Címke: ideológia

Az angliai sztrájkról és a Lengyelországi eseményekről

Előadás a tifliszi vasúti főműhelyek munkásainak gyűlésén
1926. június 8

Elvtársak! Engedelmükkel ismertetni fogom a sztrájkkal kapcsolatos angliai helyzetet és a legutóbbi lengyelországi eseményeket. Beszédem, amelyet az elnöklő Csheidze elvtárs előadásnak nevezett, rövidsége folytán legfeljebb csak tájékoztatásnak nevezhető.

Miért tört ki az angliai sztrájk?

Az első kérdés az, hogy mi volt az oka az angliai sztrájknak. Hogyan történhetett meg, hogy Anglia, a kapitalista hatalomnak és a példátlan kompromisszumoknak ez az országa, az utóbbi időben komoly társadalmi összeütközések színterévé lett? Hogyan történhetett meg, hogy a „hatalmas Anglia”, a „tengerek ura”, az általános sztrájk országává lett?

Szeretnék rámutatni több olyan körülményre, amelyek elkerülhetetlenné tették az angliai általános sztrájkot. Még nem érkezett el az ideje annak, hogy kimerítő választ adjunk erre a kérdésre. De már most is rámutathatunk és rá is kell mutatnunk néhány döntő eseményre, amelyek elkerülhetetlenné tették a sztrájkot. Ezek közül a körülmények közül, mint legfőbbeket, négy körülményt emelhetünk ki.

Először. Angliának régebben a tőkés államok között monopolhelyzete volt. Igen sok óriási gyarmattal és a kor legmodernebb iparával rendelkezett, s így lehetősége volt arra, hogy a „világ műhelyének” szerepét játssza és hatalmas extraprofitra tegyen szert. Ez volt Angliában a „béke és jólét” időszaka. A tőke extraprofitra tett szert, az extraprofitból az angol munkásmozgalom vezetőinek is jutottak morzsák, a tőke lassacskán kezes bárányává tette az angol munkásmozgalom vezetőit, a munka és a tőke között felmerülő összeütközéseket pedig rendszerint kompromisszumok útján oldották meg.

De a világkapitalizmus további fejlődése, különösen pedig Németország, Amerika és részben Japán fejlődése, azoknak az országoknak a fejlődése, amelyek Anglia konkurenseiként léptek fel a nemzetközi piacon, gyökerében aláásta Anglia egykori monopolhelyzetét. A háború és a háborúutáni válság újabb döntő csapást mért Anglia monopolhelyzetére. Megcsappant az extraprofit, egyre kisebb morzsák jutottak az angol munkásvezéreknek. Egyre gyakrabban került szóba az angol munkásosztály életszínvonalának süllyedése. A „béke és jólét” szakaszát a konfliktusok, a munkáskizárások és a sztrájkok szakasza váltotta fel. Az angol munkás kezdett balra tolódni, egyre gyakrabban folyamodott a tőke elleni nyílt harc módszeréhez.

Érthető, hogy ilyen körülmények között az angol szénbányászok nem tűrhették tétlenül a szénbányatulajdonosok durva kirohanását — a kizárással való fenyegetést.

Másodszor. A második körülmény az, hogy helyreálltak a nemzetközi piaci kapcsolatok és ennek következtében kiéleződött a tőkés csoportok harca a piacokért. A háborúutáni válságot az jellemzi, hogy csaknem teljesen megszakította a tőkés államok nemzetközi piaci kapcsolatait, s hogy ezeknek helyébe zűrzavaros viszonyok léptek. Ez a zűrzavar most, a tőke ideiglenes stabilizációja következtében, háttérbe szorul és a nemzetközi piac régi kapcsolatai fokozatosan helyreállnak. Néhány évvel ezelőtt még az a kérdés volt napirenden, hogy a gyárakat helyre kell állítani és a munkásokat be kell vonni a tőke számára végzendő munkába, most viszont arról van szó, hogy a helyreállított gyárak számára piacokat és nyersanyagot kell biztosítani. Ennek következtében újból kiéleződött a piacokért folyó harc, és ebben a harcban az a tőkés csoport és az a tőkés állam a nyertes, amelyik olcsóbban adja áruit és amelynek fejlettebb a technikája. De a piacon most új erők jelennek meg: Amerika, Franciaország, Japán, Németország, továbbá Anglia domíniumai, Anglia gyarmatai, amelyek a háború idején ki tudták fejleszteni iparukat és most piacokért harcolnak. Ezek után világos, hogy Anglia a külföldi piacokon most már nem zsebelhet be könnyűszerrel hasznot, ahogyan ezt régtől fogva tette. A piacok és a nyersanyagforrások monopolista kirablásának régi gyarmati módszere új módszernek kénytelen átadni a helyét: a piacot most olcsó árukkal hódítják meg. Ebből következik az angol tőkének az a törekvése, hogy csökkentse, vagy legalábbis ne bővítse a termelést nyakló nélkül. Ebből következik, hogy Angliában az utóbbi években állandó jelenség a munkanélküliek nagyszámú serege. Ebből következik a munkanélküliség veszélye, amely nyugtalanítja Anglia munkásait és harcra hangolja őket. Ez az oka annak, hogy a munkásokra, de különösen a szénbányászokra villámcsapásként hatott a munkáskizárás veszélye.

Harmadszor. A harmadik körülmény az angol tőkének az a törekvése, hogy Anglia munkásosztályának rovására csökkentse az angol ipar termelési önköltségét és olcsóbbá tegye az árukat. Nem lehet véletlennek tekinteni azt a tényt, hogy a fő csapás az adott esetben a szénbányászok ellen irányult. Az angol tőke nemcsak azért intézett támadást éppen a szénbányászok ellen, mert a szénipar technikailag rosszul van felszerelve és „racionalizálásra” szorul, hanem elsősorban azért, mert a szénbányászok mindig az angol proletariátus élcsapata voltak és most is az élen járnak. Az angol tőkének az volt a stratégiája, hogy ezt az élcsapatot megzabolázza, a munkabért leszállítja és a munkanapot meghosszabbítja, hogy miután ezzel a legfontosabb csapattal már leszámolt, a munkásosztály többi csapatát is ráncba szedje. Ez szülte azt a hősiességet, amellyel az angol szénbányászok ma sztrájkjukat folytatják. Ezzel magyarázható az a példátlan készség, amellyel az angol munkások a szénbányászokat általános sztrájk útján támogatták.

Negyedszer. A negyedik körülmény az, hogy Angliában a konzervatív párt, az a párt van uralmon, amely a munkásosztály legádázabb ellensége. Mondanom sem kell, hogy a munkásosztály elnyomása terén bármely más polgári kormány lényegében ugyanazt tette volna, mint a konzervatív kormány. De az is kétségtelen, hogy csak a munkásosztály olyan esküdt ellenségei, mint a konzervatívok, vetemedhettek arra, hogy olyan könnyedén, olyan példátlanul cinikusan dobják oda a kesztyűt Anglia egész munkásosztályának, mint ahogy a konzervatívok tették, amikor munkáskizárással fenyegetőztek. Ma már teljesen bebizonyított ténynek tekinthető, hogy az angol konzervatív párt nemcsak akarta a munkáskizárást és a sztrájkot, hanem csaknem egy teljes évig készült is rá. A múlt év júliusában elhalasztotta a szénbányászok elleni támadást, mert az időpontot „alkalmatlannak” tartotta. De az egész idő alatt készülődött: széntartalékokat gyűjtött, sztrájktörőket szervezett és megfelelő módon gyúrta a közvéleményt, hogy ez év áprilisában lecsaphasson a szénbányászokra. Csak a konzervatív párt vetemedhetett ilyen álnok lépésre.

A konzervatív párt hamis okmányok és provokációk útján jutott kormányra. Hatalomrajutása után a provokáció minden eszközét felhasználva azonnal megtámadta Egyiptomot. Immár egy álló éve valóságos háborút visel a kínai nép ellen, amellyel szemben a rablás és elnyomás gyarmati módszereinek kipróbált eszközeit alkalmazza. Nem sajnálja a pénzt, ha arról van szó, hogy lehetetlenné tegye a közeledést a Szovjetunió és Nagybritannia népei között és alattomban előkészíti egy esetleges intervenció elemeit. Ma saját országának munkásosztályát támadja, és ezt a támadást egy álló esztendeig jobb ügyhöz méltó buzgalommal készítette elő. A konzervatív párt nem tud Anglián belüli és Anglián kívüli konfliktusok nélkül élni. Csoda hát ezek után, hogy az angol munkások a csapásra csapással válaszoltak?

Ezek lényegében azok a körülmények, amelyek elkerülhetetlenné tették az angliai sztrájkot.

Miért bukott el az angliai általános sztrájk?

Az angliai általános sztrájk bukásában számos körülmény közrejátszott, amelyek közül legalább a következőket kell megemlítenünk:

Először. Az angol tőkések és a konzervatív párt, mint a sztrájk menete megmutatta, általában tapasztaltabbak, szervezettebbek, erélyesebbek és ezért erősebbek, mint az angol munkások és vezetőik: a Főtanács és az úgynevezett Munkáspárt. A munkásosztály vezetői nem állottak a munkásosztály feladatainak magaslatán.

Másodszor. Az angol tőkések és a konzervatív párt kétségtelenül állig fegyverben, teljes készenlétben fogadták a hatalmas társadalmi összeütközést, az angol munkásmozgalom vezetőit ellenben egészen váratlanul érte a bányatulajdonosok munkáskizárása, semmiféle vagy csaknem semmiféle előkészítő munkát nem végeztek. Azt is meg kell még jegyeznünk, hogy a munkásosztály vezetői még egy héttel a konfliktus előtt kifejezték azt a meggyőződésüket, hogy nem lesz konfliktus.

Harmadszor. A tőkések vezérkara, a konzervatív párt, egységesen és szervezetten harcolt és a harc döntő pontjaira mérte a csapásokat, a munkásmozgalom vezérkara viszont, a Szakszervezeti Főtanács, és „politikai bizottsága” — a Munkáspárt — belsőleg demoralizált és meghasonlott volt. Ennek a vezérkarnak vezető személyiségei, mint tudjuk, vagy nyíltan elárulták a szénbányászokat és általában az angol munkásosztályt (Thomas, Henderson, MacDonald és kompániájuk), vagy ezeknek az árulóknak gerinctelen szekértolói voltak, akik féltek a harctól és még jobban féltek a munkásosztály győzelmétől (Purcell, Hicks és mások).

Felmerülhet a kérdés: miképpen történhetett, hogy Anglia hatalmas proletariátusának, amely példátlan hősiességgel harcolt, olyan vezérei voltak, akik vagy megvesztegethető, vagy gyáva, vagy egyszerűen gerinctelen embereknek bizonyultak? Ez igen fontos kérdés. Ezek a vezérek nem máról holnapra születtek. Ezek a vezérek az angol munkásmozgalomból nőttek ki, kijárták az angol munkásvezérek nevelésének bizonyos iskoláját, annak az időszaknak az iskoláját, amikor az angol tőke, amely extraprofitokat harácsolt össze, körülhízeleghette és felhasználhatta a munkásvezéreket a munkásosztállyal való kompromisszumok céljára; a munkásvezérek pedig közben életmódjukat és helyzetüket tekintve egyre közelebb kerültek a burzsoáziához, s így lassan elszakadtak a munkástömegektől, hátat fordítottak nekik és egyre kevésbé értették meg őket. Ezek a munkásosztálynak olyan vezérei, akiket elvakított a kapitalizmus csillogása, akiket lenyűgözött a tőke hatalma és akik arról álmodoznak, hogy „karriert csinálnak” és egysorba kerülnek a „jómódú emberekkel”. Kétségtelen, hogy ezek a — tisztesség ne essék szólván — vezérek a múlt maradványai, akik már nem felelnek meg az új helyzetnek. Kétségtelen, hogy idővel kénytelenek lesznek átadni a helyüket új vezéreknek, akik megfelelnek az angol proletariátus harci szellemének és hősiességének. Engelsnek igaza volt, amikor az ilyen vezetőket a munkásosztály elburzsoásodott vezéreinek nevezte.

Negyedszer. Az angol kapitalizmus vezérkara, a konzervatív párt, megértette, hogy az angol munkások nagyszabású sztrájkja óriási politikai jelentőségű tény, hogy az ilyen sztrájk ellen csak politikai eszközökkel lehet komolyan harcolni, hogy a sztrájk letörése érdekében fel kell használni mind a király, mind az alsóház, mind az alkotmány tekintélyét, hogy a katonaság mozgósítása és kivételes állapot kihirdetése nélkül nem lehet véget vetni a sztrájknak. Ezzel szemben az angol munkásmozgalom vezérkara, a Főtanács, nem értette meg vagy nem akarta megérteni ezt az egyszerű dolgot, vagypedig félt azt beismerni, s mindenkivel el akarta hitetni, hogy az általános sztrájk kizárólag gazdasági eszköz, hogy nem fogja és nincs is szándékában a politikai harc medrébe terelni a harcot, hogy nincs szándékában csapást mérni az angol tőke vezérkarára, a konzervatív pártra, hogy a hatalom kérdését ő, a Főtanács, nem szándékszik napirendre tűzni.

A Főtanács ezzel elkerülhetetlen bukásra kárhoztatta a sztrájkot. Annak az általános sztrájknak ugyanis, amelyet nem terelnek át a politikai harc medrébe, mint a történelem mutatja, feltétlenül meg kell buknia.

Ötödször, Az angol tőkések vezérkara megértette, hogy az angol sztrájknak nyújtott nemzetközi támogatás halálos veszedelmet jelent a burzsoáziára nézve, a Főtanács ellenben nem értette meg, vagy úgy tett, mintha nem értené, hogy az angol munkások csak a nemzetközi proletariátus szolidaritása esetén nyerhetik meg a sztrájkot. Ez az oka annak, hogy a Főtanács nem fogadta el a Szovjetunió és más országok munkásainak anyagi támogatását.

Annak, hogy egy olyan hatalmas sztrájk, mint az angliai sztrájk, kézzelfogható eredményekre vezessen, legalább két alapvető feltétele volt: a sztrájkot politikai mederbe kellett volna terelni és a sztrájkot valamennyi előrehaladott ország proletariátusának a tőke ellen folytatott harcává kellett volna változtatni. De az angol Főtanács különleges, rá jellemző „bölcsessége” folytán elvetette mind a két feltételt, s ezzel már eleve elkerülhetetlenné tette az általános sztrájk bukását.

Hatodszor. Kétségtelen, hogy igen fontos szerepe volt annak a több mint kétértelmű magatartásnak, melyet a II. Internacionále és az Amszterdami Szakszervezeti Internacionále az angol általános sztrájk támogatása kérdésében tanúsított. Ezeknek a szociáldemokrata szervezeteknek a sztrájk támogatására vonatkozó plátói határozatai lényegében mindenféle pénzbeli támogatás tényleges elvetését jelentették, mert hiszen csak a szociáldemokrata Internacionále kétértelmű magatartásával magyarázható az a tény, hogy Európa és Amerika szakszervezetei együttesen csak nyolcadakkora anyagi támogatást nyújtottak, mint amekkorát a Szovjetunió szakszervezetei lehetségesnek tartottak angol testvéreiknek nyújtani. Nem is beszélek más természetű segítségről, a szénszállítás beszüntetésével nyújtható segítségről, amellyel kapcsolatban az Amszterdami Szakszervezeti Internacionále valósággal sztrájktörő magatartást tanúsít.

Hetedszer. Kétségtelen az is, hogy az általános sztrájk bukásában az angol kommunista párt gyengeségének meglehetősen nagy szerepe volt. Meg kell mondanom, hogy az angol kommunista párt a Kommunista Internacionále egyik legjobb szekciója. Le kell szögeznünk, hogy az angliai sztrájk idején mindvégig teljesen helyes álláspontot foglalt el. De ugyanakkor meg kell állapítanunk azt is, hogy az angol munkások körében még mindig gyenge a tekintélye. Ez a körülmény is szükségképpen döntő befolyással volt az általános sztrájkra.

Ezek azok a körülmények, vagy legalábbis a legfőbbek, amelyeket megfigyelésünk alapján jelenleg tisztázni tudunk és amelyek meghatározták az angliai általános sztrájk kedvezőtlen kimenetelét.

Az általános sztrájk tanulságai

Melyek az angliai általános sztrájk tanulságai, legalábbis legfontosabb tanulságai? Ezek a tanulságok a következőkben foglalhatók össze.

Először. Az angliai szénipar válsága és a vele kapcsolatos általános sztrájk élére állítja a szénipari munka- és termelési eszközök társadalmasításának és a munkásellenőrzés megteremtésének kérdését. Ez a szocializmus kivívásának kérdése. Aligha szorul bizonyításra, hogy a szénipari válság gyökeres megoldásának nincs és nem is lehet más útja, mint az, amelyet az angol kommunista párt javasol. A szénipari válság és az általános sztrájk a szocializmus gyakorlati megvalósításának kérdése elé állítja az angol munkásosztályt.

Másodszor. Az angol munkásosztálynak feltétlenül saját bőrén kellett éreznie, hogy a célhoz vezető úton a legfőbb akadály a tőkéseknek, az adott esetben a konzervatív pártnak és kormányának politikai hatalma. A Szakszervezeti Főtanács a gazdasági és politikai harc szoros összefüggésének elismerésétől úgy félt, mint a tűztől, az angol munkások viszont most feltétlenül megértik, hogy a szervezett tőke ellen folytatott nehéz harcukban most a legfontosabb kérdés a hatalom kérdése, hogy a hatalom kérdésének megoldása nélkül nem oldható meg sem a szénipar válsága, sem Anglia egész iparának általános válsága.

Harmadszor. Az általános sztrájk menetének és kimenetelének szükségképpen meg kell győznie Anglia munkásosztályát, hogy parlament, alkotmány, király, és a burzsoá hatalom többi attribútuma nem egyéb, mint a tőkésosztály védőpajzsa a proletariátussal szemben. A sztrájk mind a parlamentről, mind az alkotmányról lerántotta a fétis és az érinthetetlen szentség leplét. A munkások meg fogják érteni, hogy a mostani alkotmány a munkások ellen irányuló fegyver a burzsoázia kezében. A munkásoknak meg kell érteniök, hogy szükségük van saját munkásalkotmányra, mint fegyverre a burzsoázia ellen. Véleményem szerint ennek az igazságnak a felismerése a legnagyobb vívmány lesz Anglia munkásosztálya számára.

Negyedszer. A sztrájk menete és kimenetele meg kell hogy győzze Anglia munkástömegeit arról, hogy a régi vezetők, a régi vezérek, akik a régi angol kompromisszumos politika iskolájában nőttek fel, nem megfelelők. Meg kell érteniük, hogy a régi vezéreket új, forradalmi vezérekkel kell felváltani.

Ötödször. Az angol munkásoknak most meg kell érteniök, hogy az angol szénbányászok az angol munkásosztály élcsapata, hogy tehát a szénbányászok sztrájkjának támogatása és e sztrájk győzelmének biztosítása az egész angol munkásosztály ügye. A sztrájk egész menete azt parancsolja az angol munkásosztálynak, hogy ezt a tanulságot le kell vonnia.

Hatodszor. Az angol munkásoknak az általános sztrájk nehéz pillanatában, amikor a különféle pártok platformjai és programjai gyakorlati próbán estek át, meg kellett győződniük arról, hogy az egyetlen párt, amely következetesen, bátran és határozottan síkra tud szállni a munkásosztály érdekeiért, a kommunisták pártja.

Nagyjából ezek az angliai általános sztrájk fő tanulságai.

Néhány következtetés

Áttérek néhány gyakorlati jelentőségű következtetésre.

Az első kérdés a kapitalizmus stabilizációjának kérdése. Az angliai sztrájk megmutatta, hogy a Kommunista Internacionálénak a stabilizáció ideiglenes és nem tartós jellegéről szóló határozata teljesen helytálló. Az angol tőke az angol szénbányászok ellen indított támadással az ideiglenes, átmeneti stabilizációt tartós és állandó stabilizációvá próbálta változtatni. Ez a kísérlet nem járt és nem is járhatott sikerrel. Az angol munkások, akik nagyszabású sztrájkkal válaszoltak erre a kísérletre, az egész tőkés világnak megmutatták, hogy a háborúutáni időszak viszonyai között lehetetlen a kapitalizmus tartós stabilizációja, hogy az olyan kísérletek, mint az angliai, azzal a veszéllyel járhatnak, hogy szétzúzzák a kapitalizmus alapjait. De amilyen helytelen a kapitalizmus stabilizációjának tartósságáról szóló tétel, éppoly helytelen az ellenkező tétel is, amely szerint a stabilizáció véget ért, a stabilizáció megszűnt és a forradalmi viharok nagy fellendülésének időszakába léptünk. A kapitalizmus stabilizációja ideiglenes, átmeneti, de amíg még fennáll, mégiscsak stabilizáció.

Továbbá. Minthogy tehát a mostani ideiglenes és átmeneti stabilizáció még fennáll, ezért a tőke azon lesz, hogy a jövőben is megkísérelje megtámadni a munkásosztályt. Az angliai sztrájk tanulsága természetesen feltétlenül megmutatja az egész tőkés világnak, hogy mennyire kockázatos a kapitalizmus létére és fennállására nézve egy olyanféle kísérlet, amilyet Angliában a konzervatív párt hajtott végre. Hogy a konzervatív párt nem ússza meg szárazon ezt a kísérletet, az nem lehet kétséges. Az sem lehet kétséges, hogy ezt a tanulságot az egész világ tőkései figyelembe veszik. Mindamellett a tőke mégis megkísérli majd, hogy újabb támadást intézzen a munkásosztály ellen, hiszen érzi, hogy inog a talaj a lába alatt és feltétlenül szükségét kell éreznie annak, hogy szilárdabb talajra álljon. A munkásosztály és a kommunista pártok feladata az, hogy előkészítsék az erőket a munkásosztály ellen irányuló ilyen támadások visszaverésére. A kommunista pártok feladata az, hogy a jövőben is folytassák a munkások egységfrontjának szervezését és minden erejükkel azon legyenek, hogy a tőkések támadását a munkásosztály ellentámadásává, a munkásosztály forradalmi előretörésévé, a munkásosztálynak a proletárdiktatúra megteremtéséért és a kapitalizmus felszámolásáért folytatott harcává változtassák.

Végül, az angol munkásosztálynak ahhoz, hogy teljesíthesse ezeket a soronlevő feladatokat, előszöris meg kell szabadulnia mai vezetőitől. Nem viselhet háborút a tőkések ellen, amíg olyan vezérei vannak, mint a Thomasok és MacDonaldok. Nem remélhet győzelmet, amíg a hátországban olyan árulók vannak, mint Henderson és Clynes. Az angol munkásosztálynak meg kell tanulnia, hogy az ilyen vezetőket jobbakkal váltsa fel, mert csak két eset lehetséges: vagy megtanulja az angol munkásosztály leváltani a Thomasokat és MacDonaldokat, vagypedig akkor látja a győzelmét, mikor a háta közepét.

Elvtársak, ez az a néhány következtetés, amelyek maguktól adódnak.

Mostpedig engedjék meg, hogy áttérjek a lengyelországi események kérdésére.

A legutóbbi lengyelországi eseményekről

Van olyan vélemény, hogy a Pilsudski által vezetett mozgalom forradalmi mozgalom. Azt mondják, hogy Pilsudski Lengyelországban a forradalom ügye mellett áll ki, a parasztság mellett a földbirtokosok ellen, a munkások mellett a tőkések ellen. Lengyelország elnyomott nemzetiségeinek szabadsága mellett a lengyel sovinizmus és fasizmus ellen. Azt mondják, hogy ezért Pilsudski érdemes arra, hogy a kommunisták támogassák.

Ez, elvtársak, teljesen helytelen!

Lengyelországban most valójában a burzsoázia két frakciója között folyik a harc: az egyik a nagyburzsoázia frakciója, amelynek élén a poznaniak állnak, a másik a kispolgári frakció, amelynek Pilsudski áll az élén. A harc célja a burzsoá állam megszilárdítása, stabilizálása, nempedig a munkások és a parasztok, az elnyomott nemzetiségek érdekeinek védelme. A harc a burzsoá állam megszilárdításának különböző módszerei körül folyik.

A lengyel állam ugyanis a teljes bomlás szakaszába lépett. A pénzügyek teljesen ziláltak. A zloty árfolyama esik. Az ipar megbénult. A nem-lengyel nemzetiségeket elnyomják. Fent pedig, a vezető rétegekhez közelálló körökben a panamázás bacchanáliája tombol, amiről valamennyi szejm-frakció képviselői szemrebbenés nélkül beszélnek. Ezzel kapcsolatban a burzsoá osztályok dilemma előtt állanak: vagy odáig fajul az állam bomlása, hogy kinyitja a munkások és a parasztok szemét és ráébreszti őket a hatalom forradalmi átalakításának szükségességére a földbirtokosok és a tőkések ellen, vagy a burzsoáziának sietnie kell, hogy megszüntesse a bomlást, felszámolja a panamázás bacchanáliáját és így, amíg nem késő, elejét vegye a munkások és a parasztok forradalmi mozgalma valószínű kirobbanásának.

Most a harc akörül folyik, hogy a burzsoáziának melyik frakciója fogjon hozzá a lengyel állam stabilizálásához — Pilsudski frakciója vagy a poznaniak frakciója?

Kétségtelen, hogy a munkások és a parasztok Pilsudski harcától helyzetük gyökeres megjavítását várják. Kétségtelen, hogy éppen ezért a munkásosztály és a parasztság vezető csoportja így vagy úgy támogatja a kispolgári és kisnemesi rétegeket képviselő Pilsudski harcát a nagytőkéseket és földbirtokosokat képviselő poznaniak ellen. De az is kétségtelen, hogy a lengyel dolgozó osztályok egyes rétegeinek vágyait jelenleg nem a forradalom érdekében, hanem a burzsoá állam és a burzsoá rend megszilárdítása érdekében használják ki.

Itt természetesen bizonyos külső tényezők is közrejátszanak. Lengyelország nem nagy állam, pénzügyi téren az Antant bizonyos köreivel van kapcsolatban. A burzsoá Lengyelország, pénzügyeinek mai siralmas állapota mellett, természetesen nem boldogulhat külső kölcsönök nélkül. De az úgynevezett nagyhatalmak nem finanszírozhatnak egy olyan államot, amelynek a vezető körei egyhangúlag megállapítják a panamázás bacchanáliáját az államigazgatás egész vonalán. Ahhoz, hogy kölcsönöket kapjanak, legelsősorban az államigazgatást kell „megjavítani”, meg kell szüntetni a panamázás bacchanáliáját, némi biztosítékot kell teremteni arra, hogy a kölcsönök kamatait meg fogják fizetni stb. Ebből következik a lengyel állam „racionalizálásának” szükségessége.

Lényegében ezek azok a külső és belső előfeltételek, amelyek meghatározzák Lengyelország két fő burzsoá frakciójának jelenlegi harcát.

Lengyelországot most több mélyen gyökerező ellentmondás jellemzi, amelyek, ha továbbfejlődnek, elkerülhetetlenül közvetlen forradalmi helyzetet teremtenek Lengyelországban. Ezek az ellentmondások három fő vonalon mutatkoznak: a munkáskérdés vonalán, a parasztkérdés vonalán, a nemzeti kérdés vonalán. Mindezek az ellentmondások azonnal felszínre bukkanhatnak és robbanást idézhetnek elő, ha Lengyelország háborús kalandba bocsátkozik, ha nem tud jószomszédi viszonyt teremteni a körülötte levő államokkal. Meg tudja-e oldani Pilsudski, Pilsudski tarka-barka csoportja ezeket az ellentmondásokat? Meg tudja-e oldani ez a kispolgári csoport a munkáskérdést? Nem, nem tudja, mert akkor a tőkésosztállyal mélyreható konfliktusba kell bocsátkoznia, amit nem tehet meg és nem is tesz meg semmiesetre sem, ha nem akarja elveszíteni a nagyhatalmak pénzügyi támogatását. Meg tudja-e oldani ez a csoport a parasztkérdést például a földesúri földek elkobzásának jegyében? Nem, nem tudja és nem is teszi meg ezt, ha nem akar teljes bomlást bevinni Pilsudski hadseregének vezérkarába, amely zömében kis- és középbirtokosokból áll. Meg tudja-e oldani ez a csoport a nemzeti kérdést Lengyelországban abban a szellemben, hogy biztosítják a nemzeti önrendelkezés jogát az elnyomott nemzetek: az ukránok, a litvánok, a belorusszok stb. számára? Nem, nem tudja és nem is teszi meg ezt, ha nem akarja elveszíteni azoknak a nagylengyel sovinisztáknak és fasisztáknak minden bizalmát, akik Pilsudski csoportjának legfőbb erkölcsi létalapját alkotják.

Mit tehet hát ebben az esetben?

Csak egyet tehet: miután katonai téren legyőzte a nagyburzsoázia frakcióját, politikai téren aláveti magát ennek a frakciónak és kullog utána, persze ha a lengyel munkásosztály és a lengyel parasztság forradalmi része a közeljövőben nem lát neki a lengyel állam forradalmi átalakításához és nem kergeti el a lengyel burzsoáziának mindkét frakcióját — mind Pilsudski frakcióját, mind a poznaniak frakcióját.

Ezzel kapcsolatban felmerül a lengyel kommunista párt kérdése. Hogyan történhetett meg az, hogy a lengyel munkások és parasztok jelentős részének forradalmi elégedetlensége Pilsudski malmára hajtotta a vizet, nempedig a Lengyelországi Kommunista Párt malmára? Ez bizony egyebek között azért történt, mert a lengyel kommunista párt gyenge, a végsőkig gyenge, s mert még jobban elerőtlenítette magát a most folyó harcban a Pilsudski csapatokhoz való helytelen állásfoglalásával, aminek következtében nem állhatott a forradalmi hangulatú tömegek élére.

Nemrég olvastam szovjet sajtónkban Thálmann elvtársnak, a Németországi Kommunista Párt Központi Bizottsága tagjának a lengyel dolgokról szóló cikkét. Thálmann elvtárs ebben a cikkben foglalkozik a lengyel kommunisták állásfoglalásával, akik kiadták a jelszót Pilsudski csapatainak támogatására, és bírálja ezt az állásfoglalást mint nem forradalmi állásfoglalást. Sajnos meg kell állapítanom, hogy Thálmann elvtárs kritikája tökéletesen helyes. Meg kell állapítanom, hogy a lengyel elvtársak ebben az esetben a legdurvább hibát követték el.

Ez minden, elvtársak, amit el akartam mondani önöknek az angliai dolgokról az általános sztrájkkal kapcsolatban és a legutóbbi lengyelországi eseményekről. (Viharos taps.)

„Zarja Vosztoka” („Kelet Hajnala”)
(Tiflisz) 1197. sz.
1926. június 10.

(idézet: – Sztálin Művei 8. kötet – című könyvből)

SaLa

Kaganovics elvtársnak és az Ukrajnai Kommunista (bolsevik) Párt Központi Bizottsága Politikai Irodája többi tagjának

Beszéltem Sumszkijjal. Hosszasan beszélgettünk, több mint két óra hosszat. Önök tudják, Sumszkij nincs megelégedve az ukrajnai helyzettel. Elégedetlenségének okait két fő pontra lehet visszavezetni.

1. Szerinte az ukránosítás nehézkesen halad, az ukránosítást kötelezettségnek tekintik, amelyet kelletlenül, húzva-halasztva teljesítenek. Szerinte az ukrán kultúra és az ukrán értelmiség gyors ütemben fejlődik, olyannyira, hogy ha nem vesszük kézbe ezt a mozgalmat, könnyen megtörténhet, hogy megkerül bennünket. Szerinte olyan embereknek kell e mozgalom élére állniok, akik hisznek az ukrán kultúra ügyében, akik ismerik és ismerni akarják ezt a kultúrát, akik támogatják és támogatni tudják az ukrán kultúráért folyó és növekvő mozgalmat. Különösen elégedetlen az ukrajnai párt- és szakszervezeti felső vezetőség magatartásával, amely szerinte fékezi az ukránosítást. Úgy véli, hogy a párt- és szakszervezeti felső vezetőség egyik fő hibája az, hogy nem von be a párt-és szakszervezeti munka vezetésébe olyan kommunistákat, akik közvetlen kapcsolatban vannak az ukrán kultúrával. Véleménye szerint az ukránosítást elsősorban a párt soraiban és a proletariátus körében kell végrehajtani.

2. Sumszkij úgy véli, hogy e fogyatékosságok kiküszöbölése érdekében elsősorban meg kell változtatni a párt- és a szovjet felső vezetőség összetételét az ukránosítás szempontjából s hogy csak e feltétel mellett lehet az ukrajnai funkcionárius káderekben fordulatot előidézni az ukránosítás irányában. A Népbiztosok Tanácsa elnökéül Grinykót, Ukrajna Kommunista (bolsevik) Pártja Központi Bizottsága politikai titkárául Csubart javasolta, továbbá szükségesnek tartja a Titkárság, a Politikai Iroda stb. összetételének megjavítását. Azt hiszi, hogy ilyen vagy ehhez hasonló változások nélkül ő, Sumszkij, képtelen lesz dolgozni Ukrajnában. Azt mondja, ha a Központi Bizottság ragaszkodik hozzá, kész visszatérni Ukrajnába még akkor is, ha nem változtatják meg a mostani munkafeltételeket, de meggyőződése, hogy ez nem vezet semmire. Különösen elégedetlen Kaganovics munkájával. Szerinte Kaganovics szervezetileg el tudta indítani a pártmunkát, de véleménye szerint az a körülmény, hogy Kaganovics elvtárs munkájában túltengenek a szervezeti módszerek, lehetetlenné teszi a normális munkát. Állítja, hogy a Kaganovics elvtárs munkájára jellemző szervezeti nyomás eredményei, annak a módszerének az eredményei, hogy háttérbe szorítja a legfelső szovjet intézményeket és ezeknek az intézményeknek a vezetőit, a közeljövőben meg fognak mutatkozni, és nem kezeskedik arról, hogy ezek az eredmények nem öltik komoly konfliktus formáját.

Az- én véleményem:

1. Sumszkijnak az első ponttal kapcsolatos kijelentéseiben vannak bizonyos helyes gondolatok. Igaz az, hogy az ukrán kultúráért és az ukrán közéletért Ukrajnában széleskörű mozgalom kezdődött meg és ez növekszik. Igaz az, hogy semmiesetre sem szabad ennek a mozgalomnak a vezetését tőlünk távolálló elemeknek átengednünk. Igaz az, hogy Ukrajnában számos kommunista nem fogja fel ennek a mozgalomnak az értelmét és jelentőségét és ezért nem is tesz semmit azért, hogy kezébe vegye. Igaz az, hogy párt- és szovjetfunkcionáriusaink kádereiben, akiket még mindig az irónia és a szkepticizmus szelleme hat át az ukrán kultúra és az ukrán közélet kérdésében, fordulatot kell elérni. Igaz az, hogy gondosan kell kiválogatni és megteremteni azokat a kádereket, akik kézbe tudják venni az új ukrajnai mozgalmat. Mindez igaz. De Sumszkij itt legalábbis két komoly hibát követ el.

Először. Összekeveri párt- és egyéb apparátusaink ukránosítását a proletariátus ukránosításával. Lehet és kell ukránosítani — bizonyos ütemet betartva — párt-, állami és egyéb apparátusainkat, amelyek a lakosság szolgálatában állanak. De a proletariátust nem lehet felülről ukránosítani. Nem lehet kényszeríteni az orosz munkástömegeket arra, hogy mondjanak le az orosz nyelvről és az orosz kultúráról és ismerjék el kultúrájuknak és nyelvüknek az ukrán kultúrát és nyelvet. Ez ellentmond a nemzetiségek szabad fejlődése elvének. Ez nem nemzeti szabadság volna, hanem a nemzeti elnyomás sajátos formája. Kétségtelen, hogy az ukrajnai proletariátus összetétele, Ukrajna ipari fejlődésével, és abban a mértékben, ahogyan a környező falvakból az ukrán munkások az iparba özönlenek, meg fog változni. Kétségtelen, hogy az ukrajnai proletariátus összetétele ukránosodni fog, ugyanúgy, mint ahogy mondjuk Lettország és Magyarország proletariátusa, amely egy időben német jellegű volt, később lettesedni és magyarosodni kezdett. De ez hosszadalmas, spontán, természetes folyamat. Ha ezt a spontán folyamatot a proletariátus felülről való erőszakos ukránosításával próbálnók helyettesíteni — utópikus és káros politikát folytatnánk, amely az ukrajnai proletariátus nem-ukrán rétegeiben ukránellenes sovinizmust váltana ki. Azt hiszem, Sumszkij helytelenül fogja fel az ukránosítást és nem számol ezzel az utóbbi veszéllyel.

Másodszor. Sumszkij igen helyesen hangsúlyozza az Ukrajnában az ukrán kultúráért és közéletért folyó új mozgalom pozitív jellegét, de nem látja ennek a mozgalomnak az árnyoldalait. Sumszkij nem látja, hogy mivel a tőzsgyökeres ukrajnai kommunista káderek gyengék, ez a mozgalom, amelynek lépten-nyomon nem-kommunista értelmiség áll az élén, helyenként olyan harc jellegét öltheti, amely az ukrán kultúrának és az ukrán közéletnek a közös szovjet kultúrától és közélettől való elidegenítéséért folyik és általában „Moszkva” ellen, általában az oroszok ellen, az orosz kultúra és legmagasabbrendű vívmánya — a leninizmus ellen irányul. Nem kell bizonyítanom, hogy ez a veszély egyre reálisabbá válik Ukrajnában. Csak annyit szeretnék mondani, hogy ilyen hibáktól még egyes ukrán kommunisták sem mentesek. Olyan köztudomású tényre gondolok, mint Hvilevoj ismert kommunistának az ukrán sajtóban megjelent cikke. Hvilevojnak az a követelése, hogy „azonnal derusszifikálni kell a proletariátust” Ukrajnában, az a véleménye, hogy „az ukrán költészetnek minél előbb menekülnie kell az orosz irodalomtól, az orosz irodalom stílusától”, az a kijelentése, hogy „a proletariátus eszméit ismerjük a moszkvai művészet nélkül is”, az ukrán „fiatal” értelmiség holmi messiási szerepéért való lelkesedése, az a nevetséges és nem-marxista kísérlete, hogy a kultúrát a politikától elszakítsa — ezek és más ehhez hasonló dolgok ma egy ukrán kommunista szájából furcsán, feltétlenül szerfölött furcsán hangzanak. Amikor a nyugateurópai proletariátust és kommunista pártjait a rokonszenv érzése tölti el „Moszkva”, a nemzetközi forradalmi mozgalom és a leninizmus e fellegvára iránt, amikor a nyugateurópai proletárok lelkesedve függesztik tekintetüket a Moszkvában lengő zászlóra, Hvilevoj ukrán kommunista nem tud mást mondani „Moszkva” javára, mint azt, hogy felszólítja az ukrán vezetőket, hogy meneküljenek el „Moszkvától” „minél előbb”. És ezt internacionalizmusnak nevezik! Mit mondjunk a többi, a nem-kommunista táborhoz tartozó ukrán értelmiségiről, ha a kommunisták Hvilevoj nyelvén kezdenek beszélni, és nemcsak beszélni, hanem írni is szovjet sajtónkban? Sumszkij nem érti, hogy az ukrán kultúráért folyó új ukrajnai mozgalmat csakis akkor lehet kézbe venni, ha a kommunisták soraiban harcolnak Hvilevoj szertelenségei ellen. Sumszkij nem érti, hogy csak az ilyen szertelenségek ellen folytatott harcban lehet a fejlődő ukrán kultúrát és ukrán közéletet szovjet kultúrává és közéletté változtatni.

2. Igaza van Sumszkijnak, amikor azt állítja, hogy Ukrajnában a felső vezetőségnek (a pártban és minden téren) ukránná kell válnia. De az ütemet illetőleg téved. Márpedig most ez a legfontosabb. Elfelejti, hogy ehhez egyelőre nincs elegendő tisztára ukrán marxista káder. Elfelejti, hogy ilyen kádereket nem lehet mesterségesen megteremteni. Elfelejti, hogy ezek a káderek csakis a munka során fejlődhetnek ki, hogy ehhez idő kell… Mit jelentene az, ha most Grinykót tennék meg a Népbiztosok Tanácsának elnökévé? Hogyan értékelné ezt az egész párt, és különösen, hogyan értékelnék a pártkáderek? Nem fogják-e ezt úgy értelmezni, hogy célunk a Népbiztosok Tanácsa súlyának csökkentése? Mert nem lehet eltitkolni a párt előtt azt, hogy Grinyko pártmúltja és forradalmi múltja tekintetében messze mögötte marad Csubarnak. Tehetünk-e mi ilyen lépést éppen most, amikor felélénkítjük a Szovjeteket és emeljük a szovjet szervek tekintélyét? Nem jobb-e, mind az ügy, mind Grinyko érdekében, ha az ilyen tervekről egyelőre lemondunk? Én híve vagyok annak, hogy az UK(b)P Központi Bizottságának Titkárságát és Politikai Irodáját, valamint a szovjet felső vezetőséget megerősítsék ukrán elemekkel. De nem szabad úgy feltüntetni a dolgot, hogy a párt és a Szovjetek vezető szerveiben nincsenek ukránok. Talán Szkripnyik és Zatonszkij, Csubar és Petrovszkij, Grinyko és Sumszkij nem ukrán? Sumszkij itt abba a hibába esik, hogy, bár perspektívája helyes, nem számol az ütemmel. Most pedig az ütem a legfontosabb.

1926. IV. 26.

Kommunista üdvözlettel
I. Sztálin

A teljes szöveg először e kötet
orosznyelvű kiadásában jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 8. kötet – című könyvből)

SaLa

A szovjetunió gazdasági helyzetéről és a párt politikájáról

Beszámoló a leningrádi szervezet aktívájának a SzK(b)P Központi Bizottsága plénumának munkájáról

1926. április 13

Elvtársak! Engedjék meg, hogy elkezdjem beszámolómat.

Pártunk Központi Bizottsága áprilisi plénumának napirendje négy pontból állt.

Az első pont: az ország gazdasági helyzete és pártunk gazdasági politikája.

A második pont: gabonabegyűjtő apparátusaink átszervezése egyszerűsítésük és olcsóbbításuk céljából.

A harmadik pont: Központi Bizottságunk Politikai Irodájának és a Központi Bizottság plénumának 1926-os munkaterve gazdasági építésünk fő kulcskérdéseinek kidolgozása szemszögéből.

A negyedik pont: a Központi Bizottság titkárának, Jevdokimovnak, felmentése és Svernyik elvtárs jelölése.

Ha az utolsó kérdést, a titkárváltozás kérdését kikapcsoljuk, akkor a többi kérdést, amelyek körül a Központi Bizottság plénumán a vita forgott, egy alapvető kérdésre — országunk gazdasági helyzetének és a párt politikájának kérdésére lehet visszavezetni. Ezért beszédemben ezzel az egy alapvető kérdéssel — országunk gazdasági helyzetével fogok foglalkozni.

I
Az új gazdasági politika két időszaka

A legfőbb tény, amely meghatározza politikánkat, az, hogy országunk gazdasági fejlődésében a „nep”, az új gazdasági politika új időszakába, a közvetlen iparosítás időszakába lépett.

Öt esztendő telt el azóta, hogy Lenin az új gazdasági politikát proklamálta. A fő feladat, amely akkor előttünk, a párt előtt állt, az volt, hogy az új gazdasági politika viszonyai között, a fejlett áruforgalom viszonyai között felépítsük népgazdaságunk szocialista alapját. Most is ez a stratégiai feladat áll előttünk, mint fő feladat. Ennek a feladatnak a végrehajtásához akkor, az új gazdasági politika első időszakában, 1921-től kezdődően, elsősorban a mezőgazdaság fejlesztésének szemszögéből láttunk hozzá. Lenin elvtárs mondotta: feladatunk — felépíteni a népgazdaság szocialista alapját, de ahhoz, hogy felépítsük ezt az alapot, fejlett gyáriparra van szükségünk, mert a szocializmus, a szocialista építés alapja, kezdete és vége a gyáripar, ahhoz pedig, hogy kifejleszthessük a gyáripart, a mezőgazdasággal kell kezdenünk.

Miért?

Azért, mert ahhoz, hogy kifejlesszük az ipart, a gyáripart, a gazdasági leromlásnak akkori viszonyai között, előszöris bizonyos piaci, nyersanyag- és élelmezési előfeltételeket kellett megteremtenünk az ipar, a gyáripar számára. Nem lehet a semmiből ipart fejleszteni, nem lehet fejleszteni a gyáripart, ha nincs az országban nyersanyag, ha nincs élelmiszer a munkások számára és ha nincs valamelyest fejlett mezőgazdaság, amely gyáriparunk fő piaca. Tehát a gyáripar fejlesztéséhez legalább három előfeltétel kellett: először — belső piac, ez pedig nálunk egyelőre főleg paraszti piac; másodszor — meglehetősen fejlett nyersanyagtermelés a mezőgazdaságban (cukorrépa, len, gyapot stb.); és harmadszor, az, hogy a falu a mezőgazdasági termékek bizonyos minimumát át tudja adni az ipar ellátására, a munkások ellátására. Ezért mondotta Lenin azt, hogy gazdaságunk szocialista alapjának felépítését, a gyáripar felépítését a mezőgazdasággal kell kezdenünk.

Sokan nem hittek akkor ebben. Különösen élesen ellenezte ezt az úgynevezett „munkásellenzék”. Hogy lehet ez, mondták: pártunkat munkáspártnak nevezik, és a párt a gazdaság fejlesztését mégis a mezőgazdasággal kezdi. Hogy értsük ezt? Felemelték szavukat akkor más ellenzékiek is, akik úgy vélték, hogy minden körülmények között, akár a semmiből is, reális lehetőségek számbavétele nélkül is lehet gyáripart teremteni. De országunk gazdasági fejlődésének története ez alatt az időszak alatt világosan megmutatta, hogy a pártnak igaza volt, hogy ahhoz, hogy felépítsük gazdaságunk szocialista alapját, hogy kifejlesszük az ipart, a mezőgazdasággal kellett kezdenünk.

Ez volt az új gazdasági politika első időszaka.

Most beléptünk az új gazdasági politika második időszakába. Gazdaságunk helyzetében most az a legfontosabb és a legjellemzőbb, hogy a súlypont most áthelyeződött az ipar területére. Akkor, az új gazdasági politika első időszakában a mezőgazdasággal kellett kezdenünk a dolgot, mert az egész népgazdaság fejlesztésének a mezőgazdaság volt a sarkpontja, most ellenben ahhoz, hogy folytassuk gazdaságunk szocialista alapjának építését, hogy az egész gazdaságot előbbre vigyük, figyelmünket éppen a gyáriparra kell összpontosítanunk. Most már maga a mezőgazdaság sem fejlődhet, ha nem kap idejében mezőgazdasági gépeket, traktorokat, iparcikkeket stb. Ezért, ha akkor, az új gazdasági politika első időszakában, a mezőgazdaság volt az egész népgazdaság fejlesztésének a sarkpontja, most az ipar közvetlen fejlesztése válik sarkpontjává és már azzá is vált.

II
Irányt vettünk az iparosításra

Ez a lényege és értelme annak a jelszónak, annak az ország iparosítására irányuló politikának, amelyet a XIV. pártkongresszus proklamált és amelyet most megvalósítunk. Ebből a fő jelszóból indult ki munkájában a Központi Bizottság ezidei áprilisi plénuma. Most tehát a soronlevő és fő feladat az, hogy meggyorsítsuk iparunk fejlesztésének ütemét, hogy teljes erővel fejlesszük iparunkat, felhasználva a rendelkezésre álló tartalékokat, s hogy ilymódon meggyorsítsuk az egész gazdaság fejlődését.

Ez a feladat egyebek között azért válik különösen égetővé éppen most, a jelen pillanatban, mert a gazdaság bizonyos fejlődése folytán némi aránytalanság alakult ki a város és a falu iparcikkek iránti kereslete és az ipar kínálata között, mert az iparcikkek iránti kereslet gyorsabban növekszik, mint maga az ipar, mert a mostani áruéhség minden következményével együtt ennek az aránytalanságnak a kifejezése és eredménye. Aligha szorul bizonyításra, hogy iparunk gyors fejlesztése ez aránytalanság felszámolásának és az áruéhség kiküszöbölésének a legbiztosabb eszköze.

Egyes elvtársak azt hiszik, hogy az iparosítás általában bármely ipar fejlesztését jelenti. Még olyan csodabogarak is akadnak, akik azt hiszik, hogy már Rettegett Iván is, aki hajdan megteremtette az ipar valamelyes csíráját, iparosító volt. Ezen az úton haladva Nagy Pétert kellene az első iparosítónak neveznünk. Ez, persze, helytelen. Az iparnak nem akármilyen fejlesztése iparosítás. Az iparosítás központja, alapja a nehézipar fejlesztése (fűtőanyag, fém stb.), végső fokon a termelési eszközök termelésének fejlesztése, saját gépgyártásunk fejlesztése. Az iparosításnak nemcsak az a feladata, hogy egész népgazdaságunkat az ipar hányadának növelése irányában fejlessze, hanem az is feladata, hogy ebben a fejlődésben biztosítsa kapitalista államoktól körülvett országunk számára a gazdasági önállóságot, hogy megóvja attól, hogy a világkapitalizmus függvényévé váljon. A proletárdiktatúra országa, amely a kapitalista államok gyűrűjében van, nem maradhat gazdaságilag önálló, ha maga nem gyárt otthon munka- és termelési eszközöket, ha megreked a fejlődésnek azon a fokán, amelyen a népgazdaságot kénytelen a munka- és termelési eszközöket gyártó és exportáló fejlett tőkés országok járszalagján tartani. Ha megrekedünk ezen a fokon, akkor alárendeljük magunkat a világtőkének.

Nézzük Indiát. Köztudomású, hogy India gyarmat. Van-e Indiában ipar? Feltétlenül van. Fejlődik ez az ipar? Igen, fejlődik. De ott olyan ipar fejlődik, amely nem gyárt munka- és termelési eszközöket. A munkaeszközöket Angliából importálják. Ezért (bár természetesen nemcsak ezért) az ipar ott teljes egészében alá van rendelve az angol iparnak. Ez az imperializmus sajátos módszere — a gyarmatokon úgy fejleszti az ipart, hogy az az anyaország, az imperializmus járszalagján maradjon.

De ebből az következik, hogy országunk iparosítása nem merülhet ki akármilyen ipar, mondjuk a könnyűipar fejlesztésében, bár a könnyűiparra és fejlődésére elengedhetetlenül szükségünk van. Ebből az következik, hogy az iparosításon elsősorban nehéziparunk és különösen saját gépgyártásunk, minden nagyipar e fő idegszálának fejlesztését kell értenünk. Enélkül szó sem lehet országunk gazdasági önállóságának biztosításáról.

III
A szocialista felhalmozás kérdései

Csakhogy elvtársak, ahhoz, hogy az iparosítást előrevigyük, korszerűsítenünk kell gyáraink régi berendezését és új gyárakat kell építenünk. Iparunk fejlődésének mostani időszakát az jellemzi, hogy a cári idő tőkéseitől ránk maradt régi gyárakat már kihasználjuk, mégpedig egész teljesítőképességükben, és most ahhoz, hogy továbbjussunk, tökéletesítenünk kell a technikát, át kell szerelnünk a régi gyárakat, új gyárakat kell felépítenünk. Máskülönben lehetetlen az előrehaladás.

Csakhogy ahhoz, hogy iparunkat az új technika alapján korszerűsítsük, ahhoz, elvtársak, nagy, igen nagy tőkék kellenek. Tőkénk pedig, mint mindannyian tudják, kevés van. Az idén valamivel több mint nyolcszázmillió rubelt sikerül beruháznunk az iparba. Ez, persze, kevés. De mégis valami. Ez a mi első komoly ipari beruházásunk. Azért mondom, hogy kevés, mert iparunk könnyűszerrel fel tudná szívni ennek az összegnek a többszörösét is. Előre kell lendítenünk iparunkat. Gyors ütemben kell bővítenünk gyáriparunkat, kétszeresére, háromszorosára kell emelnünk a munkások számát. Országunkat agrárországból ipari országgá kell változtatnunk, és minél előbb, annál jobb. De mindehhez nagy tőkékre van szükség.

Ezért az iparfejlesztést szolgáló felhalmozás kérdése, a szocialista felhalmozás kérdése számunkra most elsőrendű jelentőségűvé válik.

Tudjuk-e mi, képesek vagyunk-e mi, így magunkra hagyatva, külső kölcsönök nélkül, országunk belső erőivel biztosítani iparunk számára azt a felhalmozást és azokat a tartalékokat, amelyek szükségesek az iparosítás politikájának megvalósításához, ahhoz, hogy országunkban a szocialista építés győzzön?

Komoly kérdés ez, amelyre komoly figyelmet kell fordítanunk.

A történelem az iparosítás különböző útjait ismeri.

Anglia olymódon iparosított, hogy évtizedeken és évszázadokon át fosztogatta a gyarmatokat, „pótlólagos” tökéket harácsolt ott össze, ezeket befektette iparába és így gyorsította iparosításának ütemét. Ez az iparosítás egyik útja.

Németország Franciaország ellen viselt győztes háborúja eredményeképpen a múlt század hetvenes éveiben gyorsította meg iparosítását, amikor a franciákon behajtott ötmilliárd frank hadisarcot befektette iparába. Ez az iparosítás másik útja.

Mindkét út járhatatlan számunkra, mert mi a Szovjetek országa vagyunk, mert a gyarmati rablás és a rablás céljából végrehajtott katonai hódítás összeegyeztethetetlen a Szovjethatalom lényegével.

Oroszország, a régi Oroszország, gúzsbakötő koncessziókat adott és uzsorakölcsönöket vett fel, s így igyekezett lassanként kijutni az iparosítás útjára. Ez az iparosítás harmadik módja. De ez az út a szolgaság vagy félszolgaság útja, amely Oroszország félgyarmattá válásának útja. Ez az út szintén járhatatlan számunkra, mert nem azért harcoltuk végig a hároméves polgárháborút, visszaverve a minden rendű és rangú intervenciósokat, hogy azután, az intervenciósok legyőzése után, önként hajtsuk fejünket az imperialisták igájába.

Marad az iparosítás negyedik útja, az ipar fejlesztését szolgáló saját megtakarítások, a szocialista felhalmozás útja, amelyre mint országunk iparosításának egyetlen útjára Lenin elvtárs többször is rámutatott.

Nos hát, lehetséges-e országunk iparosítása a szocialista felhalmozás alapján?

Megvannak-e nálunk ennek a felhalmozásnak a forrásai, és elégségesek-e ahhoz, hogy biztosítsák az iparosítást?

Igen, lehetséges. Igen, ezek a források nálunk megvannak.

Hivatkozhatok olyan tényre, mint a földbirtokosok és a tőkések kisajátítása országunkban az Októberi Forradalom eredményeképpen, a föld, a gyárak stb. magántulajdonának megszüntetése és átadásuk az egész nép tulajdonába. Aligha szorul bizonyításra, hogy ez a tény a felhalmozás elég tekintélyes forrása.

Hivatkozhatok továbbá olyan tényre, mint a cári adósságok annullálása, amely több milliárd rubel adósságtól szabadította meg népgazdaságunkat. Nem szabad elfelejtenünk, hogy ha ezek az adósságok megmaradtak volna, évente csak kamat fejében többszázmillió rubelt kellene fizetnünk iparunk rovására, egész népgazdaságunk rovására. Mondanom sem kell, hogy ez a körülmény nagy könnyebbséget jelent felhalmozásunk szempontjából.

Utalhatok államosított iparunkra, amelyet helyreállítottunk, amely fejlődik és némi nyereséggel dolgozik, ami elengedhetetlen iparunk további fejlesztéséhez. Ez is egyik forrása a felhalmozásnak.

Utalhatok államosított külkereskedelmünkre, amely bizonyos hasznot hajt és így valamennyire szintén a felhalmozás egyik forrása.

Hivatkozhatok továbbá többé-kevésbé szervezett állami belkereskedelmünkre, amely hajt bizonyos hasznot és így szintén valamelyes forrása a felhalmozásnak.

Utalhatok a felhalmozásnak olyan emelőjére, mint az államosított bankrendszer, amely hajt bizonyos hasznot és erőihez mérten táplálja iparunkat.

Végül van egy olyan fegyverünk, mint az államhatalom, amely az állami költségvetéssel rendelkezik és összegyűjt valamicske pénzt a népgazdaság és különösen iparunk további fejlesztése céljaira.

Lényegében ezek belső felhalmozásunk fő forrásai.

Jelentőségük abban van, hogy lehetővé teszik nekünk azoknak a szükséges tartalékoknak a megteremtését, amelyek nélkül országunk iparosítása lehetetlen.

De a lehetőség még nem valóság, elvtársak. Ha hozzá nem értő módon kezeljük a dolgokat, a felhalmozás lehetősége és a tényleges felhalmozás között meglehetősen jelentékeny távolság támadhat. Ezért nem elégedhetünk meg csupán a lehetőségekkel. A szocialista felhalmozás lehetőségét tényleges felhalmozássá kell változtatnunk, ha valóban meg akarjuk teremteni a szükséges tartalékokat iparunk számára.

A kérdés tehát ez: hogyan irányítsuk a felhalmozás ügyét, hogy ennek az ipar hasznát lássa, a gazdasági életnek mely csomópontjaira kell elsősorban a legnagyobb figyelmet fordítanunk, hogy a felhalmozás lehetőségét tényleges szocialista felhalmozássá változtassuk?

A felhalmozásnak több csatornája van, amelyek közül legalább a legfontosabbakat ki kell emelnem.

Először. Szükséges, hogy a felhalmozási feleslegek az országban ne forgácsolódjanak szét, hanem összegyűljenek mind szövetkezeti, mind állami hitelintézményeinkben, valamint belső kölcsönök formájában azért, hogy ezeket a feleslegeket elsősorban az ipar szükségleteinek fedezésére fordíthassuk. Világos, hogy a betevőknek ezért bizonyos kamatot kell kapniok. Nem mondhatjuk azt, hogy nálunk ezen a téren valamelyest is kielégítő a helyzet. De kétségtelenül soronlevő feladatként áll előttünk az a feladat, hogy hitelhálózatunkat megjavítsuk, a hitelintézmények tekintélyét a lakosság szemében emeljük, a belső kölcsönöket megszervezzük. És ezt a feladatot meg is kell oldanunk, ha törik, ha szakad.

Másodszor. Gondosan el kell zárnunk mindazokat a mellékösvényeket és réseket, amelyeken keresztül az ország felhalmozási feleslegeinek egy része a szocialista felhalmozás rovására a magántőke zsebébe szivárog. Ezért olyan árpolitikát kell folytatnunk, hogy ne keletkezzék szakadék a nagykereskedelmi és a kiskereskedelmi árak között. Minden intézkedést meg kell tennünk annak érdekében, hogy az iparcikkek és a mezőgazdasági termékek kiskereskedelmi árait csökkentsük, azért, hogy a felhalmozási feleslegeknek a magántőkés zsebébe szivárgását megszüntessük vagy legalábbis a minimumra korlátozzuk. Ez gazdasági politikánk egyik legfontosabb kérdése. Egyebek között innen fenyegeti komoly veszély mind felhalmozásunkat, mind cservonyecünket.

Harmadszor. Magán az iparon belül, minden egyes ágában félre kell tenni bizonyos tartalékokat a vállalatok amortizációs alapjára, a vállalatok kibővítésére, továbbfejlesztésére. Ez szükséges, feltétlenül szükséges, ezt minden áron gyorsítanunk kell.

Negyedszer. Az állam kezében bizonyos tartalékokat kell felhalmozni, amelyek szükségesek ahhoz, hogy biztosítsák az országot a különféle meglepetésekkel (rossz termés) szemben, szükségesek az ipar erősítésére, a mezőgazdaság támogatására, a kultúra fejlesztésére stb. Tartalékok nélkül élni és dolgozni ma nem lehet. Még a paraszt sem boldogul a maga kis gazdaságával bizonyos tartalékok nélkül. Még kevésbé boldogulhat tartalékok nélkül egy nagy ország állama.

Legelsősorban a külkereskedelem vonalán van szükségünk tartalékra. Kivitelünket és behozatalunkat úgy kell kialakítanunk, hogy az állam kezében maradjon bizonyos tartalék, bizonyos külkereskedelmi aktíva. Ez elengedhetetlenül szükséges nemcsak a külső piacokon bekövetkezhető meglepetések ellen, hanem cservonyecünk stabilitásának biztosítására is, amely egyelőre szilárd, de meginoghat, ha nem érjük el, hogy külkereskedelmi mérlegünk aktív legyen. Exportunk fokozása, importunknak az exportlehetőségekhez való alkalmazása — ez a feladat.

Nem mondhatjuk azt, amit mondtak valamikor régen: „Inkább koplalunk, de exportálunk.” Nem mondhatjuk ezt, mert a munkások és a parasztok emberi módon akarnak táplálkozni, és mi ebben teljes mértékben támogatjuk őket. De azért a nemzeti fogyasztás megrövidítése nélkül mégis mindent megtehetünk annak érdekében, hogy kivitelünk növekedjék és hogy az állam kezében maradjon bizonyos valutatartalék. Ha 1923-ban át tudtunk térni a szovjet pénzjegyről a szilárd valutára, ennek egyebek között az volt az oka, hogy akkor aktív külkereskedelmi mérlegünk eredményeképpen volt bizonyos valutatartalékunk. Ha meg akarjuk őrizni cservonyecünk szilárdságát, a jövőben is úgy kell megszerveznünk a külkereskedelmet, hogy maradjon a kezünkben valutatartalék, ami cservonyecünk egyik alapja.

Szükségünk van továbbá bizonyos tartalékokra a belkereskedelem vonalán is. Főképpen arra gondolok, hogy az államnak gabonatartalékot kell félretennie abból a célból, hogy beavatkozhasson a gabonapiac ügyeibe és így harcolhasson a kulákság és egyéb gabonaspekulánsok ellen, akik mértéktelenül felverik a mezőgazdasági termékek árait. Szükséges ez már csak azért is, hogy elejét vegyük annak a veszélynek, hogy mesterségesen megdrágul az élet az ipari központokban és csökken a munkások reálbére.

Végül, olyan adópolitikára van szükségünk, amely, a vagyonos rétegek vállára hárítva át az adóterhet, egyúttal bizonyos tartalékot ad az államnak az állami költségvetés vonalán. Négymilliárdos állami költségvetésünk teljesítésének menete azt mutatja, hogy ezt a költségvetést száz- vagy még annál is többmilliós aktív egyenleggel zárhatjuk. Egyes elvtársak szemében ez a szám kolosszálisnak tűnik. De ezeknek az elvtársaknak nyilván gyenge a szemük, mert különben észrevették volna, hogy százmilliós tartalék olyan ország számára, mint a mienk, egy csepp a tengerben. Mások azt hiszik, hogy egyáltalán nincs is szükségünk erre a tartalékra. De mi történjék, ha az idén rossz termés üt be vagy valami más csapás ér bennünket? Kinek a pénzével fogunk segíteni magunkon? Hiszen nekünk segítséget ingyen nem adnak és nem is fognak adni. Tehát igenis szükségünk van saját tartalékra. Ha pedig ebben az évben nem érnek bennünket meglepetések, akkor ezt a tartalékot átadjuk a népgazdaságnak, és elsősorban az iparnak. Ne aggódjanak — ezek a tartalékok nem vesznek kárba.

Általában ezek, elvtársak, gazdasági életünknek azok a csomópontjai, amelyekre elsősorban kell a legnagyobb figyelmet fordítanunk, hogy az ország iparosításához szükséges belső felhalmozás országunkban meglevő lehetőségét tényleges felhalmozássá változtassuk.

IV
A felhalmozás helyes felhasználása.
A takarékosság

A felhalmozás egymagában azonban még nem elég és nem is lehet elég. Értenünk kell ahhoz, hogy a felhalmozott tartalékokat okosan, takarékosan használjuk fel, hogy a nép vagyonának egyetlen kopejkája se vesszen kárba, hogy a felhalmozást elsősorban az ország iparosítása legfontosabb szükségleteinek kielégítésére fordítsuk. Ha nem tartjuk be ezeket a feltételeket, megeshetik, hogy belebotlunk abba, hogy elherdáljuk a felhalmozott összegeket, szétforgácsoljuk mindenféle kis és nagy kiadásokra, amelyeknek semmi közük sincs sem az ipar fejlesztéséhez, sem az egész népgazdaság előrehaladásához. Ésszerűen, takarékosan felhasználni az anyagi eszközöket — rendkívül fontos művészet ez, amelyet nem lehet egyszerre megtanulni. Nem mondhatnám, hogy mi, szovjet és szövetkezeti szerveink, ebben a tekintetben valami nagy hozzáértésről teszünk tanúságot. Ellenkezőleg, minden jel arra vall, hogy ezen a téren korántsem kedvező a helyzet. Nehéz ezt beismerni, elvtársak, de ez tény, amelyet nem lehet elpalástolni semmiféle határozattal. Vannak esetek, amikor vezető szerveink valahogy úgy járnak, mint az egyszeri paraszt, aki összekuporgatott valamicske pénzt és ahelyett, hogy ezen a pénzen kijavította volna az ekéjét és felfrissítette volna a gazdaságát, vásárolt egy csudanagy gramofont és… tönkrement. Nem is szólva arról, hogy vannak esetek, amikor éppenséggel hűtlenül kezelik a felhalmozott tartalékokat, amikor államapparátusunk számos intézménye telhetetlen, amikor lopnak stb.

Ezért több olyan rendszabályt kell foganatosítanunk, amelyek alkalmasak arra, hogy megóvják felhalmozásunkat a szétforgácsolástól, a hűtlen kezeléstől, megóvják attól, hogy elússzon holmi fölösleges csatornákon, hogy eltérjen iparunk építésének fő vonalától.

Szükséges, előszöris az, hogy ipari terveinket ne bürokratikus kiagyalások szerint, hanem népgazdaságunk állapotával szoros kapcsolatban, országunk erőforrásainak, tartalékainak figyelembevételével készítsük el. Az ipari építkezés tervezésében nem szabad elmaradnunk az ipar fejlődésétől. De nem szabad előrerohanni sem, elszakadva a mezőgazdaságtól és megfeledkezve felhalmozásunk üteméről.

Belső piacunk igényei és erőforrásaink méretei — ez iparunk kifejlesztésének bázisa. Iparunk a belső piacra támaszkodik. Ebben a tekintetben országunk gazdasági fejlődése az Északamerikai Egyesült Államok fejlődésére emlékeztet, amelynek ipara szintén a belső piac alapján nőtt meg, eltérően Angliától, amely iparát elsősorban a külső piacokra alapozza. Angliában számos olyan iparág van, amely 40—50 százalékban külső piacokra dolgozik. Amerika, ellenkezőleg, még mindig belső piacára támaszkodik, a külső piacokra termelésének legfeljebb 10—12 százalékát viszi ki. Országunk ipara még Amerika iparánál is nagyobb mértékben fog a belső piacra támaszkodni, mindenekelőtt a paraszti piacra. Ez az ipar és a paraszti gazdaság összefogásának alapja.

Ugyanezt kell mondanunk felhalmozásunk üteméről, azokról a tartalékokról is, amelyek iparunk fejlesztéséhez rendelkezésünkre állanak. Nálunk szeretnek néha fantasztikus ipari terveket szövögetni, nem számolva erőforrásainkkal. Néha elfelejtik, hogy nem lehet sem ipari terveket szövögetni, sem ilyen vagy olyan „nagyszabású” és „mindent átfogó” üzemeket építeni bizonyos minimális anyagi eszközök nélkül, bizonyos minimális tartalékok nélkül. Megfeledkeznek erről és előrerohannak. De mit jelent előrerohanni az ipari tervezésben? Azt jelenti, hogy nem eszközeinkhez mérten építünk. Azt jelenti, hogy nagy tervekről harsogunk, bevonjuk a termelésbe a munkások újabb ezreit és tízezreit, nagy hűhót csapunk, és azután, amikor kiderül, hogy nincs elég pénzünk, szélnek eresztjük, elbocsátjuk a munkásokat, ezzel óriási veszteségeket szenvedünk, kiábrándulást viszünk az építés művébe és politikai botrányt idézünk elő. Kell ez nekünk? Nem, elvtársak, ez nekünk nem kell. Nem szabad sem elmaradnunk az ipar fejlődésének menetétől, sem előrerohannunk. Lépést kell tartanunk a fejlődéssel, fejlesztenünk kell az ipart, de úgy, hogy alapjától nem szakítjuk el.

Iparunk az egész népgazdaság rendszerének vezérlő tényezője, az ipar húzza, viszi előre népgazdaságunkat, beleértve a mezőgazdaságot is. Az ipar átszervezi egész népgazdaságunkat a maga képére és hasonlatosságára, vezeti a mezőgazdaságot, bevonva a szövetkezetek útján a parasztságot a szocialista építés munkájába. De iparunk ezt a vezető és átalakító szerepet csak abban az esetben teljesítheti becsülettel, ha nem szakad el a mezőgazdaságtól, ha nem szakad el felhalmozásunk ütemétől, a rendelkezésünkre álló erőforrásoktól és tartalékoktól. A hadseregben az a tisztikar, amely elszakad hadseregétől és elveszti vele a kapcsolatot, nem tisztikar. Hasonlóképpen az az ipar, amely elszakad a népgazdaság egészétől és elveszti a vele való kapcsolatot, nem lehet a népgazdaság vezérlő tényezője.

Ezért a helyes és ésszerű ipari tervezés a felhalmozás célszerű felhasználásának egyik elengedhetetlen feltétele.

Másodszor, csökkentenünk és egyszerűsítenünk, olcsóbbítanunk kell és egészségessé kell tennünk állami és szövetkezeti apparátusunkat, népbiztossági és az önálló elszámolás alapján dolgozó intézményeinket, lent mint fent, valamennyit. Vezető szerveink felduzzasztott létszáma és példátlan telhetetlensége már közbeszéd tárgya lett. Nem hiába hangsúlyozta Lenin tízszer, meg százszor, hogy a munkások és a parasztok nem tudják elviselni államapparátusunk nehézkességét és költségességét, hogy államapparátusunkat minden áron, minden úton-módon csökkenteni kell és olcsóbbá kell tenni. Végre kézbe kell vennünk ezt a dolgot igazából, bolsevik módon, és be kell vezetnünk a legszigorúbb takarékosságot. (Taps.) Végre kézbe kell vennünk ezt a dolgot, ha nem akarjuk megengedni, hogy felhalmozásunk iparunk rovására a jövőben is szétforgácsolódjon.

Elmondok egy gyakorlati példát. Azt mondják, hogy gabonakivitelünk nem előnyös, nem rentábilis. De miért nem előnyös? Azért, mert a begyűjtő apparátus a kelleténél többet költ a begyűjtésre. Különböző tervező szerveink megállapították, hogy egy púd gabona begyűjtésére elegendő 8 kopejka. Valójában azonban kiderült, hogy 8 kopejka helyett 13 kopejkát, azaz 5 kopejkával többet költöttek egy Pud begyűjtésére. Hogyan történhetett ez? Ez bizony úgy történt, hogy minden többé-kevésbé önálló begyűjtési funkcionárius, párttag vagy pártonkívüli egyaránt, mielőtt hozzáfogna a gabonabegyűjtéshez, szükségesnek tartja felduzzasztani munkatársainak létszámát, gyorsíró- és gépírónők hadával veszi körül magát, okvetlenül autót biztosít magának, egy sereg improduktív kiadást okoz az államnak, aztán, ha mérleget vonunk, kiderül, hogy kivitelünk nem kifizetődő. Ha számbavesszük, hogy mi száz- meg százmillió púd gabonát gyűjtünk be és pudon- ként fölös öt kopejkát fizetünk ki, akkor kiderül, hogy tíz- meg tízmillió rubelt csak úgy kidobtunk az ablakon. Ilyen csatornákon szivárognak el és fognak még elszivárogni felhalmozott eszközeink, ha nem foganatosítunk szigorú rendszabályokat államapparátusunk telhetetlensége ellen.

Csak egyetlenegy példát hoztam fel. De ki nem tudja, hogy ilyen példákat százával és ezrével lehetne idézni?

Pártunk Központi Bizottságának plénuma elhatározta, hogy egyszerűsíti és olcsóbbá teszi begyűjtő apparátusunkat. A plénum erre vonatkozó határozatát nyilván már olvasták — megjelent a sajtóban. Ezt a határozatot a legszigorúbban fogjuk végrehajtani. De ez, elvtársak, nem elegendő. Ez csak egyik zugocskája államapparátusunk rendezetlenségének és fogyatékosságainak. Tovább kell mennünk és rendszabályokat kell foganatosítanunk, hogy csökkentsük és olcsóbbá tegyük az egész államapparátust, a népbiztossági és az önálló elszámolás alapján dolgozó apparátust egyaránt, az egész szövetkezeti apparátust és az egész áruelosztó hálózatot a legalsó szervektől a legfelsőkig.

Harmadszor, erélyes harcot kell indítanunk a vezető szerveinkben és a mindennapi életben az utóbbi időben megfigyelhető mindenféle pazarlás ellen, a népvagyon és az állami tartalékok bűnös kezelése ellen. Nálunk most valósággal tobzódnak a különféle ünnepségekben, díszülésekben, jubileumokban, emlékmű leleplezésekben stb. Tíz- meg százezer rubelokat tékozolnak el ilyen „ügyekre”. A különféle jubilánsoknak és ünnepségkedvelőknek se szeri, se száma, a hathónapos, egyéves, kétéves stb. jubileumok megünneplésére olyan mindent elsöprő a készség, hogy csakugyan tízmilliók kellenek ahhoz, hogy kielégítsék a keresletet. Elvtársak, véget kell vetni ennek a kommunistákhoz nem méltó zabolátlanságnak. Meg kell végre érteni, hogy amikor vállunkra nagy súlyként nehezednek iparunk szükségletei és amikor tudjuk, hogy rengeteg a munkanélküli és rengeteg az elhagyott gyermek, akkor nem engedhetjük meg és nincs jogunk megengedni a pazarlásnak ezt a tivornyáját és bacchanáliáját.

Rendkívül figyelemreméltó jelenség az, hogy a pártonkívüliek néha takarékosabban bánnak államunk pénzével, mint a párttagok. A kommunista ilyen esetekben bátrabb és határozottabb. Könnyűszerrel megteszi, hogy egy sereg alkalmazottnak segélyt adjon, amelyet elnevez jutaléknak, holott ott szó sincs jutalékról. Nem okoz neki nagy fejtörést, hogy áthágja, megkerülje, megszegje a törvényt. A pártonkívüli bizony óvatosabb és tartózkodóbb. Ennek talán az a magyarázata, hogy a kommunista a törvényt, az államot és más efféle dolgokat néha családi ügynek tekinti. (Derültség.) Éppen ezért némelyik kommunistának néha nem kerül nagy fáradságába, hogy mint a disznó (bocsánat, elvtársak, a kifejezésért), beletúrjon az állam veteményesébe és összeharácsoljon ott valamit, vagy bőkezű legyen az állam zsebéből. (Derültség.) Véget kell vetni, elvtársak, ennek a lehetetlen állapotnak. Erélyes harcot kell indítanunk a vezető szerveinkben és a mindennapi életben tapasztalható szertelenség és tékozlás ellen, ha valóban meg akarjuk óvni felhalmozásunkat iparunk szükségletei számára.

Negyedszer, rendszeres harcot kell folytatnunk az államunk szerveiben, a szövetkezetekben, a szakszervezetekben stb. előforduló tolvajlás ellen, az úgynevezett „vidám” tolvajlás ellen. Van szemérmetes, titkos tolvajlás, és van, mint sajtónkban mondani szokás, merész, „vidám” tolvajlás. Nemrégiben olvastam a ,,Komszomolszkaja Pravdá”-ban Okunyev tárcáját a „vidám” tolvajlásról. Volt eszerint egy afféle ficsúr, egy bajuszkás fiatalember, aki vidáman lopott egyik intézményünkben, rendszeresen, fáradhatatlanul és mindig sikeresen lopott. Itt nem annyira a tolvaj, mint inkább az a tény figyelemreméltó, hogy környezetében tudtak a tolvajról, de nemcsak nem harcoltak ellene, hanem ellenkezőleg, majd hogy nem készek voltak vállon veregetni és megdicsérni ügyességéért, s ennek folytán a tolvaj afféle hőssé vált a közönség szemében. Ez itt a figyelemreméltó és ez a legveszélyesebb, elvtársak. Amikor elfognak egy kémet vagy hazaárulót, a közönség felháborodása nem ismer határt, főbelövést követelnek. Mikor azonban egy tolvaj ott garázdálkodik mindenki szeme láttára, lopkodja az állam vagyonát, a környezete arra szorítkozik, hogy jóindulatúan mosolyog rajta és vállon veregeti. Pedig világos, hogy a tolvaj, aki a nép vagyonát lopkodja és a népgazdaság érdekeit ássa alá, ugyanolyan kém és áruló, ha ugyan nem rosszabb. Ezt a jómadarat, a bajuszkás ficsúrt, végülis természetesen letartóztatták. De mit ér egyetlen „vidám” tolvaj letartóztatása? Ilyen tolvajok százával és ezrével vannak nálunk. Nem lehet mindet nyakoncsípni a GPU segítségével. Más, hathatósabb és komolyabb rendszabályra van itt szükség. Ez pedig abban áll, hogy az ilyen tolvajok körül, a környezetükben, meg kell teremteni az általános erkölcsi bojkott, az általános gyűlölet légkörét. Abban áll, hogy olyan kampányt indítsunk és olyan erkölcsi légkört teremtsünk a munkások és a parasztok között, amely kizárja a tolvajlás lehetőségét, amely lehetetlenné teszi a népvagyon tolvajainak és fosztogatóinak, a „vidám” és a „bús” tolvajoknak életet és létezését. Harc a tolvajlás ellen, mint egyik eszköz a felhalmozásnak a sikkasztástól való megóvására — ez a feladat.

Végül, hadjáratot kell indítanunk az üzemi lógások felszámolásáért, a munka termelékenységének emeléséért, a munkafegyelem megszilárdításáért üzemeinkben. Tíz- meg százezer munkanap esik ki iparunk termeléséből a lógások miatt. Százezrek és milliók mennek emiatt veszendőbe iparunk, nehéziparunk rovására. Nem tudjuk fejleszteni iparunkat, nem tudjuk emelni a munkabért, ha nem szűnnek meg a lógások, ha a munka termelékenysége egy szinten megreked. Meg kell magyaráznunk a munkásoknak, különösen azoknak, akik nem régen kerültek be a gyárakba, hogy ha mulasztanak és nem emelik a munka termelékenységét, a közügy rovására, az egész munkásosztály rovására, iparunk rovására cselekszenek. Harc a lógások ellen, harc a munka termelékenységének emeléséért iparunk érdekében, az egész munkásosztály érdekében — ez a feladat.

Ezek azok az utak és módok, amelyek szükségesek ahhoz, hogy megóvjuk felhalmozásunkat és tartalékainkat a szétforgácsolástól, a lopástól, hogy ezt a felhalmozást és ezeket a tartalékokat országunk iparosításának szükségleteire fordítsuk.

V
Meg kell teremteni az ipar építőinek kádereit

Beszéltem az iparosítás irányvonaláról. Beszéltem az iparosítás fejlesztéséhez szükséges tartalékok felhalmozásának útjairól. Beszéltem végül arról, hogyan használjuk fel ésszerűen a felhalmozott eszközöket az ipar szükségleteire. Mindez azonban még nem elég, elvtársak. Ahhoz, hogy végrehajtsuk pártunknak az ország iparosítására vonatkozó utasítását, minden egyeben kívül még az is szükséges, hogy megteremtsük az új embereknek, az ipar új építőinek kádereit.

Semmilyen feladat, de különösen oly hatalmas feladat, mint országunk iparosítása, nem valósítható meg élő emberek nélkül, új emberek nélkül, új építő káderek nélkül. Régebben, a polgárháború időszakában, különösen parancsnoki káderekre, ezred- és brigádparancsnokokra, hadosztály- és hadtestparancsnokokra volt szükségünk a hadsereg megszervezéséhez és a hadviseléshez. Ezek nélkül a tömegekből kikerült és tehetségük révén kiemelkedett új parancsnoki káderek nélkül nem tudtuk volna felépíteni a hadsereget, nem tudtuk volna legyőzni nagyszámú ellenségünket. Ezek az új parancsnoki káderek mentették meg akkor hadseregünket és országunkat — természetesen a munkások és parasztok együttes támogatásával. De most az ipari építés időszakában élünk. A polgárháború frontjairól most áttérünk az ipar frontjára. Ennek megfelelően most új ipari parancsnoki káderekre van szükségünk, jó gyárigazgatókra, jó trösztvezetőkre, ügyes kereskedőkre, értelmes iparépítési tervezőkre. Most új ezred- és dandárparancsnokokat, hadosztály- és hadtestparancsnokokat kell kikovácsolnunk a gazdaság, az ipar számára. Ilyen emberek nélkül egy lépést sem tehetünk előre.

Ezért az a feladatunk, hogy megteremtsük az ipar építőinek nagyszámú kádereit a munkások és a szovjet értelmiség soraiból, annak a szovjet értelmiségnek a soraiból, amely sorsát a munkásosztály sorsához kötötte és velünk együtt építi gazdaságunk szocialista alapját.

Feladatunk az, hogy megteremtsük ezeket a kádereket, az élvonalba vigyük és messzemenően támogassuk őket.

Az utóbbi időben szokás lett nálunk, hogy a gazdasági szakembereket mint züllött embereket ostorozzák, gyakran pedig egyes negatív jelenségeket hajlandók általánosítani, a gazdasági szakemberek valamennyi káderére kiterjeszteni. Akárki, akinek kedve kerekedik, nemritkán megengedi magának, hogy rúgjon egyet a gazdasági szakembereken, hogy halálos bűnökkel vádolja őket. Elvtársak, ezzel a rossz szokással egyszersmindenkorra fel kell hagyni. Be kell látni, hogy a legjobb családban is akad torzszülött. Be kell látni, hogy országunk iparosítása és az új ipari építő káderek kiemelése nem a gazdasági szakemberek ostorozását követeli meg, hanem ellenkezőleg — azt, hogy iparunk építésében minden erőnkből támogassuk őket. A gazdasági szakembereket a bizalom és a támogatás légkörével körülvenni, segíteni őket az új emberek, az ipar építőinek nevelésében, az ipar építőjének hivatását a szocialista építés megtisztelő hivatásává tenni — ebben az irányban kell most pártszervezeteinknek dolgozniok.

VI
Fokoznunk kell a munkásosztály aktivitását

Ezek azok a legközelebbi feladatok, amelyek az ország iparosításának politikájával kapcsolatban előttünk állanak.

Megvalósíthatók-e ezek a feladatok a munkásosztály közvetlen segítsége, közvetlen támogatása nélkül? Nem, nem valósíthatók meg. Fejleszteni iparunkat, emelni termelékenységét, megteremteni az ipar építőinek új kádereit, helyesen folytatni a szocialista felhalmozást, a felhalmozott eszközöket az ipar szükségleteire ésszerűen felhasználni, bevezetni a legszigorúbb takarékosságot, megjavítani az államapparátust, olcsóvá és becsületessé tenni, megtisztítani attól a mocsoktól és szennytől, ami építésünk időszakában rátapadt, rendszeres harcot folytatni az állami vagyon fosztogatói és pazarlói ellen — ezek olyan feladatok, amelyekkel egyetlen párt sem tud megbirkózni a munkásosztály milliós tömegeinek közvetlen és rendszeres támogatása nélkül. Ezért az a feladatunk, hogy a pártonkívüli munkások milliós tömegeit bevonjuk egész építőmunkánkba. Minden egyes munkásnak, minden egyes becsületes parasztnak segítenie kell a pártot és a kormányt a takarékosság megvalósításában, az állami tartalékok fosztogatása és szétforgácsolása elleni harcban, a tolvajok és csalók elkergetésében, bármilyen álarc mögé bújjanak is ezek, államapparátusunk meggyógyításában és olcsóbbításában. A termelési értekezletek ebben a tekintetben felbecsülhetetlen szolgálatot tehetnének. A termelési értekezletek egy időben nagyon elterjedtek voltak nálunk. Most valahogy nem hallani róluk. Ez nagy hiba, elvtársak. Minden áron fel kell élénkíteni a termelési értekezleteket. A termelési értekezleteken nemcsak kis kérdéseket, mondjuk egészségügyi kérdéseket kell felvetni. A termelési értekezletek programját ki kell szélesíteni és tartalmasabbá kell tenni. A termelési értekezletek napirendjére ki kell tűzni az ipari építés alapvető kérdéseit. Csak ezen az úton lehet majd fokozni a munkásosztály milliós tömegeinek aktivitását és csak így lehet őket az ipar építésének tudatos résztvevőivé tenni.

VII
Szilárdítsuk meg a munkások és a parasztok szövetségét

A munkásosztály aktivitásának fokozásáról szólva, nem szabad megfeledkezni a parasztságról sem. Lenin arra tanított minket, hogy a munkásosztály és a parasztság szövetsége a proletariátus diktatúrájának alapelve. Ezt nem szabad elfelejtenünk. Az ipar fejlesztése, a szocialista felhalmozás, a rendszeres takarékosság — mindezek olyan feladatok, amelyek megoldása nélkül nem tudjuk legyűrni a magántőkét és nem tudjuk felszámolni gazdasági életünk nehézségeit. De e feladatok egyike sem oldható meg a Szovjethatalom, a proletariátus diktatúrája nélkül. A proletariátus diktatúrája pedig a munkásosztály és a parasztság szövetségére támaszkodik. Ezért valamennyi feladatunk a levegőben fog lógni, ha aláássuk vagy gyengítjük a munkásosztály és a parasztság szövetségét.

Pártunkban vannak olyanok, akik a parasztság dolgozó tömegeit valami idegen testnek, az ipar kizsákmányolási tárgyának, iparunk valamiféle gyarmatának tekintik. Az ilyen emberek — veszedelmes emberek, elvtársak. A parasztság a munkásosztály számára nem lehet sem kizsákmányolás tárgya, sem gyarmat. A parasztgazdaság ugyanúgy piac az ipar számára, mint ahogy az ipar is piac a parasztgazdaság számára. De a parasztság számunkra nemcsak piac. A parasztság a munkásosztálynak még szövetségese is. Éppen ezért a parasztgazdaság fellendítése, a parasztság tömeges szövetkezeti tömörítése, a parasztság anyagi helyzetének javítása az az előfeltétel, amely nélkül iparunk valamennyire is komoly fejlődése nem biztosítható. És viszont — az ipar fejlődése, a mezőgazdasági gépek és traktorok gyártása, a parasztság tömeges ellátása iparcikkekkel az az előfeltétel, amely nélkül nem vihetjük előre mezőgazdaságunkat. Ez a munkásosztály és a parasztság szövetségének egyik legkomolyabb alapja. Ezért nem érthetünk egyet azokkal az elvtársakkal, akik unos-untalan azt követelik, hogy fokozzuk a parasztságra gyakorolt nyomást az adók mértéktelen emelésével, az iparcikkek árának emelésével stb. Nem érthetünk egyet velük, mert ezzel, bár maguk sem veszik észre, aláássák a munkásosztály és a parasztság szövetségét, megingatják a proletariátus diktatúráját. Csakhogy mi megszilárdítani, nem pedig aláásni akarjuk a munkásosztály és a parasztság szövetségét.

De mi a munkásosztálynak és a parasztságnak nem akármilyen szövetségéért szállunk síkra. Mi az olyan szövetség hívei vagyunk, amelyben a vezetőszerep a munkásosztályé. Miért? Mert a munkásosztály vezetőszerepe nélkül a munkások és a parasztok szövetségének rendszerében lehetetlen a dolgozó és kizsákmányolt tömegek győzelme a földbirtokosokon és tőkéseken. Tudom, hogy egyes elvtársak ezzel nem értenek egyet. Azt mondják: a szövetség — jó dolog, de minek még a munkásosztály vezetése is? Ezek az elvtársak mélységesen tévednek. Tévednek, mivel nem értik meg azt, hogy csak az a munkásparaszt szövetség győzhet, amelyet a legkipróbáltabb és legforradalmibb osztály, a munkásosztály vezet.

Miért szenvedett vereséget a parasztok felkelése Pugacsov és Sztyepan Razin idején? Miért nem tudták a parasztok akkor elűzni a földesurakat? Azért, mert akkor még nem volt és nem is lehetett olyan forradalmi vezetőjük, mint a munkásosztály. Miért végződött a francia forradalom a burzsoázia győzelmével és a korábban elűzött földesurak visszatérésével? Azért, mert a francia parasztoknak akkor még nem volt és nem is lehetett olyan forradalmi vezetőjük, mint a munkásosztály — a parasztságot akkor a burzsoá liberálisok vezették. A mi országunk a világ egyetlen országa, ahol a munkások és parasztok szövetsége győzelmet aratott a földesurakon és tőkéseken. S mivel magyarázható ez? Azzal, hogy országunkban a forradalmi mozgalom élén a harcokban kipróbált munkásosztály állott és áll. Mihelyt megrendítik a munkásosztály vezetőszerepének eszméjét, a munkások és parasztok szövetségéből kő kövön nem marad, a tőkések és a földesurak pedig visszatérnének régi fészkeikbe.

Ezért kell fenntartanunk és szilárdítanunk országunkban a munkásosztály és a parasztság szövetségét.

Ezért kell fenntartanunk és szilárdítanunk a munkásosztály vezetését e szövetség rendszerében.

VIII
Meg kell valósítani a pártonbelüli demokráciát

Beszéltem arról, hogy fokozni kell a munkásosztály aktivitását, arról, hogy a munkásosztály milliós tömegeit be kell vonnunk gazdaságunk építésébe, az ipar építésébe. De a munkásosztály aktivitásának fokozása — komoly és nagy dolog. Ahhoz, hogy a munkásosztály aktivitását fokozzuk, elsősorban magát a pártot kell aktivizálnunk. A pártnak magának kell keményen és határozottan rálépnie a pártonbelüli demokrácia útjára, pártszervezeteinknek az építési kérdések megvitatásába be kell vonniok a párt sorsát formáló széles párttömegeket. Enélkül beszélni sem érdemes a munkásosztály aktivizálásáról.

Ezt különösen azért hangsúlyozom, mert leningrádi szervezetünk nemrég olyan napokat élt át, amikor egyes vezetők csak mosolyogva tudtak beszélni a pártonbelüli demokráciáról. A pártkongresszus előtti, alatti és a közvetlenül a kongresszus után következő időszakra gondolok, amikor Leningrádban nem engedték meg a párt kollektíváinak gyűléseit, amikor a kollektívák egyes szervezői — ne vegyék zokon nyíltságomat — a rendőrfelügyelők szerepét játszották a kollektívákkal szemben, amikor a kollektíváknak megtiltották, hogy összejöjjenek. Éppen ezen bukott el az úgynevezett „új ellenzék”, Zinovjevvel az élén.

Ha Központi Bizottságunk tagjainak a leningrádi aktíva segítségével két hét leforgása alatt sikerült kiszorítani és elszigetelni az ellenzéket, amely a XIV. kongresszus határozatai ellen harcolt, ez csak azért történhetett, mert a kongresszus határozataival kapcsolatos felvilágosító kampány egybeesett azzal a demokratizmus iránti vonzalommal, amely megvolt, amely utat akart törni és végül utat is tört a leningrádi pártszervezetben. Szeretném, elvtársak, ha önök megszívlelnék ezt a friss tanulságot. Szeretném, hogy az elvtársak, megszívlelve ezt a tanulságot, becsületesen és erélyesen megvalósítsák a pártonbelüli demokráciát, fokozzák a párttömegek aktivitását, bevonják őket a szocialista építés legfontosabb kérdéseinek megvitatásába és meggyőzzék őket a Központi Bizottság áprilisi plénumán hozott határozatok helyességéről. Szeretném, hogy igenis meggyőzzék a párt tömegeit, mivel a meggyőzés módszere a munkásosztály soraiban végzett munkánk alapvető módszere.

A gazdasági helyzet és a párt politikája155

IX
Óvjuk meg a párt egységét

Egyes elvtársak azt hiszik, hogy a pártonbelüli demokrácia a frakciós csoportosulások szabadságát jelenti. Nos, ezt már nem írhatjuk alá, elvtársak! Mi nem így értelmezzük a pártonbelüli demokráciát. A pártonbelüli demokráciának és a frakciós csoportosulások szabadságának egymáshoz semmi köze nincs és nem is lehet.

Mi a pártonbelüli demokrácia? A pártonbelüli demokrácia a párttömegek aktivitásának fokozása és a párt egységének megszilárdítása, a pártonbelüli tudatos proletár fegyelem megszilárdítása.

És mi a frakciós csoportosulások szabadsága? A frakciós csoportosulások szabadsága a párt sorainak megbontása, a pártnak különálló központokra való szétforgácsolása, a párt gyengítése, a proletárdiktatúra gyengítése.

Mi köze lehet a kettőnek egymáshoz?

Pártunkban vannak olyanok, akiknek leghőbb vágya, hogy általános pártvita kezdődjék. Vannak olyanok, akik a pártot el sem tudják képzelni viták nélkül, akik a hivatásos vitatkozó címére tartanak igényt. Félre ezekkel a hivatásos vitatkozókkal! Most nem kiagyalt vitákra, nem arra van szükségünk, hogy pártunk vitarendező klubbá váljék, hanem arra, hogy építőmunkánkat általában és különösen az ipari építést fokozzuk, hogy harcos és tömör, egységes és oszthatatlan pártunkat, amely építőmunkánkat szilárdan és magabiztosan vezeti, erősítsük. Aki végnélküli vitákra törekszik, aki a frakciós csoportosulások szabadságát akarja — az aláássa a párt egységét, az aláaknázza pártunk erejét.

Mi volt erősségünk a múltban és mi az erősségünk ma? A helyes politika és soraink egysége. A helyes politikát kijelölte pártunk XIV. kongresszusa. Most az a feladatunk, hogy biztosítsuk soraink egységét, a pártkongresszus határozatait minden akadállyal szemben megvalósítani kész párt egységét.

Nagyjából ez az értelme azoknak a határozatoknak, melyeket pártunk Központi Bizottságának plénuma hozott.

X
Következtetések

Engedjék meg, hogy rátérjek a következtetésekre.

Először, előre kell vinnünk országunk iparát, mint a szocializmus alapját s mint olyan vezető erőt, amely az egész népgazdaságot előreviszi.

Másodszor, meg kell teremtenünk az ipar építőinek új kádereit, mint az iparosítás irányvonalának igazi és közvetlen megvalósítóit.

Harmadszor, meg kell gyorsítanunk szocialista felhalmozásunk ütemét, és tartalékokat kell felhalmoznunk iparunk szükségletei számára.

Negyedszer, gondoskodni kell a felhalmozott tartalékok helyes felhasználásáról és a legszigorúbb rendszeres takarékosságot kell bevezetni.

Ötödször, fokozni kell a munkásosztály aktivitását és be kell vonni a munkások milliós tömegeit a szocialista építésbe.

Hatodszor, meg kell szilárdítani a munkásosztály és a parasztság szövetségét és a munkásosztály vezetését ezen a szövetségen belül.

Hetedszer, fokozni kell a párttömegek aktivitását és meg kell valósítani a pártonbelüli demokráciát.

Nyolcadszor, óvnunk és erősítenünk kell pártunk egységét, soraink egybeforrottságát.

Képesek leszünk-e teljesíteni ezeket a feladatokat? Igen, képesek leszünk, ha akarjuk. Márpedig akarjuk, ezt mindenki látja. Igen, képesek leszünk, mert bolsevikok vagyunk, mert nem félünk a nehézségektől, hiszen a nehézségek azért vannak, hogy harcoljunk ellenük és leküzdjük őket. Igen, képesek leszünk, mert politikánk helyes és tudjuk, merre tartunk. És tántoríthatatlanul, magabiztosan megyünk előre a célhoz vezető úton, a szocialista építés győzelme felé vezető úton.

Elvtársak! Maroknyi csoport voltunk Leningrádban, 1917 februárjában, kilenc esztendővel ezelőtt. A régi párttagok emlékeznek arra, hogy mi, bolsevikok, akkoriban a Leningrádi Szovjet jelentéktelen kisebbsége voltunk. A régi bolsevikoknak emlékezniök kell arra, hogyan gúnyolódott rajtunk akkor a bolsevizmus nagyszámú ellensége. De mi mentünk előre, s egyik állást a másik után vettük be, mert politikánk helyes volt és tömör sorokban harcoltunk. Azután ez a kis erő hatalmas erővé növekedett. Szétvertük a burzsoáziát és megdöntöttük Kerenszkijt. Megszerveztük a Szovjetek hatalmát. Szétvertük Kolcsakot és Gyenyikint. Kikergettük országunkból az angol-francia és az amerikai erőszakoskodókat. Leküzdöttük a gazdasági bomlást. Végül, helyreállítottuk iparunkat és mezőgazdaságunkat. Most új feladat merült fel előttünk — országunk iparosításának feladata. A legkomolyabb nehézségek mögöttünk vannak. Kételkedhetünk-e abban, hogy ezzel az új feladattal, országunk iparosításának feladatával is megbirkózunk? Természetesen nem kételkedhetünk. Ellenkezőleg, most mindenünk megvan ahhoz, hogy leküzdjük a nehézségeket és végrehajtsuk azokat az új feladatokat, amelyeket pártunk XIV. kongresszusa elénk tűzött.

Ezért gondolom, elvtársak, hogy az új ipari fronton minden bizonnyal győznünk kell. (Viharos taps.)

„Leningradszkaja Pravda” 89. sz.
1926. április 18.

(idézet: – Sztálin Művei 8. kötet – című könyvből)

SaLa

Beszéd a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottsága VI. kibővített plénumának Francia Bizottságában

1926. március 6

Elvtársak! Sajnos, a francia ügyeket kevéssé ismerem. Ezért nem tudom ezt a kérdést olyan mértékben kimeríteni, amennyire itt szükséges. De azoknak a beszédeknek az alapján, amelyeket itt a Komintern Végrehajtó Bizottságának plénumán hallottam, mégis határozott vélemény alakult ki bennem a francia ügyekről és kötelességemnek tartom, hogy ezen az alapon néhány megjegyzést tegyek a bizottságban.

Itt több kérdéssel van dolgunk.

Az első kérdés — a politikai helyzet Franciaországban. Engem kissé aggaszt az a lelkinyugalom, amely áthatja az elvtársak beszédeit, amikor a mai franciaországi politikai helyzettel foglalkoznak. Ez azt a benyomást kelti, hogy Franciaországban a helyzet többé-kevésbé egyenletes, a dolgok általában se jól, se rosszul, de mennek; vannak ugyan bizonyos nehézségek, de ezek aligha vezetnek valamilyen válságra stb. Ez nem igaz, elvtársak. Nem mondhatom azt, hogy Franciaország a maga 23-as évének küszöbén áll, mindamellett azt hiszem, hogy válság felé tart. Ezt illetőleg mind a bizottság téziseit, mind egyes elvtársak észrevételeit helyesnek tartom.

Ez a válság sajátos válság, mert Franciaországban nincs munkanélküliség. A válságot mérsékli az, hogy Franciaország most aranyat kap Németországból. De ezek átmeneti jelenségek, előszöris azért, mert a német arany nem elég Franciaországnak a belső rések betömésére és angol és amerikai adósságainak kifizetésére, másodszor, mert a munkanélküliséget Franciaország sem kerülheti el. Amíg infláció van, amely serkenti a kivitelt, talán nem lesz munkanélküliség, de később, amikor a valuta megszilárdul és a nemzetközi adósságtörlesztések éreztetik hatásukat, Franciaország sem kerülheti el az ipar koncentrációját és a munkanélküliséget. Hogy Franciaország válság felé tart, annak legbiztosabb jele az a riadalom, amely Franciaország kormányköreiben uralkodik, az a miniszteri váltófutás, amely Franciaországban lejátszódik.

Sohasem szabad a válság fejlődését egyre fokozódó kudarcok emelkedő vonalaként elképzelni. Ilyen válság nem létezik. A forradalmi válság rendszerint cikcak formájában fejlődik: kisebb kudarc, aztán javul a helyzet, aztán egy komolyabb kudarc, aztán némi fellendülés stb. A cikcakból nem szabad arra következtetni, hogy a burzsoázia dolgai egyenesbe jutnak.

Ezért a lelkinyugalom itt veszélyes. Veszélyes, mert a válság gyorsabban fejlődhet ki, mint gondolják, és akkor a francia elvtársakat meglepetésszerűen érheti. Márpedig olyan párt, amelyet az események meglepetésszerűen érnek, nem tudja vezetni az eseményeket. Ezért az a véleményem, hogy a francia kommunista pártnak a forradalmi válság fokozatos növekedésére kell irányt vennie. És a francia pártnak úgy kell megszerveznie az agitáció és a propaganda ügyét, hogy a munkások elméjét és szívét erre a válságra előkészítse.

A második kérdés — a növekvő jobboldali veszély a párton belül. Véleményem szerint mind a francia kommunista párt körül, mind a párton belül már van a jobboldaliaknak egy elég tekintélyes harci csoportja, élén a pártból kizártakkal és ki nem zártakkal, amely állandóan gyötörni fogja a kommunista pártot. Az imént beszéltem Cremet-vel. Közölte azt az új tényt, hogy nemcsak a párt vonalán, hanem a szakszervezetek vonalán is vannak jobboldali csoportosulások, amelyek alattomban dolgoznak, helyenként pedig nyíltan támadják a kommunista párt forradalmi szárnyát. Ebben a tekintetben még Engler mai felszólalása is jellegzetes, és erre az elvtársaknak komoly figyelmet kell fordítaniok.

Növekvő válság idején a jobboldaliak mindig aktivizálódnak. Ez a forradalmi válság általános törvénye. A jobboldaliak aktivizálódnak, mert félnek a forradalmi válságtól és ezért készek mindenre, hogy visszahúzzák a pártot és ne engedjék kifejlődni a növekvő válságot. Ezért azt hiszem, hogy Franciaország kommunista pártjának soronlevő feladata, minthogy a pártnak új forradalmi kádereket kell kikovácsolnia és a tömegeket elő kell készítenie a válságra, az, hogy visszaverje a jobboldaliakat, hogy elszigetelje őket.

Kész-e erre Franciaország kommunista pártja?

Áttérek a harmadik kérdésre, a francia kommunista párt vezető csoportjában fennálló helyzetre. Olyan hangok hallatszanak, hogy a jobboldaliak elszigetelése érdekében a francia kommunista párt vezető csoportját meg kell szabadítani két elvtárstól, akik harcoltak ugyan a jobboldaliak ellen, de súlyos hibákat követtek el. Treint-re és Susanne Girault-ra gondolok. Nyíltan fogok beszélni, mivel az a legjobb, ha a dolgokat nevükön nevezzük.

Nem tudom, mennyire lesz célszerű, ha a jobboldaliak elleni támadást azzal kezdik, hogy eltávolítanak a vezető csoportból olyanokat, akik a jobboldaliak ellen harcolnak. Azt hittem, hogy ellenkezőleg, más javaslattal fognak jönni, például ilyenfélével: mivel a jobboldaliak elszemtelenedtek, mivel, amikor lapjukat, a „Bulletin Communiste”-ot megszüntették, olyan nyilatkozatot adtak ki, amely a párt arculcsapása, nem lehetne-e úgy eljárni, hogy a jobboldaliak közül egynéhányat politikailag leleplezünk, ha már nem zárjuk ki őket a pártból. Azt hittem, hogy így fogják feltenni a kérdést a jobboldali veszélyre való tekintettel. Azt hittem, éppen ilyen kijelentést fogok itt hallani. Ehelyett azt ajánlják nekünk, hogy a jobboldaliak elszigetelését két nem jobboldali elszigetelésével kezdjük meg. Hol itt a logika, elvtársak!

De itt ezzel a kérdéssel, a jobboldaliak elleni harc kérdésével, egybefonódik egy másik kérdés — a Franciaországi Kommunista Párt Politikai Bizottságában nincs egybeforrott többségi csoport. Kétségtelenül igaz, hogy a párt nem harcolhat sem a jobboldali csoport, sem az „ultrabaloldali” csoport ellen, ha a párt vezető csoportjában nincs olyan szilárd többség, amely egységes, amikor ütni kell. Ez kétségtelenül igaz. Szerintem ennek a csoportnak ki kell alakulnia, és talán már ki is alakult, vagy rövid időn belül ki fog alakulni olyan elvtársak körül, mint Semard, Cremet, Thorez, Monmousseau. Ha megteremtik ezt a csoportot, vagy létrehozzák úgyszólván az összedolgozást ezek között az általam említett elvtársak között egy vezető csoporton belül, ez azt jelenti, hogy összpontosítják az erőket a jobboldaliak elleni harcban. Önök nem törhetik le a jobboldaliakat, mivel a jobboldaliak erősödnek és nyilván van némi gyökerük Franciaország munkásosztályában, önök, mondom, nem törhetik le a jobboldaliakat, ha nem egyesítik a vezető csoporton belül az összes forradalmi kommunistákat, akik készek mindvégig következetesen harcolni a jobboldaliak ellen. Oktalan és ésszerűtlen dolog, ha azzal kezdik a jobboldaliak elleni harcot, hogy szétforgácsolják saját erőiket. Ha nem összpontosítják erőiket, magukat is gyengíthetik és a jobboldaliak elleni harcban is alul maradhatnak.

Meglehet persze, hogy a francia elvtársak nem tartják lehetségesnek minden erő összpontosítását, beleértve Treint-t és Susanne Girault-t is, meglehet, hogy ezt lehetetlennek tartják. Akkor pedig a francia elvtársak a Központi Bizottság plénumán vagy kongresszusukon változtassák meg megfelelőképpen Politikai Bizottságuk összetételét. Tegyék meg ezt ők maguk, a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottsága nélkül. Ehhez joguk van.

Mi, orosz elvtársak, csak nemrégiben, a XIV. pártkongresszuson, határozatot hoztunk arra vonatkozólag, hogy a szekcióknak lehetővé kell tenni, hogy önállóbban vezessék ügyeiket. Mi ezt úgy értjük, hogy hacsak lehetséges, el kell kerülni a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottságának közvetlen beavatkozását a szekciók ügyeibe, nevezetesen a Kommunista Internacionále szekciói vezető csoportjainak kialakításába. Ne kényszerítsenek hát bennünket, elvtársak, arra, hogy megszegjük a pártkongresszusunkon csak nemrégiben elfogadott határozatokat. Persze, vannak esetek, amikor szükség van megtorlásra egyes elvtársakkal szemben, de jelenleg ezt nem látom szükségesnek.

Ezért azt hiszem, bizottságunknak a következő feladatokat kell teljesítenie:

Először — adjon világos politikai határozatot a francia kérdésben, a jobboldaliak elleni erélyes harc jelszavával, rámutatva azokra a hibákra, amelyeket egyes elvtársak elkövettek.

Másodszor — tanácsolja a francia elvtársaknak, hogy e köré a jobboldaliak ellen kiélezett határozat köré tömörítsenek egy vezető csoportot a francia kommunista párt Központi Bizottságán belül, vagyis kötelezze e csoport tagjait, hogy szívvel-lélekkel, közös erővel hajtsák végre ezt a határozatot.

Harmadszor — tanácsolja a francia elvtársaknak, hogy gyakorlati munkájukban ne alkalmazzák szertelenül a lemetszés módszerét, a megtorlás módszerét.

A negyedik kérdés — a franciaországi munkások szakszervezeteinek kérdése. Az a benyomásom, hogy egyes francia elvtársak túlságosan könnyedén veszik ezt a kérdést. Elhiszem, hogy a Szakszervezeti Szövetség képviselői hibákat követtek el, de azt is elhiszem, hogy a francia kommunista párt Központi Bizottsága is követett el hibákat a Szövetséggel szemben. Egészen természetes Monmousseau elvtársnak az a kívánsága, hogy a párt kevesebbet gyámkodjon. Ez a dolgok természetéből következik, mivel két párhuzamos szervezet van: a párt és a Szakszervezeti Szövetség, és közöttük néha elkerülhetetlenek bizonyos súrlódások. Ez megvan nálunk, oroszoknál is, és ilyesmi előfordul minden kommunista pártban. De annál kevesebb lesz a súrlódás, minél kevesebbet fog a francia kommunista párt Központi Bizottsága a szakszervezetek minden apró-cseprő ügyébe beavatkozni. A szakszervezeteket azokon a kommunistákon keresztül kell vezetni, akik a szakszervezetekben állandó munkát végeznek, nempedig azok megkerülésével. Nálunk, az orosz pártban, voltak esetek, amikor túlzásba estünk a szakszervezetek vezetése terén. Pártunk levéltárában megtalálhatnák pártkongresszusainknak számos határozatát arról, hogy a párt ne gyámkodjék a szakszervezetek felett, hogy vezesse őket, ne pedig gyámkodjék felettük. Attól tartok, hogy a francia kommunista pártnak ebben a tekintetben, bocsássanak meg az elvtársak, szintén vannak némi bűnei a szakszervezetekkel szemben. Szerintem a párt a munkásosztály szervezetének legmagasabb formája és éppen ezért magasabb követelményeket kell támasztani vele szemben. Tehát elsősorban a Központi Bizottság hibáit kell felszámolni, hogy a szakszervezetekhez való viszony megjavuljon és megszilárduljon, s hogy Monmousseau elvtárs és más szakszervezeti funkcionáriusok abban az irányban dolgozhassanak, amelyre a kommunista párt szempontjából szükség van.

A párt nem fejlődhet tovább, különösen a Nyugaton fennálló viszonyok között, a párt nem erősödhet meg, ha nincs igen komoly támasza a szakszervezetekben és a szakszervezeti vezetők személyében. Csak az a párt tudja Nyugaton megnyerni a munkásosztály többségét, amely széleskörű kapcsolatot tud tartani a szakszervezetekkel és a szakszervezeti vezetőkkel és amely igazi proletár kapcsolatot tud velük teremteni. Az elvtársak maguk is tudják, hogy a munkásosztály többségének megnyerése nélkül nem lehet győzelemre számítani.

Mi következik tehát mindebből?

Az következik, hogy:

a) Franciaország válság felé tart;

b) a jobboldali elemek, akik megszimatolták ezt a válságot és félnek tőle, aktivizálódnak és igyekeznek visszafelé húzni a pártot;

c) a párt soronlevő feladata — a jobboldali veszély felszámolása, a jobboldaliak elszigetelése;

d) ahhoz, hogy a jobboldaliakat elszigetelhessék, a pártvezetőségben összpontosítani kell minden valóban kommunista vezetőt, aki képes mindvégig következetesen harcolni a jobboldaliak ellen;

e) ahhoz, hogy az erők összpontosítása meghozhassa a kívánt eredményeket a jobboldaliak elleni harcban és a munkásoknak a forradalmi válságra való előkészítésében, a vezető csoportnak a szakszervezetekre kell támaszkodnia és tudnia kell fenntartani a proletár kapcsolatot a szakszervezetekkel és a szakszervezeti vezetőkkel;

f) gyakorlati munkájukban ne alkalmazzák szertelenül a lemetszés módszerét, a megtorlás módszerét egyes elvtársakkal szemben, hanem főképpen a meggyőzés módszerét alkalmazzák.

Először e kötet orosznyelvű
kiadásában jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 8. kötet – című könyvből)

A nemzetközi kommunista nőnapra

– írta: J. V. Sztálin –

Forró üdvözletemet küldöm az egész világ munkásnőinek és dolgozó nőinek, akik a szocialista proletariátus körül egy dolgozó családban tömörülnek.

Teljes sikert kívánok nekik ahhoz, hogy:

1) a világ munkásai közötti nemzetközi kötelékeket erősítsék és a proletárforradalom győzelmét biztosítsák;

2) a dolgozó nők elmaradt rétegeit a burzsoázia szellemi és gazdasági rabsága alól felszabadítsák;

3) a parasztnőket a proletariátus — a forradalom vezére és a szocialista építés vezetője körül tömörítsék;

4) az elnyomott tömegek két, helyzetét tekintve még nem egyenlő részét olyan harcosok egységes hadseregévé kovácsolják, akik mindennemű jogegyenlőtlenség, mindennemű elnyomás megszüntetéséért, a proletariátus győzelméért, országunk új, szocialista társadalmának felépítéséért küzdenek.

Éljen a Nemzetközi Kommunista Nőnap!

I. Sztálin

„Pravda” 55. sz.
1926. március 7.

(idézet: – Sztálin Művei 8. kötet – című könyvből)

SaLa

A szocializmus országunkban lehetséges felépítéséről

Válasz Pokojev elvtársnak

Pokojev elvtárs!

Válaszom késett, és ezért elnézést kérek öntől és elvtársaitól.

Sajnos, Önök nem értették meg a XIV. kongresszuson felmerült nézeteltéréseinket. Egyáltalán nem arról van szó, hogy az ellenzék szerint még nem jutottunk el a szocializmusig, a kongresszus szerint pedig már elértük a szocializmust. Nem erről van szó. Pártunkban nem akad egyetlen ember sem, aki azt mondhatná, hogy már megvalósítottuk a szocializmust.

A vita a kongresszuson egyáltalán nem erről folyt. A vita a következő kérdés körül folyt. A kongresszus azt mondotta, hogy a munkásosztály a dolgozó parasztsággal szövetségben országunk tőkéseit megsemmisítheti és a szocialista társadalmat felépítheti, még ha nem jön is idejében segítségünkre a győztes nyugati forradalom. Az ellenzék viszont azt mondotta, hogy tőkéseinket megsemmisíteni és a szocialista társadalmat felépíteni nem tudjuk, amíg nem győztek a nyugati munkások. Nos, mivel pedig a nyugati forradalom győzelme kissé késik, nyilván semmi mást nem tehetünk, mint azt, hogy egyhelyben topogjunk. A kongresszus azt mondotta — mégpedig a Központi Bizottság beszámolójával kapcsolatos határozatában —, hogy az ellenzék e nézetei azt fejezik ki, hogy nem hisz saját tőkéseink legyőzésének lehetőségében.

Erről volt szó, kedves elvtársak.

Ez persze nem azt jelenti, hogy nekünk nincs szükségünk a nyugateurópai munkások segítségére. Tegyük fel, hogy a nyugateurópai munkások nem rokonszenveznének velünk és nem nyújtanának erkölcsi támogatást. Tegyük fel, hogy a nyugateurópai munkások nem akadályoznák meg tőkéseiket abban, hogy hadjáratot indítsanak köztársaságunk ellen. Mi következne ebből? Az, hogy a tőkések megtámadnának bennünket és gyökerében aláásnák építőmunkánkat, vagy talán teljesen szét is zúznának bennünket. Ha a tőkések nem tesznek ilyen kísérletet, azért nem tesznek, mert félnek, hogy ha megtámadják köztársaságunkat, a munkások hátba támadják őket. Ezt nevezzük forradalmunk támogatásának a nyugateurópai munkások részéről.

De a nyugati munkások támogatásától a nyugati forradalom győzelméig még nagyon nagy az út. A nyugati munkások támogatása nélkül aligha tudtunk volna helytállni a környező ellenséggel szemben. Jó, ha ez a támogatás később a Nyugat győzelmes forradalmába csap át. Akkor végleges lesz a szocializmus győzelme országunkban. De mi lesz, ha ez a támogatás nem csap át a forradalom győzelmébe a Nyugaton? Építhetjük-e és felépíthetjük-e a szocialista társadalmat e nyugati győzelem nélkül? A kongresszus azt felelte, hogy igen. Különben minek ragadtuk meg a hatalmat 1917 Októberében. Ha nem számítottunk arra, hogy tőkéseinket megsemmisítjük, mindenki azt mondhatná, hogy nem volt miért megragadni a hatalmat 1917 Októberében. Az ellenzék viszont azt mondja, hogy saját erőnkkel nem tudjuk megsemmisíteni tőkéseinket.

Ez a különbség köztünk és az ellenzék között.

A kongresszuson szó volt még a szocializmus végleges győzelméről. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy teljes biztosítékunk van a külföldi tőkések intervenciójával és azzal szemben, hogy ezek a tőkések országunk ellen indított fegyveres harc útján visszaállítsák országunkban a régi rendet. Meg tudjuk-e saját erőnkből teremteni ezt a biztosítékot, vagyis lehetetlenné tudjuk-e tenni a nemzetközi tőke katonai intervencióját? Nem, nem tudjuk. Ez az egész Nyugat proletárjaival közös ügyünk. A nemzetközi tőkét véglegesen csak a világ, vagy legalábbis a legfőbb európai országok munkásosztályának erőivel lehet véglegesen megfékezni. Itt már nem lehetünk meg a forradalom több európai országban kivívott győzelme nélkül — a szocializmus végleges győzelme enélkül lehetetlen.

Mi tehát a végkövetkeztetés?

Az, hogy a szocialista társadalmat fel tudjuk építeni saját erőinkkel a nyugati forradalom győzelme nélkül is, de országunk egymagában nem képes arra, hogy biztosítsa magát a nemzetközi tőke merényleteivel szemben — ehhez az szükséges, hogy a forradalom több nyugati országban győzzön. Más dolog a szocializmus országunkban való felépítésének lehetősége, és más dolog országunk biztosításának lehetősége a nemzetközi tőke merényleteivel szemben.

Az Ön és elvtársai hibája véleményem szerint abban áll, hogy még nem igazodtak el ebben a dologban és összetévesztették ezt a két kérdést.

Elvtársi üdvözlettel
I. Sztálin

P. S. Vegye elő talán a moszkvai „Bolsevik” 3. számát és olvassa el abban a cikkemet. Ez megkönnyítené önnek a dolgot.

I. Sztálin

1926. február 10.

Először e kötet orosznyelvű
kiadásában jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 8. kötet – című könyvből)

SaLa

A parasztságról mint a munkásosztály szövetségeséről

Válasz P. F. Boltnyev, V. I. Jefremov és V. I. Ivlev elvtársaknak

Bocsássanak meg, hogy késve válaszolok.

Beszédemben egyáltalán nem mondtam azt, hogy a parasztságra mint a munkásosztály szövetségesére a munkásosztálynak csak jelenleg van szüksége.

Nem mondottam, hogy ha majd a forradalom az európai országok egyikében győzött, a munkásosztály és a parasztság szövetsége feleslegessé válik Oroszországban. Azt hiszem, rosszul olvasták a moszkvai konferencián mondott beszédemet.

Ott csupán azt mondottam, hogy „a parasztság az egyetlen szövetséges, amely máris közvetlen segítséget nyújthat forradalmunknak”. Következik-e ebből az, hogy győzelmes európai forradalom után a parasztság feleslegessé válhat országunk munkásosztálya számára? Természetesen, nem következik.

Önök azt kérdezik: „De mi lesz, amikor bekövetkezik a világforradalom, amikor nem lesz szükség a negyedik szövetségesre — a parasztságra? Mi lesz akkor a nézetünk róla?”

Először, nem igaz, hogy a „világforradalom után” már nem lesz szükség a parasztságra. Nem igaz, mivel a „világforradalom után” gazdasági építőmunkánknak hétmérföldes léptekkel kell haladnia, a szocializmust pedig nem lehet a parasztság nélkül építeni, mint ahogy a parasztság sem tud a nyomorból kilábolni a proletariátus nélkül. Tehát a munkások és parasztok szövetsége a győzelmes nyugati forradalom után nem gyengül, hanem ellenkezőleg, minden bizonnyal erősödik.

Másodszor, a „világforradalom után”, amikor építőmunkánk százszorosára fokozódik, odáig fog fejlődni a dolog, hogy a munkások és a parasztok mint teljesen különböző gazdasági csoportok el fognak tűnni, a föld és a gyár dolgozóivá válnak, vagyis gazdasági helyzetük tekintetében egyenlősülnek. Ez pedig mit jelent? Ez azt jelenti, hogy a munkások és a parasztok szövetsége fokozatosan egybeolvadássá, teljes egyesüléssé, a volt munkásoknak és volt parasztoknak, majd egyszerűen a szocialista társadalom dolgozóinak egyetlen szocialista társadalmává fog válni.

Ez a nézetünk a parasztságról a „világforradalom győzelme után”.

Beszédemben nem arról van szó, hogy mi lesz a jövőben pártunk nézete a parasztságról, hanem arról, hogy a négy szövetséges közül melyik a munkásosztály legközvetlenebb szövetségese és legközvetlenebb segítője most, a mai helyzetben, amikor a kapitalisták Nyugaton kezdenek kissé felépülni.

Miért tettem fel beszédemben a kérdést éppen ebben a szellemben? Azért, mert pártunkban akadnak olyan emberek, akik ostobaságból és értelmetlenségből feltételezik, hogy a parasztság nekünk nem lehet szövetségesünk. Rossz-e vagy jó, hogy ilyen emberek vannak pártunkban — ez nem ide tartozik, de ilyen emberek vannak. Éppen ezek ellen intéztem beszédemet és ezért kellett bizonyítanom, hogy a mai helyzetben a parasztság a munkásosztály legközvetlenebb szövetségese, hogy azok az emberek, akik bizalmatlanságot hintenek el a parasztság iránt, ha maguk azt nem is fogják fel, tönkretehetik forradalmunk ügyét, vagyis tönkretehetik a munkások ügyét is, a parasztok ügyét is.

Erről van szó.

Azt hiszem, önök kissé megsértődtek azon, hogy a parasztságot nem nagyon erős szövetségesnek és nem olyan megbízható szövetségesnek mondom, amilyen a fejlett kapitalista országok proletariátusa. Látom, hogy ezen megsértődtek. De vajon nincs igazam? Vajon nem kell nyíltan megmondanom az igazságot? Vajon nem igaz az, hogy Kolcsak és Gyenyikin támadása idején a parasztság lépten-nyomon ingadozott, hol a munkások, hol a tábornokok felé? Vagy talán kevés paraszt, paraszt-önkéntes volt Gyenyikin és Kolcsak seregeiben?

Nem hibáztatom a parasztokat, mert ingadozásukat megmagyarázza az, hogy nem eléggé tudatosak. De nekem nyíltan meg kell mondanom az igazságot, ha kommunista vagyok. Erre tanított bennünket Lenin. Az igazság pedig az, hogy abban a nehéz pillanatban, amikor Kolcsak és Gyenyikin szorongatták a munkásokat, a parasztság mint a munkásosztály szövetségese nem mindig volt eléggé állhatatos és szilárd.

Jelenti-e ez azt, hogy legyinthetünk a parasztságra, ahogyan most egyes oktalan elvtársaink teszik, akik egyáltalán nem tartják a parasztságot a proletariátus szövetségesének? Nem, nem jelenti. Lemondani a parasztságról — bűn a munkások ellen és bűn a parasztok ellen. Mindent el fogunk követni azért, hogy tudatosabbá tegyük a parasztokat, hogy felvilágosítsuk őket, hogy közelebb hozzuk őket a munkásosztályhoz mint forradalmunk vezéréhez — és el fogjuk érni, hogy a parasztság a proletariátus egyre erősebb és egyre megbízhatóbb szövetségesévé válik országunkban.

Amikor pedig Nyugaton kitör a forradalom, akkor aztán a parasztság végkép megerősödik és országunk munkásosztályának egyik leghűségesebb szövetségesévé válik.

Így kell értelmezni a kommunisták viszonyát a parasztsághoz mint a munkásosztály szövetségeséhez.

1926. február 9.

Elvtársi üdvözlettel
I. Sztálin

Először e kötet orosznyelvű
kiadásában jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 8. kötet – című könyvből)

SaLa

Előszó „A leninizmus kérdései” c. gyűjtemény első kiadásához

Ennek a gyűjteménynek egyik fő része „A leninizmus alapjairól” c. brosúra. Ez a brosúra elsőízben majdnem két évvel ezelőtt, 1924 májusában jelent meg. Most, ebben a gyűjteményben, másodízben jelenik meg. Ez alatt a két év alatt sok víz folyt le: a pártban két vita zajlott le, számos brosúrát és vezérfonalat adtak ki a leninizmusról, napirendre kerültek a szocialista építés új gyakorlati kérdései. Érthető, hogy azokat az új kérdéseket, amelyek e két év alatt felmerültek, valamint a brosúra megjelenése után lezajlott viták eredményeit ez a brosúra nem vehette figyelembe. Az is érthető, hogy építésünk konkrét kérdéseit (új gazdasági politika, államkapitalizmus, a középparasztság kérdése stb.) ez a kis brosúra, amely „a leninizmus alapjainak vázlatos ismertetése” volt, nem világíthatta meg teljesen. Ezeket és az ezekhez hasonló kérdéseket csak a szerző későbbi brosúrái világíthatták meg („Az Októberi Forradalom és az orosz kommunisták taktikája”, „Az OK(b)P XIV. konferenciájának eredményeihez”, „Kérdések és feleletek” stb.), amelyek belekerültek ebbe a gyűjteménybe és szerves kapcsolatban vannak „A leninizmus alapjairól” c. korábbi brosúrában kifejtett alaptételekkel. Ez a körülmény teljes mértékben indokolttá teszi ennek a gyűjteménynek a megjelenését, amely ilyképpen egységes és összefüggő munka a leninizmus kérdéseiről.

A XIV. pártkongresszuson lezajlott legutóbbi vita összegezte a párt által a legutóbbi időszakban, a XIII. és XIV. kongresszus között eltelt időszakban végzett ideológiai és építő munka eredményeit. Ugyanakkor bizonyos mértékben felül is vizsgálta azokat a tételeket, amelyeket annak idején az „új ellenzék” felállított. Joggal kérdezhetik: mik ennek a felülvizsgálatnak az eredményei?

I. V. Sztálin. A leninizmus kérdéseihez.
Moszkva—Leningrád. 1926.

(idézet: – Sztálin Művei 8. kötet – című könyvből)

A leninizmus kérdéseihez

– írta: J. V. Sztálin –

A SzK(b)P leningrádi
szervezetének ajánlom
I. Sztálin

I

A leninizmus meghatározása

„A leninizmus alapjairól” című brosúrában a leninizmus ismert meghatározását adtam, amely, úgylátszik, polgárjogot nyert. Ez így szól:

„A leninizmus az imperializmus és a proletárforradalom korszakának marxizmusa. Pontosabban: a leninizmus a proletárforradalom elmélete és taktikája általában, a proletárdiktatúra elmélete és taktikája különösen”.

Helyes-e ez a meghatározás?

Azt hiszem, helyes. Helyes, előszöris azért, mert helyesen mutat rá a leninizmus történelmi gyökereire, amikor mint az imperializmus korszakának marxizmusát jellemzi, ellentétben Lenin egyes kritikusaival, akik helytelenül azt hiszik, hogy a leninizmus az imperialista háború után keletkezett. Helyes, másodszor azért, mert helyesen emeli ki a leninizmus nemzetközi jellegét, ellentétben a szociáldemokráciával, amely szerint a leninizmus csak az orosz nemzeti viszonyok között alkalmazható. Helyes, harmadszor azért, mert helyesen hangsúlyozza a leninizmus szerves összefüggését Marx tanításával, amikor a leninizmust mint az imperializmus korszakának marxizmusát jellemzi, ellentétben a leninizmus egyes kritikusaival, akik a leninizmust nem a marxizmus továbbfejlesztésének, hanem csak a marxizmus helyreállításának és az orosz viszonyokra való alkalmazásának tekintik.

Mindez, azt hinné az ember, nem szorul különösebb magyarázatra.

Mindamellett, mint kiderül, vannak pártunkban olyanok, akik szükségesnek tartják, hogy a leninizmust kissé máskép határozzák meg. így például Zinovjev úgy véli, hogy:

„A leninizmus az imperialista háborúk és a közvetlenül egy túlnyomóan paraszti többségű országban megkezdődött világforradalom korszakának marxizmusa.”

Mit jelenthetnek a Zinovjev által aláhúzott szavak? Mit jelent az, ha a leninizmus meghatározásába belefoglaljuk Oroszország elmaradottságát, paraszti jellegét?

Azt jelenti, hogy a leninizmust nemzetközi proletár tanításból az oroszországi sajátszerűség termékévé változtatjuk.

Azt jelenti, hogy Bauer és Kautsky kezére játszunk, akik tagadják azt, hogy a leninizmus más, fejlettebb kapitalizmusú országokra is alkalmazható.

Vitathatatlan, hogy a parasztkérdés Oroszország számára igen nagy jelentőségű, hogy országunk paraszti ország. De mi jelentősége lehet ennek a ténynek a leninizmus alapjainak jellemzése szempontjából? Talán a leninizmust csak Oroszország talaján és Oroszország számára dolgozták ki és nem az imperializmus talaján és az imperialista országok számára általában? Talán Lenin olyan műveinek, mint „Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka”, „Állam és forradalom”, „A proletárforradalom és a renegát Kautsky”, „«Baloldaliság» — a kommunizmus gyermekbetegsége” stb. csak Oroszország számára van jelentőségük és nem valamennyi imperialista ország számára általában? Talán a leninizmus nem minden ország forradalmi mozgalmának összesített tapasztalata? Talán a leninizmus elméletének és taktikájának alapjai nem alkalmasak, nem kötelezők minden ország proletárpártja számára? Talán nem volt igaza Leninnek, amikor azt mondta, hogy „a bolsevizmus alkalmas arra, hogy mindenki számára a taktika mintája legyen”? (XXIII. köt. 386. old.) Talán nem volt igaza Leninnek, amikor a „Szovjethatalom és a bolsevik elmélet és taktika alapjainak nemzetközi jelentőségéről” beszélt? (XXV. köt. 171—172. old.) Talán nem helyesek például Lenin következő szavai:

„Oroszországban a proletárdiktatúrának, országunk nagyfokú elmaradottsága és kispolgári jellege következtében, bizonyos sajátosságok tekintetében okvetlenül másmilyennek kell lennie, mint az előrehaladott országokban. De az alaperők — és a társadalmi gazdaság alapformái — Oroszországban ugyanazok, mint bármely kapitalista országban, úgyhogy ezek a sajátosságok csak arra vonatkozhatnak, ami nem a leglényegesebb” (XXIV. köt. 508. old.).

De ha mindez igaz, nem az következik-e ebből, hogy a leninizmus Zinovjev-féle meghatározását nem lehet helyesnek elismerni?

Hogyan egyeztethető össze a leninizmusnak ez a nemzetileg korlátozott meghatározása az internacionalizmussal?

II
A leninizmus lényege

„A leninizmus alapjairól” című brosúrában ezt mondom:

„Vannak, akik azt hiszik, hogy a leninizmusban a parasztkérdés a leglényegesebb, hogy a leninizmus kiindulópontja a parasztkérdés, a parasztság szerepének, jelentőségének kérdése. Ez teljesen helytelen. A leninizmus alapkérdése, kiindulópontja nem a parasztkérdés, hanem a proletárdiktatúra kérdése, e diktatúra kivívása feltételeinek, megszilárdítása feltételeinek kérdése. A parasztkérdés, mint a proletariátus szövetségesének a kérdése a hatalomért folytatott harcában, ebből a problémából következik”.

Helyes-e ez a tétel?

Azt hiszem, helyes. Ez a tétel teljes egészében a leninizmus meghatározásából következik. Valóban, ha a leninizmus a proletárforradalom elmélete és taktikája, a proletárforradalom fő tartalma pedig a proletárdiktatúra, akkor világos, hogy a leninizmus lényege a proletárdiktatúra kérdése, e kérdés kidolgozása, e kérdés megindokolása és konkretizálása.

Mindamellett Zinovjev nyilván nem ért egyet ezzel a tétellel. „Lenin emlékezete” c. cikkében ezt mondja:

„A parasztság szerepének kérdése, mint már mondottam, a bolsevizmus, a leninizmus alapkérdése”.

Zinovjevnek ez a tétele, mint látjuk, teljes egészében a leninizmusnak Zinovjev adta helytelen meghatározásából következik. Ezért ez a tétel éppolyan helytelen, mint amilyen helytelen a leninizmus zinovjevi meghatározása.

Helyes-e Leninnek az a tétele, hogy a proletariátus diktatúrája „a proletárforradalom legfőbb tartalma”? (XXIII. köt. 337. old.) Feltétlenül helyes. Helyes-e az a tétel, hogy a leninizmus a proletárforradalom elmélete és taktikája? Azt hiszem, helyes. De mi következik ebből? Ebből az következik, hogy a leninizmus alapkérdése, kiindulópontja, fundamentuma a proletárdiktatúra kérdése.

Talán nem igaz, hogy az imperializmus kérdését, az imperialista fejlődés ugrásszerű jellegének kérdését, a szocializmus egy országban való győzelmének kérdését, a proletariátus államának kérdését, ez állam szovjet formájának kérdését, a párt szerepének kérdését a proletárdiktatúra rendszerében, a szocialista építés útjainak kérdését — hogy mindezeket a kérdéseket éppen Lenin dolgozta ki? Talán nem igaz, hogy éppen ezek a kérdések alkotják a proletárdiktatúra eszméjének alapját, fundamentumát? Talán nem igaz, hogy ezeknek az alapkérdéseknek a kidolgozása nélkül elképzelhetetlen volna a parasztkérdés kidolgozása a proletárdiktatúra szempontjából?

Vitathatatlan, hogy Lenin kitűnően ismerte a parasztkérdést. Vitathatatlan, hogy a parasztkérdés, mint a proletariátus szövetségesének kérdése, igen nagy jelentőségű a proletariátus szempontjából és alkotórésze az alapkérdésnek, a proletárdiktatúra kérdésének. De vajon,nem világos, hogy ha a leninizmus előtt nem állna a proletárdiktatúra kérdése mint alapkérdés, akkor nem merülne fel a proletariátus szövetségesének ebből levezetett kérdése, a parasztkérdés sem? Vajon nem világos, hogy ha a leninizmus előtt nem állana mint gyakorlati kérdés a hatalom meghódításának, a proletariátus által való meghódításának kérdése, akkor nem merülne fel a parasztsággal való szövetség kérdése sem?

Lenin nem volna a legnagyobb proletárideológus — márpedig kétségkívül az —, egyszerű „parasztfilozófus” volna — aminek a külföldi irodalmi nyárspolgárok gyakran feltüntetik —, ha a parasztkérdést nem a proletárdiktatúra elméletének és taktikájának alapján, hanem ezt az alapot megkerülve, ettől az alaptól függetlenül dolgozta volna ki.

Két eset lehetséges:

vagy a parasztkérdés a leninizmus lényege s akkor a leninizmus nem alkalmas, nem kötelező a kapitalizmus tekintetében fejlett országok, a nemparaszti országok számára;

vagypedig a leninizmus lényege a proletárdiktatúra, s akkor a leninizmus a világ proletárjainak internacionális tanítása, amely alkalmas és kötelező kivétel nélkül minden országra, köztük a kapitalizmus tekintetében fejlett országokra is.

Itt választani kell.

III
A „permanens” forradalom kérdése

„A leninizmus alapjairól” című brosúra megítélése szerint a „permanens forradalom elmélete” a parasztság szerepe lebecsülésének „elmélete”. A brosúra ezt mondja:

„Lenin tehát a «permanens» forradalom hívei ellen nem a megszakítatlanság kérdése miatt hadakozott, hiszen Lenin maga is a megszakítás nélküli forradalom álláspontján állott, hanem mert lebecsülték a parasztságnak, a proletariátus hatalmas tartalékának szerepét”.

Az orosz „permanenseknek” ezt a jellemzését a legutóbbi időkig általánosan elismerték. Mindamellett, bár ez a jellemzés általában helyes, mégsem tekinthetjük kimerítőnek. Egyrészt az 1924-es vita, másrészt Lenin műveinek gondos elemzése megmutatta, hogy az orosz „permanensek” hibája nemcsak a parasztság szerepének lebecsülése volt, hanem az is, hogy lebecsülték a proletariátus erőit és képességeit arra, hogy a parasztságot magával vigye, hogy nem hittek a proletariátus hegemóniájának eszméjében.

Ezért „Az Októberi Forradalom és az orosz kommunisták taktikája” című brosúrámban (1924. december) kibővítettem ezt a jellemzést és másikkal, teljesebbel cseréltem fel. Ez a brosúra a következőket mondja:

„Eddig a «permanens forradalom» elméletének rendszerint csak egyik oldalát emelték ki — azt, hogy nem hisz a parasztmozgalomban rejlő forradalmi lehetőségekben. Ezt az egyik oldalt most, az igazság kedvéért, ki kell egészíteni a másik oldallal — azzal, hogy nem hisz Oroszország proletariátusának erejében és képességeiben”.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a leninizmus ellene volt vagy van az idézőjel nélküli permanens forradalom eszméjének, amelyet Marx a múlt század negyvenes éveiben proklamált. Ellenkezőleg. Lenin volt az egyetlen marxista, aki helyesen értette meg és fejtette ki a permanens forradalom eszméjét. Lenin e kérdésben abban különbözik a „permanensektől”, hogy a „permanensek” eltorzították a permanens forradalom marxi eszméjét, élettelen könyv-bölcsességgé változtatták, Lenin viszont az eszmét a maga eredeti értelmében fogta fel és forradalomelméletének egyik alapjává tette. Ne feledjük el, hogy a polgári-demokratikus forradalom szocialista forradalomba való átnövésének eszméje, amelyet Lenin már 1905-ben megfogalmazott, a permanens forradalom marxi elméletének egyik megtestesülési formája. Lenin már 1905-ben ezt írta erről:

„A demokratikus forradalomból mi rögtön megkezdjük az átmenetet, mégpedig teljesen erőnkhöz mérten, az öntudatos és szervezett proletariátus erejéhez mérten, megkezdjük az átmenetet a szocialista forradalomra. A megszakítás nélküli forradalom mellett vagyunk. Nem állunk meg félúton . . .

Anélkül, hogy kalandorságba esnénk, hogy vétenénk tudományos lelkiismeretünk ellen, hogy olcsó népszerűséget hajhásznánk, csak egyet mondhatunk és mondunk: minden erőnkkel segíteni fogunk az egész parasztságnak abban, hogy a demokratikus forradalmat megcsinálja, hogy mi, a proletariátus pártja, annál könnyebben térhessünk át a lehető leggyorsabban az új és magasabbrendű feladatra — a szocialista forradalomra” (VIII. köt. 186—187. old.).

Tizenhat évvel később pedig, mikor a proletariátus már hatalomra jutott, Lenin ezt írta erről a kérdésről:

„A Kautskyk, Hilferdingek, Martovok, Csernovok, Hillquitek, Longuet-k, MacDonaldok, Turatik és a «kétés-feles» marxizmus többi hősei nem tudták megérteni… a polgári-demokratikus és a proletár-szocialista forradalom közötti viszonyt. Az első átnő a másodikba. A második, menetközben, megoldja az elsőnek a kérdéseit. A második megszilárdítja az első művét. A harc és csakis a harc dönti el, mennyire sikerül a másodiknak túlnőnie az elsőn” (XXVII. köt. 26. old.).

Különösen az első idézetre hívom fel a figyelmet, amely Lenin „A szociáldemokrácia viszonya a parasztmozgalomhoz” című, 1905 szeptember 1-én közzétett cikkéből való. Ezt azért hangsúlyozom, hogy tudomásul vegyék azok, akik még mindig azt állítják, hogy Lenin a polgári-demokratikus forradalom szocialista forradalomba való átnövésének eszméjéhez, vagyis a permanens forradalom eszméjéhez az imperialista háború után jutott el. Ez az idézet eloszlat minden kétséget afelől, hogy ezek az emberek nagyon tévednek.

IV
A proletárforradalom és a proletárdiktatúra

Melyek a proletárforradalom jellegzetes, a polgári forradalomtól eltérő vonásai?

A proletárforradalom és a polgári forradalom közötti különbséget öt fő pontban lehetne összefoglalni.

1. A polgári forradalom rendszerint akkor kezdődik, amikor már megvannak a kapitalista rend többé-kevésbé kész formái, amelyek még a nyílt forradalom előtt jöttek létre és értek meg a feudális társadalom ölében, ezzel szemben a proletárforradalom kezdetén nincsenek vagy alig vannak meg a szocialista rend kész formái.

2. A polgári forradalom fő feladata az, hogy megragadja a hatalmat és összhangba hozza a már meglevő polgári gazdasággal, ezzel szemben a proletárforradalom fő feladata az, hogy miután a hatalmat megragadta, új, szocialista gazdaságot építsen fel.

3. A polgári forradalomnak rendszerint betetőzése a hatalom megragadása, ezzel szemben a proletárforradalomnak csak kezdete a hatalom megragadása, s a proletárforradalom a hatalmat emelőnek használja fel a régi gazdaság átépítésére és az új gazdaság megszervezésére.

4. A polgári forradalom arra szorítkozik, hogy az egyik hatalmon levő kizsákmányoló csoportot egy másik kizsákmányoló csoporttal váltja fel, s ezért nincs szüksége a régi államgépezet szétzúzására, ezzel szemben a proletárforradalom mindenféle és fajta kizsákmányoló csoportot kivet a hatalomból, és az összes dolgozók és kizsákmányoltak vezérét, a proletárok osztályát, juttatja hatalomra, s ezért a régi államgépezetet szükségképpen össze kell törnie és újjal kell felváltania.

5. A polgári forradalom nem tömörítheti a burzsoázia köré valamelyest hosszabb időre a dolgozó és kizsákmányolt tömegek millióit éppen azért, mert ezek dolgozók és kizsákmányoltak, ezzel szemben a proletárforradalom őket éppen mint dolgozókat és kizsákmányoltakat a proletariátussal tartós szövetségbe fűzheti és kell is hogy fűzze, ha teljesíteni akarja azt a fő feladatát, amely abban áll, hogy a proletariátus hatalmát megszilárdítsa és az új, szocialista gazdaságot felépítse.

Íme, Leninnek néhány erre vonatkozó alaptétele:

„A polgári forradalom és a szocialista forradalom között az egyik legfőbb különbség az — mondja Lenin —, hogy a feudalizmusból kisarjadó polgári forradalom számára a régi rend méhében fokozatosan létrejönnek új gazdasági szervezetek, amelyek fokozatosan megváltoztatják a feudális társadalom minden oldalát. A polgári forradalom előtt csak egy feladat áll: elsöpörni, félredobni, összetörni a régi társadalom minden béklyóját. Minden polgári forradalom, amely ezt a feladatot teljesíti, ezzel teljesíti mindazt, amit elvárnak tőle: elősegíti a kapitalizmus növekedését.

Egészen más helyzetben van a szocialista forradalom. Minél elmaradottabb az ország, amelynek, a történelem cikcakjai folytán, meg kellett kezdenie a szocialista forradalmat, annál nehezebb számára az áttérés a régi kapitalista viszonyokról a szocialista viszonyokra. Itt a rombolás feladataihoz új, hallatlanul nehéz feladatok, szervezési feladatok járulnak” (XXII. köt. 315. old.).

„Ha az orosz forradalom népi alkotóereje — folytatja Lenin —, amely kijárta az 1905-ös nagy próba iskoláját, nem hozta volna létre már 1917 februárjában a Szovjeteket, akkor azok októberben semmiesetre sem ragadhatták volna meg a hatalmat, mert a siker csak attól függött, hogy vannak-e már a milliókat átfogó mozgalomnak kész szervezeti formái. Ezt a kész formát a Szovjetek jelentették és ezért várt ránk politikai téren a ragyogó sikereknek az a sorozata, az a szakadatlan diadalmenet, amelyet átéltünk, mert a politikai hatalom új formája készen állt s nekünk csak azt kellett tennünk, hogy néhány dekrétummal átváltoztassuk a Szovjetek hatalmát abból az embrionális állapotból, amelyben a forradalom első hónapjaiban volt, az Orosz Államban megszilárdult, törvényesen elismert formává: az Oroszországi Szovjet Köztársasággá” (XXII. köt. 315. old.).

„Még két hallatlanul nehéz feladat maradt hátra — mondja Lenin —, amelyek megoldása semmiképp sem lehetett olyan diadalmenet, amilyenben forradalmunk az első hónapokban haladt” (ugyanott, 315. old.).

„Először, ezek a belső szervezés feladatai voltak, amelyek minden szocialista forradalom előtt állanak. A szocialista forradalom éppen abban különbözik a polgáritól, hogy az utóbbi esetben megvannak a kapitalista viszonyok kész formái, ellenben a Szovjethatalom, a proletárhatalom ilyen kész viszonyokat nem kap, hacsak nem számítjuk a kapitalizmus legfejlettebb formáit, amelyek, lényegében, csak az ipar keskeny felső rétegére terjedtek ki és még igen kevéssé érintették a mezőgazdaságot. A nyilvántartás megszervezése, a legnagyobb üzemek ellenőrzése, az egész államgazdasági gépezet átváltoztatása egyetlen hatalmas géppé, olyan gazdasági szervezetté, amely úgy működik, hogy az emberek százmillióit egy terv vezesse, ez az a gigászi szervezési feladat, amely váltunkra nehezedett. A mostani munkaviszonyok mellett ez a feladat sehogy sem tűrte azt a «hurrá» megoldást, amellyel a polgárháború feladatait sikerült megoldanunk” (ugyanott, 316. old.).

„A második gigászi nehézség… — a nemzetközi kérdés. Ha olyan könnyen elbántunk Kerenszkij bandáival, ha olyan könnyen teremtettük meg a hatalmat, ha minden nehézség nélkül megkaptuk a föld szocializálásáról, a munkásellenőrzésről szóló rendeletet — ha mindezt olyan könnyen kaptuk meg, ez csak azért volt lehetséges, mert a szerencsésen alakult viszonyok egy rövid pillanatra fedeztek bennünket a nemzetközi imperializmussal szemben. A nemzetközi imperializmus, tőkéje egész hatalmával, magas szervezettségű haditechnikájával, mely a nemzetközi tőke igazi ereje, igazi erődje, semmiesetre, semmi körülmények között sem férhetett meg a Szovjet Köztársasággal sem objektív helyzeténél fogva, sem a benne megtestesült kapitalista osztály gazdasági érdekeinél fogva — nem férhetett meg vele a kereskedelmi kapcsolatok, a nemzetközi pénzügyi összeköttetések következtében. Itt az összeütközés elkerülhetetlen. Ez az orosz forradalom egyik óriási nehézsége, óriási történelmi problémája: nemzetközi feladatokat kell megoldania, nemzetközi forradalmat kell előidéznie” (XXII. köt. 317. old.).

Ez a proletárforradalom belső jellege és legmélyebb értelme.

Véghez lehet-e vinni a régi, polgári rend ilyen gyökeres átalakítását erőszakos forradalom nélkül, proletárdiktatúra nélkül?

Világos, hogy nem lehet. Aki azt hiszi, hogy ilyen forradalmat békésen lehet véghezvinni, a burzsoázia uralmához alkalmazott polgári demokrácia keretében, annak vagy elment az esze és nincsenek többé normális emberi fogalmai, vagy durván és nyíltan megtagadja a proletárforradalmat.

Ezt a tételt annál nagyobb erővel és annál határozottabban kell hangsúlyozni, mert olyan proletárforradalommal van dolgunk, mely egyelőre egy országban győzött, egy ellenséges kapitalista országoktól körülvett országban, melynek burzsoáziáját a nemzetközi tőke okvetlenül támogatja.

Ezért mondja Lenin, hogy:

„Az elnyomott osztály felszabadítása nemcsak hogy erőszakos forradalom nélkül lehetetlen, hanem lehetetlen annak az államhatalmi gépezetnek megsemmisítése nélkül is, amelyet az uralkodóosztály teremtett” (XXI. köt. 373. old.).

„«Hadd nyilatkozzék a lakosság többsége előbb, még akkor, amikor fennáll a magántulajdon, vagyis még fennáll a tőke hatalma és járma, a proletariátus pártja mellett — a pártnak csak akkor lehet és kell a hatalmat megragadnia» — ezt mondják a kispolgári demokraták, valójában a burzsoázia szolgái, akik «szocialisláknak» nevezik magukat”* (XXIV. köt. 647. old.).

„«Hadd döntse meg előbb a forradalmi proletariátus a burzsoáziát, törje össze a tőke jármát, zúzza szét a burzsoá államgépezetet — és akkor a proletariátus, miután kivívta a győzelmet, gyorsan megnyerheti a dolgozó nem-proletár tömegek többségének rokonszenvét és támogatását azzal, hogy a kizsákmányolok rovására kielégíti őket» — ezt mondjuk mi” (ugyanott).

„A proletariátusnak — folytatja Lenin —, hogy megnyerje a lakosság többségét, először, meg kell döntenie a burzsoáziát s kezébe kell ragadnia az államhatalmat; másodszor, meg kell teremtenie a Szovjethatalmat, ízzé- porrá zúzva a régi államgépezetet, amivel egyszerre aláássa a burzsoázia és a kispolgári megalkuvók uralmát, tekintélyét, befolyását a nem-proletár dolgozó tömegek körében. Harmadszor, teljesen meg kell semmisítenie a burzsoázia és a kispolgári megalkuvók befolyását a nem-proletár dolgozó tömegek többsége körében azzal, hogy gazdasági szükségleteiket forradalmi úton kielégíti a kizsákmányolók rovására” (ugyanott, 641. old.).

Ezek a proletárforradalom jellemző ismérvei.

Melyek, ezzel kapcsolatban, a proletárdiktatúra alapvonásai, ha elismertük, hogy a proletárforradalom legfőbb tartalma a proletárdiktatúra?

A proletárdiktatúra legáltalánosabb lenini meghatározása a következő:

„A proletárdiktatúra nem befejezése az osztályharcnak, hanem folytatása új formákban. A proletárdiktatúra a győztes és a politikai hatalmat saját kezébe vevő proletariátus osztályharca a legyőzött, de meg nem semmisített, el nem tűnt, ellenállását továbbra is folytató, ellenállását fokozó burzsoázia ellen” (XXIV. köt. 311. old.).

Azoknak, akik a proletárdiktatúrát összetévesztik az „általános népi”, „általános választásokból származó” hatalommal, a „nem-osztály” hatalommal, Lenin ezt mondja:

„Az az osztály, amely a politikai hatalmat kezébe vette, ezt annak tudatában tette, hogy egyedül veszi a kezébe. Ez benne van a proletárdiktatúra fogalmában. Ennek a fogalomnak csak akkor van értelme, ha az egy osztály tudja, hogy egyedül veszi kezébe a politikai hatalmat, és nem ámítja sem önmagát, sem másokat az «általános népi, általános választásokból származó, az egész nép által szentesített» hatalomról szóló beszédekkel” (XXYI. köt. 286. old.).

Ez azonban nem jelenti azt, hogy az egy osztály — a proletárosztály — hatalmának, amely osztály nem osztja és nem is oszthatja meg a hatalmat más osztályokkal, nincs szüksége céljai megvalósításához más osztályok dolgozó és kizsákmányolt tömegeinek segítségére és szövetségére. Ellenkezőleg. Ez a hatalom, az egy osztály hatalma, csak a proletárok osztálya és a kispolgári osztályok dolgozó tömegei, mindenekelőtt a dolgozó parasztság tömegei közti sajátos formájú szövetség révén erősíthető meg és vihető végig.

Mi ez a sajátos formájú szövetség, miben áll a szövetségnek ez a sajátos formája? Ez a más osztályokkal, nem-proletár osztályokkal való szövetség nincs-e egyáltalán ellentmondásban az egy osztály diktatúrájának eszméjével?

A szövetségnek ez a sajátos formája abban áll, hogy e szövetség vezető ereje a proletariátus. A szövetségnek ez a sajátos formája abban áll, hogy az állam vezetője, a proletárdiktatúra rendszerében a vezető — egy párt, a proletariátus pártja, a kommunisták pártja, amely nem osztja és nem oszthatja meg a vezetést más pártokkal.

Mint látjuk, az ellentmondás itt csak színleges, csak látszólagos.

„A proletárdiktatúra — mondja Lenin — sajátos formájú osztályszövetség a proletariátus, a dolgozók élcsapata és a dolgozók nagyszámú nem-proletár rétege (kispolgárság, kistulajdonosok, parasztság, értelmiség stb.) vagy azok többsége között — szövetség a tőke ellen, szövetség a tőke teljes megdöntésére, a burzsoázia ellenállásának és restaurációs törekvéseinek teljes elnyomására, a szocializmus végleges megteremtésére és megszilárdítására. Ez sajátos fajtájú szövetség, amely sajátos helyzetben, mégpedig egy ádáz polgárháború viszonyai között alakul ki, — a szocializmus tántoríthatatlan híveinek szövetsége ez a szocializmus ingadozó, néha «semleges» szövetségeseivel (ebben az esetben a szövetség harci egyezményből semlegességi egyezménnyé válik), gazdaságilag, politikailag, társadalmilag, szellemileg különböző osztályok közötti szövetség” (XXIV. köt. 311. old.).

Egyik instruktív előadásában Kamenyev, vitába szállva a proletárdiktatúra e felfogásával, ezt mondja:

„A diktatúra nem egyik osztálynak a másikkal kötött szövetsége.”

Azt hiszem, Kamenyev itt mindenekelőtt „Az Októberi Forradalom és az orosz kommunisták taktikája” című brosúrám egy helyére gondol, ahol ezt írtam:

„A proletariátus diktatúrája nem egyszerű kormányzó felső csoport, amelyet egy «tapasztalt stratéga» gondos keze «ügyesen» «kiválogatott» s amely «hozzáértően» a lakosságnak erre vagy arra a rétegére «támaszkodik». A proletariátus diktatúrája a proletariátus és a dolgozó paraszttömegek osztályszövetsége a tőke megdöntésére, a szocializmus végleges győzelmére, azzal a feltétellel, hogy e szövetség vezető ereje a proletariátus”.

Teljes egészében fenntartom a proletárdiktatúra e meghatározását, mert azt hiszem, hogy teljes egészében megegyezik Lenin imént idézett meghatározásával.

Állítom, hogy Kamenyev kijelentésének, mely szerint „a diktatúra nem egyik osztálynak a másikkal kötött szövetsége”, ebben a fenntartás nélküli formában, semmi köze sincs a proletárdiktatúra lenini elméletéhez.

Állítom, hogy így csak olyan emberek beszélhetnek, akik nem értették meg az összefogás eszméjének, a proletariátus és a parasztság közti szövetség eszméjének lényegét, akik nem értették meg, hogy mit jelent a proletariátus hegemóniája ebben a szövetségben.

Így csak azok beszélhetnek, akik nem értették meg ezt a lenini tételt:

„Csakis a parasztsággal való megegyezés mentheti meg a szocialista forradalmat Oroszországban, amíg a forradalom más országokban be nem következett” (XXVI. köt. 238. old.).

Így csak azok beszélhetnek, akik nem értették meg Leninnek ezt a tételét:

„A diktatúra legfőbb elve — a proletariátus és a parasztság szövetségének fenntartása, hogy a proletariátus megtarthassa a vezetőszerepet és az államhatalmat” (ugyanott, 460. old.).

Lenin, kiemelve a diktatúra egyik legfőbb célját, a kizsákmányolók elnyomását, ezt mondja:

„A diktatúra tudományos fogalma nem jelent egyebet, mint semmi által nem korlátozott, semmiféle törvény, semmiféle abszolút szabály által nem akadályozott, közvetlenül erőszakra támaszkodó hatalmat” (XXV. köt. 441. old.).

„A diktatúra — vegyék ezt egyszersmindenkorra tudomásul, kadét urak — korlátlan hatalmat, erőre, nempedig törvényre támaszkodó hatalmat jelent. Polgárháború idején minden győztes hatalom csak diktatúra lehet” (XXV. köt. 436. old.).

De az erőszakkal persze nem merül ki a proletárdiktatúra, noha erőszak nélkül nincs diktatúra.

„A diktatúra — mondja Lenin — nemcsak erőszakot jelent — bár lehetetlen erőszak nélkül —, a diktatúra magasabb munkaszervezetet is jelent, mint amilyen a megelőző szervezet volt” (XXIV. köt. 305. old.).

„A proletárdiktatúra … nemcsak erőszak a kizsákmányolókkal szemben, sőt nem is legfőképpen erőszak. Ennek a forradalmi erőszaknak gazdasági alapja, életképességének és sikerének záloga az, hogy a proletariátus a társadalmi munkaszervezet magasabb típusát képviseli és valósítja meg, mint a kapitalizmus. Ez a lényeg. Ez a kommunizmus elkerülhetetlen teljes győzelmének erőforrása, záloga” (XXIV. köt. 335—336. old.).

„Legfőbb lényege (a diktatúra legfőbb lényege. — I. Szt.) a dolgozók vezető osztagának, élcsapatának, egyetlen vezetőjének, a proletariátusnak szervezettsége és fegyelmezettsége. Célja, hogy megteremtse a szocializmust, megszüntesse a társadalom osztályokra tagozódását, dolgozóvá tegye a társadalom minden tagját és gyökerében megszüntesse az ember ember által való kizsákmányolásának minden fajtáját. Ezt a célt nem lehet egycsapásra elérni, ez megkövetel egy meglehetősen hosszú átmeneti időszakot a kapitalizmus és a szocializmus között, egyrészt azért, mert a termelés átszervezése nehéz dolog, mert időbe telik, amíg az élet minden terén gyökeres változásokat hajthatunk végre, másrészt azért, mert a kispolgári és polgári gazdálkodás megszokottságának hatalmas erejét csak hosszú, kitartó harccal lehet leküzdeni. Éppen ezért beszél Marx a proletárdiktatúra egész időszakáról, mint a kapitalizmus és a szocializmus közötti átmeneti időszakról” (ugyanott, 314. old.).

Ezek a proletárdiktatúra jellemző vonásai.

Ebből következik a proletárdiktatúra három fő oldala:

1. A proletariátus hatalmának felhasználása a kizsákmányolok elnyomására, az ország védelmére, a más országok proletárjaihoz fűződő kapcsolatok megerősítésére, a forradalom minden országban való fejlesztésére és győzelmére.

2. A proletariátus hatalmának felhasználása arra, hogy a dolgozó és kizsákmányolt tömegeket végleg elszakítsuk a burzsoáziától, hogy a proletariátus és e tömegek szövetségét megerősítsük, hogy e tömegeket a szocialista építésbe bevonjuk, hogy e tömegeket a proletariátus államilag vezesse,

A leninizmus kérdéseihez33

3. A proletariátus hatalmának felhasználása a szocializmus megszervezésére, az osztályok felszámolására, az osztálynélküli társadalomba, a szocialista társadalomba való átmenetre.

A proletárdiktatúra mindhárom oldal egyesítése. Egyik oldalt sem lehet mint a proletárdiktatúra egyetlen jellegzetes ismérvét kiemelni, viszont ha csak egy is hiányzik ez ismérvek közül, a proletárdiktatúra a kapitalista környezet viszonyai között már nem diktatúra. Ezért e három oldal egyike sem mellőzhető a proletárdiktatúra fogalma meghamisításának veszélye nélkül. Csakis mindhárom oldal együttvéve adja a proletárdiktatúra teljes és kiforrott fogalmát.

A proletárdiktatúrának megvannak a maga időszakai, a maga sajátos formái, különféle munkamódszerei. A polgárháború időszakában különösen szembeszökő a diktatúra erőszakoldala. De ebből egyáltalán nem következik, hogy a polgárháború időszakában semmilyen építőmunka nem folyik. Építőmunka nélkül polgárháborút viselni lehetetlen. A szocializmus építésének időszakában viszont különösen szembeszökő a diktatúra békés, szervező, kulturális munkája, a forradalmi jogrend stb. De ebből megintcsak egyáltalán nem következik, hogy a diktatúra erőszakoldala fölöslegessé vált vagy fölöslegessé válhat az építés időszakában. Az elnyomás szervei, a hadsereg és egyéb szervezetek most, az építés idején, éppoly szükségesek, mint a polgárháború időszakában. E szervek nélkül lehetetlen a diktatúrának valamennyire is biztosított építőmunkája. Nem szabad elfelejteni, hogy egyelőre csak egy országban győzött a forradalom. Nem szabad elfelejteni, hogy amíg kapitalista környezet van, addig fenn fog állni az intervenció veszélye is, az ebből a veszélyből folyó minden következménnyel együtt.

V
A párt és a munkásosztály a proletárdiktatúra rendszerében

Fentebb beszéltem a proletárdiktatúráról történelmi kikerülhetetlensége szempontjából, osztálytartalma szempontjából, állami természete szempontjából, s végül azoknak a romboló és alkotó feladatoknak a szempontjából, amelyeket egy egész történelmi időszak folyamán, a kapitalizmusból a szocializmusba vezető átmeneti időszaknak nevezett időszak folyamán kell teljesítenie.

Most a proletárdiktatúráról a diktatúra szerkezete szempontjából, a diktatúra „mechanizmusa” szempontjából, azoknak a „hajtószíjaknak”, „emelőknek” és annak az „irányító erőnek” a szerepe és jelentősége szempontjából kell beszélnünk, amelyek összességükben a „proletárdiktatúra rendszerét” (Lenin) alkotják s amelyek segítségével a proletárdiktatúra mindennapos munkája végbemegy.

Melyek ezek a „hajtószíjak” vagy „emelők” a proletárdiktatúra rendszerében? Mi az az „irányító erő”? Miért van rájuk szükség?

Az emelők vagy hajtószíjak — a proletár- diktatúrának azok a tömegszervezetei, melyek segítsége nélkül a diktatúra megvalósítása lehetetlen.

Az irányító erő—a proletariátus élenjáró osztaga, a proletariátus élcsapata, mely a proletárdiktatúra legfőbb vezető ereje.

Ezekre a hajtószíjakra, emelőkre és erre az irányító erőre a proletariátusnak azért van szüksége, mert nélkülük a győzelemért vívott harcában fegyvertelen hadseregként állna a szervezett és felfegyverzett tőkével szemben. Ezekre a szervezetekre a proletariátusnak azért van szüksége, mert nélkülük múlhatatlanul vereséget szenvedne a burzsoázia megdöntéséért folyó harcában, a saját hatalma megszilárdításáért, a szocializmus építéséért folytatott harcában. E szervezetek rendszeres segítsége és az élcsapat irányító ereje azért szükséges, mert e feltételek nélkül lehetetlen a proletariátusnak némileg is tartós és erős diktatúrája.

Melyek ezek a szervezetek?

Először, a munkások szakszervezetei, elágazásaikkal a központban és a vidéken, számos termelési, kulturális, nevelő és egyéb szervezet formájában. Ezek valamennyi szakma munkásait egyesítik. A szakszervezet nem pártjellegű szervezet. A szakszervezeteket a nálunk uralkodó munkásosztály összességét magában foglaló szervezetnek lehet nevezni. A szakszervezetek a kommunizmus iskolái. A szakszervezetek kiválasztják soraikból a legjobb elemeket az igazgatás minden területén végzendő vezető munkára. A munkásosztályon belül létrehozzák a kapcsolatot a haladók és az elmaradottak között. Összekötik a munkástömegeket a munkásosztály élcsapatával.

Másodszor, a Szovjetek, számos elágazásukkal a központban és a vidéken, közigazgatási, gazdasági, katonai, kulturális és egyéb állami szervezetek formájában, valamint a dolgozók ama rengeteg önkéntes tömegegyesülete, amelyek ezeket az állami szervezeteket körülveszik és a lakossággal összekötik. A Szovjetek a város és a falu összes dolgozóinak tömegszervezetei. A Szovjetek nem pártjellegű szervezetek. A Szovjetek — a proletárdiktatúra közvetlen kifejezői. A Szovjeteken megy keresztül a diktatúra megszilárdítására és a szocializmus építésére irányuló minden és mindenféle intézkedés. A Szovjetek útján valósul meg a parasztság állami vezetése a proletariátus által. A Szovjetek kötik össze a dolgozók milliós tömegeit a proletariátus élcsapatával.

Harmadszor, a különféle szövetkezetek különféle elágazásaikkal. Ez a dolgozók tömegszervezete, nem pártjellegű szervezet, amely a dolgozókat mindenekelőtt mint fogyasztókat, s idővel mini termelőket is egyesíti (mezőgazdasági szövetkezet). Különös jelentőségre tesz szert a proletárdiktatúra megszilárdulása után, a széleskörű építés időszakában. Megkönnyíti a proletariátus élcsapatának kapcsolatát a parasztság tömegeivel és megteremti a lehetőségét annak, hogy a parasztságot bevonjuk a szocialista építés folyamatába.

Negyedszer, az ifjúsági szövetség. Ez a munkás- és parasztifjúság tömegszervezete, nem pártjellegű, de a párthoz tartozó szervezet. Feladata, hogy segítse a pártot az ifjú nemzedék szocialista szellemű nevelésében. Fiatal tartalékokat ad a proletariátus valamennyi többi tömegszervezetének az igazgatás minden területén. Az ifjúsági szövetség különös jelentőségre tett szert a proletárdiktatúra megszilárdulása után, a proletariátus széleskörű kulturális és nevelőmunkájának időszakában.

Végül, a proletariátus pártja, élcsapata. Ereje abban rejlik, hogy magábagyűjti a proletariátus legjobbjait, valamennyi tömegszervezetéből. Rendeltetése, hogy a proletariátus kivétel nélkül valamennyi tömegszervezetének munkáját összefogja és működésüket egy cél felé, a proletariátus felszabadításának célja felé irányítsa. Márpedig ezeknek a szervezeteknek összefogására és egy cél felé irányítására feltétlenül szükség van, mert enélkül lehetetlen a proletariátus harcának egysége, mert enélkül lehetetlen a proletártömegek vezetése a hatalomért folyó harcukban, a szocializmus építéséért folyó harcukban. De a proletariátus tömegszervezeteinek munkáját összefogni és irányítani csak a proletariátus élcsapata, pártja tudja. Csak a proletariátus pártja, a kommunisták pártja képes arra, hogy a proletárdiktatúra rendszerében a fő vezetőnek ezt a szerepét betöltse.

Miért?

„Először azért, mert a párt gyűjtőhelye a munkásosztály legjobb elemeinek, akiknek közvetlen kapcsolatuk van a proletariátus párton kívüli szervezeteivel s igen gyakran vezetik is ezeket a szervezeteket; másodszor, mert a párt, mint a munkásosztály legjobbjainak gyűjtőhelye, a legjobb iskola, amelyben a munkásosztály olyan vezetőit lehet kiképezni, akik osztályuk minden szervezeti formáját vezetni tudják; harmadszor, mert a párt, mint a munkásosztály vezetőinek legjobb iskolája, tapasztaltságánál és tekintélyénél fogva az egyetlen szervezet, mely a proletariátus harcának vezetését központosítani tudja és ilymódon a munkásosztály valamennyi és mindennemű párton kívüli szervezetét kisegítő szervekké és azokká a hajtószíjakká változtatja, amelyek a pártot az osztállyal összekötik” (lásd „A leninizmus alapjairól”).

A párt a proletárdiktatúra rendszerében a fő vezető erő.

„A párt a proletariátus osztály-egyesülésének legmagasabb formája” (Lenin).

Így tehát: a szakszervezet, mint a proletariátus tömegszervezete, mely a pártot az osztállyal köti össze, mindenekelőtt a termelés vonalán; a Szovjet, mint a dolgozók tömegszervezete, mely a pártot a dolgozókkal köti össze, mindenekelőtt állami vonalon; a szövetkezet, mint főképpen a parasztság tömegszervezete, mely a pártot a paraszttömegekkel köti össze, mindenekelőtt gazdasági vonalon, a parasztságnak a szocialista építésbe való bevonása vonalán; az ifjúsági szövetség, mint a munkás- és parasztifjúság tömegszervezete, melynek az a hivatása, hogy a proletariátus élcsapatának megkönnyítse az új nemzedék szocialista nevelését és a fiatal tartalékok kiképzését; s végül a párt, mint az a fő irányító erő a proletárdiktatúra rendszerében, amely hivatott mind e tömegszervezeteket vezetni — ilyen általában a diktatúra „mechanizmusának”, a „proletárdiktatúra rendszerének” képe.

Párt nélkül, mint fő vezető erő nélkül, lehetetlen a proletariátusnak csak némileg is tartós és szilárd diktatúrája.

Ilymódon, Lenin szavaival, „az eredmény, mindent összevéve, egy formailag nem kommunista, rugalmas és aránylag széleskörű, roppant hatalmas proletár apparátus, amelynek révén a párt szorosan egybekapcsolódik az osztállyal és a tömeggel s amelynek révén, a párt vezetésével, megvalósul az osztály diktatúrája” (XXV. köt. 192. old.).

Ez persze nem úgy értendő, hogy a pártnak helyettesíteni kell és lehet a szakszervezeteket, a Szovjeteket és a többi tömegszervezetet. A párt megvalósítja a proletariátus diktatúráját. De nem közvetlenül valósítja meg, hanem a szakszervezetek segítségével, a Szovjeteken és elágazásaikon keresztül. E „hajtószíjak” nélkül csak némileg is szilárd diktatúra lehetetlen volna.

„Nem lehet — mondja Lenin — megvalósítani a diktatúrát néhány «hajtószíj» nélkül, amelyek az élcsapatot egybekapcsolják az élenjáró osztály tömegével, ezt pedig a dolgozók tömegével” (XXVI. köt. 65. old.).

„A párt úgyszólván magábagyűjti a proletariátus élcsapatát s ez az élcsapat valósítja meg a proletariátus diktatúráját. S ha nincs olyan alap, mint a szakszervezetek, nem lehet megvalósítani a diktatúrát, nem lehet állami funkciókat teljesíteni. Ezeket viszont több ugyancsak valamilyen új típusú külön intézmény útján, nevezetesen a szovjet apparátus útján kell gyakorolni” (XXVI. köt. 64. old.).

A párt vezetőszerepének legfőbb kifejezése, például nálunk, a Szovjetunióban, a proletárdiktatúra országában, az a tény, hogy szovjet szervezeteink és más tömegszervezeteink egyetlen fontos politikai vagy szervezeti kérdést sem döntenek el a párt irányító útmutatásai nélkül. Ebben az értelemben azt lehetne mondani, hogy a proletariátus diktatúrája lényegében élcsapatának „diktatúrája”, pártjának mint a proletariátus fő vezető erejének „diktatúrája”. Lenin erről ezt mondta a Kommunista Internacionále II. kongresszusán:

„Tanner azt mondja, hogy a proletariátus diktatúrája mellett van, de a proletariátus diktatúráját nem egészen úgy képzeli el, mint mi. Azt mondja, hogy mi a proletariátus diktatúráján, lényegében, a proletariátus szervezett és öntudatos kisebbségének diktatúráját értjük.

S valóban, a kapitalizmus korszakában, amikor a munkástömegek szüntelen kizsákmányolásnak vannak kitéve és nem fejleszthetik emberi képességeiket, a politikai munkáspártokra éppen az a legjellemzőbb, hogy osztályuknak csak kisebbségét ölelhetik fel. A politikai párt az osztálynak csak kisebbségét egyesítheti, éppúgy, mint ahogy az igazán öntudatos munkások minden kapitalista társadalomban a munkásoknak csak kisebbségét alkotják. Ezért kénytelenek vagyunk elismerni, hogy csak ez az öntudatos kisebbség vezetheti és sorakoztathatja fel maga mögé a széles munkástömegeket. S ha Tanner elvtárs azt mondja, hogy ő ellensége a pártnak, ugyanakkor azonban amellett van, hogy a legjobban szervezett és legforradalmibb munkásokból álló kisebbség mutassa az utat az egész proletariátusnak, akkor azt mondom, hogy a valóságban nincs közöttünk különbség” (XXV. köt. 347. old.).

Ezt azonban nem úgy kell érteni, hogy a proletariátus diktatúrája és a párt vezetőszerepe (a párt „diktatúrája”) közé egyenlőségi jelet lehet tenni, hogy az egyiket azonosítani lehet a másikkal, hogy az egyiket fel lehet cserélni a másikkal. Így például Szorin azt mondja, hogy „a proletariátus diktatúrája pártunk diktatúrája”. Ez a tétel, mint látjuk, azonosítja a „párt diktatúráját” a proletariátus diktatúrájával. Lehet-e a leninizmus alapján maradva ezt az azonosítást helyesnek tartani? Nem, nem lehet. Mégpedig azért nem, mert:

Először. Lenin a Kommunista Internationale II. kongresszusán mondott fentebb idézett beszédében egyáltalában nem azonosítja a párt vezetőszerepét a proletariátus diktatúrájával. Csupán azt mondja, hogy „csak az öntudatos kisebbség (azaz a párt. — I. Szt.) vezetheti és sorakoztathatja fel maga mögé a széles munkástömegeket”, hogy éppen ebben az értelemben „mi a proletariátus diktatúráján, lényegében, a proletariátus szervezett és öntudatos kisebbségének diktatúráját értjük”.

Ha azt mondjuk „lényegében”, ezzel még nem mondtuk, hogy „teljesen”. Gyakran mondjuk, hogy a nemzeti kérdés lényegében parasztkérdés. S ez teljesen helyes. De ez még nem jelenti azt, hogy a nemzeti kérdés fedi a parasztkérdést, hogy a parasztkérdés és a nemzeti kérdés egyenlő terjedelmű, hogy a parasztkérdés azonos a nemzeti kérdéssel. Felesleges bizonyítani, hogy a nemzeti kérdés szélesebb terjedelmű és gazdagabb tartalmú a parasztkérdésnél. Ugyanezt kell mondani, ennek analógiájára, a párt vezetőszerepéről és a proletariátus diktatúrájáról. Ha a párt valósítja is meg a proletariátus diktatúráját, és ebben az értelemben a proletariátus diktatúrája, lényegében, pártjának „diktatúrája”, ez még nem jelenti azt, hogy a „párt diktatúrája” (vezetőszerepe) azonos a proletariátus diktatúrájával, hogy az előbbi ugyanolyan terjedelmű, mint az utóbbi. Felesleges bizonyítani, hogy a proletariátus diktatúrája szélesebb terjedelmű és gazdagabb tartalmú, mint a párt vezetőszerepe. A párt valósítja meg a proletárdiktatúrát, de a proletárdiktatúrát valósítja meg és nem valami másmilyent. Aki a párt vezetőszerepét azonosítja a proletariátus diktatúrájával, az a proletariátus diktatúráját felcseréli a párt „diktatúrájával”.

Másodszor. A proletariátus tömegszervezeteinek egyetlen fontos határozata sem jön létre a párt vezető útmutatásai nélkül. Ez valóban így van. De azt jelenti-e ez, hogy a párt vezető útmutatásai kimerítik a proletárdiktatúra fogalmát? Azt jelenti-e ez, hogy eszerint a párt vezető útmutatásait azonosítani lehet a proletariátus diktatúrájával? Világos, hogy nem ezt jelenti. A proletárdiktatúra jelenti a párt vezető útmutatásait, plusz ezeknek az útmutatásoknak a végrehajtását a proletariátus tömegszervezetei által, plusz megvalósításukat a lakosság által. Mint látják, itt az átmenetek és közbenső fokok egész sorával van dolgunk, amelyek a proletárdiktatúrának korántsem lényegtelen mozzanatai. A párt vezető útmutatásai és megvalósításuk közt tehát ott van a vezetettek akarata és cselekvése, az osztály akarata és cselekvése, készsége (vagy vonakodása) ez útmutatások támogatására, képessége (vagy képtelensége) ez útmutatások végrehajtására, képessége (vagy képtelensége) végrehajtásukra éppen olymódon, ahogy azt a helyzet megköveteli. Aligha kell bizonyítani, hogy a pártnak, amely vállalta a vezetést, okvetlenül számolnia kell a vezetettek akaratával, helyzetével, öntudatuk színvonalával, nem lehet figyelmen kívül hagynia osztálya akaratát, helyzetét és öntudata színvonalát. Ezért az, aki a párt vezetőszerepét azonosítja a proletariátus diktatúrájával, az az osztály akaratát és cselekvését felcseréli a párt útmutatásaival.

Harmadszor. „A proletárdiktatúra — mondja Lenin — a győztes és a politikai hatalmat saját kezébe vevő proletariátus osztályharca” (XXIV. köt. 311. old.). Miben fejeződhet ki ez az osztályharc? Kifejeződhet a proletariátusnak a megdöntött burzsoázia támadásai ellen, vagy a külföldi burzsoázia intervenciója ellen irányuló fegyveres akcióiban. Kifejeződhet a polgárháborúban, ha a proletárhatalom még nem szilárdult meg. Kifejeződhet a proletariátus széleskörű szervező és építő munkájában — melybe bevonja a nagy tömegeket —, miután a hatalom már megszilárdult. Mindezekben az esetekben a cselekvő személy: a proletariátus mint osztály. Sohasem fordult elő, hogy mindezeket az akciókat a párt, pusztán a párt hajtotta végre, kizárólag a saját erejével, az osztály támogatása nélkül. A párt rendszerint csak vezeti ezeket az akciókat, s annyiban vezeti, amennyiben mögötte van az osztály támogatása. Mert a párt nem pótolhatja, nem helyettesítheti az osztályt. Mert a párt, ha mégolyan fontos vezetőszerepe van is, mégis csak részeaz osztálynak. Ezért, aki a párt vezetőszerepét a proletariátus diktatúrájával azonosítja, az az osztályt felcseréli a párttal.

Negyedszer. A párt megvalósítja a proletariátus diktatúráját. „A párt a proletariátusnak közvetlenül kormányzó élcsapata, a proletariátus vezetője” (Lenin). Ebben az értelemben a párt veszi kezébe a hatalmat, a párt kormányozza az országot. De ezt nem szabad úgy érteni, hogy a párt az államhatalom megkerülésével, az államhatalom nélkül valósítja meg a proletárdiktatúrát, hogy a párt a Szovjetek megkerülésével, s nem a Szovjeteken keresztül kormányozza az országot. Ez még nem jelenti azt, hogy a párt azonosítható a Szovjetekkel, az államhatalommal. A párt a hatalom magva. De a párt nem az államhatalom és nem azonosítható azzal.

„Mint kormányzó pártnak — mondja Lenin — feltétlenül össze kellett olvasztanunk a párt «csúcsait» a Szovjetek «csúcsaival» — ezek nálunk össze vannak olvasztva s így is maradnak” (XXVI. köt. 208. old.). Ez valóban így van. De Lenin ezzel semmiképpen sem akarja azt mondani, hogy szovjet intézményeink a maguk egészében, például hadseregünk, közlekedésünk, gazdasági intézményeink stb. — pártunk intézményei, hogy a párt helyettesítheti a Szovjeteket és elágazásaikat, hogy a párt azonosítható az államhatalommal. Lenin nem egyszer mondta, hogy „a Szovjetek rendszere a proletariátus diktatúrája”, hogy „a Szovjethatalom a proletariátus diktatúrája” (XXIV. köt. 15. és 14. old.), de sohasem mondta, hogy a párt — az államhatalom, hogy a Szovjetek és a párt ugyanaz. A párt, melynek többszázezer tagja van, a központban és a vidéken vezeti a Szovjeteket és elágazásaikat, amelyek a párttagok és pártonkívüliek tízmillióit ölelik fel, de a párt nem helyettesítheti és nem szabad, hogy helyettesítse a Szovjeteket. Ezért mondja Lenin, hogy „a diktatúrát a Szovjetekben szervezett proletariátus gyakorolja, amelyet a bolsevikok kommunista pártja vezet”, hogy „a párt egész munkája a Szovjetek útján folyik, amelyek a dolgozó tömegeket, foglalkozási ágra való tekintet nélkül, egyesítik” (XXV. köt. 192. és 193. old), hogy a diktatúrát „a szovjet apparátus útján kell gyakorolni” (XXVI. köt. 64. old.). Ezért, aki a párt vezetőszerepét a proletariátus diktatúrájával azonosítja, az a Szovjeteket, vagyis az államhatalmat felcseréli a párttal.

Ötödször. A proletárdiktatúra fogalma állami fogalom. A proletárdiktatúra feltétlenül magában foglalja az erőszak fogalmát. Erőszak nélkül nincs diktatúra, ha a diktatúrát a szó pontos értelmében fogjuk fel. Lenin meghatározása szerint a proletárdiktatúra olyan „hatalom, amely közvetlenül erőszakra támaszkodik” (XIX. köt. 315. old.). Ezért a pártnak a proletárok osztályával szemben gyakorolt diktatúrájáról beszélni és ezt a proletariátus diktatúrájával azonosítani annyi, mintha azt mondanók, hogy a pártnak saját osztálya irányában nemcsak vezetőnek, nemcsak vezérnek és tanítónak, hanem valamiféle diktátornak is kell lennie, aki erőszakot alkalmaz vele szemben, ami természetesen gyökerében helytelen. Ezért, aki a „párt diktatúráját” azonosítja a proletárdiktatúrával, az hallgatólagosan abból indul ki, hogy a párt tekintélyét a munkásosztállyal szemben gyakorolt erőszakra lehet építeni, ami pedig képtelenség és teljességgel összeegyeztethetetlen a leninizmussal. A párt tekintélye a munkásosztály bizalmán alapul. A munkásosztály bizalmát pedig erőszakkal nem lehet megszerezni — az erőszak csak megöli ezt a bizalmat —, hanem a párt helyes elméletével, a párt helyes politikájával, a pártnak a munkásosztály iránti hűségével, a munkásosztály tömegeihez fűződő kapcsolatával s azzal a készségével és képességével, hogy a tömegeket jelszavai helyességéről meggyőzze.

Mi következik mindebből?

Ebből az következik, hogy:

1) Lenin ezt a szót: a párt diktatúrája, nem a szó pontos értelmében („erőszakra támaszkodó hatalom”), hanem átvitt értelemben, a párt osztatlan vezetése értelmében használja;

2) aki a párt vezetőszerepét a proletariátus diktatúrájával azonosítja, az meghamisítja Lenint, helytelenül tulajdonítja a pártnak a munkásosztállyal mint egésszel szemben alkalmazott erőszak funkcióját;

3) aki a pártnak erőszakfunkciókat tulajdonít a munkásosztállyal mint egésszel szemben, ami nem fér össze a párttal, az megsérti az élcsapat és az osztály, a párt és a proletariátus közti helyes kölcsönös viszony elemi követelményéit.

Így eljutottunk közvetlenül ahhoz a kérdéshez, milyen a kölcsönös viszony a párt és az osztály között, a munkásosztályon belül a párttagok és a pártonkívüliek között.

Lenin meghatározása szerint ez a kölcsönös viszony „a kölcsönös bizalom a munkásosztály élcsapata és a munkástömegek között” (XXVI. köt. 235. old.).

Mit jelent ez?

Ez, először, azt jelenti, hogy a pártnak gondosan kell figyelnie a tömegek szavára, hogy figyelmesen számba kell vennie a tömegek forradalmi ösztönét, hogy tanulmányoznia kell a tömegek harci gyakorlatát, azon ellenőrizve politikája helyességét, hogy tehát nemcsak tanítania kell a tömegeket, hanem tanulnia is kell tőlük.

Ez, másodszor, azt jelenti, hogy a pártnak napról napra igyekeznie kell megnyerni a proletártömegek bizalmát, hogy politikájával és munkájával ki kell kovácsolnia a maga számára a tömegek támogatását, hogy nem parancsolgatnia, hanem mindenekelőtt meggyőznie kell, megkönnyítve a tömegeknek azt, hogy saját tapasztalataik alapján felismerjék a párt politikájának helyességét, hogy tehát osztálya vezetőjének, vezérének, tanítójának kell lennie.

E feltételek megszegése az élcsapat és az osztály közti helyes viszony megzavarását, a „kölcsönös bizalom” aláásását, mind az osztály-, mind a pártfegyelem felbomlását jelenti.

„Ma már bizonyára majdnem mindenki látja — mondja Lenin —, hogy a bolsevikok nemhogy két és fél évig, de két és fél hónapig sem tarthatták volna magukat hatalmon, ha pártunkban nem lett volna a legszigorúbb fegyelem, valóságos vasfegyelem, ha a párt nem élvezte volna a munkásosztály egész tömegének, azaz mindazoknak legteljesebb és legodaadóbb támogatását, akik a munkásosztály gondolkodó, tisztességes, önfeláldozó, befolyásos, az elmaradt rétegeket vezetni vagy magukkal ragadni képes elemei” (XXV. köt. 173. old.).

„A proletariátus diktatúrája — mondja továbbá Lenin — szívós harc, véres és vértelen, erőszakos és békés, katonai és gazdasági, pedagógiai és adminisztratív harc a régi társadalom erői és hagyományai ellen. Milliók és tízmilliók szokásainak ereje — a legrettenetesebb erő. Acélos és harcedzett párt nélkül, az osztály valamennyi becsületes elemének bizalmát élvező párt nélkül, olyan párt nélkül, amely figyelemmel tudja kísérni és befolyásolni tudja a tömegek hangulatát — ilyen harcot sikeresen vívni lehetetlen” (XXV. köt. 190. old.).

De hogyan szerzi meg a párt az osztálynak e bizalmát és támogatását? Hogyan alakul ki a proletárdiktatúrához feltétlenül szükséges vasfegyelem, milyen talajon növekszik?

Lenin erről azt mondja:

„Mi tartja fenn a proletariátus forradalmi pártjának fegyelmét? mi ellenőrzi? mi erősíti? Először, a proletár élcsapat öntudatossága és odaadása a forradalom iránt, kitartása, önfeláldozása, hősiessége. Másodszor, az a képessége, hogy a dolgozók legszélesebb tömegeivel, elsősorban a proletártömegekkel, de a nem-proletár dolgozó tömegekkel is, felvegye a kapcsolatot, közelkerüljön hozzájuk s bizonyos mértékig, mondhatnók, egybeolvadjon velük. Harmadszor, a proletár élcsapat politikai vezetésének helyessége, politikai stratégiájának és taktikájának helyessége, feltéve, hogy a legszélesebb tömegek saját tapasztalataik alapján meggyőződtek ennek a vezetésnek helyességéről. Ezek nélkül a feltételek nélkül lehetetlen a fegyelmet megteremteni egy forradalmi pártban, amelynek képesnek kell lennie arra, hogy valóban pártja legyen annak az élenjáró osztálynak, amelyre a burzsoázia megdöntésének és az egész társadalom átalakításának feladata vár. Ezek nélkül a feltételek nélkül a fegyelem megteremtésére irányuló kísérletekből múlhatatlanul üres külsőség, frázis, komédia lesz. Másrészt azonban ezek a feltételek nem alakulhatnak ki egyszerre. Csak hosszú munka, keserves tapasztalatok árán lehet azokat megteremteni; megteremtésüket csak a helyes forradalmi elmélet könnyítheti meg, amely azonban nem dogma, hanem csak a valóban tömegjellegű és valóban forradalmi mozgalom gyakorlatával való szoros kapcsolatban alakul ki véglegesen” (XXV. köt. 174. old.).

Továbbá:

„A kapitalizmus fölötti győzelem biztosításához az szükséges, hogy helyes legyen a viszony a vezető — kommunista — párt, a forradalmi osztály — a proletariátus — és a tömeg, vagyis a dolgozók és kizsákmányoltak összessége között. Csak a kommunista párt képes vezetni a proletariátust a kapitalizmus erői ellen folyó könyörtelen, döntő, végső harcban, de csak akkor, ha valóban élcsapata a forradalmi osztálynak, ha egyesíti magában a forradalmi osztály valamennyi legjobb elemét, ha teljesen öntudatos és odaadó, szívós forradalmi harc tapasztalatai által felvilágosított és megedzett kommunistákból áll, ha elválaszthatatlanul egybe tudott kapcsolódni osztálya egész életével és az osztályon át a kizsákmányoltak egész tömegével s teljes bizalmat tudott kelteni ebben az osztályban és ebben a tömegben. Másrészt, csak az ilyen párt vezetésével képes a proletariátus arra, hogy minden erejét belevesse forradalmi előretörésébe és semmivé tegye a kapitalizmus által megrontott, jelentéktelen kisebbséget alkotó munkásarisztokrácia, a régi trade-unionista és szövetkezeti stb. vezérek elkerülhetetlen közönyét és részben ellenállását, csak így képes arra, hogy latba vesse minden erejét, amely éppen a tőkés társadalom gazdasági szerkezeténél fogva hasonlíthatatlanul nagyobb, mint a proletariátusnak a lakosság egészéhez viszonyított aránya” (XXV. köt. 315. old.).

Ezekből az idézetekből az következik, hogy:

1) a párt tekintélye és a munkásosztály vasfegyelme, ami a proletárdiktatúrához szükséges, nem a félelemre, vagy a párt „korlátlan” jogaira épül, hanem a munkásosztálynak a párt iránti bizalmára, a munkásosztály által a pártnak nyújtott támogatásra;

2) a párt a munkásosztály bizalmát nem egycsapásra és nem a munkásosztállyal szemben gyakorolt erőszak útján szerzi meg, hanem a tömegek közötti huzamos munkájával, helyes politikájával, azzal, hogy a tömegeket saját tapasztalataik alapján meg tudja győzni politikája helyességéről, hogy biztosítani tudja magának a munkásosztály támogatását, hogy fel tudja sorakoztatni maga mögé a munkásosztály tömegeit;

3) a párt helyes politikája nélkül, melyet a tömegek harci tapasztalata támaszt alá, s a munkásosztály bizalma nélkül, igazi pártvezetés nincs és nem is lehet;

4) a pártot és a párt vezetését, ha a párt az osztály bizalmát bírja, s ha ez a vezetés igazi vezetés, nem lehet a proletariátus diktatúrájával szembeállítani, mert a munkásosztály bizalmát élvező párt által gyakorolt vezetés (a párt „diktatúrája”) nélkül nem lehetséges valamennyire is szilárd proletárdiktatúra.

E feltételek nélkül a párt tekintélye és a vasfegyelem a munkásosztályban vagy üres frázis, vagy hencegés és kalandorság.

Nem lehet a proletariátus diktatúráját a párt gyakorolta vezetéssel („diktatúrával”) szembeállítani. Nem lehet, mert a párt által gyakorolt vezetés a proletárdiktatúrában a legfontosabb, ha csak valamennyire is szilárd és teljes diktatúrára gondolunk, s nem olyanra, mint amilyen például a Párizsi Kommün volt, amely nem volt teljes és nem volt szilárd diktatúra. Nem lehet, mert a proletárdiktatúra és a párt által gyakorolt vezetés, úgyszólván, a munkának ugyanazon a vonalán halad, egyazon irányban hat.

„Már maga a kérdésnek olyan feltevése — mondja Lenin —, hogy «a párt diktatúrája vagy az osztály diktatúrája? a vezérek diktatúrája (pártja) vagy a tömegek diktatúrája (pártja)?» — a leghihetetlenebb és legkilátástalanabb eszmezavarról tanúskodik… Mindenki tudja, hogy a tömegek osztályokra oszlanak . . ., hogy az osztályokat rendszerint és a legtöbb esetben, legalábbis a modern civilizált országokban, politikai pártok vezetik; hogy a politikai pártokat általános szabályképpen a legtekintélyesebb, legbefolyásosabb, legtapasztaltabb, a legfelelősségteljesebb tisztségekre megválasztott egyének, úgynevezett vezérek, többé vagy kevésbé állandó csoportjai vezetik . .. Ha valaki odáig megy. . ., hogy a tömegek diktatúráját általában szembeállítja a vezérek diktatúrájával, értelmetlenséget és ostobaságot követ el, amin csak nevetni lehet” (XXV. köt. 187. és 188. old.).

Ez tökéletesen helyes. De ez a helyes tétel abból az előfeltételből indul ki, hogy az élcsapat és a munkástömegek, a párt és az osztály között helyes kölcsönös viszony áll fenn. Abból az előfeltételből indul ki, hogy az élcsapat és az osztály közti viszony, hogy úgy mondjuk, normális marad, megmarad a „kölcsönös bizalom” keretében.

Igenám, de mi történik akkor, ha a helyes viszony élcsapat és osztály között, ha a „kölcsönös bizalom” párt és osztály közt megrendül?

Mi történik, ha a párt így vagy amúgy, maga kezd az osztállyal szembehelyezkedni, megsérti az osztályhoz való helyes kölcsönös viszony, a „kölcsönös bizalom” alapjait?

Lehetségesek-e egyáltalán ilyen esetek?

Igen, lehetségesek.

Lehetségesek akkor:

1) ha a párt a tömegek előtti tekintélyét nem a saját munkájára és a tömegek bizalmára kezdi építeni, hanem „korlátlan” jogaira;

2) ha a párt politikája nyilvánvalóan helytelen, a párt azonban nem akarja hibáját felülvizsgálni és kijavítani;

3) ha a párt politikája általában helyes, de a tömegek még nem készek arra, hogy magukévá tegyék, és a párt nem akar, vagy nem tud várni, hogy a tömegeknek módot adjon arra, hogy saját tapasztalataik alapján meggyőződjenek a párt politikájának helyességéről, és a párt megkísérli politikáját a tömegekre ráerőszakolni.

Pártunk történetéből számos ilyen esetet ismerünk. A különböző csoportok és frakciók pártunkban azért buktak el és szóródtak széjjel, mert megszegték e három feltétel egyikét, sőt néha valamennyit.

Ebből azonban az következik, hogy a proletárdiktatúrának a párt „diktatúrájával” (vezetőszerepével) való szembeállítását csak abban az esetben lehet helytelennek tekinteni:

1) ha a pártnak a munkásosztály irányában gyakorolt diktatúráján nem a szó tulajdonképpeni értelmében vett diktatúrát („erőszakra támaszkodó hatalmat”), hanem a párt gyakorolta vezetést értjük, amely kizárja a munkásosztállyal mint egésszel, a munkásosztály többségével szemben alkalmazott erőszakot, vagyis ha a párt diktatúráját úgy értjük, ahogy Lenin érti;

2) ha a pártnak megvannak az adottságai ahhoz, hogy az osztály igazi vezetője legyen, vagyis ha a párt politikája helyes, ha ez a politika megfelel az osztály érdekeinek;

3) ha az osztály, ha az osztály többsége elfogadja ezt a politikát, magáévá teszi, s a párt munkája következtében meggyőződik e politika helyességéről, bízik a pártban és támogatja.

Ha e feltételeket megszegik, feltétlenül összeütközés, szakadás jön létre a párt és az osztály között, egymással szembefordulnak.

Lehet-e a párt vezetését erőszakkal rákényszeríteni az osztályra? Nem, nem lehet. Az ilyen vezetés semmiesetre sem lehet valamelyest is tartós. A pártnak, ha a proletariátus pártja akar maradni, tudnia kell, hogy mindenekelőtt és elsősorban vezetője, vezére, tanítója a munkásosztálynak. Nem feledhetjük el Lenin szavait, melyeket erre vonatkozólag az „Állam és forradalom” című brosúrájában mondott:

„A marxizmus, amikor a munkáspártot neveli, a proletariátus élcsapatát neveli, amely a hatalmat megtudja ragadni és az egész népet el tudja vezetni a szocializmushoz, tudja az új rendet irányítani és szervezni, valamennyi dolgozó és kizsákmányolt tanítója, vezetője és vezére tud lenni abban, hogy társadalmi életüket a burzsoázia nélkül és a burzsoázia ellenére berendezzék” (XXI. köt. 386. old.).

Lehet-e a pártot az osztály igazi vezetőjének tekinteni, ha politikája helytelen, ha politikája összeütközésbe kerül az osztály érdekeivel? Világos, hogy nem lehet. Ilyen esetekben a pártnak, ha vezető akar maradni, felül kell vizsgálnia politikáját, helyesbítenie kell azt, be kell ismernie és ki kell javítania hibáját. E tétel bizonyítására pártunk történetéből hivatkozhatnánk például arra az időszakra, amikor az egész terményfölösleg kötelező beszolgáltatásának rendszerét megszüntettük, mert a munkás- és paraszttömegek nyilvánvalóan elégedetlenek voltak politikánkkal, s amikor a párt nyíltan és becsületesen módosította ezt a politikáját. Lenin a X. pártkongresszuson a következőket mondta a beszolgáltatási kötelezettség megszüntetéséről és az új gazdasági politika bevezetéséről:

„Ne igyekezzünk bármit is eltitkolni, hanem mondjuk meg kereken, hogy a parasztság elégedetlen a kölcsönös viszonynak azzal a formájával, amely köztünk kialakult, hogy ezt a formát nem akarja s hogy tovább nem fog így élni. Ez vitathatatlan. Ez az akarata határozottan kifejezésre jutott. Ez a dolgozó lakosság óriási tömegeinek akarata. Ezzel számolnunk kell s elég józan politikusok vagyunk ahhoz, hogy nyíltan kimondjuk: vizsgáljuk hát felül parasztpolitikánkat” (XXVI. köt. 238. old.).

Lehet-e azt tartani, hogy a pártnak vállalnia kell a kezdeményezést és a vezetést a tömegek döntő akcióinak szervezésében csak azon az alapon, hogy politikája általában helyes, ha ez a politika még nem bírja az osztály bizalmát és támogatását, mondjuk azért, mert az osztály politikailag elmaradott; ha a pártnak még nem sikerült meggyőznie az osztályt politikája helyességéről, mondjuk azért, mert az események még nem értek meg? Nem, nem lehet. Ilyen esetekben a pártnak, ha igazi vezető akar lenni, tudnia kell várni, meg kell győznie a tömegeket politikája helyességéről, segítenie kell a tömegeket abban, hogy saját tapasztalataik alapján meggyőződjenek e politika helyességéről.

„Ha a forradalmi pártnak — mondja Lenin — nincs többsége a forradalmi osztályok élenjáró osztagaiban és az országban, akkor szó sem lehet felkelésről” (XXI. köt. 282. old.).

„A forradalom lehetetlen mindaddig, amíg a munkásosztály többségének nézetei meg nem változnak, márpedig ezt a változást a tömegek politikai tapasztalatai idézik elő” (XXV. köt. 221. old.).

„A proletár élcsapatot eszmeileg meghódítottuk. Ez a fő. Enélkül az első lépést sem lehet megtenni a győzelem felé. De ettől még meglehetősen messze az út a győzelemig. Csupán az élcsapattal győzni nem lehet. Csupán az élcsapatot a döntő harcba vetni, amikor még az egész osztály, amikor még a széles tömegek nem helyezkedtek arra az álláspontra, hogy vagy közvetlenül támogatják az élcsapatot, vagy legalábbis jóindulatú semlegességet tanúsítanak irányában és teljesen képtelenek az ellenség támogatására: nemcsak ostobaság, hanem bűn is lenne. Ahhoz azonban, hogy valóban az egész osztály, hogy valóban a dolgozóknak és a tőke elnyomottjainak széles tömegei jussanak el erre az álláspontra, ahhoz a propaganda egymagában, az agitáció egymagában kevés. Ahhoz ezeknek a tömegeknek saját politikai tapasztalata szükséges” (ugyanott, 228. old.).

Tudvalevő, hogy pártunk a Lenin Áprilisi Téziseitől az 1917. Októberi Felkelésig terjedő időszakban így is cselekedett. S éppen azért, mert pártunk Lenin ez útmutatásai szerint cselekedett, a felkelés győzött.

Lényegében ezek az élcsapat és az osztály közötti helyes viszony feltételei.

Mit jelent vezetni, amikor a párt politikája helyes s az élcsapat és az osztály közti helyes viszony zavartalan?

Vezetni ilyen feltételek mellett azt jelenti, hogy meg tudjuk győzni a tömegeket a párt politikájának helyességéről, olyan jelszavakat tudunk kiadni és megvalósítani, amelyek a tömegeket elvezetik a párt álláspontjához s megkönnyítik nekik azt, hogy saját tapasztalatuk alapján felismerjék a párt politikájának helyességét, azt jelenti, hogy a tömegeket a párt öntudatának színvonalára tudjuk emelni, s ekként biztosítjuk a tömegek támogatását, készségüket a döntő harcra.

Ezért a meggyőzés módszere a párt alapvető módszere a munkásosztály vezetésében.

„Ha mi most Oroszországban — mondja Lenin — az oroszországi burzsoázián és az Antant burzsoáziáján aratott példátlan győzelmek két és fél esztendeje után, a szakszervezetekbe való belépés feltételéül «a diktatúra elismerését» tűznők ki, akkor butaságot követnénk el, ártanánk a tömegekre gyakorolt befolyásunknak és segítenénk a mensevikeknek. Hiszen a kommunisták feladata éppen az, hogy tudják meggyőzniaz elmaradottakat, hogy tudjanak dolgozni köztük, nempedig az, hogy kiagyalt, gyerekesen «baloldali» jelszavakkal elszigeteljék magukat tőlük” (XXV. köt. 197. old.).

Ezt természetesen nem szabad úgy érteni, hogy a pártnak valamennyi munkást, az utolsó emberig, meg kell győznie, s csak azután lehet cselekvéshez fogni, hogy csak azután lehet akciókba kezdeni. Semmiesetre sem! Ez csak azt jelenti, hogy a pártnak, mielőtt döntő politikai akciókba kezd, hosszas forradalmi munkával biztosítania kell a maga számára a munkástömegek többségének támogatását, legalábbis az osztály többségének jóindulatú semlegességét. Ellenkező esetben az a lenini tétel, hogy a munkásosztály többségének megnyerése a párt számára a győzelmes forradalom előfeltétele, teljesen értelmetlen volna.

De mi történjék a kisebbséggel, ha nem akarja, ha nem hajlandó magát önként alávetni a többség akaratának? Lehet-e, kell-e a pártnak, amely mögött a többség bizalma áll, a kisebbséget kényszerítenie arra, hogy alávesse magát a többség akaratának? Igen, lehet is, kell is. A vezetést a tömegek meggyőzésének módszere biztosítja — ez az alapvető módszer, amellyel a párt a tömegekre hat. De ez nem zárja ki, hanem megköveteli a kényszert, ha ennek a kényszernek az az alapja, hogy a munkásosztály többsége bízik a pártban és támogatja, ha a kényszert akkor alkalmazzuk a kisebbséggel szemben, mikor a többséget már meg tudtuk győzni.

Emlékezzünk azokra a vitákra, melyek erről a kérdésről pártunkban a szakszervezeti vita idején lefolytak. Miben állt akkor az ellenzék, miben a Közlekedési Szakszervezet Központi Bizottságának hibája? Nem abban-e, hogy az ellenzék lehetségesnek tartotta akkor a kényszert? Nem, nem abban. Az ellenzék hibája akkor az volt, hogy noha nem tudta a többséget meggyőzni álláspontja helyességéről és elvesztette a többség bizalmát, mégis kényszert kezdett alkalmazni, ragaszkodott ahhoz, hogy „ki kell rostálni” a többség bizalmát bíró embereket.

Lenin akkor, a párt X. kongresszusán, a szakszervezetekről szóló beszédében ezt mondta:

„Hogy helyes kölcsönös viszonyt, kölcsönös bizalmat hozzunk létre a munkásosztály élcsapata és a munkástömegek között, ahhoz a hibát, ha a Közlekedési Szakszervezet Központi Bizottsága hibát követett el … jóvá kell tenni. De ha ezt a hibát védeni kezdik, akkor ez politikai veszély forrásává lesz. Ha ama hangulatok alapján, melyeket Kutuzov itt kifejez, nem tennők meg a maximumát annak, amit a demokrácia szellemében megtehetünk, akkor politikai csődbe jutnánk. Mindenekelőtt meggyőznünk kell, azután pedig kényszerítenünk. Előbb minden áron meggyőznünk kell, és azután kényszerítenünk. Nem tudtuk a nagy tömegeket meggyőzni s megzavartuk az élcsapat és a tömegek közti helyes viszonyt” (XXVI. köt. 235. old.).

Ugyanezt mondja Lenin „A szakszervezetekről” című brosúrájában:

„Akkor alkalmaztuk helyesen és sikerrel a kényszert, ha előbb a meggyőzéssel tudtunk számára alapot adni” (ugyanott, 74. old.).

És ez így is van. Mert e feltételek nélkül minden vezetés lehetetlen. Mert csak így lehet biztosítani a cselekvés egységét a pártban, ha a pártról van szó, az osztály cselekvésének egységét, ha az egész osztályról van szó. Enélkül szakadás, széthúzás, bomlás van a munkásosztály soraiban.

Általában ezek azok az alapelvek, amelyek szerint a párt helyesen vezeti a munkásosztályt.

A vezetés minden más értelmezése szindikalizmus, anarchizmus, bürokratizmus, akármi — csak nem bolsevizmus, csak nem leninizmus.

Nem lehet a proletárdiktatúrát a párt gyakorolta vezetéssel („diktatúrával”) szembeállítani, ha a párt és a munkásosztály közt, az élcsapat és a munkástömegek közt helyes a kölcsönös viszony. De ebből az következik, hogy még kevésbé lehet azonosítani a pártot a munkásosztállyal, a párt gyakorolta vezetést („diktatúrát”) a munkásosztály diktatúrájával. Azon az alapon, hogy a párt „diktatúráját” nem lehet szembeállítani a proletariátus diktatúrájával, Szorin arra a helytelen következtetésre jutott, hogy „a proletariátus diktatúrája pártunk diktatúrája”.

De Lenin nemcsak azt mondja, hogy ez a szembeállítás megengedhetetlen. Azt is mondja, hogy nem szabad szembeállítani „a tömegek diktatúráját a vezérek diktatúrájával”. Nem óhajtják-e ezen az alapon a vezérek diktatúráját a proletariátus diktatúrájával azonosítani? Ezen az úton haladva azt kellene mondanunk: „a proletariátus diktatúrája vezéreink diktatúrája”. Márpedig voltaképpen éppen ehhez a butasághoz vezet az a politika, mely a párt „diktatúráját” a proletariátus diktatúrájával azonosítja …

Mi az álláspontja ebben a kérdésben Zinovjevnek?

Zinovjev lényegében ugyanazon az álláspontom van, mint Szorin, vagyis azonosítja a párt „diktatúráját” a proletárdiktatúrával, de azzal a különbséggel, hogy Szorin nyíltabban és világosabban fejezi ki magát, Zinovjev ellenben „köntörfalaz”. Elég például Zinovjev „Leninizmus” c. könyvéből a következő sorokat idézni, hogy meggyőződjünk erről:

„Mi a Szovjetunióban fennálló rend — kérdi Zinovjev — osztálytartalma szempontjából? A proletárdiktatúra. Mi a hatalom közvetlen rúgója a Szovjetunióban? Ki valósítja meg a munkásosztály hatalmát? A kommunista párt! Ebben az értelemben nálunk pártdiktatúra van. Mi a hatalom jogi formája a Szovjetunióban? Milyen az államrend új típusa, melyet az Októberi Forradalom megteremtett? A szovjet rendszer. Az egyik a legkevésbé sem mond ellent a másiknak.”

Hogy az egyik a másiknak nem mond ellent, az persze igaz, ha a pártnak a munkásosztállyal mint egésszel szemben gyakorolt diktatúráján a párt által gyakorolt vezetést értjük. De hogyan lehet ezen az alapona proletariátus diktatúrája és a párt „diktatúrája” közé, a szovjet rendszer és a párt „diktatúrája” közé egyenlőségjelet tenni? Lenin a szovjet rendszert azonosította a proletárdiktatúrával, s igaza volt, mert a Szovjetek, a mi Szovjetjeink, olyan szervezetek, amelyekben a dolgozó tömegek a párt vezetésével a proletariátus körül tömörülnek. De mikor, hol, melyik művében tett Lenin egyenlőségjelet a párt „diktatúrája” és a proletariátus diktatúrája közé, a párt „diktatúrája” és a szovjet rendszer közé, mint ahogy most Zinovjev teszi? A proletariátus diktatúrájának nemcsak a párt vezetése („diktatúrája”) nem mond ellent, hanem a vezérek vezetése („diktatúrája”) sem. Nem óhajtják-e ezen az alapon azt proklamálni, hogy országunk a proletárdiktatúra országa, azaz a párt diktatúrájának országa, azaz a vezérek diktatúrájának országa? Márpedig éppen erre a butaságra vezet a párt-„diktatúra” és a proletárdiktatúra azonosításának „elve”, amelyet Zinovjev lopva és bátortalanul alkalmaz.

Lenin nagyszámú műveiben csak öt esetet tudtam találni, ahol Lenin futólag érinti a pártdiktatúra kérdését.

Az első eset — vita az eszerekkel és mensevikekkel, ahol ezt mondja:

„Ha az egy párt diktatúráját vetik szemünkre, és, mint hallottuk, szocialista egységfrontot javasolnak, mi azt mondjuk: «igenis egy párt diktatúrája! Ezen az alapon állunk s erről az alapról nem térhetünk le, mert ez az a párt, amely évtizedek során kivívta magának az egész gyári és ipari proletariátus élcsapatának helyzetét»” (XXIV. köt. 423. old.).

A második eset — „Levél a munkásokhoz és parasztokhoz a Kolcsak feletti győzelem alkalmából”, ahol ezt mondja:

„Ijesztgetik a parasztokat (különösen a mensevikek és eszerek, mind, még a «baloldaliak» is), az «egy párt diktatúrájának», a bolsevikok, a kommunisták pártja diktatúrájának madárijesztőjével.

Kolcsak példáján a parasztok megtanulták, hogy ne féljenek madárijesztőktől.

Vagy a földesurak és kapitalisták diktatúrája (vagyis vashatalma), vagy a munkásosztály diktatúrája” (XXIV. köt. 436. old.).

A harmadik eset — Leninnek a Kommunista Internacionále II. kongresszusán mondott beszéde, amelyben Tannerrel vitázik. Ezt a beszédet fentebb idéztem.

A negyedik eset — néhány sor a „«Baloldaliság» — a kommunizmus gyermekbetegsége” című brosúrában. Az idevágó helyeket már fentebb idéztem.

Az ötödik eset — a proletárdiktatúrára vonatkozó tézisvázlat, melyet a „Leninszkij Szbornyik” III. kötete közöl, ahol egy ilyen alcím van: „Egy párt diktatúrája” („Leninszkij Szbornyik” III. köt. 497. old.).

Megjegyzendő, hogy az öt eset közül kettőben, az utolsóban és a másodikban, Lenin az „egy párt diktatúrája” szavakat idézőjelbe teszi, nyilvánvalóan aláhúzva, hogy a formulát nem a szó szoros értelmében, hanem átvitt értelemben használja.

Azt is ki kell emelni, hogy mindezekben az esetekben Lenin „pártdiktatúrán” a „földbirtokosok” és kapitalisták” feletti diktatúrát („vashatalmat”) érti, nempedig a munkásosztály feletti diktatúrát — ellentétben Kautsky és kompániája rágalmazó koholmányaival.

Jellemző, hogy Leninnek azokban a műveiben, amelyekben a proletárdiktatúrát és a pártnak a proletárdiktatúra rendszerében betöltött szerepét tárgyalja vagy egyszerűen megemlíti, akár alapvető, akár másodrendű művek ezek, egyikben sincs még csak célzás sem arra, hogy „a proletariátus diktatúrája pártunk diktatúrája”. Ellenkezőleg, e művek minden lapja, minden sora tiltakozik ez ellen a formula ellen (lásd „Állam és forradalom”, „A proletár- forradalom és a renegát Kautsky”, „«Baloldaliság» — a kommunizmus gyermekbetegsége” stb.).

Még jellemzőbb, hogy a Kommunista Internacionále II. kongresszusának a politikai párt szerepéről szóló téziseiben, amelyeket Lenin közvetlen vezetésével dolgoztak ki, s amelyekre Lenin beszédeiben többízben hivatkozott, mint a párt szerepének és feladatainak mintaszerűen helyes megfogalmazására — egyetlenegy, a szó szoros értelmében egyetlenegy szót sem találunk a párt diktatúrájáról.

Miről tanúskodik mindez?

Arról, hogy:

a) Lenin a „párt diktatúrája” formulát nem tartotta kifogástalannak, pontosnak, s ezért ez a kifejezés igen ritkán fordul elő Lenin műveiben, s néha idézőjelben van;

b) abban a néhány esetben, mikor Lenin, ellenfeleivel vitatkozva, kénytelen volt a párt diktatúrájáról beszélni, rendszerint „egy párt diktatúrájáról” beszélt, vagyis arról, hogy pártunk egyedül van hatalmon, nem osztja meg a hatalmat más pártokkal, s Lenin mindig megmagyarázta, hogy a párt diktatúráján a munkásosztállyal kapcsolatban a párt vezetését, a párt vezetőszerepét kell érteni;

c) mindazokban az esetekben, amikor Lenin szükségesnek tartotta, hogy tudományosan meghatározza a párt szerepét a proletárdiktatúra rendszerében, kizárólag a pártnak a munkásosztállyal kapcsolatos vezetőszerepéről beszélt (s ilyen eset ezrével van);

d) éppen ezért Leninnek nem „jutott eszébe” a párt szerepéről szóló alapvető határozatba — a Kommunista Internacionále II. kongresszusának határozatára gondolok — bevenni a „pártdiktatúra” formulát;

e) nincs igazuk a leninizmus szempontjából, és politikailag rövidlátók azok az elvtársak, akik azonosítják vagy azonosítani próbálják a párt „diktatúráját”, tehát a „vezérek diktatúráját” is, a proletariátus diktatúrájával, mert ezzel megsértik az élcsapat és az osztály közötti helyes kölcsönös viszony feltételeit.

Nem is szólva arról, hogy a „pártdiktatúra” formula, ha a fentebb megjelölt fenntartások nélkül vesszük, gyakorlati munkánkban a veszélyek és politikai hátrányok egész sorának okozója lehet. Ez a formula, ha fenntartás nélkül vesszük, mintegy ezt sugallja:

a) a pártonkívüli tömegeknek: ne merjetek ellentmondani, ne merjetek okoskodni, mert hiszen a párt mindent megtehet, mert hiszen nálunk pártdiktatúra van;

b) a pártkádereknek: legyetek merészebbek, gyakoroljatok nagyobb nyomást, nem kell figyelembe venni a pártonkívüli tömegek szavát — nálunk pártdiktatúra van;

c) a párt vezető rétegének: megengedhetitek magatoknak azt a fényűzést, hogy kissé önelégültek legyetek, sőt talán el is bizakodhattok egy kicsit, hiszen nálunk pártdiktatúra van, ami „tehát” a vezérek diktatúrája is.

Ezekre a veszedelmekre helyénvaló éppen most felhívni a figyelmet, a tömegek politikai aktivitásának fellendülése idején, amikor különösen értékes számunkra a pártnak az a készsége, hogy a tömegek szavára érzékenyen figyeljen, amikor pártunk számára a fő parancsolat az, hogy legyen figyelmes a tömegek igényeivel szemben, amikor a párttól különös körültekintést és különös rugalmasságot követelünk a politikában, amikor az elbizakodás veszélye az egyik legkomolyabb veszély, amely a pártot a tömegek helyes vezetése terén fenyegeti.

Ne feledkezzünk meg Lenin nagyszerű szavairól, melyeket pártunk XI. kongresszusán mondott:

„A néptömeg tengerében mi (a kommunisták — I. Szt.) mégis csak egy csepp vagyunk, s csak akkor kormányozhatunk, ha helyesen fejezzük ki azt, aminek az igazságát a nép elismeri. E nélkül a kommunista párt nem fogja a proletariátust vezetni, a proletariátus nem fogja magával vinni a tömegeket és az egész gépezet széthull” (XXVII. köt. 256. old.).

„Helyesen kifejezni azt, aminek az igazságát a nép elismeri” — ez az az elengedhetetlen feltétel, amely a párt számára biztosítja a proletárdiktatúra rendszerében a fő vezető erő megtisztelő szerepét.

VI
A szocializmus győzelme egy országban

„A leninizmus alapjairól” című brosúrában (1924. május, első kiadás) a szocializmus egy országban való győzelme kérdéséről két fogalmazás van. Az első fogalmazás így szól:

„Azelőtt a forradalom győzelmét egy országban lehetetlennek tartották, úgy vélték, hogy a burzsoázia fölötti győzelemhez elengedhetetlen valamennyi előrehaladott ország, vagy legalábbis az ilyen országok többsége proletárjainak együttes fellépése. Ma ez a szempont már nem felel meg a való helyzetnek. Ma abból kell kiindulni, hogy ilyen győzelem lehetséges, mert a különböző kapitalista országok fejlődésének egyenlőtlen és ugrásszerű jellege az imperializmus viszonyai között, az imperializmuson belül fejlődő és elkerülhetetlenül háborúkat előidéző katasztrofális ellentétek, a forradalmi mozgalom növekedése a világ valamennyi országában — mindez arra vezet, hogy a proletariátus győzelme egyes országokban nemcsak lehetséges, hanem szükségszerű is” („A leninizmus alapjairól”).

Ez a tétel feltétlenül helyes és nem szorul magyarázatra. A szociáldemokraták elmélete ellen irányul, akik utópiának tartják azt, hogy a proletariátus egy országban megragadja a hatalmat, ha ugyanakkor a forradalom nem győz más országokban is.

De „A leninizmus alapjairól” című brosúrában van még egy másik megfogalmazás is. Ez így szól:

„De a burzsoázia hatalmának megdöntése és a proletariátus hatalmának megteremtése egy országban még nem jelenti a szocializmus teljes győzelmének a biztosítását. A szocializmus fő feladata — a szocialista termelés megszervezése — még hátra van. Meg lehet-e oldani ezt a feladatot, ki lehet-e vívni a szocializmus végleges győzelmét egy országban, több más vezető ország proletárjainak együttes erőfeszítése nélkül? Nem, nem lehet. A burzsoázia megdöntéséhez elegendő egy ország erőfeszítése is, — ezt, bizonyítja forradalmunk története. A szocializmus végleges győzelméhez, a szocialista termelés megszervezéséhez egy ország erőfeszítése, különösen egy olyan parasztországé, mint Oroszország, már nem elegendő, ahhoz több élenjáró ország proletárjainak erőfeszítése szükséges” („A leninizmus alapjairól”, első kiadás).

Ez a második megfogalmazás a leninizmus kritikusainak állítása ellen, a trockisták ellen irányult, akik kijelentették, hogy a proletariátus diktatúrája egy országban, ha más országokban még nem vívták ki a győzelmet, „nem állhat meg a konzervatív Európával szemben”.

Ennyiben — de csak ennyiben — ez a megfogalmazás akkor (1924 májusában) elegendő és, kétségkívül, bizonyos mértékben hasznos is volt.

De később, amikor a leninizmus kritikáját ezen a téren már leküzdöttük a pártban és amikor újabb kérdés került napirendre, az a kérdés, lehetséges-e a teljes szocialista társadalom felépítése csak a mi országunk erőivel, külső segítség nélkül — a második megfogalmazás már nyilvánvalóan elégtelennek s ezért helytelennek bizonyult.

Miben áll ennek a megfogalmazásnak a fogyatékossága?

Abban, hogy egy kérdéssé kapcsol össze két különböző kérdést: azt a kérdést, lehetséges–e a szocializmus felépítése egy ország erőivel, amire igenlő választ kell adni, s azt a kérdést, hogy a proletárdiktatúra országa teljesen biztosítottnak tekintheti-e magát az intervenció ellen és, következésképpen, a régi rend visszaállítása ellen, ha a forradalom nem győz több más országban is, amire tagadó választ kell adni. Nem is szólva arról, hogy ez a megfogalmazás arra a gondolatra vezethet, hogy a szocialista társadalom megszervezése egy ország erőivel lehetetlen, ami természetesen helytelen.

Ez okból „Az Októberi Forradalom és az orosz kommunisták taktikája” című brosúrámban (1924 decemberében) ezt a megfogalmazást megváltoztattam, kijavítottam s ezt a kérdést két kérdésre bontottam, arra a kérdésre, hogy van-e teljes biztosíték a burzsoá rend visszaállítása ellen és arra a kérdésre, hogy lehetséges-e a teljes szocialista társadalmat felépíteni egy országban? Ezt azáltal értem el, hogy, először, a „szocializmus teljes győzelmét” úgy tárgyaltam, mint „a régi rendszer visszaállítása elleni teljes biztosítékot”, amit csak „több ország proletárjainak együttes erőfeszítésével” lehet elérni, másodszor azáltal, hogy Lenin „A szövetkezetekről” című brosúrája alapján azt az elvitathatatlan igazságot proklamáltam, hogy mindenünk megvan, ami a teljes szocialista társadalom felépítéséhez szükséges (lásd „Az Októberi Forradalom és az orosz kommunisták taktikája”).

A kérdésnek ez az új megfogalmazása lett aztán a XIV. pártkonferencián „A Kommunista Internacionále és az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt feladatairól” hozott ismert határozat alapja, amely a szocializmus egy országban lehetséges győzelmének kérdését a kapitalizmus stabilizációjával kapcsolatban vizsgálja (1925 április) és a szocializmus országunk erőivel való felépítését lehetségesnek és szükségesnek tekinti.

Ugyancsak ez a megfogalmazás lett „Az OK(b)P XIV. konferenciájának eredményeihez” című brosúrám alapja, mely 1925 májusában, közvetlenül a XIV. pártkonferencia után jelent meg.

A szocializmus egy országban való győzelme kérdésének feltevésére vonatkozóan ez a brosúra azt mondja:

„Országunkban az ellentétek két csoportját kell megkülönböztetnünk. Az ellentétek egyik csoportjába azok a belső ellentétek tartoznak, amelyek a proletariátus és a parasztság között állanak fenn (itt a szocializmus egy országban való felépítéséről van szó. — I. Szt.). Az ellentétek másik csoportjában azok a külső ellentétek vannak, amelyek a mi országunk mint a szocializmus országa, és valamennyi többi ország mint a kapitalizmus országai között állanak fenn” (itt a szocializmus végleges győzelméről van szó. — I. Szt.) … „Aki összetéveszti az ellentétek első csoportját, azokat az ellentéteket, amelyek egy ország erőfeszítéseivel teljesen leküzdhetők, az ellentétek második csoportjával, azokkal az ellentétekkel, amelyeknek megoldásához feltétlenül több ország proletárjainak erőfeszítései szükségesek — az súlyosan vét a leninizmus ellen, az vagy zavarosfejű ember, vagy javíthatatlan opportunista” (lásd „Az OK(b)P XIV. konferenciájának eredményeihez”).

A szocializmus győzelméről országunkban ez a brosúra ezt mondja:

„Fel tudjuk építeni a szocializmust, és a parasztsággal együtt fogjuk építeni, a munkásosztály vezetésével” … mert „nálunk, a proletárdiktatúrában … megvan minden adottság, amely szükséges ahhoz, hogy a teljes szocialista társadalmat felépítsük, leküzdve mindenféle és mindenfajta belső nehézséget, mert saját erőnkkel leküzdhetjük és le is kell küzdenünk őket” (ugyanott).

A szocializmus végleges győzelme kérdéséről pedig ott ezt olvashatjuk:

„A szocializmus végleges győzelme teljes biztosíték az intervenció kísérleteivel szemben, tehát a restauráció kísérleteivel szemben is, mert a restaurációnak csak valamelyest is komolyabb kísérlete csak komoly külső segítséggel, csak a nemzetközi tőke támogatásával lehetséges. Ezért forradalmunk támogatása a világ munkásai részéről, s még inkább ezeknek a munkásoknak győzelme legalább egynéhány országban — szükséges feltétele az első győztes ország teljes biztonságának az intervenció és a restauráció kísérleteivel szemben, szükséges feltétele a szocializmus végleges győzelmének” (ugyanott).

Azt hiszem, világos.

Ismeretes, hogy ugyanebben a szellemben magyarázza ezt a kérdést „Kérdések és feleletek” című brosúrám (1925 június) és a Központi Bizottságnak a SzK(b)P XIV. kongresszusán tartott politikai beszámolója (1925 december).

Ezek a tények.

Ezeket a tényeket, azt hiszem, minden elvtárs ismeri, — Zinovjev is.

Ha most, majdnem két évvel a pártban lefolyt eszmei harc után, és a XIV. pártkonferencián (1925 áprilisában) elfogadott határozat után, Zinovjev lehetségesnek tartja, hogy a XIV. pártkongresszuson (1925 decemberében) mondott zárszavában előrángassa Sztálin 1924 áprilisában írt brosúrájából a régi, teljesen elégtelen megfogalmazást, mint alapot a szocializmus egy országban való győzelme már eldöntött kérdésének eldöntéséhez, akkor Zinovjevnek ez a sajátságos eljárása csak arról tanúskodik, hogy végkép belezavarodott ebbe a kérdésbe. Aki visszafelé rángatja a pártot, mikor a párt már előbbre jutott, aki megkerüli a XIV. pártkonferencia határozatát, mikor azt a Központi Bizottság plénuma is megerősítette, az reménytelenül belebonyolódott az ellentmondásokba, az nem hisz a szocializmus építésének ügyében, az letért Lenin útjáról és aláírta saját vereségét.

Mit jelent a szocializmus egy országban való győzelmének lehetősége?

Jelenti azt a lehetőséget, hogy a proletariátus és a parasztság közti ellentéteket megoldjuk országunk belső erőivel, azt a lehetőséget, hogy a proletariátus megragadja a hatalmat s ezt a hatalmat arra használja fel, hogy országunkban a teljes szocialista társadalmat felépítse, más országok proletárjainak rokonszenvével és támogatásával, de anélkül, hogy a proletárforradalom előzőleg más országokban győzött volna.

E lehetőség nélkül a szocializmus építése — építés távlatok nélkül, a nélkül a meggyőződés nélkül, hogy a szocializmust fel is építjük. Nem lehet a szocializmust építeni, ha nem vagyunk meggyőződve arról, hogy fel lehet építeni, ha nem vagyunk meggyőződve arról, hogy országunk technikai elmaradottsága nem leküzdhetetlen akadálya a teljes szocialista társadalom felépítésének. E lehetőség tagadása azt jelentené, hogy nem hiszünk a szocializmus építésében, hogy elfordulunk a leninizmustól.

Mit jelent az, hogy lehetetlen a szocializmus teljes, végleges győzelme egy országban a forradalom más országokban kivívott győzelme nélkül?

Azt jelenti, hogy az intervenció s következéskép a burzsoá rend visszaállítása elleni teljes biztosíték lehetetlen, ha a forradalom nem győz legalábbis néhány országban. Aki ezt az elvitathatatlan tételt tagadja, az elfordul az internacionalizmustól, elfordul a leninizmustól.

„Nemcsak államban — mondja Lenin —, hanem államok rendszerében is élünk, és elképzelhetetlen, hogy a Szovjet Köztársaság az imperialista államok mellett huzamos ideig fennállhasson. Végül vagy az egyik, vagy a másik győz. De amíg ez a vég elkövetkezik, elkerülhetetlen a legborzasztóbb összeütközések sora a Szovjet Köztársaság és a burzsoá államok között. Ez azt jelenti, hogy az uralkodó osztálynak, a proletariátusnak, ha valóban uralkodni akar és uralkodni fog, ezt katonai szervezetével is be kell bizonyítania” (XXIV. köt. 122. old.).

„A legnagyobb mértékben ingadozó egyensúly, de mégis kétségtelenül, vitathatatlanul bizonyos egyensúly jött létre — mondja Lenin máshelyütt. — Hosszú időre-e, nem tudom, s azt hiszem, ezt nem is lehet tudni. S ezért részünkről a legnagyobb óvatosságra van szükség. Politikánk első parancsolata, az első tanulság, mely egyéves kormányzati tevékenységünkből folyik, az a tanulság, melyet minden munkásnak és parasztnak el kell sajátítania, az, hogy résen kell lennünk és nem szabad elfelednünk, hogy olyan emberek, osztályok, kormányok vesznek körül bennünket, melyek nyíltan kifejezik irántunk érzett határtalan gyűlöletüket. Ne feledjük el, hogy állandóan csak hajszál választ el bennünket attól, hogy rajtunk üssenek” (XXVII. köt. 117. old.).

Azt hiszem, világos.

Mi az álláspontja Zinovjevnek a szocializmus egy országban való győzelmének kérdésében?

Hallgassuk meg:

„A szocializmus végleges győzelmén legalábbis: 1) az osztályok megszüntetését és, következésképpen 2) az egy osztály diktatúrájának, jelen esetben a proletariátus diktatúrájának megszüntetését kell érteni” .. . „Hogy még pontosabban tisztázzuk — mondja még Zinovjev —, hogyan áll a kérdés nálunk a Szovjetunióban 1925-ben, két dolgot kell megkülönböztetnünk: 1) a szocializmus építésének biztosított lehetőségét— a szocializmus építésének ezt a lehetőségét természetesen feltétlenül el lehet képzelni egy ország keretén belül is, és 2) a szocializmus végleges felépítését és megszilárdítását, vagyis a szocialista rend, a szocialista társadalom megvalósítását.”

Mit jelenthet mindez?

Azt, hogy a szocializmus egy országban való végleges győzelmén Zinovjev nem az intervenció és restauráció elleni biztosítékot érti, hanem a szocialista társadalom felépítésének lehetőségét. A szocializmus egyországban való győzelmén viszont Zinovjev a szocializmus olyan építését érti, amelynek nem lehet s nem is kell a szocializmus felépítésére vezetnie. Találomra, távlat nélkül építeni, szocializmust építeni, noha lehetetlen a szocialista társadalmat felépíteni — ez Zinovjev álláspontja.

Építeni a szocializmust, felépítésének lehetősége nélkül, építeni annak tudatában, hogy nem fogjuk felépíteni — ilyen képtelenségekre jutott Zinovjev.

De hisz ez a kérdés kicsúfolása, nempedig a kérdés megoldása!

Még egy részlet Zinovjev XIV. kongresszusi zárszavából:

„Nézzék meg, mit nem átallt mondani például Jakovlev elvtárs a legutóbbi Kurszk-kormányzósági pártkonferencián. «Felépíthetjük-e egy országban a szocializmust — kérdezi Jakovlev elvtárs —, amikor minden oldalról kapitalista ellenség vesz körül bennünket, felépíthetjük-e ilyen viszonyok között egy országban a szocializmust? » És ezt feleli: «Az elmondottak alapján joggal mondhatjuk, hogy nemcsak építjük a szocializmust, hanem, annak ellenére, hogy egyelőre egyedül vagyunk, hogy egyelőre mi vagyunk a világ egyetlen szovjet országa, szovjet állama, — fel is építjük ezt a szocializmust» («Kurszkaja Pravda» 279. szám. 1925. december 8.). Hát ez lenini kérdésfeltevés — kérdi Zinovjev —, hát nem érződik ebben némi nemzeti korlátoltság?”

Tehát, Zinovjev szerint, az, aki elismeri a szocializmus felépítésének lehetőségét egy országban, az a nemzeti korlátoltság álláspontjára helyezkedik, az pedig, aki tagadja ezt a lehetőséget, az az internacionalizmus álláspontját foglalja el.

De ha ez igaz, akkor egyáltalán érdemes-e harcolni gazdaságunk kapitalista elemeinek legyőzéséért? Nem az következik-e ebből, hogy ez a győzelem lehetetlen?

Kapitulálás gazdaságunk tőkés elemei előtt — idevezet Zinovjev érvelésének belső logikája.

S ezt a képtelenséget, melynek semmi köze a leninizmushoz, Zinovjev mint „internacionalizmust”, mint „százszázalékos leninizmust” tálalja elénk!

Állítom, hogy a szocializmus építésének kérdésében, ebben a legfontosabb kérdésben, Zinovjev elfordul a leninizmustól, lecsúszik a mensevik Szuhanov álláspontjára.

Hallgassuk meg Lenint. A szocializmus győzelméről egy országban, még az Októberi Forradalom előtt, 1915 augusztusában, ezt mondja:

„A gazdasági és politikai fejlődés egyenlőtlensége — a kapitalizmus feltétlen törvénye. Ebből következik, hogy a szocializmus győzelme lehetséges eleinte néhány, vagy akár egy egymagában vett, kapitalista országban is. Ennek az országnak győztes proletariátusa, miután kisajátította a kapitalistákat és megszervezte országában a szocialista termelést, szembefordulna a világ többi, kapitalista részével, a maga oldalára vonná a többi ország elnyomott osztályait, felkelést szítana ott a kapitalisták ellen, sőt szükség esetén katonai erővel is fellépne a kizsákmányoló osztályok és államaik ellen” (XVIII. köt. 232—233. old.).

Mit jelent Lenin aláhúzott mondata: „miután megszervezte országában a szocialista termelést”? Azt jelenti, hogy a győztes ország proletariátusának a hatalom átvétele után meg lehet és meg is kell szerveznie a szocialista termelést. De mit jelent „a szocialista termelés megszervezése”? A szocialista társadalom felépítését jelenti. Aligha kell bizonyítgatni, hogy Lenin e világos és határozott tétele nem szorul további magyarázatra. Ellenkező esetben érthetetlenek volnának Lenin felhívásai, amelyeket 1917 októberében intézett a proletariátushoz, hogy vegye kezébe a hatalmat.

Mint látják, Leninnek ez a világos tétele úgy különbözik Zinovjev zavaros és antileninista „tételétől” — amely szerint építhetjük a szocializmust „egy ország keretén belül”, bár felépítése lehetetlen —, mint ég a földtől.

Lenin ezt a tételt 1915-ben mondta ki, még mielőtt a proletariátus kezébe vette a hatalmat. De talán a hatalom átvételének tapasztalata után, 1917 után, megváltoztak nézetei? Nézzük meg Lenin 1923-ban írt, „A szövetkezetekről” című brosúráját.

„Valóban — mondja Lenin —, minden nagyüzemi termelési eszköz az állam hatalmában van, az államhatalom a proletariátus kezében, a proletariátus szövetségben a sokmillió kis- és törpeparaszttal, a proletariátus vezetőszerepe a parasztság irányában biztosítva van stb. — hát ez nem minden, ami szükséges ahhoz, hogy a szövetkezetekből, egyesegyedül a szövetkezetekből, amelyeket ezelőtt mint szatócskodást kezeltünk — s amelyeket most, az új gazdasági politika idején, bizonyos tekintetben szintén jogunk van így kezelni —, hát ez nem minden, ami a teljes szocialista társadalom felépítéséhez szükséges? Ez még nem a szocialista társadalom felépítése, de ez minden, ami e felépítéshez szükséges és elegendő” (XXVII. köt. 392. old.).

Másszóval: fel tudjuk és fel is kell építenünk a teljes szocialista társadalmat, mert rendelkezésünkre áll minden, ami felépítéséhez szükséges és elegendő.

Azt hiszem, aligha lehet ennél világosabban beszélni.

Vessék össze Lenin e klasszikus tételét Zinovjevnek Jakovlev elleni antileninista kirohanásával s megértik, hogy Jakovlev csak ismételte Lenin szavait arról, hogy a szocializmust fel lehet építeni egy országban, Zinovjev viszont, aki e tétel ellen lép fel és Jakovlevet ostorozza, elfordult Lenintől s áttért a mensevik Szuhanov álláspontjára, arra az álláspontra, hogy a mi országunkban, technikai elmaradottsága következtében, lehetetlen a szocializmust felépíteni.

Csak azt nem tudjuk, hogy minek is ragadtuk meg a hatalmat 1917 októberében, ha nem számítottunk arra, hogy felépítjük a szocializmust?

Nem kellett volna a hatalmat megragadni 1917 októberében — erre a következtetésre vezet Zinovjev érvelésének belső logikája.

Állítom továbbá, hogy a szocializmus győzelmének kérdésében, ebben a legfontosabb kérdésben, Zinovjev pártunk ama határozott döntései ellen fordult, melyeket a XIV. pártkonferencia ismert határozata — „A Kommunista Internacionále és az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt feladatairól a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottságának kibővített plénumával kapcsolatban” — leszögezett.

Vegyük elő ezt a határozatot. Ezt olvassuk benne a szocializmus egy országban való győzelméről:

„Két homlokegyenest ellentétes társadalmi rendszer fennállása előidézi a kapitalista blokádnak, a gazdasági nyomás más formáinak, a fegyveres intervenciónak, a restaurációnak állandó veszélyét. A szocializmus végleges győzelmének egyetlen biztosítéka, vagyis a restaurációval szemben az egyetlen biztosíték, következésképpen — a győzelmes szocialista forradalom több országban . . .” „A leninizmus azt tanítja, hogy a szocializmus végleges győzelme a burzsoá viszonyok visszaállításával szembeni teljes biztosíték értelmében csak nemzetközi méretekben lehetséges .. .” „Ebből egyáltalában nem következik az, hogy lehetetlen a teljes szocialista társadalom felépítése egy olyan elmaradott országban, mint Oroszország, a technikai és gazdasági tekintetben fejlettebb országok «állami segítsége» (Trockij) nélkül” (lásd a határozatot).

Látják, hogy ez a határozat a szocializmus végleges győzelmét az intervenció és a restauráció elleni biztosítékként fogja fel — szöges ellentétben azzal, ahogy Zinovjev „Leninizmus” című könyvében felfogja.

Látják, hogy a határozat elismeri, hogy lehetséges a teljes szocialista társadalom felépítése egy olyan elmaradott országban, mint Oroszország, a technikai és gazdasági tekintetben fejlettebb országok „állami segítsége” nélkül — szöges ellentétben Zinovjev ellenkező állításával, melyet Jakovlevvel szemben hangoztatott a XIV. pártkongresszuson mondott zárszavában.

Minek nevezzük ezt, ha nem Zinovjev harcának a XIV. pártkonferencia határozata ellen?

Igaz, a párthatározatok olykor nem hibátlanok. Megesik, hogy párthatározatokban hibák vannak. Általában szólva, fel lehet tételezni, hogy a XIV. pártkonferencia határozata is tartalmaz néhány hibát. Lehet, hogy Zinovjev a szóbanforgó határozatot hibásnak tartja. De akkor ezt világosan és nyíltan meg kell mondani, ahogy bolsevikhoz illik. Zinovjev ezt, valami okból, mégsem teszi. Jobbnak látta más utat választani, azt, hogy hátbatámadja a XIV. pártkonferencia határozatát, s emellett elhallgatja a határozatot, seminő nyílt kritikát rajta nem gyakorol. Zinovjev nyilván azt hiszi, hogy ezen az úton éri el legjobban célját. S célja csak egy — „kijavítani” a határozatot és „kicsit” kiigazítani Lenint. Aligha kell bizonyítani, hogy Zinovjev elszámította magát.

Honnan ered Zinovjev hibája? Hol e hiba gyökere?

E hiba gyökere, szerintem, Zinovjevnek az a meggyőződése, hogy országunk technikai elmaradottsága leküzdhetetlen akadálya a teljes szocialista társadalom felépítésének, hogy a proletariátus országunk technikai elmaradottsága következtében nem építheti fel a szocializmust. Zinovjev és Kamenyev egy időben megpróbáltak fellépni ezzel az érvvel a párt Központi Bizottságának egyik ülésén az áprilisi konferencia előtt. De visszautasításra találtak és kénytelenek voltak visszavonulni, formálisan alávetve magukat az ellenkező álláspontnak, a Központi Bizottság többsége álláspontjának. De Zinovjev, bár formálisan alávetette magát ennek az álláspontnak, továbbra is folytatta ellene a harcot. Pártunk Moszkvai Bizottsága erről a SzK(b)P Központi Bizottságában lejátszódott „incidensről” ezt mondja a Leningrád-kormányzósági pártkonferencia levelére írott „Válaszá”-ban:

„Nem is olyan régen Kamenyev és Zinovjev a Politikai Irodában azt az álláspontot védték, hogy technikai és gazdasági elmaradottságunk miatt nem tudunk megbirkózni a belső nehézségekkel, hacsak nem ment meg bennünket a nemzetközi forradalom. Mi viszont, a Központi Bizottság többségével együtt, úgy véljük, hogy építhetjük a szocializmust, építjük és felépítjük, tekintet nélkül technikai elmaradottságunkra és annak ellenére is. Úgy véljük, hogy ez az építés, természetesen, sokkal lassabban fog előrehaladni, mint ahogy világgyőzelem esetén haladna, de mégis előremegyünk és előre is fogunk menni. Továbbá, véleményünk szerint Kamenyev és Zinovjev álláspontja azt fejezi ki, hogy nem hisznek munkásosztályunk és az azt követő paraszttömegek belső erejében. Véleményünk szerint ez az álláspont a lenini álláspont feladása” (lásd „Válasz”).

Ez a dokumentum a XIV. pártkongresszus első ülései idején jelent meg a sajtóban. Zinovjevnek, természetesen, módjában volt e dokumentum ellen még a kongresszuson felszólalni. Jellemző, hogy Zinovjev és Kamenyev nem találtak érveket e súlyos vád ellen, melyet pártunk Moszkvai Bizottsága emelt ellenük. Véletlen-e ez? Azt hiszem, nem véletlen. A vád nyilván fején találta a szeget. Zinovjev és Kamenyev azért „válaszoltak” erre a vádra hallgatással, mert nem volt mivel „elhallgattatniuk” a vádat.

Az „új ellenzék” rossz néven veszi, hogy Zinovjevet azzal vádolják, hogy nem hisz a szocialista építés győzelmében országunkban. De ha Zinovjev az után, hogy a szocializmus egy országban való győzelmét egy álló esztendőn át megvitatták, az után, hogy Zinovjev álláspontját a Központi Bizottság Politikai Irodája elutasította (1925 április), az után, hogy erről a kérdésről már kialakult a párt határozott véleménye, melyet a XIV. pártkonferencia ismert határozata (1925 április) leszögezett, ha mindezek után Zinovjev „Leninizmus” című könyvében (1925 szeptember) mégis fellép a párt álláspontja ellen, s ha később a XIV. kongresszuson ezt a fellépést megismétli — akkor mi mással lehet mindezt, ezt a konokságot, ezt a makacsságot, amellyel hibájához ragaszkodik, megmagyarázni, mint azzal, hogy Zinovjevet megfertőzte, gyógyíthatatlanul megfertőzte a hitetlenség szocialista építésünk ügyének győzelmében?

Zinovjev ezt az ő hitetlenségét internacionalizmusnak szeretné feltüntetni. De mióta tekintik nálunk internacionalizmusnak a leninizmustól való elfordulást a leninizmus sarkalatos kérdésében?

Nem helyesebb-e, ha azt mondjuk, hogy nem a párt, hanem Zinovjev vét itt az internacionalizmus és a nemzetközi forradalom ellen? Mert mi a mi országunk, az „épülő szocializmus” országa, ha nem a világforradalom bázisa? De lehet-e a világforradalom igazi bázisa, ha nem képes a szocialista társadalmat felépíteni? Megmaradhat-e országunk annak, ami ma kétségtelenül: hatalmas vonzási központnak a világ munkásai számára, ha nem képes a saját portáján kivívni a győzelmet, a szocialista építés győzelmét, gazdaságunk kapitalista elemein? Azt hiszem, nem maradhat meg. De ebből az következik, hogy a szocialista építés győzelmével szembeni hitetlenség, ennek a hitetlenségnek a prédikálása, megfosztja országunkat a világforradalom bázisának nimbuszától, ez pedig gyengíti a nemzetközi forradalmi mozgalmat. Mivel ijesztették el tőlünk a munkásokat a szociáldemokrata urak? Azzal, hogy azt prédikálták, hogy az „oroszoknak semmi sem fog sikerülni”. Mivel verjük most a szociáldemokratákat, amikor a munkásküldöttségek egész sorát vonzzuk magunkhoz és ezzel megerősítjük a kommunizmus hadállásait az egész világon? A szocializmus építése terén elért sikereinkkel. De vajon nem világos-e ez után, hogy aki hitetlenséget hirdet a szocializmus építése terén elért sikereinkkel szemben, az közvetve a szociáldemokratákat segíti, az a nemzetközi forradalmi mozgalom lendületét gyengíti, az szükségképpen elfordul az internacionalizmustól?..

Látják, hogy Zinovjev „internacionalizmusa” semmivel sem ér többet, mint „százszázalékos leninizmusa” a szocializmus egy országban való építésének kérdésében.

Ezért a XIV. pártkongresszus helyesen járt el, amikor kimondta, hogy az „új ellenzék” nézetei azt fejezik ki, hogy „nem hisznek a szocializmus építésének ügyében” és „meghamisítják a leninizmust”.

VII
Harc a szocialista építés győzelméért

Szerintem az „új ellenzék” fő hibája az, hogy nem hisz a szocialista építés sikerében. Ez a hiba, szerintem, azért fő hiba, mert ebből következik az „új ellenzék” valamennyi többi hibája is. Azok a hibák, amelyeket az „új ellenzék” a „nep”-nek, az államkapitalizmusnak, szocialista iparunk jellegének, a szövetkezetek proletárdiktatúrában betöltött szerepének, a kulákság elleni harc módszereinek, a középparasztság szerepének és súlyának kérdésében elkövetett, egytől-egyig az ellenzék fő hibájából származnak, abból, hogy nem hisz abban, hogy a szocialista társadalmat országunk erőivel fel lehet építeni.

Mit jelent a hitetlenség a szocialista építés országunkban való győzelmével szemben?

Mindenekelőtt azt, hogy nincsenek meggyőződve arról, hogy a parasztság zöme, országunk fejlődésének ismert körülményei következtében, bevonódhat a szocialista építés művébe.

Másodszor azt, hogy nincsenek meggyőződve arról, hogy országunk proletariátusa, amely kezében tartja a népgazdaság parancsnoki magaslatait, képes a parasztság zömét bevonni a szocialista építésbe.

Ezekből a tételekből indul ki hallgatólagosan az ellenzék fejlődésünk útjaira vonatkozó elgondolásaiban, — az most mindegy, hogy tudatosan vagy öntudatlanul teszi ezt.

Be lehet-e vonni a szovjet parasztság zömét a szocialista építés művébe?

„A leninizmus alapjairól” című brosúrában erre vonatkozólag két alaptétel van:

1. „Nem szabad összecserélni a Szovjetunió parasztságát a Nyugat parasztságával. Az a parasztság, amely három forradalom iskoláján ment át, amely a proletariátussal együtt és a proletariátus vezetésével harcolt a cár és a burzsoá hatalom ellen, az a parasztság, amely a proletárforradalom kezéből kapott földet és békét s ennek következtében a proletariátus tartaléka lett — ez a parasztság szükségképpen különbözik attól a parasztságtól, amely a burzsoá forradalom idején a liberális burzsoázia vezetése alatt harcolt, e burzsoázia kezéből kapott földet s ennek következtében a burzsoázia tartaléka lett. Aligha szorul bizonyításra, hogy a szovjet parasztság, amely megszokta, hogy a proletariátussal való politikai barátságot és politikai együttműködést megbecsülje, amely ennek a barátságnak és ennek az együttműködésnek köszönheti szabadságát — feltétlenül rendkívül alkalmas a proletariátussal való gazdasági együttműködésre.”

2. „Nem szabad összecserélni Oroszország mezőgazdaságát a Nyugat mezőgazdaságával. Ott a mezőgazdaság fejlődése a kapitalizmus szokott vonalán halad, amelyet a parasztság mélyreható rétegeződése, s az egyik póluson a nagy uradalmak és a magánkapitalista latifundiumok, a másikon pauperizmus, nyomor és bérrabszolgaság jellemeznek. Ennek következtében ott a züllés és bomlás egészen természetes. Nem így Oroszországban. Nálunk a mezőgazdaság fejlődése már csak azért sem haladhat ilyen úton, mert a Szovjethatalom léte és a döntő munka- és termelési eszközök nacionalizálása ilyenirányú fejlődést nem enged meg. Oroszországban a mezőgazdaság fejlődésének más úton kell haladnia, a sokmilliós kis- és középparasztság szövetkezeti tömörülésének útján, a tömegeket átfogó falusi szövetkezetek fejlődésének útján, melyeket az állam hitelkedvezményekkel támogat. Lenin a szövetkezetekről szóló cikkeiben helyesen utalt arra, hogy a mezőgazdaság fejlődésének nálunk új úton kell haladnia, azon az úton, amelyek a parasztság többségét a szövetkezeteken keresztül bevonjuk a szocialista építésbe, azon az úton, amelyen a kollektivizmus elveit fokozatosan meghonosítjuk a mezőgazdaságban, előbb a termékek értékesítése, később pedig a mezőgazdasági termékek termelése terén is…

Aligha szorul bizonyításra, hogy a parasztság óriási többsége szívesen lép majd a fejlődésnek erre az új útjára, s otthagyja a magánkapitalista latifundiumok és a bérrabszolgaság, a nyomor és pusztulás útját”.

Helyesek-e ezek a tételek?

Azt hiszem, hogy mindkét tétel helyes és vitathatatlan egész építési időszakunkra vonatkozólag a „nep” viszonyai között.

Ezek a tételek csak azokat az ismert lenini téziseket fejezik ki, amelyek a proletariátus és a parasztság összefogásáról szólnak, arról, hogy a parasztgazdaságokat be kell vonni az ország szocialista fejlődésének rendszerébe, arról, hogy a proletariátusnak a parasztság döntő tömegeivel együtt kell a szocializmus felé haladnia, arról, hogy a parasztság milliós tömegeinek szövetkezetekbe való tömörítése a szocialista építés országútja a falun, hogy szocialista nagyiparunk fejlődésének viszonyai között a „szövetkezetek egyszerű növekedése számunkra azonos … a szocializmus növekedésével” (XXVII. köt. 396. old.).

És valóban, milyen úton lehet és kell haladnia a parasztgazdaság fejlődésének országunkban?

A parasztgazdaság nem tőkés gazdaság. A parasztgazdaság, ha a parasztgazdaságok túlnyomó többségét vesszük, kisárutermelő gazdaság. De mi a kisárutermelő parasztgazdaság? Olyan gazdaság, mely a válaszúton áll kapitalizmus és szocializmus között. Fejlődhet a kapitalizmus felé, mint ahogy most a kapitalista országokban történik, és fejlődhet a szocializmus felé, ahogy nálunk kell történnie, a mi országunkban, a proletárdiktatúrában.

Honnan van a parasztságnak ez az ingatagsága, önállótlansága? Mivel magyarázható ez?

A parasztgazdaságok felaprózottságával, szervezetlenségével, azzal, hogy a várostól, az ipartól, a hitelrendszertől, az országban uralkodó hatalom jellegétől függenek, és végül, azzal a közismert helyzettel, hogy a falu mind anyagi, mind kulturális tekintetben a várost követi és kell hogy kövesse.

A parasztgazdaság kapitalista fejlődésének útja azt jelenti, hogy a fejlődés a parasztság rendkívül mélyreható rétegeződésén át vezet, hogy az egyik póluson hatalmas latifundiumok vannak, a másikon állandó a tömeges elszegényedés. Ez a fejlődési út a kapitalista országokban elkerülhetetlen, mert a falu, a parasztgazdaság, a várostól, az ipartól, a városban összpontosított hiteltől, a hatalom jellegétől függ, a városban pedig a burzsoázia, a kapitalista ipar, a kapitalista hitelrendszer, a kapitalista államhatalom uralkodik.

Szükségszerű-e a parasztgazdaság ilyen fejlődési útja a mi országunkban, ahol a város jellege egészen más, ahol az ipar a proletariátus kezében van, ahol a közlekedés, a hitelrendszer, az államhatalom stb. a proletariátus kezében összpontosul, ahol a föld nacionalizálása egyetemes törvény az országban? Persze, hogy nem szükségszerű. Ellenkezőleg. Éppen azért, mert a város a falu vezetője, s a városban nálunk a proletariátus uralkodik, amely a népgazdaság valamennyi parancsnoki magaslatát kezében tartja, a parasztgazdaságoknak fejlődésükben más úton kell haladniok, a szocialista építés útján.

Milyen út ez?

Ez az út a parasztgazdaságok millióinak tömeges szövetkezeti tömörülése a szövetkezetek minden ágában, az elaprózott parasztgazdaságok egyesítése a szocialista ipar körül, a kollektivizmus alapelemeinek bevezetése a parasztság körében — eleinte a mezőgazdasági termékek értékesítése és a parasztgazdaságok városi készítményekkel való ellátása vonalán, azután pedig a mezőgazdasági termelés vonalán.

És a proletárdiktatúra viszonyai között ez az út egyre inkább elkerülhetetlenné válik, mert a szövetkezés az értékesítés vonalán, a szövetkezés az ellátás vonalán, s végül a szövetkezés a hitel és a termelés (a mezőgazdasági szövetkezetek) vonalán, az egyetlen útja annak, hogy a falu jóléte emelkedjék, az egyetlen eszköze annak, hogy a nagy paraszttömegeket a nyomortól és pusztulástól megmentsük.

Azt mondják, hogy parasztságunk, helyzete szerint, nem szocialista s hogy ezért képtelen a szocialista fejlődésre. Az persze igaz, hogy a parasztság, helyzete szerint, nem szocialista. De ez nem érv a parasztgazdaság szocialista fejlődése ellen, ha be van bizonyítva, hogy a parasztság a várost követi, a városban pedig a szocialista ipar az úr. Az Októberi Forradalom idején a parasztság, helyzete szerint, szintén nem volt szocialista, s egyáltalán nem óhajtotta megteremteni a szocializmust az országban. Akkor főképpen a földesúri hatalom megszüntetésére és a háború befejezésére, a béke megteremtésére törekedett. Mégis a szocialista proletariátust követte akkor. Miért? Mert a burzsoázia megdöntése és a szocialista proletariátus hatalomrajutása volt akkor az egyetlen kivezető út az imperialista háborúból, az egyetlen út a béke helyreállítására. Mert más út akkor nem volt és nem is lehetett. Mert pártunknak akkor sikerült kipuhatolnia, megállapítania, hogy milyen mértékben kell a különleges parasztérdekeket (a földesúr megdöntése, a béke) az ország általános érdekeivel (proletárdiktatúra) egyesíteni és azoknak alávetni úgy, hogy az a parasztság számára elfogadható és előnyös legyen. S a parasztság, noha nem szocialista, akkor a szocialista proletariátust követte.

Ugyanezt kell mondanunk az országunkban folyó szocialista építésről, a parasztságnak az építésbe való bevonásáról. A parasztság, helyzete szerint, nem szocialista. De a szocialista fejlődés útjára kell lépnie és feltétlenül erre az útra fog lépni, mert nincs és nem lehet a parasztságnak más útja ahhoz, hogy a nyomor és a tönkremenés elől meneküljön, mint az, hogy összefog a proletariátussal, összefog a szocialista iparral, hogy a parasztgazdaság, a parasztság tömeges szövetkezése révén, bekapcsolódik a közös szocialista fejlődésbe.

Miért éppen a parasztság tömeges szövetkezése révén?

Azért, mert a tömeges szövetkezésben „megtaláltuk egyrészt a magánérdeknek, a magánkereskedelmi érdeknek, másrészt az állami felügyeletnek és ellenőrzésnek olyfokú egybekapcsolását, a magánérdek olyfokú alárendelését a közérdeknek” (Lenin), amely elfogadható és előnyös a parasztság számára, és amely lehetővé teszi a proletariátusnak, hogy a parasztság zömét a szocialista építésbe bevonja. Éppen mert a parasztságnak előnyös, ha a szövetkezeten keresztül adja el áruit s szereli fel gépekkel gazdaságát, éppen ezért kell hogy a parasztság a tömeges szövetkezés útján haladjon és ezen az úton fog is haladni.

De mit jelent a parasztság tömeges szövetkezése, amikor a vezetőszerep a szocialista iparé?

Azt jelenti, hogy a kisárutermelő parasztgazdaság letér a régi kapitalista útról, mely a parasztságot tömegesen tönkrejuttatja, s áttér a fejlődés új útjára, a szocialista építés útjára.

Ezért a harc a parasztgazdaság fejlődésének új útjáért, a harc a parasztság döntő tömegeinek a szocialista építésbe való bevonásáért: pártunk soronlevő feladata.

A SzK(b)P XIV. kongresszusa ezért helyesen hozta ezt a határozatot:

„A szocializmus építésének fő útja a falun az, hogy miközben a szocialista állami ipar, az állami hitelintézetek és egyéb parancsnoki magaslatok, melyek a proletariátus kezében vannak, egyre nagyobb mértékben átveszik a gazdasági vezetést, ugyanakkor a parasztság zömét bevonjuk a szövetkezeti szervezetbe és biztosítjuk e szervezet szocialista fejlődését azáltal, hogy kihasználjuk, leküzdjük és kiszorítjuk kapitalista elemeit” (lásd a kongresszusnak a Központi Bizottság beszámolójával kapcsolatban hozott határozatát).

Az „új ellenzék” óriási hibája az, hogy nem hisz a parasztság fejlődésének ebben az új útjában, nem látja vagy nem érti, mennyire elkerülhetetlen ez az út a proletárdiktatúra viszonyai között. Mégpedig azért nem érti, mert nem hisz abban, hogy a szocialista építés országunkban győz, nem hisz abban, hogy proletariátusunk magával tudja vinni a parasztságot a szocializmushoz vezető úton.

Ezért nem érti meg a „nep” kettős jellegét, túlozza a „nep” negatív oldalait s a „nep”-et főként visszavonulásként értelmezi.

Ezért túlozza gazdaságunk kapitalista elemeinek szerepét, s lekicsinyli szocialista fejlődésünk emelőinek (a szocialista ipar, a hitelrendszer, a szövetkezetek, a proletárhatalom stb.) szerepét.

Ezért nem érti meg állami iparunk szocialista természetét és kételkedik Lenin szövetkezeti tervének helyességében.

Ezért fújja fel a falu rétegeződését, ezért rémüldözik a kuláktól, ezért kicsinyli le a középparaszt szerepét, ezért próbálja meghiúsítani a pártnak a középparaszttal való tartós szövetség biztosítására irányuló politikáját, és általában ezért kapkod ide-oda a párt falusi politikájának a kérdésében.

Ezért nem érti meg azt az óriási munkát, amelyet a párt végzett annak érdekében, hogy a munkások és parasztok milliós tömegeit bevonja az ipar és a mezőgazdaság építésébe, a szövetkezetek és a Szovjetek felélénkítésébe, az ország igazgatásába, a bürokrácia elleni harcba, az államapparátusunk megjavításáért és átalakításáért vívott harcba, azt a munkát, amely új fejlődési szakaszt jelent s amely nélkül semmiféle szocialista építés el nem képzelhető.

Ezért csügged el és veszti el fejét építőmunkánk nehézségei láttán és kételkedik országunk iparosításának lehetőségében, fecseg pesszimista módon a párt elfajulásáról stb.

Náluk, a burzsoáknál, minden többé-kevésbé jó, de nálunk, proletároknál, minden többé-kevésbé rossz; ha nem érkezik el idejében a nyugati forradalom, akkor ügyünk elveszett, — ilyen általában az „új ellenzék” hangja, amely, szerintem, likvidátori hang, de amelyet az ellenzék valami okból (lehet, hogy tréfából) „internacionalizmusnak” nevez.

A „nep” kapitalizmus, mondja az ellenzék. A „nep” főképpen visszavonulás, mondja Zinovjev. Mindez persze nem igaz. Valójában a „nep” a pártnak az a politikája, amely megengedi a szocialista és a kapitalista elemek harcát, arra számítva, hogy a szocialista elemek legyőzik a kapitalista elemeket. Valójában a „nep” csak kezdődött visszavonulással, de arra irányul, hogy a visszavonulás során az erőket átcsoportosítsuk és támadásba menjünk át. Valójában már néhány év óta támadásban vagyunk és sikerrel támadunk, fejlesztjük iparunkat, fejlesztjük szovjet kereskedelmünket, visszaszorítjuk a magántőkét.

De mi az értelme annak a tételnek, hogy a „nep” kapitalizmus, hogy a „nep” főképpen visszavonulás? Miből indul ki ez a tétel?

Abból a helytelen feltevésből indul ki, hogy nálunk most egyszerűen a kapitalizmus visszaállítása, a kapitalizmus egyszerű „visszatérése” megy végbe. Csak ezzel a feltevéssel magyarázható meg az, hogy az ellenzék kételkedik iparunk szocialista természetében. Csak ezzel a feltevéssel magyarázható meg az, hogy az ellenzék rémüldözik a kuláktól. Csak ezzel a feltevéssel magyarázható meg az, hogy az ellenzék kapva-kapott a parasztság rétegeződésére vonatkozó helytelen adatokon. Csak ezzel a feltevéssel magyarázható meg az, hogy az ellenzék, különös feledékenységgel, mellőzi azt a tényt, hogy nálunk a középparaszt a mezőgazdaság központi alakja. Csak ezzel a feltevéssel magyarázható meg a középparaszt súlyának lebecsülése és a kételkedés Lenin szövetkezeti tervével szemben. Csak ezzel a feltevéssel „indokolható” meg az, hogy az „új ellenzék” nem hisz a falu fejlődésének új útjában, a falunak a szocialista építésbe való bevonása útjában.

Valójában nálunk most nem a kapitalizmus visszaállításának egyoldalú folyamata megy végbe, hanem a kapitalizmus fejlődésének és a szocializmus fejlődésének kétoldalú folyamata, a szocialista elemek és a kapitalista elemek harcának ellentétes folyamata, a szocialista elemek felülkerekedésének és a kapitalista elemek legyűrésének folyamata. Ez éppoly vitathatatlan a városra vonatkozólag, ahol az állami ipar a szocializmus alapja, mint a falura vonatkozólag, ahol a szocialista fejlődés fő emelője a tömeges szövetkezet, mely összefog a szocialista iparral.

A kapitalizmus egyszerű visszaállítása már csak azért sem lehetséges, mert a hatalom nálunk proletárhatalom, a nagyipar a proletariátus kezében van, a közlekedéssel és a hitellel a proletárállam rendelkezik.

A falusi rétegeződés nem ölthet olyan méreteket, mint azelőtt, a középparasztság megmarad a parasztság alapvető tömegének, a kulák már csak azért sem szerezheti vissza régi erejét, mert a föld nálunk nacionalizálva van, ki van vonva a forgalomból, kereskedelmi, hitel-, adó- és szövetkezeti politikánk pedig arra irányul, hogy korlátozza a kulákság kizsákmányoló törekvéseit, emelje a nagy paraszttömegek jólétét, s kiegyenlítse a falun a szélsőségeket. Nem is szólva arról, hogy a kulákság elleni harc nemcsak a régi vonalon folyik, nemcsak a szegényparasztságot szervezzük meg a kulákság ellen, hanem új vonalon is: erősítjük a proletariátus és szegényparasztság szövetségét a középparaszti tömegekkel a kulák ellen. Az a tény, hogy az ellenzék nem érti meg a kulákság ellen e második vonalon folyó harc értelmét és jelentőségét, újból megerősíti azt, hogy az ellenzék lecsúszik a falu régi fejlődési útjára, kapitalista fejlődési útjára, amikor a kulák és a szegényparasztság voltak a falu fő erői, a középparaszt pedig „felmorzsolódott”.

A szövetkezet az államkapitalizmus egyik válfaja, mondja az ellenzék, és hivatkozik Lenin „A terményadóról” című cikkére s ennek alapján nem hisz abban, hogy a szövetkezetei a szocialista fejlődés fő emelőjeként ki lehet használni. Az ellenzék itt is igen súlyos hibát követ el. A szövetkezetek ilyetén értelmezése megfelelő és kielégítő volt 1921-ben, a „Terményadó” megírása idején, amikor még nem volt fejlett szocialista iparunk, amikor Lenin az államkapitalizmust gazdálkodásunk lehetséges fő formájának gondolta s a szövetkezeteket az államkapitalizmussal párosítva vizsgálta. De a kérdés ilyen értelmezése ma már nem kielégítő és történelmileg túlhaladott, mert azóta az idők megváltoztak, szocialista iparunk fejlődött, az államkapitalizmus nem fogant meg annyira, amennyire kívánatos volt, a szövetkezetek pedig, melyek most már tízmilliónál több tagot számlálnak, kezdtek összefogni a szocialista iparral.

Mi mással magyarázzuk azt a tényt, hogy Lenin már két évvel a „Terményadó” után, 1923-ban, a szövetkezetei máskép ítéli meg, és azt tartja, hogy „a szövetkezetek a mi viszonyaink között lépten-nyomon teljesen egybeesnek a szocializmussal”? (XXVII. köt. 396. old.)

Mi mással magyarázzuk ezt, ha nem azzal, hogy e két év alatt a szocialista ipar már megnőtt, az államkapitalizmus pedig nem vert eléggé erős gyökeret, s ebből kifolyólag Lenin a szövetkezeteket már nem az államkapitalizmussal, hanem a szocialista iparral párosítva kezdte vizsgálni?

Megváltoztak a szövetkezetek fejlődési feltételei. Meg kellett változnia a szövetkezeti kérdés kezelésének is.

Itt van például egy nagyszerű rész Leninnek „A szövetkezetekről” (1923) írt brosúrájából. Az idézet megvilágítja ezt a kérdést:

„Az államkapitalizmusban a szövetkezeti üzemek abban különböznek az államkapitalista üzemektől, hogy először magánüzemek, másodszor kollektív üzemek. A mi fennálló rendünkben a szövetkezeti üzemek mint kollektív üzemek különböznek a magánkapitalista üzemektől, de nem különböznek a szocialista üzemektől, ha olyan földön alakultak, olyan termelési eszközökkel dolgoznak, amelyek az állam, vagyis a munkásosztály tulajdonában vannak” (XXVII. köt. 396. old.).

Ez a kis idézet két nagy kérdést old meg. Először azt a kérdést, hogy „a mi fennálló rendszerünk” nem államkapitalizmus. Másodszor azt a kérdést, hogy a szövetkezeti üzemek, ha „a mi fennálló rendszerünkkel” kapcsolatban tekintjük őket, „nem különböznek” a szocialista üzemektől.

Azt hiszem, világosabban már nem is lehet beszélni.

Itt van még egy rész Leninnek ugyanebből a brosúrájából:

„A szövetkezetek egyszerű növekedése számunkra (a fentemlített «csekély» kivétellel) azonos a szocializmus növekedésével s ezzel kapcsolatban kénytelenek vagyunk elismerni, hogy a szocializmusra vonatkozó egész álláspontunk gyökeresen megváltozott” (ugyanott).

Nyilvánvaló, hogy „A szövetkezetekről” című brosúrában a szövetkezetek új megítélésével van dolgunk, amit az „új ellenzék” nem akar elismerni, és amit, a tények ellenére, a nyilvánvaló igazság ellenére, a leninizmus ellenére, gondosan elhallgat.

Más a szövetkezet, ha az államkapitalizmussal van kapcsolatban és más a szövetkezet, ha a szocialista iparral van kapcsolatban.

Ebből azonban nem lehet azt a következtetést levonni, hogy „A terményadóról” szóló cikk és „A szövetkezetekről” írott brosúra közt szakadék tátong. Ez, persze, nem igaz. Elég, például, a „Terményadó” következő helyére utalni, hogy azonnal megleljük a legszorosabb összefüggést a két mű között a szövetkezet megítélésének kérdésében. Ez a rész így szól:

„Az áttérés a koncessziókról a szocializmusra: áttérés a nagyüzem egyik formájáról a nagyüzem másik formájára. Az áttérés a kistulajdonosok szövetkezeteiről a szocializmusra: áttérés a kisüzemű termelésről a nagyüzeműre, vagyis bonyolultabb áttérés, amely azonban, ha sikerül, a lakosság nagyobb tömegeit tudja átfogni s mélyebb és elevenebb gyökereit tudja kitépni a régi, szocializmuselőtti, sőt kapitalizmuselőtti viszonyoknak, melyek a legmakacsabbul állanak ellen minden «újításnak»” (XXVI. köt. 337. old).

Ebből az idézetből látható, hogy Lenin már a „Terményadó” idején, amikor még nem volt fejlett szocialista iparunk, lehetségesnek tartotta, hogy a szövetkezetek, siker esetén, a „szocializmuselőtti”, tehát többek között a kapitalista viszonyok elleni harc hatalmas eszközévé változtathatók. Azt hiszem, hogy éppen ez a gondolat lett utóbb „A szövetkezetekről” szóló brosúra kiindulópontja.

De mi következik ebből?

Ebből az következik, hogy az „új ellenzék” a szövetkezeti kérdést nem marxista módra, hanem metafizikusan kezeli. A szövetkezetet nem történelmi jelenségnek tekinti, más jelenségekkel kapcsolatban, mondjuk az államkapitalizmussal kapcsolatban (1921-ben), vagy a szocialista iparral kapcsolatban (1923-ban), hanem mint valami állandó, egyszersmindenkorra adott „magábanvaló dolgot”.

Ebből származnak az ellenzék hibái a szövetkezeti kérdésben, ezért nem hisz abban, hogy a falu a szövetkezetek útján fejlődik a szocializmus felé, ezért tér le az ellenzék a régi útra, a falu kapitalista fejlődésének útjára.

Nagyjából ez az „új ellenzék” álláspontja a szocialista építés gyakorlati kérdéseiben.

Ebből egy következtetés vonható le: az ellenzék vonala, ha egyáltalán van vonala, az ellenzék ingadozása és tétovázása, az ellenzék hitetlensége ügyünkben és fejvesztettsége a nehézségek láttán arra vezet, hogy kapitulál gazdaságunk tőkés elemei előtt.

Mert ha a „nep” főképpen visszavonulás, ha kétségbevonják az állami ipar szocialista természetét, ha a kulák csaknem mindenható, ha a szövetkezetektől nem sokat várhatunk, ha a középparaszt szerepe növekvő mértékben csökken, ha a falu fejlődésének új útja kétséges, ha a párt csepp híján elfajul, s a nyugati forradalom még nincs olyan közel — akkor mi marad mindezek után az ellenzék fegyvertárában, mire számíthat a gazdaságunk kapitalista elemei ellen vívott harcban? Hiszen nem lehet pusztán „A korszak filozófiájával” harcba menni.

Világos, hogy az „új ellenzék” fegyvertára nem irígylésreméltó, ha egyáltalán fegyvertárnak lehet nevezni. Ez a fegyvertár nem alkalmas harcra. És mégkevésbbé győzelemre.

Világos, hogy ilyen fegyvertárral a párt „egykettőre” tönkretenné magát, ha harcba bocsátkoznék — egyszerűen kapitulálnia kellene gazdaságunk tőkés elemei előtt.

Ezért a XIV. pártkongresszus tökéletesen helyesen járt el, mikor határozatilag kimondta, hogy „pártunk fő feladata a harc a szocialista építés győzelméért a Szovjetunióban”; hogy a feladat megoldásának egyik elengedhetetlen feltétele „a harc a szocializmus országunkban való felépítésével szemben megnyilvánuló hitetlenség ellen, azok ellen a kísérletek ellen, amelyek «következetesen szocialista típusú» üzemeinket (Lenin), «államkapitalista» üzemeknek próbálják minősíteni”; hogy „ezek az eszmeáramlatok, amelyek lehetetlenné teszik, hogy a tömegek öntudatosan viszonyuljanak a szocialista építéshez általában és a szocialista ipar építéséhez különösen, csak akadályozzák a gazdaság szocialista elemeinek növekedését és megkönnyítik a magántőke ellenük folytatott harcát”; hogy „a kongresszus ezért széleskörű nevelőmunkát tart szükségesnek a leninizmus e meghamisításainak leküzdése érdekében” (lásd a SzK(b)P Központi Bizottságának beszámolójával kapcsolatban hozott határozatot).

A Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártja XIV. kongresszusának történelmi jelentősége abban áll, hogy gyökeréig fel tudta tárni az „új ellenzék” hibáit, félredobta hitetlenségét és sopánkodását, világosan és pontosan kijelölte a szocializmusért folyó további harc útját, a győzelem perspektíváját tárta a párt elé és így felfegyverezte a proletariátust a szocialista építés győzelmébe vetett törhetetlen hittel.

1926. január 25.

I. V. Sztálin. A leninizmus kérdéseihez,
Moszkva—Leningrád. 1926.

(idézet: – Sztálin Művei 8. kötet – című könyvből)

SaLa