(idézet: Ez Történt – Népszabadság 1956-ról – cikksorozat az ellenforradalomról)
A konszolidáció fontos tényezője volt, hogy a forradalmi munkás-paraszt kormány, mint ez január 6-i nyilatkozatából is kitűnt, teljesen egyértelmű és világos álláspontot foglalt el a magyar—szovjet kapcsolatokat illetően. Íme, egy részlet a nyilatkozatból:
„Sztálin életének utolsó szakaszában a magyar—szovjet kapcsolatoknak valóban mutatkoztak olyan rendezést kívánó kérdései, amelyek zavarták a két testvéri ország egészséges viszonyának alakulását. Ezeknek a zavaró körülményeknek jó részét az utóbbi időben teljes egyetértésben már felszámoltuk. A magyar—szovjet viszony minden mai és jövőbeni kérdését — így a Magyarországon tartózkodó szovjet csapatokkal kapcsolatos kérdéseket is — a két ország baráti, testvéri és szövetséges viszonyának megfelelően a magyar és a szovjet kormány baráti tárgyalások útján kívánja rendezni. E rendezés elvi alapja … a proletár internacionalizmus, az egyenlőség, a szuverenitás és a nemzeti függetlenség tiszteletben tartása, az egymás belügyeibe való be nem avatkozás s a kölcsönös előnyök elve.”
A két ország közötti hivatalos tárgyalásokra március 20-án magyar kormány- és pártküldöttség utazott a Szovjetunióba, élén Kádár Jánossal, aki visszaérkezésekor így értékelte a kapcsolatokat:
„Örülünk, hogy pártunkat a proletár internacionalizmus szellemében a testvéri kommunista és munkáspártokkal, elsősorban a legnagyobb forradalmi tapasztalatokkal rendelkező párttal, a Szovjetunió Kommunista Pártjával szoros baráti kapcsolat köt össze. Központi Bizottságunk feladatának tekinti párttagjainkat abban a szellemben nevelni, amely óv a másolástól, ugyanakkor azonban képessé teszi pártunkat arra, hogy az összes testvérpártok gyakorlatában fellelhető hasznos tapasztalatokat átvegye és felhasználja saját elméleti és gyakorlati munkájának fejlesztése érdekében.”
A közrend és közbiztonság szilárdulásával, a termelés helyreállításával párhuzamosan egyre inkább előtérbe kerültek az eszmei harc feladatai. Kádár János az 1957. január 16-án tartott pártaktíva-értekezleten leszögezte:
„A tömegek mozgósítása pedig a marxizmus—leninizmus eszméinek a terjesztése, a társadalmi élet, az osztályharc állandóan felmerülő új kérdéseire adott világos, marxista—leninista válaszoknak a terjesztése nélkül nem lehetséges … Viszonyaink között a demokrácia általános hangoztatása és az e szó körül csapott lárma helyett a dolgozó nép érdekeinek egyetlen igazi védelme a proletárdiktatúra hatékony megvalósítása, mégpedig mindkét vonatkozásban, azaz a dolgozó tömegek jogainak szilárdítása és bővítése s az osztályellenség jogainak szűkítése és korlátozása irányában.”
A zűrzavar e tekintetben rendkívül nagy volt. Azok a revizionista demagógok, akik most már mindenáron igazolni akarták behódolásukat az ellenforradalomnak, a legképtelenebb érvekkel álltak elő. Gimes Miklósról, Nagy Imre főtanácsadójáról ismertté vált, hogy november elején kijelentette: „Ha a nép (!) fasizmust akar, akkor … fasizmus lesz …” Ennek enyhítettebb változata később úgy hangzott, hogy az ellenforradalmi pogromok a „forradalom” jelentéktelen, mellékes kísérőjelenségei voltak; azzal a cinikus hasonlattal intézték el az ártatlan áldozatok tömegét, hogy „ahol gyalulnak, ott forgácsok is hullanak”.
Természetesen nemcsak az ilyen szélsőséges nézetekkel kellett harcba szállni; sok egyéb felfogás is létezett, sok árnyalata volt a revizionista ideológiának, amellyel a sajtóban és az agitációban nyílt vita folyt. A revizionista tételek megcáfolásában döntő szerepet játszott az október 23-a és november 4-e között történtek hitelt érdemlő bemutatása is, az akkor megjelent cikksorozatok és kiadványok.
De nemcsak a jobboldali nézetekkel kellett megküzdeni. A rend helyreállításával együtt felerősödtek a „bal”-oldali nézetek. Nagy feltűnést keltett Révai József Eszmei tisztaságot című terjedelmes cikke a Népszabadság március 7-i számában. Sokakban az a puszta tény is aggodalmat keltett, hogy Révai, aki 1953 előtt tagja volt az MDP, a hibákért döntő felelősséget viselő, legszűkebb vezetésének, egyáltalán megszólalhatott az MSZMP központi lapjában, a nyugati propaganda pedig „rákosista restaurációról” szónokolt. A cikk csokorba gyűjtve, rendkívül élesen vetette fel az akkori eszmei, politikai helyzet vélt és valóságos negatívumait. És szinte kizárólag az MSZMP vezetését tette felelőssé az állapotokért, olyan véleményeknek adott hangot, amelyek szerint az MSZMP „liberális” párt, és ezért is hatalmasodott el az eszmei zűrzavar; a korábbi vezetés felelősségét a jelen állapotokért szinte fel sem vetette.
A cikk közlése igazolta, hogy az MSZMP vezetősége komolyan vette azt az elvet, hogy meggyőzően, érvekkel kell leküzdeni a helytelen nézeteket. Ez is történt; a Népszabadság is több cikkben vitába szállt Révaival; a pártszervezetekben, a taggyűléseken, pártnapokon, aktívaértekezleteken sok ezren kifejtették véleményüket a felvetett kérdésekről; túlnyomó többségük elvetette a „balos” álláspontokat, és támogatta a párt politikáját. A vitát Révaival a júniusi pártértekezlet zárta le, amelynek ismertetésére még visszatérünk.
1957. március elején indította meg hetilapját, a Magyarországot a Táncsics Mihály Kör, amelyet régi kommunisták és munkásmozgalmi harcosok hoztak létre, és amely 1957 végéig állott fenn, amikor is a párt döntése alapján beleolvadt a partizánszövetségbe. A körnek kétségtelenül voltak érdemei; a többi között azoknak a veterán forradalmároknak az összefogásában és mozgósításában, akiket Rákosiék diszkreditáltak és üldöztek; volt bizonyos szerepe az ellenséges ideológiai áramlatok visszaszorításában is az értelmiség körében. De a konszolidáció előrehaladtával jelentkeztek tevékenységében olyan monopolizáló törekvések is, amelyek nehezítették az új nemzeti egység kibontakoztatását, szűkítették volna bázisát. Még az önkéntes feloszlását bejelentő, 1957. december 31-i nyilatkozata is tükrözte ezt.
Ennek az időszaknak fontos eseménye volt a munkásőrség létrejötte. Megalakulása mint politikai tett egyaránt megcáfolta a szektások gyanakvását, akik október 23-án este nem merték felfegyverezni a munkásokat, és a revizionisták demagógiáját, akik azt hirdették, hogy a munkások az ő oldalukon állnak. Felállítását — az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottsága 1957. január 29-i határozata alapján — az Elnöki Tanács 1957. február 18-i rendelete szabályozta, amely a népi demokratikus államrend védelmében, a dolgozó nép nyugalmának, a termelés zavartalanságának biztosításában, az ellenforradalmi elemek provokációinak elhárításában jelölte meg feladatát.
Két nappal március 15. előtt megjelentek a Nagykörúton és Budapest más főútvonalain a kék overallban, sildes sapkában, géppisztollyal a kézben menetelő alakulatok. A járdákon gyülekező járókelők sorfala között meneteltek, munkásmozgalmi dalokat énekelve azt demonstrálták, hogy a munkásállamnak már van nemcsak hivatásos, hanem önkéntes fegyveres ereje is.
A munkásőr-alakulatok felállítására olyan időpontban került sor, amikor az ellenséges elemek külföldön és honi híveik suttogó propagandája új felkelésről beszélt, a „MUK”-ról, ahogy a „Márciusban újra kezdjük!” jelszót rövidítették. Ezt a jelszót még decemberben adták ki, miután az először november 23-ra, majd december 4-re, majd december 10-re — és ki tudja még melyik napra — röpcédulákon meghirdetett lázadásokból nem lett semmi. Március 15-be vetették utolsó reményüket.
Csakhogy e napon sem történt semmiféle komoly rendbontás. Az utcákon cirkáló hármas járőröknek — rendőröknek, honvéd karhatalmistáknak és munkásőröknek — nem akadt dolguk. Ami azt is mutatta, hogy a felforgatók a nemzeti múlt nagy tradícióival sem élhettek már vissza: a forradalom és a szabadság jelképei, a nemzeti érzelmek, amelyeket az ellenforradalom sötét ügyleteihez igyekezett felhasználni, visszanyerték igazi fényüket, tiszta tartalmukat — a szocializmusért küzdők oldalán.
A dolgozók egyébként a maguk módján és a helyzetnek megfelelően ünnepelték meg ezt a napot. A bányászok például ünnepi műszakot tartottak, 66 845 tonna szenet küldtek felszínre, és ezzel megdöntötték az addigi csúcseredményüket. És valamennyi bánya túlteljesítette tervét. A Csepel Acélműből azt jelentették, hogy a durvahengerműben 14-én 839, 15-én pedig 870 tonna, mégpedig a legutóbbi idők átlagánál jobb minőségű acélt gyártottak, meghaladva az október 23-a előtti színvonalat. A dunaújvárosi vasműben a régebbi átlagosan napi két csapolás helyett három ízben is csapoltak. A MÁV-nál a felgyülemlett teherforgalom lebonyolításában jeleskedtek. Március 15-én rekordot értek el.
Külön kell szólni arról, hogy e változások fontos tényezője a megzavart fiatalokban időközben végbemenő tisztulás volt. Mint cikkeink elején jeleztük: Nagy Imréék már jóval október 23-a előtt igyekeztek a maguk javára felhasználni azt a káros hatást, amelyet a párt politikájának szektás, dogmatikus torzulásai gyakoroltak. A Dolgozó Ifjúság Szövetségében (DISZ) a revizionistáknak az ifjúsági avantgardizmus volt egyik legfőbb eszközük. Hízelegtek a fiataloknak, azt hirdették, hogy „vezető szerepet hivatottak betölteni a hibák elleni harcban”. Az ifjúsági mozgalom dolgában is igyekeztek kétségessé tenni a párt irányító szerepét.
„A népuralom megdöntésére törő ellenséges elemek nem azért támadták a DISZ-t, mert az hibákat követett el. Az ilyen hibáknak az ellenség csak örült. A DISZ-t azért bomlasztotta az ellenség, mert joggal látta benne a párt ifjúsági politikájának letéteményesét … Az ifjúság egy részének a bizalma a DISZ iránt ezekben a napokban és az azt megelőző hónapokban nem azért rendült meg, mert a párthoz tartozó ifjúsági szervezet volt, hanem azért, mert tevékenysége összefonódott a párt politikájában jelentkező hibákkal”
— mutatott rá az MSZMP Központi Bizottságának 1957. márciusi határozata.
Az ellenforradalom napjaiban, a régi, reakciós pártok feltámasztásával együtt, megkezdődött a jobboldali ifjúsági szervezetek, a cserkész mozgalom, az egyházak és az akkoriban zászlót bontott pártok ifjúsági szervezeteinek életre keltése is. Nem kevés fiatalt, főként a fővárosi egyetemisták közül, a revizionisták irányítottak. Igaz, az ellenforradalom mind nyilvánvalóbbá válásával csökkent az aktivitásuk, de november 4-e után, a revizionista „alternatíva” újrafeltámadásával ismét jelentkeztek.
A legtragikusabb persze az volt, hogy az ellenforradalomnak sikerült néhány száz, a valóságos viszonyokról mit sem sejtő fiatalt beszervezni fegyveres csoportjaiba, köztük 12—14 éves gyerekeket, akiket kitanítottak a benzines palackokkal való támadásra. S voltak köztük, akik életükkel fizettek azok bűneiért, akik a háttérből irányították őket, belehajszolták őket az esztelen, véres akciókba.
De voltak fiatalok azok oldalán is, akik a néphatalom megmentéséért harcoltak. Hogy milyenek voltak és hogyan gondolkodtak, annak érzékeltetésére hadd idézzük K. Farkas Józsefet, az akkor 23 éves karhatalmista sorkatonát, a Köztársaság téri pártház egyik védőjét, akit több golyó ért; 1957 februárjában így emlékezett:
„Sokat beszéltek rólunk, szidtak, gyaláztak minket, amikor a felkelők kezébe kerültünk. Sorkatonák voltunk valamennyien. Huszonhat hónapot szolgáltunk le, és február 16-án, most szombaton kellett volna leszerelnünk. A pártházba október 23-án délután vezényeltek engem bajtársaimmal együtt. Mi nem lőttünk senkire a pártházból, minket támadtak meg … Azt terjesztették rólunk, hogy a zsebünk teli volt ezresekkel. Ha hiszi, ha nem, nekem havonta 180 forint zsoldom volt. Talán a 180 forint zsoldomat védtem? Nem Rákosit és Gerőt védtük, hanem a proletárdiktatúrát. Ha kell, holnap ismét fegyvert fogok érte.”
A fegyveres ellenforradalom leverését követően a nyíltan ellenséges szervezetek megszűntek, illetve a föld alá szorultak. Működtek viszont a fiatalok különböző rétegszervezetei: a Magyar Forradalmi Ifjúmunkás Szövetség (MAFISZ), az Egységes Parasztifjúság Országos Szövetsége (EPOSZ), a Magyar Diákok Nemzeti Szövetsége (MDNSZ). Megindult a harc azért is, hogy a jobboldal kezdeményezésére már korábban létrehozott Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szövetsége (MEFESZ) vezetéséből kiszorítsák a reakciót. Az ellenséges elemek itt is azon voltak, hogy a maguk kezébe kaparintsák a vezetést. De a szocializmushoz hű fiatalok fokozatosan megerősítették befolyásukat a rétegszervezetekben, míg végül is sikerült meghiúsítaniuk a reakció terveit.
November végére — ha lassan is s rövidített időben — megkezdődött a tanítás a budapesti általános és középiskolák nagy részében, A legrosszabb helyzetben a VIII. és a IX. kerületi iskolák voltak, közülük több a harcok alatt súlyos károkat szenvedett. A rendszeres és teljes idejű foglalkoztatást többfelé az ablaküveg hiánya, de mindenekelőtt a tüzelőhiány akadályozta. Február elején indult meg az oktatás az egyetemeken és főiskolákon. (Egyébként nemcsak az anyagi feltételek okoztak nehézségeket az oktatásban. Az ellenforradalom szörnyű élményei a kisebb gyerekeket is megzavarták; még az is előfordult, hogy indiánosdi helyett „akasztósdit” játszottak, és a pedagógusok éberségén múlott, hogy nem történt tragédia.)
Hogy szükség lesz a párt ifjúsági szövetségének újjáteremtésére, az már az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának 1956. december elejei ülésén napirendre került, de akkor még csak a kommunista ifjúsági aktíva, a szövetségért folytatandó harc magvának a tömörítését határozták el. Az egész társadalom szocialista megújhodásáért folyó harc eredményei mellett ennek az aktívának a munkája tette lehetővé, hogy az Ideiglenes Központi Bizottság 1957. március 11-i ülésén határozatban kimondja:
„Szükségesnek tartja — a magyar ifjúság szocialista egységének megteremtése, a magyar ifjúság kommunista nevelésének elősegítése és a párt utánpótlásának biztosítása érdekében — a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség létrehozását … Az ellenforradalom teljes szétzúzásáért, a szocializmus védelméért folyó küzdelemben a pártnak szüksége van a magyar ifjúság élenjáró rétegének odaadó támogatására.”
Megalakult a KISZ Országos Szervező Bizottsága, amely felhívással fordult az ifjúsághoz:
„Azokhoz a leányokhoz, fiúkhoz szólunk, akik nem félnek a harctól, a nehézségektől, akik maguk és társaik jellemét a szocializmusért vívott küzdelemben akarják acélozni. Tisztában vagyunk azzal, hogy a mi utunk — az ellenforradalom erőinek teljes szétverése, a szocializmus felépítése hazánkban — nem lesz könnyű út.”
A KISZ zászlóbontását széles körű vita előzte meg. Egyesek óvtak a kommunista elvek, az MSZMP politikája melletti nyílt kiállástól. Attól tartottak ugyanis, hogy az efféle elkötelezettség kinyilvánítása, a nyílt kiállás elszigeteli a KISZ-t a tömegektől, következésképpen az szektás, szűk szervezet lesz. Ehelyett a „tömegek hangulatához való alkalmazkodást” javasolták. De ha fokozatosan kellett is előrehaladni, megértéssel kellett viseltetni a megzavart fiatalokkal szemben is, az elvtelen engedmények politikáját nem lehetett folytatni.
Mások arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a rétegszervezetek maradjanak meg érdekképviseleti szervezeteknek, a KISZ tevékenysége csak a politikai és ideológiai munkára korlátozódjon, amolyan „ifjúsági párt” legyen.
Miközben különféle testületekben ezen folytak az eszmecserék, addig sok helyütt a bázison — elsősorban üzemekben — a forradalmi érzületű fiatalok a maguk számára eldöntötték a vitát. Csepelen és Újpesten, Tatabányán és Diósgyőrött egyre-másra hozták létre a kommunista ifjúsági szervezeteket.
A párt vezetése ugyanakkor — helyesen — arra az álláspontra helyezkedett, hogy ha a KISZ csak a politikára korlátozná tevékenységét, elszigetelődne, a rétegszervezetekben viszont könnyen lábra kapna a demagóg követelődzés. A KISZ-nek tehát képviselnie kell az ifjúság általános és konkrét érdekeit is. A rétegszervezetek tagjait pedig meg kell nyerni az egységes szervezet gondolatának.
Így lett 1957. március 21-e — a Magyar Tanácsköztársaság kikiáltása 38. évfordulójának napja — fontos dátum a magyar forradalmi ifjúsági mozgalom történetében. Ezen a napon a budapesti Erkel Színházban zászlót bontott a KISZ. Az elnökségben ott ültek, a párt vezetői mellett, az 1919-es veteránok, az illegális KIMSZ egykori vezetői, a munkásőrség harcosai.
Az alapító referátumot Komócsin Zoltán, a szervező bizottság vezetője tartotta:
„Az elmúlt hónapokban szokássá vált, hogy különböző szervek és szervezetek, köztük ifjúsági szervezetek is azzal kezdték: »a párttól független szervezet vagyunk«. Mi azzal kezdjük: nem vagyunk függetlenek a párttól, a párt tömegszervezete vagyunk … Eleve felemeljük szavunkat az olyan elképzeléssel szemben, amely az ifjúsági szövetséget valamiféle szűk, szemináriumi szektának tekinti. Száműzzük a szürkeséget, az unalmat, a ridegséget.”
A párt nevében Fock Jenő szólalt fel, aki a többi között ezt mondta:
„Látnunk kell, hogy az ifjúság széles tömegeinek megnyerése, bizalmuk megszerzése igen hosszú, szívós harc eredménye lesz. Nem kételkedem benne, hogy ezt a harcot a KISZ a pártvezetésével, a pártszervezetek, a kommunisták támogatásával sikeresen fogja megvívni …”
Jellemző, hogy a Szabad Európa Rádió fogvicsorítva fogadta a KISZ megalakulását:
„Az a néhány nap elegendő volt ahhoz, hogy az ifjúság megismerje a kiharcolt szabadság ízét. Ezt az ifjúságot akarják most belekényszeríteni a pártutasításokat végrehajtó szervezetbe.”
Abban bíztak, hogy a KISZ nem lesz képes meggyőzni a fiatalokat. Mint minden egyébben, ebben is elszámították magukat.
A legfontosabb feladat az a szívós eszmei-politikai harc volt, amelyet a KISZ-esek a fiatalok körében végeztek. Ez a harc három kérdés körül forgott: Forradalom vagy ellenforradalom zajlott-e le? Elkötelezett szocialista ország, vagy valamiféle semleges ország legyünk-e? A párt eszmei és szervezeti irányításával működő, vagy attól független ifjúsági szervezetre van-e szükség? Ez az irányítás — mint az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottsága határozata is kimondta — magától értetődően nem jelenthetett kioktatást vagy parancsolgatást, hanem csakis eszmei, politikai vezetést, az ifjúság helyes kezdeményezéseinek felkarolását.
A KISZ e kérdésekről emberről emberre menő vitákat folytatott. És ennek meg is volt az eredménye. Annak arányában, ahogy a fiatalok megértették, mit ítél el és mit akar a párt, illetve az új szövetség, mind többen közeledtek hozzá; és sokan nemcsak belátták, amiről meggyőzték őket, hanem valóban forradalmi elszántsággal részt vállaltak a feladatokból. A XIII. kerületi KISZ megalakulásáról így tudósított a Népszabadság:
„Az idősebb ifik szerint ilyen forró hangulatú, harcos szellemű, de mégis vidám, fiatalos ifjúsági tanácskozás csak a felszabadulást követő években, a hatalomért folyó harc idején volt Angyalföldön.”
Alig egy hónappal a KISZ megalakulása után, május 1-én, a kékinges, piros nyakkendős, KISZ-emblémát viselő fiatalok tömeges megjelenése és felvonulása — tehát személyes, nyílt és demonstratív kiállása az ellenforradalom erőivel szemben — azt jelentette: az ifjúkommunisták az utca meghódításáért folytatott harcból is kivették a részüket.
1957. október 25-én a Parlamentben már 170 ezer KISZ-tag képviseletében ült össze a KISZ 328 küldötte tanácskozásra, hogy kijelölje a további feladatokat. A küldöttek nagy ovációval fogadták Kádár János felszólalását, amelyben egyfelől az ifjúsági szövetség jellegével foglalkozott, aláhúzva, hogy az legyen „kommunista, politikai szervezet” és maradjon is az; másfelől szólt az ország helyzetéről, ezen belül is az életszínvonalról és a nemzet iránti felelős magatartásról:
„Miből születik a népjólét? Demagógiából nem lesz népjólét, sem magasabb életszínvonal … Nem lehet sehol olyan kiadásokat realizálni, amelyek mögött nincs termelési érték.
Nálunk általában nagyon büszkék az emberek a nemzeti öntudatra. Azt hiszem, hogy az egészséges nemzeti öntudat nem rossz. De ehhez hozzá tartozik, hogy ne mindig csak a kérő tenyerünket nyújtsuk a testvérek felé, hanem emberként álljunk helyt önmagunkért. Mi nem vagyunk olyan történelmi helyzetben, hogy mi támogassunk más országokat. De azt joggal elvárhatja tőlünk a szocializmust építő valamennyi nép, hogy no, derék magyar barátaink, most már csináltatok proletárdiktatúrát is, ellenforradalmat is, forradalmi ellentámadást is, no, most legyetek szívesek, álljatok meg a saját lábatokon. Azt hiszem, nemzeti büszkeségünk megköveteli, hogy azzal a segítséggel, amelyet kaptunk, valóban a saját lábunkra álljunk …”
Az ifjúság is megértette ezeket a szavakat, és munkájával, önképzésével, közéleti aktivitásával meg is tette a magáét, hogy hazánk mihamarabb talpra álljon.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudod támogatni!