk meg azt szigorúan marxista—leninista módszerrel, vajon nincsenek-e eszméink rendszerében is bizonyos tévedések, addig óhatatlanul csak azt az egy sovány eredményt fogják elérhetni, hogy a rosszat egy kisebb rosszal cseréljék fel.”* A Petőfi-kör sajtóvitájának jegyzőkönyve. PI Archívum. C—V—4. *

Tardos Tibor ugyanezen a sajtóvitán a rendszernek „nem fokozatos és elmosódó, hanem azonnali és strukturális” megváltoztatását követelte.

A proletárdiktatúra elvetésének, a marxizmus—leninizmus tagadásának sajátos formájává vált az a mód is, ahogy a szektarianizmus elleni harcot hirdették. Az Írószövetség közgyűlése elé írt cikkében Lukácsi Sándor ezt írja:

„Nincs út visszafelé sem a fasizmushoz, kapitalizmushoz, sem a szektás, sztálinista restaurációhoz.”** Szabad Ifjúság, 1956 szeptember 16. *

Ezzel a fogalmazással — sem kapitalista, sem szektás restaurációt — nagyon gyakran találkozhattunk. De ez a „kétfrontos” jelszó — hazug jelszó. Hazug azért, mert a szektásságot, amely a munkásmozgalmon belüli káros jelenség, a kapitalizmussal, a munkásosztály kibékíthetetlen ellenségével állítja párhuzamba. De hazug azért is, mert a „sem szektásságot, sem kapitalizmust” — olyan bűvös formula, amely eltünteti a jobboldali veszélyt. Miért nem úgy hangzott a szektarianizmus elleni harc jelszava, hogy „sem szektarianizmust, sem jobboldali opportunizmust”? Nyilvánvaló, hogy azért, mert a jelszó hirdetői maguk is a jobboldali opportunizmus, sőt a revizionizmus talaján állottak, s nem hirdethettek harcot önmaguk ellen. S valóban a szektarianizmus ellen folyt a harc a „sem szektarianizmust, sem kapitalizmust” jelszóval? Nem! Ebből a jelszóból, amely polgárjogot ad a jobboldali opportunizmusnak, következik, hogy a harc nemcsak a szektásság ellen folyt, hanem a helyes marxista—leninista elvek ellen is, sőt elsősorban ezek ellen, s ezeket éppúgy szektásnak, dogmatikusnak kiáltották ki, mint azt, ami valóban rászolgált a „szektás” és „dogmatikus” jelzőre.

Amit a „sem szektarianizmust, sem kapitalizmust” jelszó magában rejtett, azt más fórumokon nyíltan is hirdették. Az „Egyetemi Ifjúság”-nak, az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapjának október 17-i számában Segesdy Miklós ezt írja:

„… a »Szabad Nép«-ben olvashatjuk az írók közgyűlésével kapcsolatban Nógrádi Sándor elvtárs cikkében: »Káros lenne egy percre is megfeledkezni arról, hogy a jobboldali elhajlás opportunizmusa is nagy veszélyt jelent nálunk, ami ellen a harcot soha nem szabad enyhíteni …« Kísérteties szavak, olvastukra keserű ízű lesz a szánk. Valahogy ahhoz az istenigékhez hasonlíthatók, amikkel máglyára küldték az eretneknek kikiáltott reformátorokat.”

A tudományegyetem lapja ezzel egyenesen dicsőítette a jobboldali opportunizmust, a kor eszméjének kiáltotta ki, amelynek haladó, reformátori szellemével a marxi—lenini inkvizíció áll szemben. Jellemző e cikk megjelenése arra, hogy a revizionizmus mennyire megfertőzte az egyetemek szellemi életét.

*

A néphatalom elleni támadások egyik fő formájává a „szabadság” követelése vált. Különösen sokat emlegették a sajtószabadságot a Petőfi-kör sajtóvitáján, s ezt követően az Újságíró Szövetségben. Ez is jellegzetes példája volt annak, hogy nem bizonyos hibák ellen fordultak, hanem a néphatalom ellen. A sajtó munkáján és irányításán sok javítani való volt. De ez nem változtat azon az alapvető tényen, hogy a sajtó a munkásosztályé, a népé volt, s szerkesztésébe — minden dogmatikus és más hiba ellenére is — a munkásosztálynak milliószor több beleszólása volt, mint bármely kapitalista ország sajtójának szerkesztésébe. A Petőfi-körben Losonczy és más felszólalók a kapitalista Magyarország lapjainak nagy számát és oldalterjedelmét állították szembe a magyar népi demokrácia sajtóviszonyaival. A sajtószabadság ismérvéül ezt a — részben kapitalista üzleti érdekből eredő — sokrétűséget állították. De teljesen hallgattak arról, hogy kié volt a sajtó akkor, kinek érdekében írt, milyen osztályérdeket szolgált.

Lenin a „teljes szabadság” és „tiszta demokrácia” jelszavairól ezeket írta:

„Ha nem akarunk gúnyt űzni a józan észből és a történelemből, akkor világos, hogy addig, amíg különböző osztályok léteznek, nem lehet szó »tiszta demokráciáról«, hanem csakis osztálydemokráciáról … A »tiszta demokrácia« a munkások elbolondítására törekvő liberálisnak a hazug frázisa.”* Lenin Művei. 28. köt. Szikra 1952. 245. old. *

Nos, Losonczyék, miközben magukat nevezték „a párt leninista magvának”, zászlajukra éppen a munkások elbolondításának hazug jelszavait tűzték. S hogy festett volna a gyakorlatban a „teljes szabadságuk”? Ilyen „teljes szabadságot” követeltek például az Újságíró Szövetségben: „Ne zárják ki eleve annak a lehetőségét, hogy lapot indítsanak politikai, társadalmi … irányzatokat képviselő csoportok, sőt egyének is” — hangoztatja az Újságíró Szövetség közgyűlési beszámolója.** A MUOSZ közgyűlésének főtitkári beszámolója. PI Archívum. E. gy. C—V—7. *

A Petőfi-kör júniusi sajtóvitáján mondta Tardos Tibor, hogy az 1848-as márciusi ifjúsághoz hasonlóan ki kell vívni a sajtószabadságot. Az Újságíró Szövetség itt idézett közgyűlési beszámolója választ ad arra, hogy kinek a számára „kell kivívni” a sajtószabadságot ott, ahol munkáshatalom van. A különböző „politikai és társadalmi irányzatok” számára, tehát a munkáshatalom ellenségei számára. Ebben az idézett fogalmazásban már benne van a többpártrendszer követelése is, mégpedig nem akármilyen formában. Mert az a tétel, hogy sajtószabadság csak akkor van, ha lapengedélyt kapnak a „különböző politikai és társadalmi irányzatok”, magában foglalja azt a nézetet is, hogy szabadság csak ott van, ahol „klasszikus” többpártrendszer uralkodik. Így jutottak el a „teljes szabadság” revizionista hirdetői a proletárdiktatúra teljes tagadásáig.

Nem lehet véletlennek tekinteni, hogy más politikai irányzatoknak lapot követeltek, s lapalapítási jogot követeltek a „teljes szabadság” nevében egyéneknek is, de ugyanakkor felléptek az ellen, hogy a pártnak, a munkásosztály forradalmi élcsapatának saját lapja legyen, hogy a pártlapok a párt irányítása alatt álljanak. Losonczy ezt így fejezte ki:

„Meg kell szüntetni a sajtó irányításában a bürokratikus centralizmus (?) utolsó nyomait … A telefonutasítgatások helyett a pártirányítást a szerkesztőbizottságban levő leninista kommunista újságírók kezébe kell adni.”* Magyar Sajtó, 1956 szeptember. *

S Mocsár Gábor a „Magyar Sajtó” című folyóiratban kifejti, hogy a pártlapoknál van legkevésbé sajtószabadság, mert ott a párt, nem pedig az egyén álláspontja érvényesül.** Magyar Sajtó, 1956 október. *

Ez a támadás a pártsajtó pártirányítása ellen nemcsak azt fejezi ki, hogy milyen messze jutottak a „leninista” Losonczyék a leninizmus alapelvei elleni támadásukban, hanem mutatja taktikai céljukat is: teljesen lefegyverezni a pártot, kivenni kezéből lapjait. Ezt a taktikai céljukat jórészt el is érték.

Hogy milyen politikai szemfényvesztés folyt a „teljes szabadság” jelszavával, arra jellemző példa Méray Tibor fellépése az írószövetség szeptemberi közgyűlésén. „Az irodalom szabadságának ellenségei a nép szabadságának ellenségei” — mondta Méray. De ki az ellensége az irodalom szabadságának? A kapitalisták nem ellenségei a burzsoá irodalomnak, a kommunisták nem ellenségei a szocialista és általában a haladó irodalomnak. Méray itt tulajdonképpen azt állítja, hogy aki nem híve a „teljes szabadságnak”, a szocialistaellenes, munkásellenes irodalom szabadságának is — az a nép szabadságának ellensége.

De találkozhatunk a „teljes szabadság” olyan végleges értelmezésével is, amely már polgári szempontból is reakciós. Az írószövetség miskolci lapjának, a „Kilátó”-nak 1956 szeptember 9-i számában írja Szekrényesi Lajos:

„… az is a világ legtermészetesebb dolga volt (más kérdés, hogy politikai vakság is), hogy Petőfit, mint képviselőjelöltet a kerületből — ha meggondolatlanul is — elzavarták … mindenütt, ahol választott vezetők vezetnek — s valóban népképviselet kormányoz —, ott ezeket megbírálni, visszahívni akkor lehet, amikor a választóknak kedvük szottyan. E nélkül se demokrácia, se szocializmus, se szabadság …”

Akármilyen különös írás is a fenti, szerzője hű maradt a revizionisták „teljes szabadság”-elvéhez, amikor kifejti, hogy sem demokrácia, sem szabadság nincs itt, ahol a reakciónak nincs szabadsága, ahol nem lehet elkergetni — egy Petőfit is.

Nagy Imréék revizionizmusának fő vonala volt a népi demokrácia 12 évének, de legalábbis a fordulat, a proletárdiktatúra megteremtése óta eltelt nyolc évnek elítélése, elvetése. Ezt a fő vonalat tükrözte a fentebb idézett állásfoglalásokon kívül Nagy Imréék egész agitációja, annak egyoldalúsága, az eredmények teljes elhallgatása. Agitációjuk légköre és színezete is azt hirdette, hogy a hibák a népi demokratikus rendszerrel függnek össze, csak ennek megdöntésével szüntethetők meg.

A NAGY IMRE—LOSONCZY-CSOPORT AGITÁCIÓS HADJÁRATA
1956 JÚLIUSA UTÁN

1956 őszén a Nagy Imre—Losonczy-csoport minden erővel azon dolgozott, hogy megakadályozza az 1956 júliusi központi vezetőségi ülés határozatainak végrehajtását, az egészséges irányban haladó pártvezetés munkáját. Ennek látszólag ellentmond az, hogy a Nagy—Losonczy-csoport a júliusi központi vezetőségi határozat végrehajtásának első harcosaként lépett fel, s éles harcot hirdetett a „visszahúzó erők” ellen, amelyek „akadályozzák” a határozat megvalósítását. De Nagy Imréék a júliusi határozatokon egészen mást értettek, mint az a valóságban volt. Náluk a júliusi határozat emlegetése ugyanolyan szerepet kezdett játszani, mint a XX. kongresszusra való hivatkozásuk. Szavaik és szándékaik nem fedték egymást: óriási volt köztük a szakadék.

Persze, hatottak itt egyéb körülmények is. Az kétségtelen, hogy a Központi Vezetőség júliusi határozatai Nagy Imre csoportjában az első pillanatban valóban örömet keltettek. Nem szabad elfelejteni, hogy évek során éles személyi ellentét is kialakult Rákosi és Nagy Imre közt, s ezért Rákosi leváltását Nagy Imre csoportja a maga győzelmének könyvelte el. Nagy Imréék igazán nem dolgoztak tudományos marxista módszerekkel, s nem állapították meg rögtön júliusban, hogy a szektásság és dogmatizmus visszaszorítása a revizionizmus befolyását is csökkenteni fogja. Az első időben nem ismerték fel (vagy legalábbis egy részük még nem ismerte fel), hogy a júliusi határozattal talajt veszítenek, a párt egészséges fejlődése idővel leküzdi a revizionista mételyt is. Nagy Imréék inkább arra voltak hajlamosak, hogy a júliusi határozatokat az első lépcsőfoknak vagy előkészítő szakasznak tekintsék revizionista céljaik győzelme útján. Ezt jelentette náluk a júliusi határozatok üdvözlése. Nem a határozatokat, hanem saját terveiket, reményeiket üdvözölték, s ezekre gondoltak, amikor a júliusi határozatok végrehajtását sürgették.

A júliusi határozatok végrehajtása alatt ők elsősorban azt értették, hogy Nagy Imrének és közvetlen társainak vezető helyet, vezető szerepet kell biztosítani, s Nagy Imrének kell az ország „első emberének” lenni. Azt értették továbbá, hogy felül kell vizsgálni a párt és a népi demokrácia politikájának alapvető elveit — revízió alá kell azokat venni. Erről beszédesen tanúskodik Nagy Imre emlékirata, a magyarországi antimarxizmus és revizionizmus e kiskátéja.

Nagy Imréék óvakodtak attól, hogy terveiket a nyilvánosság elé vigyék, kártyáikat az asztalra rakják. Az „emlékirat” titkos maradt, a párt, a pártvezetés nem ismerte meg. Az az öröm és megnyugvás, amellyel a párttagság s a pártonkívüli dolgozók tömegei a júliusi határozatokat fogadták, különösen visszatartotta Nagy Imrééket attól, hogy a júliusi határozattal — és a marxizmus alapelveivel — élesen ellentétes programjukat közzétegyék. Ezért hosszú hetekig a júliusi határozatok híveinek és bajnokainak mezében léptek fel, s a határozatok támadását akkor kezdték meg, amikor a júliusi határozattal átmenetileg megzavart soraik már rendeződtek.

De még ez a támadás is álcázott volt. Nagy Imre a Központi Vezetőséghez írt levelében* Szabad Nép, 1956 október 14. * a következőket hangsúlyozta:

„Bár a határozat számos kérdésében más véleményen vagyok, a határozatot magamra kötelezőnek tartom.”

Álcázott támadás, képmutató nyilatkozat volt ez, mert Nagy Imrének nem „számos kérdésben” volt ellentétes álláspontja, hanem alapvető kérdésekben, a párt lenini jellegének, a magyar népi demokráciához való viszonynak kérdésében.

Ebben az időben a pártvezetés a júliusi határozatok értelmében megkezdte a főbb területeken a párt politikájának és gyakorlati tevékenységének felülvizsgálását, a hibák kijavítását. Terv készült az ipari és a mezőgazdasági politika alapos felülvizsgálására, a dolgozók életszínvonalának emelésére, foglalkoztak a többi között a begyűjtés megszüntetésének kérdésével is.

A Nagy Imre-csoport jól látta, hogy ez a politika a pártot megerősíti, tömegbázisát nagyon komolyan növelni fogja. Megértette azt is, hogy Rákosi Mátyás távozásával s Farkas Mihály kizárásával elkerültek a párt éléről azok a személyek, akiket a múltban elkövetett súlyos hibák akadályoztak abban, hogy ezeket a hibákat — különösen a törvénytelenségek következményeit — teljesen felszámolják. De akadályozták a múlt súlyos hibái abban is, hogy bátran fellépjenek a revizionizmussal szemben, hiányzott a szilárd erkölcsi alapjuk.

A júliusi határozattal és a pártvezetés részleges átalakításával ezek az akadályok lényegében elhárultak. A Nagy Imre-csoport egész tervét, eddigi munkáját fenyegette a kezdődő egészséges kibontakozás. Nagy Imréék ezért minden erőt arra fordítottak, hogy akadályozzák a pártvezetés munkáját, a júliusi határozatok végrehajtását, s még mielőtt a párt eredményesen előre tudna haladni, dűlőre vigyék a pártvezetés és a kormány ellen, a népi demokratikus rendszer ellen folytatott harcukat.

1956 júliusa után bizonyosodott be a legvilágosabban, hogy a Nagy Imre—Losonczy-csoport, amely a szektásság, a dogmatizmus és a személyi kultusz elleni harc jelszavával toborzott magának tömegeket, ezeket a tömegeket a marxizmus—leninizmus ellen, a párt helyes irányvonala ellen akarta harcba vinni. Vagy talán csökkentették Nagy Imréék a párt politikája elleni harcukat július után, amikor egészséges fordulat vette kezdetét? Nem, nem csökkentették, hanem fokozták, kiélezték azt. Soha, a legnagyobb hibák idején sem folytattak olyan éles, aktív és annyi demagógiával kísért harcot a pártvezetés ellen, mint éppen 1956 júliusa után, amikor végre magában a pártvezetésben határozott harc indult a párt tömegbázisának visszahódításáért, az elmúlt évek hibáinak megszüntetéséért. Akkor támadták a pártot minden erejükkel hátba, amikor az a gyógyulás útján volt.

Helyzetüket megkönnyítette, hogy július után sokan szemmelláthatóan lebecsülték a jobboldali veszélyt; azt hitték, hogy a központi vezetőségi határozat egymagában is kifogta a szelet a jobboldal vitorlájából. A pártvezetést is megnyugtatta, hogy nemcsak a párttagság fogadta örömmel a júliusi határozatokat, hanem Nagy Imre hívei, Háy Gyula, Haraszti, Fekete Sándor és a többiek is helyeslően nyilatkoztak.

A Nagy Imre-csoport kihasználta, hogy a vezetők külföldi utazásai folytán a párt és az ország éppen a legválságosabb hónapokban szinte vezetés nélkül állott. Egymás után szervezte nagy értelmiségi tömegakcióit, diákgyűléseit, majd kikényszerítette a Rajk-temetést.

Ebben az időben az ellenforradalmi uszítók a hibák bírálata ürügyén össztüzet irányítottak a pártra és a rendszerre. Csak néhány példát:

Az Írószövetség szeptemberi közgyűlésén Hárs László kifejti, hogy a népi demokratikus Magyarországon az ipari munkásság legjobbjait üldözték és internálták. Ebben már az ellenforradalom hangja, rágalma volt, az az „elmélet”, hogy a népi demokratikus rendszer népellenes, reakciós uralom.

Az „Egyetemi Ifjúság” című lap szeptember 12-i számában Harsay György azt írja, hogy az értelmiség létjogosultságát a gyakorlatban tagadták, és az értelmiséget a nép ellenségének nyilvánították.

Ehhez az uszító hadjárathoz kell sorolni Háy Gyula hírhedt cikkét, amelyben a funkcionárius típusát, „Kucserát” butának, tehetetlennek, a nép nyakán élősködőnek ábrázolja.

Ezt az uszító hadjáratot a Rajk-temetéssel akarták a végsőkig fokozni, a régi vezetés legdurvább, legsúlyosabb hibáját a nyilvános temetés kikényszerítésével és kellő megrendezésével az egész ország figyelmének középpontjába állítani. Ennek a temetésnek a hangulatában igaznak tűnhetett fel minden rágalom, itt elvesztették erejüket az érvek, s nem lehetett szó arról, hogy tárgyilagosan vizsgálja valaki azokat a körülményeket, amelyek közt a súlyos hibák megtörténtek. Togliatti joggal nevezte „hátborzongató, képtelen, felzaklató gyászparádénak” ezt a temetést, s az írócsoportról szólva hozzátette: „ha ez a csoport nem akart lázadást kirobbantani, akkor a legnagyobb felelőtlenségről tett tanúbizonyságot”.* Nemzetközi Szemle, 1957 május. *

A temetés felzaklató jellegét még fokozni akarták. Rajk Júlia a Nagy Imre—Losonczy-csoporttal egyetértésben azt követelte, hogy a ravatal az Országház előtt álljon, s a temetési menet az egész városon vonuljon keresztül. A temetés után tüntetést szerveztek, s a tüntető főiskolások száján már akkor felhangzottak az első olyan jelszavak, amelyek aztán október 23-án az ellenforradalmi fegyveres akciók nyitányát alkották.

A Rajk-temetés alkalmat adott a népi demokratikus rendszer elleni agitáció teljes kiélezésére. A Nagy Imre—Losonczy-csoport agitációjában egyébként is kivételes helyet foglalt el a törvénysértések kérdése. Ez volt a kommunisták legfájóbb sebe, ez demoralizálta a fiatalság tömegeit, ezt lehetett a leginkább felhasználni arra, hogy az érveket kiszorítsák az indulatok, s hogy emberek tömegeit fordítsák szembe a párttal, a népi demokráciával.

Nagy Imréék csoportja egyáltalán nem a szocialista törvényesség talajáról bírálta a törvénysértéseket. Ezt leginkább talán az a követelésük jellemzi, hogy vizsgálják felül az összes politikai pereket.* Az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem nagygyűlésének határozatából. PI Archívum. Egy. A—I—46. * Ez a követelés „rehabilitálni” akarta a magyar népi demokrácia összes ellenségeit, a horthysta összeesküvőket, fasiszta bűnözőket, imperialista ügynökségeket. Azt mutatja ez a követelés, hogy a Nagy Imre—Losonczy-csoport a törvénysértések elleni harc ürügyén a népi demokratikus államrend aktív ellenségeinek védelmére kelt, ezekkel is kereste és meg is találta a szövetséget.

A törvénysértések éppen azért hatottak olyan megdöbbentően és demoralizálóan, mert sehogy sem voltak összeegyeztethetőek a szocializmus eszméjével, a kommunista párt és a népi demokratikus rendszer erkölcsi tisztaságával. De a magyar revizionisták ennek ellenkezőjét igyekeztek bizonyítani. Méray Tibor az „Irodalmi Újság”-ban az aradi vértanúk kivégzésével hozta párhuzamba Rajk halálát:

„Éppen száz esztendő telt el a két vérengzés között. Tudjuk, mi történt e száz év alatt. Tudjuk a történelem mozgását, az idők változását, a különbségeket. De tudjuk és kimondjuk — a hasonlóságot is! Akkor is öltek, most is öltek, akkor is ártatlanokat, most is ártatlanokat. Akkor a habsburgi önkény, most a sztálini önkény. Lehet-e »kedvesebb« nekünk az utóbbi, mint az előbbi?** Irodalmi Újság, 1956 október 6. *

Ezt a talán egyesek szemében humanistának tűnő írást már ellenforradalmi színvallásnak lehet értékelni. Azt hirdeti ez az írás, hogy a súlyos hibák ugyanúgy a szocialista rendszerből adódtak, ahogyan az elnyomás és az önkény a habsburgi monarchia rendszeréből. Azt hirdeti, hogy a hibákat a népi demokratikus rendszeren belül nem lehet megszüntetni — a rendszert kell megdönteni. S abban a fogalmazásban, hogy „lehet-e kedvesebb nekünk az utóbbi, mint az előbbi”, felismerhető a burzsoá demokrácia melletti hitvallás, amely viszont „kedvesebb lehet”, mint a reakciós önkényuralommal egy nevezőre hozott és „sztálini önkénynek” nevezett népi demokrácia.

Ez az állásfoglalás egyik jele annak, hogy a Nagy Imre—Losonczy-féle revizionista csoportosulás, amely a kispolgári ingadozást személyesítette meg a pártban, 1956 októberében — legalábbis zömében — elfordult a szocializmustól, a polgári demokráciának, a kapitalista rendszer visszaállításának a híve lett. Az a lenini tanítás, hogy a kispolgárság ingadozásában mindig arra hajlik, ahol a nagyobb erőt látja (vagy véli), októberben (és részben már előtte is) a gyakorlatban a kispolgári ingadozók tömeges pálfordulásához, a szocializmus elárulásához vezetett. Ez a pálfordulás nem hirtelenül, hanem fokozatosan, átmenetekkel történt. A revizionistáknak a szocialista rendszerrel, a Szovjetunióval való szembefordulása csírájában és kisebb részleteiben már jóval október előtti állásfoglalásaikban is megtalálható. De októberre megérett, s eszmeileg és szervezetileg előkészítette a talajt az október 23-i tüntetés, valamint a nyílt ellenforradalom számára.

A pártban a lassú bomlasztási folyamat ellenére is megvolt az az erő, mely szembeszállhatott volna a revizionista és ellenforradalmivá váló csoportosulással és támadásokkal. Budapesten is, vidéken is a kommunisták nagy tömegei sürgették a pártvezetést, hogy lépjen fel határozottan a pártellenes támadásokkal szemben, biztosítsa a párt egységét és fegyelmét, rendezze a kommunisták, a népi demokráciához hű tömegek sorait. Jól látta a párttagság nagy tömege azt is, hogy a jobboldal elleni határozott fellépéssel együtt le kell váltani azokat a vezetőket, akik tehetetlennek bizonyultak és elvesztették a párttagság bizalmát, s gyorsabban kell elvégezni a júliusi határozatból eredő feladatokat.

Különösen a munkások soraiban volt nagy az aggodalom a pártellenes támadások miatt. „A Ganz Villamossági gyárban kijelentették, hogy szabad lázítás, anarchia van. Megbotránkozva mutatták a »Hétfői Hírlap« legutóbbi számát.”* Az MDP Párt- és Tömegszervezeti Osztályának (PTO) 1956 október 22-i jelentése. * A VI. kerületi titkári értekezleten „élesen bírálták a »Szabad Nép«-et. Azt kérdezték, hogy a mi ideológusaink miért nem vitáznak a »Szabad Nép«-ben az olyan durva, sokszor rágalmazó cikkekkel, amelyek egyes újságokban, különösen az »Irodalmi Újság«-ban megjelennek.”* A budapesti PTO 1956 október 19-i jelentése. * Az Újtelepi Gépüzemben egyenesen megmondják, hogy a „Szabad Nép” szerkesztősége nem úgy kezeli a lapot, mint a munkásosztály fegyverét.

A XVI. kerületi pártbizottság október 20-i ülésén megállapítják, hogy „sajtó és a rádió már nem a néptömegeké”. A Beloiannisz-gyári pártaktivisták október 15-i értekezletén megkérdik a Központi Vezetőség képviselőjétől: „Megnézték-e már az elvtársak, hogy az »Irodalmi Újság«, a »Béke és Szabadság«, a Petőfi-kör stb. nézetei megegyeznek-e a nagy tömegek nézeteivel? Nem esett-e a pártvezetés az előbbiek kezébe, aminek folytán pánikszerűen hajtja végre mindazt, amit ezek felvetnek?” A PTO október 18-i feljegyzése arról számol be, hogy a pártszervezetekben követelik: a Politikai Bizottság teremtsen rendet a sajtóban és a rádióban.

Falusi kommunisták is sürgették a pártvezetést, hogy lépjen fel a jobboldali, szocialistaellenes erők ellen. Különösen élesen tiltakoztak a „kaposvári vita” után.** Márkus István „Somogyi összegezés” című cikkének vitájáról van szó. A cikk a termelőszövetkezeti mozgalom kialakított formáit bírálta. A vitát úgy szervezték meg, hogy azon többségben a szövetkezeti mozgalom ellenzői vegyenek részt. A felszólalók a gépállomások felszámolását, „a tsz-ek nyakára küldött vezetők” eltávolítását, járásonként legfeljebb 10 tsz meghagyását követelték, mások a boldogulás útját az egyéni gazdálkodásban jelölték meg. A kaposvári vita célja a falu szocialistaellenes erőinek aktivizálása volt. Ez a vita egyike volt azoknak az akcióknak, amelyekkel a Nagy Imre—Losonczy-csoport az ország életének különböző területein igyekezett összekovácsolni és támadásba vinni a szocialistaellenes erőket és a megtévesztett dolgozók tömegeit. Ezekhez az akciókhoz tartozott október közepén a győri vita is, amelyet Háy Gyula vezetett. Az ENSZ hírhedt ötösbizottsági jelentése megállapítja erről a vitáról, hogy itt hangzott el első ízben nyíltan a Varsói Szerződés értelmében Magyarországon állomásozó szovjet csapatok kivonásának követelése. *

Kommunisták ostromolták a pártvezetést, hogy legyen végre valami, lépjen fel határozottan a munkáshatalmat veszélyeztető csoportokkal szemben. De az a nagy erő, amely a pártszervezetekben, különösen az üzemi kerületekben készen állt arra, hogy visszavágjon a pártot és a néphatalmat támadó revizionistáknak — nem kapott a pártvezetéstől irányítást, még biztatást sem. Ez hozzájárult a forradalmi erők további dezorganizálásához: a tétlenség okozta kiábrándulás sokakat Nagy Imréék karjaiba vagy legalábbis passzivitásba sodort.

A Nagy—Losonczy-csoport sikere volt, hogy a revizionizmus mélyen megfertőzte a magyarországi ideológiai életet, a párt sorait is. A revizionista nézetek hirdetőivel szemben nem állottak szilárd marxi—lenini álláspontot védelmező erők. A párt alacsony színvonalú, dogmatizmussal, szektássággal terhelt ideológiai munkája és a kellő felkészültség hiánya miatt a revizionista eszmék hosszú idők óta a párttagság jelentős rétegei közé is beszivárogtak, s 1956 második felében már valóságos gátszakadás következett be. Ha a pártvezetés kellő határozottságot mutatott volna a jobboldali, revizionista csoportosulással szemben, ha az MDP Központi Vezetőségében nem terebélyesedett volna el a revizionizmus iránti békülékenység szelleme és gyakorlata, akkor Nagy Imréék sohasem terjeszthették volna ki befolyásukat olyan jelentős tömegekre.

*

Az írószövetség szeptemberi közgyűlésén megfogalmazták — nem először, de talán a legnagyobb hangsúllyal — a Nagy—Losonczy-csoport fő jelszavát, valahogy így: „Nem nagyobb szabadságot, hanem teljes szabadságot!”

Mintegy négy évtizede írta Lenin, hogy valahányszor szabadságról van szó, fel kell tenni a kérdést: milyen célból, melyik osztály számára akarunk nagyobb szabadságot? Aki megkerüli ezt a kérdést, az szükségszerűen a burzsoázia érdekeit szolgálja. Nagy Imréék megkerülték a kérdést. De nem tette fel élesen ezt a kérdést az MDP vezetése sem, mert nem lépett fel teljes erővel ezzel a hazug „osztályfeletti” ideológiával szemben. Nem leplezte le, hogy a demokrácia, a szabadság általános, minden korlátozás nélküli követelése — a proletárdiktatúra, a munkáshatalom ellen irányul, a burzsoázia érdekeit szolgálja. Nem mutatott rá arra, hogy a népi demokrácia viszonyai között a szocialistaellenes erők, természetesen, nem nyílt kapitalista lobogóval, hanem éppen a „teljes szabadság” követelésével lépnek fel.

De ha 1956 szeptemberében Nagy Imréék csoportja még meg is kerülte azt a kérdést, hogy kinek akarnak „teljes szabadságot”, 1956 októbere, az ellenforradalom választ adott erre. Október 23-a és a következő napok az ellenforradalom oldalán találták a „teljes szabadság” követelőit. Ezek vállalták az ellenforradalmat, annak minden részletét: az újjáéledő reakciós pártokat, a „forradalmi bizottságokban” elhelyezkedő reakciósokat, Mindszentyt, a nyugati imperialisták felajánlott gyámságát — és a kommunistaellenes terrort.

SaLa 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Betlen Oszkár

5

(idézet: Ellenforradalom Magyarországon – 1956)

AZ OSZTÁLYHARC ÉLEZŐDÉSÉNEK ÉS A MUNKÁSOSZTÁLY
VEZETŐ SZEREPÉNEK KÉRDÉSE

Az SZKP XX. kongresszusa után nagy visszhangot keltett az a megállapítás, hogy a szocializmus építése közben az osztályharc nem feltétlenül éleződik állandóan és szükségszerűen. Ez a fontos megállapítás nagyon kedvezően befolyásolhatta a párt népfront-politikáját, közelebb hozhatta a párt politikájához a középrétegeket. Segíthette ez a megállapítás a rehabilitáció folyamatát, mindazok ügyének tisztázását, akik valamilyen formában kárvallottai vagy áldozatai lettek annak, hogy az éberség nálunk gyakran gyanakvássá torzult. Az osztályharc állandó éleződéséről szóló helytelen sztálini tétel elvetése szélesebb utat nyitott az ország további demokratikus fejlődése előtt.

A párt gyenge ideológiai munkája következtében, s főleg a jobboldali opportunizmus hatására azonban az osztályharc állandó, törvényszerű éleződéséről szóló helytelen tétellel együtt egyesek magát az osztályharc marxi elméletét is megbélyegezték. Ha általában nem is hangoztatták, hogy az osztályharc törvényszerű enyhülésének korát éljük, de ez csendült ki az „állandó éleződés” tételének gyakran gúnyos bírálatából, abból, hogy az efféle bírálatok gyakran lebecsülték vagy elhallgatták az osztályharc jelenségeit.

Pedig éppen ebben az időszakban különösen nagy jelentősége volt annak, hogy felhívják a figyelmet az osztályellenség kísérleteire, a burzsoá restauráció valóban létező veszélyére. Opportunista árnyalatot kapott a szocialista demokrácia szélesítésének jelszava (amelyről gyakran le is kopott a szocialista jelző, s egyszerűen a „demokratizmus” szélesítését sürgették), ha hallgattak arról, hogy ez a nép demokráciája, de diktatúra az osztályellenséggel szemben. És hallgattak erről. A sajtóból — sőt, hivatalos beszédekből is — kiveszett a proletárdiktatúra fogalma, mintegy hangtalanul jelezve, hogy „az osztályharc enyhülésének korszakában” ez „nem időszerű” fogalom.

A Nagy Imre-csoporthoz tartozók és a velük egyetértők tagadták a burzsoá restauráció veszélyét. A Petőfi-kör sajtóvitájának küszöbén, 1956 júniusában a „Szabad Nép” közölte „A szellem napvilága” című cikket, amely ebben a kérdésben így foglalt állást:

„Mi sem volt helytelenebb, mint az itt-ott előforduló téves nézeteket egy csokorba kötve kimondani az elmarasztaló ítéletet: ezek a viták a polgári restauráció melegágyai. Minden ilyen véleményt el kell utasítani.”

Ehhez a cikk még azt a megjegyzést fűzi, hogy hiszen a Petőfi körben nem a Váci utcai maszek cipőkészítő vagy gróf vitatkozik, tehát burzsoá irányvételtől nem lehet tartani.

A Petőfi-köri sajtóvitát elítélő központi vezetőségi határozattal Benjámin László költő már így száll vitába:

„… a burzsoá restauráció veszélyének ürügyével a sztálinizmust akarják restaurálni.”* Benjámin László levele a Központi Vezetőséghez. PI Archívum. KV irattár. R. II—2—2—10. *

Azzal a váddal, amelyet Benjámin emel levelében, sokat lehetett később találkozni. Maga Nagy Imre is azt írja emlékiratában, hogy a „pártvezetés politikájának veszélyessége abban van, hogy a régi rendszer visszatérésének rémét festi a falra, s így akarja elrettenteni a párt tagságát és a dolgozó népet a júniusi úttól”. Általában, aki felhívta a figyelmet a burzsoá restauráció veszélyére, az el lehetett készülve arra, hogy „sztálinistának”, „a demokratizmus ellenségének”, „dogmatikusnak”, „visszahúzó erőnek” stb. kiáltják ki, olyannak, aki csökönyösen ragaszkodik a régi hibákhoz. És ez eléggé jellemző tünete volt annak a sajátos, feszült légkörnek, amelyben azonnal megbélyegezték, s a valóban dogmatikusok közé sorolták a Nagy Imre-csoport jobboldali vonalának minden ellenzőjét.

Terjedt az a fura nézet is, hogy ha vannak is burzsoá restaurációs jelenségek, ezek csupán a szektarianizmus és dogmatizmus ellen folyó egészséges harc jelentéktelen melléktermékei, amelyeket a szektásság feletti győzelem majd eltüntet. „A viták és a pártegység” című átfogó elvi cikkben, amelyet Horváth Márton, a „Szabad Nép” főszerkesztője írt októberben és terjesztett a Politikai Bizottság elé, a szerző így fejti ki ezt a véleményét:

„Jobboldali nézetek, jelenségek kétségtelenül felbukkantak … Ennek a megítélésénél azonban két dologról nem szabad megfeledkezni. Az egyik: a szocialista és a polgári demokratikus nézetek és törekvések zavartkeltő elkeveredésében számottevő része volt annak a szektásságnak, amely — bármit mondott is, úgy félt a demokrácia minden fajtájától, mint az ördög a szenteltvíztől. A szektás politika dobta egy kalapba őket, s utána felháborodottan mutatott rájuk: íme, a szégyentelenek ugyanolyan kalapban masíroznak … A szocialista demokrácia és a polgári demokratikus törekvések elkeveredése ellenére azonban soha, egyetlen pillanatig sem volt kétséges ebben a mozgalomban ideológiailag, politikailag és személyileg a kommunisták kezdeményező és vezető szerepe — az irodalomtól a közgazdaságig, a parasztpolitikától a morális kérdésekig …

Mindezek alapján: nem lekicsinyelni kell a polgári eszmeáramlatok jelentőségét, hanem helyesen kell küzdeni ellenük, Fel kell is merni, hogy nincs és nem volt a polgári demokratikus vagy az annál reakciósabb klerikális, soviniszta, antiszemita irányzatoknak, vagy éppen a politikai és morális cinizmus terjedésének jobb szövetségese és akaratlan segítője, mint a tömegektől elforduló szektásság. Egy kis túlzással így mondhatnánk: ha harcolni akar a polgári nézetek előretörése ellen, mérjen csapást a szektásságra.”* Horváth Márton. A viták és a pártegység. (Kézirat.) PI Archívum. KV irattár. *

A cikk óva int a jobboldali elhajlás jelentőségének eltúlzásától, s hangsúlyozza azt is, hogy „a viták kiszélesítésének egyetlen komoly veszélye van, s ez nem a polgári demokratikus elferdülés”, hanem a viták öncélúvá válása.

Horváth Márton itt azoknak a nézetét tolmácsolja, akik szinte teljesen elfeledkeztek arról, hogy osztályellenség, osztályharc, burzsoá ideológiai nyomás is van, szinte teljesen elfeledkeztek arról, hogy a pártban és az országban különösen jelentős középrétegek, kispolgári rétegek vannak, amelyek közt könnyen keltenek visszhangot a burzsoá nézetek. Azok nézetét tolmácsolja a fenti cikk, akik a jobboldali opportunizmusnak, a pártellenes revizionista támadásoknak teljes felmentést adtak, ezeket a támadásokat a szektarianizmus elleni harcban előforduló bocsánatos túlbuzgóságnak tekintették. Persze, az igaz, hogy a szektás hibák táplálták, növelték a jobboldali opportunizmus és a burzsoá befolyás erejét, és ezért nem lehetett eredményes a harc a burzsoá befolyás ellen — szektás talajról. De abban a nézetben, hogy a burzsoá befolyás elleni harc útja egyszerűen a szektásság elleni fellépés — már nem erről van szó, hanem a szektarianizmusról, mint a burzsoá befolyásnak szinte egyedüli okozójáról és forrásáról. Ez a felfogás lényegében teljes felmentést adott a jobboldali opportunizmusnak. Ez a cikk már a jobboldali revizionizmus előtti teljes fegyverletétel egyik jele volt.

Ha megfigyeljük, hogy elsősorban milyen kérdésekben támadták Nagy Imre hívei a pártvezetést, nagyon beszédes képet kapunk orientációjukról. Támadták — joggal vagy alaptalanul, túlzásokkal vagy anélkül — a mezőgazdasági szövetkezés ütemét és formáit, a kulákellenes rendszabályokat, a középparaszttal való szövetség politikájának megsértését, az értelmiség kellő megbecsülésének hiányait, az osztályszempontok érvényesítésében elkövetett túlzásokat (az egyetemi felvételnél, a funkciók betöltésénél stb.), a kisiparosok és kiskereskedők túlzott megterhelését. Általában úgy léptek fel, mint akik a munkásosztály szövetségeseinek az érdekeit védelmezik, mint akik a népfront és a nemzeti hagyományok szószólói. De szinte egyetlen szót sem szóltak — legalábbis 1956 nyaráig — a munkásosztály közvetlen érdekeinek védelmében.

Érdemes áttanulmányozni a magyar napi- és hetilapok 1956-os számait is. Az év első felében, a XX. kongresszus után nagyon sok írás sérelmek orvoslását sürgette. S ezek csaknem kizárólag középparasztokat, értelmiségi rétegeket vagy személyeket, kisiparosokat, osztályidegen vagy annak vélt emberek gyermekeit stb. ért sérelmekről szóltak. Munkásokkal, agrárproletárokkal, szegényparasztokkal, azok véleményével, panaszaival csak a legritkábban foglalkozott a Nagy Imréék által erősen befolyásolt sajtó.

Ez az egyik, de félreérhetetlen jele volt annak, hogy a Nagy—Losonczy-csoport nem proletárpolitikát folytatott, nem bízott a munkásokban, hanem a középrétegeket, a kispolgárságot igyekezett maga köré gyűjteni, itt remélt tömegbázist teremteni magának. A Nagy—Losonczy-csoport lényegében a kispolgárság szószólójává vált.

Ez lemérhető azon is, hogy mekkora publicitást kapott a sajtóban a Petőfi-kör bármely megmozdulása vagy másféle értelmiségi összejövetel, s mennyire szűken és sablonosan ismertették nagy iparágak szakszervezeti kongresszusát, például a bányászszakszervezet, a textilszakszervezet kongresszusát. Pedig ebben az időben hatalmas erjedés volt a munkásosztály soraiban. A szakszervezeti kongresszusokon és munkástanácskozásokon sok új kérdést vetettek fel, vitatták a munkásélet, az üzemi munka égető problémáit. A sajtó nagy része szinte elterelte ezekről a munkástanácskozásokról a figyelmet.

A Nagy—Losonczy-csoportban és az általa befolyásolt körökben kezdték többé-kevésbé nyíltan tagadni a munkásosztály vezető szerepét; s az értelmiség vezető szerepéről, sőt az értelmiségi ifjúság vezető szerepéről kezdtek beszélni. A munkásosztály vezető szerepét azért is látták elévültnek Nagy Imréék, mert bizonyos értelmiségi csoportok, írók, újságírók valóban vezető szerepet játszottak — a Nagy—Losonczy-csoport kialakításában és a revizionista eszmék terjesztésében.

A Nagy Imre-csoport munkásellenessége éles formában nyilvánult meg az írószövetség 1956 szeptemberi közgyűlésén is, ahol Márkus István az alábbiakat mondta:

„Egészen világos az, hogy olyan emberek, akiket éppen az tett alkalmassá a vezetésre, hogy nem voltak és nem is tudtak figyelemmel lenni az ipar mellett a mezőgazdaság fejlődésének szakszerű ismeretére, akikből hiányzott az érzék ahhoz, hogy a parasztságot és az értelmiséget egyenrangú emberekként kezeljék — ilyen emberek százával és ezrével kerültek éppen ilyenfajta képességeik vagy képességük hiánya miatt vezető pozícióba.”* A Magyar Írók Szövetsége 1956 szeptember 17-i közgyűlésének jegyzőkönyve. PI Archívum. Írószövetség MDP szervezetének irattára. *

Ez elég világos beszéd volt. A munkásokból lett funkcionáriusok — Márkus szerint — képtelenek „a mezőgazdaság fejlődésének szakszerű ismeretére”, a parasztság és értelmiség megbecsülésére. Ami hiba volt ezen a téren, nem a rendszeren belül kijavítható hiba, hanem a rendszerből eredő, a munkásosztály vezető szerepével együttjáró hiba. A tennivaló — a munkásvezetők százainak és ezreinek leváltása, a munkásosztály vezető szerepének megszüntetése. Ez az értelmük Márkus szavainak, amelyek ellen az Írószövetség közgyűlésén, a „teljes írói egység” közgyűlésén, semmiféle ellenvetés nem hangzott el.

Ugyanilyen nyíltan és durván munkásellenes hangot üt meg az „Irodalmi Újság” szeptember elsejei vezércikke, amelyben ilyen kitételek vannak: „Funkcionáriusok — képzetlenségük büszke tudatában — egyre-másra nevezgették ki a szakemberek helyére a nem szakembert … fütyültek a szakvéleményre … a szaktudás lebecsülése vetélkedett a különleges képességek semmibevételével.” Ez a cikk is tehát azt hirdeti, hogy a munkásokból lett vezetők tudatlanok, alkalmatlanok a vezetésre.

Más helyen az „Irodalmi Újság” annak a nézetnek ad hangot, hogy „a munkásosztály kifáradt (politikailag) és elfásult”. Ezzel magyarázza azt az álláspontot, hogy ma az értelmiségre vár az útmutatás, a vezetés feladata.

Világosan és félreérthetetlenül lép fel a munkásokból lett vezetők ellen Háy Gyula a hírhedt Kucsera-cikkben.

„A politikai megbízhatóság ma nem ritka érték, hanem normális, mindennapi állapot, és a sok százezer hűséges demokrata hazafi közül az a legmegbízhatóbb politikailag is, aki elvállalt munkáját a legjobban érti. Ez pedig nem a Kucsera, a meggyőződéses, szenvedélyes, semmihez-nem-értő, aki tudatlansága piedesztáljáról néz le ránk és hallgatólag ragaszkodik az osztályharc élesedéséről szóló hamis tételhez, mert ez ad neki módot arra, hogy tovább játssza a politikai megbízhatóság ritka letéteményesét.”* Irodalmi Újság, 1956 október 6. *

Ezeknek a soroknak mondanivalója a demagógiára olyan jellemző módon ismét egy-két igaz megállapítás árnyékába van elrejtve. Mert az persze igaz, hogy politikailag nemcsak a munkásfunkcionárius megbízható, hanem minden hűséges demokrata hazafi. De Háy cikkének az az értelme, hogy egyáltalán nem kell vizsgálni a politikai megbízhatóságot, ez ma már elavult, csak az osztályharc állandó éleződésének elméletén alapuló fogalom. Háy cikkének az az értelme, hogy általában nincs szükség munkásokra a vezető posztokon, hiszen ők többnyire „Kucserák”, „semmihez-nem-értők”, s politikailag is feltétlenül megbízhatóbb náluk a tanultabb, aki „munkáját a legjobban érti”. Háy cikke szinte lezártnak jelenti ki az osztályharcot és felszólít arra, hogy a fegyvereket a munkásfunkcionáriusok ellen irányítsák, mert ők a haladás fő akadályai.

Ezek a cikkek világos képet adnak a Nagy—Losonczy-csoportnak a munkásosztály iránti magatartásáról. De 1956 nyarán ez a magatartás kezdett átalakulni. Nem politikai, hanem taktikai átalakulás volt ez. Továbbra is az értelmiség vezető szerepének álláspontján voltak, de realizálni akarták ezt a szerepet, valóban vezetni akarták a munkás- és paraszttömegeket is, tartalmában munkásellenes politikájuk támogatására munkásokat is meg akartak nyerni. Ezért a munkásvezetés elleni harcuk jól összefért a munkások megnyeréséért tett lépéseikkel. A Petőfi-kör júniusi „sajtóvitáján” Déry Tibor fejtette ki ennek a taktikai változásnak a szükségességét:

„1000—1500—2000 ember, nagyjából mindig ugyanazok, egyik vitáról a másikra járunk … pufogtatjuk szavainkat, örömünk telik bennük …? s nem vesszük észre, hogy szavaink szavak maradnak … De mi lehet ennek végül is az eredménye? Az, hogy a cselekvés elsőszülötti jogát eladjuk egy-egy jó szónoklat lehetőségéért.”* A Petőfi-kör sajtóvitájának jegyzőkönyve. PI Archívum. *

Itt tehát Déry azt kifogásolja, hogy a Petőfi-kör vitái és a hasonló összejövetelek, bármily hangosak is, csak szűk körre terjednek. Szerinte ki kell törni ebből a szűk körből, cselekedni, szervezkedni kell — az üzemekben és falvakban is. Ugyanezt a gondolatot veti fel Fekete Sándor már említett felszólalása is: „Azt hiszem — mondta Fekete —, akkor fog ez a harc győzni, ha az egész ország és az egész párt úgy fog küzdeni a forradalom nagy megújulásáért, mint a Petőfi-körnek ez a mostani gyűlése.” S valóban, ettől az időtől kezdve a munkásosztály soraiban is láthatólag megindult a szervezkedés. A Petőfi-kör vitaanyagát terjeszteni kezdték néhány üzemben, s az „Irodalmi Újság”-ban megjelentek az első „munkáslevelek”. Idézőjelbe kell ezt a szót tenni, mert az „Irodalmi Újság”-ban közölt levelek többsége ellenvetéssel találkozott abban az üzemben, ahol a levélírót ismerték. Így például Kiss Bélának, a Magyar Acélárugyár kovácsának az „Irodalmi Újság”-ban közölt levelére tíz kovácsműhelyi dolgozó válaszolt, s azt írta, hogy Kiss Béla „még csak most kezd megismerkedni a kovácsszakmával, a gyár jelenlegi problémáit nem ismerheti, hiszen csak négy hete dolgozik nálunk”. Más, az „Irodalmi Újság”-ban közölt levelekre is olyan megjegyzések érkeztek, hogy a levélíró nemrég vált munkássá, s a munkások nem helyeslik, hogy az „Irodalmi Újság” éppen ilyen újsütetűeket, volt kereskedőket stb. szólaltat meg munkásokként.

Véletlen volt-e ez, vagy az „Irodalmi Újság” és az egész Nagy Imre-csoport helyzetéből adódott, hogy nem az üzemek régi törzsgárdájához talált kapcsolatot? Ezt a kérdést most itt nem vizsgáljuk. De tény az, hogy kezdtek behatolni a munkásosztály soraiba, még ha csak a felületébe is. Ekkor vetették fel azt a követelést is, hogy jelenjen meg egy külön írószövetségi hetilap — a munkások számára. Nem kétséges, hogy mi volt ennek a javaslatnak a célja. Ugyanez a cél vezette az írószövetséget, amikor szeptemberi közgyűlésén Lukácsi Sándor javaslatára a következő határozatot hozta:

„Közgyűlésünk után egy-egy író vagy írócsoport menjen ki 10—15 vagy több nagyüzembe, és ismertesse a munkássággal közgyűlésünk munkáját és általában a mai irodalmi helyzetet.”* A Magyar írók Szövetsége 1956 szeptember 17-i közgyűlésének jegyzőkönyve. PI Archívum. Írószövetség MDP szervezetének irattára. *

Minthogy a közgyűlés nem annyira irodalmi, mint inkább politikai kérdésekkel foglalkozott, Nagy Imre mellett tüntetett, s az Írószövetség vezetésében is további jobboldali eltolódást eredményezett — világos, hogy a fenti határozat milyen célokat szolgált: a Nagy Imre-csoport jobboldali, szocialistaellenes eszméit akarta a munkások közt terjeszteni.

Ezt a határozatot és azt a törekvést, amelyet ez a határozat kifejez, csak akkor lehet igazán megérteni, ha arra a szerepre gondolunk, amelyet ebben az időben az írószövetség és az „Irodalmi Újság” játszott. A valóságban sem a szövetség, sem az újság már nem irodalmi, kulturális szerv volt, hanem politikai. Az Írószövetség valamiféle párttá lett, amelynek politikai platformja volt, s ha ez a politikai platform nem is volt világosan körvonalazva, egyben nagyon határozott volt: eltért a szocializmus platformjától, a marxizmus—leninizmustól.

Jellemző határozatot hozott az októberi napokban, az ellenforradalom küszöbén a Magyar Rádió dolgozóinak gyűlése is:

„Követeljük, hogy a párt minden segítséget megadjon a Petőfi körnek, a TTlT-nek, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének, hogy az üzemekben és falvakban megtarthassák ankétjaikat, vitaüléseiket és ezzel széles tömegeket mozgósíthassanak.”* PI Archívum. *

A határozat azt mondja ugyan, hogy a szocializmus programjának megvalósítását kell ezzel szolgálni. De a szocializmus emlegetése itt inkább csak a párttagoknak szóló dekoráció. A lényeg: a Nagy Imre-csoport által befolyásolt értelmiségi és kispolgári szervezetek útján behatolni a munkás- és paraszttömegek közé, befolyásolni, irányítani őket.

A munkásosztály vezető szerepe ellen indított ideológiai támadás fokozatosan szervezeti támadásba ment tehát át. Megindult a harc a hatalomért.

Milyen hatalomért indult meg a harc? Nyilvánvaló, hogy a részvevők nem egyformán látták a harc célját, értelmét. Voltak, akik valóban csak arra gondoltak, hogy a hibák kijavítását csökönyösen akadályozó, megrögzötten szektás személyeket kell eltávolítani. Voltak, kik már ekkor a burzsoá társadalmi forma visszaállítására gondoltak. De az irányadók elképzelésében olyan őrségváltás szerepelt, amely minden szinten a Szovjetunióval szemben álló „nemzeti kommunista”, revizionista irány képviselőit juttatja a kormánykerékhez, s elsodorja a funkcióból mindazokat, akik ennek az iránynak nem hódolnak be, elsősorban a „munkáskáderek” és más régi pártfunkcionáriusok zömét. A Nagy—Losonczy-csoport zömének szeme előtt valamiféle, a polgári demokratikus formákkal beoltott „nemzeti kommunista” rendszer lebegett, ilyen rendszerre törekedtek. De ennek a törekvésnek szükségszerűen burzsoá restaurációs, ellenforradalmi kísérletté kellett változnia, és ezért nem véletlen, hogy Nagy Imre, Losonczy és mások októberben nyíltan az ellenforradalmat szolgálták. Az az „őrségváltás”, amelynek jellemző vonása a munkásosztály vezető szerepének aláásása, a párt erejének megbontása, a proletár nemzetköziség alapjáról való letérés — ez az őrségváltás már nem jelenthette csak egyes személyek vagy csoportok kicserélését. Ez támadás volt a munkásosztály hatalma ellen.

Figyelembe kell venni azt is, hogy Nagy Imréék minden lehetséges szövetségessel igyekeztek összefogni, szocialistaellenes erőkkel is, amelyek aztán ellenforradalmi irányba terelték a dolgokat. A szocialistaellenes erőkkel való összefogás példája az a bizonyos „írói egység” is, amelyet az Írószövetség 1956 szeptemberi közgyűlésén annyit méltattak. Ezen a közgyűlésen olyan elnökséget választottak, amelyet egységfrontnak lehet tekinteni a „Nagy Imre-párti” írók, volt „népiesek” és nyíltan burzsoá beállítottságú elemek között, de amelyből kihagytak minden kommunista írót, aki nem támogatta Nagy Imre csoportját. De az „írói egység” szélesebb volt mint az elnökség. A vitában Zelk Zoltán kijelentette: „nagyon szeretném folyóiratainkban és könyvkiadásunkban üdvözölni végre Sinka Istvánt is”.

A megénekelt teljes írói egység tehát egységet jelentett a reakciós múltú, jobboldali írókkal, s teljes szakítást a pártfegyelemnek magukat alávető kommunista írók csoportjával. Igaz, az egyik feltételezte a másikat. Teljes egység a kommunisták és kommunistaellenesek között, a proletárhatalom hívei és ellenségei közt az irodalomban sem lehetséges.

Hasonló helyzet kezdett kialakulni az újságírás területén is. A Magyar Újságírók Országos Szövetsége októberre tervezett közgyűlésének beszámolója „a demokratizmus győzelmének” nevezte, hogy Futó Dezső, a hírhedt jobboldali kisgazdapárti újságíró ismét „az őt megillető helyen dolgozhat az újságírásban”.* A MUOSZ közgyűlésének főtitkári beszámolója. PI Archívum. E. gy. C-V-7. *

A szocialistaellenes elemekkel való összefogás is jelezte, hogy merre tart a Nagy Imre-csoport. Még ha feltételezzük is, hogy a Nagy Imre-csoport jelentős része szubjektíve nem burzsoá restaurációt, nem ellenforradalmat akart — az a harc, amelyet a hatalom megszerzéséért folytattak, szükségszerűen ellenforradalmi jelleget öltött.

A hatalomért indított harcnak tehát — mint erről már szó volt — nagyon fontos szakasza volt az úgynevezett funkcionárius-vita.

A funkcionárius-vita alapja a Nagy—Losonczy-csoportnak az az állítása volt, hogy a pártban, az állami, a gazdasági és a kulturális területen olyan személyek vannak funkcióban, akiket egy rossz, szektás politika választott ki, s akik csak ennek a rossz, szektás politikának a szolgálatára képesek, de jó munkára nem.

Bizonyos, hogy valami igazság ebben is volt, és — mint Nagy Imrééknek szinte minden fellépésében — az igaz és hazug, ártalmas tényezők keveredtek benne, de az utóbbiak, a hazug és ártalmas tényezők voltak túlsúlyban. A káderpolitikában sok hiba volt, s valóban gyakran nem a legjobbak kerültek funkcióba. De mégsem ez volt a káderpolitika jellemző vonása, hanem az, hogy a munkásosztály fiait, a dolgozó parasztság és az értelmiség leghaladóbb és legáldozatkészebb képviselőit emelték különböző szinten vezető posztra. A funkcionárius-vitában azonban erről hallgattak, sőt inkább ennek az ellenkezőjét állították. Nem a káderpolitika bizonyos hibáinak korrigálásáért folyt a harc — bár Nagy Imréék ezt állították —, hanem a párthű, az internacionalista, a munkás-funkcionáriusok tömeges leváltásáért.

Nézzük meg közelebbről ezt a vitát, amely azért is jelentős, mert megállapítható belőle, hogy Nagy Imréék eljutottak a kezdeti „mérsékelt” jelszavaktól a szélsőséges, ellenforradalmi elvekig — és tettekig.

A funkcionárius-vita középpontjában Losonczy Gézának a Központi Vezetőség értelmiségi határozatáról írt cikke és Friss István válaszcikke állt, bár a vita maga már jóval előbb is folyt. Losonczy az értelmiségi határozat végrehajtásának egyik feltételéül „néhány személyi változást”, a „túlteljesítők” leváltását szabja meg. Friss István válaszában felveti, hogy ki állapítaná meg a határokat a szektás hibák túlteljesítői és mások közt. Ha Losonczy javaslata megvalósulna, ez „egy új hajsza megindítása volna a párt- és állami funkcionáriusok ellen, egy új boszorkányüldözés kezdete” — írja Friss István.

Friss válaszát az Írószövetségben és a sajtó jelentős részében olyan éles és türelmetlen hangú támadások érik, mint ebben az időben minden olyan fellépést, amely nem a Nagy—Losonczy-csoport nézeteit támogatja. Aczél Tamás, Méray, Háy Gyula és mások felszólalásaiban és írásaiban csak úgy röpködnek a „sztálinista”, „visszahúzó” jelzők Friss felé. Aczél felháborodottan tiltakozik az ellen, hogy „Losonczy okos, higgadt cikkébe boszorkányüldözést, funkcionárius ellenes hajszát magyarázzanak bele”. Ugyanígy ír a „Népszavá”-ban Gábor Pál is: „Azt is nehéz elképzelni, hogy bárki valamiféle boszorkányüldözésre, hajszára gondolna …” Pedig akkor már elhangzott Márkus felszólalása az írószövetség közgyűlésén, amelyben a munkás-funkcionáriusok százainak és ezreinek leváltásáért szállt síkra.

S ez a követelés nem az utolsó, jön még az „ezrek és tízezrek” leváltásának, az általános őrségváltásnak a követelése. Akik „belemagyarázással”, Losonczy „megrágalmazásával” vádolták Frisst azért, mert általános funkcionárius-ellenes hajszát sejtett Losonczy cikke mögött — talán ugyanazok valósították meg alig egy-két héttel később ezt a hajszát, olyan körülmények közt, amikor már nemcsak képletesen követeltek „fejeket”.

Érdemes itt idézni a „Független Művelt Nép” nádudvari riportját az ellenforradalom napjaiból:

„A párttitkár és a mezőgazdasági előadó tele bizonytalansággal, félelemmel. Ahogy a falusi funkcionáriusokat ismerem, feltételezem, hogy van is okuk rá.”* Független Művelt Nép, 1956 november 4. *

Így bújt ki a galambtojásból a vércse. Így derült ki, hogy a falusi párttitkár is „Kucsera”. Így lett az „igen csekély számú leváltandó funkcionárius” elvéből a néptől joggal rettegő funkcionáriusok tízezreiről szóló ellenforradalmi rágalom. S ha nem is lehet azt állítani, hogy Nagy Imréék már a funkcionárius-kérdés felvetése idején is erre az ellenforradalmi változatra gondoltak, az bizonyos, hogy nem korlátozott személycserére gondoltak, amely egy jó politika érdekében szükséges, hanem hatalmi őrségváltásra. Ezt az őrségváltást pedig kezdettől fogva óriásira méretezték. Nemcsak a szűk értelemben vett csoporthoz tartozó embereket akarták vezető pozíciókba helyeztetni, hanem funkciókat akartak betölteni minél több potenciális szövetségessel is: olyan személyekkel, akikre számíthattak revizionista politikájuk megvalósításában. Ez a politika ugyanúgy megkívánta a munkás-funkcionáriusok tömeges leváltását, ahogy a proletárdiktatúra tömeges funkcióba állításukat követelte meg.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!