Címke: ideológia

Levél a XXII. Leningrád-Kormányzósági pártkonferencia elnökségéhez

Kedves elvtársak!

Az OK(b)P Központi Bizottságának Titkársága arról értesült, hogy konferenciájuk egyes tagjainak véleménye szerint a moszkvai XIV. pártkonferenciának a Központi Bizottság beszámolójával kapcsolatos határozata a leningrádi szervezet ellen irányul, s hogy ezek az elvtársak arra szólítják fel a leningrádi küldöttséget, hogy a pártkongresszuson nyílt harcot indítson. Ha ezek a hírek megfelelnek a valóságnak, kötelességemnek tartom kijelenteni a következőket.

A moszkvai konferencián elvi kérdésekben elvi határozatot hoztak. A moszkvai konferencián, valamint a kerületi konferenciákon elhangzott beszédek gyorsírói jegyzetei, továbbá a fentemlített határozat alapján könnyen meggyőződhetnek arról, hogy Moszkvában senkinek esze ágában nem volt sem az, hogy diszkreditálja a leningrádi szervezetet, sem az, hogy a leningrádi szervezet ellen harcra mozgósítson. Ezért aggályosnak tartom Szarkisz, Szafarov és mások felszólalásait, amelyek már a kerületi konferenciákon kezdődtek és az önök kormányzósági konferenciáján folytatódnak. S különösen aggályosnak tartom, hogy konferenciájukon egyes elvtársak az utóbbi napokban beszédeikben arra szólították fel a résztvevőket, hogy a pártkongresszuson nyílt harcot indítsanak. A mai körülmények között a leninisták egysége szükségesebb mint valaha, mégha egyes kérdésekben vannak is közöttük bizonyos nézeteltérések. A leninisták egysége nemcsak fenntartható, hanem meg is erősíthető, ha ezt önök szilárdan akarják. A leningrádi szervezet pártunk egyik legfontosabb támasza, s annak is kell maradnia.

Mint konferenciájuk elnökségének a tagja, kötelességemnek tartom, hogy mindezt tudomásukra hozzam.

I. Sztálin
a leningrádi szervezet konferenciájának elnökségi tagja

1925. december 8.

„Krasznaja Letopisz”
(„Vörös Évkönyv”)
1. (58.) sz. 1934.

(idézet: – Sztálin Művei 7. kötet – című könyvből)

SaLa

Beszéd M. V. Frunze temetésén

1925. november 3

Elvtársak! Nem tudok hosszú beszédet mondani, nem vagyok olyan lelkiállapotban. Csak annyit mondok, hogy Frunze elvtárs személyében korunk egyik legtisztább, legbecsületesebb és legrettenthetetlenebb forradalmárát vesztettük el.

A párt Frunze elvtárs személyében egyik leghűségesebb és legfegyelmezettebb vezetőjét vesztette el.

A Szovjethatalom Frunze elvtárs személyében országunk és államunk egyik legbátrabb és legeszesebb építőjét vesztette el.

A hadsereg Frunze elvtárs személyében egyik legszeretettebb és legmegbecsültebb vezetőjét és megteremtőjét vesztette el.

Ezért dönti a pártot olyan mély gyászba Frunze elvtárs elvesztése.

Elvtársak! Ez az év átok volt számunkra. Már több vezető elvtársat ragadott ki sorainkból. De ez még nem volt elegendő, még egy áldozatot követelt tőlünk. Talán rendjén is van, hogy az öreg elvtársak olyan könnyen és olyan egyszerűen szállnak sírba. De sajnos, fiatal elvtársaink nem olyan könnyen és korántsem olyan egyszerűen emelkednek az öregek helyébe.

Hisszük és reméljük, hogy a párt és a munkásosztály mindent meg fog tenni, hogy a régi káderek helyébe kerülő új káderek kikovácsolását megkönnyítse.

Az Oroszországi Kommunista Párt Központi Bizottsága megbízott azzal, hogy tolmácsoljam az egész párt Frunze elvtárs elvesztésén érzett gyászát.

Fejezzék ki búcsúszavaim ezt a gyászt, amely határtalan és nem szorul hosszú beszédekre.

„Pravda” 253. sz.
1925. november 5.

(idézet: – Sztálin Művei 7. kötet – című könyvből)

Október, Lenin és fejlődésünk távlatai

Azt hiszem, hogy Október nyolc évvel ezelőtti előkészítő időszakának és a mostani, nyolc évvel Október utáni időszaknak, bár óriási különbség van köztük, mégis van egy közös vonása. Ez a közös vonás abban áll, hogy mindkét időszak forradalmunk fejlődésének kritikus fordulópontját tükrözi. Akkor, 1917-ben, arról volt szó, hogy megtegyük az átmenetet a burzsoázia hatalmától a proletariátus hatalmához. Most, 1925-ben, arról van szó, hogy megtegyük az átmenetet a mai gazdaságból, amelyet egészében nem lehet szocialistának nevezni, a szocialista gazdaságba, abba a gazdaságba, amelynek a szocialista társadalom anyagi alapjául kell szolgálnia.

Milyen volt a helyzet Október időszakában, amikor pártunk Központi Bizottsága 1917 október 10-én Lenin vezetésével elfogadta a fegyveres felkelés megszervezéséről szóló határozatot?

Először, háború folyik két európai koalíció között, egész Európában erősödnek a szocialista forradalom elemei és az a veszély fenyeget, hogy az oroszországi forradalom elfojtása céljából különbéke jön létre Németországgal. Ez volt a helyzet külpolitikai téren. Másodszor, a Szovjetekben pártunk kivívta a többséget, az egész országban parasztfelkelések vannak, a frontokon fellendül a forradalmi mozgalom, Kerenszkij burzsoá kormánya el van szigetelve és egy második Kornyilov-lázadás veszélye fenyeget. Ez volt a helyzet a belpolitika terén.

Ez főleg a politikai harc frontja volt.

A kritikus pillanatot akkor a munkások és parasztok győzelmes felkelése és a proletárdiktatúra megteremtése oldotta meg.

Mi a helyzet most, nyolc esztendővel a burzsoá hatalom szétzúzása után?

Először, a világ két táborra oszlik: az egyik az ideiglenesen megszilárduló kapitalizmus tábora, amelyet gyengít a gyarmati és a függő országok (Kína, Marokkó, Szíria stb.) forradalmi mozgalmainak nyilvánvaló erősödése, a másik a szocializmus, a Szovjetunió tábora, amelyben a gazdaságilag egyre fejlődő és erősödő Szovjetunió maga köré tömöríti a fejlett országok munkásait, úgyszintén a gyarmati és a függő országok elnyomott népeit — s ez a körülmény lehetővé teszi, hogy a rövid „lélegzetvételi szünetet” a „lélegzetvételi szünet” egész időszakává változtassuk. Ez a helyzet a külpolitika terén. Másodszor, országunk ipari és szövetkezeti fejlődése előrehalad, a munkások és a parasztok anyagi helyzete emelkedőben van, a proletariátus és a parasztság kölcsönös viszonya kétségtelenül javul és a párt tekintélye a munkások és parasztok között erősödik — s ezek a körülmények lehetővé teszik, hogy a parasztsággal együtt, a proletariátus és pártja vezetésével előbbre vigyük a szocialista építést. Ez a helyzet a belpolitika terén.

Ez főleg a gazdasági építés frontja.

Hogy a mostani kritikus időszak a proletariátus győzelmével végződik-e, az elsősorban építésünk sikereitől, a nyugati és a keleti forradalmi mozgalom sikereitől, a kapitalista világot marcangoló ellentétek fejlődésétől függ.

Nyolc évvel ezelőtt a feladat az volt, hogy a proletariátust szorosan összekapcsoljuk a szegényparasztsággal, hogy a parasztság középparaszti rétegeit semlegesítsük, hogy a két imperialista koalíció élethalálharcát kihasználjuk és Oroszországban a burzsoá kormányt megdöntsük abból a célból, hogy megszervezzük a proletariátus diktatúráját, kiváljunk az imperialista háborúból, megerősítsük kapcsolatainkat valamennyi ország proletárjaival és az egész világon előre vigyük a proletárforradalom ügyét.

Most, nyolc év elmúltával, a feladat az, hogy egyrészt szorosan összekapcsoljuk a proletariátust és a szegényparasztságot a középparasztsággal, tartós szövetséget hozva létre köztük, biztosítsuk a proletariátus vezetését e szövetségen belül, fokozzuk iparunk fejlesztését és újjáalakítását, bevonjuk a parasztság milliós tömegeit a szövetkezetbe s ezzel biztosítsuk gazdaságunk szocialista magvának győzelmét a kapitalizmus elemei felett, s hogy másrészt szövetségre lépjünk valamennyi ország proletárjaival s ugyanígy az elnyomott országok gyarmati népeivel, abból a célból, hogy segítsük a forradalmi proletariátust a kapitalizmus legyőzéséért vívott harcában.

A középparasztság semlegesítése ma már nem elegendő. A feladat most az, hogy tartós szövetséget létesítsünk a középparasztsággal azért, hogy a proletariátus és a parasztság között helyes kölcsönös viszony jöjjön létre. Mert ha igaz Leninnek az a tétele, hogy „10—20 évi helyes kölcsönös viszony a parasztsággal, és biztosítva van a győzelem világméretekben”, akkor ugyanolyan igazak Leninnek azok a szavai is, hogy „most hasonlíthatatlanul nagyobb és hatalmasabb tömegben nyomuljunk előre, mégpedig feltétlenül a parasztsággal együtt”.

Az állami ipar egyszerű fejlődése ma már nem elegendő. Még kevésbé elegendő annak háborúelőtti színvonala. A feladat most az, hogy előrevigyük állami iparunk újjáalakítását és új technikai alapon való továbbfejlődését. Mert állami iparunk, típusát tekintve, szocialista ipar. Mert ez az ipar a proletárdiktatúra legfőbb bázisa országunkban. Mert e nélkül a bázis nélkül szó sem lehet arról, hogy országunkat ipari országgá, a „nep” Oroszországát pedig szocialista Oroszországgá változtassuk.

A szövetkezet egyszerű fejlődése a falun ma már nem elegendő. A feladat most az, hogy a parasztság milliós tömegeit bevonjuk a szövetkezetbe és a falun meghonosítsuk a szövetkezeti társulást. Mert amikor van proletárdiktatúránk és van szocialista típusú iparunk, akkor a szövetkezet a legfontosabb eszköze annak, hogy a parasztságot bekapcsoljuk a szocialista építés rendszerébe.

Nagy vonásokban ezek azok a feltételek, amelyek országunkban a szocialista építés győzelméhez szükségesek.

Nyolc évvel ezelőtt pártunk azért tudta legyőzni a burzsoá hatalmat, mert a hihetetlen nehézségek és az egyes osztagaiban mutatkozó ingadozások ellenére lenini szilárdságot tudott tanúsítani a proletariátus feladatainak megvalósításában.

Most, nyolc év elmúltával, a pártnak minden lehetősége megvan arra, hogy biztosítsa népgazdaságunk győzelmét a kapitalista elemek felett, ha az előtte álló rengeteg nehézség és az egyes osztagaiban mutatkozó esetleges ingadozások ellenére a régi, lenini szilárdságot tudja tanúsítani feladatainak teljesítésében.

Lenini szilárdság a proletariátus soronlevő feladatainak megvalósításában — ez is egyik legszükségesebb feltétele a szocialista építés győzelmének.

„Pravda” 255. sz.
1925. november 7.
Aláírás: I. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 7. kötet – című könyvből)

SaLa

A Komszomol feladatairól

Válaszok a „Komszomolszkaja Pravda” szerkesztőségének kérdéseire

I

Alapjában véve mire kötelezi a komszomolt a Szovjetunió mai nemzetközi és belső helyzete?

A kérdés nagyon általános, s ezért a válasz is csak általános lehet. A Szovjetunió mai nemzetközi és belső helyzete alapjában véve arra kötelezi a komszomolt, hogy szóval és tettel támogassa az egész világ elnyomott osztályainak forradalmi mozgalmát és a Szovjetunió proletariátusának a szocializmus építéséért, a proletár állam szabadságáért és függetlenségéért folytatott harcát. Ebből azonban az következik, hogy a komszomol csak abban az esetben tudja teljesíteni ezt az általános feladatát, ha egész tevékenységében a Kommunista Internacionále és az Oroszországi Kommunista Párt útmutatásai fogják vezérelni.

II

Milyen feladatok állnak a komszomol előtt a likvidátorságnak (a szocialista építés távlatának elvesztése), a nacionalizmusnak (a nemzetközi forradalmi távlat elvesztése) és a pártvezetés lebecsülésének veszélyével kapcsolatban, vagyis azokkal a veszélyekkel kapcsolatban, amelyeket a „Kérdések és feletetek” c. brosúra jelölt meg?

Röviden, a komszomol feladatai e téren abban állnak, hogy munkás-paraszt ifjúságunkat a leninizmus szellemében nevelje. S mit jelent a leninizmus szellemében nevelni az ifjúságot? Előszöris, hogy be kell vinni az ifjúságba azt a tudatot, hogy országunkban a szocialista építés győzelme feltétlenül lehetséges és szükséges. Másodszor, hogy meg kell szilárdítani benne azt a meggyőződést, hogy munkásállamunk a nemzetközi proletariátus szülötte, a világforradalom kibontakozásának bázisa, hogy forradalmunk végleges győzelme a nemzetközi proletariátus ügye. Harmadszor, hogy az Oroszországi Kommunista Párt vezetése iránti bizalom szellemében kell nevelni az ifjúságot. A komszomolban olyan kádereket és olyan aktívát kell teremteni, amelyek éppen ebben a szellemben tudják nevelni az ifjúságot.

A komszomolisták az építés minden terén dolgoznak: az iparban, a mezőgazdaságban, a szövetkezetekben, a Szovjetekben, a kulturális-felvilágosító szervezetekben stb. Minden egyes komszomol aktivistának az építés bármely területén végzett mindennapi munkájában szem előtt kell tartania a szocialista társadalom felépítésének távlatát. Értenie kell ahhoz, hogy mindennapi munkáját e célkitűzés valóra váltása szellemében és irányában végezze.

A komszomolisták a legkülönbözőbb nemzetiségű munkások és parasztok között végzik munkájukat. Maga a komszomol valami sajátos Internacionáléra hasonlít. Mégpedig nemcsak a komszomol nemzetiségi összetétele miatt, hanem azért is, mert a komszomol közvetlenül az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt mellé zárkózik fel, amely a világproletariátus Internacionáléjának egyik legfontosabb osztaga. A komszomol munkáját átható legfőbb eszme az internacionalizmus. Ebben rejlik az ereje. Ebben rejlik a hatalma. A komszomolt mindig az internacionalizmus szellemének kell áthatnia. Az országunk proletariátusa harcában elért sikereknek és elszenvedett kudarcoknak a komszomolisták tudatában össze kell kapcsolódniok a nemzetközi forradalmi mozgalom sikereivel és kudarcaival. A komszomolistáknak meg kell tanulniok, hogy forradalmunkat ne öncélnak tekintsék, hanem eszköznek és támasznak, amely elősegíti a proletárforradalom győzelmét az egész világon.

A komszomol formailag pártonkívüli szervezet. Ugyanakkor azonban kommunista szervezet is. Ez azt jelenti, hogy a komszomolnak, bár formailag a munkások és parasztok pártonkívüli szervezete, ugyanakkor pártunk vezetésével kell dolgoznia. A komszomolnak biztosítania kell azt, hogy az ifjúság bizalommal legyen pártunk iránt, biztosítania kell pártunk vezetését a komszomolban. A komszomolista ne feledkezzék meg arról, hogy a párt vezetésének biztosítása a legfőbb és legfontosabb a komszomol egész munkájában. A komszomolista ne feledkezzék meg arról, hogy a komszomol e vezetés nélkül nem teljesítheti fő feladatát, amely abban áll, hogy a munkásparaszt ifjúságot a proletárdiktatúra és a kommunizmus szellemében nevelje.

III

Hogyan kell napjainkban felvetni a komszomol növekedésének kérdését: folytassuk-e továbbra is lényegében azt az irányvonalat, hogy az egész munkás-, béres-, szegényparaszt ifjúságot és a középparaszti ifjúság legjavát vonjuk be sorainkba, vagypedig a Szövetségbe már bevont ifjúsági tömeg megtartására és nevelésére fordítsuk-e a legfőbb figyelmet?

Nem lehet azt mondani, hogy vagy ezt, vagy azt. Ezt is, azt is meg kell tenni. A lehetőséghez képest be kell vonni a komszomolba az egész munkásifjúságot, valamint a falusi szegény- és középparasztság legjobb elemeit. De ugyanakkor összpontosítani kell figyelmünket a komszomol új tagjainak a komszomol- aktíva által való nevelésére. A proletár törzs erősítése a komszomol legfontosabb soronlevő feladata. E feladat végrehajtásában rejlik a záloga annak, hogy a komszomol a helyes úton fog haladni. De a komszomol nemcsak a munkásifjúság szervezete. A komszomol a munkás- és parasztifjúság szervezete. A proletár törzs erősítése mellett egyszersmind munkálkodni kell a paraszti ifjúság legjobb elemeinek bevonásán, a proletár törzs és a komszomol paraszti része közötti tartós szövetség biztosításán. Máskülönben lehetetlen elérni, hogy a komszomolban a paraszti ifjúságot a proletár törzs vezesse.

IV

A komszomol egyes kormányzósági bizottságai, hivatkozva a női aktivista gyűlések példájára, hozzáfogtak a pártonkívüli paraszti ifjúság állandó összetételű aktivista gyűléseinek megszervezéséhez. E gyűléseknek az a szerepük, hogy a komszomol vezetése alatt egyesítsék az ifjúság paraszti — főként középparaszti — aktíváját. Helyes-e ez az álláspont, s nem rejlik-e ebben az a veszély, hogy ezek az aktivista gyűlések valamiféle pártonkívüli parasztifjúsági szövetségekké fajulnak, amelyek szembehelyezkedhetnek a mi ifjúsági szövetségünkkel?

Ez az álláspont szerintem helytelen. Miért? A következők miatt.

Először, ebben van valami félelem a középparaszttól, ebben a középparaszti ifjúság távoltartására irányuló törekvés rejlik, ez kísérlet arra, hogy lerázzák magukról ezt az ifjúságot. Helyes-e ez a törekvés? Természetesen nem. Nem távoltartani kell magunktól a középparaszti ifjúságot, hanem közelebb hozni magunkhoz, a komszomolhoz. Csakis ilyen módon nevelhetjük a középparaszti ifjúságot arra, hogy bízzék a munkásokban, bízzék a komszomol proletár törzsében, bízzék pártunkban.

Másodszor, kétségtelen, hogy a középparaszti ifjúságnak a komszomol mellett működő külön aktivista gyűlései a mai viszonyok között, amikor a parasztság valamennyi csoportja aktivizálódik, elkerülhetetlenül a középparaszti ifjúság külön szövetségévé alakulnának át. És ez a külön szövetség szükségszerűen kénytelen lesz szembehelyezkedni az ifjúság fennálló szövetségével és annak vezetőjével — az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párttal, magához vonzza majd a komszomol paraszti részét és így felidézi azt a veszélyt, hogy a komszomol két szövetségre szakad — a munkásifjúság szövetségére és a parasztifjúság szövetségére. Figyelmen kívül hagyhatjuk-e ezt a veszélyt? Természetesen nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Kell-e nekünk ez a szakadás, különösen a mai körülmények között, különösen fejlődésünk mai viszonyai között? Természetesen nem kell. Ellenkezőleg, most nem a parasztifjúság eltávolodására, hanem a parasztifjúságnak a komszomol proletár törzséhez való közeledésére, nem széthúzásra, hanem szilárd szövetségükre van szükségünk.

Harmadszor, nem lehet a középparaszti ifjúság külön aktivista gyűléseinek megszervezését a munkás- és parasztnők aktivista gyűléseinek létezésével igazolni. Nem lehet egy kalap alá venni a komszomol formájában külön szervezettel bíró munkás- és parasztifjúságot a külön szervezettel nem bíró munkás- és parasztnőkkel, mint ahogy nem lehet összekeverni a parasztság középparaszti ifjúságát a munkásnőkkel, akik a munkásosztály részét alkotják. A középparaszti ifjúság külön aktivista gyűléseinek létezése veszélyes az ifjúsági szövetségre nézve, a munkás- és parasztnők aktivista gyűléseinek létezése viszont senkit sem fenyeget semmilyen veszéllyel, mivel jelenleg a munkás- és parasztnőknek az ifjúsági szövetséghez hasonló külön állandó szervezetük nincs.

Ezért gondolom, hogy a középparaszti ifjúság külön aktivista gyűléseit a komszomol mellett megszervezni felesleges.

Azt hiszem, a komszomol VI. kongresszusa helyesen cselekedett, amikor arra a javaslatra szorítkozott, hogy a falun a komszomol körül olyanféle kisegítő szervezeteket létesítsenek, mint amilyenek például az önképzéssel foglalkozó tanulókörök, a mezőgazdasági csoportok stb.

V

Egybekapcsolhatja-e a komszomol-aktíva a mi viszonyaink között a gyakorlati munkát a marxizmus és a leninizmus alapos tanulmányozásával s mit kell a komszomol-szervezeteknek és az egyes komszomoltagoknak ebben az irányban tenniök?

Előszöris, egy futólagos megjegyzést kell tennem a marxizmussal és a leninizmussal kapcsolatban. A kérdés ilyen megfogalmazásából azt lehetne gondolni, hogy más a marxizmus és más a leninizmus, hogy lehetünk leninisták akkor is, ha nem vagyunk marxisták. De ezt a felfogást nem ismerhetjük el helyesnek. A leninizmus nem a lenini tanítás mínusz marxizmus. A leninizmus az imperializmus és a proletárforradalmak korának marxizmusa. Másszóval, a leninizmus magában foglalja mindazt, amit Marx alkotott, plusz azt az újat, amivel Lenin gazdagította a marxizmus kincsesházát és ami szükségszerűen következik mindabból, amit Marx alkotott (a proletárdiktatúráról szóló tanítás, a parasztkérdés, a nemzeti kérdés, a párt kérdése, a reformizmus társadalmi gyökereinek kérdése, a kommunista mozgalomban észlelhető főbb elhajlások kérdése stb.). Ezért helyesebb volna úgy megfogalmazni a kérdést, hogy marxizmusról vagy leninizmusról (ami alapjában egy és ugyanaz) legyen benne szó, nem pedig marxizmusról és leninizmusról.

Másodszor, teljesen kétségtelen, hogy a komszomol-aktíva gyakorlati munkájának és elméleti képzésének („a leninizmus tanulmányozásának”) egybekapcsolása nélkül lehetetlen bármiféle valamelyest is átgondolt kommunista munka a komszomolban. A leninizmus minden ország munkásainak forradalmi mozgalmából leszűrt tapasztalatok általánosítása. Ez a tapasztalat az a vezércsillag, amely a gyakorlat embereinek megvilágítja az utat mindennapi munkájukban és irányt ad nekik. A gyakorlat emberei nem végezhetik munkájukat a biztonság érzetével és nem lehet meg bennük az a tudat, hogy jó munkát végeznek, ha legalább minimális mértékben nem sajátították el ezt a tapasztalatot. Vaktában, tapogatózva végzett munka az osztályrésze a gyakorlat embereinek, ha nem tanulmányozzák a leninizmust, ha nem törekszenek a leninizmus elsajátítására, ha nem akarják egybekapcsolni gyakorlati munkájukat a szükséges elméleti képzéssel. Ezért a leninizmus tanulmányozása, a leninista tanulás elengedhetetlen feltétele annak, hogy a mai komszomol-aktíva igazi leninista aktívává váljék, amely képes arra, hogy a sokmilliós komszomolifjúságot a proletárdiktatúra és a kommunizmus szellemében nevelje.

De lehetséges-e az elmélet és a gyakorlat ilyen egybekapcsolása a mai viszonyok között, amikor a komszomol-aktíva túl van terhelve? Igen, lehetséges. Ez nehéz dolog, nincs mit tagadni. De feltétlenül lehetséges, ha már annyira szükséges, ha már e feltétel nélkül nem lehet a komszomol igazi leninista aktíváját megteremteni. Mi nem hasonulhatunk azokhoz az elpuhult emberekhez, akik menekülnek a nehézségek elől és a könnyű munkát keresik. A nehézségek éppen azért vannak, hogy harcbaszálljunk velük és leküzd j ük őket. A bolsevikok minden bizonnyal elpusztultak volna a kapitalizmus elleni harcukban, ha nem tanulták volna meg leküzdeni a nehézségeket. A komszomol nem volna komszomol, ha félne a nehézségektől. A komszomol-aktíva nagy feladatot vállalt magára. Ezért erőt is kell magában találnia ahhoz, hogy a célhoz vezető úton minden néven nevezendő nehézséget leküzdjön.

Türelmes és állhatatos leninista tanulás — ez az az út, amelyen a komszomol-aktívának haladnia kell, ha valóban a proletárforradalom szellemében akarja nevelni az ifjúság milliós tömegeit.

„Komszomolszkaja Pravda” 133. sz.
1925. október 29.
Aláírás: I. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 7. kötet – című könyvből)

SaLa

Beszélgetés az agitációs és propaganda osztályok tanácskozásának resztvevőivel

1925. október 14

Kérdés. Történt-e valami változás a kapitalizmus stabilizációja terén a Kommunista Internacionále kongresszusa óta eltelt időben?

Válasz. Nálunk pártkörökben rendszerint két stabilizációról beszélnek: a kapitalizmus stabilizációjáról és a szovjet rendszer stabilizációjáról. A kapitalizmus stabilizációja azt jelenti, hogy a kapitalizmus válsága átmenetileg bizonyos mértékig enyhül, miközben a kapitalizmus kibékíthetetlen belső ellentmondásai mélyülnek s fejlődésük szükségszerűen a kapitalizmus újabb, soronkövetkező válságára vezet. Bármilyen változások történtek is ezen a téren, az újabb válság elkerülhetetlen. Ami a szovjet rendszer stabilizációját illeti, ez egyre gyorsabb ütemben fejlődik, megszilárdítja országunkban a szocializmus erőit és kihúzza a talajt a kapitalista elemek lába alól. Kétségtelen, hogy országunk szocialista elemeinek teljes győzelme a kapitalista elemek fölött — a legközelebbi évek kérdése.

Kérdés. Vajon a nyugati szakszervezetekben erősödő baloldali mozgalom nem vezet-e arra, hogy a proletariátus bizonyos része elszakad a kommunista pártoktól?

Válasz. Nem, nem kell erre vezetnie. Ellenkezőleg, a szakszervezetek balratolódásának arra kell vezetnie, hogy a munkásmozgalomban erősödik a kommunista pártok befolyása. A szociálreformistáknak erőt a munkásmozgalomban nemcsak, sőt nem is annyira az ad, hogy kezükben tartják a szociáldemokrata pártokat, hanem főképpen az, hogy a munkások szakszervezeteire támaszkodnak. Csak meg kell őket fosztani ettől a támasztól, és nyomban elveszítik lábuk alól a talajt. A szakszervezetek balratolódása azt jelenti, hogy a szakmailag szervezett munkások jelentős része kezd elfordulni a régi, reformista vezetőktől és új, baloldali vezetőket keres. A kommunista pártoknak az a hibája, hogy nem értik meg ezt az üdvös folyamatot és ahelyett, hogy kezet nyújtanának a balratolódó szociáldemokrata munkásoknak és segítségükre volnának abban, hogy kivergődjenek a mocsárból, árulóknak szidják őket, eltaszítják őket maguktól.

Figyelembe kell venni, hogy Nyugaton a szakszervezetekkel másképpen áll a dolog, mint nálunk. Nálunk a szakszervezetek a párt után keletkeztek, miután a párt már megszilárdult és nagy tekintélyre tett szert a munkások körében. Nálunk a szakszervezetek alapítása és szervezése a párt erőivel, a párt vezetésével, a párt segítségével történt. Egyebek között ezzel magyarázható az a tény, hogy a pártnak nálunk a munkások körében sokkal nagyobb a tekintélye, mint a szakszervezeteknek. Teljesen más kép tárul elénk a Nyugaton. Ott a szakszervezetek sokkal korábban jelentek meg, mint a munkásosztály politikai pártja. Ott még nem volt párt, amikor a szakszervezetek már sztrájkokra mozgósították a munkásokat, szervezték a munkásokat és segítségükre voltak abban, hogy a tőkések elleni harcban megvédjék érdekeiket. Mi több: a pártok ott a szakszervezetekből jöttek létre. Egyebek között ezzel magyarázható az a tény, hogy Nyugaton a szakszervezeteknek sokkal nagyobb a tekintélye a tömegek előtt, mint a pártnak. Akár jók, akár rosszak ott a szakszervezetek és vezetőik, egy bizonyos: a munkások a szakszervezeteket védőbástyáiknak tekintik a tőkésekkel szemben. Mindezeket a sajátosságokat figyelembe kell venni, amikor a szakszervezetek reformista vezetőit leleplezzük. Azzal, hogy a reformista vezetőket szidalmazzuk és erős jelzőkkel illetjük, nem megyünk semmire — ellenkezőleg, a szidalmak és az erős jelzők csak azt a benyomást kelthetik a munkásokban, hogy itt nem az alkalmatlan vezérek eltávolításáról, hanem a szakszervezetek lerombolásáról van szó.

Kérdés. Milyen hatása volt a német kommunista párt helyzetére az „ultrabaloldaliak” eltávolításának?

Válasz. Kétségtelen, hogy az „ultrabaloldaliak” eltávolítása megjavította a német kommunista párt helyzetét. Az „ultrabaloldaliak” — a munkásosztálynak idegen emberek. Mi fűzheti Ruth Fischert és Maszlovot Németország munkásosztályához? Az „ultrabaloldaliak” kizárása arra vezetett, hogy a munkások köréből kiemelkedő új vezetők kerültek a kommunista párt élére. Ez nagy előny Németország munkásmozgalmára nézve.

Kérdés. Várható-e változás a Szovjetunió irányvonalában a Németországgal kötött egyezménnyel kapcsolatban?

Válasz. Nem. Nekünk egy irányvonalunk volt és marad: mi a Szovjetunióra orientálódunk, a Szovjetunió sikereire mind az országon belül, mind az ország határain túl. Semmiféle más irányvonalra nincsen szükségünk. Bármilyen egyezményeket kötünk is, azok ezen semmit sem változtathatnak.

Kérdés. Mi a széles tömegek körében végzett pártmunkánk legfőbb módszere?

Válasz. Az, hogy a pártmunkában felszámoljuk a hadikommunizmus csökevényeit és áttérünk a meggyőzés módszerére. Országunk kizsákmányoló elemeivel szemben van egy régi, kipróbált módszerünk — a kényszer. Ami országunk dolgozóit, a munkásokat, a parasztokat stb., illeti, itt a meggyőzés módszerét kell alkalmaznunk. Az még nem minden, hogy a párt útmutatásai és utasításai helyesek. Persze jó, hogy ezek helyesek, de ez nem elég. Most az a lényeg, hogy a dolgozók nagy tömegeit ezeknek az útmutatásoknak és utasításoknak a helyességéről meggyőzzük. Az a lényeg, hogy maguk a tömegek saját tapasztalataik alapján meggyőződjenek a párt útmutatásainak és utasításainak helyességéről. Ez komoly és bonyolult, rugalmas és türelmes munkát követel meg a párttól. De a mai viszonyok közt, amikor a dolgozó tömegek aktivitása megnőtt és növekszik, ez az egyetlen helyes munkamódszer.

Kérdés. Milyen kérdésekkel foglalkozzanak az agitációs és propaganda osztályok a küszöbönálló pártkongresszussal kapcsolatban?

Válasz. Előszöris, országunk iparosításának kérdésével, és másodszor, a parasztkérdéssel. Az első kérdésben azt kell hangsúlyozni, hogy az iparosítás a legfőbb eszköze annak, hogy megőrizzük országunk gazdasági önállóságát, hogy iparosítás nélkül országunkat az a veszély fenyegeti, hogy a nemzetközi kapitalista rendszer függvényévé válik. A második kérdéssel kapcsolatban a munkásosztály és a parasztság, az ipar és a parasztgazdaság összefogásának megerősítése az a probléma, amellyel a legbehatóbban kell foglalkozni, mert e nélkül az összefogás nélkül országunkban a szocializmust lehetetlen felépíteni.

Kérdés. Milyen problémák merülnek fel a párt növekedésével és e növekedés szükséges szabályozásával kapcsolatban?

Válasz. Az utóbbi időben pártunk mennyiségileg gyors ütemben növekszik. Ez persze jó, mert a párt gyors növekedése annak a jele, hogy nő a munkásosztály bizalma pártunk iránt. De ennek komoly negatívumai is vannak. Negatívum az, hogy a párt gyors növekedése következtében a párttagság tudatosságának színvonala bizonyos mértékben süllyed, hogy a párt összetétele bizonyos mértékben rosszabbodik. Márpedig a minőségnek nem kisebb, hanem talán még nagyobb jelentősége van számunkra, mint a mennyiségnek. E hátrány felszámolása érdekében — előszöris — véget kell vetni annak, hogy egyes elvtársainkat túlságosan elkapassa a párt mennyiségi növekedése, véget kell vetni az új tagok válogatásnélküli beáramlásának, és a jövőben alaposabb elbírálás alapján kell új tagokat a pártba felvenni. Másodszor pedig, komoly politikai oktatást kell szerveznünk az új párttagok körében, hogy politikai öntudatukat a kellő színvonalra emeljük.

Kérdés. Mi biztosíthatja most számunkra jobban a pártonkívüli paraszti tömeggel való kapcsolatot: a parasztok bevonása a pártba vagy a párt körüli pártonkívüli aktíva megteremtése?

Válasz. Erre is, arra is szükségünk van. Nagyon nehéz pártunk körül megteremteni a parasztok széles pártonkívüli aktíváját, ha a falun nincsen bizonyos minimális számú pártba szervezett paraszt. Még nehezebb komoly falusi pártszervezeteket teremteni, ha nincs meg a parasztok széles pártonkívüli aktívája, mert a pártszervezeteket rendszerint ennek az aktívának a tagjaiból alakítják meg. De a parasztok széles pártonkívüli aktívájának megteremtése mégis a fontosabb feladat.

Mi teszi erőssé a pártot a tömegekhez fűződő kapcsolatai szempontjából? Az, hogy a rokonszenvezők széles pártonkívüli aktívája veszi körül. A párt nem tudná harcba vinni a munkásosztály milliós tömegeit, ha nem venné körül a rokonszenvezők e széles aktívája. A párt ennek az aktívának a segítsége nélkül nem tudja vezetni a nép milliós tömegeit. Ez a vezetés egyik alapvető törvénye.

Emlékezzenek a lenini behívóra, amikor néhány nap alatt 200 000 új tag lépett be a pártba — a munkásosztály legjobb fiai. Honnan jött ez a 200 000? A pártunkkal rokonszenvező munkások széles pártonkívüli aktívájának soraiból váltak ki.

Tehát a pártonkívüli aktíva az a természetes környezet, amelynek nedvei éltetik és fejlesztik a pártot. Ez nemcsak a munkásosztályt illetően igaz. Ez igaz a dolgozó parasztságot illetően is.

Kérdés. Az ipar kibővítése terén milyen reális eredményeket várunk a koncesszióktól?

Válasz. Már Lenin megmondotta, hogy a koncessziókkal nem mentünk semmire. Ma újabb adatok alapján igazolhatjuk Lenin szavait. Most egészen határozottan mondhatjuk, hogy a koncesszióknak országunkban nincsen jövőjük. Tény, hogy a koncessziós ipar egész ipari termelésünknek elenyésző hányada, s hogy ez a hányad a nulla felé közeledik.

Először e kötet orosznyelvű
kiadásában jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 7. kötet – című könyvből)
Levél Jermakovszkij elvtársnak

– írta: J. V. Sztálin –

Jermakovszkij elvtárs!

Elnézést kérek a kései válasz miatt. Két hónapig szabadságon voltam, tegnap tértem vissza Moszkvába és csak ma olvashattam el levelét. De jobb későn, mint soha.

Engels tagadó válasza arra a kérdésre, hogy „Végbemehet-e a forradalom egy országban?”, híven tükrözi a monopoltőke előtti kapitalizmus korszakát, az imperializmus előtti korszakot, amelyben még nem voltak meg a kapitalista országok egyenlőtlen, ugrásszerű fejlődésének az előfeltételei, amikor tehát nem voltak még meg az adottságok ahhoz, hogy a proletárforradalom egy országban győzzön (az ilyen forradalom egyországban való győzelmének lehetősége, mint tudjuk, abból a törvényszerűségből következik, hogy a kapitalista országok az imperializmus idején egyenlőtlenül fejlődnek). A kapitalista országok egyenlőtlen fejlődésének törvényét és azt az ezzel kapcsolatos tételt, amely szerint a proletárforradalom győzelme egy országban lehetséges, Lenin csak az imperializmus időszakában vetette fel és csak ebben az időszakban vethette is fel. Éppen ezzel magyarázható—egyebek között —, hogy a leninizmus az imperializmus korszakának marxizmusa, hogy a leninizmus továbbfejlesztése a marxizmusnak, amely az imperializmus előtti korszakban keletkezett. Bármily zseniális volt is Engels, nem vehette észre azt, ami még nem volt meg a monopoltőke előtti kapitalizmus időszakában, a múlt század negyvenes éveiben, amikor „A kommunizmus alapelvei” c. művét írta, és ami csak később, a monopolkapitalizmus időszakában fejlődött ki. Másrészt, Leninnek, mint zseniális marxistának, feltétlenül észre kellett vennie azt, ami már Engels halála után, az imperializmus időszakában fejlődött ki. A Lenin és Engels közötti különbségben tükröződik annak a két történelmi időszaknak a különbsége, amelyben éltek.

Szó sem lehet arról, hogy „Trockij elmélete azonos Engels tanításával”. Engelsnek megvolt az oka arra, hogy a monopoltőke előtti kapitalizmus időszakában, a múlt század negyvenes éveiben, amikor a kapitalista országok egyenlőtlen fejlődésének törvényéről szó sem lehetett, nemmel válaszoljon a 19. kérdésre (lásd „A kommunizmus alapelveit”). Trockijnak ezzel szemben semmi oka nincs arra, hogy a XX. században ismételgesse Engelsnek egy már letűnt korszakra vonatkozó régi válaszát és mechanikusan alkalmazza az új, imperialista korszakra, amelyben az egyenlőtlen fejlődés törvénye közismert ténnyé lett. Engels a korabeli, a monopoltőke előtti kapitalizmus elemzésére alapozza válaszát. Trockij ellenben nem elemzi a mai korszakot, hanem elvonatkozik tőle, megfeledkezik arról, hogy nem a múlt század negyvenes éveiben él, hanem a huszadik században, az imperializmus korszakában, és ravaszul hozzáilleszti a XIX. század negyvenes éveiben élt Iván Ivanovics orrát a XX. század elején élő Iván Nyikiforovics állához, mert nyilván azt gondolja, hogy ilymódon becsaphatja a történelmet. Nem hiszem, hogy a szöges ellentétben álló két módszer okot adhatna arra, hogy „Trockij elméletének és Engels tanításának azonosságáról” beszéljünk.

Kommunista üdvözlettel
I. Sztálin

1925. IX. 15.

Először e kötet orosznyelvű
kiadásában jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 7. kötet – című könyvből)

SaLa

A kelet forradalmi mozgalmáról

Fusze úrnak, a „Nisi-Nisi” japán tudósítójának adott interjú

Fusze úr kérdései és I. V. Sztálin válaszai

1. kérdés. A japán népnek, amely a leghaladottabb nép Kelet népei között, valamennyi többi keleti népnél inkább érdeke, hogy Kelet népeinek szabadságmozgalma sikerrel járjon. A japán nép szívesen lépne szövetségre a Szovjetunióval ebben a nagy ügyben: a leigázott keleti népek felszabadításában a nyugati hatalmak imperializmusa által rájuk rakott járom alól. Mivel azonban Japán egyúttal kapitalista állam, olykor szembe kell szállnia ezzel a mozgalommal, és a nyugati hatalmakkal közös frontot kell alkotnia. (Például: az angol-japán szövetség, amelynek értelmében Japánnak segítséget kellett nyújtania Angliának az indiai felkelők elleni harcában, valamint Japán együttes fellépése Angliával, Amerikával és Franciaországgal a kínai munkások ellen a legutóbbi sangháji események alkalmával.)

Az Ön véleménye szerint, mi lehetne a kivezető út ebből a nehéz helyzetből, amelyet az az ellentét idézett elő, amely a japán nép nemzeti törekvései, s a japán állam állami és társadalmi rendje között fennáll.

Válasz. Az igaz, hogy a japán nép a leghaladottabb keleti nép s hogy érdekelt az elnyomott népek szabadságmozgalmának sikereiben. A japán nép és a Szovjetunió népei közötti szövetség döntő lépés volna a keleti népek felszabadítása útján. Ez a szövetség a nagy gyarmatbirodalmak végének kezdetét, a világimperializmus végének kezdetét jelentené. Ez a szövetség legyőzhetetlen volna.

Igaz azonban az is, hogy Japán állami és társadalmi rendje az imperializmus útjára taszítja a japán népet, s így a keleti népek felszabadításának eszköze helyett leigázásuk eszközévé teszi.

Ön azt kérdezi: mi a kivezető út abból az ellentétből, amely egyrészt a japán nép érdekei, másrészt Japán állami és társadalmi rendje között fennáll.

Csak egy kivezető út van: át kell alakítani Japán állami és társadalmi rendjét a japán nép létérdekeinek megfelelően.

Oroszország egyidőben a keleti népek réme, minden szabadságmozgalom csendőre volt. Mivel magyarázható az a tény, hogy Oroszország a szabadságmozgalom csendőrjéből e mozgalom barátjává és zászlóvivőjévé vált? Csak azzal, hogy megváltoztatták Oroszország állami és társadalmi rendjét.

2. kérdés. A Szovjetunió területén lakó keleti népek a cári kormányzat zsarnoksága következtében sok évszázaddal el voltak maradva és csak a forradalom után kaptak jogot arra, hogy önállóan fejlesszék iparukat, mezőgazdaságukat, kultúrájukat stb.

Az Ön véleménye szerint körülbelül hány évre van szüksége a Szovjetunió e keleti népeinek ahhoz, hogy a Szovjetunió többi népével egyenlő kulturális színvonalra emelkedjenek?

Válasz. Ön azt kérdezi, hogy körülbelül hány évre van szüksége a Szovjetunió keleti népeinek ahhoz, hogy a Szovjetunió többi népével egyenlő kulturális színvonalra emelkedjenek?

Ezt nehéz megmondani. E népek kulturális fejlődésének üteme sok belső és külső feltételtől függ. Általánosságban azt kell mondanom, hogy a fejlődés ütemére vonatkozó jóslatok sohasem tűntek ki pontosságukkal, különösen akkor nem, amikor az évek számát kellett meghatározni. Ez országok kulturális fejlődésének legjelentősebb megkönnyítése az, hogy a fejlődés útjában álló legfőbb akadályokat — az olyan akadályokat, mint a cárizmus, az orosz imperializmus, a végek kizsákmányolása a központ által — már félretoltuk az útból. Ez a körülmény óriási lökést ad a Szovjetunióban élő keleti népek kulturális fejlődésének. De hogy mennyire fogják kihasználni ezt az alapvető könnyítést, ez már maguktól a keleti népektől, és elsősorban a kulturális fejlődésnek attól a fokától függ, amelyen a szovjet forradalom találta őket.

Azt az egyet mindenesetre habozás nélkül kijelenthetjük, hogy a Szovjetunió keleti népeinek a fejlődés mai feltételei mellett sokkal több esélyük van arra, hogy nemzeti kultúrájuk gyorsan és minden irányban kifejlődjék, mint amennyi a „legszabadabb” és a „legkulturáltabb” kapitalizmus rendszerében lehetne.

3. kérdés. Ön azt mondja, hogy a leigázott keleti népek nemzeti szabadságmozgalmának és a haladó nyugati országok proletármozgalmának összefogása biztosítja a világforradalom győzelmét. Nekünk, a japán népnek, azonban ez a jelszavunk: „Ázsia az ázsiaiaké”. Nem talál-e közös vonásokat a mi törekvéseinkben és abban a forradalmi taktikában, amelyet önök a Kelet gyarmati népei irányában alkalmaznak?

Válasz. Ön azt kérdezi, hogy nincsenek-e közös vonások az „Ázsia az ázsiaiaké” jelszóban és a bolsevikoknak a Kelet gyarmati népei irányában alkalmazott forradalmi taktikájában?

Amennyiben az „Ázsia az ázsiaiaké” jelszó felhívás forradalmi harcra a nyugati imperializmus ellen, annyiban — de csakis annyiban — kétségtelenül vannak itt közös vonások.

De az „Ázsia az ázsiaiaké” jelszó a dolognak nemcsak ezt a mozzanatát fejezi ki. Kifejez még két olyan alkotó elemet, amelyek teljesen összeegyeztethetetlenek a bolsevikok taktikájával. Először, ez a jelszó megkerüli a keleti imperializmus kérdését, mintha az volna a nézete, hogy a keleti imperializmus jobb, mint a nyugati, hogy a keleti imperializmus ellen nem kell okvetlenül harcolni. Másodszor, ez a jelszó bizalmatlanná teszi az ázsiai munkásokat az európai munkások iránt, elidegeníti az ázsiai munkásokat az európaiaktól, megbontja internacionalista kapcsolatukat és ilymódon a szabadságmozgalmat alapjaiban ássa alá.

A bolsevikok forradalmi taktikája nemcsak a nyugati imperializmus ellen irányul, hanem általában az imperializmus ellen, tehát a keleti ellen is. Nem arra irányul, hogy az ázsiai munkások és az európai meg amerikai országok munkásai közti internacionalista kapcsolatokat gyengítse, hanem arra, hogy ezeket a kapcsolatokat kiszélesítse és megerősítse.

Így tehát a közös ponton kívül, mint látják, vannak olyan pontok is, amelyekben gyökeres különbség van az „Ázsia az ázsiaiaké” jelszó és a bolsevikok keleti taktikája között.

4. kérdés. Vlagyimir Iljics 1920-ban velem folytatott beszélgetésében arra a kérdésemre, hogy „A kommunizmusnak hol lehet több esélye a sikerre: Nyugaton vagy Keleten”, azt mondotta: „Az igazi kommunizmusnak egyelőre csak Nyugaton lehet sikere, a Nyugat azonban a Keletből él; az európai kapitalista hatalmak főképpen a keleti gyarmatokon szedik meg magukat, de ugyanakkor felfegyverzik gyarmataikat és megtanítják őket arra, hogyan kell harcolni, s ezzel a Nyugat a Keleten maga ássa meg a sírját.” Nem látja-e Ön a Kínában, Indiában, Perzsiában, Egyiptomban és más keleti országokban egyre gyakrabban végbemenő eseményekben annak az előjelét, hogy közel van az az idő, amikor a nyugati államoknak abba a sírba kell hanyatlaniok, amelyet a Keleten ők maguk ástak maguknak?

Válasz. Ön azt kérdezi, nem gondolom-e, hogy Kína, India, Perzsia, Egyiptom és más keleti országok forradalmi mozgalmának növekedése annak az előjele, hogy közel van az az idő, amikor a nyugati hatalmak abba a sírba hanyatlanak, amelyet Keleten sajátmaguk ástak maguknak.

Igen, ez a nézetem. A gyarmati országok az imperializmus legfőbb hátországát alkotják. Ennek a hátországnak a forradalmasítása feltétlenül aláaknázza az imperializmust, mégpedig nemcsak abban az értelemben, hogy az imperializmus hátország nélkül marad, hanem abban az értelemben is, hogy a Kelet forradalmasodásának döntő lökést kell adnia a nyugati forradalmi válság kiéleződésének. Amikor majd kétfelől támadják: a hátországból és frontálisan, — az imperializmus kénytelen lesz elismerni, hogy pusztulásra van kárhoztatva.

„Pravda” 150. sz.
1925. július 4.

(idézet: – Sztálin Művei 7. kötet – című könyvből)

SaLa

Mégegyszer a nemzeti kérdésről

Szemics cikkével kapcsolatban

Csak örülhetünk annak, hogy Szemics most, a jugoszláv bizottságban folytatott vita után, cikkében mindenben csatlakozik az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt kominterni delegációjának álláspontjához, de helytelen volna ezen az alapon azt hinni, hogy a jugoszláv bizottságban lefolyt vita előtt vagy a vita során nem voltak nézeteltérések az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt delegációja és Szemics között. Szemics nyilván hajlik arra, hogy igenis így értelmezze a nemzeti kérdésben felmerült nézeteltéréseket, és félreértésekre akarja őket visszavezetni. De, sajnos, nagyon téved. Cikkében azt állítja, hogy a vele való vita „félreértéseken” alapszik, amelyekre a jugoszláv bizottságban mondott „egyik nem teljes egészében lefordított” beszéde adott alkalmat. Másszóval megvan a bűnbak — a fordító, aki valamilyen okból Szemics beszédét nem fordította le teljes egészében. Az igazság érdekében kénytelen vagyok kijelenteni, hogy Szemicsnek ez az állítása egyáltalán nem felel meg a valóságnak. Persze jobb lett volna, ha Szemics e kijelentésének alátámasztására saját, a jugoszláv bizottságban mondott beszédéből idézett volna, amelyet a Kommunista Internacionále irattárában őriznek. De ezt hogy-hogy nem, nem tette. Ennélfogva én vagyok kénytelen Szemics helyett ezt a nem nagyon kellemes, de feltétlenül szükséges műveletet elvégezni.

Erre annál is inkább szükség van, mert Szemics jelenlegi álláspontjában még most is, amikor mindenben azonosítja magát az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt delegációjának álláspontjával, elég sok homályos rész maradt.

A jugoszláv bizottságban mondott beszédemben („Bolsevik”40 7. sz.) három kérdésre vonatkozólag beszéltem nézeteltérésekről: 1) hogy melyek a nemzeti kérdés megoldásának útjai, 2) hogy az adott történelmi szakaszban mi a nemzeti mozgalom belső szociális tartalma és 3) hogy mi a nemzetközi mozzanat jelentősége a nemzeti kérdésben.

Az első kérdést illetőleg azt állítottam, hogy Szemics „nincs egészen tisztában azzal, hogy a nemzeti kérdés bolsevik kérdésfeltevésének mi a döntő lényege”, hogy Szemics elszakítja a nemzeti kérdést a forradalom általános kérdésétől és hogy ilyenformán arra az útra lép, amelyen a nemzeti kérdés alkotmányos kérdésre redukálódik.

Igaz-e mindez?

Olvassák el az alábbi részeket Szemicsnek a jugoszláv bizottságban (1925. március 30-án) mondott beszédéből és ítéljék meg önök maguk:

„Lehet-e a nemzeti kérdést alkotmányos kérdéssé zsugorítani? Vessünk fel mindenekelőtt egy elméleti kérdést. Mondjuk X. államban három nemzet él: az A, a B és a C nemzet. Ez a három nemzet kifejezi azt az óhaját, hogy egy államban akarnak élni. Miről van hát szó ebben az esetben? Természetesen ez állam belső viszonyainak ez államon belül való szabályozásáról. Tehát alkotmányos természetű kérdésről. Ebben az elméleti esetben a nemzeti kérdés csupán alkotmányos kérdés . . . Ha egy ilyen elméleti esetben alkotmányos kérdésre redukáljuk a nemzeti kérdést, akkor azt kell mondanunk — és én ezt állandóan hangsúlyoztam —, hogy a népeknek a különválás jogáig terjedő önrendelkezési joga előfeltétele az alkotmányos kérdés megoldásának. S én csak ilyen értelemben vetem fel az alkotmányos kérdést.”

Azt hiszem, Szemics beszédének ezek a részei nem szorulnak további magyarázatra. Világos, hogy az, aki a nemzeti kérdésben a proletárforradalom általános kérdésének alkatrészét látja, nem szűkítheti azt alkotmányos kérdéssé. És fordítva: csak az szűkítheti alkotmányos kérdéssé a nemzeti kérdést, aki elszakítja a proletárforradalom általános kérdésétől.

Szemics beszédében utal arra, hogy a nemzeti önrendelkezés jogát nem lehet forradalmi harc nélkül kivívni. Szemics ezt mondja: „Érthető, hogy ilyen jogokat csakis forradalmi harccal lehet kivívni. Parlamenti úton nem lehet ezeket kivívni, hanem csakis forradalmi tömegakciók útján.” De mit jelent a „forradalmi harc”, mit jelentenek a „forradalmi akciók”? Vajon azonosíthatjuk-e a „forradalmi harcot” és a „forradalmi akciókat” az uralkodó osztály megdöntésével, a hatalom megragadásával, a forradalom győzelmével, mint a nemzeti kérdés megoldásának előfeltételével? Persze, hogy nem. Más az, amikor az ember a forradalom győzelméről, mint a nemzeti kérdés megoldásának döntő feltételéről beszél, és egészen más, amikor a nemzeti kérdés megoldásának feltételéül „forradalmi akciókat” és „forradalmi harcot” jelöl meg. Meg kell jegyeznem, hogy a reformok útja, az alkotmányos út egyáltalán nem zárja ki a „forradalmi akciókat” és a „forradalmi harcot”. Valamely párt forradalmi vagy reformista jellegének megállapításánál nem magukban véve a „forradalmi akciókat” kell döntőnek tekinteni, hanem azokat a politikai célokat és feladatokat, amelyek érdekében a párt ezeket az akciókat megindította és amelyek érdekében ezeket az akciókat felhasználja. 1906-ban az orosz mensevikek az első duma szétkergetése után tudvalevőleg „általános sztrájk”, sőt mi több, „fegyveres felkelés” szervezését javasolták. Ez azonban egyáltalában nem akadályozta meg őket abban, hogy megmaradjanak mensevikeknek. Mert miért is javasolták ők akkor mindezt? Persze, nem a cárizmus megdöntése és a forradalom teljes győzelmének megszervezése céljából, hanem azért, hogy reformok kivívása, az „alkotmány kiterjesztése”, egy „javított” duma összehívása érdekében „nyomást gyakoroljanak” a cári kormányra. Más az, amikor „forradalmi akciókat” a régi rendszer megreformálása céljából hajtanak végre úgy, hogy a hatalom az uralkodó osztály kezében marad — ez az alkotmányos út. És ismét más az, amikor „forradalmi akciókat” a régi rend összezúzása, az uralkodó osztály megdöntése céljából hajtanak végre — ez a forradalmi út, a forradalom teljes győzelmének útja. A kettő között gyökeres különbség van.

Ezért gondolom, hogy Szemics, amikor a „forradalmi harcra” hivatkozik és ugyanakkor a nemzeti kérdést alkotmányos kérdéssé szűkíti le, nem cáfolja, hanem csak megerősíti azt a kijelentésemet, hogy Szemics „nincs egészen tisztában azzal, hogy a nemzeti kérdés bolsevik kérdésfeltevésének mi a döntő lényege”, mert nem értette meg, hogy a nemzeti kérdést nem elszigetelten kell vizsgálni, hanem elszakíthatatlan kapcsolatban a forradalom győzelmének kérdésével, mint a forradalom általános kérdésének egy részét.

Amikor ezt hangsúlyozom, egyáltalán nem akarom azt állítani, hogy valami újat mondottam Szemicsnek ebben a kérdésben elkövetett hibájáról. Szó sincs róla. Szemics e hibájáról Manuilszkij elvtárs már a Kommunista Internacionále V. kongresszusán beszélt, amikor kijelentette, hogy:

„Szemics «A nemzeti kérdés a marxizmus megvilágításában» című brosúrájában és több cikkében, amelyek a jugoszláv kommunista párt «Radnik» című lapjában jelentek meg, a kommunista párt számára gyakorlati jelszóként az alkotmány revíziójáért folyó harcot tűzi ki, vagyis a nemzetek önrendelkezésének kérdését valójában kizárólag alkotmányos alapra szűkíti le” (lásd az V. kongresszus gyorsírói jegyzőkönyvét, 596—597. old.).

Ugyanerről a hibáról beszélt Zinovjev a jugoszláv bizottságban, amikor kijelentette, hogy:

„Szemics perspektívájából — mint kiderül — hiányzik egy csekélység — a forradalom”, az, hogy a nemzeti kérdés „forradalmi és nem alkotmányos” probléma („Pravda” 83. sz.).

Lehetetlen, hogy mindezek a megjegyzések, amelyeket az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt képviselői a Kommunista Internacionáléban Szemics hibájával kapcsolatban tettek, véletlenek és alaptalanok voltak. Nem zörög a haraszt, ha nem fúj a szél!

Így áll a dolog Szemics első, alapvető hibájával.

Többi hibája közvetlenül ebből az alapvető hibából következik.

A második kérdésre vonatkozólag azt állítottam beszédemben („Bolsevik” 7. sz.), hogy Szemics „nem akarja a nemzeti kérdést lényegében parasztkérdésnek tekinteni”.

Igaz-e ez?

Olvassák el Szemicsnek a jugoszláv bizottságban mondott beszédéből a következő részt és ítéljenek önök maguk:

„Mi a jugoszláv nemzeti mozgalom szociális tartalma?” — kérdi Szemics. És ugyanott ezt feleli: „Ez a szociális tartalom a konkurencia-harc” egyfelől a szerb tőke, másfelől a horvát és a szlovén tőke között (lásd Szemicsnek a jugoszláv bizottságban tartott beszédét).

Persze nem fér kétség ahhoz, hogy annak a konkurencia-harcnak, amely egyfelől a szlovén és a horvát burzsoázia és másfelől a szerb burzsoázia között folyik, feltétlenül van itt bizonyos szerepe. De ugyanolyan kétségtelen az is, hogy az az ember, aki a nemzeti mozgalom szociális tartalmát a különböző nemzetiségek burzsoáziájának konkurencia- harcában látja, nem tekintheti a nemzeti kérdést lényegében parasztkérdésnek. Mi a nemzeti kérdés lényege most, amikor a nemzeti kérdés helyi és belső állami kérdésből világkérdéssé, a gyarmatok és a függő nemzetiségek imperializmusellenes harcának kérdésévé vált? A nemzeti kérdés lényege most az a harc, amelyet a gyarmatok és a függő nemzetiségek néptömegei folytatnak az ellen, hogy az uralkodó nemzet burzsoáziája pénzügyileg kizsákmányolja, politikailag leigázza és kulturális sajátosságaiktól megfossza ezeket a gyarmatokat és nemzetiségeket. Miféle jelentősége lehet a nemzeti kérdés ilyen feltevése mellett a különböző nemzetiségek burzsoáziája közt folyó konkurencia-harcnak? Semmiesetre sem lehet döntő jelentősége és egyes esetekben még csak komoly jelentősége sem lehet. Teljesen nyilvánvaló, hogy itt legfőképpen nem arról van szó, hogy az egyik nemzetiség burzsoáziája konkurencia-harcban legyőzi vagy legyőzheti a másik nemzetiség burzsoáziáját, hanem arról, hogy az uralkodó nemzetiség imperialista csoportja kizsákmányolja és elnyomja a gyarmatok és a függő nemzetiségek tömegeinek zömét, elsősorban paraszti tömegeit, és azzal, hogy elnyomja és kizsákmányolja ezeket a tömegeket, egyúttal bevonja őket az imperializmus elleni harcba, a proletárforradalom szövetségeseivé teszi őket. Nem lehet a nemzeti kérdést lényegében parasztkérdésnek tekinteni, ha a nemzeti mozgalom szociális tartalmát a különböző nemzetiségek burzsoáziájának konkurencia-harcára vezetjük vissza. És fordítva: nem lehet a nemzeti mozgalom szociális tartalmát a különböző nemzetiségek burzsoáziájának konkurencia-harcában látni, ha a nemzeti kérdést lényegében parasztkérdésnek tekintjük. Teljességgel lehetetlen egyenlőségi jelet tenni e két formula közé.

Szemics hivatkozik Sztálin 1912 végén írt „Marxizmus és nemzeti kérdés” c. brosúrájának egyik helyére. Ott az áll, hogy „a felfeléhaladókapitalizmus viszonyai között a nemzeti harc a burzsoá osztályok egymás közötti harca”. Ezzel Szemics nyilván arra akar célozni, hogy az ő tétele, amelyben meghatározza a nemzeti mozgalom szociális tartalmát a jelenlegi történelmi viszonyok között, helyes. Sztálin azonban brosúráját az imperialista háború előtt írta, amikor a nemzeti kérdésnek a marxisták elgondolásában még nem volt világméretű jelentősége, amikor a marxisták alapkövetelésüket, az önrendelkezés jogát, nem a proletárforradalom részének, hanem a burzsoá-demokratikus forradalom részének tekintették. Nevetséges volna, ha nem látnók, hogy azóta a nemzetközi helyzet gyökeresen megváltozott, hogy egyfelől a háború, másfelől az oroszországi Októberi Forradalom a nemzeti kérdést a burzsoá-demokratikus forradalom tartozékából a proletár-szocialista forradalom tartozékává változtatta. Lenin „Az önrendelkezésről folytatott vita eredményei” c. cikkében már 1916 októberében azt mondotta, hogy a nemzeti kérdés ugrópontja, az önrendelkezési jog kérdése, többé már nem az általánosan demokratikus mozgalom alkotó része, hogy már az általános proletár, szocialista forradalom alkotó részévé vált. Leninnek és az orosz kommunizmus más képviselőinek többi munkáira, amelyek a nemzeti kérdéssel foglalkoznak, már nem is térek ki. Mit jelenthet mindezek után az, hogy Szemics Sztálinnak az oroszországi burzsoá-demokratikus forradalom időszakában írt brosúrájából idéz egy ismert részt ma, amikor az új történelmi helyzet folytán új korszakba, a proletárforradalom korszakába léptünk? Ez csak azt jelentheti, hogy Szemics tértől és időtől elvonatkoztatva idéz, függetlenül a valóságos történelmi helyzettől, s ezzel vét a dialektika legelemibb követelményei ellen, mert nem számol azzal, hogy ami helyes az egyik történelmi helyzetben, hibásnak bizonyulhat egy másik történelmi helyzetben. A jugoszláv bizottságban már mondottam, hogy az orosz bolsevikoknál a nemzeti kérdés feltevésében két szakaszt kell megkülönböztetni: az Október előtti szakaszt, amikor burzsoá-demokratikus forradalomról volt szó és a nemzeti kérdést az általános demokratikus mozgalom alkotó részének tekintettük, s az októberi szakaszt, amikor már a proletárforradalomról volt szó és a nemzeti kérdés a proletárforradalom részévé változott át. Aligha szorul bizonyításra, hogy ennek a különbségnek döntő jelentősége van. Attól tartok, hogy Szemics még mindig nincs tisztában azzal, hogy mi az értelme és jelentősége ennek a különbségnek, amely a nemzeti kérdés feltevésében a két szakasz között fennáll.

Ezért gondolom, hogy Szemics ama próbálkozásának, hogy a nemzetiségi kérdést ne lényegében parasztkérdésnek, hanem a különböző nemzetiségek burzsoáziája között folyó konkurencia kérdésének tekintse, — „az az alapja, hogy Szemics alábecsüli a nemzeti mozgalom belső erejét és nem érti a nemzeti mozgalom mélyen népi, mélyen forradalmi jellegét” („Bolsevik”, 7. sz.).

Ez a helyzet Szemics második hibájával.

Jellemző, hogy Szemics e hibájáról ugyanezt mondta Zinovjev is a jugoszláv bizottságban, amikor beszédében kijelentette:

„Helytelen Szemicsnek az az állítása, hogy Jugoszláviában a parasztmozgalom élén a burzsoázia áll, és ezért az nem forradalmi mozgalom” (lásd „Pravda” 83. sz.).

Véletlen-e ez az egybehangzás? Persze, hogy nem!

Újra csak azt kell mondanom: nem zörög a haraszt, ha nem fúj a szél.

Végül, a harmadik kérdésre vonatkozólag azt állítottam, hogy Szemics azzal „próbálkozik, hogy a jugoszláviai nemzeti kérdést a nemzetközi helyzettől és Európa valószínű perspektíváitól függetlenül tárgyalja”.

Igaz-e ez?

Igen, igaz. Mert Szemics még távoli célzást sem tett beszédében arra, hogy a nemzetközi helyzet a mai viszonyok között, különösen Jugoszláviával kapcsolatban, a nemzeti kérdés megoldásának rendkívül fontos tényezője. Azt a tényt, hogy maga a jugoszláv állam a két legfőbb imperialista koalíció tusájának eredményeképpen alakult ki, hogy Jugoszlávia nem ugorhat ki az erőknek abból a nagy játékából, amely ma a környező imperialista államokban végbemegy, — mindezt Szemics figyelmen kívül hagyta. Szemicsnek azt a kijelentését, hogy teljes mértékben el tud képzelni bizonyos változásokat a nemzetközi helyzetben, amelyek következtében az önrendelkezés kérdése aktuális gyakorlati kérdéssé válhat, a mai nemzetközi helyzetben már elégtelennek kell minősítenünk. Most egyáltalán nem arról van szó, hogy egy lehetséges és távoli jövő nemzetközi helyzetének bizonyos változásai esetére elismerjük a nemzetek önrendelkezési jogának aktualitását, — ezt, mint perspektívát, szükség esetén még burzsoá demokraták is elismerhetnék. Most nem erről van szó, hanem arról, hogy a jugoszláv állam háború és erőszak eredményeképpen kialakult mai határait ne tegyük a nemzeti kérdés megoldásának kiindulópontjává és törvényes alapjává. Két eset lehetséges: a nemzeti önrendelkezés kérdése, azaz a jugoszláv határok gyökeres megváltoztatásának kérdése vagy függeléke annak a nemzetiségi programnak, amelynek körvonalai egy távoli jövőből halványan derengenek, — vagypedig ez a kérdés a nemzetiségi program alapja. Mindenesetre világos, hogy az önrendelkezési jogról szóló pont nem lehet egyidőben a jugoszláv kommunista párt nemzetiségi programjának függeléke is, meg alapja is. Attól tartok, hogy Szemics az önrendelkezési jogot még mindig a nemzetiségi program perspektívában levő függelékének tekinti.

Ezért gondolom, hogy Szemics elszakítja a nemzeti kérdést az általános nemzetközi helyzet kérdésétől, aminek következtében nála az önrendelkezésnek, vagyis a jugoszláv határok megváltoztatásának kérdése lényegében nem aktuális, hanem akadémikus kérdés.

Így áll a dolog Szemics harmadik hibájával.

Jellemző, hogy Szemics hibájáról ugyanezt mondja Manuilszkij elvtárs a Kommunista Internacionále V. kongresszusán tartott előadói beszédében:

„Szemicsnél a nemzeti kérdés feltevésének legfőbb előfeltétele az a gondolat, hogy a proletariátusnak a burzsoá államot azok között a határok között kell elfogadnia, amelyek a háborúk és erőszakos beavatkozások során jöttek létre” (lásd a Komintern V. kongresszusának gyorsírói jegyzőkönyvét, 597. old.).

Tekinthetjük-e véletlennek ezt az összetalálkozást? Persze, hogy nem!

Ismét csak azt kell mondanom: nem zörög a haraszt, ha nem fúj a szél.

„Bolsevik” 11—12. sz.
1925. június 30.
Aláírás: I. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 7. kötet – című könyvből)

SaLa

Kérdések és feleletek

Beszéd a Szverdlov Egyetemen

1925. június 9

Elvtársak! Felelni fogok az önök írásban feltett kérdéseire. Abban a sorrendben veszem elő a kérdéseket, amelyben önök listájukban azokat feltették. Mint tudják, tíz ilyen kérdés van.

Kezdeni az első kérdéssel.

I

Milyen intézkedéseknek és feltételeknek kell elősegíteniük a munkásosztály és a parasztság összefogásának megszilárdulását a proletárdiktatúra viszonyai között, ha a Szovjetuniót a következő 10—15 éven belül nem fogja támogatni a nyugati proletariátus szociális forradalma?

Azt hiszem, hogy ez a kérdés magábanfoglalja az írásban feltett többi kérdést is. Válaszom ezért csak általános lehet és éppen emiatt korántsem lesz kimerítő. Ellenkező esetben nem maradna mit válaszolnom a többi kérdésre.

Azt hiszem, hogy a párt XIV. konferenciájának határozatai kimerítő választ adnak erre a kérdésre. Ezek a határozatok arról szólnak, hogy a munkás-paraszt összefogás megszilárdulásának legfőbb biztosítéka a parasztság irányában folytatott helyes politika.

De mi a parasztság irányában folytatott helyes politika?

Ennek a politikának számos olyan gazdasági, közigazgatási-politikai és kulturális-felvilágosító intézkedésből kell állania, amelyek az összefogás megszilárdulását biztosítják.

Kezdjük a gazdaság területével.

Mindenekelőtt arra van szükség, hogy a hadikommunizmus falusi maradványait felszámoljuk. Szükség van továbbá az iparcikkek és a mezőgazdasági termékek tekintetében olyan helyes árpolitikára, amely biztosítja az ipar és a mezőgazdaság gyors növekedését és az „agrárolló” megszűnését. Szükség van ezenkívül arra, hogy a mezőgazdasági adó összegét csökkentsük és az általános állami költségvetés keretéből fokozatosan átvigyük a helyi költségvetés keretébe. Szükség van arra, hogy a parasztság milliós tömegeit szövetkezetekben tömörítsük, elsősorban a mezőgazdasági és hitelszövetkezetek vonalán, hogy a paraszti gazdaságot ezáltal bekapcsoljuk a szocialista építés közös rendszerébe. Szükség van arra, hogy a falut a lehető legnagyobb mértékben ellássuk traktorokkal, hogy ezáltal technikailag forradalmasítsuk a mezőgazdaságot s kulturális és technikai gócokat teremtsünk a falun. Szükség van végül arra, hogy megvalósítsuk a villamosítási tervet, hogy ezáltal közelebb hozzuk a falut a városhoz és megszüntessük ellentétüket.

Ez az az út, amelyen a pártnak haladnia kell, ha a város és a falu összefogását gazdasági vonalon biztosítani akarja.

Szeretném felhívni figyelmüket a mezőgazdasági adónak az állami költségvetés keretéből a helyi költségvetés keretébe való átvitelére. Ezt önök furcsának vélhetik. Mégis tény, hogy a mezőgazdasági adó helyi adóvá változik és a jövőben mindinkább helyi jellegűvé fog válni. Ismeretes például, hogy régebben, körülbelül két évvel ezelőtt, a mezőgazdasági adó volt állami költségvetésünk legfőbb, vagy majdnem legfőbb bevételi tétele. S most? Most az állami költségvetés jelentéktelen hányada. Az állami költségvetés összege most két és fél milliárd rubel, a mezőgazdasági adóból pedig ebben az évben legfeljebb 250—260 millió rubel folyik, illetve folyhat be, vagyis 100 millió rubellel kevesebb, mint a múlt évben. Mint látják, ez már nem valami sok. És mennél jobban növekszik az állami költségvetés, annál kisebb lesz benne ennek az adónak a részaránya. Másodszor, ebből a 260 millió mezőgazdasági adóból 100 millió a helyi költségvetésbe kerül. Ez több mint az egész adó egyharmada. Mivel magyarázható ez? Azzal, hogy valamennyi adónk közül a mezőgazdasági adó van a legközelebb a helyi viszonyokhoz, a leginkább alkalmas arra, hogy a helyi szükségletekre használják fel. Aligha kételkedhetünk abban, hogy a helyi költségvetés általában növekedni fog. De kétségtelen az is, hogy elsősorban a mezőgazdasági adóból fog növekedni, amely megköveteli, hogy a lehető legnagyobb mértékben a helyi viszonyoknak megfelelően alkalmazzák. Ez annál is valószínűbb, mert az állami bevételek súlypontja már áthelyeződött és általában át fog helyeződni más természetű bevételekre, az állami vállalatokból származó bevételekre, a közvetett adókra stb.

Ez az oka annak, hogy a maga idejében valószínűvé és az összefogás megszilárdítása szempontjából célszerűvé válhat az, hogy a mezőgazdasági adót az állami költségvetés keretéből átvigyük a helyi költségvetés keretébe.

Áttérünk azokra a rendszabályokra, amelyeket a munkás-paraszt összefogás biztosítása érdekében közigazgatási-politikai téren kell foganatosítanunk.

A szovjet demokrácia meghonosítása a városban és a falun, valamint a Szovjetek aktivizálása abból a célból, hogy az államapparátust egyszerűsítsük, olcsóbbá és erkölcsileg egészségessé tegyük, hogy kiűzzük ebből az apparátusból a bürokrácia és a polgári rothadás elemeit, hogy az államapparátust teljesen közelhozzuk a milliós tömegekhez — ez az az út, amelyen a pártnak haladnia kell, ha a munkásparaszt összefogást a közigazgatási-politikai építés vonalán meg akarja szilárdítani.

A proletárdiktatúra nem öncél. A diktatúra eszköz, út a szocializmushoz. És mi a szocializmus? A szocializmus átmenet abból a társadalomból, amelyben proletárdiktatúra van, az államnélküli társadalomba. De ennek az átmenetnek a megvalósítása érdekében elő kell készítenünk az államapparátus átalakítását abban az irányban és olyan módon, hogy ezáltal valóban biztosítható legyen a diktatúra társadalmának átalakítása kommunista társadalommá. Éppen ezt a célt szolgálja az a jelszó, hogy aktivizálni kell a Szovjeteket, az a jelszó, hogy meg kell honosítani a falun és a városban a szovjet demokráciát, az a jelszó, hogy a munkásosztály és a parasztság legjobb elemeit be kell vonnunk az ország közvetlen igazgatásába. Megjavítani, valóban átalakítani az államapparátust, kiűzni belőle a bürokrácia és a bomlás elemeit, elérni azt, hogy a nagy tömegek magukénak érezzék és bízzanak benne — mindez lehetetlen, ha maguk a tömegek nem nyújtanak állandó és aktív segítséget az államapparátusnak. A tömegek aktív és szakadatlan segítsége viszont lehetetlen, ha nem vonjuk be a munkások és parasztok legjobb elemeit a közigazgatás szerveibe, ha nem teremtünk egyenes és közvetlen kapcsolatot az államapparátus és a dolgozó tömegek legszélesebb „alsó” rétegei között.

Miben különbözik a szovjet államapparátus a burzsoá államapparátustól?

Elsősorban abban, hogy a burzsoá államapparátus a tömegek felett áll, aminek következtében áthághatatlan korlát választja el a lakosságtól és egész szelleménél fogva távol van a néptömegektől. A szovjet államapparátus ezzel szemben összeolvad a tömegekkel, mert nem állhat és nem szabad a tömegek felett állnia, ha mint szovjet államapparátus fenn akar maradni, mert nem lehet távol ezektől a tömegektől, ha valóban át akarja fogni a dolgozók milliós tömegeit. Ez az egyik elvi különbség a szovjet államapparátus és a burzsoá államapparátus között.

Lenin valamikor „Megtartják-e a bolsevikok az államhatalmat?” c. brosúrájában azt írta, hogy a bolsevik párt 240 000 tagja kétségtelenül tudná igazgatni az országot a szegények érdekében a gazdagok ellen, mert semmivel sem rosszabbak annál a 130 000 földesúrnál, akik a gazdagok érdekében igazgatták az országot a szegények ellen. Egyes kommunisták ezen az alapon azt gondolják, hogy az államapparátus néhány százezer párttagból állhat, és hogy ez teljesen elegendő egy óriási ország igazgatásához. Ennek az értelmezésnek megfelelően olykor hajlandók azonosítani a pártot az állammal. Ez helytelen, elvtársak. Ez Lenin gondolatának elferdítése. Lenin, amikor a bolsevik párt 240 000 tagjáról beszélt, korántsem akarta azt mondani, hogy ez egybevág vagy egybevághat a szovjet állam- apparátus teljes létszámával és egész hatósugarával. Ellenkezőleg, az államapparátus állományába a párttagokon kívül belefoglalta még azt az egymillió szavazatot, amelyet akkor, Október előtt, a bolsevikokra leadtak, és kijelentette, hogy módunkban áll egy csapással megtízszerezni államapparátusunkat, vagyis legalább 10 millióra felemelni azáltal, hogy a dolgozókat bevonjuk az államigazgatás mindennapi munkájába.

„Ezt a 240 000 embert — mondja Lenin — már most a felnőtt lakosságnak legalább egymillió szavazata támogatja, mert az európai tapasztalat és Oroszországnak például az augusztusban lefolyt petrográdi duma-választásokon szerzett tapasztalata alapján a párttagok és a pártra adott szavazatok között éppen ez az arány állapítható meg. Tehát máris van «államapparátusunk» olyan egymillió emberből, akik meggyőződésből szolgálják a szocialista államot, nempedig azért, hogy havonta húszadikán megkapják nagy fizetésüket.

Sőt, van egy «csodaszerünk» arra, hogy egyszerre, egy csapással megtízszerezzük államapparátusunkat, olyan eszközünk, amilyennel soha egyetlen tőkés állam nem rendelkezett és nem is rendelkezhet. Ez a csodás dolog — a dolgozók bevonása, a szegényparasztság bevonása az államigazgatás mindennapi munkájába” (XXI. köt. 264— 265. old.).

De hogyan történik „a dolgozók bevonása, a szegényparasztság bevonása az államigazgatás mindennapi munkájába”?

Ez a Szovjetek, a gazdasági szervek, az üzemi bizottságok, a kultúrintézmények, a pártszervezetek, az ifjúsági szövetség szervezetei, mindenféle szövetkezeti egyesülések stb. stb. körül alakuló kezdeményező tömegszervezetek, mindenféle bizottságok és testületek, értekezletek és aktíva-gyűlések útján történik. Elvtársaink néha nem veszik észre, hogy alsóbb párt-, szovjet, kulturális, szakszervezeti, oktatási, ifjúsági, katonai, női és mindenféle más szervezeteink körül az önkéntesen keletkező szervezetek, bizottságok és értekezletek egész hangyabolyai nyüzsögnek, amelyek felölelik a pártonkívüli munkások és parasztok milliós tömegeit, s ezeknek a nyüzsgő hangyabolyoknak mindennapi, észrevétlen, szorgalmas, zajtalan munkája alkotja a Szovjetek alapját és életét, a Szovjetállam erőforrását. A szovjet és pártszerveinket körülvevő milliós szervezetek nélkül a Szovjethatalom létezése és fejlődése, e nagy ország vezetése és igazgatása teljesen elképzelhetetlen volna. A szovjet államapparátus nemcsak a Szovjetekből áll. A szovjet államapparátus a szó mélyebb értelmében a Szovjetekből és ezenfelül mindenféle és mindenfajta pártonkívüli és pártegyesülés milliókat felölelő szervezeteiből áll, amelyek egyesítik a Szovjeteket a legszélesebb „alsó” rétegekkel, egybeolvasztják az államapparátust a milliós tömegekkel és lépésről-lépésre megsemmisítenek mindent, ami korlát lehetne az államapparátus és a lakosság között.

Így kell törekednünk arra, hogy államapparátusunkat „megtízszerezzük” azáltal, hogy szeretetté és otthonossá tesszük a dolgozók milliós tömegei számára, kiűzzük belőle a bürokrácia csökevényeit, egybeolvasztjuk a tömegekkel és ilymódon egyúttal előkészítjük az átmenetet a proletárdiktatúra társadalmából a kommunista társadalomba.

Ez a Szovjetek felélénkítése és a szovjet demokrácia meghonosítása jelszavának értelme és jelentősége.

Ezek a munkás-paraszt összefogás megszilárdítását előmozdító legfőbb intézkedések, amelyek a párt közigazgatási és politikai munkájának területén szükségesek.

Ami azokat az intézkedéseket illeti, amelyeket azért kell foganatosítanunk, hogy a kulturális-felvilágosító munka területén biztosítsuk az összefogást, ezekről vajmi keveset kell beszélnem, minthogy ezek az intézkedések világosak, általánosan ismertek és ezért nem szorulnak magyarázatra. Csak a fő irányvonalát szeretném megjelölni annak a munkának, amelyet ezen a téren a legközelebbi időszakban el kell végeznünk. Ennek a fő irányvonalnak az a lényege, hogy előkészítjük azokat a feltételeket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az általános tankötelezettséget az egész országban, az egész Szovjetunióban bevezessük. Ez, elvtársak, óriási reform. Megvalósítása óriási győzelem lesz nemcsak a kulturális, hanem a politikai és a gazdasági fronton is. Ez a reform az ország hatalmas felemelkedésének fog alapjául szolgálni. De ez száz meg százmillió rubelbe fog kerülni. Elegendő rámutatni arra, hogy megvalósítása egész hadsereget, majdnem félmillió tanítót és tanítónőt követel. De nekünk mindenáron biztosítanunk kell ennek a reformnak a megvalósítását a közeljövőben, ha az országot valóban a kultúra magasabb fokára akarjuk emelni. És ezt meg is tesszük, elvtársak. Ez nem lehet kétséges.

Ez a válasz első kérdésükre.

Térjünk most át a második kérdésre.

II

A kapitalizmus stabilizációjával kapcsolatban az elfajulásnak miféle veszélyei fenyegetik pártunkat, ha ez a stabilizáció hosszú ideig fog tartani?

Egyáltalán vannak-e nálunk ilyen fenyegető veszélyek?

Ilyen veszélyek, mint lehetséges, sőt mint reális veszélyek, kétségtelenül fenyegetnek. Ezek a stabilizációtól függetlenül is megvannak. A stabilizáció csak érezhetőbbé teszi őket. Ilyen veszély, ha a legfőbbeket vesszük, szerintem három van:

a) az a veszély, hogy országunk építésében elveszítjük a szocialista távlatokat, amihez a likvidátorság kapcsolódik;

b) az a veszély, hogy elveszítjük a nemzetközi forradalom távlatait, amihez a nacionalizmus kapcsolódik;

c) az a veszély, hogy a párt vezetőszerepe csökken, amiből az következhet, hogy a párt az államapparátus függelékévé válik.

Kezdjük az első veszéllyel.

Ennek a veszélynek jellemző vonása a hitetlenség forradalmunk belső erőiben; a hitetlenség a munkás-paraszt szövetségben; a hitetlenség abban, hogy a munkásosztálynak vezetőszerepe van ebben a szövetségben; a hitetlenség abban, hogy a „«nep» Oroszországa” „szocialista Oroszországgá” alakul át; a hitetlenség országunk szocialista építésének győzelmében.

Ez a likvidátorság és az elfajulás útja, mert az Októberi Forradalom alapjainak és céljainak felszámolására, a proletár államnak burzsoá-demokratikus állammá való elfajulására vezet.

Az ilyen „gondolkodásmód” forrása, a pártban való keletkezésének táptalaja az, hogy az új gazdasági politika viszonyai között, olyan viszonyok között, amikor népgazdaságunkban a kapitalista elemek ádáz harcot vívnak a szocialista elemek ellen, — ilyen viszonyok között a burzsoá befolyás a pártra fokozódik. A kapitalista elemek nemcsak a gazdasági élet területén harcolnak. Igyekeznek átvinni a harcot a proletariátus ideológiájának területére, a párt legkevésbé állhatatos osztagait megfertőzni igyekeznek hitetlenséggel a szocialista építés sikereiben, kétkedéssel építőmunkánk szocialista perspektíváiban — és nem mondhatjuk, hogy ez az igyekezetük nem járt semmi eredménnyel.

„Hogyan gondolhatunk arra mi, egy elmaradott ország, hogy felépítjük a teljes szocialista társadalmat — mondják egyes ilyen megmételyezett „kommunisták” —, országunk termelőerőinek állapota nem engedi meg, hogy ilyen utópista célokat tűzzünk magunk elé, csak adja isten, hogy valahogy kitartsunk, most kisebb gondunk is nagyobb a szocializmusnál, fogjunk hozzá így vagy úgy az építéshez, aztán majd meglátjuk, mi lesz …”

„Mi már teljesítettük forradalmi missziónkat azzal, hogy végrehajtottuk az Októberi Forradalmat — mondják mások —, most már minden a nemzetközi forradalomtól függ, mert amíg a nyugati proletariátus nem győzött, nem építhetjük fel a szocializmust, Oroszországban a forradalmárnak tulajdonképpen már nincs tennivalója”… Ismeretes, hogy 1923-ban, a német forradalom előestéjén, tanulóifjúságunk egy része kész volt arra, hogy sutbadobja a könyveket és Németországba utazzon, mondván, hogy „Oroszországban a forradalmárnak nincsen semmi tennivalója, sutba kell dobnia a könyveket és Németországba kell utaznia, hogy ott forradalmat csináljon”.

Mint látják, a „kommunistáknak” ez a két csoportja, az első ugyanúgy, mint a második, tagadja építésünk szocialista lehetőségeit, a likvidátorság álláspontján van. A különbség közöttük csak az, hogy az első csoport a „termelőerők” „tudós” „elméletével” leplezi likvidátorságát (nem véletlen, hogy Miljukov a napokban megdicsérte és a „Poszlednyije Novosztyi”-ban „komoly marxistáknak” nevezte őket), a másik csoport pedig a világforradalomra utaló baloldali és „szörnyen forradalmi” frázisokkal takargatja ugyanazt.

Mert miről is van szó. Tegyük fel, hogy a forradalmárnak Oroszországban nincsen semmi tennivalója; tegyük fel, hogy országunkban elképzelhetetlen, lehetetlen a szocializmus építése mindaddig, míg a szocializmus más országokban nem győzött; tegyük fel, hogy a szocializmus győzelme az élenjáró országokban még vagy 10—20 évig késlekedik — feltehetjük-e ilyen körülmények között, hogy gazdasági életünk kapitalista elemei, amelyek olyan viszonyok között működnek, amikor országunkat kapitalista országok veszik körül, hajlandók lesznek abbahagyni e gazdaság szocialista elemei ellen vívott élethalálharcukat és ölbe tett kézzel várják majd a világforradalom győzelmét? Csak fel kell vetnünk ezt a kérdést és azonnal megértjük, mennyire ostoba az ilyen feltevés. De ha ez a feltevés képtelenség, mi tennivalója marad „komoly marxistáinknak” és „szörnyű forradalmárainknak”? Nyilván, csak egy tennivalójuk marad: az, hogy céltalanul bolyongjanak, hogy az elemi erők akaratára bízzák magukat, és lassacskán közönséges burzsoá demokratákká fajuljanak.

Csak két eshetőség van: vagy a proletárforradalom bázisának tekintjük országunkat és, mint Lenin mondja, megvan minden adottságunk a teljes szocialista társadalom felépítéséhez, — s akkor felépíthetjük és fel is kell építenünk ezt a társadalmat, arra számítva, hogy teljesen legyőzzük népgazdaságunk kapitalista elemeit; vagypedig országunkat a forradalom bázisának nem tekintjük, a szocializmus felépítéséhez szükséges adottságokkal nem rendelkezünk, a szocialista társadalmat felépíteni nem tudjuk, — s akkor, ha a többi országban a szocializmus győzelme késlekedik, meg kell békülnünk azzal, hogy népgazdaságunk kapitalista elemei felülkerekednek, hogy a Szovjethatalom bomlásnak indul és a párt elfajul.

Vagy az egyik, vagy a másik.

Ez az oka annak, hogy aki nem hisz építésünk szocialista lehetőségeiben, az likvidátorrá lesz és elfajul.

Ez az oka annak, hogy a likvidátorság veszélye elleni harc pártunk napirenden levő kérdése, különösen most, különösen a kapitalizmus ideiglenes stabilizációjának viszonyai között.

Térjünk át a második veszélyre.

Ennek a veszélynek jellemző vonása a hitetlenség a nemzetközi proletárforradalomban; a hitetlenség e forradalom győzelmében; szkeptikus viszony a gyarmatok és a függő országok nemzeti szabadságmozgalmához; annak megnemértése, hogy országunk, ha más országok forradalmi mozgalma nem támogatná, nem tudna helytállni a világimperializmussal szemben; annak megnemértése, hogy a szocializmus győzelme egy országban nem lehet végleges, mert ez az ország nem lehet biztosítva az intervenció ellen mindaddig, amíg a forradalom nem győz legalább néhány országban; az internacionalizmus azon elemi követelményének megnemértése, amelynek folytán a szocializmus győzelme egy országban nem öncél, hanem eszköz a többi ország forradalmának fejlesztésére és támogatására.

Ez a nacionalizmus és az elfajulás útja, az internacionalista proletár politika teljes felszámolásának útja, mert azok az emberek, akik ebben a betegségben szenvednek, országunkat nem a világforradalmi mozgalomnak nevezett egész egy részének tekintik, hanem e mozgalom kezdetének és végének, és úgy vélik, hogy országunk érdekeinek fel kell áldozni valamennyi többi ország érdekeit.

Támogassuk Kína szabadságmozgalmát? Minek? Nem lesz ez veszélyes? Nem fogunk-e emiatt összeveszni más országokkal? Nemtanácsosabb-e, ha Kínában a többi „élenjáró” országgal együtt megállapítjuk a mi „érdekszféránkat” és egyet-mást kicsikarunk Kínától a mi javunkra? Ez hasznos is, meg veszélytelen is .. . Támogassuk a németországi szabadságmozgalmat? Érdemes-e kockáztatni? Nem okosabb-e, ha a versailles-i szerződésre vonatkozólag megegyezünk az Antanttal és kompenzáció fejében egyet-mást kialkudunk magunknak? . . Fenntartsuk-e a barátságot Perzsiával, Törökországgal és Afganisztánnal? Megéri-e az eredmény a fáradságot? Nem okosabb-e, ha egyes nagyhatalmakkal együtt visszatérünk az „érdekszférákhoz”? És a többi, és így tovább.

Ez az az újtípusú nacionalista „gondolkodás- mód”, amely az Októberi Forradalom külpolitikájának meghiúsításával kísérletezik és az elfajulás elemeit tenyészti.

Az első veszélynek, a likvidátorság veszélyének az a forrása, hogy a burzsoá befolyás a pártra a belpolitika vonalán, a népgazdaság kapitalista és szocialista elemei között folyó harc vonalán erősödik, — viszont e második veszély, a nacionalista veszély forrásának azt kell tekinteni, hogy erősödik a burzsoá befolyás a pártra a külpolitika vonalán, a kapitalista államok és a proletárdiktatúra állama között folyó harc vonalán. Aligha kételkedhetünk abban, hogy a kapitalista államok óriási nyomást gyakorolnak államunkra, hogy külpolitikánk funkcionáriusainak nem mindig sikerül helytállniok ezzel a nyomással szemben, hogy a bonyodalmak veszélye gyakran arra csábít egyeseket, hogy a legkisebb ellenállás útjára, a nacionalizmus útjára lépjenek.

Másrészt világos, hogy a forradalom első győztes országa csak a következetes internacionalizmus alapján, csak az Októberi Forradalom külpolitikája alapján tarthatja meg a világforradalmi mozgalom zászlóvivőjének szerepét, hogy a külpolitikában a legkisebb ellenállás és a nacionalizmus útja az első győztes ország elszigetelődésének és felbomlásának az útja.

Ez az oka annak, hogy a nemzetközi forradalom távlatának elvesztése a nacionalizmus és az elfajulás veszélyével fenyeget.

Ez az oka annak, hogy a külpolitikában fenyegető nacionalista veszély elleni harc a párt napirenden levő feladata.

Végül, térjünk át a harmadik veszélyre.

Ennek a veszélynek jellemző vonása a párt belső erőiben való hitetlenség; hitetlenség a párt vezetésében; az államapparátusnak az a törekvése, hogy gyengítse a párt vezetését, hogy megszabaduljon ettől a vezetéstől; annak megnemértése, hogy pártvezetés nélkül nem lehet proletárdiktatúra.

Ez a veszély három oldalról fenyeget.

Először. Megváltoztak azok az osztályok, amelyeket vezetni kell. A munkások és a parasztok ma már nem azok, akik a hadikommunizmus idején voltak. A munkásosztály régebben deklasszált és szétforgácsolt tömeg volt, a parasztság pedig attól rettegett, hogy visszatérnek a földbirtokosok, ha a polgárháborúban vereséget szenvedünk, s emellett ebben az időszakban a párt, amely katonai módszerekkel intézte az ügyeket, volt az egyetlen koncentrált erő. Ma más a helyzet. Háború nincsen többé. Tehát háborús veszély sincsen, amely a dolgozó tömegeket a párt mögé sorakoztatná. A proletariátus helyreállt és mind kulturális, mind anyagi tekintetben felemelkedett. Felemelkedett és fejlődött a parasztság is. Mindkét osztály politikai aktivitása nő és továbbra is nőni fog. Most már nem lehet katonai módszerekkel vezetni. A vezetésben, előszöris, a legnagyobb rugalmasságra van szükség. Másodszor, rendkívül figyelmeseknek kell lennünk a munkások és parasztok igényei és szükségletei irányában. Harmadszor, értenünk kell ahhoz, hogy bevonjuk a pártba a munkások és parasztok legjobbjait, akik ez osztályok növekvő politikai aktivitásának eredményeképpen kitűntek. De ezek az előfeltételek, illetve képességek, mint tudjuk, nem adódnak egyszerre. Innen van az, hogy a párttal szemben támasztott igények nincsenek összhangban azokkal a lehetőségekkel, amelyekkel a párt a jelen pillanatban rendelkezik. Ebből ered a pártvezetés meggyengülésének veszélye, az a veszély, hogy a párt elveszti vezetőszerepét.

Másodszor. Az utóbbi időben, a gazdasági fejlődés időszakában, jelentősen megnőtt és megerősödött az állami és társadalmi szervezetek apparátusa. Jelentősen megnövekedtek és kibővültek a trösztök és szindikátusok, a kereskedelmi és a hitelintézetek, a közigazgatási-politikai és kulturális-felvilágosító szervezetek, és végül a különféle szövetkezetek, — s mindezek a szervezetek száz meg százezer új embert, főképpen pártonkívülieket, vontak be munkájukba. De ezeknek az apparátusoknak nemcsak a létszáma növekszik. Növekszik erejük és jelentőségük is. És minél nagyobb a jelentőségük, annál érezhetőbb a pártra gyakorolt nyomásuk, annál szívósabban törekszenek a pártvezetés gyengítésére, annál erősebb ellenállást tanúsítanak a párttal szemben. Ezekben az apparátusokban úgy kell átcsoportosítani az erőket és úgy kell elosztani a vezetőket, hogy biztosíthassuk a párt vezetését az új körülmények között. De mindezt, mint tudjuk, nem lehet egy csapással megoldani. Ebből ered az a veszély, hogy az államapparátus elszakad a párttól.

Harmadszor. Maga a munka is bonyolultabb lett és differenciálódott. A most folyó építőmunkáról beszélek. Mind a falun, mind a városban kialakultak és kifejlődtek a munka különböző ágai és ezeknek különböző elágazásai. Ennek megfelelően a vezetés is konkrétabb lett. Azelőtt szokás volt „általános” vezetésről beszélni. Ma az „általános” vezetés csak üres fecsegés, mert nem jelent semmiféle vezetést. Most konkrét, gyakorlati vezetésre van szükség. Az előző időszak a mindenhez értő vezető típusát alakította ki, aki kész volt bármilyen elméleti vagy gyakorlati kérdésre válaszolni. Ma a mindenhez értő vezetőnek ez a régi típusa át kell hogy adja a helyét az újtípusú vezetőnek, aki igyekszik egy bizonyos munkaterületen munkájának mestere lenni. Ha valóban vezetni akarunk, értenünk kell a dolgunkat, lelkiismeretesen, türelmesen, szívósan tanulmányoznunk kell munkánk területét. Ahhoz, hogy a falun vezethessünk, ismerni kell a mezőgazdaságot, ismerni kell a szövetkezeteket, ismerni kell az árpolitikát, tanulmányozni kell a közvetlenül a falura vonatkozó törvényeket. Ahhoz, hogy a városban vezethessünk, ismerni kell az ipart, tanulmányozni kell a munkások életkörülményeit, ki kell tapogatni a munkások igényeit és szükségleteit, ismerni kell a szövetkezeteket, a szakszervezeteket, a klubmunkát. De elérhetjük-e mindezt egyik napról a másikra? Sajnos, nem. Ha a pártvezetést a kellő színvonalra akarjuk emelni, elsősorban a pártmunkások képzettségét kell fejlesztenünk. A pártkáderek minősége ma mindennél fontosabb. De a pártkáderek színvonalát sem lehet egykönnyen, egyetlen lendülettel feljebb emelni. A pártszervezetekben a dolgok ismeretét, sajnos, gyakran még mindig a kapkodó adminisztrálás régi szokása helyettesíti. Tulajdonképpen ezzel magyarázható, hogy az úgynevezett pártvezetés olykor teljesen felesleges intézkedések nevetséges felhalmozásává, senkit és semmit nem vezető üres papiros „vezetéssé” fajul. Ez a legkomolyabb veszélyek egyike, amely a pártvezetés gyengülésével és süllyedésével fenyeget.

Általában ezek azok az okok, amelyek folytán a pártvezetés elvesztésének veszélye a párt felbomlására és elfajulására vezet.

Ebből következik, hogy az erélyes harc ez ellen a veszély ellen pártunk napirenden levő feladata.

Ez a válasz az önök második kérdésére.

Térjünk át a harmadik kérdésre.

III

Hogyan harcoljunk a kulákság ellen anélkül, hogy felszítanák az osztályharcot?

Azt hiszem, a kérdés össze van zsúfolva és ezért helytelenül van feltéve. Melyik osztályharcról van szó? Ha általában a falusi osztályharcról van szó, ezt a proletariátus nemcsak a kulákok ellen vívja. Hát a proletariátus és az egész parasztság közötti ellentét — ez talán nem osztályharc, még ha meglehetősen szokatlan is a formája? Vajon nem igaz az, hogy ma a proletariátus és a parasztság társadalmunk két fő osztálya, hogy ezek között az osztályok között ellentétek vannak, igaz, hogy megoldható és, végeredményben, leküzdhető ellentétek, de mégiscsak ellentétek, amelyek harcot idéznek elő e két osztály között?

Azt hiszem, hogy országunkban az osztályharcnak, ha a város és a falu, a proletariátus és a parasztság közötti viszonyt nézzük, három fő frontja van:

a) a proletariátus egésze (az állam személyében) és a parasztság között a gyártmányok és a mezőgazdasági termékek maximális árainak megállapítása vonalán, az adóügy rendezése vonalán stb. folyó harc frontja;

b) a proletariátus egésze (az állam személyében) és a kulákság között a mezőgazdasági termékek spekulációs árainak felszámolása vonalán, az adóterhek fő súlyának a kulákokra való áthárítása vonalán stb. folyó harc frontja;

c) a falusi szegénység, elsősorban a béresek, és a kulákság között folyó harc frontja.

Amint látják, ezek a frontok nem lehetnek egyformák sem jelentőségük, sem az ott végbemenő harc jellege szerint. Ezért az ezeken a frontokon folyó osztályharc formáihoz való viszonyunknak is másnak és másnak, különbözőnek kell lennie.

Vizsgáljuk meg közelebbről a dolgot.

Az első front. A proletariátus (az állam személyében), minthogy számolnia kellett iparunk gyengeségével és azzal, hogy iparunk számára lehetetlen kölcsönt kapni, több olyan alapvető intézkedést tett, amelyek meg tudják védeni iparunkat a külföldi ipar versenyétől és gyorsítani tudják fejlődését egész népgazdaságunk javára, beleértve mezőgazdaságunkat is. Ezek az intézkedések: a külkereskedelmi monopólium, a mezőgazdasági adó, a mezőgazdasági termékek begyűjtésének állami formái, a tervszerűség bevitele a népgazdaság egészének fejlesztésébe. Mindezeknek az intézkedéseknek az alapja az ipar, a közlekedés, a hitel döntő ágainak államosítása. Tudják, hogy ezek az intézkedések arra vezettek, amire vezetniök kellett, vagyis határt szabtak mind az ipari gyártmányok féktelen árcsökkenésének, mind a mezőgazdasági termékek féktelen áremelkedésének. Másrészt világos, hogy a parasztság egésze, minthogy ipari gyártmányokat vásárol és gazdaságának termékeit a piacon eladja, ezeket a gyártmányokat a lehető legolcsóbb áron szeretné vásárolni és a maga termékeit a lehető legdrágább áron szeretné eladni. A parasztság ugyanígy azt is akarná, hogy egyáltalán ne legyen mezőgazdasági adó, vagy hogy azt legalábbis a minimumra szorítsák le.

Íme, ez a talaja a proletariátus és parasztság között folyó harcnak.

Lemondhat-e az állam a fentebb említett alapvető intézkedésekről? Nem, nem mondhat le róluk. Mert ha lemondana ezekről az intézkedésekről, az a mai helyzetben iparunk összeomlására, a proletariátusnak mint osztálynak összetörésére, országunknak az iparilag fejlett tőkés országok mezőgazdasági gyarmatává válására, egész forradalmunk bukására vezetne.

Érdeke-e a parasztság egészének államunk ez alapvető intézkedéseinek megszüntetése? Nem, nem érdeke. Mert ezeknek az intézkedéseknek a megszüntetése a mai helyzetben a fejlődés tőkés útjának diadalát jelenti, a fejlődés tőkés útja pedig a fejlődésnek olyan útja, amely maroknyi gazdag, maroknyi tőkés meggazdagodása érdekében a parasztság többségének elszegényedésére vezet. Ki meri azt állítani, hogy a parasztságnak érdeke saját elszegényedése, hogy érdeke országunk gyarmattá válása, hogy nem létérdeke népgazdaságunk szocialista fejlődési útjának diadala?

Íme, ez a talaja a proletariátus és a parasztság szövetségének.

Azt jelenti-e ez, hogy ipari szerveink a monopóliumra támaszkodva felhajthatják az ipari gyártmányok árait a parasztság zömének és magának az iparnak a kárára? Nem, nem jelenti azt. Ez a politika elsősorban magának az iparnak ártana, mert lehetetlenné tenné, hogy iparunk üvegházi és satnya növényből, amilyen tegnap volt, erős és hatalmas iparrá váljék, amilyennek holnapra lennie kell. Ezért indítottunk kampányt az iparcikkek árának csökkentése és a munka termelékenységének fokozása érdekében. Önök tudják, hogy ennek a kampánynak eléggé nagy sikere van.

Továbbá, azt jelenti-e ez, hogy begyűjtő szerveink, a monopóliumra támaszkodva és azzal visszaélve korlátlanul csökkenthetik a mezőgazdasági termékek árát, olyannyira, hogy tönkreteszik a parasztságot és csorbítják egész népgazdaságunk érdekeit? Nem, nem jelenti azt. Ez a politika elsősorban iparunkat tenné tönkre, mert először, megnehezítené a munkások mezőgazdasági termékekkel való ellátását, másodszor, végkép feldúlná és szétzüllesztené iparunk belső piacát. Ezért indítottunk kampányt az úgynevezett „agrárolló” ellen. Önök tudják, hogy ez a kampány már eredményekkel járt.

Végül, azt jelenti-e ez, hogy helyi vagy központi szerveink, a mezőgazdasági adótörvényre támaszkodva és adószedési jogukkal élve, megfellebbezhetetlen valaminek tekinthetik ezt a törvényt, és gyakorlatukban a kistehetségű adófizetők magtárainak szétszedéséig és háztetőinek leszedéséig is elmehetnek, mint ez Tambov kormányzóság egyes kerületeiben előfordult? Nem, nem jelenti azt. Ilyen politika teljesen megrendítené a parasztság bizalmát a proletariátus, az állam iránt. Ezért tett a párt legutóbb intézkedéseket, hogy a mezőgazdasági adót csökkentsék, hogy ezt az adót többé-kevésbé helyi jellegűvé tegyék, hogy adóügyünket általában rendezzék és felszámolják azokat a visszaéléseket, amelyek helyenként az adóbehajtás terén előfordultak. Önök tudják, hogy ezek az intézkedések már jó eredményekkel jártak.

Tehát, előszöris, a proletariátusnak és a parasztságnak közösek az érdekei a leglényegesebb kérdésekben, közös érdekük a népgazdaság szocialista fejlődési útjának diadala. Ebből adódik a munkásosztály és a parasztság szövetsége. Másodszor, a munkásosztály és a parasztság között érdekellentétek vannak a folyó kérdésekben. Ebből adódik a harc e szövetségen belül, az a harc, amelyet jelentőségben ellensúlyoz az érdekek közössége és amelynek el kell tűnnie a jövőben, amikor a munkásság és a parasztság nem lesz már osztály, amikor a munkások és a parasztok az osztálynélküli társadalom dolgozóivá válnak. Harmadszor, megvannak az eszközeink és módszereink arra, hogy ezeket a munkásosztály és a parasztság között fennálló ellentéteket a munkások és a parasztok szövetségének fenntartása és megszilárdítása keretében mindkét szövetséges érdekében megoldjuk. És nemcsak megvannak ezek a módszereink és eszközeink, hanem már eredményesen alkalmazzuk is azokat a „nep”-nek és a kapitalizmus ideiglenes stabilizációjának bonyolult körülményei között.

Következik-e ebből, hogy fel kell szítanunk az osztályharcot ezen a fronton? Nem, nem következik. Ellenkezőleg! Ebből csak az következik, hogy minden módon mérsékelnünk kell a harcot ezen a fronton, olymódon, hogy a harcot megegyezések és kölcsönös engedmények útján szabályozzuk és semmiesetre sem élezzük ki, nem engedjük, hogy összeütközésekre kerüljön sor. És ezt meg is tesszük. Mert erre megvan minden lehetőségünk. Mert az érdekközösség itt erősebb és mélyebb, mint az érdekellentét.

Mint látják, az osztályharc felszításának jelszava teljesen alkalmatlan az e fronton folyó harc feltételei számára.

A második front. A szereplők itt a proletariátus (a Szovjetállam személyében) és a kulákság. Az osztályharc formái itt is éppoly sajátszerűek, mint amilyen sajátszerűek az első fronton folyó harc viszonyai között.

Az állam határozottan jövedelemadó jellegűvé kívánja tenni a mezőgazdasági adót és a kulákság vállára rakja ennek az adónak fő terhét. A kulákság erre azzal válaszol, hogy nem válogatva az eszközökben, igyekszik kibúvót találni és minden erejét és egész befolyását, amellyel a faluban rendelkezik, latba veti, hogy az adó terhét a közép- és a szegényparasztok vállára rakja át.

Az állam, amely harcol a drágaság ellen és igyekszik fenntartani a munkabér értékállandóságát, igyekszik olyan gazdasági jellegű intézkedéseket foganatosítani, amelyek arra irányulnak, hogy megállapítsák a mezőgazdasági termékek maximális, méltányos árait, amelyek teljesen megfelelnek a parasztgazdaság érdekeinek. A kulákság erre azzal válaszol, hogy összevásárolja a szegény- és középparasztságtól a termékeket, nagy tartalékokat halmoz fel, ezeket a magtáraiban tartja és nem viszi piacra, hogy mesterségesen felcsigázza a termékek árait, egészen a spekulációs árak színvonaláig, és csak ezután dobja piacra tartalékait, hogy így őrült spekulációs haszonra tegyen szert. Önök nyilván tudják, hogy országunk egyes kormányzóságaiban a kulákoknak ebben az évben sikerült a végsőkig felcsigázni a gabonaárakat.

Innen ered az e fronton folyó osztályharc, melynek sajátszerű és többé-kevésbé burkolt formái vannak.

Úgy tetszhetik, hogy az osztályharc felszításának jelszava teljesen alkalmazható az e fronton folyó harc viszonyaira. De ez nem igaz. Mert itt sem érdekünk az osztályharc felszítása. Mert itt teljesen meglehetünk és meg is kell lennünk a harc felszítása és az azzal kapcsolatos bonyodalmak nélkül.

Módunkban van és kötelességünk felélénkíteni a Szovjeteket, megnyerni a középparasztot és a Szovjeteken belül megszervezni a szegényparasztságot, hogy elérjük a parasztság zömének adókönnyítését és azt, hogy az adó fő súlyát ténylegesen a kulákság vállára hárítsuk. Önök tudják, hogy ebben az irányban teszünk is intézkedéseket, és ezek már kedvező eredményekkel járnak.

Elérhetjük és el is kell érnünk, hogy elegendő élelmiszertartalék álljon az állam rendelkezésére, amire azért van szükségünk, hogy nyomást gyakoroljunk az élelmiszerpiacra, hogy beavatkozzunk, amikor arra szükség van azért, hogy az árakat a dolgozó tömegek számára elfogadható színvonalon tartsuk és ilyképpen meghiúsítsuk a kulákság spekulációs mesterkedéseit. Önök tudják, hogy az idén tíz meg tízmillió púd gabonát fordítottunk erre a célra. Önöknek tudniok kell, hogy ilymódon teljesen kielégítő eredményeket értünk el, mert nemcsak hogy sikerült fenntartanunk az olcsó gabonaárakat olyan vidékeken, mint Leningrád, Moszkva, a Donyec-medence, Ivanovo-Voznyeszenszk stb., hanem számos vidéken fegyverletételre is késztettük a kulákot, kényszerítettük arra, hogy alacsony áron dobja piacra régi gabonatartalékait.

Itt természetesen nemcsak tőlünk függ minden. Könnyen meglehet, hogy egyes esetekben a kulákság maga kezdi felszítani az osztályharcot, megpróbálja azt forrpontig hevíteni, banditizmusra vetemedik vagy felkelésre tesz kísérleteket. De a harc felszításának jelszava akkor már nem a mi jelszavunk lesz, hanem a kulákság jelszava, tehát ellenforradalmi jelszó. Azonkívül kétségtelen, hogy a kulákságnak akkor a saját bőrén kell majd tapasztalnia ennek a Szovjetállam ellen irányuló jelszónak minden hátrányát.

Amint látják, a harc felszításának jelszava ezen a második fronton nem a mi jelszavunk.

A harmadik front. Itt két erő szerepel: a szegényparasztság, elsősorban a béresek, és a kulákok. Az állam itt formailag kívül áll. Láthatják, ez a front nem olyan kiterjedt, mint az előző frontok. Másrészt, az osztályharc ezen a fronton teljesen világos és nyílt, az előző frontokon viszont rejtett és többé-kevésbé álcázott.

Ezen a fronton arról van szó, hogy a kulák-vállalkozó közvetlenül kizsákmányolja a bérmunkásokat vagy félig bérmunkásokat. A párt ezért itt nem folytathatja a harc enyhítésének, mérséklésének politikáját. Feladatunk itt az, hogy megszervezzük a szegényparasztság harcát és vezessük ezt a harcot a kulákság ellen.

Nem azt jelenti-e ez, hogy ezzel hozzáfogunk az osztályharc felszításához? Nem, nem jelenti azt. A harc felszítása nemcsak a harc megszervezését és vezetését jelenti. A harc felszítása egyszersmind az osztályharc mesterséges felfokozását és szándékos hevítését is jelenti. Van-e szükség ezekre a mesterséges intézkedésekre ma, amikor proletárdiktatúránk van és amikor a párt- és szakszervezetek teljesen szabadon működnek nálunk? Világos, hogy nincs.

Az osztályharc felszításának jelszava ezért erre a harmadik frontra sem alkalmazható.

Így vagyunk a harmadik kérdéssel.

Mint látják, a falusi osztályharc kérdése nem is olyan egyszerű, mint első pillantásra látszik.

Térjünk át a negyedik kérdésre.

IV

Valóság-e a munkás-paraszt kormány, avagy csak agitációs jelszó?

A kérdés megfogalmazása, azt hiszem, kissé értelmetlen.

Miféle megfogalmazás ez: valóság-e a munkásparaszt kormány, avagy csak agitációs jelszó? Eszerint a párt olyan jelszavakat is kiadhat, amelyek nem felelnek meg a valóságnak, hanem csupán valamilyen ravasz mesterkedés céljait szolgálják, amelyet önök miért, miért nem, „agitációnak” neveznek. Eszerint a párt kiadhat olyan jelszavakat is, amelyeknek nincs és nem lehet tudományos alapja. Igaz-e ez? Természetesen nem igaz. Az ilyen párt megérdemelné, hogy rövid ideig tartó fennállás után eltűnjön, mint a szappanbuborék. Pártunk akkor nem a proletariátus tudományos politikát folytató pártja volna, hanem csak könnyű hab a politikai események felszínén.

A mi kormányunk jellegénél, programjánál és taktikájánál fogva munkás, proletár, kommunista kormány. E tekintetben nem lehet helye semmiféle félremagyarázásnak és kétségnek. Kormányunknak nem lehet egyidejűleg két programja: proletár programja, meg valamilyen más programja. Programja és gyakorlati munkája proletár, kommunista program és munka, és ebben az értelemben kormányunk kétségtelenül proletár, kommunista kormány.

Azt jelenti-e ez, hogy kormányunk nem egyszersmind munkás-paraszt kormány is? Nem, nem ezt jelenti. Kormányunk, amely programjánál és munkájánál fogva proletár kormány, egyszersmind munkás-paraszt kormány is.

Miért?

Azért, mert a mi viszonyaink között a parasztság zömének alapvető érdekei teljesen egybevágnak a proletariátus érdekeivel.

Azért, mert a parasztság érdekei ennek következtében maradéktalanul kifejezésre jutnak a proletariátus programjában, a Szovjet Kormány programjában.

Azért, mert a Szovjet Kormány a munkások és parasztok szövetségére támaszkodik, amely ez osztályok alapvető érdekeinek közösségén épül fel.

Végül azért, mert a kormányszervek állományában, a Szovjetek állományában munkásokon kívül parasztok is vannak, akik a közös ellenség ellen harcolnak és a munkásokkal együtt, a munkások vezetésével építik az új életet.

A „munkás-paraszt kormány” jelszava ezért nem puszta „agitációs” jelszó, hanem a szocialista proletariátus forradalmi jelszava, amely tudományos megokolást kapott a kommunizmus programjában.

Ennyit a negyedik kérdésről.

Áttérünk az ötödik kérdésre.

V

Parasztpolitikánkat egyes elvtársak úgy értelmezik, mint a demokrácia kiszélesítését a parasztság számára és az országban fennálló hatalom jellegének megváltozását. Helyes-e ez az értelmezés?

Kiszélesítjük-e valóban a falun a demokráciát?

Igen, kiszélesítjük.

Engedmény-e ez a parasztságnak?

Feltétlenül.

Nagy-e ez az engedmény, és nem lépi-e túl országunk Alkotmányának kereteit?

Az engedmény itt, azt hiszem, nem nagyon nagy és szemernyit sem változtat Alkotmányunkon.

Min változtatunk hát akkor és tulajdonképpen miben fejeződik ki az engedmény?

Változtatunk a falusi munka gyakorlatán, amely az új fejlődési viszonyok között egyáltalán nem kielégítő. Megváltoztatjuk a falun kialakult rendet, amely gátolja a munkás-paraszt összefogást és meghiúsítja a pártnak azt a munkáját, melyet a parasztságnak a proletariátus köré való tömörítése terén végez.

A helyzet mindeddig az volt, hogy a falut számos vidéken kis csoport igazgatta, amely inkább a kerülettel és a kormányzósággal volt kapcsolatban, semmint a falu lakosságával. Ennek az lett a következménye, hogy a falu vezetőit a legjobban az érdekelte, hogy mit gondolnak róluk fent, a kerületben és a legkevésbé az, hogy mit gondolnak róluk lent, a falu lakói, nem a falu előtt érezték magukat felelősnek, nem a választók előtt, hanem a kerület és a kormányzóság előtt, mert nyilván nem értették meg, hogy a „fent” és a „lent” itt egyetlen láncot alkot, és ha a lánc alul elszakad, akkor az egész lánc nem tart össze többé semmit. Ennek egyrészt a vezetők felelőtlensége, kiskirálykodása, önkénye volt a következménye, másrészt a falu elégedetlensége és zúgolódása. Most a falun végetvetünk ennek a rendszernek — határozottan és visszavonhatatlanul.

A helyzet mindeddig az volt, hogy a falusi szovjetválasztások számos vidéken nem voltak igazi választások, hanem pusztán hivatalos procedúrává lettek, amelynek során a hatalmukat féltő vezetők szűk csoportja mindenféle mesterkedéssel és nyomással becsempészte a „küldötteket”. Ennek következtében a Szovjeteket az a veszély fenyegette, hogy a tömegekhez közelálló és bizalmukat bíró szervekből a tömegektől elszakadt szervekké válnak, a parasztság munkásvezetését pedig, a proletárdiktatúrának ezt az alapját és erődjét, az a veszély fenyegette, hogy elveszti maga alól a talajt. Önök tudják, hogy a párt ezért kénytelen volt a Szovjetek újjáválasztását követelni, az újjáválasztások során pedig kitűnt, hogy a régi választási gyakorlat számos vidéken nem egyéb, mint a hadikommunizmus csökevénye, hogy azt mint káros és teljesen rothadt gyakorlatot fel kell számolni. Most véget vetünk a falun ennek a választási gyakorlatnak.

Ez az engedmény alapja, ez a falusi demokrácia kiszélesítésének alapja.

Erre az engedményre nemcsak a parasztságnak van szüksége. Nem kevésbé van rá szüksége a proletariátusnak, mert erősíti a proletariátust, növeli tekintélyét a falun, erősíti a parasztság bizalmát a proletariátus iránt. Az engedmények és a kompromisszumok legfőbb célja, mint ismeretes, általában az, hogy végeredményben erősítsék a proletariátust.

Melyek ezeknek az engedményeknek a határai a mai helyzetben?

Ezeknek az engedményeknek a határait az OK(b)P XIV. konferenciája és a Szovjetunió Szovjetjeinek III. kongresszusa megjelölte. Önök tudják, hogy ezek a határok nem nagyon szélesek. Az engedmények nem lépik túl azokat a kereteket, amelyekről az imént beszéltem. De ebből nem következik, hogy ezek a keretek örökre megváltoztathatatlanok. Ellenkezőleg, kétségtelenül bővülni fognak annak arányában, ahogy népgazdaságunk fellendül, ahogy a proletariátus gazdasági és politikai hatalma megszilárdul, ahogy a forradalmi mozgalom Nyugaton és Keleten fejlődik, ahogy a Szovjetállam nemzetközi pozíciói megerősödnek. Lenin 1918-ban arról beszélt, hogy „a szovjet alkotmányt ki kell terjeszteni, a kizsákmányolok ellenállásának megszűnése arányában, az egész lakosságra” (XXII. köt. 372. old.). Mint látják, itt az Alkotmánynak az egész lakosságra való kiterjesztéséről van szó, tehát a burzsoáziára való kiterjesztéséről is. Lenin ezt 1918 márciusában mondotta. Ettől az időtől Lenin haláláig több mint öt év telt el. De Lenin ez alatt az idő alatt egyetlen szót sem szólt arról, hogy ideje megvalósítani ezt a tételt. Miért? Azért, mert ennek a kiterjesztésnek még nem jött el az ideje. De hogy eljön valamikor, amikor a Szovjetállam belső és nemzetközi pozíciói végleg megszilárdulnak, az nem lehet kétséges.

Ezért, bár előrelátjuk a demokrácia további kiszélesedését a jövőben, mégis szükségesnek tartjuk, hogy a demokrácia vonalán tett engedményeket az adott pillanatban az OK(b)P XIV. konferenciája és a Szovjetunió Szovjetjeinek III. kongresszusa által kijelölt keretekkel korlátozzuk.

Megváltoztatják-e ezek az engedmények az országban fennálló hatalom jellegét?

Nem, nem változtatják meg.

Előidéznek-e változásokat a proletárdiktatúra rendszerében olyan értelemben, hogy azt gyengítik?

Egyáltalán nem, a legkevésbé sem.

A proletariátus diktatúráját a Szovjetek felélénkítése és a parasztság legjobbjainak a közügyekbe való bevonása nem gyengíti, hanem csak erősíti. A proletariátus vezetése a parasztság irányában a demokrácia kiszélesítése következtében nemcsak megmarad, hanem új erőre is tesz szert, mert a proletariátus körül megteremti a bizalom légkörét. Márpedig éppen ez a fő a proletárdiktatúrában, amikor a proletariátus és a parasztság kölcsönös viszonyáról van szó a diktatúra rendszerében.

Nincs igazuk azoknak az elvtársaknak, akik azt állítják, hogy a proletárdiktatúra fogalmat kimeríti az erőszak fogalma. A proletárdiktatúra nemcsak erőszak, hanem vezetés is és építés is — a nem-proletár osztályok dolgozó tömegeinek vezetése, és a szocialista gazdaság építése, amely gazdaság fejlettebb típusú, mint a tőkés gazdaság, és amelyben a munka termelékenysége nagyobb, mint a tőkés gazdaságban. A proletárdiktatúra: 1) törvény által nem korlátozott erőszak a tőkésekkel és a földbirtokosokkal szemben; 2) a proletariátus vezetése a parasztság irányában; 3) a szocializmus építése az egész társadalom irányában. A diktatúra e három oldala közül egyiket sem lehet kihagyni anélkül, hogy ne kockáztatnók a proletárdiktatúra fogalmának elferdítését. Csak mind a három oldal együttvéve adja meg a proletárdiktatúra teljes és befejezett fogalmát.

Előidéz-e valamilyen rosszabbodást a proletárdiktatúra rendszerében a párt új vonala a szovjet demokrácia terén?

Nem, nem idéz elő rosszabbodást. Ellenkezőleg! Az új vonal csak javít a dolgon, mert megerősíti a proletárdiktatúra rendszerét. Ha a proletárdiktatúra rendszerének erőszak eleméről van szó, amelynek kifejezője a Vörös Hadsereg, akkor aligha szorul bizonyításra, hogy a szovjet demokrácia meghonosítása a falun csak javíthat a Vörös Hadsereg állapotán, mert jobban egybeforrasztja a Szovjethatalommal, hiszen hadseregünk legnagyobbrészt parasztokból áll. Ha a diktatúra rendszerében meglevő vezetés eleméről van szó, akkor aligha lehet kétséges, hogy a Szovjetek felélénkítésének jelszava csak megkönnyítheti a proletariátusnak ezt a vezetést, mert megerősíti a parasztság bizalmát a munkásosztály iránt. Ha pedig a diktatúra rendszerében folyó építés eleméről van szó, aligha kell bizonyítanunk, hogy a párt új vonala csak megkönnyítheti a szocializmus építését, hiszen a munkás-paraszt összefogás megszilárdítása érdekében kezdtük el, a szocializmus építése pedig az összefogás nélkül lehetetlen.

Mindebből egy következtetést vonhatunk le: a parasztságnak tett engedmények a jelen körülmények között erősítik a proletariátust és szilárdítják diktatúráját, de szemernyit sem változtatnak az országban fennálló hatalom jellegén.

Ennyit az ötödik kérdésről.

Térjünk át a hatodik kérdésre.

VI

Vajon pártunk a kapitalizmus stabilizációjával kapcsolatban tesz-e engedményeket a jobboldali elhajlásnak a Kommunista Internacionálén belül, és ha igen, valóban elengedhetetlen taktikai manőver-e ez?

Nyilván a csehszlovák kommunista pártról, és a csehszlovák párt jobboldali elemei ellen Smeral és Zápotocky elvtárs csoportjával létrejött megállapodásról van szó.

Nézetem szerint, pártunk semmiféle engedményt nem tett a jobboldali elhajlásnak a Kommunista Internacionálén belül. Ellenkezőleg, a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottságának kibővített plénuma teljesen a Kommunista Internacionále jobboldali elemeinek elszigetelése jegyében folyt le. Olvassák el a Kommunista Internacionálénak a csehszlovák kommunista pártól szóló határozatát, olvassák el a bolsevizálásról szóló határozatot, és nem lesz nehéz megérteniök, hogy a Kommunista Internacionále fő céltáblái a kommunizmus jobboldali elemei voltak.

Nem lehet tehát azt mondani, hogy pártunk engedményeket tett a Kommunista Internacionálén belül mutatkozó jobboldali elhajlásnak.

Smeral elvtárs és Zápotocky elvtárs tulajdonképpen nem jobboldaliak. Nem értenek egyet a jobboldaliak, a brnoiak platformjával. Ők — pontosabban szólva — a leninisták és a jobboldaliak között ingadoznak, de a jobboldal felé hajlanak. A Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottságának kibővített plénumán tanúsított magatartásukat az jellemzi, hogy egyrészt bírálatunk nyomására, másrészt a szakadás veszélyének láttára, amelyet a jobboldaliak idéztek elő, ezúttal mifelénk, a leninisták felé hajlottak és arra kötelezték magukat, hogy a jobboldaliak ellen szövetkeznek a leninistákkal. Ez becsületükre válik. Vagy talán azt gondolják az elvtársak, hogy nekünk nem kellett volna az ingadozóknak kezet nyújtanunk, amikor a leninisták felé ingadoztak, amikor a jobboldaliakkal szemben engedményeket tettek a leninistáknak? Furcsa és szomorú volna, ha akadnának közöttünk olyanok, akik képtelenek a bolsevik taktika legelemibb igazságait felfogni. Vajon a gyakorlat nem bizonyította-e be máris, hogy a Kommunista Internacionálénak a csehszlovák kommunista párt kérdésében folytatott politikája az egyetlen helyes politika? Vajon Smeral és Zápotocky elvtárs nem harcol-e továbbra is a leninistákkal együtt a jobboldaliak ellen? Vajon a brnoiak nincsenek-e máris elszigetelve a csehszlovák pártban?

Felmerülhet az a kérdés, hogy hosszú időre sikerült-e ezt elérni? Ezt persze nem tudom — és nem akarok jóslásokba bocsátkozni. Mindenesetre világos, hogy amíg a smeralisták harcolnak a jobboldaliak ellen, egyességünk is lesz velük, de amint a smeralisták megváltoztatják mai álláspontjukat, egyességünk is elveszti hatályát. De most egyáltalán nem ez a lényeg. Most az a dolog lényege, hogy a jobboldaliak ellen létrejött jelenlegi megegyezés erősíti a leninistákat, újabb lehetőséget nyújt nekik arra, hogy maguk mögé sorakoztassák a most még ingadozókat. Most ez a legfontosabb, nem pedig az, hogy milyen ingadozások lehetségesek még Smeral és Zápotocky elvtársak részéről.

Vannak, akik azt hiszik, hogy a leninisták kötelesek minden nagyszájú és bomlott idegzetű baloldalit támogatni, hogy a leninisták a kommunisták között mindenütt és mindenben a legmegrögzöttebb baloldaliak. Ez tévedés, elvtársak. Mi baloldaliak vagyunk a munkásosztály nem-kommunista pártjaihoz képest. De sohasem köteleztük magunkat arra, hogy „mindenkinél baloldalibbak” legyünk, mint ahogy ezt egyidőben a néhai Parvusz követelte, amiért Lenin akkor meg is mosta a fejét. A kommunisták között mi nem vagyunk sem baloldaliak, sem jobboldaliak, hanem egyszerűen leninisták. Lenin tudta, mit csinál, amikor két fronton harcolt, amikor harcolt a kommunizmuson belül mutatkozó baloldali elhajlás ellen is, és harcolt a jobboldali elhajlás ellen is. Nem véletlen, hogy Lenin egyik legjobb brosúrájának témája a „«Baloldaliság» — a kommunizmus gyermekbetegsége’ ’.

Azt hiszem, az elvtársak nem intézték volna hozzám ezt a hatodik kérdést, ha előzőleg felfigyeltek volna erre az utóbbi körülményre.

Ennyit a hatodik kérdésről.

Áttérek a hetedik kérdésre.

VII

A falusi pártszervezetek gyengesége miatt nem áll-e fenn az a veszély, hogy az új vonallal kapcsolatban a falun a szovjetellenes agitáció ideológiai formát ölt?

Igen, ez a veszély fennáll. Aligha lehet kétséges, hogy amikor a Szovjetek felélénkítésének jelszavával mennek végbe a szovjetválasztások, ez a helyi választási agitáció szabadságát jelenti. Mondanunk sem kell, hogy a szovjetellenes elemek nem szalasztják el ezt a kedvező alkalmat, hogy bemásszanak a kinyílt résecskén és megint ártsanak a Szovjethatalomnak. Ebből ered a szovjetellenes agitáció fokozódásának és kiformálódásának veszélye a falun. A kubáni, szibériai, ukrajnai választások történetéből vett tények ékesen beszélnek erről. Az a tény, hogy falusi szervezeteink számos vidéken gyengék, kétségtelenül fokozza ezt a veszélyt. Kétségtelen az is, hogy az imperialista hatalmak intervenciós hajlamai szintén ösztönzik majd a szovjetellenes agitáció fokozódását.

Mi táplálja ezt a veszélyt, mik a forrásai?

Legalább két ilyen forrás van.

Először, a szovjetellenes elemek érzik, hogy a falun az utóbbi időben valamilyen változás történt a kulák javára, hogy számos vidéken a középparaszt a kulák felé fordult. Ez már az új választások előtt is sejthető volt. A választások után ez a sejtés vitathatatlan ténnyé vált. Ez az első és legfőbb alapja annak a veszélynek, hogy a falun a szovjetellenes agitáció ideológiai formát ölt.

Másodszor, a parasztságnak tett engedményeinket számos vidéken gyengeségünk jelének fogták fel. Ebben a választások előtt még lehetett kételkedni. A választások után nincs többé helye kétségnek. Ezért uszítanak a falu fehérgárdista elemei: „szorítsd jobban!” Ez a második, ha nem is olyan lényeges alapja annak a veszélynek, hogy a szovjetellenes agitáció a falun fokozódik.

A kommunistáknak meg kell érteniök előszöris azt, hogy a mai időszak a falun a középparasztért folyó harc időszaka, hogy a középparaszt meghódítása a proletariátus oldalára a párt legfontosabb falusi feladata, hogy e feladat teljesítése nélkül a szovjetellenes agitáció kiformálódásának veszélye fokozódni fog, s a párt új vonala csupán a fehérgárdisták javára válhat.

A kommunistáknak, másodszor, meg kell érteniök azt, hogy a középparasztot most csak a Szovjetek, a szövetkezetek, a hitel, a mezőgazdasági adó, a helyi költségvetés stb. vonalán folytatott új pártpolitika alapján lehet meghódítani, hogy a közigazgatási nyomás jellegű intézkedések csak elronthatják és tönkretehetik az ügyet, hogy a középparasztot gazdasági és politikai jellegű intézkedésekkel kell meggyőzni politikánk helyességéről, hogy a középparasztot csak példával, szemmellátható dolgokkal lehet „megnyerni”.

A kommunistáknak ezenkívül meg kell érteniök, hogy az új vonalat nem a szovjetellenes elemek aktivizálása érdekében vezettük be, hanem a Szovjetek aktivizálása és a parasztság zömének bevonása érdekében, — hogy az új vonal nem zárja ki, hanem feltételezi az erélyes harcot a szovjetellenes elemek ellen, — hogy ha a szovjetellenes elemek azt mondják: „szorítsd jobban”, mert a parasztságnak tett engedményeket gyengeségünk jelének tekintik és ellenforradalmi célokra használják, akkor feltétlenül be kell bizonyítanunk nekik, hogy a Szovjethatalom erős, és eszükbe juttatjuk a börtönt, amely már régóta sír utánuk.

Azt hiszem, hogy a falusi szovjetellenes agitáció ideológiai kiformálódásának és fokozódásának veszélyét bizonyára gyökerében ássuk alá, ha ezeket a feladatokat átértjük és megvalósítjuk.

Ennyit a hetedik kérdésről.

Áttérünk a nyolcadik kérdésre.

VIII

A pártonkívüliek befolyásának fokozódásával kapcsolatban nem áll-e fenn az a veszély, hogy a Szovjetekben pártonkívüli frakciók alakulnak ki?

Az adott esetben csak feltételesen beszélhetünk veszélyről. Nincs semmi veszélyes abban, ha a többé-kevésbé szervezett pártonkívüliek befolyása növekszik ott, ahová a kommunisták befolyása még nem jutott el. Ez vonatkozik például a szakszervezetekre a városokban és a pártonkívüli, többé-kevésbé szovjet egyesülésekre a falun. A veszély akkor kezdődik, amikor a pártonkívüli egyesülésnek azon kezd járni az esze, hogy a párt helyébe lépjen.

Honnan ered ez a veszély?

Jellemző, hogy munkásosztályunkban ez a veszély egyáltalán nem, vagy csak elenyésző mértékben tapasztalható. Mivel magyarázható ez? Ez azzal magyarázható, hogy a párt körül a munkásosztályban nálunk megvan a pártonkívüli munkások nagyszámú aktívája, amely a bizalom légkörével veszi körül a pártot és egyesíti a pártot a munkásosztály milliós tömegeivel.

Nem kevésbé jellemző, hogy ez a veszély különösen nagy a parasztság körében. Miért? Azért, mert a párt a parasztság körében gyenge, a pártnak még nincsen a pártonkívüli parasztságból kikerülő nagyszámú aktívája, amely összekötné a parasztok tízmillióival. Holott pedig, azt hiszem, éppen a parasztság körében érezzük a legnagyobb szükségét egy pártonkívüli aktívának.

Ebből csak egy következtetést lehet levonni: ha meg akarjuk szüntetni azt a veszélyt, hogy a pártonkívüli paraszti tömegek a párttól elszakadjanak és elidegenedjenek, meg kell teremteni a párt körül a parasztság nagyszámú pártonkívüli aktíváját.

De ezt az aktívát nem lehet máról-holnapra vagy néhány hónap alatt megteremteni. Ehhez idő kell, ezt az aktívát csak a munka, a Szovjetek felélénkítése, a szövetkezeti társulás meghonosítása folyamán lehet megteremteni és kiválasztani a parasztság pártonkívüli tömegéből. Ennek érdekében meg kell változtatni a kommunisták magatartását a pártonkívüliek irányában. Ennek érdekében arra van szükség, hogy a kommunista viszonya a pártonkívülihez olyan legyen, mint egyenlőé az egyenlőhöz. Ennek érdekében a kommunistának meg kell tanulnia, hogy testvéri bizalommal forduljon a pártonkívülihez. Nem lehet bizalmat követelni a pártonkívülitől, mikor ezért bizalmatlanságot kap cserébe. Lenin azt mondotta, hogy a párttagok és a pártonkívüliek viszonyának a „kölcsönös bizalom” viszonyának kell lennie. Lenin e szavait nem szabad elfelejteni. Ha elő akarjuk készíteni annak a feltételeit, hogy a párt körül nagyszámú pártonkívüli aktívát teremthessünk meg, akkor elsősorban meg kell teremtenünk a párttagok és a pártonkívüliek közötti kölcsönös bizalom légkörét.

De hogyan jön létre ez a kölcsönös bizalom? Persze nem azonnal és nem rendeletek útján. Mint Lenin mondja, csak a párttagok és pártonkívüliek „kölcsönös ellenőrzése” útján, a mindennapi gyakorlati munka folyamán gyakorolt kölcsönös ellenőrzés útján jöhet létre. Az első párttisztítás idején a pártonkívüliek ellenőrizték a párttagokat, és ez üdvös eredményekkel járt a párt szempontjából — rendkívüli bizalom légkörét teremtette meg körülötte. Lenin már akkor azt mondotta ezzel kapcsolatban, hogy az első párttisztításnak a párttagok és pártonkívüliek kölcsönös ellenőrzése terén szerzett tanulságait ki kell terjeszteni munkánk valamennyi területére. Azt hiszem, hogy ideje emlékezetünkbe idézni Lenin e tanácsát és megtenni a lépéseket annak megvalósítására.

Tehát a párttagok és pártonkívüliek kölcsönös bírálata és kölcsönös ellenőrzése, ami a mindennapi gyakorlati munka során, a kölcsönös bizalom légkörének megteremtését szolgáló eszközként valósul meg — ez az az út, amelyen a pártnak haladnia kell, ha meg akarja szüntetni azt a veszélyt, hogy a pártonkívüli milliók a párttól elidegenedjenek, ha falusi szervezetei körül parasztokból álló nagyszámú pártonkívüli aktívát akar teremteni.

Ennyit a nyolcadik kérdésről.

Térjünk át a kilencedik kérdésre.

IX

Valóban képesek vagyunk-e külföldi segítség nélkül korszerűsíteni es jelentősen bővíteni a nagyipar állótőkéjét?

Ezt a kérdést kétféleképpen lehet érteni.

Vagy arról van itt szó, hogy a Szovjetállamnak hitelek formájában haladéktalanul segítséget kell kapnia a fennálló kapitalista államoktól, mert ez a szovjet ipar fejlődésének elengedhetetlen feltétele, s akkor egyféle válasz adható, amely megfelel a kérdés ilyen feltevésének.

Vagy arról van itt szó, hogy a Szovjetállamnak a nyugati proletariátustól a jövőben, miután az győzelemre jutott, segítséget kell kapnia, mert ez a szocialista gazdaság felépítésének elengedhetetlen feltétele, s akkor másféle választ kellene adnunk.

Hogy senkit meg ne sértsek, igyekszem e kérdés mindkét lehetséges értelmezésére válaszolni.

Kezdjük az első értelmezéssel.

Lehetséges-e a szovjet nagyipar fejlődése külföldi hitelek nélkül olyan viszonyok között, amikor kapitalista országok vesznek körül bennünket?

Igen, lehetséges. Ez nagy nehézségekkel jár majd, súlyos megpróbáltatásokon kell majd átmennünk, de mindezeknek a nehézségeknek ellenére, mégis meg tudjuk valósítani országunk iparosítását külföldi hitelek nélkül.

A történelem eddig a hatalmas ipari államok alakulásának és fejlődésének három útját ismerte.

Az első út — gyarmatok elfoglalása és kifosztása, így fejlődött például Anglia, amely a világ minden részében gyarmatokat hódított, két évszázadon át „pótlólagos tőkét” sajtolt ki onnan ipara erősítéséhez és végül a „világ műhelyévé” változott. Önök tudják, hogy a fejlődésnek ez az útja számunkra elfogadhatatlan, mert a gyarmati hódítások és rablások nem egyeztethetők össze a szovjet rendszer természetével.

A második út az, hogy az egyik ország katonailag szétzúzza a másikat és hadisarcot szed tőle. Ez volt a helyzet például Németországgal, amely, miután a francia-porosz háborúban leverte Franciaországot és 5 milliárdos hadisarcot préselt ki belőle, iparának csatornáiba öntötte ezt az összeget. Önök tudják, hogy a fejlődésnek ez az útja sem fér össze a szovjet rendszer természetével, hiszen lényegileg semmiben sem különbözik az első úttól.

A harmadik út az, hogy a kapitalista szempontból elmaradott országok gúzsbakötő koncessziókat bocsátanak a kapitalista szempontból fejlett országok rendelkezésére és uzsorakölcsönöket kapnak tőlük. Ez volt a helyzet például a cári Oroszországgal, amely azáltal, hogy gúzsbakötő koncessziókat adott a nyugati hatalmaknak és uzsorakölcsönöket vett tőlük, nyakába vette a félgyarmati élet jármát, ami azonban nem zárta ki azt, hogy később végeredményben kikászolódhatott volna az önálló ipari fejlődés útjára, de persze semmiképpen sem többé-kevésbé „sikeres” háborúk segítsége és a szomszédos országok kirablása nélkül. Aligha szorul bizonyításra, hogy ez az út szintén elfogadhatatlan a Szovjetország számára: nem azért ontottuk vérünket a világ imperialistái ellen folytatott hároméves háborúban, hogy a polgárháború győzelmes befejezésének másnapján önként az imperializmus igájába hajtsuk fejünket.

Helytelen volna azt hinni, hogy ezek a fejlődési utak az eleven életben okvetlenül tiszta formában fordulnak elő és hogy mindegyik út feltétlenül el van szigetelve a többitől. Valójában az a helyzet, hogy az egyes államok történetében ezek az utak gyakran kereszteződtek, kiegészítették egymást és egybe is fonódtak. Ilyen egybefonódásra példa, mondjuk, az Északamerikai Egyesült Államok fejlődésének története. Ez a körülmény azzal magyarázható, hogy a fejlődés különféle útjainak, bármennyire különböznek is egymástól, vannak bizonyos közös vonásai, amelyek közel hozzák őket egymáshoz és lehetővé teszik egybefonódásukat: előszöris, valamennyi út kapitalista ipari államok alakulására vezet; másodszor, valamennyi út feltételezi, hogy ilyen vagy amolyan módon külföldről „pótlólagos tőkék” áramlanak be, mert ez elengedhetetlen feltétele az ilyen államok kialakulásának. Még helytelenebb volna azonban, ha ezen az alapon összekevernénk és egy kalap alá vennénk ezeket az utakat s nem értenők meg, hogy a fejlődés három útja mégiscsak a kapitalista ipari államok alakulásának három különböző módszere, hogy mindegyik út rányomja sajátos bélyegét ezeknek az államoknak az arculatára.

Mit tehet hát a Szovjetállam, ha az ország iparosításának régi útjai számára elfogadhatatlanok, újabb tőkék pedig még mindig kizárólag csak gúzsbakötő feltételekkel áramolhatnának az országba?

A fejlődésnek egy új útjára kell lépnie, amelyet más országok még nem fürkésztek ki teljesen, arra az útra, amelyen haladva a nagyipar külföldi hitelek nélkül fejlődik, amelyen haladva az ország külföldi tőke beáramlása nélkül iparosodik — arra az útra, amelyet Lenin „Inkább kevesebbet, de jobban” c. cikkében megjelölt.

„Arra kell törekednünk — mondja Lenin —, hogy olyan államot építsünk fel, amelyben a munkások megtartják a parasztság irányában vezetőszerepüket és megtartják a parasztság bizalmát, s a legnagyobbfokú takarékosság útján társadalmi viszonyaikból a pazarlás minden fajtájának még a nyomát is kiirtják.

Államapparátusunkban a legnagyobb takarékosságot kell elérnünk … Ha fenntartjuk a munkásosztály vezetőszerepét a parasztság élén, akkor az államháztartásunkban keresztülvitt nagy és lehető legnagyobb takar

A „Komszomolszkaja Pravda” szerkesztőségének valamennyi tagjához

Elvtársak! Tekintettel a „Komszomolszkaja Pravda” komoly jelentőségére, szeretnők közölni Önökkel első benyomásainkat a lap néhány cikkéről.

1) Úgy véljük, hogy Sztyeckij „Az új gazdasági politika új szakasza” c. cikkeinek néhány helye kétségeket ébreszt. Ezekben a cikkekben, igaz, letompított formában, végigvonul a „gazdagodjatok” jelszó. Ez a jelszó nem a miénk, helytelen, számos kétségre és félreértésre ad alkalmat, és ezért nem lehet helye a „Komszomolszkaja Pravda”vezércikkében. Ami jelszavunk a szocialista felhalmozás. Mi ledöntjük azokat a közigazgatási korlátokat, amelyek a falu jóléte emelésének útját állják. Ez a művelet feltétlenül megkönnyít mindenféle felhalmozást, magántőkés és szocialista felhalmozást egyaránt. De a párt még soha nem mondotta azt, hogy jelszavául a magánfelhalmozást tűzi ki. Azért engedjük útjára a „nep”-et és engedjük meg a magánfelhalmozást, hogy megkönnyítsük a mi jelszavunknak, a szocialista felhalmozásnak a megvalósítását népgazdaságunk rendszerében. Lehetséges, hogy egyes elvtársaink vitásnak tartják ezt a kérdést. De akkor meg is kell mondani, hogy a „gazdagodjatok” jelszó kérdése vitás, és az e jelszó mellett írott cikkeket mint vitacikkeket kell közzétenni. Másrészt világos, hogy a „Komszomolszkaja Pravda” nem vitarendező lap, hanem elsősorban pozitív lap, amely az olvasónak a párt által általánosan elfogadott jelszavakat és irányelveket ad.

Szóval, akárhogyan nézzük is a kérdést, akár formai szempontból, akár a kérdés lényege szempontjából, Sztyeckij cikkét a jelzett pontban rossznak kell minősíteni. Ajánlatos lesz ezentúl óvatosabbnak lenni.

2) Nem teljesen elfogadható Sztyeckij cikkeinek a falu nem-kapitalista fejlődéséről szóló pontja sem. Azelőtt lehetett a fejlődés nem-kapitalista útjáról beszélni. Most, amikor a harc a szocialista és a kapitalista fejlődés elemei között ténylegesen megkezdődött és nagy erővel bontakozik ki, helyesebb volna a fejlődés szocialista útjáról beszélni. Máskülönben az a benyomás támadhat, hogy a fejlődés két útján, a kapitalista és a szocialista úton kívül van még egy harmadik út is — ami helytelen, és semmiesetre sem meggyőző.

3) Ugyancsak helytelennek tartom Szlepkov „A lenini örökségről” c. cikkének azt a helyét, ahol arról van szó, hogy a kommunistáknak és a komszomolistáknak a szervezeti és politikai munkában versenyezniök kell a parasztság pártonkívüli aktívájával. Mindeddig azt a kérdést vetettük fel, hogy a párt körül meg kell teremteni egy ilyen aktívát, hogy nevelni kell ezt az aktívát, s ezt helyesnek tartottuk. Szlepkov most új kérdést vet fel, azt, hogy a kommunistáknak és a komszomolistáknak versenyezniök kell azzal a pártonkívüli aktívával, amelyet még meg kell teremteni. Ez helytelen és nincs összhangban a Szovjetek felélénkítésének jelszava alatt folytatott egész kampányunkkal. Nem versenyezni kell ezzel az aktívával, hanem meg kell teremteni, és nevelni kell.

4) Jó volna megszervezni azt, hogy a „Komszomolszkaja Pravda” rendszeresen adjon mellékleteket, népszerű brosúrák formájában, amelyeket a marxizmus legkiválóbb teoretikusai írnának a kommunizmusról, a proletárdiktatúráról, az Októberi Forradalomról, valamint a gazdaság és igazgatás különböző ágairól, amelyek közvetlen kapcsolatban vannak a komszomol-aktíva városi és falusi gyakorlati munkájával. Ezekből a kis brosúrák formájában megjelenő mellékletekből azután össze lehetne állítani afféle kis könyvtárat a komszomol-aktivisták számára, aminek feltétlenül komoly jelentősége van a komszomol-aktíva nevelése szempontjából.

5) Jó lenne egyszerűbbé tenni a „Komszomolszkaja Pravda” cikkeinek stílusát, kötelezni kellene a munkatársakat, hogy egyszerűen, rövid mondatokban írjanak, lehetőleg idegen kifejezések nélkül, úgy, ahogy ezt Iljics tudta tenni. Szükség esetén, megintcsak a „Komszomolszkaja Pravda” melléklete formájában, az idegen szavak egy kis szótárát lehetne kiadni, vagy legalább a cikkek szövegébe iktassák be a megfelelő magyarázatot, ha már nem lehet idegen szavak nélkül meglenni.

I. Sztálin
V. Molotov
A. Andrejev

Moszkva, 1925. június 2.

Először e kötet orosznyelvű
kiadásában jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 7. kötet – című könyvből)

A J. M. Szverdlov egyetemhez

Az általános és a szakosított tanfolyam második záróvizsgája alkalmából

A Szverdlov Egyetem a tömegek vezetésére hivatott párttisztikar kialakításának egyik leghatalmasabb eszköze.

A Szverdlov Egyetem fennállása óta a szocialista építés különböző frontjain működő aktív pártmunkások egész osztagait nevelte már ki a párt számára.

Az Egyetem most ismét átad a pártnak munkába állításra egy 214 hallgatóból — többnyire munkásokból — álló osztagot.

Ennek az osztagnak, hogy a párt előtt álló bonyolult építési feladatok közepette eredményes munkát végezhessen, semmiesetre sem szabad megfeledkeznie helyzetünk néhány új körülményéről, amelyeknek ma döntő jelentőségük van.

Melyek ezek a körülmények?

Először, az a tény, hogy országunk alapvető osztályai, a proletariátus és a parasztság, az utóbbi időben lényegesen megváltoztak, aktívabbak lettek mind politikai, mind gazdasági tekintetben, s ezért meg is követelik a párttól, hogy új módon közeledjen hozzájuk. Nálunk nincs többé deklasszált munkásosztály — most a proletárok teljesen kialakult és életerős osztályával van dolgunk, amely kulturális és politikai tekintetben megnőtt és ennek következtében rugalmasabb és megfontoltabb vezetést követel a párttól. Ugyanezt kell mondanunk a parasztságról is. Ez már nem a régi parasztság, amelyet a régi vérszopók elgyötörtek és amely rettegett a volt földesúri földek elvesztésétől vagy amelyet megbénítottak az egész terményfelesleg kötelező beszolgáltatásának korlátjai. Ez új parasztság, amely kulturális tekintetben megnőtt, már elfelejtette a földesurat és az egész terményfelesleg kötelező beszolgáltatását, olcsó árukat és magas gabonaárakat követel és a végsőkig ki tudja használni a pártnak a Szovjetek felélénkítésére vonatkozó jelszavát. A pártnak maximálisan rugalmasnak kell lennie a mai parasztság irányában — ez a ma követelménye. Újra a proletariátus oldalára kell vonni a parasztságot — ez most a párt feladata.

Másodszor, az a körülmény, hogy a középparaszt számos vidéken a kulákkal egy blokkban van. Ez igen fontos tény, erről egy percre sem szabad megfeledkezni. A proletárdiktatúra a munkás-paraszt szövetség szempontjából azt jelenti, hogy a proletariátus vezeti a parasztságot. De mit jelent — vezetni a parasztságot? Azt jelenti, hogy teljesen helyre kell állítani a parasztság zömének bizalmát a munkásosztály és pártja iránt. E bizalom nélkül nincs proletár vezetés, e vezetés nélkül nincs proletárdiktatúra. A pártnak és a pártfunkcionáriusoknak ezért azon kell dolgozniok, hogy helyreállítsák a parasztság zömének teljes bizalmát a munkásosztály iránt.

Harmadszor, az a körülmény, hogy pártfunkcionáriusaink az utóbbi időben az „arccal a falu felé” jelszó miatt kissé megfeledkeztek a munkásokról, szem elől tévesztették, hogy amikor arccal a falu felé fordulunk, nem fordíthatunk hátat a városnak és főleg nem a proletariátusnak. Ez szintén új tény, amelyről egy percre sem szabad megfeledkeznünk. Gondolnunk kell arra, hogy az utóbbi időben nagy mértékben kifejlődött és fokozódott a munkásosztály erőérzete és önérzete. Így érez a gazda, és ez az érzés megerősödött abban az osztályban, amely országunkban uralkodó osztály. Ez, elvtársak, egész munkánk óriási vívmánya, mert az a munkásosztály, amely nemcsak dolgozó osztálynak, hanem kormányzó osztálynak is érzi magát, csodákra képes. De ebből az következik, hogy az a kommunista, aki munkájában nem számol ezzel a proletárok osztályában kifejlődött gazda-érzéssel, az nem értett meg semmit az új helyzetből, az tulajdonképpen nem is kommunista, az bizonyosan ki fogja törni a nyakát. Ezért, amikor az „arccal a falu felé” jelszóról beszélünk, egyszersmind arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a legfőbb osztály, amely e jelszó megvalósítására hivatott — a munkásosztály, hogy ezt a jelszót csak annyiban lehet megvalósítani, amennyiben a munkásosztály valóban vezető erővé válik az országban. A párt soronlevő feladata ezért az, hogy végre megértesse helyi pártszervezeteink funkcionáriusaival, hogy feltétlenül a legfigyelmesebben és a leggondosabban kell foglalkozniok a munkásosztálynak kivétel nélkül minden szükségletével, mind anyagi, mind kulturális szükségleteivel.

A most végzett hallgatók osztagának feladata, hogy munkájában mindezeket a körülményeket figyelembe vegye.

Nem kételkedem abban, hogy önök ezt a feladatot teljesíteni tudják.

Engedjék meg, hogy teljes sikert kívánjak az önökre váró munkához.

Kommunista üdvözlettel
I. Sztálin

„Pravda” 132. sz.
1925. június 13.

(idézet: – Sztálin Művei 7. kötet – című könyvből)

SaLa

A keleti népek egyetemének politikai feladatairól

Beszéd a Keleti Dolgozók Kommunista Egyeteme hallgatóinak gyűlésén
1925. május 18

Elvtársak! Engedjék meg, hogy mindenekelőtt üdvözöljem önöket a Keleti Dolgozók Kommunista Egyeteme fennállásának negyedik évfordulója alkalmából. Mondanom sem kell, hogy egyetemüknek sok sikert kívánok a keleti kommunista káderek kiképzésének nehéz útján.

Most pedig térjünk a tárgyra.

Ha a Keleti Dolgozók Egyetemének összetételét elemezzük, feltétlenül észre kell vennünk az összetételnek bizonyos kettősségét. Ez az egyetem kereken 50 keleti nemzet és nemzeti csoport képviselőit egyesíti. Az egyetem hallgatói egytől-egyig a Kelet fiai. De ez a meghatározás még nem ad tiszta és teljes képet. Az egyetem hallgatói ugyanis két fő csoportra oszlanak, amelyek mindegyike teljesen különböző fejlődési fokot képvisel. Az első csoport olyanokból áll, akik a szovjet Keletről jöttek hozzánk, azokból az országokból, amelyekben nem uralkodik többé a burzsoázia, amelyekben lerázták az imperializmus igáját és a hatalom a munkásoké. A hallgatók második csoportja olyanokból áll, akik gyarmati és függő országokból jöttek el hozzánk, olyan országokból, amelyekben még mindig a kapitalizmus uralkodik, amelyekben az imperialista elnyomás még ereje teljében van és amelyekben még ki kell harcolni a függetlenséget és el kell kergetni az imperialistákat.

Ilyenformán két Kelet áll előttünk, s mindegyik más-más életet él és különböző viszonyok között fejlődik.

Kétségtelen, hogy a hallgatók összetételének ez a kettős jellege elkerülhetetlenül rányomja bélyegét a Keleti Dolgozók Egyetemének munkájára. Éppen ez a magyarázata annak, hogy az egyetem egyik lábával szovjet talajon, a másikkal pedig a gyarmatok és a függő országok talaján áll.

Ennélfogva az egyetemnek két vonalon kell dolgoznia: egyrészt, olyan kádereket kell kiképeznie, amelyek ki tudják elégíteni a keleti szovjet köztársaságok szükségleteit, másrészt, olyan kádereket kell kiképeznie, amelyek ki tudják elégíteni a gyarmati és a függő keleti országok dolgozó tömegeinek forradalmi szükségleteit.

Ebből következik az, hogy a Keleti Dolgozók Egyetemére kétfajta feladat hárul.

Vizsgáljuk meg külön-külön a Keleti Dolgozók Kommunista Egyetemének ezeket a feladatait.

I
A keleti dolgozók kommunista egyetemének feladatai a keleti szovjet köztársaságok tekintetében

Melyek ez országok, e köztársaságok létének és fejlődésének jellemző, a gyarmati és a függő országoktól eltérő sajátosságai?

Először az a sajátosság, hogy ezekben a köztársaságokban nincsen imperialista elnyomás.

Másodszor az a tény, hogy ezek nem a burzsoá rendszer, hanem a Szovjethatalom égisze alatt fejlődnek és konszolidálódnak nemzetekké. Erre a történelemben még nem volt példa, de ez tény.

Harmadszor az, hogy mivel ipari tekintetben kevéssé fejlettek, fejlődésükben teljesen a Szovjetunió ipari proletariátusának segítségére támaszkodhatnak.

Negyedszer az, hogy ezek a köztársaságok, minthogy mentesek a gyarmati elnyomástól, minthogy a proletárdiktatúra védelme alatt állanak és minthogy a Szovjetunió tagjai, bekapcsolódhatnak és be is kell kapcsolódniok országunk szocialista építésébe.

A legfontosabb feladat az, hogy megkönnyítsük e köztársaságok munkásainak és parasztjainak bekapcsolódását a Szovjetunió szocialista építésébe, hogy e köztársaságok sajátos létfeltételeinek megfelelően megteremtsük és fejlesszük azokat az előfeltételeket, amelyek előmozdíthatják és siettethetik ezt a bekapcsolódást.

A szovjet Kelet aktív funkcionáriusainak soronlevő feladatai tehát a következők:

1) A keleti szovjet köztársaságokban ipari gócokat kell teremteni, amelyek alapul szolgálnak majd arra, hogy a parasztság a munkásosztály köré tömörüljön. Önök tudják, hogy ehhez a munkához már hozzá is láttunk és ez a munka a Szovjetunió gazdasági fejlődése arányában halad majd előre. E köztársaságokban különféle nyersanyagok vannak, ami biztosítéka annak, hogy ezt a munkát idővel be is fejezzük.

2) Fejleszteni kell a mezőgazdaságot és mindenekelőtt az öntözést. Önök tudják, hogy ezt a munkát, legalábbis a Kaukázusontúl és Turkesztánban, szintén előbbrevittük.

3) Meg kell indítani és fokozni kell a parasztok és kézművesek nagy tömegeinek szövetkezetekben való tömörítését, mert ez a legbiztosabb eszköze annak, hogy a keleti szovjet köztársaságokat bevonjuk a szovjet gazdasági építés általános rendszerébe.

4) A Szovjeteket közelebb kell hozni a tömegekhez, összetételükben nemzetivé kell tenni őket és ilyenformán olyan nemzeti-szovjet államiságot kell létrehozni, amely a dolgozó tömegekhez közeláll és amelyet a dolgozó tömegek megértenek.

5) Fejleszteni kell a nemzeti kultúrát, meg kell teremteni a nép anyanyelvén működő általános képzettséget nyújtó, valamint szakmai és műszaki tanfolyamok és iskolák széles hálózatát, hogy helyi emberekből szovjet- és párt-, továbbá szakszervezeti és gazdasági kádereket képezhessünk ki.

Ezeknek a feladatoknak a teljesítése megkönnyíti a szocialista építés művét a keleti szovjet köztársaságokban.

A szovjet Kelet mintaköztársaságairól beszélnek. De mi is a mintaköztársaság? Mintaköztársaság az a köztársaság, amely becsületesen és lelkiismeretesen teljesíti mindezeket a feladatokat és ezzel a szomszédos gyarmati és függő országok munkásaiban és parasztjaiban felkelti a szabadságmozgalom iránti vonzódást.

Fentebb arról beszéltem, hogy a Szovjeteket közelebb kell hozni a nemzetiségek dolgozó tömegeihez, hogy a Szovjeteket összetételükben nemzetivé kell tenni. De mit jelent ez és hogyan nyilvánul meg ez a gyakorlatban? Azt hiszem, hogy a tömegekhez való ilyen közeledés példaképének a nemzeti-állami határoknak azt a megállapítását tekinthetjük, amelyet a közelmúltban Turkesztánban hajtottunk végre. A burzsoá sajtó „bolsevik ravaszságot” lát ebben a határmegállapításban. Pedig világos, hogy itt nem holmi „ravaszság” érvényesült, hanem Türkmenisztán és Uzbekisztán néptömegeinek az a mélységes törekvése, hogy saját, hozzájuk közelálló és számukra érthető hatalmi szerveik legyenek. A forradalomelőtti korszakban ez a két ország több kánságra és államra volt feldarabolva, ami megkönnyítette a „hatalom birtokosainak” kizsákmányoló machinációit. Most elérkezett az a pillanat, amikor lehetővé vált ezeknek a szétszakított daraboknak független államokká való egyesítése, hogy Uzbekisztán és Türkmenisztán dolgozó tömegeit közelebb hozzuk és összeforrasszuk a hatalom szerveivel. A turkesztáni határmegállapítás mindenekelőtt ez országok egymástól elszakított részeinek független államokká való újraegyesítését jelenti. Ha ezeknek az államoknak aztán az volt a kívánságuk, hogy egyenjogú tagokként belépjenek a Szovjetunióba, ez csak azt mutatja, hogy a bolsevikok megértették a keleti néptömegek legmélyebb törekvéseit, a Szovjetunió pedig különböző nemzetiségek dolgozó tömegeinek egyetlen önkéntes egyesülése a világon. A burzsoáziának jónéhány háborúra volt szüksége ahhoz, hogy helyreállítsa Lengyelország egységét. A kommunistáknak viszont ahhoz, hogy újra egyesítsék Türkmenisztánt és Uzbekisztánt, csak néhány hónapi felvilágosító propagandára volt szükségük.

Így kell közelebb hozni az állami szerveket, a jelen esetben a Szovjeteket, a különböző nemzetiségek dolgozóinak nagy tömegeihez.

Íme, itt a bizonyítéka annak, hogy a bolsevik nemzetiségi politika az egyetlen helyes politika.

Beszéltem továbbá a keleti szovjet köztársaságok nemzeti kultúrájának emeléséről. De mi is az a nemzeti kultúra? Hogyan egyeztethető össze a proletár kultúrával? Vajon nem mondotta-e Lenin még a háború előtt, hogy nálunk két kultúra van: egy polgári és egy szocialista kultúra, hogy a nemzeti kultúra jelszava a burzsoázia reakciós jelszava, amellyel a burzsoázia a dolgozók tudatát nacionalizmussal igyekszik megmételyezni? Hogyan egyeztethető össze a nemzeti kultúra építése, a lakosság anyanyelvén működő iskolák és tanfolyamok fejlesztése és a helyi káderek kiképzése a szocializmus építésével, a proletár kultúra építésével? Nincs-e itt áthidalhatatlan ellentmondás? Persze, hogy nincs! Mi proletár kultúrát építünk. Ez tökéletesen igaz. De az is igaz, hogy a proletár kultúra, amely tartalmát tekintve szocialista kultúra, a szocialista építésbe bevont különböző népeknél a nyelv, az életmód stb. különbözősége szerint különböző formákban és különböző módokon jut kifejezésre. Az az általános emberi kultúra, amely felé a szocializmus halad, tartalmát tekintve proletár kultúra, formáját tekintve nemzeti kultúra. A proletár kultúra nem szünteti meg a nemzeti kultúrát, hanem tartalmat ad neki. És megfordítva, a nemzeti kultúra nem szünteti meg a proletár kultúrát, hanem formát ad neki. A nemzeti kultúra jelszava burzsoá jelszó volt, amíg a hatalom a burzsoázia kezében volt s a nemzetek konszolidációja a burzsoá rendszer égisze alatt ment végbe. A nemzeti kultúra jelszava proletár jelszóvá vált, amikor a hatalom a proletariátus kezébe került s a nemzetek konszolidációja a Szovjethatalom égisze alatt kezdett végbemenni. Aki a két különböző helyzetnek ezt az elvi különbségét nem értette meg, az sohasem érti meg sem a leninizmust, sem a nemzeti kérdés lényegét.

Beszélnek arról (így például Kautsky), hogy a szocializmus időszakában az egész emberiségnek egyetlen közös nyelve lesz s minden más nyelv el fog halni. Én nem igen hiszek ennek a világot átfogó egységes nyelvnek elméletében. A tapasztalat mindenesetre nem e mellett az elmélet mellett, hanem ellene szól. Mindeddig azt láttuk, hogy a szocialista forradalom nem csökkentette, hanem szaporította a nyelvek számát, mert a szocialista forradalom, amely felrázza az emberiség legmélyebb rétegeit és a politikai színtérre taszítja őket, új életre ébreszt számos új, korábban nem ismert vagy csak kevéssé ismert nemzetiséget. Ki gondolta volna, hogy a régi cári Oroszországban legalább ötven nemzet és nemzetiségi csoport van? Az Októberi Forradalom azonban, midőn szétzúzta a régi láncokat s felszínre hozta a feledésbe merült népek és nemzetiségek egész sorát, új életre keltette őket és új fejlődési utat nyitott meg számukra. Indiáról ma úgy beszélnek, mint egységes egészről. De aligha fér kétség ahhoz, hogy ha majd Indiát forradalom rázkódtatja meg, tucatjával fognak felszínre kerülni olyan korábban ismeretlen nemzetiségek, amelyeknek saját nyelvük, saját kultúrájuk van. És ha arról van szó, hogy a különböző nemzetiségek bekapcsolódjanak a proletár kultúrába, aligha kételkedhetünk abban, hogy ez a bekapcsolódás e nemzetiségek nyelvének és életmódjának megfelelő formában fog végbemenni.

Nemrég levelet kaptam burját elvtársaktól, amelyben arra kérnek, hogy magyarázzam meg nekik az általános emberi és nemzeti kultúra kölcsönös viszonyának komoly és nehéz kérdését. A levél így szól:

„Nagyon kérjük, magyarázza meg a következő, számunkra igen komoly és nehéz kérdéseket. A kommunista párt végcélja: az egységes általános emberi kultúra. Hogyan képzelhető el az átmenet az egyes autonóm köztársaságaink keretében fejlődő nemzeti kultúrákon keresztül az egységes általános emberi kultúrához? Mimódon fog végbemenni az egyes nemzeti kultúrák sajátosságainak (nyelv stb.) asszimilálódása?”

Azt hiszem, hogy a fentebb mondottak válaszolnak a burját elvtársakat nyugtalanító kérdésre.

A burját elvtársak azt a kérdést teszik fel, hogy miképpen megy végbe az egyes nemzetiségek asszimilálódása az általános emberi proletár kultúra felépítése során. Kétségtelen, hogy egyes nemzetiségek asszimilálódhatnak és bizonyosan fognak is asszimilálódni. Ilyen asszimilációs folyamatok régebben is voltak. De a lényeg az, hogy egyes nemzetiségek asszimilálódása nem zárja ki, hanem feltételezi az ellentétes folyamatot: számos élő és fejlődőben levő nemzet megerősödését és továbbfejlődését, mert az egyes nemzetek asszimilálódásának részleges folyamata a nemzetek általános fejlődési folyamatának eredménye. Egyes nemzetek esetleges asszimilálódása éppen ezért nem gyengíti, hanem megerősíti azt a teljesen helyes tételt, hogy a proletár általános emberi kultúra nem zárja ki, hanem feltételezi és táplálja a népek nemzeti kultúráját éppen úgy, mint ahogy a népek nemzeti kultúrája nem szünteti meg, hanem kiegészíti és gazdagítja az általános emberi proletár kultúrát.

Nagy vonásokban ezek azok a soronlevő feladatok, amelyek a keleti szovjet köztársaságok aktív funkcionáriusai előtt állanak.

Ez e feladatok jellege és tartalma.

Az intenzív gazdasági építés és a parasztságnak tett újabb engedmények most beállt időszakát arra kell felhasználni, hogy e feladatok teljesítését előmozdítsuk és ezzel megkönnyítsük a keleti szovjet köztársaságoknak, ezeknek a túlnyomórészt paraszti országoknak a bekapcsolódását a Szovjetunió szocialista építésébe.

Azt mondják, hogy a párt új parasztpolitikája a visszavonulás bizonyos elemeit tartalmazza, mert számos újabb engedményt tesz a parasztságnak (rövidlejáratú bérlet, a bérmunka megengedése). Igaz-e ez? Igen, ez igaz. Ezek azonban a visszavonulásnak olyan elemei, amelyeket a párt és a Szovjethatalom óriási erőfölényének biztosítása mellett engedünk meg. A szilárd valuta, a fejlődő ipar, a fejlődő közlekedés, az erősödő hitelrendszer, amelynek segítségével — kedvezményes hitel nyújtásával — a lakosság bármely rétegét a legcsekélyebb megrázkódtatás nélkül tönkre lehet tenni vagy magasabb fokra lehet emelni — mindezek olyan tartalékok a proletárdiktatúra kezében, amelyek alapján a visszavonulásnak bizonyos elemei a front egyik szakaszán csak megkönnyíthetik a támadás előkészítését az egész fronton. Éppen ezért az a néhány újabb engedmény, melyeket a párt a parasztságnak tett, az adott helyzetben nem megnehezíteni, hanem megkönnyíteni fogja a parasztság bekapcsolódását a szocialista építésbe.

Mi jelentősége lehet ennek a körülménynek a Kelet köztársaságai számára? Csak az a jelentősége lehet, hogy új fegyvert ad e köztársaságok aktív funkcionáriusai kezébe, amely megkönnyíti és meggyorsítja ez országok bekapcsolódását a szovjet gazdaság fejlődésének általános rendszerébe.

Ilyen összefüggés van a párt falusi politikája és a szovjet Kelet aktív funkcionáriusai előtt álló legközelebbi nemzeti feladatok között.

Ezzel kapcsolatban a Keleti Népek Egyetemére a keleti szovjet köztársaságok tekintetében az a feladat hárul, hogy e köztársaságok részére olyan irányban neveljék a kádereket, hogy az biztosítsa a fentebb vázolt feladatok teljesítését.

A Keleti Népek Egyetemének nem szabad elszakadnia az élettől. Nem olyan intézmény ez, és nem is lehet olyan intézmény, amely az élet felett lebeg. Létének minden szálával a reális élethez kell kapcsolódnia. A Keleti Népek Egyeteme ennélfogva nem zárkózhat el a keleti szovjet köztársaságokra háruló legközelebbi feladatok elől. Ezért a Keleti Népek Egyetemének, amikor e köztársaságok számára kádereket nevel, kötelessége tekintetbe venni e köztársaságok soronlevő feladatait.

Szem előtt kell továbbá tartani, hogy a szovjet Kelet aktív funkcionáriusainak gyakorlatában két elhajlás észlelhető, amelyek ellen feltétlenül harcolni kell az Egyetem falain belül, ha igazi kádereket és igazi forradalmárokat akarunk nevelni a szovjet Kelet számára.

Az első elhajlást a szimplifikálás jellemzi, a fentebb vázolt feladatoknak a leegyszerűsítése, az, hogy megpróbálják a keleti köztársaságokba gépiesen átültetni a gazdasági építésnek azokat a mintáit, amelyek teljesen érthetők és alkalmazhatók a Szovjetunió központjában, de egyáltalán nem felelnek meg az úgynevezett végvidékek fejlődési feltételeinek. Azok az elvtársak, akiknél ilyen elhajlás tapasztalható, két dolgot nem értenek meg. Nem értik, hogy a központban és a „végvidékeken” a viszonyok nem egyformák és korántsem azonosak. Nem értik meg ezenkívül, hogy maguk a keleti szovjet köztársaságok sem egyfélék, hogy köztük egyesek, például Grúzia és Örményország, a nemzetté alakulás magasabb fokán állnak, mások ellenben, például a csecsencek országa és Kabardia, a nemzetté alakulás legalacsonyabb fokán állnak, ismét mások pedig, mint például Kirgizia, közbülső helyet foglalnak el a két véglet között. Ezek az elvtársak nem értik, hogy szó sem lehet komoly építésről, ha nem alkalmazkodunk a helyi viszonyokhoz, ha nem vesszük gondosan számba minden egyes ország mindenféle sajátosságát. Ennek az elhajlásnak az a következménye, hogy elszakadnak a tömegektől és baloldali szájhősökké fajulnak el. A Keleti Népek Egyetemének feladata, hogy a kádereket az ilyen leegyszerűsítés elleni engesztelhetetlen harc szellemében nevelje.

A második elhajlás ezzel szemben túlozza a helyi sajátosságokat, megfeledkezik azokról a közös és legfőbb mozzanatokról, amelyek összekapcsolják a Kelet szovjet köztársaságait és a Szovjetunió ipari vidékeit, elhallgatja a szocialista feladatokat és alkalmazkodik a szűkkeblű és korlátolt nacionalizmus feladataihoz. Azok az elvtársak, akiknél ilyen elhajlás tapasztalható, keveset törődnek országuk belső építésével, jobbnak tartják ezt a fejlődést a dolgok természetes folyására bízni. Számukra nem a belső építés a fontos, hanem a „külpolitika”, köztársaságaik határainak kiszélesítése, a környező köztársaságokkal való pereskedés, az, hogy a szomszédok területéből egy darabkát megkaparintsanak, s ilymódon megnyerjék országuk burzsoá nacionalistáinak tetszését. Ennek az elhajlásnak az a következménye, hogy elszakadnak a szocializmustól és közönséges burzsoá nacionalistákká fajulnak el. A Keleti Népek Egyetemének feladata, hogy a kádereket az ilyen leplezett nacionalizmus elleni engesztelhetetlen harc szellemében nevelje.

Ezek a Keleti Népek Egyetemének a keleti szovjet köztársaságokkal kapcsolatos feladatai.

II
A keleti dolgozók kommunista egyetemének feladatai a kelet gyarmatai és függő országai tekintetében

Térjünk át a második kérdésre, arra a kérdésre, hogy milyen feladatok hárulnak a Keleti Dolgozók Kommunista Egyetemére a Kelet gyarmati és függő országai tekintetében.

Melyek ez országok létének és fejlődésének jellemző, a Kelet szovjet köztársaságaitól eltérő sajátosságai?

Először az, hogy ezek az országok az imperializmus járma alatt élnek és fejlődnek.

Másodszor az, hogy a kettős elnyomás: a belső elnyomás (saját burzsoáziájuk részéről) és a külső elnyomás (az idegen imperialista burzsoázia részéről) kiélezi és elmélyíti a forradalmi válságot ezekben az országokban.

Harmadszor az, hogy ez országok némelyikében, például Indiában, a kapitalizmus fokozott ütemben fejlődik és a helyi proletároknak többé-kevésbé nagyszámú osztályát hozza létre és alakítja ki.

Negyedszer az, hogy az ilyen országok nemzeti burzsoáziája, a forradalmi mozgalom növekedésével, két részre szakad: forradalmi részre (kispolgárság) és megalkuvó részre (nagyburzsoázia); közülük az előbbi folytatja a forradalmi harcot, az utóbbi pedig blokkra lép az imperializmussal.

Ötödször az, hogy az ilyen országokban az imperialista blokkon kívül kialakul egy másik blokk, a munkások és a forradalmi kispolgárság blokkja, olyan imperialistaellenes blokk, amelynek célja az imperializmus alól való teljes felszabadulás.

Hatodszor az, hogy az ilyen országokban a proletariátus hegemóniájának kérdése és az a kérdés, hogy a néptömegek kiszabaduljanak a megalkuvó nemzeti burzsoázia befolyása alól, egyre égetőbbé válik.

Hetedszer az, hogy ez a körülmény jelentősen megkönnyíti az ilyen országok nemzeti szabadságmozgalmának összefogását a Nyugat élenjáró országainak proletármozgalmával.

Ebből legalább három dolog következik:

1. A gyarmati és a függő országokat győzelmes forradalom nélkül nem lehet az imperializmus igája alól felszabadítani: a függetlenséget nem adják ingyen.

2. Lehetetlen a forradalmat előbbrevinni és a kapitalizmus tekintetében fejlett gyarmatok és függő országok teljes függetlenségét kivívni, ha nem szigetelik el a megalkuvó nemzeti burzsoáziát, ha nem szabadítják ki a forradalmi kispolgári tömegeket a burzsoázia befolyása alól, ha nem folytatnak a proletariátus hegemóniáját biztosító politikát, ha a munkásosztály élenjáró elemei nem szervezkednek meg önálló kommunista pártban.

3. A gyarmati és a függő országokban tartós győzelem lehetetlen, ha ez országok szabadságmozgalma és a Nyugat élenjáró országainak proletármozgalma között nincs tényleges összefogás.

A gyarmati és a függő országok kommunistáinak az a fő feladata, hogy forradalmi munkájukban ezekből a következtetésekből induljanak ki.

Melyek azok a soronlevő feladatok, amelyek e körülményekkel kapcsolatban a gyarmatok és a függő országok forradalmi mozgalmára hárulnak?

A gyarmatoknak és a függő országoknak ma az a jellegzetessége, hogy nincs többé egységes és mindent átfogó gyarmati Kelet. Azelőtt a gyarmati Keletet egységesnek és egyneműnek képzelték. Ez az elképzelés ma már nem felel meg a valóságnak. Jelenleg a gyarmati és a függő országoknak legalább három kategóriájával van dolgunk. Először olyan országokkal, mint Marokkó, amelyeknek nincs, vagy alig van saját proletariátusuk és amelyek ipari tekintetben teljesen fejletlenek. Másodszor olyan országokkal, mint Kína és Egyiptom, amelyek ipari tekintetben kevéssé fejlettek és amelyeknek aránylag kisszámú proletariátusuk van. Harmadszor olyan országokkal, mint India, amelyekben a kapitalizmus többé-kevésbé fejlett és amelyeknek többé-kevésbé nagyszámú nemzeti proletariátusa van.

Világos, hogy lehetetlen mindezeket az országokat egy kalap alá venni.

Az olyan országokban, mint Marokkó, ahol a nemzeti burzsoáziának még nincs oka két pártra — forradalmi és megalkuvó pártra — szakadni, a kommunista elemek feladata az, hogy mindent megtegyenek az imperializmus elleni nemzeti egységfront megteremtése érdekében. Az ilyen országokban a kommunista elemek kiválása egységes pártba csak az imperializmus elleni harc folyamán, és különösen az imperializmus ellen folytatott győzelmes forradalmi harc után következhetik be.

Az olyan országokban, mint Egyiptom vagy Kína, ahol a nemzeti burzsoázia máris forradalmi és megalkuvó pártokra szakadt, de ahol a burzsoázia megalkuvó része még nem tud összeforrni az imperializmussal, a kommunisták már nem tűzhetik ki céljukul, hogy nemzeti egységfrontot alkossanak az imperializmus ellen. Az ilyen országokban a kommunistáknak a nemzeti egységfront politikájáról át kell térniök a munkások és a kispolgárság forradalmi blokkjának politikájára. Az ilyen országokban ez a blokk egységes párt, munkás-paraszt párt formáját öltheti, de úgy, hogy ez a sajátos párt valójában két erő blokkja — a kommunista pártnak és a forradalmi kispolgárság pártjának blokkja legyen. A blokknak az a feladata, hogy leleplezze a nemzeti burzsoázia felemás mivoltát és következetlenségét és elszántan harcoljon az imperializmus ellen. Az ilyen kettős összetételű párt szükséges és célszerű, ha nem kötözi meg a kommunista párt kezét-lábát, ha nem gátolja a kommunista párt agitációs és propaganda munkájának szabadságát, ha nem akadályozza, hogy a proletárok a kommunista párt köré tömörüljenek, ha megkönnyíti, hogy a forradalmi mozgalom tényleges vezetése a kommunista párt kezében legyen. Az ilyen kettős összetételű párt nem szükséges és nem célszerű, ha nem felel meg mindezeknek a feltételeknek, mert csak arra vezethet, hogy a kommunista elemek feloldódnak a burzsoázia soraiban, hogy a kommunista párt elveszti proletárhadseregét.

Némileg más a helyzet az olyan országokban, mint India. Az ilyen gyarmatok létfeltételeiben, mint India, nemcsak az az alapvető és új mozzanat, hogy a nemzeti burzsoázia két pártra — forradalmi és megalkuvó pártra szakadt, hanem elsősorban az, hogy a burzsoázia megalkuvó része lényegében már meg is tudott egyezni az imperializmussal. A burzsoáziának ez a leggazdagabb és legbefolyásosabb része jobban fél a forradalomtól, mint az imperializmustól, pénzeszsákjának érdekei neki előbbre valók, mint hazájának érdekei s ezért a leghatározottabban átáll a forradalom engesztelhetetlen ellenségeinek táborába és blokkot alkot az imperializmussal saját országának munkásai és parasztjai ellen. A forradalom győzelme e blokk szétverése nélkül elérhetetlen. De ahhoz, hogy ezt a blokkot szétverjék, a tüzet a megalkuvó nemzeti burzsoázia ellen kell összpontosítani, le kell leplezni árulását, ki kell szabadítani befolyása alól a dolgozó tömegeket és rendszeresen elő kell készíteni azokat a feltételeket, amelyek a proletariátus hegemóniájához szükségesek. Másszóval, a feladat az, hogy az olyan gyarmatokban, mint India, a proletariátust előkészítsék a szabadságmozgalom vezérének szerepére, lépésről-lépésre kiszorítva a burzsoáziát és szóvivőit ebből a megtisztelő pozícióból. A feladat az, hogy forradalmi imperialistaellenes blokkot teremtsenek és e blokkon belül biztosítsák a proletariátus hegemóniáját. Ennek a blokknak a formája lehet — de nem mindig okvetlenül lesz — egy egységes munkás-parasztpárt, amelyet egységes platform tart formailag össze. A kommunista párt önállóságának kell az ilyen országokban az élenjáró kommunista elemek fő jelszavának lennie, mert csak a kommunista párt készítheti elő és valósíthatja meg a proletariátus hegemóniáját. A kommunista párt azonban nyílt blokkra léphet és kell is hogy lépjen a burzsoázia forradalmi szárnyával abból a célból, hogy elszigetelje a megalkuvó nemzeti burzsoáziát és az imperializmus elleni harcban magával vigye a városi és falusi kispolgárság milliós tömegeit.

Ennélfogva a kapitalizmus tekintetében fejlett gyarmatok és függő országok forradalmi mozgalmának soronlevő feladatai:

1) Meg kell nyerni a munkásosztály legjobb elemeit a kommunizmusnak és önálló kommunista pártokat kell teremteni.

2) A megalkuvó nemzeti burzsoázia és az imperializmus blokkjával szemben meg kell teremteni a munkások, parasztok és a forradalmi értelmiség nemzeti forradalmi blokkját.

3) Biztosítani kell ebben a blokkban a proletariátus hegemóniáját.

4) Harcolni kell azért, hogy a városi és a falusi kispolgárságot kiszabadítsák a megalkuvó nemzeti burzsoázia befolyása alól.

5) Biztosítani kell a szabadságmozgalomnak és az élenjáró országok proletármozgalmának összefogását.

Ez a Kelet gyarmati és függő országainak aktív funkcionáriusai előtt álló legközelebbi feladatok három csoportja.

E feladatok különösen komoly jellege és különösen nagy jelentősége akkor tűnik ki, ha azokat a mai nemzetközi helyzet megvilágításában vizsgáljuk. A jelen pillanatban a nemzetközi helyzetet az jellemzi, hogy a forradalmi mozgalomban ideiglenesen szélcsend állt be. De mi a szélcsend, mit jelenthet ez a szélcsend a jelen pillanatban? Csak azt jelentheti, hogy erősödik a Nyugat munkásaira, a Kelet gyarmataira, és mindenekelőtt a Szovjetunióra mint az egész világ forradalmi mozgalmának zászlóvivőjére gyakorolt nyomás. Aligha fér kétség ahhoz, hogy az imperialisták soraiban máris megkezdték az előkészületeket ahhoz, hogy a Szovjetunióra nyomást gyakoroljanak.

Az észtországi felkeléssel kapcsolatos rágalomhadjárat, a szófiai robbantással kapcsolatos alávaló uszítás a Szovjetunió ellen, a burzsoá sajtó általános hadjárata országunk ellen — mindez a támadás előkészítő szakasza. Ez a közvélemény tüzérségi előkészítése, amelynek az a célja, hogy a nyárspolgárokat hozzászoktassák a Szovjetunió elleni kirohanásokhoz és megteremtsék az intervenció erkölcsi előfeltételeit. Hogy mi jön ki ebből a hazugság- és rágalomhadjáratból, hogy az imperialisták megkockáztatnak-e komoly támadást — azt majd megnézzük. De hogy ezek a kirohanások semmi jóval nem kecsegtetik a gyarmatokat, abban aligha lehet kételkedni. Ezért mellőzhetetlen aktuális feladat, hogy a forradalom egyesült erői az imperializmus valószínű támadásával szemben előkészítsék az ellentámadást.

Ezért a jelen pillanatban különösen nagyjelentőségű a gyarmatok és a függő országok forradalmi mozgalmára háruló legközelebbi feladatok következetes teljesítése.

Mi a Keleti Népek Egyetemének hivatása a gyarmati és a függő országok tekintetében mindezekkel a körülményekkel kapcsolatban? Az a hivatása, hogy ez országok forradalmi fejlődésének minden sajátosságát számításba vegye és olyan irányban nevelje az ezekből az országokból jött kádereket, amely biztosítja a fentebb ismertetett különböző időszerű feladatok teljesítését.

A Keleti Népek Egyetemén a hallgatóknak mintegy tíz olyan különböző csoportja van, amelyek gyarmati és függő országokból jöttek hozzánk. Mindenki tudja, hogy ezek az elvtársak világosságra és tudásra szomjaznak. A Keleti Népek Egyetemének feladata az, hogy igazi forradalmárokat kovácsoljon ki belőlük, olyan forradalmárokat, akik fel vannak vértezve a leninizmus elméletével, rendelkeznek a leninizmus gyakorlati tapasztalataival, és lelkiismereti kötelességüknek tekintik a gyarmatok és a függő országok forradalmi mozgalmára háruló aktuális feladatok teljesítését.

Emellett szem előtt kell tartani, hogy a gyarmati Kelet aktív funkcionáriusainak gyakorlatában két elhajlás észlelhető, amelyek ellen feltétlenül harcolnunk kell, hogy igazán forradalmi kádereket nevelhessünk.

Az első elhajlás alábecsüli a szabadságmozgalom forradalmi lehetőségeit és túlbecsüli a gyarmatok és a függő országok mindent átfogó nemzeti egységfrontjának eszméjét, nem véve tekintetbe ez országok állapotát és fejlődési fokát. Ez jobboldali elhajlás, mely azzal a veszéllyel fenyeget, hogy a forradalmi mozgalom alacsonyabb fokra süllyed és hogy a kommunista elemek hangja elvész a polgári nacionalisták közös kórusában. A Keleti Népek Egyetemének feltétlenül kötelessége, hogy erélyesen harcoljon ez ellen az elhajlás ellen.

A második elhajlás túlbecsüli a szabadságmozgalom forradalmi lehetőségeit és alábecsüli a munkásosztály és a forradalmi burzsoázia imperializmusellenes szövetségét. Úgy látszik, hogy ebben az elhajlásban szenvednek a jávai kommunisták, akik nemrég, helytelenül, a szovjet hatalom jelszavát adták ki országukban. Ez baloldali elhajlás, amely azzal a veszéllyel fenyeget, hogy a kommunisták elszakadnak a tömegektől és a kommunista párt szektává válik. Ha Kelet gyarmatai és függő országai számára valóban forradalmi kádereket akarunk nevelni, ennek elengedhetetlen feltétele, hogy erélyesen harcoljunk ez ellen az elhajlás ellen.

Nagy vonásokban ezek a politikai feladatok hárulnak a Keleti Népek Egyetemére a szovjet és a gyarmati Kelet népeit illetően.

Reméljük, hogy a Keleti Népek Egyeteme becsülettel tudja majd teljesíteni e feladatokat.

„Pravda” 115. sz.
1925. május 22.

(idézet: – Sztálin Művei 7. kötet – című könyvből)

SaLa

Az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt XIV. konferenciájának eredményeihez

Beszámoló az OK(b)P moszkvai szervezete aktívájának

1925. május 9

Elvtársak! Nézetem szerint nincs semmi értelme annak, hogy itt részletesen elemezzük pártunk XIV. konferenciájának határozatait. Ez sok időt rabolna el tőlünk, de nincs is rá szükség. Azt hiszem, elegendő, ha rámutatunk azokra a főbb szempontokra, amelyek vörös fonalként húzódnak végig ezeken a határozatokon. Ez lehetővé teszi, hogy kiemeljük a határozatok legfőbb következtetéseit. Ez pedig megkönnyítené a továbbiak során ezeknek a határozatoknak a tanulmányozását.

Ha szemügyre vesszük a határozatokat, hat főbb csoportban foglalhatjuk össze azokat a kérdéseket, amelyekkel a határozatok foglalkoznak. Az első kérdéscsoportba a nemzetközi helyzetre vonatkozó kérdések tartoznak. A második kérdéscsoportba a kapitalista országok kommunista pártjainak soron levő feladataira vonatkozó kérdések tartoznak. A harmadik kérdéscsoportba olyan kérdések tartoznak, amelyek a gyarmati és a függő országok kommunista elemeinek soron levő feladataira vonatkoznak. A negyedik kérdéscsoportba olyan kérdések tartoznak, amelyek arra vonatkoznak, hogy a mai nemzetközi helyzettel kapcsolatban miképpen alakul országunkban a szocializmus sorsa. Az ötödik kérdéscsoportba azok a kérdések tartoznak, amelyek a párt falusi politikájára és az új viszonyok között folyó pártvezetés feladataira vonatkoznak. Végül, a hatodik kérdéscsoportba egész iparunk legfőbb ütőerejére: a kohó- és gépiparra vonatkozó kérdések tartoznak.

I
A nemzetközi helyzet

Mi az az új és sajátos körülmény a nemzetközi viszonyok terén, amely a mai helyzetet döntően meghatározza?

Az az új körülmény, amely a legutóbbi időben alakult ki és rányomta bélyegét a nemzetközi helyzetre, az, hogy Európában megkezdődött a forradalom apálya, hogy bizonyos szélcsend állt be, az, amit nálunk a kapitalizmus ideiglenes stabilizációjának neveznek, és ugyanakkor a Szovjetunió gazdasági fejlődése és politikai hatalma növekvőben van.

Mit jelent a forradalom apálya, a szélcsend? Nem jelenti-e ez a világforradalom végének kezdetét, a proletár világforradalom felszámolásának kezdetét? Lenin azt mondotta, hogy miután a proletariátus országunkban győzelmet aratott, új korszak kezdődött, a világforradalom korszaka, az a korszak, amely tele van konfliktusokkal és háborúkkal, támadásokkal és visszavonulásokkal, győzelmekkel és vereségekkel, az a korszak, amely a kapitalizmus főbb országaiban a proletariátus győzelmére vezet. Ha Európában megkezdődött a forradalom apálya, nem azt jelenti-e ez, hogy ezzel Leninnek az új korszakról, a világforradalom korszakáról szóló tétele érvényét veszti? Nem azt jelenti-e ez, hogy Nyugaton ezzel vége a proletárforradalomnak?

Nem, nem jelenti azt.

A világforradalom korszaka a forradalom új szakasza, egész stratégiai időszak, amely évekre, sőt esetleg évtizedekre terjed. Ennek az időszaknak a folyamán a forradalomnak lehetnek és elkerülhetetlenül vannak is apályai és dagályai.

A mi forradalmunk fejlődése során két szakaszon, két stratégiai időszakon ment át, s az Októberi Forradalom után belépett a harmadik szakaszba, a harmadik stratégiai időszakba. Az első szakasz (1900—1917) több mint 15 évig tartott. A cárizmus megdöntése, a polgári-demokratikus forradalom győzelme volt a célja. Ennek az időszaknak a folyamán a forradalomnak többször is volt apálya és volt dagálya. 1905-ben forradalmi dagály volt. Ez a dagály a forradalom ideiglenes vereségével ért véget. Ezután a forradalom apálya következett, amely több évig tartott (1907—1912). A lénai eseményekkel (1912) újabb dagály kezdődött, amelyet azután a háború idején újabb apály váltott fel. 1917-ben (február) újabb dagály kezdődött, amelyet a népnek a cárizmuson aratott győzelme, a polgári-demokratikus forradalom győzelme tetőzött be. A likvidátorok minden apály után azt bizonygatták, hogy a forradalomnak vége. A forradalom azonban számos apályon és dagályon át végül is az 1917. februári győzelemre vezetett.

A forradalom második szakasza 1917 februárjában kezdődött. Kiválni az imperialista háborúból, megdönteni a burzsoáziát és győzelemre vinni a proletariátus diktatúráját — ez volt ennek a forradalmi szakasznak a célja. Ez a szakasz, vagyis ez a stratégiai időszak mindössze nyolc hónapig tartott. De ez a nyolc hónap a legmélyebb forradalmi válság időszaka volt, amikor a háború és a pusztulás sarkantyúzta a forradalmat és a végsőkig gyorsította iramát. Éppen ezért a forradalmi válságnak ez a nyolc hónapja felérhet és fel is ér a közönséges alkotmányos fejlődésnek legalább nyolc esztendejével. Ezt a stratégiai időszakot, mint az előző stratégiai időszakot is, nem az jellemezte, hogy a forradalom állandóan egyenesen felfelé ívelő vonalon haladt, mint a forradalom nyárspolgárai rendszerint gondolják, hanem az, hogy megvoltak benne az apály és a dagály mozzanatai. Ebben az időszakban igen nagy dagálya volt a forradalmi mozgalomnak a júliusi tüntetés napjaiban. Volt továbbá a forradalomnak egy apálya a bolsevikok júliusi veresége után. Ezt az apályt közvetlenül a Kornyilov-lázadás után újabb dagály váltotta fel, amely az Októberi Forradalom győzelmével végződött. Ennek az időszaknak a likvidátorai arról fecsegtek, hogy a júliusi vereség után a forradalomnak befellegzett. A forradalmat azonban számos megpróbáltatás és apály után, mint tudjuk, betetőzte a proletárdiktatúra győzelme.

Az Októberi Forradalom győzelme után beléptünk a harmadik stratégiai időszakba, a forradalom harmadik szakaszába, amelynek az a célja, hogy az egész világon legyűrje a burzsoáziát. Nehéz megmondani, hogy meddig tart majd ez az időszak. Mindenesetre kétségtelen, hogy hosszú lesz, s ugyanolyan kétségtelen az is, hogy ebben az időszakban is lesznek dagályok és apályok. A forradalmi világmozgalom most a forradalmi apály szakaszába lépett, de ezt az apályt számos körülmény folytán — ezekre később még kitérek — feltétlenül dagály váltja majd fel s ez a dagály végződhet a proletariátus győzelmével, de megeshetik az is, hogy nem végződik győzelemmel, hanem újabb apály váltja fel, amely után feltétlenül ismét újabb forradalmi dagály következik. A mostani időszak likvidátorai azt mondják, hogy a beállott szélcsend a világforradalom végét jelenti. De tévednek, ugyanúgy, mint ahogy korábban, forradalmunk első és második szakasza idején is tévedtek, amikor a forradalmi mozgalom minden apályában a forradalom összeomlását látták.

Ilyen ingadozások vannak minden egyes forradalmi szakaszban, minden egyes stratégiai időszakban.

Mit bizonyítanak ezek az ingadozások? Talán azt, hogy Leninnek a világforradalom új korszakáról szóló tétele elvesztette vagy elvesztheti jelentőségét? Világos, hogy nem ezt bizonyítják. Ezek az ingadozások csak azt bizonyítják, hogy a forradalom rendszerint nem egyenesen felfelé ívelő vonalon, szakadatlan fellendülés formájában fejlődik, hanem zegzugos úton, előnyomulásokkal és visszavonulásokkal, dagályokkal és apályokkal, amelyek a fejlődés során megedzik a forradalom erőit és előkészítik a forradalom végleges győzelmét.

Ez a történelmi értelme a forradalmi apály most bekövetkezett szakaszának, ez a történelmi értelme a mai szélcsendnek.

De az apály a dolognak csak egyik oldala. A másik oldala az, hogy az európai forradalom apályával egyidejűleg a Szovjetunió gazdasága rohamosan fejlődik és politikai hatalma növekszik. Másszóval, nemcsak a kapitalizmus stabilizálódott. Ugyanakkor a szovjet rendszer is stabilizálódott. Ilyenformán ma két stabilizációról beszélhetünk: a kapitalizmus ideiglenes stabilizációjáról és a szovjet rendszer stabilizációjáról. A mai nemzetközi helyzetnek az a jellemző vonása, hogy e között a két stabilizáció között ideiglenesen bizonyos egyensúly állt be.

De mi is az a stabilizáció? Nem tespedés-e és, ha a stabilizáció tespedés, alkalmazható-e a szovjet rendszerre? Nem. A stabilizáció nem tespedés. A stabilizáció az adott helyzet megszilárdulása és továbbfejlődés. A világkapitalizmus nemcsak megszilárdult a mai helyzet alapján. Továbbhalad és fejlődik, kiterjeszti befolyási övezetét és gyarapítja gazdagságát. Nem igaz, hogy a kapitalizmus nem fejlődhet, hogy a kapitalizmus rothadásának elmélete, amelyet Lenin „Imperializmus”-ában kifejtett, kizárja a kapitalizmus fejlődését. Lenin az imperializmusról szóló brosúrájában megcáfolhatatlanul bebizonyította, hogy a kapitalizmus fejlődése nem szünteti meg, hanem feltételezi és előkészíti a kapitalizmus egyre fokozódó rothadását.

Így tehát két stabilizációval van dolgunk. Az egyik póluson stabilizálódik a kapitalizmus, amely megerősíti elért pozícióját és továbbfejlődik. A másik póluson stabilizálódik a szovjet rendszer, amely megerősíti a kivívott állásokat és előrehalad a győzelem útján.

Ki kit győz le — ez a lényeg.

Mi az oka annak, hogy az egyik stabilizáció párhuzamosan halad a másikkal, hogy két pólus alakult ki? Ennek az az oka, hogy a világon nincsen többé általános és mindent átfogó kapitalizmus. Az az oka, hogy a világ két táborra szakadt: a kapitalizmus táborára, amelynek élén az angol-amerikai tőke áll, és a szocializmus táborára, amelynek élén a Szovjetunió áll. Az az oka, hogy a nemzetközi helyzetet egyre inkább e két tábor erőviszonya fogja meghatározni.

A mai helyzetre tehát nemcsak az jellemző, hogy a kapitalizmus és a szovjet rendszer stabilizálódott, hanem az is, hogy e két tábor erői között bizonyos ideiglenes egyensúly jött létre, amelyből a tőkének bizonyos előnye, következésképpen a forradalmi mozgalomnak bizonyos hátránya van, mert a beállott szélcsend, a forradalmi fellendüléshez viszonyítva, ha csak átmenetileg is, kétségtelenül hátrányt jelent a szocializmus számára.

Mi a különbség e között a két stabilizáció között? Mire vezet az egyik, és mire a másik stabilizáció?

A stabilizáció a kapitalizmus viszonyai között ideiglenesen erősíti a tőkét és ugyanakkor okvetlenül a kapitalizmus ellentéteinek kiéleződésére vezet: kiéleződik a) a különböző országok imperialista csoportjai közötti ellentét; b) minden egyes országban a munkások és tőkések közötti ellentét; c) az imperializmus és az összes gyarmati népek közötti ellentét.

A szovjet rendszer viszonyai között pedig a stabilizáció erősíti a szocializmust és egyúttal okvetlenül az ellentétek enyhülésére és a kölcsönös viszony megjavulására vezet: enyhül az ellentét és javul a kölcsönös viszony a) országunk proletariátusa és parasztsága között; b) a proletariátus és az elnyomott országok gyarmati népei között; c) a proletárdiktatúra és a világ munkásai között.

A helyzet az, hogy a kapitalizmus nem fejlődhet, ha nem fokozza a munkásosztály kizsákmányolását, ha a dolgozók többsége nem nyomorral küszködve tengeti életét, ha nem fokozza a gyarmati és a függő országok elnyomását, ha nincsenek konfliktusok és összeütközések a világ burzsoáziájának egyes imperialista csoportjai között. Ezzel szemben a szovjet rendszer és a proletárdiktatúra csak akkor fejlődhet, ha a munkásosztály anyagi jóléte és kulturális színvonala állandóan emelkedik, ha a Szovjetország minden dolgozójának helyzete állandóan javul, ha minden ország dolgozói egyre jobban közelednek egymáshoz és egyre szorosabban egyesülnek, ha a gyarmati és a függő országok elnyomott népei felsorakoznak a proletariátus forradalmi mozgalma köré.

A kapitalizmus fejlődése arra vezet, hogy a dolgozók óriási többsége elnyomorodik és éhséggel küzdve tengeti életét, a dolgozók vékony felső rétegét pedig megvesztegetik és jóllakatják.

A proletárdiktatúra fejlődése, ezzel szemben, arra vezet, hogy állandóan növekszik a dolgozók óriási többségének jóléte.

A kapitalizmus fejlődése éppen ezért elkerülhetetlenül olyan viszonyokat szül, amelyek a kapitalizmus ellentéteit kiélezik. Éppen ezért a kapitalizmus nem képes megoldani ezeket az ellentéteket.

Persze, ha nem volna a világon a kapitalizmus egyenlőtlen fejlődésének törvénye, amely arra vezet, hogy a kapitalista országok között a gyarmatok miatt konfliktusok és háborúk törnek ki; ha a kapitalizmus fejlődhetne anélkül, hogy tőkét visz ki elmaradott országokba, olyan országokba, amelyekben olcsó a nyersanyag és a munkaerő; ha az „anyaországok” kapitalista felhalmozásának feleslegeit nem vonnák el tőkekivitelre, hanem a mezőgazdaság komoly fejlesztésére és a parasztság anyagi helyzetének megjavítására fordítanák; ha végül ezeket a feleslegeket az egész munkásosztály életszínvonalának emelésére használnák fel, — akkor nem is volna szó arról, hogy a munkásosztályt egyre jobban kizsákmányolják, hogy a parasztság a kapitalizmus viszonyai között elszegényedik, hogy a gyarmati és a függő országokban fokozódik az elnyomás, hogy a kapitalisták között konfliktusok és háborúk törnek ki.

Csakhogy akkor a kapitalizmus nem is volna kapitalizmus.

A dolog lényege az, hogy a kapitalizmus nem fejlődhet anélkül, hogy ne élezné ki mindezeket az ellentéteket és ezzel ne halmozná azokat a körülményeket, amelyek végeredményben a kapitalizmus bukására vezetnek.

A dolog lényege az, hogy a proletárdiktatúra, ezzel szemben, nem fejlődhet tovább anélkül, hogy ne teremtené meg azokat a körülményeket, amelyek az egész világon magasabb fokra lendítik a forradalmi mozgalmat és előkészítik a proletariátus végleges győzelmét.

Ez a különbség a két stabilizáció között.

Ezért nem lehet a kapitalizmus stabilizációja sem tartós, sem szilárd.

Vizsgáljuk meg konkrétan a kapitalizmus stabilizációjának kérdését.

Miben nyilvánult meg konkrétan a kapitalizmus stabilizációja?

Előszöris abban, hogy Amerikának, Angliának és Franciaországnak sikerült ideiglenesen megegyeznie Németország kifosztásának módszerére és mértékére vonatkozólag. Másszóval, sikerült megkötniök azt az egyezményt, amelyet ők Németország dawesizálásá- nak neveznek. Lehet-e ezt az egyezményt csak valamelyest is tartósnak nevezni? Nem, nem lehet. Először azért nem, mert a gazda nélkül, vagyis a német nép nélkül kötötték meg; másodszor azért nem, mert ez az egyezmény azt jelenti, hogy kettős igát raknak a német nép nyakára: a nemzeti burzsoázia igáját és a nemzetközi burzsoázia igáját. Aki azt hiszi, hogy az olyan kultúrnemzet, mint a német, az olyan művelt proletariátus, mint a német, hajlandó lesz kettős igát hordani anélkül, hogy komoly kísérleteket ne tenne forradalom kirobbantására, az csodákban hisz. Még az olyan, lényegében reakciós tény is, mint Hindenburg elnökké választása, kétségtelenül arról tanúskodik, hogy az az ideiglenes egyezmény, amelyet az Antant Németország ellen kötött, ingatag, nevetségesen ingatag alapokon nyugszik.

Másodszor, a kapitalizmus stabilizációja abban nyilvánult meg, hogy az angol, az amerikai és a japán tőkének sikerült ideiglenesen megegyeznie arra vonatkozólag, hogy Kínában, a nemzetközi tőkének e nagykiterjedésű piacán, miképpen osztják fel egymás között a befolyási övezeteket, milyen módszerekkel fosztják ki Kínát. Lehet-e ezt az egyezményt csak valamelyest is tartósnak tekinteni? Ezt sem lehet annak tekinteni. Előszöris azért nem, mert a megegyezésre lépett felek késhegyig menő harcot vívnak és fognak vívni egymással a zsákmányból való részesedésért; másodszor azért nem, mert ezt a megegyezést a kínai nép háta mögött kötötték meg, s a kínai nép nem akarja és nem is fogja alávetni magát a külföldi rablók törvényeinek. Vajon a kínai forradalmi mozgalom növekedése nem arról tanúskodik-e, hogy a külországok imperialistáinak mesterkedései kudarcra vannak ítélve?

Harmadszor, a kapitalizmus stabilizációja abban nyilvánult meg, hogy a legfejlettebb országok imperialista csoportjainak sikerült ideiglenesen megegyezniök arra vonatkozólag, hogy kölcsönösen nem avatkoznak be abba, hogy ki-ki miképpen rabolja ki és nyomja el „saját” gyarmatait. Lehet-e ezt a megegyezést vagy megegyezésre irányuló kísérletet csak valamelyest is tartósnak tekinteni? Nem, nem lehet. Előszöris azért nem, mert mindegyik imperialista csoport igyekszik és a jövőben is igyekezni fog az idegen gyarmatokból egy-egy darabkát magának elkaparintani; másodszor azért nem, mert az az elnyomás és az a leigázó politika, amelyet az imperialista csoportok a gyarmatokon alkalmaznak, csak megedzi és forradalmasítja ezeket a gyarmatokat s ezzel kiélezi a forradalmi válságot. Az imperialisták azzal kísérleteznek, hogy „pacifikálják” Indiát, megzabolázzák Egyiptomot, megszelídítsék Marokkót, megkössék kezét-lábát Indokínának, Indonéziának, s a legkülönbözőbb ravaszságokhoz és mesterkedésekhez folyamodnak. Lehetséges, hogy sikerül ebben a tekintetben bizonyos „eredményeket” elérniök. De aligha lehet kétséges, hogy ezekből a mesterkedésekből nem futja és nem is futhatja sokáig.

Negyedszer, a kapitalizmus stabilizációja abban nyilvánulhat meg, hogy az élenjáró országok imperialista csoportjai megpróbálnak megegyezésre jutni a Szovjetunió elleni egységfront kérdésében. Tegyük fel, hogy sikerül egy ilyen megegyezést összetákolniok. Tegyük fel, hogy sikerül valami egységfront-félét létrehozniok, olymódon, hogy ennek érdekében mindenféle fogáshoz folyamodnak s még az olyan aljas provokációs hamisításoktól sem riadnak vissza, amilyennek a szófiai robbantással kapcsolatban voltunk tanúi stb. Van-e okunk feltételezni azt, hogy az országunk ellen irányuló megegyezés, vagyis az e téren lehetséges stabilizáció, valamelyest is tartós, valamelyest is sikeres lehet? Úgy vélem, hogy erre nincs semmi okunk. Miért nem? Előszöris azért nem, mert a kapitalisták egységfrontjának és egyesült támadásának veszélye hatalmas abroncsként, szorosabban mint valaha, összefogná az egész országot a Szovjethatalom körül és bevehetetlen erőddé változtatná, még nagyobb mértékben, mint például a „14 állam” betörése idején. Emlékezzünk csak vissza arra az időre, amikor a hírhedt Churchill 14 állam inváziójával fenyegetett bennünket. Tudják, hogy ennek a fenyegetésnek puszta elhangzása is elegendő volt ahhoz, hogy az imperialista rablókkal szemben az egész ország a Szovjethatalom mögé sorakozzék. Másodszor azért nem, mert a Szovjetország elleni hadjárat az ellenség hátországában feltétlenül számos forradalmi csomót oldozna fel, s így bomlasztaná és züllesztené az imperializmus sorait. Ahhoz pedig aligha fér kétség, hogy az utóbbi időben rengeteg ilyen forradalmi csomó képződött és hogy ezek semmi jóval nem kecsegtetik az imperializmust. Harmadszor azért nem, mert országunk már nem áll egyedül, hiszen szövetségesei vannak: a Nyugat munkásai és a Kelet elnyomott népei. Aligha fér kétség ahhoz, hogy a Szovjetunió elleni háború azt jelenti majd, hogy az imperializmus háborút visel saját munkásai és saját gyarmatai ellen. Mondanom sem kell, hogy nem fogunk ölbetett kézzel ülni, ha megtámadják országunkat, hogy mindent megteszünk annak érdekében, hogy a világ minden országában felkantározzuk a forradalom oroszlánját. A kapitalista országok vezetőinek tudniok kell, hogy ezen a téren van némi tapasztalatunk.

Ezek azok a tények és azok a megfontolások, amelyek arról tanúskodnak, hogy a kapitalizmus stabilizációja nem lehet tartós, hogy ez a stabilizáció olyan viszonyok kialakulását jelenti, amelyek a kapitalizmus vereségére vezetnek, hogy a szovjet rendszer stabilizációja, ezzel szemben, azt jelenti, hogy egyre több körülmény segíti elő a proletárdiktatúra megszilárdulását, a világ forradalmi mozgalmának fellendülését és a szocializmus győzelmét.

A két stabilizációnak, a kapitalista és a szovjet stabilizációnak ez az elvi ellentéte két gazdasági és kormányzati rendszer, a kapitalizmus és a szocializmus rendszere között fennálló ellentétnek a kifejezője.

Aki nem értette meg ezt az ellentétet, az sohasem fogja megérteni a mai nemzetközi helyzet legbelső lényegét.

Nagy vonásokban ez ma a nemzetközi helyzet képe.

II
A kapitalista országok kommunista pártjainak soron levő feladatai

Áttérek a második kérdéscsoportra.

A kapitalista országok kommunista pártjainak helyzetében új és sajátos ma az, hogy a forradalmi dagály időszakát a forradalmi apály időszaka, a szélcsend időszaka váltotta fel. A feladat az, hogy a szélcsend mostani időszakát kihasználva megerősítsük, bolsevizáljuk, a szakszervezetekre támaszkodó igazi tömegpártokká változtassuk a kommunista pártokat, a proletariátus köré tömörítsük a nemproletár osztályok és elsősorban a parasztság dolgozó elemeit, s végül, a forradalom és a proletárdiktatúra szellemében neveljük a proletárokat.

Nem fogom felsorolni mindazokat a napirenden levő feladatokat, amelyek a nyugati kommunista pártok előtt állanak. Ha önök elolvassák a megfelelő határozatokat, különösen a Kommunista Internacionále kibővített plénumának a bolsevizálásra vonatkozó határozatát, könnyen megértik majd, hogy konkrétan miben is állanak ezek a feladatok.

Szeretnék kitérni a nyugati kommunista pártok legfőbb feladatára, arra a feladatra, amelynek tisztázása megkönnyíti a többi napirenden levő feladat megoldását.

Miben áll ez a feladat?

Ez a feladat abban áll, hogy szoros kapcsolatot kell létesíteni a nyugati kommunista pártok és a szakszervezetek között. Ez a feladat abban áll, hogy ki kell fejleszteni és végig kell vinni a szakszervezeti mozgalom egységéért folyó kampányt, hogy minden kommunista kötelezően és feltétlenül belépjen a szakszervezetbe, ott rendszeresen dolgozzon a munkások tőkeellenes egységfrontba tömörítésén és ily módon megteremtse azokat az előfeltételeket, amelyek lehetővé teszik, hogy a kommunista pártok a szakszervezetekre támaszkodjanak.

Ha a kommunista pártok nem hajtják végre ezt a feladatot, sem igazi tömegpártokká nem válhatnak, sem a proletariátus győzelméhez szükséges előfeltételeket nem készíthetik elő.

A szakszervezet és a párt Nyugaton nem ugyanaz, ami a szakszervezet és a párt nálunk Oroszországban. A szakszervezetek és a pártok kölcsönös viszonya Nyugaton korántsem azonos azzal a kölcsönös viszonnyal, amely nálunk, Oroszországban alakult ki. A szakszervezetek nálunk a munkásosztály pártjánál később és e párt körül jöttek létre. Nálunk még nem voltak szakszervezetek, amikor a párt és szervezetei már nemcsak a munkásosztály politikai harcát, hanem gazdasági harcát is vezették, még a legkisebb sztrájkokat is. Főképpen ezzel magyarázható, hogy pártunknak a februári forradalom előtt a munkások körében olyan hatalmas tekintélye volt a szakszervezeteknek azokhoz a csíráihoz képest, amelyek nálunk abban az időben imitt-amott megvoltak. Igazi szakszervezetek nálunk csak az 1917.-es februári forradalom után keletkeztek. Az Októberi Forradalom előtt már voltak kialakult szakmai szervezeteink, amelyeknek a munkások körében óriási tekintélye volt. Lenin már akkor megmondotta, hogy olyan támasz nélkül, amilyenek a szakszervezetek, a proletárdiktatúrát sem kivívni, sem megtartani nem lehet. A szakszervezetek legnagyobb lendületű fejlődése nálunk a hatalomra jutás után, különösen a „nep” időszakában következett be. Kétségtelen, hogy hatalmas szakszervezeteink most a proletárdiktatúra egyik legfőbb támaszát alkotják. Szakszervezeteink fejlődésének történetében a legjellemzőbb az, hogy a párt után, a párt köré tömörülve és a párttal baráti viszonyban keletkeztek, fejlődtek és erősödtek meg.

Egészen más körülmények között fejlődtek a szakszervezetek Nyugat-Európában. Először, a szakszervezetek ott jóval a munkásosztály pártjának megjelenése előtt keletkeztek és erősödtek meg. Másodszor, ott nem a szakszervezetek fejlődtek a munkásosztály pártja körül, hanem ellenkezőleg, a munkásosztály pártjai nőttek ki a szakszervezetekből. Harmadszor, minthogy a munkásosztályhoz legközelebb eső gazdasági harci területet a szakszervezetek, mondhatni, már elfoglalták, a pártoknak főképpen parlamenti politikai harccal kellett foglalkoztok, s ez szükségképpen visszahatott munkájuk jellegére és arra, hogy a munkások mekkora jelentőséget tulajdonítottak nekik. S éppen azért, mert a pártok ott a szakszervezetek után keletkeztek, éppen azért, mert a szakszervezetek jóval a pártok előtt jöttek létre és tulajdonképpen a proletariátus legfőbb erődjei voltak a tőke ellen vívott harcában, — éppen ezért a pártok mint önálló, nem a szakszervezetekre támaszkodó erők háttérbe szorultak.

De ebből az következik, hogy ha a kommunista pártok valóban tömegerővé akarnak válni, olyan tömegerővé, amely előbbre tudja lendíteni a forradalmat, akkor szoros kapcsolatba kell kerülniök a szakszervezetekkel és támaszkodniok kell rájuk.

Aki nem veszi figyelembe a Nyugaton kialakult helyzetnek ezt a sajátosságát, az minden bizonnyal tönkreteszi a kommunista mozgalmat.

Ott, Nyugaton, még mindig vannak egyes „kommunisták”, akik nem akarják megérteni ezt a sajátosságot és még mindig azt a proletárellenes és forradalomellenes jelszót hirdetik, hogy „ki a szakszervezetekből”. Meg kell mondanunk, hogy senki sem okozhat nagyobb kárt a nyugati kommunista mozgalomnak, mint ezek és az ezekhez hasonló „kommunisták”. Ezek az emberek kívülről akarják „ostromolni” a szakszervezeteket, ellenséges tábornak tekintve őket. Nem értik meg, hogy ha ilyen politikát folytatnak, a munkások éppen őket fogják ellenségüknek tekinteni. Nem értik meg, hogy az egyszerű munkás a szakszervezeteket, akár jók, akár rosszak, mégiscsak a saját várának tekinti, amely segítségére van a munkabér, a munkanap stb. megvédésében. Nem értik meg, hogy az ilyen politika nem megkönnyíti, hanem megakadályozza azt, hogy a kommunisták behatoljanak a munkásosztály milliós tömegeibe.

„Ti az én váramat ostromoljátok — mondhatja az egyszerű átlagmunkás az ilyen „kommunistáknak” —, azt akarjátok lerombolni, amit én évtizedek munkájával építettem fel, s azt bizonyítgatjátok, hogy a kommunizmus jobb, mint a trade-unionizmus. Nem tudom, lehetséges, hogy a kommunizmust illető elméleti fejtegetéseitekben igazatok is van — hogyan tudnék én, egyszerű munkás, elméleteitekben eligazodni —, de egyet tudok, azt, hogy a szakszervezetek az én váraim, azok vittek engem harcba és jól, rosszul, de védtek a tőkések támadásaival szemben, és bárki, aki le akarja rombolni ezeket a várakat, az az én saját művemet, a munkások művét rombolja le. Hagyjátok ezt abba, ne ostromoljátok az én váraimat, lépjetek be a szakszervezetekbe, dolgozzatok ott öt-hat évet, esetleg még többet, legyetek segítségemre a szakszervezetek megjavításában és megerősítésében, akkor majd meglátom, milyen legények vagytok, és ha valóban derék emberek vagytok, természetesen készségesen támogatlak majd benneteket” stb.

Így vagy ehhez hasonlóan fogadja ma Nyugaton az egyszerű átlagmunkás a szakszervezet-elleneseket.

Aki nem értette meg az európai átlagmunkás gondolkodásmódjának ezt a sajátosságát, az sehogy sem fogja megérteni kommunista pártjaink mai helyzetét.

Miben rejlik a nyugati szociáldemokrácia ereje?

Abban, hogy a szakszervezetekre támaszkodik.

Miben rejlik nyugati kommunista pártjaink gyengesége?

Abban, hogy még nem teremtettek szoros kapcsolatot a szakszervezetekkel, és hogy ezeknek a kommunista pártoknak egyes tagjai nem is akarnak velük kapcsolatot létesíteni.

Ezért a nyugati kommunista pártok legfontosabb feladata ma az, hogy kifejlesszék és végigvigyék a szakszervezeti mozgalom egységéért folyó kampányt, hogy kivétel nélkül minden kommunista bemenjen a szakszervezetekbe, hogy ott rendszeres, türelmes munkát fejtsenek ki a munkásosztálynak a tőke elleni tömörítése terén és ilymódon elérjék azt, hogy a kommunista pártok a szakszervezetekre támaszkodhassanak.

Ez a lényege annak a határozatnak, amelyet a Kommunista Internacionále kibővített plénuma a nyugati kommunista pártok jelenlegi soronlevő feladataival kapcsolatban hozott.

III
A gyarmati és a függő országok kommunista elemeinek soronlevő feladatai

Áttérek a harmadik kérdéscsoportra.

Ezen a területen az új jelenségek a következők:

a) az élenjáró országokból az elmaradott országokba irányuló tőkekivitelnek a kapitalizmus stabilizációja által előidézett fokozódása következtében a kapitalizmus a gyarmati országokban gyors ütemben fejlődik és fog is fejlődni, miközben összetöri a társadalmi és politikai viszonyok régi formáit és újakat honosít meg;

b) a proletariátus ezekben az országokban gyors ütemben növekszik és a jövőben is növekedni fog;

c) növekszik és növekedni fog a gyarmatok forradalmi munkásmozgalma és forradalmi válsága;

d) ezzel kapcsolatban növekszik és növekedni fog a nemzeti burzsoázia bizonyos rétege, a leggazdagabbak és leghatalmasabbak rétege, akik, minthogy saját országuk forradalmától jobban félnek, mint az imperializmustól, többre becsülik az imperializmussal való megegyezést, mint az imperializmus igájának lerázását és országuk felszabadítását, s ezzel elárulják saját hazájukat (India, Egyiptom stb.);

e) mindezek folytán ezek az országok csak a megalkuvó nemzeti burzsoázia ellen vívott harc útján szabadíthatok fel az imperializmus alól;

f) ebből azonban az következik, hogy a munkásparaszt szövetség kérdése és a proletariátus hegemóniájának kérdése az iparilag fejlett és fejlődő gyarmatokon szükségképpen ugyanúgy aktuális kérdéssé válik, mint ahogy aktuálissá vált Oroszországban az 1905-ös első forradalom előtt.

Mindeddig az volt a helyzet, hogy a Keletről mindig mint valami egynemű egészről beszéltek. Most mindenki előtt világos, hogy egységes, egynemű Kelet nincs többé, hogy most vannak olyan gyarmatok, amelyekben a kapitalizmus fejlett és fejlődik, és vannak elmaradott és elmaradó gyarmatok, amelyekre nem lehet semmiféle egységes mértéket alkalmazni.

A nemzeti szabadságmozgalmat eddig olyan egységes frontnak tekintették, amely átfogja a gyarmati és a függő országok összes nemzeti erőit, a legszélsőbb reakciós burzsoáktól a legszélsőbb forradalmi proletárokig. Most, miután a nemzeti burzsoázia forradalmi és ellenforradalmi szárnyra szakadt, a nemzeti mozgalom képe némileg megváltozik. A nemzeti mozgalom forradalmi elemei mellett a burzsoázia soraiban megalkuvó, reakciós elemek lépnek fel, amelyek többre becsülik az imperializmussal való megegyezést, mint országuk felszabadítását.

A gyarmati országok kommunista elemeinek ezért az a feladata, hogy az imperializmusnak és „saját” burzsoáziájuk megalkuvó elemeinek blokkjával szemben szoros kapcsolatot létesítsenek a burzsoázia forradalmi elemeivel, és elsősorban a parasztsággal, abból a célból, hogy a proletariátussal az élen igazi forradalmi harcot indítsanak az imperializmus igájának lerázásáért.

Mindebből azt a következtetést kell levonnunk, hogy számos gyarmati ország most a maga 1905-ös forradalmához közeledik.

A feladat az, hogy a gyarmati országok munkásságának élenjáró elemei egységes kommunista pártban tömörüljenek, olyan pártban, amely vezetni képes az érlelődő forradalmat.

Lenin már 1922-ben azt mondotta a gyarmati országok érlelődő forradalmi mozgalmáról:

„Az első imperialista mészárlás mai «győztesei» még a kicsi, jelentéktelenül kicsi Írországot sem képesek legyőzni, még azon a zűrzavaron sem képesek úrrá lenni, amely pénzügyi és valuta-kérdésekben keletkezett közöttük. India és Kína pedig forrong. Ez több mint 700 millió ember. Ez a szomszédos és hozzájuk teljesen hasonló ázsiai országokkal együtt a föld lakosságának több mint a fele. Ott egy 1905-ös forradalom közeledik, feltartóztathatatlanul és egyre gyorsabban közeledik — azzal a lényeges és óriási különbséggel, hogy 1905-ben az oroszországi forradalom (legalábbis eleinte) még elszigetelten ment végbe, vagyis anélkül, hogy a forradalomba azonnal más országokat is bevont volna. Az Indiában és Kínában kibontakozó forradalom azonban már most is bekapcsolódik és bekapcsolódott a forradalmi harcba, a forradalmi mozgalomba, a nemzetközi forradalomba” (XXVII. köt. 293. old.).

A gyarmati országok 1905-ös forradalmuk előtt állanak — ezt leszegezhetjük.

Azoknak a határozatoknak, amelyeket a Kommunista Internacionále kibővített plénuma a gyarmati kérdéssel kapcsolatban hozott, szintén ez a lényege.

IV
A szocializmus sorsa a Szovjetunióban

Áttérek a negyedik kérdéscsoportra.

Mindeddig pártkonferenciánknak azokról a határozatairól beszéltem, amelyeket közvetlenül a Kommunista Internacionálét érintő kérdésekről hozott. Most áttérünk azokra a kérdésekre, amelyek közvetlenül érintik mind a Kommunista Internacionálét, mind az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Pártot, amelyek tehát összekötő láncszemek a külpolitikai és belpolitikai kérdések között.

Hogyan kell kihatnia a kapitalizmus ideiglenes stabilizációjának a szocializmus sorsára országunkban? Nem jelenti-e a stabilizáció országunkban a szocialista építés végét vagy végének kezdetét?

Fel tudjuk-e egyáltalán saját erőnkkel építeni a szocializmust technikai és gazdasági tekintetben elmaradt országunkban, ha a kapitalizmus más országokban többé-kevésbé huzamos ideig fennmarad?

Meg lehet-e teremteni a teljes biztosítékot az intervenció veszélye ellen, tehát a régi rend visszaállítása ellen is országunkban, amikor fennáll a kapitalista környezet, amely most még meg is szilárdult?

Mindezek olyan kérdések, amelyek elkerülhetetlenül felmerülnek előttünk a nemzetközi viszonyok terén beállott új helyzettel kapcsolatban s ezeket a kérdéseket nem kerülhetjük meg — pontos és határozott választ kell adnunk rájuk.

Országunkkal kapcsolatban az ellentétek két csoportját kell megkülönböztetni. Az ellentétek egyik csoportjába azok a belső ellentétek tartoznak, amelyek a proletariátus és a parasztság között állanak fenn. Az ellentétek másik csoportjában azok a külső ellentétek vannak, amelyek a mi országunk mint a szocializmus országa, és valamennyi többi ország mint a kapitalizmus országai között állanak fenn.

Vizsgáljuk meg külön-külön az ellentéteknek ezt a két csoportját.

A proletariátus és a parasztság között vannak bizonyos ellentétek — ezt természetesen nem lehet tagadni. Gondoljunk csak mindarra, ami nálunk a mezőgazdasági terményeket illető árpolitikával, a rögzített árakkal, az iparcikkek árainak csökkentésére irányuló kampánnyal stb. kapcsolatban történt és történik, és máris megértjük, mennyire reálisak ezek az ellentétek. Két alapvető osztály áll előttünk: a proletárok osztálya és a magántulajdonosok, vagyis a parasztok osztálya. Ezért elkerülhetetlen, hogy közöttük ne legyenek ellentétek. Mármost a kérdés az, le tudjuk-e saját erőnkkel küzdeni ezeket a proletariátus és parasztság között fennálló ellentéteket. Amikor azt kérdezik: fel tudjuk-e saját erőnkkel építeni a szocializmust? — ezzel azt akarják mondani: leküzdhetők-e országunkban a proletariátus és a parasztság között fennálló ellentétek vagy leküzdhetetlenek?

A leninizmus erre a kérdésre igenlő választ ad: igen, fel tudjuk építeni a szocializmust, és a parasztsággal együtt fogjuk építeni, a munkásosztály vezetésével.

Mi ad alapot erre a válaszra, mi indokolja?

Ezt a választ az indokolja, hogy, a proletariátus és a parasztság közötti ellentéteken kívül, a fejlődés döntő kérdéseiben közös érdekek is vannak, amelyek kiegyenlítik és mindenesetre ellensúlyozhatják ezeket az ellentéteket és amelyek a munkások és parasztok szövetségének bázisát, alapját alkotják.

Melyek ezek a közös érdekek?

A dolog lényege az, hogy a mezőgazdaság fejlődésének két útja van: kapitalista útja és szocialista útja. A kapitalista út azt jelenti, hogy a fejlődés a parasztság többségének elszegényedése árán a városi és falusi burzsoázia legfelsőbb rétegeinek meggazdagodása érdekében megy végbe. A szocialista út ezzel szemben azt jelenti, hogy a fejlődés a parasztság többsége jólétének állandó emelkedését szolgálja. Mind a proletariátusnak, mind különösen a parasztságnak az az érdeke, hogy a fejlődés a második úton, a szocialista úton haladjon. Mert ez az egyetlen út, amelyen a parasztság megmenekülhet az elszegényedéstől és az éhezéssel határos tengődéstől. Mondanunk sem kell, hogy a proletárdiktatúra, amely kezében tartja a gazdaság fő szálait, mindent elkövet azért, hogy a második út, a szocialista út győzzön. Magától értetődik, másrészt, hogy a parasztságnak létérdeke, hogy a fejlődés ezen a második úton haladjon.

Ebből adódik a proletariátus és a parasztság érdekközössége, amely felülmúlja a közöttük fennálló ellentéteket.

Ezért mondja a leninizmus azt, hogy a munkásparaszt szövetség alapján, a parasztsággal együtt, felépíthetjük és fel is kell építenünk a teljes szocialista társadalmat.

Ezért mondja a leninizmus, támaszkodva a proletárok és parasztok közös érdekeire, hogy saját erőnkkel leküzdhetjük és le is kell küzdenünk a proletariátus és a parasztság között fennálló ellentéteket.

Így ítéli meg ezt a kérdést a leninizmus.

De nyilván nem minden elvtárs ért egyet a leninizmussal. Trockij például azt mondja a proletariátus és a parasztság közötti ellentétről:

„Az elmaradt, túlnyomó többségében parasztlakosságú ország munkáskormányának helyzetében rejlő ellentmondások csak nemzetközi méretekben oldhatók meg, a proletariátus világforradalmának porondján” (Trockij „1905” című könyvének előszava).

Másszóval, országunk belső ellentéteit, a proletariátus és a parasztság közötti ellentéteket saját erőnkkel leküzdeni és megszüntetni nem tudjuk, nem vagyunk képesek, mert lám, csak a világforradalom eredményeképpen és csak a világforradalom alapján tudjuk majd megszüntetni ezeket az ellentéteket és végül felépíteni a szocializmust.

Mondanunk sem kell, hogy ennek a tételnek semmi köze sincs a leninizmushoz.

Trockij így folytatja:

„Az európai proletariátus közvetlen állami támogatása nélkül Oroszország munkásosztálya nem maradhat hatalmon és nem teheti ideiglenes uralmát tartós szocialista diktatúrává. Ebben egy pillanatig sem lehet kételkedni” (Trockij. „A mi forradalmunk”. 278. old.).

Másszóval, amíg a nyugati proletariátus nem hódítja meg a hatalmat és nem nyújt nekünk állami támogatást, még csak nem is álmodhatunk arról, hogy valamennyire is huzamosabb ideig megtartjuk a hatalmat.

Továbbá:

„Reménytelen azt vélni, — … hogy, például, a forradalmi Oroszország helyt tudna állni a konzervatív Európával szemben” (Trockij Művei. III. köt. 1. rész. 90. old.).

Másszóval, ezek szerint mi nemcsak nem tudjuk felépíteni a szocializmust, hanem még csak helytállni sem tudunk — akár csak rövid ideig is — „a konzervatív Európával szemben”, holott az egész világ tudja, hogy nemcsak fennmaradtunk, hanem vissza is vertük a konzervatív Európának országunk ellen intézett számos dühödt rohamát.

És végül:

„A szocialista gazdaság igazi fellendülése Oroszországban — mondja Trockij — csak a proletariátusnak Európa legfontosabb országaiban kivívott győzelme után válik lehetségessé” (ugyanott, 93. old.).

Azt hiszem, világos.

Ezeket az idézeteket, elvtársak, azért sorakoztattam fel, hogy szembeállítsam őket a Lenin műveiből vett idézetekkel és így módot adjak önöknek arra, hogy megértsék a kérdés lényegét: lehetséges-e a proletárdiktatúra országában, amelyet tőkés országok vesznek körül, a teljes szocialista társadalom felépítése.

Most áttérünk a Lenin műveiből vett idézetekre.

Lenin már 1915-ben, az imperialista háború alatt azt írta:

„A gazdasági és politikai fejlődés egyenlőtlensége a kapitalizmus feltétlen törvénye. Ebből következik, hogy a szocializmus győzelme lehetséges eleinte néhány, sőt egy, egymagában vett kapitalista országban is. Ennek az országnak győztes proletariátusa, miután kisajátította a kapitalistákat és megszervezte országában a szocialista termelést, szembefordulna a világ többi, kapitalista részével, a maga oldalára vonná a többi ország elnyomott osztályait, felkelést szítana ott a kapitalisták ellen, szükség esetén még fegyveres erővel is fellépne a kizsákmányoló osztályok és államaik ellen” . . . Mert „lehetetlen a nemzetek szabad egyesülése a szocializmusban a szocialista köztársaságoknak az elmaradt államok ellen folytatott többé-kevésbé hosszú, szívós harca nélkül” (XVIII. köt. 232— 233. old.).

Másszóval, a proletárdiktatúra országa, amelyet tőkések vesznek körül, ezek szerint nemcsak hogy saját erejével megszüntetheti a proletariátus és a parasztság között fennálló belső ellentéteket, hanem még a szocializmust is felépítheti és fel is kell hogy építse, megszervezheti és meg is kell hogy szervezze a szocialista gazdaságot, felállíthat és fel is kell hogy állítson hadsereget abból a célból, hogy segítségére siessen a környező országok proletárjainak a tőke megdöntéséért vívott harcukban.

Ez a leninizmus alaptétele a szocializmus egy országban való győzelmére vonatkozólag.

Ugyanezt mondja Lenin, bár kissé más formában, 1920-ban, a Szovjetek VIII. kongresszusán, országunk villamosításának kérdésével kapcsolatban:

„A kommunizmus — Szovjethatalom plusz az egész ország villamosítása. Máskülönben az ország kisparaszti ország marad, s ennek világosan tudatában kell lennünk. Mi gyengébbek vagyunk, mint a kapitalizmus, nemcsak világviszonylatban, hanem az országon belül is. Ezt mindenki tudja. Ezt mi felismertük, és el fogjuk érni azt, hogy a gazdasági alap kisparasztiból nagyiparivá váljék. Csak akkor, amikor az országot villamosítottuk, amikor az ipart, a mezőgazdaságot és a közlekedést a modern nagyipar technikai alapjára helyeztük, csak akkor győzünk majd véglegesen” (XXVI. köt. 46—47. old.).

Másszóval, Lenin teljes mértékben elismeri a szocializmus országunkban való felépítésének technikai nehézségeit, de ebből egyáltalán nem vonja le azt a képtelen következtetést, hogy „a szocialista gazdaság igazi fellendülése Oroszországban csak a proletariátusnak Európa legfontosabb országaiban kivívott győzelme után válik lehetségessé”, hanem azt tartja, hogy saját erőnkkel le tudjuk küzdeni ezeket a nehézségeket abból a célból, hogy kivívjuk a „végleges győzelmet”, vagyis a teljes szocializmus felépítését.

Egy évvel utóbb, 1921-ben pedig ezt mondja Lenin:

„10—20 évi helyes kölcsönös viszony a parasztsággal és biztosítva van a győzelem világméretekben (mégha a proletárforradalmak, amelyek érlelődnek, késnek is)” („«A terményadóról» című brosúra tervezete és vázlatai” 1921. — XXVI. köt. 313. old.).

Másszóval, Lenin teljes mértékben felismeri a szocializmus országunkban való felépítésének politikai nehézségeit, de egyáltalán nem vonja le ebből azt a helytelen következtetést, hogy „az európai proletariátus közvetlen állami támogatása nélkül Oroszország munkásosztálya nem tud hatalmon maradni”, hanem azt tartja, hogy ha a parasztság irányában helyes politikát folytatunk, akkor minden lehetőség megvan arra, hogy kivívjuk a „győzelmet világméretekben”, értve ezen a teljes szocializmus felépítését.

De mi a helyes politika a parasztság irányában? A parasztság irányában a helyes politika olyasvalami, ami teljesen tőlünk és csakis tőlünk függ, mint olyan párttól, amely országunkban a szocializmus építését vezeti.

Ugyanezt mondja Lenin, de még határozottabban, 1922-ben a szövetkezetekről írt megjegyzéseiben:

„Valóban: minden nagyüzemi termelési eszköz az állam hatalmában van, az államhatalom a proletariátus kezében, a proletariátus szövetségben a sokmillió kis- és törpeparaszttal, a proletariátus vezetőszerepe a parasztság irányában biztosítva van stb. — vajon ez nem minden, ami kell ahhoz, hogy a szövetkezetekből, egyes-egyedül a szövetkezetekből, amelyeket ezelőtt mint szatócskodást kezeltünk — s amelyeket most, az új gazdasági politika idején, bizonyos tekintetben szintén jogunk van így kezelni —, vajon ez nem minden-e, ami a teljes szocialista társadalom jelépítéséhez szükségest? Ez még nem a szocialista társadalom felépítése, de ez minden, ami e felépítéshez szükséges és elegendő” (XXVII. köt. 392. old.).

Másszóval, nálunk, a proletárdiktatúrában, ezek szerint megvan minden adottság, amely szükséges ahhoz, hogy a teljes szocialista társadalmat felépítsük, leküzdve mindenféle és mindenfajta belső nehézséget, mert saját erőnkkel leküzdhetjük, és le is kell küzdenünk őket.

Azt hiszem, világos.

Azt az ellenvetést, hogy országunk viszonylagos gazdasági elmaradottsága kizárja a szocializmus felépítésének lehetőségét, Lenin megtámadja és megdönti, mint a szocializmussal összeegyeztethetetlen állítást:

„A végletekig sablonszerű például az az érvelésük — mondja Lenin —, melyet a nyugateurópai szociáldemokrácia fejlődése idején kívülről bemagoltak s amely abban áll, hogy mi még nem értünk meg a szocializmusra, hogy a szocializmus számára nálunk — ahogy a közülük való «tudós» urak szokták mondani — még nincsenek meg az objektív gazdasági előfeltételek” (XXVII. köt. 399. old. ).

Ellenkező esetben nem volt értelme annak, hogy októberben meghódítsuk a hatalmat és megszervezzük az Októberi Forradalmat. Mert ha a teljes szocialista társadalom felépítésének lehetőségét és szükségességét ilyen vagy olyan meggondolások kizárják, akkor ezzel értelmét veszti az Októberi Forradalom is. Aki tagadja a szocializmus egy országban való felépítésének lehetőségét, annak feltétlenül tagadnia kell az Októberi Forradalom jogosságát is. És fordítva: aki nem hisz Októberben, annak nem kell elismernie, hogy a szocializmus győzelme a kapitalista környezet viszonyai között lehetséges. Aki nem hisz Októberben, az nem ismeri el az országunkban meglevő szocialista lehetőségeket, mert e kettő között teljes és közvetlen összefüggés van.

„Tudom — mondja Lenin —, vannak persze olyan bölcsek, akik nagyon okosaknak tartják, sőt szocialistáknak nevezik magukat, akik azt hajtogatják, hogy nem kellett volna meghódítanunk a hatalmat mindaddig, amíg a forradalom nem tör ki valamennyi országban. Nem sejtik, hogy amikor így beszélnek, eltávolodnak a forradalomtól és a burzsoázia oldalára állnak át. Megvárni, amíg a dolgozó osztályok világméretekben végrehajtják a forradalmat — ez azt jelenti, hogy mindnyájan kővé meredünk a várakozásban. Ez badarság” (XXIII. köt. 9. old.).

Így vagyunk az első csoportba tartozó ellentétekkel, a belső jellegű ellentétekkel, azzal a kérdéssel, hogy lehetséges-e a szocializmus felépítése a kapitalista környezet viszonyai között.

Most áttérünk a második csoportba tartozó ellentétekre, a külső ellentétekre, amelyek országunk — a szocializmus országa — és valamennyi többi ország — a kapitalizmus országai — között fennállanak.

Miben állanak ezek az ellentétek?

Abban állanak, hogy amíg van kapitalista környezet, feltétlenül megvan a kapitalista országok intervenciójának a veszélye is, márpedig amíg megvan ez a veszély, feltétlenül megvan a restauráció veszélye, a tőkés rend országunkban való visszaállításának veszélye is.

Lehet-e azt tartani, hogy ezeket az ellentéteket teljesen leküzdheti egy ország? Nem, nem lehet. Mert egy ország erőfeszítései, mégha ez az ország a proletárdiktatúra országa is, nem elegendők ahhoz, hogy teljesen biztosítsák ezt az országot az intervenció veszélyével szemben. Az intervenció elleni teljes biztosíték, tehát a szocializmus végleges győzelme is, ennélfogva csak nemzetközi méretekben lehetséges, csak több ország proletárjai közös erőfeszítéseinek eredményeképpen, vagy — még inkább — csak több ország proletárjainak győzelme eredményeképpen.

Mi a szocializmus végleges győzelme?

A szocializmus végleges győzelme — teljes biztosíték az intervenció kísérleteivel szemben, tehát a restauráció kísérleteivel szemben is, mert a restaurációnak csak valamelyest is komolyabb kísérlete csak komoly külső segítséggel, csak a nemzetközi tőke támogatásával lehetséges. Ezért forradalmunk támogatása a világ munkásai részéről, s még inkább ezeknek a munkásoknak győzelme legalább egynéhány országban — szükséges feltétele az első győztes ország teljes biztonságának az intervenció és a restauráció kísérleteivel szemben, szükséges feltétele a szocializmus végleges győzelmének.

„Amíg Szovjetköztársaságunk — mondja Lenin — magányosan áll az egész kapitalista világ határán, addig . . . azt gondolni, hogy semmiféle veszély nem fenyeget többé, teljesen nevetséges ábrándozás és utópizmus. Magától értetődik, hogy amíg ezek a gyökeres ellentétek megvannak — megvannak a veszélyek is, és nem lehet előlük elbújni” (XXVI. köt. 29. old).

És tovább:

„Nemcsak államban, hanem államok rendszerében is élünk, és elképzelhetetlen, hogy a Szovjetköztársaság az imperialista államok mellett huzamos ideig fennállhasson. Végül vagy az egyik, vagy a másik győz” (XXIV. köt. 122. old.).

Ezért mondja Lenin, hogy:

„Véglegesen győzni csak világméretekben lehet és csak minden ország munkásainak együttes erőfeszítéseivel” (XXIII. köt. 9. old.).

Így vagyunk a második csoportba tartozó ellentétekkel.

Aki összetéveszti az ellentétek első csoportját, azokat az ellentéteket, amelyek egy ország erőfeszítéseivel teljesen leküzdhetők, az ellentétek második csoportjával, azokkal az ellentétekkel, amelyeknek megoldásához feltétlenül több ország proletárjainak erőfeszítései szükségesek — az súlyosan vét a leninizmus ellen, az vagy zavarosfejű ember, vagy javíthatatlan opportunista.

Szinte mintája ennek a zavarosságnak az a levél, amelyet egy elvtárs ez év januárjában írt nekem a szocializmus egy országban lehetséges győzelmének kérdéséről. Csodálkozva írja:

„Ön azt mondja, hogy a lenini elmélet. . . abban áll, hogy a szocializmus győzhet egy országban. Én sajnos Leninnél a megfelelő helyeken nem találtam utalásokat a szocializmus egy országban való győzelmére vonatkozólag.”

Természetesen nem az a baj, hogy ez az elvtárs, aki szerintem egyik legjobb elvtársunk tanuló ifjúságunk soraiban, „Leninnél a megfelelő helyeken nem talált utalásokat a szocializmus egy országban való győzelmére vonatkozólag”. Eljön az az idő, amikor elolvassa és végül fel is fedezi ezeket az utalásokat. A baj az, hogy összezavarta a belső ellentéteket a külső ellentétekkel és teljesen belezavarodott ebbe a zavarba. Talán nem lesz fölösleges ismertetni önökkel azt a választ, melyet ennek az elvtársnak a levelére küldtem. Íme:

„Nem a teljes győzelemről van szó, hanem a szocializmus győzelméről általában, vagyis arról, hogy elűzzük az földesurakat és a tőkéseket, kezünkbe vegyük a hatalmat, visszaverjük az imperializmus támadásait és megkezdjük a szocialista gazdaság építését — mindez igenis sikerülhet a proletariátusnak egy országban, de teljes biztosítékot a restauráció ellen csak «több ország proletariátusának együttes erőfeszítései» nyújthatnak.

Ostobaság lett volna Oroszországban megkezdeni az Októberi Forradalmat, ha az lett volna a meggyőződésünk, hogy Oroszország győztes proletariátusa, amelyet támogat a többi ország proletariátusának nyilvánvaló rokonszenve, «nem tud helytállni a konzervatív Európával szemben», ha a forradalom nem győz több országban. Ez nem marxizmus, hanem a legközönségesebb opportunizmus, trockizmus és akármi más. Ha Trockij elmélete helyes volna, akkor nem volna igaza Iljicsnek, aki azt állította, hogy a «nep» Oroszországát szocialista Oroszországgá változtatjuk, hogy megvan «mindenünk, ami a teljes szocialista társadalom felépítéséhez szükséges» (lásd a „Szövetkezetekről”). . .

Politikai gyakorlatunknak legnagyobb veszedelme, ha a győzelemre jutott proletár országot olyasvalaminek akarják tekinteni, ami csak passzív, ami csak egy helyben tud topogni mindaddig, amíg más országok győzelmes proletariátusától segítség nem érkezik. Tegyük fel, hogy az oroszországi szovjet rendszer öt-tízévi fennállása alatt Nyugaton még nem tör ki a forradalom; tegyük fel, hogy ez alatt az idő alatt Köztársaságunk mégis fennáll mint Szovjetköztársaság, amely a «nep» viszonyai között szocialista gazdaságot épít — hiszen csak nem képzelik, hogy országunk ez alatt az öt-tíz év alatt zabot fog hegyezni, és nem fog a szocialista gazdaság megszervezésével foglalkozni? Csak fel kell vetnünk ezt a kérdést és azonnal megértjük, milyen veszélyes az az elmélet, amely tagadja, hogy a szocializmus győzelme egyországban lehetséges.

De azt jelenti-e ez, hogy ez a győzelem teljes, végleges győzelem lesz? Nem, nem ezt jelenti. . . mert amíg van kapitalista környezet, mindig meglesz a katonai intervenció veszélye.” (1925. január.)

Így áll a szocializmus sorsának kérdése országunkban pártunk XIV. konferenciájának ismert határozata szemszögéből.

V
A párt falusi politikája

Áttérek az ötödik kérdéscsoportra.

Mielőtt áttérnék a XIV. konferenciának a párt falusi politikájáról szóló határozataira, szeretnék néhány szót mondani arról a lármáról, amelyet a burzsoá sajtó csapott azzal a bírálattal kapcsolatban, amelyet pártunk a falun észlelhető hiányosságaink felett gyakorolt. A burzsoá sajtó majd kibújik a bőréből örömében és mindenkit biztosít arról, hogy saját hibáink nyílt bírálata a Szovjethatalom gyengeségének, bomlásának és széthullásának a jele. Mondanom sem kell, hogy ez az egész lárma csupa szemforgatás és hazugság.

Az önbírálat pártunk erejének, nem pedig gyengeségének a jele. Csak az életben gyökerező és a győzelem felé haladó erős párt engedheti meg magának saját hiányosságainak azt a kíméletlen kritikáját, amelyet a párt az egész nép színe előtt lehetővé tesz és mindig lehetővé is fog tenni. Az a párt, amely a nép elől elrejti az igazságot, az a párt, amely fél a világosságtól és a bírálattól, nem párt, hanem pusztulásra ítélt csalók klikkje. A burzsoá urak a saját mértékükkel mérnek bennünket. Ők félnek a világosságtól és gondosan elrejtik a nép elől az igazságot, a „minden rendben van” parádés cégérével takargatják hiányosságaikat. És lám, azt hiszik, hogy nekünk kommunistáknak is el kell rejtenünk a nép elől az igazságot. Ők félnek a világosságtól, mert mihelyt megengednének csak valamennyire is komoly önkritikát, mihelyt megengednék saját hiányosságaiknak csak valamelyest is szabad kritikáját, a polgári rendből kő kövön nem maradna. És lám, azt hiszik, hogy ha mi, kommunisták, megengedjük az önkritikát, ez annak a jele, hogy körül vagyunk kerítve és elvesztettük a lábunk alól a talajt. A saját mértékükkel mérnek minket a tisztelt burzsoák és szociáldemokraták. Csak a letűnő és pusztulásra kárhoztatott pártok félhetnek a világosságtól és a bírálattól. Mi nem félünk sem az egyiktől, sem a másiktól, nem félünk azért, mert mi felemelkedő, a győzelem felé haladó párt vagyunk. A már néhány hónapja folyó önkritika ezért pártunk hatalmas erejének, nem pedig gyengeségének jele, erősödésének, nem pedig bomlásának az eszköze.

Most pedig áttérünk a párt falusi politikájának kérdésére.

Milyen új mozzanatokat lehet megállapítani a falun az új belső és nemzetközi helyzettel kapcsolatban?

Azt hiszem, négy alapvető tényt kell megállapítanunk:

1) a nemzetközi helyzet megváltozása és a forradalom meglassult üteme — ami azt követeli, hogy a legkevesebb megrázkódtatással járó — bár hosszadalmas — utakat válasszuk a parasztságnak a szocialista építésbe való bevonására, a szocializmusnak a parasztsággal együtt való építésére;

2) a falu gazdasági erősödése és a parasztság rétegeződésének folyamata — ami azt követeli, hogy a falun a hadikommunizmus csökevényeit felszámoljuk;

3) a parasztság politikai aktivitása, amely azt követeli, hogy a falun a vezetés és az adminisztrálás módszereit megváltoztassuk;

4) a Szovjetek újjáválasztása, amely feltárta azt a kétségtelen tényt, hogy országunk számos kerületében a középparaszt a szegényparaszttal szemben a kulák oldalán volt.

Mi ezekkel az új tényekkel kapcsolatban a párt fő feladata a falun?

Egyes elvtársak a falu rétegeződésének tényéből kiindulva arra a következtetésre jutnak, hogy a párt fő feladata az osztályharc felszítása a falun. Ez nem helyes. Ez üres fecsegés. Most nem ez a fő feladatunk. Ez a régi mensevik lexikonból származó ósdi mensevik mesék szajkózása.

A legfontosabb most korántsem az, hogy felszítsuk a falun az osztályharcot. A legfontosabb most az, hogy a középparasztokat a proletariátus köré tömörítsük, hogy újból meghódítsuk őket. A legfontosabb most az, hogy szorosan összefogjunk a parasztság zömével, emeljük annak anyagi és kulturális színvonalát és vele együtt haladjunk előre a szocializmus felé vezető úton. A legfontosabb az, hogy a parasztsággal együtt építsük a szocializmust, feltétlenül a parasztsággal együtt és feltétlenül a munkásosztály vezetésével, mert a munkásosztály vezetése a legfőbb biztosítéka annak, hogy az építés a szocializmus felé vezető úton fog haladni.

Ez most a párt fő feladata.

Talán nem lesz felesleges emlékezetünkbe idézni Iljics erre vonatkozó szavait, amelyeket a „nep” bevezetése idején mondott és amelyek mindmáig teljesen érvényben vannak:

„A dolog lényege az, hogy most hasonlíthatatlanul nagyobb és hatalmasabb tömegben nyomuljunk előre, mégpedig feltétlenül a parasztsággal együtt” (XXVII. köt. 272. old.).

És tovább:

„Össze kell fogni a parasztság zömével, az egyszerű dolgozó parasztsággal és meg kell kezdeni az előrehaladást, összehasonlíthatatlanul, sokkal-sokkal lassabban, mint ahogy arról ábrándoztunk, de viszont úgy, hogy az egész tömeg valóban velünk együtt fog haladni. Akkor azután, ez a haladás is — a maga idején — meg fog gyorsulni, mégpedig olyan mértékben, amilyenről ma még nem is álmodhatunk” (XVII. köt. 231—232. old.).

Ezzel kapcsolatban két alapvető feladat vár ránk a falun.

1) Először, el kell érnünk, hogy a parasztgazdaság bekapcsolódjék a szovjet gazdasági fejlődés általános rendszerébe. Azelőtt úgy történt a dolog, hogy két párhuzamos folyamatunk volt: a város is, a falu is a maga útján haladt. A tőkés a parasztgazdaságot igyekezett bekapcsolni a tőkés fejlődés rendszerébe. De ez a bekapcsolás olymódon ment végbe, hogy a paraszti tömegek elszegényedtek és a parasztság felső rétege meggazdagodott. Ismeretes, hogy ez az út forradalomhoz vezetett. A proletariátus győzelme után a parasztgazdaságnak a szovjet gazdasági fejlődés általános rendszerébe való bekapcsolása abban áll, hogy megteremtjük azokat a feltételeket, amelyek előbbre tudják vinni a népgazdaságot a parasztok többsége jólétének fokozatos, de lankadatlan emelése alapján, vagyis homlokegyenest ellenkező úton, mint amelyen a forradalom előtt a tőkések vezették és amelyre hívták a parasztságot.

De hogyan kapcsoljuk be a parasztgazdaságot a gazdasági építés rendszerébe? A szövetkezet útján. A hitelszövetkezet, a mezőgazdasági szövetkezet, a fogyasztási szövetkezet, a falusi háziipari szövetkezet útján.

Ezek azok az utak és ösvények, amelyeken a parasztgazdaságnak lassan, de biztosan bele kell kapcsolódnia a szocialista építés általános rendszerébe.

2) A második feladat: fokozatosan, de következetesen fel kell számolnunk a falun az adminisztrálás és vezetés régi módszereit, fel kell élénkítenünk a Szovjeteket, igazi választott szervekké kell átalakítanunk a Szovjeteket és meg kell honosítanunk a falun a szovjet demokrácia elveit. Iljics azt mondotta, hogy a proletariátus diktatúrája a dolgozók többsége számára való demokráciának legmagasabb típusa. Iljics azt mondotta, hogy a demokráciának ez a legmagasabb típusa csak akkor vezethető be, amikor a proletariátus már meghódította a hatalmat és amikor már módunkban van megszilárdítani ezt a hatalmat. Nos, a Szovjethatalom megszilárdításának és a szovjet demokrácia meghonosításának ez a szakasza már megkezdődött. Ezen az úton óvatosan és sietség nélkül kell járnunk, menetközben nagyszámú aktívát teremtve a párt körül a pártonkívüli parasztságból.

Az első feladat, az a feladat, hogy a parasztgazdaságot a gazdasági építés általános rendszerébe bekapcsoljuk, azt teszi lehetővé, hogy a szocializmus építésének útján a parasztságot a proletariátussal közös hámba fogjuk, a második feladatnak viszont, annak a feladatnak, hogy a falun a szovjet demokráciát meghonosítsuk és a Szovjeteket aktivizáljuk, lehetővé kell tennie számunkra azt, hogy átalakítsuk államgépezetünket, összekapcsoljuk a néptömegekkel, egészségessé és becsületessé, egyszerűvé és olcsóvá tegyük, hogy így megteremtsük azokat a feltételeket, amelyek megkönnyítik a fokozatos átmenetet a proletárdiktatúra társadalmából a kommunista társadalomba.

Ezek azoknak a határozatoknak az alapvonalai, amelyeket pártunk XIV. konferenciája pártunk falusi politikájának kérdésével kapcsolatban hozott.

Ennek megfelelően a falun a pártvezetés módszerének is meg kell változnia.

Nálunk a pártban vannak olyan emberek, akik azt állítják, hogy mivel nálunk ,,nep” van és a kapitalizmus kezd ideiglenesen stabilizálódni, feladatunk abban áll, hogy a maximális nyomás politikáját folytassuk mind a pártban, mind az államgépezetben, úgy, hogy körös-körül minden csakúgy recsegjen- ropogjon. Meg kell mondanom, hogy ez a politika helytelen és végzetes. Most nem maximális nyomásra van szükségünk, hanem maximális rugalmasságra, mind a politikában, mind a szervezés terén, maximális rugalmasságra mind a politikai, mind a szervezeti vezetésben. Máskülönben nem tudjuk a mai bonyolult viszonyok között kézben tartani a kormányrudat. Maximális rugalmasságra azért van szükségünk, hogy biztosítsuk, hogy a kormányrúd a párt kezében maradjon és a vezetés teljesen a párt kezében legyen.

Továbbá. A kommunistáknak a falun le kell mondaniok az adminisztrálás korcs formáiról. A parasztsághoz való viszonyunkban nem építhetünk csupán rendeletekre. Türelmesen meg kell magyarázni a parasztoknak a számukra érthetetlen kérdéseket, meg kell győznünk a parasztokat, időt és fáradságot nem kímélve. Ezt meg kell tanulnunk. Természetesen, sokkal könnyebb és egyszerűbb elrendelni valamit és ezzel beérni, mint azt egyes járási végrehajtóbizottsági elnökeink gyakran teszik. De nem minden jó, ami könnyű és egyszerű. Nemrégiben az egyik járási sejt titkárát a kormányzósági pártbizottság elnöke megkérdezte, miért nincsenek a járásban újságok, amire ő így felelt: „Minek nekünk újság? Újság nélkül nyugodtabban és jobban megvagyunk, mert még elolvassák a parasztok és mindenféle kérdésekkel jönnek s akkor bajlódhat velük az ember.” És ezt a titkárt kommunistának nevezik! Aligha kell bizonyítani, hogy ez nem kommunista, hanem egy rakás szerencsétlenség. Arról van szó, hogy most sehogyan sem lehet „bajlódás” nélkül vezetni, újságok nélkül pedig — még kevésbé. Ezt az egyszerű igazságot meg kell értenünk és el kell sajátítanunk, ha biztosítani akarjuk, hogy a falun a vezetés a párt és a Szovjethatalom kezében maradjon.

Továbbá. Ahhoz, hogy ma vezethessünk, tudnunk kell gazdálkodni, ismernünk kell a gazdaságot és értenünk kell hozzá. Ha csupán „világpolitikáról”, Chamberlainről és MacDonaldról fecsegünk, nem sokra megyünk. Nálunk megkezdődött a gazdasági építés szakasza. Ezért az lesz a jó vezető, aki ért a gazdasághoz, aki hasznos tanácsokat tud adni a parasztnak a gazdaság fejlesztése terén, aki segítségére tud lenni a gazdasági építésben. Tanulmányozni a gazdaságot, összekapcsolódni a gazdasággal, behatolni a gazdasági építés minden részletébe — ez most a kommunisták feladata a falun. Máskülönben ne is álmodjunk a vezetésről.

Most nem lehet a régi módon vezetni, mert a parasztság politikai aktivitása megnövekedett, és el kell érnünk, hogy ez az aktivitás szovjet formát öltsön, hogy a Szovjetek útján, ne pedig a Szovjetek megkerülésével nyilvánuljon meg. Az vezet, aki felélénkíti a Szovjeteket és a falun paraszti aktívát teremt a párt körül.

Ma nem lehet a régi módon vezetni, mert megnövekedett a falu gazdasági aktivitása, és el kell érnünk, hogy ez az aktivitás a szövetkezet formáját öltse, hogy a szövetkezet útján, nem pedig a szövetkezet megkerülésével nyilvánuljon meg. Az vezet, aki a falun meghonosítja a szövetkezeti társulást.

Nagy vonásokban ezek a falusi pártvezetés konkrét feladatai.

VI
A kohó- és gépiparról

Áttérek a XIV. pártkonferencia által érintett kérdések utolsó csoportjára.

Milyen új és sajátos jelenséget tapasztalunk gazdasági életünk irányításában?

Gazdaságunk irányításában új és sajátos jelenség az, hogy gazdasági terveink kezdenek elmaradni gazdaságunk tényleges fejlődésétől, hogy terveink nem kielégítők és igen gyakran nem tudnak lépést tartani a gazdaság tényleges fejlődésével.

Ennek a ténynek egyik szemléltető példája állami költségvetésünk. Önök tudják, hogy egy fél év alatt háromszor is meg kellett változtatnunk állami költségvetésünket, minthogy költségvetésünk bevételi tételei gyorsan növekedtek s ezt költségvetési előirányzatunkban nem láttuk előre. Vagyis, költségvetési előirányzatunk és költségvetési tervünk nem tudott lépést tartani az állami bevételek növekedésével, s ennek következtében az államkincstárnak feleslegei voltak. Ez azt jelenti, hogy országunk gazdaságának életnedvei feltartóztathatatlan erővel buggyannak elő és felborítják pénzügyi szakembereink mindenféle tudományos terveit. Ez azt jelenti, hogy nálunk ma legalább olyan nagy, ha ugyan nem nagyobb a gazdasági fellendülés és a munkalendület, mint például Amerikában a polgárháború után.

Gazdasági életünknek ez az új jelensége kohó- és gépiparunk fejlődésében nyilvánul meg a legvilágosabban. A múlt évben a kohó- és gépipar termelésének értéke 191 millió háborúelőtti rubel volt. Tavaly novemberben az 1924—1925-ös évi tervben 273 millió háborúelőtti rubel értékű termelést irányoztunk elő. Ez év januárjában megváltoztattuk ezt a tervet, mert nem felelt meg a kohó- és gépipar tényleges növekedési ütemének, és felemeltük a tervelőirányzatot 317 millióra. Ez év áprilisában kitűnt, hogy ez a felemelt terv sem kielégítő, s ezért 350 millióra kellett felemelni. Most azt halljuk, hogy ez a terv sem kielégítő, hogy még jobban ki kell bővíteni, 360—370 millióra kell emelni az előirányzatot.

Vagyis a kohó- és gépipar termelése ebben az évben, a múlt évi termeléshez viszonyítva, csaknem kétszeresére emelkedett. Könnyűiparunk óriási fejlődésére, közlekedésünk, fűtőanyagiparunk stb. fejlődésére már nem is térek ki.

Miről tanúskodik mindez? Arról, hogy az iparnak, a szocializmus alapjának megszervezése terén már a fejlődés széles útjára léptünk. Ami kohó- és gépiparunkat, egész iparunk legfőbb rúgóját illeti, itt a holtponton túljutottunk, és kohó- és gépiparunknak minden alapja megvan ahhoz, hogy fellendüljön, hogy teljes virágzásnak induljon. Dzerzsinszkij elvtársnak igaza van, amikor azt mondja, hogy országunk a fém országává válhat és hogy azzá is kell válnia.

Aligha kell külön bizonyítanunk, milyen óriási jelentősége van ennek a ténynek mind országunk belső fejlődése, mind a világforradalom szempontjából.

Kétségtelen, hogy kohó- és gépiparunk fejlődése, növekedésének jelentősége belső fejlődésünk szempontjából óriási, mert egész iparunk és egész népgazdaságunk fejlődését jelenti, mert a kohó- és gépipar az egész ipar alapja, mert a kohó- és gépipar hatalmas fejlődése nélkül sem a könnyűipart, sem a közlekedést, sem a fűtőanyagipart, sem a villamosítást, sem a mezőgazdaságot nem lehet talpra állítani. A kohó- és gépipar fejlődése az egész ipar és az egész népgazdaság fejlődésének alapja.

Hallgassák meg, mit mondott Lenin a „nehéziparról”, amikoris nehéziparon főképpen a kohó- és gépipart értette:

„Oroszországot nemcsak a parasztgazdaság jó termése menti meg, ez még kevés, — és nem is csak a parasztságot fogyasztási cikkekkel ellátó könnyűipar jó állapota — még ez is kevés, — szükségünk van nehéziparra is. Ahhoz pedig, hogy a nehézipart rendbehozzuk, sok év munkájára van szükség.”

Továbbá:

„A nehézipar megmentése nélkül, annak helyreállítása nélkül nem építhetünk fel semmilyen ipart, ipar nélkül pedig mint önálló ország egyáltalán elpusztulunk” (XXVII. köt. 349. old.).

Ami kohó- és gépiparunk fejlődésének nemzetközi jelentőségét illeti, ez, mondhatni, felmérhetetlen. Vajon az a tény, hogy a kohó- és gépipar a proletárdiktatúrában rohamosan fejlődésnek indult, nem meggyőző bizonyítéka-e annak, hogy a proletariátus nemcsak a régi lerombolására képes, hanem újat is tud építeni, hogy saját erejéből fel tudja építeni az új ipart és azt az új társadalmat, amelyben egyik ember nem zsákmányolja ki többé a másikat? És ha ezt a gyakorlatban, nem pedig csak könyvekben, bebizonyítjuk, ezzel biztosan és véglegesen előbbre lendítjük a nemzetközi forradalmat. Nem véletlen, hogy a nyugateurópai munkások országunkba zarándokolnak. Ennek igen nagy agitációs és gyakorlati jelentősége van a nemzetközi forradalmi mozgalom fejlődése szempontjából. Az a körülmény, hogy munkások eljönnek hozzánk, hogy gyárainkban minden zeget-zugot kifürkésznek, arról tanúskodik, hogy nem hisznek a könyveknek és saját szemükkel akarnak meggyőződni arról, hogy a proletariátus képes új ipart építeni, új társadalmat létrehozni. S amikor erről meggyőződnek, bizonyosak lehetünk abban, hogy a nemzetközi forradalom mérföldes léptekkel halad majd előre.

„Most — mondja Lenin — főleg gazdasági politikánkkal gyakorolunk hatást a nemzetközi forradalomra. Mindenki, kivétel nélkül az egész világ dolgozói, az Oroszországi Szovjetköztársaság felé fordítják tekintetüket, ezt minden túlzás nélkül állíthatjuk . .. Világméretekben is erre a térre vitték át a harcot. Oldjuk meg ezt a feladatot — s akkor nemzetközi méretekben biztosan és véglegesen győztünk. Ezért a gazdasági építőmunka kérdései számunkra rendkívül nagy jelentőségre tesznek szert. Ezen a fronton a győzelmet nem gyorsan, mert az lehetetlen, hanem lassú, fokozatos, de megállás nélküli emelkedés és előrehaladás útján kell kivívnunk” (lásd XXVI. köt. 410—411. old.).

Ez a nemzetközi jelentősége iparunk, és különösen kohó- és gépiparunk fejlődésének.

Ma körülbelül 4 millió főnyi ipari proletariátusunk van. Ez persze kevés, de mégiscsak valami ahhoz, hogy építsük a szocializmust és úgy megszervezzük országunk védelmét, hogy a proletariátus ellenségei rettegjenek tőle. De itt nem állhatunk meg és nem is szabad itt megállnunk. 15—20 millió főnyi ipari proletariátusra, országunk legfontosabb vidékeinek villamosítására, szövetkezeti mezőgazdaságra és igen fejlett kohó- és gépiparra van szükségünk. S ha ez meglesz, akkor nem kell tartanunk semmiféle veszélytől. Akkor világméretekben is kivívjuk a győzelmet.

A XIV. konferencia történelmi jelentősége éppen abban áll, hogy világosan megjelölte ezt az utat, amely e nagy cél felé vezet.

S ez az út helyes, mert ez Lenin útja, amelyen haladva kivívjuk a végső győzelmet.

Nagy vonásokban ezek a XIV. pártkonferencia munkájának eredményei.

„Pravda” 106. és 107. sz.
1925. május 12. és 13.

(idézet: – Sztálin Művei 7. kötet – című könyvből)

SaLa