Írta: J. V. Sztálin

Az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt XIV. konferenciájának eredményeihez

Beszámoló az OK(b)P moszkvai szervezete aktívájának

1925. május 9

Elvtársak! Nézetem szerint nincs semmi értelme annak, hogy itt részletesen elemezzük pártunk XIV. konferenciájának határozatait. Ez sok időt rabolna el tőlünk, de nincs is rá szükség. Azt hiszem, elegendő, ha rámutatunk azokra a főbb szempontokra, amelyek vörös fonalként húzódnak végig ezeken a határozatokon. Ez lehetővé teszi, hogy kiemeljük a határozatok legfőbb következtetéseit. Ez pedig megkönnyítené a továbbiak során ezeknek a határozatoknak a tanulmányozását.

Ha szemügyre vesszük a határozatokat, hat főbb csoportban foglalhatjuk össze azokat a kérdéseket, amelyekkel a határozatok foglalkoznak. Az első kérdéscsoportba a nemzetközi helyzetre vonatkozó kérdések tartoznak. A második kérdéscsoportba a kapitalista országok kommunista pártjainak soron levő feladataira vonatkozó kérdések tartoznak. A harmadik kérdéscsoportba olyan kérdések tartoznak, amelyek a gyarmati és a függő országok kommunista elemeinek soron levő feladataira vonatkoznak. A negyedik kérdéscsoportba olyan kérdések tartoznak, amelyek arra vonatkoznak, hogy a mai nemzetközi helyzettel kapcsolatban miképpen alakul országunkban a szocializmus sorsa. Az ötödik kérdéscsoportba azok a kérdések tartoznak, amelyek a párt falusi politikájára és az új viszonyok között folyó pártvezetés feladataira vonatkoznak. Végül, a hatodik kérdéscsoportba egész iparunk legfőbb ütőerejére: a kohó- és gépiparra vonatkozó kérdések tartoznak.

I
A nemzetközi helyzet

Mi az az új és sajátos körülmény a nemzetközi viszonyok terén, amely a mai helyzetet döntően meghatározza?

Az az új körülmény, amely a legutóbbi időben alakult ki és rányomta bélyegét a nemzetközi helyzetre, az, hogy Európában megkezdődött a forradalom apálya, hogy bizonyos szélcsend állt be, az, amit nálunk a kapitalizmus ideiglenes stabilizációjának neveznek, és ugyanakkor a Szovjetunió gazdasági fejlődése és politikai hatalma növekvőben van.

Mit jelent a forradalom apálya, a szélcsend? Nem jelenti-e ez a világforradalom végének kezdetét, a proletár világforradalom felszámolásának kezdetét? Lenin azt mondotta, hogy miután a proletariátus országunkban győzelmet aratott, új korszak kezdődött, a világforradalom korszaka, az a korszak, amely tele van konfliktusokkal és háborúkkal, támadásokkal és visszavonulásokkal, győzelmekkel és vereségekkel, az a korszak, amely a kapitalizmus főbb országaiban a proletariátus győzelmére vezet. Ha Európában megkezdődött a forradalom apálya, nem azt jelenti-e ez, hogy ezzel Leninnek az új korszakról, a világforradalom korszakáról szóló tétele érvényét veszti? Nem azt jelenti-e ez, hogy Nyugaton ezzel vége a proletárforradalomnak?

Nem, nem jelenti azt.

A világforradalom korszaka a forradalom új szakasza, egész stratégiai időszak, amely évekre, sőt esetleg évtizedekre terjed. Ennek az időszaknak a folyamán a forradalomnak lehetnek és elkerülhetetlenül vannak is apályai és dagályai.

A mi forradalmunk fejlődése során két szakaszon, két stratégiai időszakon ment át, s az Októberi Forradalom után belépett a harmadik szakaszba, a harmadik stratégiai időszakba. Az első szakasz (1900—1917) több mint 15 évig tartott. A cárizmus megdöntése, a polgári-demokratikus forradalom győzelme volt a célja. Ennek az időszaknak a folyamán a forradalomnak többször is volt apálya és volt dagálya. 1905-ben forradalmi dagály volt. Ez a dagály a forradalom ideiglenes vereségével ért véget. Ezután a forradalom apálya következett, amely több évig tartott (1907—1912). A lénai eseményekkel (1912) újabb dagály kezdődött, amelyet azután a háború idején újabb apály váltott fel. 1917-ben (február) újabb dagály kezdődött, amelyet a népnek a cárizmuson aratott győzelme, a polgári-demokratikus forradalom győzelme tetőzött be. A likvidátorok minden apály után azt bizonygatták, hogy a forradalomnak vége. A forradalom azonban számos apályon és dagályon át végül is az 1917. februári győzelemre vezetett.

A forradalom második szakasza 1917 februárjában kezdődött. Kiválni az imperialista háborúból, megdönteni a burzsoáziát és győzelemre vinni a proletariátus diktatúráját — ez volt ennek a forradalmi szakasznak a célja. Ez a szakasz, vagyis ez a stratégiai időszak mindössze nyolc hónapig tartott. De ez a nyolc hónap a legmélyebb forradalmi válság időszaka volt, amikor a háború és a pusztulás sarkantyúzta a forradalmat és a végsőkig gyorsította iramát. Éppen ezért a forradalmi válságnak ez a nyolc hónapja felérhet és fel is ér a közönséges alkotmányos fejlődésnek legalább nyolc esztendejével. Ezt a stratégiai időszakot, mint az előző stratégiai időszakot is, nem az jellemezte, hogy a forradalom állandóan egyenesen felfelé ívelő vonalon haladt, mint a forradalom nyárspolgárai rendszerint gondolják, hanem az, hogy megvoltak benne az apály és a dagály mozzanatai. Ebben az időszakban igen nagy dagálya volt a forradalmi mozgalomnak a júliusi tüntetés napjaiban. Volt továbbá a forradalomnak egy apálya a bolsevikok júliusi veresége után. Ezt az apályt közvetlenül a Kornyilov-lázadás után újabb dagály váltotta fel, amely az Októberi Forradalom győzelmével végződött. Ennek az időszaknak a likvidátorai arról fecsegtek, hogy a júliusi vereség után a forradalomnak befellegzett. A forradalmat azonban számos megpróbáltatás és apály után, mint tudjuk, betetőzte a proletárdiktatúra győzelme.

Az Októberi Forradalom győzelme után beléptünk a harmadik stratégiai időszakba, a forradalom harmadik szakaszába, amelynek az a célja, hogy az egész világon legyűrje a burzsoáziát. Nehéz megmondani, hogy meddig tart majd ez az időszak. Mindenesetre kétségtelen, hogy hosszú lesz, s ugyanolyan kétségtelen az is, hogy ebben az időszakban is lesznek dagályok és apályok. A forradalmi világmozgalom most a forradalmi apály szakaszába lépett, de ezt az apályt számos körülmény folytán — ezekre később még kitérek — feltétlenül dagály váltja majd fel s ez a dagály végződhet a proletariátus győzelmével, de megeshetik az is, hogy nem végződik győzelemmel, hanem újabb apály váltja fel, amely után feltétlenül ismét újabb forradalmi dagály következik. A mostani időszak likvidátorai azt mondják, hogy a beállott szélcsend a világforradalom végét jelenti. De tévednek, ugyanúgy, mint ahogy korábban, forradalmunk első és második szakasza idején is tévedtek, amikor a forradalmi mozgalom minden apályában a forradalom összeomlását látták.

Ilyen ingadozások vannak minden egyes forradalmi szakaszban, minden egyes stratégiai időszakban.

Mit bizonyítanak ezek az ingadozások? Talán azt, hogy Leninnek a világforradalom új korszakáról szóló tétele elvesztette vagy elvesztheti jelentőségét? Világos, hogy nem ezt bizonyítják. Ezek az ingadozások csak azt bizonyítják, hogy a forradalom rendszerint nem egyenesen felfelé ívelő vonalon, szakadatlan fellendülés formájában fejlődik, hanem zegzugos úton, előnyomulásokkal és visszavonulásokkal, dagályokkal és apályokkal, amelyek a fejlődés során megedzik a forradalom erőit és előkészítik a forradalom végleges győzelmét.

Ez a történelmi értelme a forradalmi apály most bekövetkezett szakaszának, ez a történelmi értelme a mai szélcsendnek.

De az apály a dolognak csak egyik oldala. A másik oldala az, hogy az európai forradalom apályával egyidejűleg a Szovjetunió gazdasága rohamosan fejlődik és politikai hatalma növekszik. Másszóval, nemcsak a kapitalizmus stabilizálódott. Ugyanakkor a szovjet rendszer is stabilizálódott. Ilyenformán ma két stabilizációról beszélhetünk: a kapitalizmus ideiglenes stabilizációjáról és a szovjet rendszer stabilizációjáról. A mai nemzetközi helyzetnek az a jellemző vonása, hogy e között a két stabilizáció között ideiglenesen bizonyos egyensúly állt be.

De mi is az a stabilizáció? Nem tespedés-e és, ha a stabilizáció tespedés, alkalmazható-e a szovjet rendszerre? Nem. A stabilizáció nem tespedés. A stabilizáció az adott helyzet megszilárdulása és továbbfejlődés. A világkapitalizmus nemcsak megszilárdult a mai helyzet alapján. Továbbhalad és fejlődik, kiterjeszti befolyási övezetét és gyarapítja gazdagságát. Nem igaz, hogy a kapitalizmus nem fejlődhet, hogy a kapitalizmus rothadásának elmélete, amelyet Lenin „Imperializmus”-ában kifejtett, kizárja a kapitalizmus fejlődését. Lenin az imperializmusról szóló brosúrájában megcáfolhatatlanul bebizonyította, hogy a kapitalizmus fejlődése nem szünteti meg, hanem feltételezi és előkészíti a kapitalizmus egyre fokozódó rothadását.

Így tehát két stabilizációval van dolgunk. Az egyik póluson stabilizálódik a kapitalizmus, amely megerősíti elért pozícióját és továbbfejlődik. A másik póluson stabilizálódik a szovjet rendszer, amely megerősíti a kivívott állásokat és előrehalad a győzelem útján.

Ki kit győz le — ez a lényeg.

Mi az oka annak, hogy az egyik stabilizáció párhuzamosan halad a másikkal, hogy két pólus alakult ki? Ennek az az oka, hogy a világon nincsen többé általános és mindent átfogó kapitalizmus. Az az oka, hogy a világ két táborra szakadt: a kapitalizmus táborára, amelynek élén az angol-amerikai tőke áll, és a szocializmus táborára, amelynek élén a Szovjetunió áll. Az az oka, hogy a nemzetközi helyzetet egyre inkább e két tábor erőviszonya fogja meghatározni.

A mai helyzetre tehát nemcsak az jellemző, hogy a kapitalizmus és a szovjet rendszer stabilizálódott, hanem az is, hogy e két tábor erői között bizonyos ideiglenes egyensúly jött létre, amelyből a tőkének bizonyos előnye, következésképpen a forradalmi mozgalomnak bizonyos hátránya van, mert a beállott szélcsend, a forradalmi fellendüléshez viszonyítva, ha csak átmenetileg is, kétségtelenül hátrányt jelent a szocializmus számára.

Mi a különbség e között a két stabilizáció között? Mire vezet az egyik, és mire a másik stabilizáció?

A stabilizáció a kapitalizmus viszonyai között ideiglenesen erősíti a tőkét és ugyanakkor okvetlenül a kapitalizmus ellentéteinek kiéleződésére vezet: kiéleződik a) a különböző országok imperialista csoportjai közötti ellentét; b) minden egyes országban a munkások és tőkések közötti ellentét; c) az imperializmus és az összes gyarmati népek közötti ellentét.

A szovjet rendszer viszonyai között pedig a stabilizáció erősíti a szocializmust és egyúttal okvetlenül az ellentétek enyhülésére és a kölcsönös viszony megjavulására vezet: enyhül az ellentét és javul a kölcsönös viszony a) országunk proletariátusa és parasztsága között; b) a proletariátus és az elnyomott országok gyarmati népei között; c) a proletárdiktatúra és a világ munkásai között.

A helyzet az, hogy a kapitalizmus nem fejlődhet, ha nem fokozza a munkásosztály kizsákmányolását, ha a dolgozók többsége nem nyomorral küszködve tengeti életét, ha nem fokozza a gyarmati és a függő országok elnyomását, ha nincsenek konfliktusok és összeütközések a világ burzsoáziájának egyes imperialista csoportjai között. Ezzel szemben a szovjet rendszer és a proletárdiktatúra csak akkor fejlődhet, ha a munkásosztály anyagi jóléte és kulturális színvonala állandóan emelkedik, ha a Szovjetország minden dolgozójának helyzete állandóan javul, ha minden ország dolgozói egyre jobban közelednek egymáshoz és egyre szorosabban egyesülnek, ha a gyarmati és a függő országok elnyomott népei felsorakoznak a proletariátus forradalmi mozgalma köré.

A kapitalizmus fejlődése arra vezet, hogy a dolgozók óriási többsége elnyomorodik és éhséggel küzdve tengeti életét, a dolgozók vékony felső rétegét pedig megvesztegetik és jóllakatják.

A proletárdiktatúra fejlődése, ezzel szemben, arra vezet, hogy állandóan növekszik a dolgozók óriási többségének jóléte.

A kapitalizmus fejlődése éppen ezért elkerülhetetlenül olyan viszonyokat szül, amelyek a kapitalizmus ellentéteit kiélezik. Éppen ezért a kapitalizmus nem képes megoldani ezeket az ellentéteket.

Persze, ha nem volna a világon a kapitalizmus egyenlőtlen fejlődésének törvénye, amely arra vezet, hogy a kapitalista országok között a gyarmatok miatt konfliktusok és háborúk törnek ki; ha a kapitalizmus fejlődhetne anélkül, hogy tőkét visz ki elmaradott országokba, olyan országokba, amelyekben olcsó a nyersanyag és a munkaerő; ha az „anyaországok” kapitalista felhalmozásának feleslegeit nem vonnák el tőkekivitelre, hanem a mezőgazdaság komoly fejlesztésére és a parasztság anyagi helyzetének megjavítására fordítanák; ha végül ezeket a feleslegeket az egész munkásosztály életszínvonalának emelésére használnák fel, — akkor nem is volna szó arról, hogy a munkásosztályt egyre jobban kizsákmányolják, hogy a parasztság a kapitalizmus viszonyai között elszegényedik, hogy a gyarmati és a függő országokban fokozódik az elnyomás, hogy a kapitalisták között konfliktusok és háborúk törnek ki.

Csakhogy akkor a kapitalizmus nem is volna kapitalizmus.

A dolog lényege az, hogy a kapitalizmus nem fejlődhet anélkül, hogy ne élezné ki mindezeket az ellentéteket és ezzel ne halmozná azokat a körülményeket, amelyek végeredményben a kapitalizmus bukására vezetnek.

A dolog lényege az, hogy a proletárdiktatúra, ezzel szemben, nem fejlődhet tovább anélkül, hogy ne teremtené meg azokat a körülményeket, amelyek az egész világon magasabb fokra lendítik a forradalmi mozgalmat és előkészítik a proletariátus végleges győzelmét.

Ez a különbség a két stabilizáció között.

Ezért nem lehet a kapitalizmus stabilizációja sem tartós, sem szilárd.

Vizsgáljuk meg konkrétan a kapitalizmus stabilizációjának kérdését.

Miben nyilvánult meg konkrétan a kapitalizmus stabilizációja?

Előszöris abban, hogy Amerikának, Angliának és Franciaországnak sikerült ideiglenesen megegyeznie Németország kifosztásának módszerére és mértékére vonatkozólag. Másszóval, sikerült megkötniök azt az egyezményt, amelyet ők Németország dawesizálásá- nak neveznek. Lehet-e ezt az egyezményt csak valamelyest is tartósnak nevezni? Nem, nem lehet. Először azért nem, mert a gazda nélkül, vagyis a német nép nélkül kötötték meg; másodszor azért nem, mert ez az egyezmény azt jelenti, hogy kettős igát raknak a német nép nyakára: a nemzeti burzsoázia igáját és a nemzetközi burzsoázia igáját. Aki azt hiszi, hogy az olyan kultúrnemzet, mint a német, az olyan művelt proletariátus, mint a német, hajlandó lesz kettős igát hordani anélkül, hogy komoly kísérleteket ne tenne forradalom kirobbantására, az csodákban hisz. Még az olyan, lényegében reakciós tény is, mint Hindenburg elnökké választása, kétségtelenül arról tanúskodik, hogy az az ideiglenes egyezmény, amelyet az Antant Németország ellen kötött, ingatag, nevetségesen ingatag alapokon nyugszik.

Másodszor, a kapitalizmus stabilizációja abban nyilvánult meg, hogy az angol, az amerikai és a japán tőkének sikerült ideiglenesen megegyeznie arra vonatkozólag, hogy Kínában, a nemzetközi tőkének e nagykiterjedésű piacán, miképpen osztják fel egymás között a befolyási övezeteket, milyen módszerekkel fosztják ki Kínát. Lehet-e ezt az egyezményt csak valamelyest is tartósnak tekinteni? Ezt sem lehet annak tekinteni. Előszöris azért nem, mert a megegyezésre lépett felek késhegyig menő harcot vívnak és fognak vívni egymással a zsákmányból való részesedésért; másodszor azért nem, mert ezt a megegyezést a kínai nép háta mögött kötötték meg, s a kínai nép nem akarja és nem is fogja alávetni magát a külföldi rablók törvényeinek. Vajon a kínai forradalmi mozgalom növekedése nem arról tanúskodik-e, hogy a külországok imperialistáinak mesterkedései kudarcra vannak ítélve?

Harmadszor, a kapitalizmus stabilizációja abban nyilvánult meg, hogy a legfejlettebb országok imperialista csoportjainak sikerült ideiglenesen megegyezniök arra vonatkozólag, hogy kölcsönösen nem avatkoznak be abba, hogy ki-ki miképpen rabolja ki és nyomja el „saját” gyarmatait. Lehet-e ezt a megegyezést vagy megegyezésre irányuló kísérletet csak valamelyest is tartósnak tekinteni? Nem, nem lehet. Előszöris azért nem, mert mindegyik imperialista csoport igyekszik és a jövőben is igyekezni fog az idegen gyarmatokból egy-egy darabkát magának elkaparintani; másodszor azért nem, mert az az elnyomás és az a leigázó politika, amelyet az imperialista csoportok a gyarmatokon alkalmaznak, csak megedzi és forradalmasítja ezeket a gyarmatokat s ezzel kiélezi a forradalmi válságot. Az imperialisták azzal kísérleteznek, hogy „pacifikálják” Indiát, megzabolázzák Egyiptomot, megszelídítsék Marokkót, megkössék kezét-lábát Indokínának, Indonéziának, s a legkülönbözőbb ravaszságokhoz és mesterkedésekhez folyamodnak. Lehetséges, hogy sikerül ebben a tekintetben bizonyos „eredményeket” elérniök. De aligha lehet kétséges, hogy ezekből a mesterkedésekből nem futja és nem is futhatja sokáig.

Negyedszer, a kapitalizmus stabilizációja abban nyilvánulhat meg, hogy az élenjáró országok imperialista csoportjai megpróbálnak megegyezésre jutni a Szovjetunió elleni egységfront kérdésében. Tegyük fel, hogy sikerül egy ilyen megegyezést összetákolniok. Tegyük fel, hogy sikerül valami egységfront-félét létrehozniok, olymódon, hogy ennek érdekében mindenféle fogáshoz folyamodnak s még az olyan aljas provokációs hamisításoktól sem riadnak vissza, amilyennek a szófiai robbantással kapcsolatban voltunk tanúi stb. Van-e okunk feltételezni azt, hogy az országunk ellen irányuló megegyezés, vagyis az e téren lehetséges stabilizáció, valamelyest is tartós, valamelyest is sikeres lehet? Úgy vélem, hogy erre nincs semmi okunk. Miért nem? Előszöris azért nem, mert a kapitalisták egységfrontjának és egyesült támadásának veszélye hatalmas abroncsként, szorosabban mint valaha, összefogná az egész országot a Szovjethatalom körül és bevehetetlen erőddé változtatná, még nagyobb mértékben, mint például a „14 állam” betörése idején. Emlékezzünk csak vissza arra az időre, amikor a hírhedt Churchill 14 állam inváziójával fenyegetett bennünket. Tudják, hogy ennek a fenyegetésnek puszta elhangzása is elegendő volt ahhoz, hogy az imperialista rablókkal szemben az egész ország a Szovjethatalom mögé sorakozzék. Másodszor azért nem, mert a Szovjetország elleni hadjárat az ellenség hátországában feltétlenül számos forradalmi csomót oldozna fel, s így bomlasztaná és züllesztené az imperializmus sorait. Ahhoz pedig aligha fér kétség, hogy az utóbbi időben rengeteg ilyen forradalmi csomó képződött és hogy ezek semmi jóval nem kecsegtetik az imperializmust. Harmadszor azért nem, mert országunk már nem áll egyedül, hiszen szövetségesei vannak: a Nyugat munkásai és a Kelet elnyomott népei. Aligha fér kétség ahhoz, hogy a Szovjetunió elleni háború azt jelenti majd, hogy az imperializmus háborút visel saját munkásai és saját gyarmatai ellen. Mondanom sem kell, hogy nem fogunk ölbetett kézzel ülni, ha megtámadják országunkat, hogy mindent megteszünk annak érdekében, hogy a világ minden országában felkantározzuk a forradalom oroszlánját. A kapitalista országok vezetőinek tudniok kell, hogy ezen a téren van némi tapasztalatunk.

Ezek azok a tények és azok a megfontolások, amelyek arról tanúskodnak, hogy a kapitalizmus stabilizációja nem lehet tartós, hogy ez a stabilizáció olyan viszonyok kialakulását jelenti, amelyek a kapitalizmus vereségére vezetnek, hogy a szovjet rendszer stabilizációja, ezzel szemben, azt jelenti, hogy egyre több körülmény segíti elő a proletárdiktatúra megszilárdulását, a világ forradalmi mozgalmának fellendülését és a szocializmus győzelmét.

A két stabilizációnak, a kapitalista és a szovjet stabilizációnak ez az elvi ellentéte két gazdasági és kormányzati rendszer, a kapitalizmus és a szocializmus rendszere között fennálló ellentétnek a kifejezője.

Aki nem értette meg ezt az ellentétet, az sohasem fogja megérteni a mai nemzetközi helyzet legbelső lényegét.

Nagy vonásokban ez ma a nemzetközi helyzet képe.

II
A kapitalista országok kommunista pártjainak soron levő feladatai

Áttérek a második kérdéscsoportra.

A kapitalista országok kommunista pártjainak helyzetében új és sajátos ma az, hogy a forradalmi dagály időszakát a forradalmi apály időszaka, a szélcsend időszaka váltotta fel. A feladat az, hogy a szélcsend mostani időszakát kihasználva megerősítsük, bolsevizáljuk, a szakszervezetekre támaszkodó igazi tömegpártokká változtassuk a kommunista pártokat, a proletariátus köré tömörítsük a nemproletár osztályok és elsősorban a parasztság dolgozó elemeit, s végül, a forradalom és a proletárdiktatúra szellemében neveljük a proletárokat.

Nem fogom felsorolni mindazokat a napirenden levő feladatokat, amelyek a nyugati kommunista pártok előtt állanak. Ha önök elolvassák a megfelelő határozatokat, különösen a Kommunista Internacionále kibővített plénumának a bolsevizálásra vonatkozó határozatát, könnyen megértik majd, hogy konkrétan miben is állanak ezek a feladatok.

Szeretnék kitérni a nyugati kommunista pártok legfőbb feladatára, arra a feladatra, amelynek tisztázása megkönnyíti a többi napirenden levő feladat megoldását.

Miben áll ez a feladat?

Ez a feladat abban áll, hogy szoros kapcsolatot kell létesíteni a nyugati kommunista pártok és a szakszervezetek között. Ez a feladat abban áll, hogy ki kell fejleszteni és végig kell vinni a szakszervezeti mozgalom egységéért folyó kampányt, hogy minden kommunista kötelezően és feltétlenül belépjen a szakszervezetbe, ott rendszeresen dolgozzon a munkások tőkeellenes egységfrontba tömörítésén és ily módon megteremtse azokat az előfeltételeket, amelyek lehetővé teszik, hogy a kommunista pártok a szakszervezetekre támaszkodjanak.

Ha a kommunista pártok nem hajtják végre ezt a feladatot, sem igazi tömegpártokká nem válhatnak, sem a proletariátus győzelméhez szükséges előfeltételeket nem készíthetik elő.

A szakszervezet és a párt Nyugaton nem ugyanaz, ami a szakszervezet és a párt nálunk Oroszországban. A szakszervezetek és a pártok kölcsönös viszonya Nyugaton korántsem azonos azzal a kölcsönös viszonnyal, amely nálunk, Oroszországban alakult ki. A szakszervezetek nálunk a munkásosztály pártjánál később és e párt körül jöttek létre. Nálunk még nem voltak szakszervezetek, amikor a párt és szervezetei már nemcsak a munkásosztály politikai harcát, hanem gazdasági harcát is vezették, még a legkisebb sztrájkokat is. Főképpen ezzel magyarázható, hogy pártunknak a februári forradalom előtt a munkások körében olyan hatalmas tekintélye volt a szakszervezeteknek azokhoz a csíráihoz képest, amelyek nálunk abban az időben imitt-amott megvoltak. Igazi szakszervezetek nálunk csak az 1917.-es februári forradalom után keletkeztek. Az Októberi Forradalom előtt már voltak kialakult szakmai szervezeteink, amelyeknek a munkások körében óriási tekintélye volt. Lenin már akkor megmondotta, hogy olyan támasz nélkül, amilyenek a szakszervezetek, a proletárdiktatúrát sem kivívni, sem megtartani nem lehet. A szakszervezetek legnagyobb lendületű fejlődése nálunk a hatalomra jutás után, különösen a „nep” időszakában következett be. Kétségtelen, hogy hatalmas szakszervezeteink most a proletárdiktatúra egyik legfőbb támaszát alkotják. Szakszervezeteink fejlődésének történetében a legjellemzőbb az, hogy a párt után, a párt köré tömörülve és a párttal baráti viszonyban keletkeztek, fejlődtek és erősödtek meg.

Egészen más körülmények között fejlődtek a szakszervezetek Nyugat-Európában. Először, a szakszervezetek ott jóval a munkásosztály pártjának megjelenése előtt keletkeztek és erősödtek meg. Másodszor, ott nem a szakszervezetek fejlődtek a munkásosztály pártja körül, hanem ellenkezőleg, a munkásosztály pártjai nőttek ki a szakszervezetekből. Harmadszor, minthogy a munkásosztályhoz legközelebb eső gazdasági harci területet a szakszervezetek, mondhatni, már elfoglalták, a pártoknak főképpen parlamenti politikai harccal kellett foglalkoztok, s ez szükségképpen visszahatott munkájuk jellegére és arra, hogy a munkások mekkora jelentőséget tulajdonítottak nekik. S éppen azért, mert a pártok ott a szakszervezetek után keletkeztek, éppen azért, mert a szakszervezetek jóval a pártok előtt jöttek létre és tulajdonképpen a proletariátus legfőbb erődjei voltak a tőke ellen vívott harcában, — éppen ezért a pártok mint önálló, nem a szakszervezetekre támaszkodó erők háttérbe szorultak.

De ebből az következik, hogy ha a kommunista pártok valóban tömegerővé akarnak válni, olyan tömegerővé, amely előbbre tudja lendíteni a forradalmat, akkor szoros kapcsolatba kell kerülniök a szakszervezetekkel és támaszkodniok kell rájuk.

Aki nem veszi figyelembe a Nyugaton kialakult helyzetnek ezt a sajátosságát, az minden bizonnyal tönkreteszi a kommunista mozgalmat.

Ott, Nyugaton, még mindig vannak egyes „kommunisták”, akik nem akarják megérteni ezt a sajátosságot és még mindig azt a proletárellenes és forradalomellenes jelszót hirdetik, hogy „ki a szakszervezetekből”. Meg kell mondanunk, hogy senki sem okozhat nagyobb kárt a nyugati kommunista mozgalomnak, mint ezek és az ezekhez hasonló „kommunisták”. Ezek az emberek kívülről akarják „ostromolni” a szakszervezeteket, ellenséges tábornak tekintve őket. Nem értik meg, hogy ha ilyen politikát folytatnak, a munkások éppen őket fogják ellenségüknek tekinteni. Nem értik meg, hogy az egyszerű munkás a szakszervezeteket, akár jók, akár rosszak, mégiscsak a saját várának tekinti, amely segítségére van a munkabér, a munkanap stb. megvédésében. Nem értik meg, hogy az ilyen politika nem megkönnyíti, hanem megakadályozza azt, hogy a kommunisták behatoljanak a munkásosztály milliós tömegeibe.

„Ti az én váramat ostromoljátok — mondhatja az egyszerű átlagmunkás az ilyen „kommunistáknak” —, azt akarjátok lerombolni, amit én évtizedek munkájával építettem fel, s azt bizonyítgatjátok, hogy a kommunizmus jobb, mint a trade-unionizmus. Nem tudom, lehetséges, hogy a kommunizmust illető elméleti fejtegetéseitekben igazatok is van — hogyan tudnék én, egyszerű munkás, elméleteitekben eligazodni —, de egyet tudok, azt, hogy a szakszervezetek az én váraim, azok vittek engem harcba és jól, rosszul, de védtek a tőkések támadásaival szemben, és bárki, aki le akarja rombolni ezeket a várakat, az az én saját művemet, a munkások művét rombolja le. Hagyjátok ezt abba, ne ostromoljátok az én váraimat, lépjetek be a szakszervezetekbe, dolgozzatok ott öt-hat évet, esetleg még többet, legyetek segítségemre a szakszervezetek megjavításában és megerősítésében, akkor majd meglátom, milyen legények vagytok, és ha valóban derék emberek vagytok, természetesen készségesen támogatlak majd benneteket” stb.

Így vagy ehhez hasonlóan fogadja ma Nyugaton az egyszerű átlagmunkás a szakszervezet-elleneseket.

Aki nem értette meg az európai átlagmunkás gondolkodásmódjának ezt a sajátosságát, az sehogy sem fogja megérteni kommunista pártjaink mai helyzetét.

Miben rejlik a nyugati szociáldemokrácia ereje?

Abban, hogy a szakszervezetekre támaszkodik.

Miben rejlik nyugati kommunista pártjaink gyengesége?

Abban, hogy még nem teremtettek szoros kapcsolatot a szakszervezetekkel, és hogy ezeknek a kommunista pártoknak egyes tagjai nem is akarnak velük kapcsolatot létesíteni.

Ezért a nyugati kommunista pártok legfontosabb feladata ma az, hogy kifejlesszék és végigvigyék a szakszervezeti mozgalom egységéért folyó kampányt, hogy kivétel nélkül minden kommunista bemenjen a szakszervezetekbe, hogy ott rendszeres, türelmes munkát fejtsenek ki a munkásosztálynak a tőke elleni tömörítése terén és ilymódon elérjék azt, hogy a kommunista pártok a szakszervezetekre támaszkodhassanak.

Ez a lényege annak a határozatnak, amelyet a Kommunista Internacionále kibővített plénuma a nyugati kommunista pártok jelenlegi soronlevő feladataival kapcsolatban hozott.

III
A gyarmati és a függő országok kommunista elemeinek soronlevő feladatai

Áttérek a harmadik kérdéscsoportra.

Ezen a területen az új jelenségek a következők:

a) az élenjáró országokból az elmaradott országokba irányuló tőkekivitelnek a kapitalizmus stabilizációja által előidézett fokozódása következtében a kapitalizmus a gyarmati országokban gyors ütemben fejlődik és fog is fejlődni, miközben összetöri a társadalmi és politikai viszonyok régi formáit és újakat honosít meg;

b) a proletariátus ezekben az országokban gyors ütemben növekszik és a jövőben is növekedni fog;

c) növekszik és növekedni fog a gyarmatok forradalmi munkásmozgalma és forradalmi válsága;

d) ezzel kapcsolatban növekszik és növekedni fog a nemzeti burzsoázia bizonyos rétege, a leggazdagabbak és leghatalmasabbak rétege, akik, minthogy saját országuk forradalmától jobban félnek, mint az imperializmustól, többre becsülik az imperializmussal való megegyezést, mint az imperializmus igájának lerázását és országuk felszabadítását, s ezzel elárulják saját hazájukat (India, Egyiptom stb.);

e) mindezek folytán ezek az országok csak a megalkuvó nemzeti burzsoázia ellen vívott harc útján szabadíthatok fel az imperializmus alól;

f) ebből azonban az következik, hogy a munkásparaszt szövetség kérdése és a proletariátus hegemóniájának kérdése az iparilag fejlett és fejlődő gyarmatokon szükségképpen ugyanúgy aktuális kérdéssé válik, mint ahogy aktuálissá vált Oroszországban az 1905-ös első forradalom előtt.

Mindeddig az volt a helyzet, hogy a Keletről mindig mint valami egynemű egészről beszéltek. Most mindenki előtt világos, hogy egységes, egynemű Kelet nincs többé, hogy most vannak olyan gyarmatok, amelyekben a kapitalizmus fejlett és fejlődik, és vannak elmaradott és elmaradó gyarmatok, amelyekre nem lehet semmiféle egységes mértéket alkalmazni.

A nemzeti szabadságmozgalmat eddig olyan egységes frontnak tekintették, amely átfogja a gyarmati és a függő országok összes nemzeti erőit, a legszélsőbb reakciós burzsoáktól a legszélsőbb forradalmi proletárokig. Most, miután a nemzeti burzsoázia forradalmi és ellenforradalmi szárnyra szakadt, a nemzeti mozgalom képe némileg megváltozik. A nemzeti mozgalom forradalmi elemei mellett a burzsoázia soraiban megalkuvó, reakciós elemek lépnek fel, amelyek többre becsülik az imperializmussal való megegyezést, mint országuk felszabadítását.

A gyarmati országok kommunista elemeinek ezért az a feladata, hogy az imperializmusnak és „saját” burzsoáziájuk megalkuvó elemeinek blokkjával szemben szoros kapcsolatot létesítsenek a burzsoázia forradalmi elemeivel, és elsősorban a parasztsággal, abból a célból, hogy a proletariátussal az élen igazi forradalmi harcot indítsanak az imperializmus igájának lerázásáért.

Mindebből azt a következtetést kell levonnunk, hogy számos gyarmati ország most a maga 1905-ös forradalmához közeledik.

A feladat az, hogy a gyarmati országok munkásságának élenjáró elemei egységes kommunista pártban tömörüljenek, olyan pártban, amely vezetni képes az érlelődő forradalmat.

Lenin már 1922-ben azt mondotta a gyarmati országok érlelődő forradalmi mozgalmáról:

„Az első imperialista mészárlás mai «győztesei» még a kicsi, jelentéktelenül kicsi Írországot sem képesek legyőzni, még azon a zűrzavaron sem képesek úrrá lenni, amely pénzügyi és valuta-kérdésekben keletkezett közöttük. India és Kína pedig forrong. Ez több mint 700 millió ember. Ez a szomszédos és hozzájuk teljesen hasonló ázsiai országokkal együtt a föld lakosságának több mint a fele. Ott egy 1905-ös forradalom közeledik, feltartóztathatatlanul és egyre gyorsabban közeledik — azzal a lényeges és óriási különbséggel, hogy 1905-ben az oroszországi forradalom (legalábbis eleinte) még elszigetelten ment végbe, vagyis anélkül, hogy a forradalomba azonnal más országokat is bevont volna. Az Indiában és Kínában kibontakozó forradalom azonban már most is bekapcsolódik és bekapcsolódott a forradalmi harcba, a forradalmi mozgalomba, a nemzetközi forradalomba” (XXVII. köt. 293. old.).

A gyarmati országok 1905-ös forradalmuk előtt állanak — ezt leszegezhetjük.

Azoknak a határozatoknak, amelyeket a Kommunista Internacionále kibővített plénuma a gyarmati kérdéssel kapcsolatban hozott, szintén ez a lényege.

IV
A szocializmus sorsa a Szovjetunióban

Áttérek a negyedik kérdéscsoportra.

Mindeddig pártkonferenciánknak azokról a határozatairól beszéltem, amelyeket közvetlenül a Kommunista Internacionálét érintő kérdésekről hozott. Most áttérünk azokra a kérdésekre, amelyek közvetlenül érintik mind a Kommunista Internacionálét, mind az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Pártot, amelyek tehát összekötő láncszemek a külpolitikai és belpolitikai kérdések között.

Hogyan kell kihatnia a kapitalizmus ideiglenes stabilizációjának a szocializmus sorsára országunkban? Nem jelenti-e a stabilizáció országunkban a szocialista építés végét vagy végének kezdetét?

Fel tudjuk-e egyáltalán saját erőnkkel építeni a szocializmust technikai és gazdasági tekintetben elmaradt országunkban, ha a kapitalizmus más országokban többé-kevésbé huzamos ideig fennmarad?

Meg lehet-e teremteni a teljes biztosítékot az intervenció veszélye ellen, tehát a régi rend visszaállítása ellen is országunkban, amikor fennáll a kapitalista környezet, amely most még meg is szilárdult?

Mindezek olyan kérdések, amelyek elkerülhetetlenül felmerülnek előttünk a nemzetközi viszonyok terén beállott új helyzettel kapcsolatban s ezeket a kérdéseket nem kerülhetjük meg — pontos és határozott választ kell adnunk rájuk.

Országunkkal kapcsolatban az ellentétek két csoportját kell megkülönböztetni. Az ellentétek egyik csoportjába azok a belső ellentétek tartoznak, amelyek a proletariátus és a parasztság között állanak fenn. Az ellentétek másik csoportjában azok a külső ellentétek vannak, amelyek a mi országunk mint a szocializmus országa, és valamennyi többi ország mint a kapitalizmus országai között állanak fenn.

Vizsgáljuk meg külön-külön az ellentéteknek ezt a két csoportját.

A proletariátus és a parasztság között vannak bizonyos ellentétek — ezt természetesen nem lehet tagadni. Gondoljunk csak mindarra, ami nálunk a mezőgazdasági terményeket illető árpolitikával, a rögzített árakkal, az iparcikkek árainak csökkentésére irányuló kampánnyal stb. kapcsolatban történt és történik, és máris megértjük, mennyire reálisak ezek az ellentétek. Két alapvető osztály áll előttünk: a proletárok osztálya és a magántulajdonosok, vagyis a parasztok osztálya. Ezért elkerülhetetlen, hogy közöttük ne legyenek ellentétek. Mármost a kérdés az, le tudjuk-e saját erőnkkel küzdeni ezeket a proletariátus és parasztság között fennálló ellentéteket. Amikor azt kérdezik: fel tudjuk-e saját erőnkkel építeni a szocializmust? — ezzel azt akarják mondani: leküzdhetők-e országunkban a proletariátus és a parasztság között fennálló ellentétek vagy leküzdhetetlenek?

A leninizmus erre a kérdésre igenlő választ ad: igen, fel tudjuk építeni a szocializmust, és a parasztsággal együtt fogjuk építeni, a munkásosztály vezetésével.

Mi ad alapot erre a válaszra, mi indokolja?

Ezt a választ az indokolja, hogy, a proletariátus és a parasztság közötti ellentéteken kívül, a fejlődés döntő kérdéseiben közös érdekek is vannak, amelyek kiegyenlítik és mindenesetre ellensúlyozhatják ezeket az ellentéteket és amelyek a munkások és parasztok szövetségének bázisát, alapját alkotják.

Melyek ezek a közös érdekek?

A dolog lényege az, hogy a mezőgazdaság fejlődésének két útja van: kapitalista útja és szocialista útja. A kapitalista út azt jelenti, hogy a fejlődés a parasztság többségének elszegényedése árán a városi és falusi burzsoázia legfelsőbb rétegeinek meggazdagodása érdekében megy végbe. A szocialista út ezzel szemben azt jelenti, hogy a fejlődés a parasztság többsége jólétének állandó emelkedését szolgálja. Mind a proletariátusnak, mind különösen a parasztságnak az az érdeke, hogy a fejlődés a második úton, a szocialista úton haladjon. Mert ez az egyetlen út, amelyen a parasztság megmenekülhet az elszegényedéstől és az éhezéssel határos tengődéstől. Mondanunk sem kell, hogy a proletárdiktatúra, amely kezében tartja a gazdaság fő szálait, mindent elkövet azért, hogy a második út, a szocialista út győzzön. Magától értetődik, másrészt, hogy a parasztságnak létérdeke, hogy a fejlődés ezen a második úton haladjon.

Ebből adódik a proletariátus és a parasztság érdekközössége, amely felülmúlja a közöttük fennálló ellentéteket.

Ezért mondja a leninizmus azt, hogy a munkásparaszt szövetség alapján, a parasztsággal együtt, felépíthetjük és fel is kell építenünk a teljes szocialista társadalmat.

Ezért mondja a leninizmus, támaszkodva a proletárok és parasztok közös érdekeire, hogy saját erőnkkel leküzdhetjük és le is kell küzdenünk a proletariátus és a parasztság között fennálló ellentéteket.

Így ítéli meg ezt a kérdést a leninizmus.

De nyilván nem minden elvtárs ért egyet a leninizmussal. Trockij például azt mondja a proletariátus és a parasztság közötti ellentétről:

„Az elmaradt, túlnyomó többségében parasztlakosságú ország munkáskormányának helyzetében rejlő ellentmondások csak nemzetközi méretekben oldhatók meg, a proletariátus világforradalmának porondján” (Trockij „1905” című könyvének előszava).

Másszóval, országunk belső ellentéteit, a proletariátus és a parasztság közötti ellentéteket saját erőnkkel leküzdeni és megszüntetni nem tudjuk, nem vagyunk képesek, mert lám, csak a világforradalom eredményeképpen és csak a világforradalom alapján tudjuk majd megszüntetni ezeket az ellentéteket és végül felépíteni a szocializmust.

Mondanunk sem kell, hogy ennek a tételnek semmi köze sincs a leninizmushoz.

Trockij így folytatja:

„Az európai proletariátus közvetlen állami támogatása nélkül Oroszország munkásosztálya nem maradhat hatalmon és nem teheti ideiglenes uralmát tartós szocialista diktatúrává. Ebben egy pillanatig sem lehet kételkedni” (Trockij. „A mi forradalmunk”. 278. old.).

Másszóval, amíg a nyugati proletariátus nem hódítja meg a hatalmat és nem nyújt nekünk állami támogatást, még csak nem is álmodhatunk arról, hogy valamennyire is huzamosabb ideig megtartjuk a hatalmat.

Továbbá:

„Reménytelen azt vélni, — … hogy, például, a forradalmi Oroszország helyt tudna állni a konzervatív Európával szemben” (Trockij Művei. III. köt. 1. rész. 90. old.).

Másszóval, ezek szerint mi nemcsak nem tudjuk felépíteni a szocializmust, hanem még csak helytállni sem tudunk — akár csak rövid ideig is — „a konzervatív Európával szemben”, holott az egész világ tudja, hogy nemcsak fennmaradtunk, hanem vissza is vertük a konzervatív Európának országunk ellen intézett számos dühödt rohamát.

És végül:

„A szocialista gazdaság igazi fellendülése Oroszországban — mondja Trockij — csak a proletariátusnak Európa legfontosabb országaiban kivívott győzelme után válik lehetségessé” (ugyanott, 93. old.).

Azt hiszem, világos.

Ezeket az idézeteket, elvtársak, azért sorakoztattam fel, hogy szembeállítsam őket a Lenin műveiből vett idézetekkel és így módot adjak önöknek arra, hogy megértsék a kérdés lényegét: lehetséges-e a proletárdiktatúra országában, amelyet tőkés országok vesznek körül, a teljes szocialista társadalom felépítése.

Most áttérünk a Lenin műveiből vett idézetekre.

Lenin már 1915-ben, az imperialista háború alatt azt írta:

„A gazdasági és politikai fejlődés egyenlőtlensége a kapitalizmus feltétlen törvénye. Ebből következik, hogy a szocializmus győzelme lehetséges eleinte néhány, sőt egy, egymagában vett kapitalista országban is. Ennek az országnak győztes proletariátusa, miután kisajátította a kapitalistákat és megszervezte országában a szocialista termelést, szembefordulna a világ többi, kapitalista részével, a maga oldalára vonná a többi ország elnyomott osztályait, felkelést szítana ott a kapitalisták ellen, szükség esetén még fegyveres erővel is fellépne a kizsákmányoló osztályok és államaik ellen” . . . Mert „lehetetlen a nemzetek szabad egyesülése a szocializmusban a szocialista köztársaságoknak az elmaradt államok ellen folytatott többé-kevésbé hosszú, szívós harca nélkül” (XVIII. köt. 232— 233. old.).

Másszóval, a proletárdiktatúra országa, amelyet tőkések vesznek körül, ezek szerint nemcsak hogy saját erejével megszüntetheti a proletariátus és a parasztság között fennálló belső ellentéteket, hanem még a szocializmust is felépítheti és fel is kell hogy építse, megszervezheti és meg is kell hogy szervezze a szocialista gazdaságot, felállíthat és fel is kell hogy állítson hadsereget abból a célból, hogy segítségére siessen a környező országok proletárjainak a tőke megdöntéséért vívott harcukban.

Ez a leninizmus alaptétele a szocializmus egy országban való győzelmére vonatkozólag.

Ugyanezt mondja Lenin, bár kissé más formában, 1920-ban, a Szovjetek VIII. kongresszusán, országunk villamosításának kérdésével kapcsolatban:

„A kommunizmus — Szovjethatalom plusz az egész ország villamosítása. Máskülönben az ország kisparaszti ország marad, s ennek világosan tudatában kell lennünk. Mi gyengébbek vagyunk, mint a kapitalizmus, nemcsak világviszonylatban, hanem az országon belül is. Ezt mindenki tudja. Ezt mi felismertük, és el fogjuk érni azt, hogy a gazdasági alap kisparasztiból nagyiparivá váljék. Csak akkor, amikor az országot villamosítottuk, amikor az ipart, a mezőgazdaságot és a közlekedést a modern nagyipar technikai alapjára helyeztük, csak akkor győzünk majd véglegesen” (XXVI. köt. 46—47. old.).

Másszóval, Lenin teljes mértékben elismeri a szocializmus országunkban való felépítésének technikai nehézségeit, de ebből egyáltalán nem vonja le azt a képtelen következtetést, hogy „a szocialista gazdaság igazi fellendülése Oroszországban csak a proletariátusnak Európa legfontosabb országaiban kivívott győzelme után válik lehetségessé”, hanem azt tartja, hogy saját erőnkkel le tudjuk küzdeni ezeket a nehézségeket abból a célból, hogy kivívjuk a „végleges győzelmet”, vagyis a teljes szocializmus felépítését.

Egy évvel utóbb, 1921-ben pedig ezt mondja Lenin:

„10—20 évi helyes kölcsönös viszony a parasztsággal és biztosítva van a győzelem világméretekben (mégha a proletárforradalmak, amelyek érlelődnek, késnek is)” („«A terményadóról» című brosúra tervezete és vázlatai” 1921. — XXVI. köt. 313. old.).

Másszóval, Lenin teljes mértékben felismeri a szocializmus országunkban való felépítésének politikai nehézségeit, de egyáltalán nem vonja le ebből azt a helytelen következtetést, hogy „az európai proletariátus közvetlen állami támogatása nélkül Oroszország munkásosztálya nem tud hatalmon maradni”, hanem azt tartja, hogy ha a parasztság irányában helyes politikát folytatunk, akkor minden lehetőség megvan arra, hogy kivívjuk a „győzelmet világméretekben”, értve ezen a teljes szocializmus felépítését.

De mi a helyes politika a parasztság irányában? A parasztság irányában a helyes politika olyasvalami, ami teljesen tőlünk és csakis tőlünk függ, mint olyan párttól, amely országunkban a szocializmus építését vezeti.

Ugyanezt mondja Lenin, de még határozottabban, 1922-ben a szövetkezetekről írt megjegyzéseiben:

„Valóban: minden nagyüzemi termelési eszköz az állam hatalmában van, az államhatalom a proletariátus kezében, a proletariátus szövetségben a sokmillió kis- és törpeparaszttal, a proletariátus vezetőszerepe a parasztság irányában biztosítva van stb. — vajon ez nem minden, ami kell ahhoz, hogy a szövetkezetekből, egyes-egyedül a szövetkezetekből, amelyeket ezelőtt mint szatócskodást kezeltünk — s amelyeket most, az új gazdasági politika idején, bizonyos tekintetben szintén jogunk van így kezelni —, vajon ez nem minden-e, ami a teljes szocialista társadalom jelépítéséhez szükségest? Ez még nem a szocialista társadalom felépítése, de ez minden, ami e felépítéshez szükséges és elegendő” (XXVII. köt. 392. old.).

Másszóval, nálunk, a proletárdiktatúrában, ezek szerint megvan minden adottság, amely szükséges ahhoz, hogy a teljes szocialista társadalmat felépítsük, leküzdve mindenféle és mindenfajta belső nehézséget, mert saját erőnkkel leküzdhetjük, és le is kell küzdenünk őket.

Azt hiszem, világos.

Azt az ellenvetést, hogy országunk viszonylagos gazdasági elmaradottsága kizárja a szocializmus felépítésének lehetőségét, Lenin megtámadja és megdönti, mint a szocializmussal összeegyeztethetetlen állítást:

„A végletekig sablonszerű például az az érvelésük — mondja Lenin —, melyet a nyugateurópai szociáldemokrácia fejlődése idején kívülről bemagoltak s amely abban áll, hogy mi még nem értünk meg a szocializmusra, hogy a szocializmus számára nálunk — ahogy a közülük való «tudós» urak szokták mondani — még nincsenek meg az objektív gazdasági előfeltételek” (XXVII. köt. 399. old. ).

Ellenkező esetben nem volt értelme annak, hogy októberben meghódítsuk a hatalmat és megszervezzük az Októberi Forradalmat. Mert ha a teljes szocialista társadalom felépítésének lehetőségét és szükségességét ilyen vagy olyan meggondolások kizárják, akkor ezzel értelmét veszti az Októberi Forradalom is. Aki tagadja a szocializmus egy országban való felépítésének lehetőségét, annak feltétlenül tagadnia kell az Októberi Forradalom jogosságát is. És fordítva: aki nem hisz Októberben, annak nem kell elismernie, hogy a szocializmus győzelme a kapitalista környezet viszonyai között lehetséges. Aki nem hisz Októberben, az nem ismeri el az országunkban meglevő szocialista lehetőségeket, mert e kettő között teljes és közvetlen összefüggés van.

„Tudom — mondja Lenin —, vannak persze olyan bölcsek, akik nagyon okosaknak tartják, sőt szocialistáknak nevezik magukat, akik azt hajtogatják, hogy nem kellett volna meghódítanunk a hatalmat mindaddig, amíg a forradalom nem tör ki valamennyi országban. Nem sejtik, hogy amikor így beszélnek, eltávolodnak a forradalomtól és a burzsoázia oldalára állnak át. Megvárni, amíg a dolgozó osztályok világméretekben végrehajtják a forradalmat — ez azt jelenti, hogy mindnyájan kővé meredünk a várakozásban. Ez badarság” (XXIII. köt. 9. old.).

Így vagyunk az első csoportba tartozó ellentétekkel, a belső jellegű ellentétekkel, azzal a kérdéssel, hogy lehetséges-e a szocializmus felépítése a kapitalista környezet viszonyai között.

Most áttérünk a második csoportba tartozó ellentétekre, a külső ellentétekre, amelyek országunk — a szocializmus országa — és valamennyi többi ország — a kapitalizmus országai — között fennállanak.

Miben állanak ezek az ellentétek?

Abban állanak, hogy amíg van kapitalista környezet, feltétlenül megvan a kapitalista országok intervenciójának a veszélye is, márpedig amíg megvan ez a veszély, feltétlenül megvan a restauráció veszélye, a tőkés rend országunkban való visszaállításának veszélye is.

Lehet-e azt tartani, hogy ezeket az ellentéteket teljesen leküzdheti egy ország? Nem, nem lehet. Mert egy ország erőfeszítései, mégha ez az ország a proletárdiktatúra országa is, nem elegendők ahhoz, hogy teljesen biztosítsák ezt az országot az intervenció veszélyével szemben. Az intervenció elleni teljes biztosíték, tehát a szocializmus végleges győzelme is, ennélfogva csak nemzetközi méretekben lehetséges, csak több ország proletárjai közös erőfeszítéseinek eredményeképpen, vagy — még inkább — csak több ország proletárjainak győzelme eredményeképpen.

Mi a szocializmus végleges győzelme?

A szocializmus végleges győzelme — teljes biztosíték az intervenció kísérleteivel szemben, tehát a restauráció kísérleteivel szemben is, mert a restaurációnak csak valamelyest is komolyabb kísérlete csak komoly külső segítséggel, csak a nemzetközi tőke támogatásával lehetséges. Ezért forradalmunk támogatása a világ munkásai részéről, s még inkább ezeknek a munkásoknak győzelme legalább egynéhány országban — szükséges feltétele az első győztes ország teljes biztonságának az intervenció és a restauráció kísérleteivel szemben, szükséges feltétele a szocializmus végleges győzelmének.

„Amíg Szovjetköztársaságunk — mondja Lenin — magányosan áll az egész kapitalista világ határán, addig . . . azt gondolni, hogy semmiféle veszély nem fenyeget többé, teljesen nevetséges ábrándozás és utópizmus. Magától értetődik, hogy amíg ezek a gyökeres ellentétek megvannak — megvannak a veszélyek is, és nem lehet előlük elbújni” (XXVI. köt. 29. old).

És tovább:

„Nemcsak államban, hanem államok rendszerében is élünk, és elképzelhetetlen, hogy a Szovjetköztársaság az imperialista államok mellett huzamos ideig fennállhasson. Végül vagy az egyik, vagy a másik győz” (XXIV. köt. 122. old.).

Ezért mondja Lenin, hogy:

„Véglegesen győzni csak világméretekben lehet és csak minden ország munkásainak együttes erőfeszítéseivel” (XXIII. köt. 9. old.).

Így vagyunk a második csoportba tartozó ellentétekkel.

Aki összetéveszti az ellentétek első csoportját, azokat az ellentéteket, amelyek egy ország erőfeszítéseivel teljesen leküzdhetők, az ellentétek második csoportjával, azokkal az ellentétekkel, amelyeknek megoldásához feltétlenül több ország proletárjainak erőfeszítései szükségesek — az súlyosan vét a leninizmus ellen, az vagy zavarosfejű ember, vagy javíthatatlan opportunista.

Szinte mintája ennek a zavarosságnak az a levél, amelyet egy elvtárs ez év januárjában írt nekem a szocializmus egy országban lehetséges győzelmének kérdéséről. Csodálkozva írja:

„Ön azt mondja, hogy a lenini elmélet. . . abban áll, hogy a szocializmus győzhet egy országban. Én sajnos Leninnél a megfelelő helyeken nem találtam utalásokat a szocializmus egy országban való győzelmére vonatkozólag.”

Természetesen nem az a baj, hogy ez az elvtárs, aki szerintem egyik legjobb elvtársunk tanuló ifjúságunk soraiban, „Leninnél a megfelelő helyeken nem talált utalásokat a szocializmus egy országban való győzelmére vonatkozólag”. Eljön az az idő, amikor elolvassa és végül fel is fedezi ezeket az utalásokat. A baj az, hogy összezavarta a belső ellentéteket a külső ellentétekkel és teljesen belezavarodott ebbe a zavarba. Talán nem lesz fölösleges ismertetni önökkel azt a választ, melyet ennek az elvtársnak a levelére küldtem. Íme:

„Nem a teljes győzelemről van szó, hanem a szocializmus győzelméről általában, vagyis arról, hogy elűzzük az földesurakat és a tőkéseket, kezünkbe vegyük a hatalmat, visszaverjük az imperializmus támadásait és megkezdjük a szocialista gazdaság építését — mindez igenis sikerülhet a proletariátusnak egy országban, de teljes biztosítékot a restauráció ellen csak «több ország proletariátusának együttes erőfeszítései» nyújthatnak.

Ostobaság lett volna Oroszországban megkezdeni az Októberi Forradalmat, ha az lett volna a meggyőződésünk, hogy Oroszország győztes proletariátusa, amelyet támogat a többi ország proletariátusának nyilvánvaló rokonszenve, «nem tud helytállni a konzervatív Európával szemben», ha a forradalom nem győz több országban. Ez nem marxizmus, hanem a legközönségesebb opportunizmus, trockizmus és akármi más. Ha Trockij elmélete helyes volna, akkor nem volna igaza Iljicsnek, aki azt állította, hogy a «nep» Oroszországát szocialista Oroszországgá változtatjuk, hogy megvan «mindenünk, ami a teljes szocialista társadalom felépítéséhez szükséges» (lásd a „Szövetkezetekről”). . .

Politikai gyakorlatunknak legnagyobb veszedelme, ha a győzelemre jutott proletár országot olyasvalaminek akarják tekinteni, ami csak passzív, ami csak egy helyben tud topogni mindaddig, amíg más országok győzelmes proletariátusától segítség nem érkezik. Tegyük fel, hogy az oroszországi szovjet rendszer öt-tízévi fennállása alatt Nyugaton még nem tör ki a forradalom; tegyük fel, hogy ez alatt az idő alatt Köztársaságunk mégis fennáll mint Szovjetköztársaság, amely a «nep» viszonyai között szocialista gazdaságot épít — hiszen csak nem képzelik, hogy országunk ez alatt az öt-tíz év alatt zabot fog hegyezni, és nem fog a szocialista gazdaság megszervezésével foglalkozni? Csak fel kell vetnünk ezt a kérdést és azonnal megértjük, milyen veszélyes az az elmélet, amely tagadja, hogy a szocializmus győzelme egyországban lehetséges.

De azt jelenti-e ez, hogy ez a győzelem teljes, végleges győzelem lesz? Nem, nem ezt jelenti. . . mert amíg van kapitalista környezet, mindig meglesz a katonai intervenció veszélye.” (1925. január.)

Így áll a szocializmus sorsának kérdése országunkban pártunk XIV. konferenciájának ismert határozata szemszögéből.

V
A párt falusi politikája

Áttérek az ötödik kérdéscsoportra.

Mielőtt áttérnék a XIV. konferenciának a párt falusi politikájáról szóló határozataira, szeretnék néhány szót mondani arról a lármáról, amelyet a burzsoá sajtó csapott azzal a bírálattal kapcsolatban, amelyet pártunk a falun észlelhető hiányosságaink felett gyakorolt. A burzsoá sajtó majd kibújik a bőréből örömében és mindenkit biztosít arról, hogy saját hibáink nyílt bírálata a Szovjethatalom gyengeségének, bomlásának és széthullásának a jele. Mondanom sem kell, hogy ez az egész lárma csupa szemforgatás és hazugság.

Az önbírálat pártunk erejének, nem pedig gyengeségének a jele. Csak az életben gyökerező és a győzelem felé haladó erős párt engedheti meg magának saját hiányosságainak azt a kíméletlen kritikáját, amelyet a párt az egész nép színe előtt lehetővé tesz és mindig lehetővé is fog tenni. Az a párt, amely a nép elől elrejti az igazságot, az a párt, amely fél a világosságtól és a bírálattól, nem párt, hanem pusztulásra ítélt csalók klikkje. A burzsoá urak a saját mértékükkel mérnek bennünket. Ők félnek a világosságtól és gondosan elrejtik a nép elől az igazságot, a „minden rendben van” parádés cégérével takargatják hiányosságaikat. És lám, azt hiszik, hogy nekünk kommunistáknak is el kell rejtenünk a nép elől az igazságot. Ők félnek a világosságtól, mert mihelyt megengednének csak valamennyire is komoly önkritikát, mihelyt megengednék saját hiányosságaiknak csak valamelyest is szabad kritikáját, a polgári rendből kő kövön nem maradna. És lám, azt hiszik, hogy ha mi, kommunisták, megengedjük az önkritikát, ez annak a jele, hogy körül vagyunk kerítve és elvesztettük a lábunk alól a talajt. A saját mértékükkel mérnek minket a tisztelt burzsoák és szociáldemokraták. Csak a letűnő és pusztulásra kárhoztatott pártok félhetnek a világosságtól és a bírálattól. Mi nem félünk sem az egyiktől, sem a másiktól, nem félünk azért, mert mi felemelkedő, a győzelem felé haladó párt vagyunk. A már néhány hónapja folyó önkritika ezért pártunk hatalmas erejének, nem pedig gyengeségének jele, erősödésének, nem pedig bomlásának az eszköze.

Most pedig áttérünk a párt falusi politikájának kérdésére.

Milyen új mozzanatokat lehet megállapítani a falun az új belső és nemzetközi helyzettel kapcsolatban?

Azt hiszem, négy alapvető tényt kell megállapítanunk:

1) a nemzetközi helyzet megváltozása és a forradalom meglassult üteme — ami azt követeli, hogy a legkevesebb megrázkódtatással járó — bár hosszadalmas — utakat válasszuk a parasztságnak a szocialista építésbe való bevonására, a szocializmusnak a parasztsággal együtt való építésére;

2) a falu gazdasági erősödése és a parasztság rétegeződésének folyamata — ami azt követeli, hogy a falun a hadikommunizmus csökevényeit felszámoljuk;

3) a parasztság politikai aktivitása, amely azt követeli, hogy a falun a vezetés és az adminisztrálás módszereit megváltoztassuk;

4) a Szovjetek újjáválasztása, amely feltárta azt a kétségtelen tényt, hogy országunk számos kerületében a középparaszt a szegényparaszttal szemben a kulák oldalán volt.

Mi ezekkel az új tényekkel kapcsolatban a párt fő feladata a falun?

Egyes elvtársak a falu rétegeződésének tényéből kiindulva arra a következtetésre jutnak, hogy a párt fő feladata az osztályharc felszítása a falun. Ez nem helyes. Ez üres fecsegés. Most nem ez a fő feladatunk. Ez a régi mensevik lexikonból származó ósdi mensevik mesék szajkózása.

A legfontosabb most korántsem az, hogy felszítsuk a falun az osztályharcot. A legfontosabb most az, hogy a középparasztokat a proletariátus köré tömörítsük, hogy újból meghódítsuk őket. A legfontosabb most az, hogy szorosan összefogjunk a parasztság zömével, emeljük annak anyagi és kulturális színvonalát és vele együtt haladjunk előre a szocializmus felé vezető úton. A legfontosabb az, hogy a parasztsággal együtt építsük a szocializmust, feltétlenül a parasztsággal együtt és feltétlenül a munkásosztály vezetésével, mert a munkásosztály vezetése a legfőbb biztosítéka annak, hogy az építés a szocializmus felé vezető úton fog haladni.

Ez most a párt fő feladata.

Talán nem lesz felesleges emlékezetünkbe idézni Iljics erre vonatkozó szavait, amelyeket a „nep” bevezetése idején mondott és amelyek mindmáig teljesen érvényben vannak:

„A dolog lényege az, hogy most hasonlíthatatlanul nagyobb és hatalmasabb tömegben nyomuljunk előre, mégpedig feltétlenül a parasztsággal együtt” (XXVII. köt. 272. old.).

És tovább:

„Össze kell fogni a parasztság zömével, az egyszerű dolgozó parasztsággal és meg kell kezdeni az előrehaladást, összehasonlíthatatlanul, sokkal-sokkal lassabban, mint ahogy arról ábrándoztunk, de viszont úgy, hogy az egész tömeg valóban velünk együtt fog haladni. Akkor azután, ez a haladás is — a maga idején — meg fog gyorsulni, mégpedig olyan mértékben, amilyenről ma még nem is álmodhatunk” (XVII. köt. 231—232. old.).

Ezzel kapcsolatban két alapvető feladat vár ránk a falun.

1) Először, el kell érnünk, hogy a parasztgazdaság bekapcsolódjék a szovjet gazdasági fejlődés általános rendszerébe. Azelőtt úgy történt a dolog, hogy két párhuzamos folyamatunk volt: a város is, a falu is a maga útján haladt. A tőkés a parasztgazdaságot igyekezett bekapcsolni a tőkés fejlődés rendszerébe. De ez a bekapcsolás olymódon ment végbe, hogy a paraszti tömegek elszegényedtek és a parasztság felső rétege meggazdagodott. Ismeretes, hogy ez az út forradalomhoz vezetett. A proletariátus győzelme után a parasztgazdaságnak a szovjet gazdasági fejlődés általános rendszerébe való bekapcsolása abban áll, hogy megteremtjük azokat a feltételeket, amelyek előbbre tudják vinni a népgazdaságot a parasztok többsége jólétének fokozatos, de lankadatlan emelése alapján, vagyis homlokegyenest ellenkező úton, mint amelyen a forradalom előtt a tőkések vezették és amelyre hívták a parasztságot.

De hogyan kapcsoljuk be a parasztgazdaságot a gazdasági építés rendszerébe? A szövetkezet útján. A hitelszövetkezet, a mezőgazdasági szövetkezet, a fogyasztási szövetkezet, a falusi háziipari szövetkezet útján.

Ezek azok az utak és ösvények, amelyeken a parasztgazdaságnak lassan, de biztosan bele kell kapcsolódnia a szocialista építés általános rendszerébe.

2) A második feladat: fokozatosan, de következetesen fel kell számolnunk a falun az adminisztrálás és vezetés régi módszereit, fel kell élénkítenünk a Szovjeteket, igazi választott szervekké kell átalakítanunk a Szovjeteket és meg kell honosítanunk a falun a szovjet demokrácia elveit. Iljics azt mondotta, hogy a proletariátus diktatúrája a dolgozók többsége számára való demokráciának legmagasabb típusa. Iljics azt mondotta, hogy a demokráciának ez a legmagasabb típusa csak akkor vezethető be, amikor a proletariátus már meghódította a hatalmat és amikor már módunkban van megszilárdítani ezt a hatalmat. Nos, a Szovjethatalom megszilárdításának és a szovjet demokrácia meghonosításának ez a szakasza már megkezdődött. Ezen az úton óvatosan és sietség nélkül kell járnunk, menetközben nagyszámú aktívát teremtve a párt körül a pártonkívüli parasztságból.

Az első feladat, az a feladat, hogy a parasztgazdaságot a gazdasági építés általános rendszerébe bekapcsoljuk, azt teszi lehetővé, hogy a szocializmus építésének útján a parasztságot a proletariátussal közös hámba fogjuk, a második feladatnak viszont, annak a feladatnak, hogy a falun a szovjet demokráciát meghonosítsuk és a Szovjeteket aktivizáljuk, lehetővé kell tennie számunkra azt, hogy átalakítsuk államgépezetünket, összekapcsoljuk a néptömegekkel, egészségessé és becsületessé, egyszerűvé és olcsóvá tegyük, hogy így megteremtsük azokat a feltételeket, amelyek megkönnyítik a fokozatos átmenetet a proletárdiktatúra társadalmából a kommunista társadalomba.

Ezek azoknak a határozatoknak az alapvonalai, amelyeket pártunk XIV. konferenciája pártunk falusi politikájának kérdésével kapcsolatban hozott.

Ennek megfelelően a falun a pártvezetés módszerének is meg kell változnia.

Nálunk a pártban vannak olyan emberek, akik azt állítják, hogy mivel nálunk ,,nep” van és a kapitalizmus kezd ideiglenesen stabilizálódni, feladatunk abban áll, hogy a maximális nyomás politikáját folytassuk mind a pártban, mind az államgépezetben, úgy, hogy körös-körül minden csakúgy recsegjen- ropogjon. Meg kell mondanom, hogy ez a politika helytelen és végzetes. Most nem maximális nyomásra van szükségünk, hanem maximális rugalmasságra, mind a politikában, mind a szervezés terén, maximális rugalmasságra mind a politikai, mind a szervezeti vezetésben. Máskülönben nem tudjuk a mai bonyolult viszonyok között kézben tartani a kormányrudat. Maximális rugalmasságra azért van szükségünk, hogy biztosítsuk, hogy a kormányrúd a párt kezében maradjon és a vezetés teljesen a párt kezében legyen.

Továbbá. A kommunistáknak a falun le kell mondaniok az adminisztrálás korcs formáiról. A parasztsághoz való viszonyunkban nem építhetünk csupán rendeletekre. Türelmesen meg kell magyarázni a parasztoknak a számukra érthetetlen kérdéseket, meg kell győznünk a parasztokat, időt és fáradságot nem kímélve. Ezt meg kell tanulnunk. Természetesen, sokkal könnyebb és egyszerűbb elrendelni valamit és ezzel beérni, mint azt egyes járási végrehajtóbizottsági elnökeink gyakran teszik. De nem minden jó, ami könnyű és egyszerű. Nemrégiben az egyik járási sejt titkárát a kormányzósági pártbizottság elnöke megkérdezte, miért nincsenek a járásban újságok, amire ő így felelt: „Minek nekünk újság? Újság nélkül nyugodtabban és jobban megvagyunk, mert még elolvassák a parasztok és mindenféle kérdésekkel jönnek s akkor bajlódhat velük az ember.” És ezt a titkárt kommunistának nevezik! Aligha kell bizonyítani, hogy ez nem kommunista, hanem egy rakás szerencsétlenség. Arról van szó, hogy most sehogyan sem lehet „bajlódás” nélkül vezetni, újságok nélkül pedig — még kevésbé. Ezt az egyszerű igazságot meg kell értenünk és el kell sajátítanunk, ha biztosítani akarjuk, hogy a falun a vezetés a párt és a Szovjethatalom kezében maradjon.

Továbbá. Ahhoz, hogy ma vezethessünk, tudnunk kell gazdálkodni, ismernünk kell a gazdaságot és értenünk kell hozzá. Ha csupán „világpolitikáról”, Chamberlainről és MacDonaldról fecsegünk, nem sokra megyünk. Nálunk megkezdődött a gazdasági építés szakasza. Ezért az lesz a jó vezető, aki ért a gazdasághoz, aki hasznos tanácsokat tud adni a parasztnak a gazdaság fejlesztése terén, aki segítségére tud lenni a gazdasági építésben. Tanulmányozni a gazdaságot, összekapcsolódni a gazdasággal, behatolni a gazdasági építés minden részletébe — ez most a kommunisták feladata a falun. Máskülönben ne is álmodjunk a vezetésről.

Most nem lehet a régi módon vezetni, mert a parasztság politikai aktivitása megnövekedett, és el kell érnünk, hogy ez az aktivitás szovjet formát öltsön, hogy a Szovjetek útján, ne pedig a Szovjetek megkerülésével nyilvánuljon meg. Az vezet, aki felélénkíti a Szovjeteket és a falun paraszti aktívát teremt a párt körül.

Ma nem lehet a régi módon vezetni, mert megnövekedett a falu gazdasági aktivitása, és el kell érnünk, hogy ez az aktivitás a szövetkezet formáját öltse, hogy a szövetkezet útján, nem pedig a szövetkezet megkerülésével nyilvánuljon meg. Az vezet, aki a falun meghonosítja a szövetkezeti társulást.

Nagy vonásokban ezek a falusi pártvezetés konkrét feladatai.

VI
A kohó- és gépiparról

Áttérek a XIV. pártkonferencia által érintett kérdések utolsó csoportjára.

Milyen új és sajátos jelenséget tapasztalunk gazdasági életünk irányításában?

Gazdaságunk irányításában új és sajátos jelenség az, hogy gazdasági terveink kezdenek elmaradni gazdaságunk tényleges fejlődésétől, hogy terveink nem kielégítők és igen gyakran nem tudnak lépést tartani a gazdaság tényleges fejlődésével.

Ennek a ténynek egyik szemléltető példája állami költségvetésünk. Önök tudják, hogy egy fél év alatt háromszor is meg kellett változtatnunk állami költségvetésünket, minthogy költségvetésünk bevételi tételei gyorsan növekedtek s ezt költségvetési előirányzatunkban nem láttuk előre. Vagyis, költségvetési előirányzatunk és költségvetési tervünk nem tudott lépést tartani az állami bevételek növekedésével, s ennek következtében az államkincstárnak feleslegei voltak. Ez azt jelenti, hogy országunk gazdaságának életnedvei feltartóztathatatlan erővel buggyannak elő és felborítják pénzügyi szakembereink mindenféle tudományos terveit. Ez azt jelenti, hogy nálunk ma legalább olyan nagy, ha ugyan nem nagyobb a gazdasági fellendülés és a munkalendület, mint például Amerikában a polgárháború után.

Gazdasági életünknek ez az új jelensége kohó- és gépiparunk fejlődésében nyilvánul meg a legvilágosabban. A múlt évben a kohó- és gépipar termelésének értéke 191 millió háborúelőtti rubel volt. Tavaly novemberben az 1924—1925-ös évi tervben 273 millió háborúelőtti rubel értékű termelést irányoztunk elő. Ez év januárjában megváltoztattuk ezt a tervet, mert nem felelt meg a kohó- és gépipar tényleges növekedési ütemének, és felemeltük a tervelőirányzatot 317 millióra. Ez év áprilisában kitűnt, hogy ez a felemelt terv sem kielégítő, s ezért 350 millióra kellett felemelni. Most azt halljuk, hogy ez a terv sem kielégítő, hogy még jobban ki kell bővíteni, 360—370 millióra kell emelni az előirányzatot.

Vagyis a kohó- és gépipar termelése ebben az évben, a múlt évi termeléshez viszonyítva, csaknem kétszeresére emelkedett. Könnyűiparunk óriási fejlődésére, közlekedésünk, fűtőanyagiparunk stb. fejlődésére már nem is térek ki.

Miről tanúskodik mindez? Arról, hogy az iparnak, a szocializmus alapjának megszervezése terén már a fejlődés széles útjára léptünk. Ami kohó- és gépiparunkat, egész iparunk legfőbb rúgóját illeti, itt a holtponton túljutottunk, és kohó- és gépiparunknak minden alapja megvan ahhoz, hogy fellendüljön, hogy teljes virágzásnak induljon. Dzerzsinszkij elvtársnak igaza van, amikor azt mondja, hogy országunk a fém országává válhat és hogy azzá is kell válnia.

Aligha kell külön bizonyítanunk, milyen óriási jelentősége van ennek a ténynek mind országunk belső fejlődése, mind a világforradalom szempontjából.

Kétségtelen, hogy kohó- és gépiparunk fejlődése, növekedésének jelentősége belső fejlődésünk szempontjából óriási, mert egész iparunk és egész népgazdaságunk fejlődését jelenti, mert a kohó- és gépipar az egész ipar alapja, mert a kohó- és gépipar hatalmas fejlődése nélkül sem a könnyűipart, sem a közlekedést, sem a fűtőanyagipart, sem a villamosítást, sem a mezőgazdaságot nem lehet talpra állítani. A kohó- és gépipar fejlődése az egész ipar és az egész népgazdaság fejlődésének alapja.

Hallgassák meg, mit mondott Lenin a „nehéziparról”, amikoris nehéziparon főképpen a kohó- és gépipart értette:

„Oroszországot nemcsak a parasztgazdaság jó termése menti meg, ez még kevés, — és nem is csak a parasztságot fogyasztási cikkekkel ellátó könnyűipar jó állapota — még ez is kevés, — szükségünk van nehéziparra is. Ahhoz pedig, hogy a nehézipart rendbehozzuk, sok év munkájára van szükség.”

Továbbá:

„A nehézipar megmentése nélkül, annak helyreállítása nélkül nem építhetünk fel semmilyen ipart, ipar nélkül pedig mint önálló ország egyáltalán elpusztulunk” (XXVII. köt. 349. old.).

Ami kohó- és gépiparunk fejlődésének nemzetközi jelentőségét illeti, ez, mondhatni, felmérhetetlen. Vajon az a tény, hogy a kohó- és gépipar a proletárdiktatúrában rohamosan fejlődésnek indult, nem meggyőző bizonyítéka-e annak, hogy a proletariátus nemcsak a régi lerombolására képes, hanem újat is tud építeni, hogy saját erejéből fel tudja építeni az új ipart és azt az új társadalmat, amelyben egyik ember nem zsákmányolja ki többé a másikat? És ha ezt a gyakorlatban, nem pedig csak könyvekben, bebizonyítjuk, ezzel biztosan és véglegesen előbbre lendítjük a nemzetközi forradalmat. Nem véletlen, hogy a nyugateurópai munkások országunkba zarándokolnak. Ennek igen nagy agitációs és gyakorlati jelentősége van a nemzetközi forradalmi mozgalom fejlődése szempontjából. Az a körülmény, hogy munkások eljönnek hozzánk, hogy gyárainkban minden zeget-zugot kifürkésznek, arról tanúskodik, hogy nem hisznek a könyveknek és saját szemükkel akarnak meggyőződni arról, hogy a proletariátus képes új ipart építeni, új társadalmat létrehozni. S amikor erről meggyőződnek, bizonyosak lehetünk abban, hogy a nemzetközi forradalom mérföldes léptekkel halad majd előre.

„Most — mondja Lenin — főleg gazdasági politikánkkal gyakorolunk hatást a nemzetközi forradalomra. Mindenki, kivétel nélkül az egész világ dolgozói, az Oroszországi Szovjetköztársaság felé fordítják tekintetüket, ezt minden túlzás nélkül állíthatjuk . .. Világméretekben is erre a térre vitték át a harcot. Oldjuk meg ezt a feladatot — s akkor nemzetközi méretekben biztosan és véglegesen győztünk. Ezért a gazdasági építőmunka kérdései számunkra rendkívül nagy jelentőségre tesznek szert. Ezen a fronton a győzelmet nem gyorsan, mert az lehetetlen, hanem lassú, fokozatos, de megállás nélküli emelkedés és előrehaladás útján kell kivívnunk” (lásd XXVI. köt. 410—411. old.).

Ez a nemzetközi jelentősége iparunk, és különösen kohó- és gépiparunk fejlődésének.

Ma körülbelül 4 millió főnyi ipari proletariátusunk van. Ez persze kevés, de mégiscsak valami ahhoz, hogy építsük a szocializmust és úgy megszervezzük országunk védelmét, hogy a proletariátus ellenségei rettegjenek tőle. De itt nem állhatunk meg és nem is szabad itt megállnunk. 15—20 millió főnyi ipari proletariátusra, országunk legfontosabb vidékeinek villamosítására, szövetkezeti mezőgazdaságra és igen fejlett kohó- és gépiparra van szükségünk. S ha ez meglesz, akkor nem kell tartanunk semmiféle veszélytől. Akkor világméretekben is kivívjuk a győzelmet.

A XIV. konferencia történelmi jelentősége éppen abban áll, hogy világosan megjelölte ezt az utat, amely e nagy cél felé vezet.

S ez az út helyes, mert ez Lenin útja, amelyen haladva kivívjuk a végső győzelmet.

Nagy vonásokban ezek a XIV. pártkonferencia munkájának eredményei.

„Pravda” 106. és 107. sz.
1925. május 12. és 13.

(idézet: – Sztálin Művei 7. kötet – című könyvből)

SaLa