Betlen Oszkár
5
(idézet: Ellenforradalom Magyarországon – 1956)
AZ OSZTÁLYHARC ÉLEZŐDÉSÉNEK ÉS A MUNKÁSOSZTÁLY
VEZETŐ SZEREPÉNEK KÉRDÉSE
Az SZKP XX. kongresszusa után nagy visszhangot keltett az a megállapítás, hogy a szocializmus építése közben az osztályharc nem feltétlenül éleződik állandóan és szükségszerűen. Ez a fontos megállapítás nagyon kedvezően befolyásolhatta a párt népfront-politikáját, közelebb hozhatta a párt politikájához a középrétegeket. Segíthette ez a megállapítás a rehabilitáció folyamatát, mindazok ügyének tisztázását, akik valamilyen formában kárvallottai vagy áldozatai lettek annak, hogy az éberség nálunk gyakran gyanakvássá torzult. Az osztályharc állandó éleződéséről szóló helytelen sztálini tétel elvetése szélesebb utat nyitott az ország további demokratikus fejlődése előtt.
A párt gyenge ideológiai munkája következtében, s főleg a jobboldali opportunizmus hatására azonban az osztályharc állandó, törvényszerű éleződéséről szóló helytelen tétellel együtt egyesek magát az osztályharc marxi elméletét is megbélyegezték. Ha általában nem is hangoztatták, hogy az osztályharc törvényszerű enyhülésének korát éljük, de ez csendült ki az „állandó éleződés” tételének gyakran gúnyos bírálatából, abból, hogy az efféle bírálatok gyakran lebecsülték vagy elhallgatták az osztályharc jelenségeit.
Pedig éppen ebben az időszakban különösen nagy jelentősége volt annak, hogy felhívják a figyelmet az osztályellenség kísérleteire, a burzsoá restauráció valóban létező veszélyére. Opportunista árnyalatot kapott a szocialista demokrácia szélesítésének jelszava (amelyről gyakran le is kopott a szocialista jelző, s egyszerűen a „demokratizmus” szélesítését sürgették), ha hallgattak arról, hogy ez a nép demokráciája, de diktatúra az osztályellenséggel szemben. És hallgattak erről. A sajtóból — sőt, hivatalos beszédekből is — kiveszett a proletárdiktatúra fogalma, mintegy hangtalanul jelezve, hogy „az osztályharc enyhülésének korszakában” ez „nem időszerű” fogalom.
A Nagy Imre-csoporthoz tartozók és a velük egyetértők tagadták a burzsoá restauráció veszélyét. A Petőfi-kör sajtóvitájának küszöbén, 1956 júniusában a „Szabad Nép” közölte „A szellem napvilága” című cikket, amely ebben a kérdésben így foglalt állást:
„Mi sem volt helytelenebb, mint az itt-ott előforduló téves nézeteket egy csokorba kötve kimondani az elmarasztaló ítéletet: ezek a viták a polgári restauráció melegágyai. Minden ilyen véleményt el kell utasítani.”
Ehhez a cikk még azt a megjegyzést fűzi, hogy hiszen a Petőfi körben nem a Váci utcai maszek cipőkészítő vagy gróf vitatkozik, tehát burzsoá irányvételtől nem lehet tartani.
A Petőfi-köri sajtóvitát elítélő központi vezetőségi határozattal Benjámin László költő már így száll vitába:
„… a burzsoá restauráció veszélyének ürügyével a sztálinizmust akarják restaurálni.”* Benjámin László levele a Központi Vezetőséghez. PI Archívum. KV irattár. R. II—2—2—10. *
Azzal a váddal, amelyet Benjámin emel levelében, sokat lehetett később találkozni. Maga Nagy Imre is azt írja emlékiratában, hogy a „pártvezetés politikájának veszélyessége abban van, hogy a régi rendszer visszatérésének rémét festi a falra, s így akarja elrettenteni a párt tagságát és a dolgozó népet a júniusi úttól”. Általában, aki felhívta a figyelmet a burzsoá restauráció veszélyére, az el lehetett készülve arra, hogy „sztálinistának”, „a demokratizmus ellenségének”, „dogmatikusnak”, „visszahúzó erőnek” stb. kiáltják ki, olyannak, aki csökönyösen ragaszkodik a régi hibákhoz. És ez eléggé jellemző tünete volt annak a sajátos, feszült légkörnek, amelyben azonnal megbélyegezték, s a valóban dogmatikusok közé sorolták a Nagy Imre-csoport jobboldali vonalának minden ellenzőjét.
Terjedt az a fura nézet is, hogy ha vannak is burzsoá restaurációs jelenségek, ezek csupán a szektarianizmus és dogmatizmus ellen folyó egészséges harc jelentéktelen melléktermékei, amelyeket a szektásság feletti győzelem majd eltüntet. „A viták és a pártegység” című átfogó elvi cikkben, amelyet Horváth Márton, a „Szabad Nép” főszerkesztője írt októberben és terjesztett a Politikai Bizottság elé, a szerző így fejti ki ezt a véleményét:
„Jobboldali nézetek, jelenségek kétségtelenül felbukkantak … Ennek a megítélésénél azonban két dologról nem szabad megfeledkezni. Az egyik: a szocialista és a polgári demokratikus nézetek és törekvések zavartkeltő elkeveredésében számottevő része volt annak a szektásságnak, amely — bármit mondott is, úgy félt a demokrácia minden fajtájától, mint az ördög a szenteltvíztől. A szektás politika dobta egy kalapba őket, s utána felháborodottan mutatott rájuk: íme, a szégyentelenek ugyanolyan kalapban masíroznak … A szocialista demokrácia és a polgári demokratikus törekvések elkeveredése ellenére azonban soha, egyetlen pillanatig sem volt kétséges ebben a mozgalomban ideológiailag, politikailag és személyileg a kommunisták kezdeményező és vezető szerepe — az irodalomtól a közgazdaságig, a parasztpolitikától a morális kérdésekig …
Mindezek alapján: nem lekicsinyelni kell a polgári eszmeáramlatok jelentőségét, hanem helyesen kell küzdeni ellenük, Fel kell is merni, hogy nincs és nem volt a polgári demokratikus vagy az annál reakciósabb klerikális, soviniszta, antiszemita irányzatoknak, vagy éppen a politikai és morális cinizmus terjedésének jobb szövetségese és akaratlan segítője, mint a tömegektől elforduló szektásság. Egy kis túlzással így mondhatnánk: ha harcolni akar a polgári nézetek előretörése ellen, mérjen csapást a szektásságra.”* Horváth Márton. A viták és a pártegység. (Kézirat.) PI Archívum. KV irattár. *
A cikk óva int a jobboldali elhajlás jelentőségének eltúlzásától, s hangsúlyozza azt is, hogy „a viták kiszélesítésének egyetlen komoly veszélye van, s ez nem a polgári demokratikus elferdülés”, hanem a viták öncélúvá válása.
Horváth Márton itt azoknak a nézetét tolmácsolja, akik szinte teljesen elfeledkeztek arról, hogy osztályellenség, osztályharc, burzsoá ideológiai nyomás is van, szinte teljesen elfeledkeztek arról, hogy a pártban és az országban különösen jelentős középrétegek, kispolgári rétegek vannak, amelyek közt könnyen keltenek visszhangot a burzsoá nézetek. Azok nézetét tolmácsolja a fenti cikk, akik a jobboldali opportunizmusnak, a pártellenes revizionista támadásoknak teljes felmentést adtak, ezeket a támadásokat a szektarianizmus elleni harcban előforduló bocsánatos túlbuzgóságnak tekintették. Persze, az igaz, hogy a szektás hibák táplálták, növelték a jobboldali opportunizmus és a burzsoá befolyás erejét, és ezért nem lehetett eredményes a harc a burzsoá befolyás ellen — szektás talajról. De abban a nézetben, hogy a burzsoá befolyás elleni harc útja egyszerűen a szektásság elleni fellépés — már nem erről van szó, hanem a szektarianizmusról, mint a burzsoá befolyásnak szinte egyedüli okozójáról és forrásáról. Ez a felfogás lényegében teljes felmentést adott a jobboldali opportunizmusnak. Ez a cikk már a jobboldali revizionizmus előtti teljes fegyverletétel egyik jele volt.
Ha megfigyeljük, hogy elsősorban milyen kérdésekben támadták Nagy Imre hívei a pártvezetést, nagyon beszédes képet kapunk orientációjukról. Támadták — joggal vagy alaptalanul, túlzásokkal vagy anélkül — a mezőgazdasági szövetkezés ütemét és formáit, a kulákellenes rendszabályokat, a középparaszttal való szövetség politikájának megsértését, az értelmiség kellő megbecsülésének hiányait, az osztályszempontok érvényesítésében elkövetett túlzásokat (az egyetemi felvételnél, a funkciók betöltésénél stb.), a kisiparosok és kiskereskedők túlzott megterhelését. Általában úgy léptek fel, mint akik a munkásosztály szövetségeseinek az érdekeit védelmezik, mint akik a népfront és a nemzeti hagyományok szószólói. De szinte egyetlen szót sem szóltak — legalábbis 1956 nyaráig — a munkásosztály közvetlen érdekeinek védelmében.
Érdemes áttanulmányozni a magyar napi- és hetilapok 1956-os számait is. Az év első felében, a XX. kongresszus után nagyon sok írás sérelmek orvoslását sürgette. S ezek csaknem kizárólag középparasztokat, értelmiségi rétegeket vagy személyeket, kisiparosokat, osztályidegen vagy annak vélt emberek gyermekeit stb. ért sérelmekről szóltak. Munkásokkal, agrárproletárokkal, szegényparasztokkal, azok véleményével, panaszaival csak a legritkábban foglalkozott a Nagy Imréék által erősen befolyásolt sajtó.
Ez az egyik, de félreérhetetlen jele volt annak, hogy a Nagy—Losonczy-csoport nem proletárpolitikát folytatott, nem bízott a munkásokban, hanem a középrétegeket, a kispolgárságot igyekezett maga köré gyűjteni, itt remélt tömegbázist teremteni magának. A Nagy—Losonczy-csoport lényegében a kispolgárság szószólójává vált.
Ez lemérhető azon is, hogy mekkora publicitást kapott a sajtóban a Petőfi-kör bármely megmozdulása vagy másféle értelmiségi összejövetel, s mennyire szűken és sablonosan ismertették nagy iparágak szakszervezeti kongresszusát, például a bányászszakszervezet, a textilszakszervezet kongresszusát. Pedig ebben az időben hatalmas erjedés volt a munkásosztály soraiban. A szakszervezeti kongresszusokon és munkástanácskozásokon sok új kérdést vetettek fel, vitatták a munkásélet, az üzemi munka égető problémáit. A sajtó nagy része szinte elterelte ezekről a munkástanácskozásokról a figyelmet.
A Nagy—Losonczy-csoportban és az általa befolyásolt körökben kezdték többé-kevésbé nyíltan tagadni a munkásosztály vezető szerepét; s az értelmiség vezető szerepéről, sőt az értelmiségi ifjúság vezető szerepéről kezdtek beszélni. A munkásosztály vezető szerepét azért is látták elévültnek Nagy Imréék, mert bizonyos értelmiségi csoportok, írók, újságírók valóban vezető szerepet játszottak — a Nagy—Losonczy-csoport kialakításában és a revizionista eszmék terjesztésében.
A Nagy Imre-csoport munkásellenessége éles formában nyilvánult meg az írószövetség 1956 szeptemberi közgyűlésén is, ahol Márkus István az alábbiakat mondta:
„Egészen világos az, hogy olyan emberek, akiket éppen az tett alkalmassá a vezetésre, hogy nem voltak és nem is tudtak figyelemmel lenni az ipar mellett a mezőgazdaság fejlődésének szakszerű ismeretére, akikből hiányzott az érzék ahhoz, hogy a parasztságot és az értelmiséget egyenrangú emberekként kezeljék — ilyen emberek százával és ezrével kerültek éppen ilyenfajta képességeik vagy képességük hiánya miatt vezető pozícióba.”* A Magyar Írók Szövetsége 1956 szeptember 17-i közgyűlésének jegyzőkönyve. PI Archívum. Írószövetség MDP szervezetének irattára. *
Ez elég világos beszéd volt. A munkásokból lett funkcionáriusok — Márkus szerint — képtelenek „a mezőgazdaság fejlődésének szakszerű ismeretére”, a parasztság és értelmiség megbecsülésére. Ami hiba volt ezen a téren, nem a rendszeren belül kijavítható hiba, hanem a rendszerből eredő, a munkásosztály vezető szerepével együttjáró hiba. A tennivaló — a munkásvezetők százainak és ezreinek leváltása, a munkásosztály vezető szerepének megszüntetése. Ez az értelmük Márkus szavainak, amelyek ellen az Írószövetség közgyűlésén, a „teljes írói egység” közgyűlésén, semmiféle ellenvetés nem hangzott el.
Ugyanilyen nyíltan és durván munkásellenes hangot üt meg az „Irodalmi Újság” szeptember elsejei vezércikke, amelyben ilyen kitételek vannak: „Funkcionáriusok — képzetlenségük büszke tudatában — egyre-másra nevezgették ki a szakemberek helyére a nem szakembert … fütyültek a szakvéleményre … a szaktudás lebecsülése vetélkedett a különleges képességek semmibevételével.” Ez a cikk is tehát azt hirdeti, hogy a munkásokból lett vezetők tudatlanok, alkalmatlanok a vezetésre.
Más helyen az „Irodalmi Újság” annak a nézetnek ad hangot, hogy „a munkásosztály kifáradt (politikailag) és elfásult”. Ezzel magyarázza azt az álláspontot, hogy ma az értelmiségre vár az útmutatás, a vezetés feladata.
Világosan és félreérthetetlenül lép fel a munkásokból lett vezetők ellen Háy Gyula a hírhedt Kucsera-cikkben.
„A politikai megbízhatóság ma nem ritka érték, hanem normális, mindennapi állapot, és a sok százezer hűséges demokrata hazafi közül az a legmegbízhatóbb politikailag is, aki elvállalt munkáját a legjobban érti. Ez pedig nem a Kucsera, a meggyőződéses, szenvedélyes, semmihez-nem-értő, aki tudatlansága piedesztáljáról néz le ránk és hallgatólag ragaszkodik az osztályharc élesedéséről szóló hamis tételhez, mert ez ad neki módot arra, hogy tovább játssza a politikai megbízhatóság ritka letéteményesét.”* Irodalmi Újság, 1956 október 6. *
Ezeknek a soroknak mondanivalója a demagógiára olyan jellemző módon ismét egy-két igaz megállapítás árnyékába van elrejtve. Mert az persze igaz, hogy politikailag nemcsak a munkásfunkcionárius megbízható, hanem minden hűséges demokrata hazafi. De Háy cikkének az az értelme, hogy egyáltalán nem kell vizsgálni a politikai megbízhatóságot, ez ma már elavult, csak az osztályharc állandó éleződésének elméletén alapuló fogalom. Háy cikkének az az értelme, hogy általában nincs szükség munkásokra a vezető posztokon, hiszen ők többnyire „Kucserák”, „semmihez-nem-értők”, s politikailag is feltétlenül megbízhatóbb náluk a tanultabb, aki „munkáját a legjobban érti”. Háy cikke szinte lezártnak jelenti ki az osztályharcot és felszólít arra, hogy a fegyvereket a munkásfunkcionáriusok ellen irányítsák, mert ők a haladás fő akadályai.
Ezek a cikkek világos képet adnak a Nagy—Losonczy-csoportnak a munkásosztály iránti magatartásáról. De 1956 nyarán ez a magatartás kezdett átalakulni. Nem politikai, hanem taktikai átalakulás volt ez. Továbbra is az értelmiség vezető szerepének álláspontján voltak, de realizálni akarták ezt a szerepet, valóban vezetni akarták a munkás- és paraszttömegeket is, tartalmában munkásellenes politikájuk támogatására munkásokat is meg akartak nyerni. Ezért a munkásvezetés elleni harcuk jól összefért a munkások megnyeréséért tett lépéseikkel. A Petőfi-kör júniusi „sajtóvitáján” Déry Tibor fejtette ki ennek a taktikai változásnak a szükségességét:
„1000—1500—2000 ember, nagyjából mindig ugyanazok, egyik vitáról a másikra járunk … pufogtatjuk szavainkat, örömünk telik bennük …? s nem vesszük észre, hogy szavaink szavak maradnak … De mi lehet ennek végül is az eredménye? Az, hogy a cselekvés elsőszülötti jogát eladjuk egy-egy jó szónoklat lehetőségéért.”* A Petőfi-kör sajtóvitájának jegyzőkönyve. PI Archívum. *
Itt tehát Déry azt kifogásolja, hogy a Petőfi-kör vitái és a hasonló összejövetelek, bármily hangosak is, csak szűk körre terjednek. Szerinte ki kell törni ebből a szűk körből, cselekedni, szervezkedni kell — az üzemekben és falvakban is. Ugyanezt a gondolatot veti fel Fekete Sándor már említett felszólalása is: „Azt hiszem — mondta Fekete —, akkor fog ez a harc győzni, ha az egész ország és az egész párt úgy fog küzdeni a forradalom nagy megújulásáért, mint a Petőfi-körnek ez a mostani gyűlése.” S valóban, ettől az időtől kezdve a munkásosztály soraiban is láthatólag megindult a szervezkedés. A Petőfi-kör vitaanyagát terjeszteni kezdték néhány üzemben, s az „Irodalmi Újság”-ban megjelentek az első „munkáslevelek”. Idézőjelbe kell ezt a szót tenni, mert az „Irodalmi Újság”-ban közölt levelek többsége ellenvetéssel találkozott abban az üzemben, ahol a levélírót ismerték. Így például Kiss Bélának, a Magyar Acélárugyár kovácsának az „Irodalmi Újság”-ban közölt levelére tíz kovácsműhelyi dolgozó válaszolt, s azt írta, hogy Kiss Béla „még csak most kezd megismerkedni a kovácsszakmával, a gyár jelenlegi problémáit nem ismerheti, hiszen csak négy hete dolgozik nálunk”. Más, az „Irodalmi Újság”-ban közölt levelekre is olyan megjegyzések érkeztek, hogy a levélíró nemrég vált munkássá, s a munkások nem helyeslik, hogy az „Irodalmi Újság” éppen ilyen újsütetűeket, volt kereskedőket stb. szólaltat meg munkásokként.
Véletlen volt-e ez, vagy az „Irodalmi Újság” és az egész Nagy Imre-csoport helyzetéből adódott, hogy nem az üzemek régi törzsgárdájához talált kapcsolatot? Ezt a kérdést most itt nem vizsgáljuk. De tény az, hogy kezdtek behatolni a munkásosztály soraiba, még ha csak a felületébe is. Ekkor vetették fel azt a követelést is, hogy jelenjen meg egy külön írószövetségi hetilap — a munkások számára. Nem kétséges, hogy mi volt ennek a javaslatnak a célja. Ugyanez a cél vezette az írószövetséget, amikor szeptemberi közgyűlésén Lukácsi Sándor javaslatára a következő határozatot hozta:
„Közgyűlésünk után egy-egy író vagy írócsoport menjen ki 10—15 vagy több nagyüzembe, és ismertesse a munkássággal közgyűlésünk munkáját és általában a mai irodalmi helyzetet.”* A Magyar írók Szövetsége 1956 szeptember 17-i közgyűlésének jegyzőkönyve. PI Archívum. Írószövetség MDP szervezetének irattára. *
Minthogy a közgyűlés nem annyira irodalmi, mint inkább politikai kérdésekkel foglalkozott, Nagy Imre mellett tüntetett, s az Írószövetség vezetésében is további jobboldali eltolódást eredményezett — világos, hogy a fenti határozat milyen célokat szolgált: a Nagy Imre-csoport jobboldali, szocialistaellenes eszméit akarta a munkások közt terjeszteni.
Ezt a határozatot és azt a törekvést, amelyet ez a határozat kifejez, csak akkor lehet igazán megérteni, ha arra a szerepre gondolunk, amelyet ebben az időben az írószövetség és az „Irodalmi Újság” játszott. A valóságban sem a szövetség, sem az újság már nem irodalmi, kulturális szerv volt, hanem politikai. Az Írószövetség valamiféle párttá lett, amelynek politikai platformja volt, s ha ez a politikai platform nem is volt világosan körvonalazva, egyben nagyon határozott volt: eltért a szocializmus platformjától, a marxizmus—leninizmustól.
Jellemző határozatot hozott az októberi napokban, az ellenforradalom küszöbén a Magyar Rádió dolgozóinak gyűlése is:
„Követeljük, hogy a párt minden segítséget megadjon a Petőfi körnek, a TTlT-nek, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének, hogy az üzemekben és falvakban megtarthassák ankétjaikat, vitaüléseiket és ezzel széles tömegeket mozgósíthassanak.”* PI Archívum. *
A határozat azt mondja ugyan, hogy a szocializmus programjának megvalósítását kell ezzel szolgálni. De a szocializmus emlegetése itt inkább csak a párttagoknak szóló dekoráció. A lényeg: a Nagy Imre-csoport által befolyásolt értelmiségi és kispolgári szervezetek útján behatolni a munkás- és paraszttömegek közé, befolyásolni, irányítani őket.
A munkásosztály vezető szerepe ellen indított ideológiai támadás fokozatosan szervezeti támadásba ment tehát át. Megindult a harc a hatalomért.
Milyen hatalomért indult meg a harc? Nyilvánvaló, hogy a részvevők nem egyformán látták a harc célját, értelmét. Voltak, akik valóban csak arra gondoltak, hogy a hibák kijavítását csökönyösen akadályozó, megrögzötten szektás személyeket kell eltávolítani. Voltak, kik már ekkor a burzsoá társadalmi forma visszaállítására gondoltak. De az irányadók elképzelésében olyan őrségváltás szerepelt, amely minden szinten a Szovjetunióval szemben álló „nemzeti kommunista”, revizionista irány képviselőit juttatja a kormánykerékhez, s elsodorja a funkcióból mindazokat, akik ennek az iránynak nem hódolnak be, elsősorban a „munkáskáderek” és más régi pártfunkcionáriusok zömét. A Nagy—Losonczy-csoport zömének szeme előtt valamiféle, a polgári demokratikus formákkal beoltott „nemzeti kommunista” rendszer lebegett, ilyen rendszerre törekedtek. De ennek a törekvésnek szükségszerűen burzsoá restaurációs, ellenforradalmi kísérletté kellett változnia, és ezért nem véletlen, hogy Nagy Imre, Losonczy és mások októberben nyíltan az ellenforradalmat szolgálták. Az az „őrségváltás”, amelynek jellemző vonása a munkásosztály vezető szerepének aláásása, a párt erejének megbontása, a proletár nemzetköziség alapjáról való letérés — ez az őrségváltás már nem jelenthette csak egyes személyek vagy csoportok kicserélését. Ez támadás volt a munkásosztály hatalma ellen.
Figyelembe kell venni azt is, hogy Nagy Imréék minden lehetséges szövetségessel igyekeztek összefogni, szocialistaellenes erőkkel is, amelyek aztán ellenforradalmi irányba terelték a dolgokat. A szocialistaellenes erőkkel való összefogás példája az a bizonyos „írói egység” is, amelyet az Írószövetség 1956 szeptemberi közgyűlésén annyit méltattak. Ezen a közgyűlésen olyan elnökséget választottak, amelyet egységfrontnak lehet tekinteni a „Nagy Imre-párti” írók, volt „népiesek” és nyíltan burzsoá beállítottságú elemek között, de amelyből kihagytak minden kommunista írót, aki nem támogatta Nagy Imre csoportját. De az „írói egység” szélesebb volt mint az elnökség. A vitában Zelk Zoltán kijelentette: „nagyon szeretném folyóiratainkban és könyvkiadásunkban üdvözölni végre Sinka Istvánt is”.
A megénekelt teljes írói egység tehát egységet jelentett a reakciós múltú, jobboldali írókkal, s teljes szakítást a pártfegyelemnek magukat alávető kommunista írók csoportjával. Igaz, az egyik feltételezte a másikat. Teljes egység a kommunisták és kommunistaellenesek között, a proletárhatalom hívei és ellenségei közt az irodalomban sem lehetséges.
Hasonló helyzet kezdett kialakulni az újságírás területén is. A Magyar Újságírók Országos Szövetsége októberre tervezett közgyűlésének beszámolója „a demokratizmus győzelmének” nevezte, hogy Futó Dezső, a hírhedt jobboldali kisgazdapárti újságíró ismét „az őt megillető helyen dolgozhat az újságírásban”.* A MUOSZ közgyűlésének főtitkári beszámolója. PI Archívum. E. gy. C-V-7. *
A szocialistaellenes elemekkel való összefogás is jelezte, hogy merre tart a Nagy Imre-csoport. Még ha feltételezzük is, hogy a Nagy Imre-csoport jelentős része szubjektíve nem burzsoá restaurációt, nem ellenforradalmat akart — az a harc, amelyet a hatalom megszerzéséért folytattak, szükségszerűen ellenforradalmi jelleget öltött.
A hatalomért indított harcnak tehát — mint erről már szó volt — nagyon fontos szakasza volt az úgynevezett funkcionárius-vita.
A funkcionárius-vita alapja a Nagy—Losonczy-csoportnak az az állítása volt, hogy a pártban, az állami, a gazdasági és a kulturális területen olyan személyek vannak funkcióban, akiket egy rossz, szektás politika választott ki, s akik csak ennek a rossz, szektás politikának a szolgálatára képesek, de jó munkára nem.
Bizonyos, hogy valami igazság ebben is volt, és — mint Nagy Imrééknek szinte minden fellépésében — az igaz és hazug, ártalmas tényezők keveredtek benne, de az utóbbiak, a hazug és ártalmas tényezők voltak túlsúlyban. A káderpolitikában sok hiba volt, s valóban gyakran nem a legjobbak kerültek funkcióba. De mégsem ez volt a káderpolitika jellemző vonása, hanem az, hogy a munkásosztály fiait, a dolgozó parasztság és az értelmiség leghaladóbb és legáldozatkészebb képviselőit emelték különböző szinten vezető posztra. A funkcionárius-vitában azonban erről hallgattak, sőt inkább ennek az ellenkezőjét állították. Nem a káderpolitika bizonyos hibáinak korrigálásáért folyt a harc — bár Nagy Imréék ezt állították —, hanem a párthű, az internacionalista, a munkás-funkcionáriusok tömeges leváltásáért.
Nézzük meg közelebbről ezt a vitát, amely azért is jelentős, mert megállapítható belőle, hogy Nagy Imréék eljutottak a kezdeti „mérsékelt” jelszavaktól a szélsőséges, ellenforradalmi elvekig — és tettekig.
A funkcionárius-vita középpontjában Losonczy Gézának a Központi Vezetőség értelmiségi határozatáról írt cikke és Friss István válaszcikke állt, bár a vita maga már jóval előbb is folyt. Losonczy az értelmiségi határozat végrehajtásának egyik feltételéül „néhány személyi változást”, a „túlteljesítők” leváltását szabja meg. Friss István válaszában felveti, hogy ki állapítaná meg a határokat a szektás hibák túlteljesítői és mások közt. Ha Losonczy javaslata megvalósulna, ez „egy új hajsza megindítása volna a párt- és állami funkcionáriusok ellen, egy új boszorkányüldözés kezdete” — írja Friss István.
Friss válaszát az Írószövetségben és a sajtó jelentős részében olyan éles és türelmetlen hangú támadások érik, mint ebben az időben minden olyan fellépést, amely nem a Nagy—Losonczy-csoport nézeteit támogatja. Aczél Tamás, Méray, Háy Gyula és mások felszólalásaiban és írásaiban csak úgy röpködnek a „sztálinista”, „visszahúzó” jelzők Friss felé. Aczél felháborodottan tiltakozik az ellen, hogy „Losonczy okos, higgadt cikkébe boszorkányüldözést, funkcionárius ellenes hajszát magyarázzanak bele”. Ugyanígy ír a „Népszavá”-ban Gábor Pál is: „Azt is nehéz elképzelni, hogy bárki valamiféle boszorkányüldözésre, hajszára gondolna …” Pedig akkor már elhangzott Márkus felszólalása az írószövetség közgyűlésén, amelyben a munkás-funkcionáriusok százainak és ezreinek leváltásáért szállt síkra.
S ez a követelés nem az utolsó, jön még az „ezrek és tízezrek” leváltásának, az általános őrségváltásnak a követelése. Akik „belemagyarázással”, Losonczy „megrágalmazásával” vádolták Frisst azért, mert általános funkcionárius-ellenes hajszát sejtett Losonczy cikke mögött — talán ugyanazok valósították meg alig egy-két héttel később ezt a hajszát, olyan körülmények közt, amikor már nemcsak képletesen követeltek „fejeket”.
Érdemes itt idézni a „Független Művelt Nép” nádudvari riportját az ellenforradalom napjaiból:
„A párttitkár és a mezőgazdasági előadó tele bizonytalansággal, félelemmel. Ahogy a falusi funkcionáriusokat ismerem, feltételezem, hogy van is okuk rá.”* Független Művelt Nép, 1956 november 4. *
Így bújt ki a galambtojásból a vércse. Így derült ki, hogy a falusi párttitkár is „Kucsera”. Így lett az „igen csekély számú leváltandó funkcionárius” elvéből a néptől joggal rettegő funkcionáriusok tízezreiről szóló ellenforradalmi rágalom. S ha nem is lehet azt állítani, hogy Nagy Imréék már a funkcionárius-kérdés felvetése idején is erre az ellenforradalmi változatra gondoltak, az bizonyos, hogy nem korlátozott személycserére gondoltak, amely egy jó politika érdekében szükséges, hanem hatalmi őrségváltásra. Ezt az őrségváltást pedig kezdettől fogva óriásira méretezték. Nemcsak a szűk értelemben vett csoporthoz tartozó embereket akarták vezető pozíciókba helyeztetni, hanem funkciókat akartak betölteni minél több potenciális szövetségessel is: olyan személyekkel, akikre számíthattak revizionista politikájuk megvalósításában. Ez a politika ugyanúgy megkívánta a munkás-funkcionáriusok tömeges leváltását, ahogy a proletárdiktatúra tömeges funkcióba állításukat követelte meg.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!