Írta: J. V. Sztálin

Kérdések és feleletek

Beszéd a Szverdlov Egyetemen

1925. június 9

Elvtársak! Felelni fogok az önök írásban feltett kérdéseire. Abban a sorrendben veszem elő a kérdéseket, amelyben önök listájukban azokat feltették. Mint tudják, tíz ilyen kérdés van.

Kezdeni az első kérdéssel.

I

Milyen intézkedéseknek és feltételeknek kell elősegíteniük a munkásosztály és a parasztság összefogásának megszilárdulását a proletárdiktatúra viszonyai között, ha a Szovjetuniót a következő 10—15 éven belül nem fogja támogatni a nyugati proletariátus szociális forradalma?

Azt hiszem, hogy ez a kérdés magábanfoglalja az írásban feltett többi kérdést is. Válaszom ezért csak általános lehet és éppen emiatt korántsem lesz kimerítő. Ellenkező esetben nem maradna mit válaszolnom a többi kérdésre.

Azt hiszem, hogy a párt XIV. konferenciájának határozatai kimerítő választ adnak erre a kérdésre. Ezek a határozatok arról szólnak, hogy a munkás-paraszt összefogás megszilárdulásának legfőbb biztosítéka a parasztság irányában folytatott helyes politika.

De mi a parasztság irányában folytatott helyes politika?

Ennek a politikának számos olyan gazdasági, közigazgatási-politikai és kulturális-felvilágosító intézkedésből kell állania, amelyek az összefogás megszilárdulását biztosítják.

Kezdjük a gazdaság területével.

Mindenekelőtt arra van szükség, hogy a hadikommunizmus falusi maradványait felszámoljuk. Szükség van továbbá az iparcikkek és a mezőgazdasági termékek tekintetében olyan helyes árpolitikára, amely biztosítja az ipar és a mezőgazdaság gyors növekedését és az „agrárolló” megszűnését. Szükség van ezenkívül arra, hogy a mezőgazdasági adó összegét csökkentsük és az általános állami költségvetés keretéből fokozatosan átvigyük a helyi költségvetés keretébe. Szükség van arra, hogy a parasztság milliós tömegeit szövetkezetekben tömörítsük, elsősorban a mezőgazdasági és hitelszövetkezetek vonalán, hogy a paraszti gazdaságot ezáltal bekapcsoljuk a szocialista építés közös rendszerébe. Szükség van arra, hogy a falut a lehető legnagyobb mértékben ellássuk traktorokkal, hogy ezáltal technikailag forradalmasítsuk a mezőgazdaságot s kulturális és technikai gócokat teremtsünk a falun. Szükség van végül arra, hogy megvalósítsuk a villamosítási tervet, hogy ezáltal közelebb hozzuk a falut a városhoz és megszüntessük ellentétüket.

Ez az az út, amelyen a pártnak haladnia kell, ha a város és a falu összefogását gazdasági vonalon biztosítani akarja.

Szeretném felhívni figyelmüket a mezőgazdasági adónak az állami költségvetés keretéből a helyi költségvetés keretébe való átvitelére. Ezt önök furcsának vélhetik. Mégis tény, hogy a mezőgazdasági adó helyi adóvá változik és a jövőben mindinkább helyi jellegűvé fog válni. Ismeretes például, hogy régebben, körülbelül két évvel ezelőtt, a mezőgazdasági adó volt állami költségvetésünk legfőbb, vagy majdnem legfőbb bevételi tétele. S most? Most az állami költségvetés jelentéktelen hányada. Az állami költségvetés összege most két és fél milliárd rubel, a mezőgazdasági adóból pedig ebben az évben legfeljebb 250—260 millió rubel folyik, illetve folyhat be, vagyis 100 millió rubellel kevesebb, mint a múlt évben. Mint látják, ez már nem valami sok. És mennél jobban növekszik az állami költségvetés, annál kisebb lesz benne ennek az adónak a részaránya. Másodszor, ebből a 260 millió mezőgazdasági adóból 100 millió a helyi költségvetésbe kerül. Ez több mint az egész adó egyharmada. Mivel magyarázható ez? Azzal, hogy valamennyi adónk közül a mezőgazdasági adó van a legközelebb a helyi viszonyokhoz, a leginkább alkalmas arra, hogy a helyi szükségletekre használják fel. Aligha kételkedhetünk abban, hogy a helyi költségvetés általában növekedni fog. De kétségtelen az is, hogy elsősorban a mezőgazdasági adóból fog növekedni, amely megköveteli, hogy a lehető legnagyobb mértékben a helyi viszonyoknak megfelelően alkalmazzák. Ez annál is valószínűbb, mert az állami bevételek súlypontja már áthelyeződött és általában át fog helyeződni más természetű bevételekre, az állami vállalatokból származó bevételekre, a közvetett adókra stb.

Ez az oka annak, hogy a maga idejében valószínűvé és az összefogás megszilárdítása szempontjából célszerűvé válhat az, hogy a mezőgazdasági adót az állami költségvetés keretéből átvigyük a helyi költségvetés keretébe.

Áttérünk azokra a rendszabályokra, amelyeket a munkás-paraszt összefogás biztosítása érdekében közigazgatási-politikai téren kell foganatosítanunk.

A szovjet demokrácia meghonosítása a városban és a falun, valamint a Szovjetek aktivizálása abból a célból, hogy az államapparátust egyszerűsítsük, olcsóbbá és erkölcsileg egészségessé tegyük, hogy kiűzzük ebből az apparátusból a bürokrácia és a polgári rothadás elemeit, hogy az államapparátust teljesen közelhozzuk a milliós tömegekhez — ez az az út, amelyen a pártnak haladnia kell, ha a munkásparaszt összefogást a közigazgatási-politikai építés vonalán meg akarja szilárdítani.

A proletárdiktatúra nem öncél. A diktatúra eszköz, út a szocializmushoz. És mi a szocializmus? A szocializmus átmenet abból a társadalomból, amelyben proletárdiktatúra van, az államnélküli társadalomba. De ennek az átmenetnek a megvalósítása érdekében elő kell készítenünk az államapparátus átalakítását abban az irányban és olyan módon, hogy ezáltal valóban biztosítható legyen a diktatúra társadalmának átalakítása kommunista társadalommá. Éppen ezt a célt szolgálja az a jelszó, hogy aktivizálni kell a Szovjeteket, az a jelszó, hogy meg kell honosítani a falun és a városban a szovjet demokráciát, az a jelszó, hogy a munkásosztály és a parasztság legjobb elemeit be kell vonnunk az ország közvetlen igazgatásába. Megjavítani, valóban átalakítani az államapparátust, kiűzni belőle a bürokrácia és a bomlás elemeit, elérni azt, hogy a nagy tömegek magukénak érezzék és bízzanak benne — mindez lehetetlen, ha maguk a tömegek nem nyújtanak állandó és aktív segítséget az államapparátusnak. A tömegek aktív és szakadatlan segítsége viszont lehetetlen, ha nem vonjuk be a munkások és parasztok legjobb elemeit a közigazgatás szerveibe, ha nem teremtünk egyenes és közvetlen kapcsolatot az államapparátus és a dolgozó tömegek legszélesebb „alsó” rétegei között.

Miben különbözik a szovjet államapparátus a burzsoá államapparátustól?

Elsősorban abban, hogy a burzsoá államapparátus a tömegek felett áll, aminek következtében áthághatatlan korlát választja el a lakosságtól és egész szelleménél fogva távol van a néptömegektől. A szovjet államapparátus ezzel szemben összeolvad a tömegekkel, mert nem állhat és nem szabad a tömegek felett állnia, ha mint szovjet államapparátus fenn akar maradni, mert nem lehet távol ezektől a tömegektől, ha valóban át akarja fogni a dolgozók milliós tömegeit. Ez az egyik elvi különbség a szovjet államapparátus és a burzsoá államapparátus között.

Lenin valamikor „Megtartják-e a bolsevikok az államhatalmat?” c. brosúrájában azt írta, hogy a bolsevik párt 240 000 tagja kétségtelenül tudná igazgatni az országot a szegények érdekében a gazdagok ellen, mert semmivel sem rosszabbak annál a 130 000 földesúrnál, akik a gazdagok érdekében igazgatták az országot a szegények ellen. Egyes kommunisták ezen az alapon azt gondolják, hogy az államapparátus néhány százezer párttagból állhat, és hogy ez teljesen elegendő egy óriási ország igazgatásához. Ennek az értelmezésnek megfelelően olykor hajlandók azonosítani a pártot az állammal. Ez helytelen, elvtársak. Ez Lenin gondolatának elferdítése. Lenin, amikor a bolsevik párt 240 000 tagjáról beszélt, korántsem akarta azt mondani, hogy ez egybevág vagy egybevághat a szovjet állam- apparátus teljes létszámával és egész hatósugarával. Ellenkezőleg, az államapparátus állományába a párttagokon kívül belefoglalta még azt az egymillió szavazatot, amelyet akkor, Október előtt, a bolsevikokra leadtak, és kijelentette, hogy módunkban áll egy csapással megtízszerezni államapparátusunkat, vagyis legalább 10 millióra felemelni azáltal, hogy a dolgozókat bevonjuk az államigazgatás mindennapi munkájába.

„Ezt a 240 000 embert — mondja Lenin — már most a felnőtt lakosságnak legalább egymillió szavazata támogatja, mert az európai tapasztalat és Oroszországnak például az augusztusban lefolyt petrográdi duma-választásokon szerzett tapasztalata alapján a párttagok és a pártra adott szavazatok között éppen ez az arány állapítható meg. Tehát máris van «államapparátusunk» olyan egymillió emberből, akik meggyőződésből szolgálják a szocialista államot, nempedig azért, hogy havonta húszadikán megkapják nagy fizetésüket.

Sőt, van egy «csodaszerünk» arra, hogy egyszerre, egy csapással megtízszerezzük államapparátusunkat, olyan eszközünk, amilyennel soha egyetlen tőkés állam nem rendelkezett és nem is rendelkezhet. Ez a csodás dolog — a dolgozók bevonása, a szegényparasztság bevonása az államigazgatás mindennapi munkájába” (XXI. köt. 264— 265. old.).

De hogyan történik „a dolgozók bevonása, a szegényparasztság bevonása az államigazgatás mindennapi munkájába”?

Ez a Szovjetek, a gazdasági szervek, az üzemi bizottságok, a kultúrintézmények, a pártszervezetek, az ifjúsági szövetség szervezetei, mindenféle szövetkezeti egyesülések stb. stb. körül alakuló kezdeményező tömegszervezetek, mindenféle bizottságok és testületek, értekezletek és aktíva-gyűlések útján történik. Elvtársaink néha nem veszik észre, hogy alsóbb párt-, szovjet, kulturális, szakszervezeti, oktatási, ifjúsági, katonai, női és mindenféle más szervezeteink körül az önkéntesen keletkező szervezetek, bizottságok és értekezletek egész hangyabolyai nyüzsögnek, amelyek felölelik a pártonkívüli munkások és parasztok milliós tömegeit, s ezeknek a nyüzsgő hangyabolyoknak mindennapi, észrevétlen, szorgalmas, zajtalan munkája alkotja a Szovjetek alapját és életét, a Szovjetállam erőforrását. A szovjet és pártszerveinket körülvevő milliós szervezetek nélkül a Szovjethatalom létezése és fejlődése, e nagy ország vezetése és igazgatása teljesen elképzelhetetlen volna. A szovjet államapparátus nemcsak a Szovjetekből áll. A szovjet államapparátus a szó mélyebb értelmében a Szovjetekből és ezenfelül mindenféle és mindenfajta pártonkívüli és pártegyesülés milliókat felölelő szervezeteiből áll, amelyek egyesítik a Szovjeteket a legszélesebb „alsó” rétegekkel, egybeolvasztják az államapparátust a milliós tömegekkel és lépésről-lépésre megsemmisítenek mindent, ami korlát lehetne az államapparátus és a lakosság között.

Így kell törekednünk arra, hogy államapparátusunkat „megtízszerezzük” azáltal, hogy szeretetté és otthonossá tesszük a dolgozók milliós tömegei számára, kiűzzük belőle a bürokrácia csökevényeit, egybeolvasztjuk a tömegekkel és ilymódon egyúttal előkészítjük az átmenetet a proletárdiktatúra társadalmából a kommunista társadalomba.

Ez a Szovjetek felélénkítése és a szovjet demokrácia meghonosítása jelszavának értelme és jelentősége.

Ezek a munkás-paraszt összefogás megszilárdítását előmozdító legfőbb intézkedések, amelyek a párt közigazgatási és politikai munkájának területén szükségesek.

Ami azokat az intézkedéseket illeti, amelyeket azért kell foganatosítanunk, hogy a kulturális-felvilágosító munka területén biztosítsuk az összefogást, ezekről vajmi keveset kell beszélnem, minthogy ezek az intézkedések világosak, általánosan ismertek és ezért nem szorulnak magyarázatra. Csak a fő irányvonalát szeretném megjelölni annak a munkának, amelyet ezen a téren a legközelebbi időszakban el kell végeznünk. Ennek a fő irányvonalnak az a lényege, hogy előkészítjük azokat a feltételeket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az általános tankötelezettséget az egész országban, az egész Szovjetunióban bevezessük. Ez, elvtársak, óriási reform. Megvalósítása óriási győzelem lesz nemcsak a kulturális, hanem a politikai és a gazdasági fronton is. Ez a reform az ország hatalmas felemelkedésének fog alapjául szolgálni. De ez száz meg százmillió rubelbe fog kerülni. Elegendő rámutatni arra, hogy megvalósítása egész hadsereget, majdnem félmillió tanítót és tanítónőt követel. De nekünk mindenáron biztosítanunk kell ennek a reformnak a megvalósítását a közeljövőben, ha az országot valóban a kultúra magasabb fokára akarjuk emelni. És ezt meg is tesszük, elvtársak. Ez nem lehet kétséges.

Ez a válasz első kérdésükre.

Térjünk most át a második kérdésre.

II

A kapitalizmus stabilizációjával kapcsolatban az elfajulásnak miféle veszélyei fenyegetik pártunkat, ha ez a stabilizáció hosszú ideig fog tartani?

Egyáltalán vannak-e nálunk ilyen fenyegető veszélyek?

Ilyen veszélyek, mint lehetséges, sőt mint reális veszélyek, kétségtelenül fenyegetnek. Ezek a stabilizációtól függetlenül is megvannak. A stabilizáció csak érezhetőbbé teszi őket. Ilyen veszély, ha a legfőbbeket vesszük, szerintem három van:

a) az a veszély, hogy országunk építésében elveszítjük a szocialista távlatokat, amihez a likvidátorság kapcsolódik;

b) az a veszély, hogy elveszítjük a nemzetközi forradalom távlatait, amihez a nacionalizmus kapcsolódik;

c) az a veszély, hogy a párt vezetőszerepe csökken, amiből az következhet, hogy a párt az államapparátus függelékévé válik.

Kezdjük az első veszéllyel.

Ennek a veszélynek jellemző vonása a hitetlenség forradalmunk belső erőiben; a hitetlenség a munkás-paraszt szövetségben; a hitetlenség abban, hogy a munkásosztálynak vezetőszerepe van ebben a szövetségben; a hitetlenség abban, hogy a „«nep» Oroszországa” „szocialista Oroszországgá” alakul át; a hitetlenség országunk szocialista építésének győzelmében.

Ez a likvidátorság és az elfajulás útja, mert az Októberi Forradalom alapjainak és céljainak felszámolására, a proletár államnak burzsoá-demokratikus állammá való elfajulására vezet.

Az ilyen „gondolkodásmód” forrása, a pártban való keletkezésének táptalaja az, hogy az új gazdasági politika viszonyai között, olyan viszonyok között, amikor népgazdaságunkban a kapitalista elemek ádáz harcot vívnak a szocialista elemek ellen, — ilyen viszonyok között a burzsoá befolyás a pártra fokozódik. A kapitalista elemek nemcsak a gazdasági élet területén harcolnak. Igyekeznek átvinni a harcot a proletariátus ideológiájának területére, a párt legkevésbé állhatatos osztagait megfertőzni igyekeznek hitetlenséggel a szocialista építés sikereiben, kétkedéssel építőmunkánk szocialista perspektíváiban — és nem mondhatjuk, hogy ez az igyekezetük nem járt semmi eredménnyel.

„Hogyan gondolhatunk arra mi, egy elmaradott ország, hogy felépítjük a teljes szocialista társadalmat — mondják egyes ilyen megmételyezett „kommunisták” —, országunk termelőerőinek állapota nem engedi meg, hogy ilyen utópista célokat tűzzünk magunk elé, csak adja isten, hogy valahogy kitartsunk, most kisebb gondunk is nagyobb a szocializmusnál, fogjunk hozzá így vagy úgy az építéshez, aztán majd meglátjuk, mi lesz …”

„Mi már teljesítettük forradalmi missziónkat azzal, hogy végrehajtottuk az Októberi Forradalmat — mondják mások —, most már minden a nemzetközi forradalomtól függ, mert amíg a nyugati proletariátus nem győzött, nem építhetjük fel a szocializmust, Oroszországban a forradalmárnak tulajdonképpen már nincs tennivalója”… Ismeretes, hogy 1923-ban, a német forradalom előestéjén, tanulóifjúságunk egy része kész volt arra, hogy sutbadobja a könyveket és Németországba utazzon, mondván, hogy „Oroszországban a forradalmárnak nincsen semmi tennivalója, sutba kell dobnia a könyveket és Németországba kell utaznia, hogy ott forradalmat csináljon”.

Mint látják, a „kommunistáknak” ez a két csoportja, az első ugyanúgy, mint a második, tagadja építésünk szocialista lehetőségeit, a likvidátorság álláspontján van. A különbség közöttük csak az, hogy az első csoport a „termelőerők” „tudós” „elméletével” leplezi likvidátorságát (nem véletlen, hogy Miljukov a napokban megdicsérte és a „Poszlednyije Novosztyi”-ban „komoly marxistáknak” nevezte őket), a másik csoport pedig a világforradalomra utaló baloldali és „szörnyen forradalmi” frázisokkal takargatja ugyanazt.

Mert miről is van szó. Tegyük fel, hogy a forradalmárnak Oroszországban nincsen semmi tennivalója; tegyük fel, hogy országunkban elképzelhetetlen, lehetetlen a szocializmus építése mindaddig, míg a szocializmus más országokban nem győzött; tegyük fel, hogy a szocializmus győzelme az élenjáró országokban még vagy 10—20 évig késlekedik — feltehetjük-e ilyen körülmények között, hogy gazdasági életünk kapitalista elemei, amelyek olyan viszonyok között működnek, amikor országunkat kapitalista országok veszik körül, hajlandók lesznek abbahagyni e gazdaság szocialista elemei ellen vívott élethalálharcukat és ölbe tett kézzel várják majd a világforradalom győzelmét? Csak fel kell vetnünk ezt a kérdést és azonnal megértjük, mennyire ostoba az ilyen feltevés. De ha ez a feltevés képtelenség, mi tennivalója marad „komoly marxistáinknak” és „szörnyű forradalmárainknak”? Nyilván, csak egy tennivalójuk marad: az, hogy céltalanul bolyongjanak, hogy az elemi erők akaratára bízzák magukat, és lassacskán közönséges burzsoá demokratákká fajuljanak.

Csak két eshetőség van: vagy a proletárforradalom bázisának tekintjük országunkat és, mint Lenin mondja, megvan minden adottságunk a teljes szocialista társadalom felépítéséhez, — s akkor felépíthetjük és fel is kell építenünk ezt a társadalmat, arra számítva, hogy teljesen legyőzzük népgazdaságunk kapitalista elemeit; vagypedig országunkat a forradalom bázisának nem tekintjük, a szocializmus felépítéséhez szükséges adottságokkal nem rendelkezünk, a szocialista társadalmat felépíteni nem tudjuk, — s akkor, ha a többi országban a szocializmus győzelme késlekedik, meg kell békülnünk azzal, hogy népgazdaságunk kapitalista elemei felülkerekednek, hogy a Szovjethatalom bomlásnak indul és a párt elfajul.

Vagy az egyik, vagy a másik.

Ez az oka annak, hogy aki nem hisz építésünk szocialista lehetőségeiben, az likvidátorrá lesz és elfajul.

Ez az oka annak, hogy a likvidátorság veszélye elleni harc pártunk napirenden levő kérdése, különösen most, különösen a kapitalizmus ideiglenes stabilizációjának viszonyai között.

Térjünk át a második veszélyre.

Ennek a veszélynek jellemző vonása a hitetlenség a nemzetközi proletárforradalomban; a hitetlenség e forradalom győzelmében; szkeptikus viszony a gyarmatok és a függő országok nemzeti szabadságmozgalmához; annak megnemértése, hogy országunk, ha más országok forradalmi mozgalma nem támogatná, nem tudna helytállni a világimperializmussal szemben; annak megnemértése, hogy a szocializmus győzelme egy országban nem lehet végleges, mert ez az ország nem lehet biztosítva az intervenció ellen mindaddig, amíg a forradalom nem győz legalább néhány országban; az internacionalizmus azon elemi követelményének megnemértése, amelynek folytán a szocializmus győzelme egy országban nem öncél, hanem eszköz a többi ország forradalmának fejlesztésére és támogatására.

Ez a nacionalizmus és az elfajulás útja, az internacionalista proletár politika teljes felszámolásának útja, mert azok az emberek, akik ebben a betegségben szenvednek, országunkat nem a világforradalmi mozgalomnak nevezett egész egy részének tekintik, hanem e mozgalom kezdetének és végének, és úgy vélik, hogy országunk érdekeinek fel kell áldozni valamennyi többi ország érdekeit.

Támogassuk Kína szabadságmozgalmát? Minek? Nem lesz ez veszélyes? Nem fogunk-e emiatt összeveszni más országokkal? Nemtanácsosabb-e, ha Kínában a többi „élenjáró” országgal együtt megállapítjuk a mi „érdekszféránkat” és egyet-mást kicsikarunk Kínától a mi javunkra? Ez hasznos is, meg veszélytelen is .. . Támogassuk a németországi szabadságmozgalmat? Érdemes-e kockáztatni? Nem okosabb-e, ha a versailles-i szerződésre vonatkozólag megegyezünk az Antanttal és kompenzáció fejében egyet-mást kialkudunk magunknak? . . Fenntartsuk-e a barátságot Perzsiával, Törökországgal és Afganisztánnal? Megéri-e az eredmény a fáradságot? Nem okosabb-e, ha egyes nagyhatalmakkal együtt visszatérünk az „érdekszférákhoz”? És a többi, és így tovább.

Ez az az újtípusú nacionalista „gondolkodás- mód”, amely az Októberi Forradalom külpolitikájának meghiúsításával kísérletezik és az elfajulás elemeit tenyészti.

Az első veszélynek, a likvidátorság veszélyének az a forrása, hogy a burzsoá befolyás a pártra a belpolitika vonalán, a népgazdaság kapitalista és szocialista elemei között folyó harc vonalán erősödik, — viszont e második veszély, a nacionalista veszély forrásának azt kell tekinteni, hogy erősödik a burzsoá befolyás a pártra a külpolitika vonalán, a kapitalista államok és a proletárdiktatúra állama között folyó harc vonalán. Aligha kételkedhetünk abban, hogy a kapitalista államok óriási nyomást gyakorolnak államunkra, hogy külpolitikánk funkcionáriusainak nem mindig sikerül helytállniok ezzel a nyomással szemben, hogy a bonyodalmak veszélye gyakran arra csábít egyeseket, hogy a legkisebb ellenállás útjára, a nacionalizmus útjára lépjenek.

Másrészt világos, hogy a forradalom első győztes országa csak a következetes internacionalizmus alapján, csak az Októberi Forradalom külpolitikája alapján tarthatja meg a világforradalmi mozgalom zászlóvivőjének szerepét, hogy a külpolitikában a legkisebb ellenállás és a nacionalizmus útja az első győztes ország elszigetelődésének és felbomlásának az útja.

Ez az oka annak, hogy a nemzetközi forradalom távlatának elvesztése a nacionalizmus és az elfajulás veszélyével fenyeget.

Ez az oka annak, hogy a külpolitikában fenyegető nacionalista veszély elleni harc a párt napirenden levő feladata.

Végül, térjünk át a harmadik veszélyre.

Ennek a veszélynek jellemző vonása a párt belső erőiben való hitetlenség; hitetlenség a párt vezetésében; az államapparátusnak az a törekvése, hogy gyengítse a párt vezetését, hogy megszabaduljon ettől a vezetéstől; annak megnemértése, hogy pártvezetés nélkül nem lehet proletárdiktatúra.

Ez a veszély három oldalról fenyeget.

Először. Megváltoztak azok az osztályok, amelyeket vezetni kell. A munkások és a parasztok ma már nem azok, akik a hadikommunizmus idején voltak. A munkásosztály régebben deklasszált és szétforgácsolt tömeg volt, a parasztság pedig attól rettegett, hogy visszatérnek a földbirtokosok, ha a polgárháborúban vereséget szenvedünk, s emellett ebben az időszakban a párt, amely katonai módszerekkel intézte az ügyeket, volt az egyetlen koncentrált erő. Ma más a helyzet. Háború nincsen többé. Tehát háborús veszély sincsen, amely a dolgozó tömegeket a párt mögé sorakoztatná. A proletariátus helyreállt és mind kulturális, mind anyagi tekintetben felemelkedett. Felemelkedett és fejlődött a parasztság is. Mindkét osztály politikai aktivitása nő és továbbra is nőni fog. Most már nem lehet katonai módszerekkel vezetni. A vezetésben, előszöris, a legnagyobb rugalmasságra van szükség. Másodszor, rendkívül figyelmeseknek kell lennünk a munkások és parasztok igényei és szükségletei irányában. Harmadszor, értenünk kell ahhoz, hogy bevonjuk a pártba a munkások és parasztok legjobbjait, akik ez osztályok növekvő politikai aktivitásának eredményeképpen kitűntek. De ezek az előfeltételek, illetve képességek, mint tudjuk, nem adódnak egyszerre. Innen van az, hogy a párttal szemben támasztott igények nincsenek összhangban azokkal a lehetőségekkel, amelyekkel a párt a jelen pillanatban rendelkezik. Ebből ered a pártvezetés meggyengülésének veszélye, az a veszély, hogy a párt elveszti vezetőszerepét.

Másodszor. Az utóbbi időben, a gazdasági fejlődés időszakában, jelentősen megnőtt és megerősödött az állami és társadalmi szervezetek apparátusa. Jelentősen megnövekedtek és kibővültek a trösztök és szindikátusok, a kereskedelmi és a hitelintézetek, a közigazgatási-politikai és kulturális-felvilágosító szervezetek, és végül a különféle szövetkezetek, — s mindezek a szervezetek száz meg százezer új embert, főképpen pártonkívülieket, vontak be munkájukba. De ezeknek az apparátusoknak nemcsak a létszáma növekszik. Növekszik erejük és jelentőségük is. És minél nagyobb a jelentőségük, annál érezhetőbb a pártra gyakorolt nyomásuk, annál szívósabban törekszenek a pártvezetés gyengítésére, annál erősebb ellenállást tanúsítanak a párttal szemben. Ezekben az apparátusokban úgy kell átcsoportosítani az erőket és úgy kell elosztani a vezetőket, hogy biztosíthassuk a párt vezetését az új körülmények között. De mindezt, mint tudjuk, nem lehet egy csapással megoldani. Ebből ered az a veszély, hogy az államapparátus elszakad a párttól.

Harmadszor. Maga a munka is bonyolultabb lett és differenciálódott. A most folyó építőmunkáról beszélek. Mind a falun, mind a városban kialakultak és kifejlődtek a munka különböző ágai és ezeknek különböző elágazásai. Ennek megfelelően a vezetés is konkrétabb lett. Azelőtt szokás volt „általános” vezetésről beszélni. Ma az „általános” vezetés csak üres fecsegés, mert nem jelent semmiféle vezetést. Most konkrét, gyakorlati vezetésre van szükség. Az előző időszak a mindenhez értő vezető típusát alakította ki, aki kész volt bármilyen elméleti vagy gyakorlati kérdésre válaszolni. Ma a mindenhez értő vezetőnek ez a régi típusa át kell hogy adja a helyét az újtípusú vezetőnek, aki igyekszik egy bizonyos munkaterületen munkájának mestere lenni. Ha valóban vezetni akarunk, értenünk kell a dolgunkat, lelkiismeretesen, türelmesen, szívósan tanulmányoznunk kell munkánk területét. Ahhoz, hogy a falun vezethessünk, ismerni kell a mezőgazdaságot, ismerni kell a szövetkezeteket, ismerni kell az árpolitikát, tanulmányozni kell a közvetlenül a falura vonatkozó törvényeket. Ahhoz, hogy a városban vezethessünk, ismerni kell az ipart, tanulmányozni kell a munkások életkörülményeit, ki kell tapogatni a munkások igényeit és szükségleteit, ismerni kell a szövetkezeteket, a szakszervezeteket, a klubmunkát. De elérhetjük-e mindezt egyik napról a másikra? Sajnos, nem. Ha a pártvezetést a kellő színvonalra akarjuk emelni, elsősorban a pártmunkások képzettségét kell fejlesztenünk. A pártkáderek minősége ma mindennél fontosabb. De a pártkáderek színvonalát sem lehet egykönnyen, egyetlen lendülettel feljebb emelni. A pártszervezetekben a dolgok ismeretét, sajnos, gyakran még mindig a kapkodó adminisztrálás régi szokása helyettesíti. Tulajdonképpen ezzel magyarázható, hogy az úgynevezett pártvezetés olykor teljesen felesleges intézkedések nevetséges felhalmozásává, senkit és semmit nem vezető üres papiros „vezetéssé” fajul. Ez a legkomolyabb veszélyek egyike, amely a pártvezetés gyengülésével és süllyedésével fenyeget.

Általában ezek azok az okok, amelyek folytán a pártvezetés elvesztésének veszélye a párt felbomlására és elfajulására vezet.

Ebből következik, hogy az erélyes harc ez ellen a veszély ellen pártunk napirenden levő feladata.

Ez a válasz az önök második kérdésére.

Térjünk át a harmadik kérdésre.

III

Hogyan harcoljunk a kulákság ellen anélkül, hogy felszítanák az osztályharcot?

Azt hiszem, a kérdés össze van zsúfolva és ezért helytelenül van feltéve. Melyik osztályharcról van szó? Ha általában a falusi osztályharcról van szó, ezt a proletariátus nemcsak a kulákok ellen vívja. Hát a proletariátus és az egész parasztság közötti ellentét — ez talán nem osztályharc, még ha meglehetősen szokatlan is a formája? Vajon nem igaz az, hogy ma a proletariátus és a parasztság társadalmunk két fő osztálya, hogy ezek között az osztályok között ellentétek vannak, igaz, hogy megoldható és, végeredményben, leküzdhető ellentétek, de mégiscsak ellentétek, amelyek harcot idéznek elő e két osztály között?

Azt hiszem, hogy országunkban az osztályharcnak, ha a város és a falu, a proletariátus és a parasztság közötti viszonyt nézzük, három fő frontja van:

a) a proletariátus egésze (az állam személyében) és a parasztság között a gyártmányok és a mezőgazdasági termékek maximális árainak megállapítása vonalán, az adóügy rendezése vonalán stb. folyó harc frontja;

b) a proletariátus egésze (az állam személyében) és a kulákság között a mezőgazdasági termékek spekulációs árainak felszámolása vonalán, az adóterhek fő súlyának a kulákokra való áthárítása vonalán stb. folyó harc frontja;

c) a falusi szegénység, elsősorban a béresek, és a kulákság között folyó harc frontja.

Amint látják, ezek a frontok nem lehetnek egyformák sem jelentőségük, sem az ott végbemenő harc jellege szerint. Ezért az ezeken a frontokon folyó osztályharc formáihoz való viszonyunknak is másnak és másnak, különbözőnek kell lennie.

Vizsgáljuk meg közelebbről a dolgot.

Az első front. A proletariátus (az állam személyében), minthogy számolnia kellett iparunk gyengeségével és azzal, hogy iparunk számára lehetetlen kölcsönt kapni, több olyan alapvető intézkedést tett, amelyek meg tudják védeni iparunkat a külföldi ipar versenyétől és gyorsítani tudják fejlődését egész népgazdaságunk javára, beleértve mezőgazdaságunkat is. Ezek az intézkedések: a külkereskedelmi monopólium, a mezőgazdasági adó, a mezőgazdasági termékek begyűjtésének állami formái, a tervszerűség bevitele a népgazdaság egészének fejlesztésébe. Mindezeknek az intézkedéseknek az alapja az ipar, a közlekedés, a hitel döntő ágainak államosítása. Tudják, hogy ezek az intézkedések arra vezettek, amire vezetniök kellett, vagyis határt szabtak mind az ipari gyártmányok féktelen árcsökkenésének, mind a mezőgazdasági termékek féktelen áremelkedésének. Másrészt világos, hogy a parasztság egésze, minthogy ipari gyártmányokat vásárol és gazdaságának termékeit a piacon eladja, ezeket a gyártmányokat a lehető legolcsóbb áron szeretné vásárolni és a maga termékeit a lehető legdrágább áron szeretné eladni. A parasztság ugyanígy azt is akarná, hogy egyáltalán ne legyen mezőgazdasági adó, vagy hogy azt legalábbis a minimumra szorítsák le.

Íme, ez a talaja a proletariátus és parasztság között folyó harcnak.

Lemondhat-e az állam a fentebb említett alapvető intézkedésekről? Nem, nem mondhat le róluk. Mert ha lemondana ezekről az intézkedésekről, az a mai helyzetben iparunk összeomlására, a proletariátusnak mint osztálynak összetörésére, országunknak az iparilag fejlett tőkés országok mezőgazdasági gyarmatává válására, egész forradalmunk bukására vezetne.

Érdeke-e a parasztság egészének államunk ez alapvető intézkedéseinek megszüntetése? Nem, nem érdeke. Mert ezeknek az intézkedéseknek a megszüntetése a mai helyzetben a fejlődés tőkés útjának diadalát jelenti, a fejlődés tőkés útja pedig a fejlődésnek olyan útja, amely maroknyi gazdag, maroknyi tőkés meggazdagodása érdekében a parasztság többségének elszegényedésére vezet. Ki meri azt állítani, hogy a parasztságnak érdeke saját elszegényedése, hogy érdeke országunk gyarmattá válása, hogy nem létérdeke népgazdaságunk szocialista fejlődési útjának diadala?

Íme, ez a talaja a proletariátus és a parasztság szövetségének.

Azt jelenti-e ez, hogy ipari szerveink a monopóliumra támaszkodva felhajthatják az ipari gyártmányok árait a parasztság zömének és magának az iparnak a kárára? Nem, nem jelenti azt. Ez a politika elsősorban magának az iparnak ártana, mert lehetetlenné tenné, hogy iparunk üvegházi és satnya növényből, amilyen tegnap volt, erős és hatalmas iparrá váljék, amilyennek holnapra lennie kell. Ezért indítottunk kampányt az iparcikkek árának csökkentése és a munka termelékenységének fokozása érdekében. Önök tudják, hogy ennek a kampánynak eléggé nagy sikere van.

Továbbá, azt jelenti-e ez, hogy begyűjtő szerveink, a monopóliumra támaszkodva és azzal visszaélve korlátlanul csökkenthetik a mezőgazdasági termékek árát, olyannyira, hogy tönkreteszik a parasztságot és csorbítják egész népgazdaságunk érdekeit? Nem, nem jelenti azt. Ez a politika elsősorban iparunkat tenné tönkre, mert először, megnehezítené a munkások mezőgazdasági termékekkel való ellátását, másodszor, végkép feldúlná és szétzüllesztené iparunk belső piacát. Ezért indítottunk kampányt az úgynevezett „agrárolló” ellen. Önök tudják, hogy ez a kampány már eredményekkel járt.

Végül, azt jelenti-e ez, hogy helyi vagy központi szerveink, a mezőgazdasági adótörvényre támaszkodva és adószedési jogukkal élve, megfellebbezhetetlen valaminek tekinthetik ezt a törvényt, és gyakorlatukban a kistehetségű adófizetők magtárainak szétszedéséig és háztetőinek leszedéséig is elmehetnek, mint ez Tambov kormányzóság egyes kerületeiben előfordult? Nem, nem jelenti azt. Ilyen politika teljesen megrendítené a parasztság bizalmát a proletariátus, az állam iránt. Ezért tett a párt legutóbb intézkedéseket, hogy a mezőgazdasági adót csökkentsék, hogy ezt az adót többé-kevésbé helyi jellegűvé tegyék, hogy adóügyünket általában rendezzék és felszámolják azokat a visszaéléseket, amelyek helyenként az adóbehajtás terén előfordultak. Önök tudják, hogy ezek az intézkedések már jó eredményekkel jártak.

Tehát, előszöris, a proletariátusnak és a parasztságnak közösek az érdekei a leglényegesebb kérdésekben, közös érdekük a népgazdaság szocialista fejlődési útjának diadala. Ebből adódik a munkásosztály és a parasztság szövetsége. Másodszor, a munkásosztály és a parasztság között érdekellentétek vannak a folyó kérdésekben. Ebből adódik a harc e szövetségen belül, az a harc, amelyet jelentőségben ellensúlyoz az érdekek közössége és amelynek el kell tűnnie a jövőben, amikor a munkásság és a parasztság nem lesz már osztály, amikor a munkások és a parasztok az osztálynélküli társadalom dolgozóivá válnak. Harmadszor, megvannak az eszközeink és módszereink arra, hogy ezeket a munkásosztály és a parasztság között fennálló ellentéteket a munkások és a parasztok szövetségének fenntartása és megszilárdítása keretében mindkét szövetséges érdekében megoldjuk. És nemcsak megvannak ezek a módszereink és eszközeink, hanem már eredményesen alkalmazzuk is azokat a „nep”-nek és a kapitalizmus ideiglenes stabilizációjának bonyolult körülményei között.

Következik-e ebből, hogy fel kell szítanunk az osztályharcot ezen a fronton? Nem, nem következik. Ellenkezőleg! Ebből csak az következik, hogy minden módon mérsékelnünk kell a harcot ezen a fronton, olymódon, hogy a harcot megegyezések és kölcsönös engedmények útján szabályozzuk és semmiesetre sem élezzük ki, nem engedjük, hogy összeütközésekre kerüljön sor. És ezt meg is tesszük. Mert erre megvan minden lehetőségünk. Mert az érdekközösség itt erősebb és mélyebb, mint az érdekellentét.

Mint látják, az osztályharc felszításának jelszava teljesen alkalmatlan az e fronton folyó harc feltételei számára.

A második front. A szereplők itt a proletariátus (a Szovjetállam személyében) és a kulákság. Az osztályharc formái itt is éppoly sajátszerűek, mint amilyen sajátszerűek az első fronton folyó harc viszonyai között.

Az állam határozottan jövedelemadó jellegűvé kívánja tenni a mezőgazdasági adót és a kulákság vállára rakja ennek az adónak fő terhét. A kulákság erre azzal válaszol, hogy nem válogatva az eszközökben, igyekszik kibúvót találni és minden erejét és egész befolyását, amellyel a faluban rendelkezik, latba veti, hogy az adó terhét a közép- és a szegényparasztok vállára rakja át.

Az állam, amely harcol a drágaság ellen és igyekszik fenntartani a munkabér értékállandóságát, igyekszik olyan gazdasági jellegű intézkedéseket foganatosítani, amelyek arra irányulnak, hogy megállapítsák a mezőgazdasági termékek maximális, méltányos árait, amelyek teljesen megfelelnek a parasztgazdaság érdekeinek. A kulákság erre azzal válaszol, hogy összevásárolja a szegény- és középparasztságtól a termékeket, nagy tartalékokat halmoz fel, ezeket a magtáraiban tartja és nem viszi piacra, hogy mesterségesen felcsigázza a termékek árait, egészen a spekulációs árak színvonaláig, és csak ezután dobja piacra tartalékait, hogy így őrült spekulációs haszonra tegyen szert. Önök nyilván tudják, hogy országunk egyes kormányzóságaiban a kulákoknak ebben az évben sikerült a végsőkig felcsigázni a gabonaárakat.

Innen ered az e fronton folyó osztályharc, melynek sajátszerű és többé-kevésbé burkolt formái vannak.

Úgy tetszhetik, hogy az osztályharc felszításának jelszava teljesen alkalmazható az e fronton folyó harc viszonyaira. De ez nem igaz. Mert itt sem érdekünk az osztályharc felszítása. Mert itt teljesen meglehetünk és meg is kell lennünk a harc felszítása és az azzal kapcsolatos bonyodalmak nélkül.

Módunkban van és kötelességünk felélénkíteni a Szovjeteket, megnyerni a középparasztot és a Szovjeteken belül megszervezni a szegényparasztságot, hogy elérjük a parasztság zömének adókönnyítését és azt, hogy az adó fő súlyát ténylegesen a kulákság vállára hárítsuk. Önök tudják, hogy ebben az irányban teszünk is intézkedéseket, és ezek már kedvező eredményekkel járnak.

Elérhetjük és el is kell érnünk, hogy elegendő élelmiszertartalék álljon az állam rendelkezésére, amire azért van szükségünk, hogy nyomást gyakoroljunk az élelmiszerpiacra, hogy beavatkozzunk, amikor arra szükség van azért, hogy az árakat a dolgozó tömegek számára elfogadható színvonalon tartsuk és ilyképpen meghiúsítsuk a kulákság spekulációs mesterkedéseit. Önök tudják, hogy az idén tíz meg tízmillió púd gabonát fordítottunk erre a célra. Önöknek tudniok kell, hogy ilymódon teljesen kielégítő eredményeket értünk el, mert nemcsak hogy sikerült fenntartanunk az olcsó gabonaárakat olyan vidékeken, mint Leningrád, Moszkva, a Donyec-medence, Ivanovo-Voznyeszenszk stb., hanem számos vidéken fegyverletételre is késztettük a kulákot, kényszerítettük arra, hogy alacsony áron dobja piacra régi gabonatartalékait.

Itt természetesen nemcsak tőlünk függ minden. Könnyen meglehet, hogy egyes esetekben a kulákság maga kezdi felszítani az osztályharcot, megpróbálja azt forrpontig hevíteni, banditizmusra vetemedik vagy felkelésre tesz kísérleteket. De a harc felszításának jelszava akkor már nem a mi jelszavunk lesz, hanem a kulákság jelszava, tehát ellenforradalmi jelszó. Azonkívül kétségtelen, hogy a kulákságnak akkor a saját bőrén kell majd tapasztalnia ennek a Szovjetállam ellen irányuló jelszónak minden hátrányát.

Amint látják, a harc felszításának jelszava ezen a második fronton nem a mi jelszavunk.

A harmadik front. Itt két erő szerepel: a szegényparasztság, elsősorban a béresek, és a kulákok. Az állam itt formailag kívül áll. Láthatják, ez a front nem olyan kiterjedt, mint az előző frontok. Másrészt, az osztályharc ezen a fronton teljesen világos és nyílt, az előző frontokon viszont rejtett és többé-kevésbé álcázott.

Ezen a fronton arról van szó, hogy a kulák-vállalkozó közvetlenül kizsákmányolja a bérmunkásokat vagy félig bérmunkásokat. A párt ezért itt nem folytathatja a harc enyhítésének, mérséklésének politikáját. Feladatunk itt az, hogy megszervezzük a szegényparasztság harcát és vezessük ezt a harcot a kulákság ellen.

Nem azt jelenti-e ez, hogy ezzel hozzáfogunk az osztályharc felszításához? Nem, nem jelenti azt. A harc felszítása nemcsak a harc megszervezését és vezetését jelenti. A harc felszítása egyszersmind az osztályharc mesterséges felfokozását és szándékos hevítését is jelenti. Van-e szükség ezekre a mesterséges intézkedésekre ma, amikor proletárdiktatúránk van és amikor a párt- és szakszervezetek teljesen szabadon működnek nálunk? Világos, hogy nincs.

Az osztályharc felszításának jelszava ezért erre a harmadik frontra sem alkalmazható.

Így vagyunk a harmadik kérdéssel.

Mint látják, a falusi osztályharc kérdése nem is olyan egyszerű, mint első pillantásra látszik.

Térjünk át a negyedik kérdésre.

IV

Valóság-e a munkás-paraszt kormány, avagy csak agitációs jelszó?

A kérdés megfogalmazása, azt hiszem, kissé értelmetlen.

Miféle megfogalmazás ez: valóság-e a munkásparaszt kormány, avagy csak agitációs jelszó? Eszerint a párt olyan jelszavakat is kiadhat, amelyek nem felelnek meg a valóságnak, hanem csupán valamilyen ravasz mesterkedés céljait szolgálják, amelyet önök miért, miért nem, „agitációnak” neveznek. Eszerint a párt kiadhat olyan jelszavakat is, amelyeknek nincs és nem lehet tudományos alapja. Igaz-e ez? Természetesen nem igaz. Az ilyen párt megérdemelné, hogy rövid ideig tartó fennállás után eltűnjön, mint a szappanbuborék. Pártunk akkor nem a proletariátus tudományos politikát folytató pártja volna, hanem csak könnyű hab a politikai események felszínén.

A mi kormányunk jellegénél, programjánál és taktikájánál fogva munkás, proletár, kommunista kormány. E tekintetben nem lehet helye semmiféle félremagyarázásnak és kétségnek. Kormányunknak nem lehet egyidejűleg két programja: proletár programja, meg valamilyen más programja. Programja és gyakorlati munkája proletár, kommunista program és munka, és ebben az értelemben kormányunk kétségtelenül proletár, kommunista kormány.

Azt jelenti-e ez, hogy kormányunk nem egyszersmind munkás-paraszt kormány is? Nem, nem ezt jelenti. Kormányunk, amely programjánál és munkájánál fogva proletár kormány, egyszersmind munkás-paraszt kormány is.

Miért?

Azért, mert a mi viszonyaink között a parasztság zömének alapvető érdekei teljesen egybevágnak a proletariátus érdekeivel.

Azért, mert a parasztság érdekei ennek következtében maradéktalanul kifejezésre jutnak a proletariátus programjában, a Szovjet Kormány programjában.

Azért, mert a Szovjet Kormány a munkások és parasztok szövetségére támaszkodik, amely ez osztályok alapvető érdekeinek közösségén épül fel.

Végül azért, mert a kormányszervek állományában, a Szovjetek állományában munkásokon kívül parasztok is vannak, akik a közös ellenség ellen harcolnak és a munkásokkal együtt, a munkások vezetésével építik az új életet.

A „munkás-paraszt kormány” jelszava ezért nem puszta „agitációs” jelszó, hanem a szocialista proletariátus forradalmi jelszava, amely tudományos megokolást kapott a kommunizmus programjában.

Ennyit a negyedik kérdésről.

Áttérünk az ötödik kérdésre.

V

Parasztpolitikánkat egyes elvtársak úgy értelmezik, mint a demokrácia kiszélesítését a parasztság számára és az országban fennálló hatalom jellegének megváltozását. Helyes-e ez az értelmezés?

Kiszélesítjük-e valóban a falun a demokráciát?

Igen, kiszélesítjük.

Engedmény-e ez a parasztságnak?

Feltétlenül.

Nagy-e ez az engedmény, és nem lépi-e túl országunk Alkotmányának kereteit?

Az engedmény itt, azt hiszem, nem nagyon nagy és szemernyit sem változtat Alkotmányunkon.

Min változtatunk hát akkor és tulajdonképpen miben fejeződik ki az engedmény?

Változtatunk a falusi munka gyakorlatán, amely az új fejlődési viszonyok között egyáltalán nem kielégítő. Megváltoztatjuk a falun kialakult rendet, amely gátolja a munkás-paraszt összefogást és meghiúsítja a pártnak azt a munkáját, melyet a parasztságnak a proletariátus köré való tömörítése terén végez.

A helyzet mindeddig az volt, hogy a falut számos vidéken kis csoport igazgatta, amely inkább a kerülettel és a kormányzósággal volt kapcsolatban, semmint a falu lakosságával. Ennek az lett a következménye, hogy a falu vezetőit a legjobban az érdekelte, hogy mit gondolnak róluk fent, a kerületben és a legkevésbé az, hogy mit gondolnak róluk lent, a falu lakói, nem a falu előtt érezték magukat felelősnek, nem a választók előtt, hanem a kerület és a kormányzóság előtt, mert nyilván nem értették meg, hogy a „fent” és a „lent” itt egyetlen láncot alkot, és ha a lánc alul elszakad, akkor az egész lánc nem tart össze többé semmit. Ennek egyrészt a vezetők felelőtlensége, kiskirálykodása, önkénye volt a következménye, másrészt a falu elégedetlensége és zúgolódása. Most a falun végetvetünk ennek a rendszernek — határozottan és visszavonhatatlanul.

A helyzet mindeddig az volt, hogy a falusi szovjetválasztások számos vidéken nem voltak igazi választások, hanem pusztán hivatalos procedúrává lettek, amelynek során a hatalmukat féltő vezetők szűk csoportja mindenféle mesterkedéssel és nyomással becsempészte a „küldötteket”. Ennek következtében a Szovjeteket az a veszély fenyegette, hogy a tömegekhez közelálló és bizalmukat bíró szervekből a tömegektől elszakadt szervekké válnak, a parasztság munkásvezetését pedig, a proletárdiktatúrának ezt az alapját és erődjét, az a veszély fenyegette, hogy elveszti maga alól a talajt. Önök tudják, hogy a párt ezért kénytelen volt a Szovjetek újjáválasztását követelni, az újjáválasztások során pedig kitűnt, hogy a régi választási gyakorlat számos vidéken nem egyéb, mint a hadikommunizmus csökevénye, hogy azt mint káros és teljesen rothadt gyakorlatot fel kell számolni. Most véget vetünk a falun ennek a választási gyakorlatnak.

Ez az engedmény alapja, ez a falusi demokrácia kiszélesítésének alapja.

Erre az engedményre nemcsak a parasztságnak van szüksége. Nem kevésbé van rá szüksége a proletariátusnak, mert erősíti a proletariátust, növeli tekintélyét a falun, erősíti a parasztság bizalmát a proletariátus iránt. Az engedmények és a kompromisszumok legfőbb célja, mint ismeretes, általában az, hogy végeredményben erősítsék a proletariátust.

Melyek ezeknek az engedményeknek a határai a mai helyzetben?

Ezeknek az engedményeknek a határait az OK(b)P XIV. konferenciája és a Szovjetunió Szovjetjeinek III. kongresszusa megjelölte. Önök tudják, hogy ezek a határok nem nagyon szélesek. Az engedmények nem lépik túl azokat a kereteket, amelyekről az imént beszéltem. De ebből nem következik, hogy ezek a keretek örökre megváltoztathatatlanok. Ellenkezőleg, kétségtelenül bővülni fognak annak arányában, ahogy népgazdaságunk fellendül, ahogy a proletariátus gazdasági és politikai hatalma megszilárdul, ahogy a forradalmi mozgalom Nyugaton és Keleten fejlődik, ahogy a Szovjetállam nemzetközi pozíciói megerősödnek. Lenin 1918-ban arról beszélt, hogy „a szovjet alkotmányt ki kell terjeszteni, a kizsákmányolok ellenállásának megszűnése arányában, az egész lakosságra” (XXII. köt. 372. old.). Mint látják, itt az Alkotmánynak az egész lakosságra való kiterjesztéséről van szó, tehát a burzsoáziára való kiterjesztéséről is. Lenin ezt 1918 márciusában mondotta. Ettől az időtől Lenin haláláig több mint öt év telt el. De Lenin ez alatt az idő alatt egyetlen szót sem szólt arról, hogy ideje megvalósítani ezt a tételt. Miért? Azért, mert ennek a kiterjesztésnek még nem jött el az ideje. De hogy eljön valamikor, amikor a Szovjetállam belső és nemzetközi pozíciói végleg megszilárdulnak, az nem lehet kétséges.

Ezért, bár előrelátjuk a demokrácia további kiszélesedését a jövőben, mégis szükségesnek tartjuk, hogy a demokrácia vonalán tett engedményeket az adott pillanatban az OK(b)P XIV. konferenciája és a Szovjetunió Szovjetjeinek III. kongresszusa által kijelölt keretekkel korlátozzuk.

Megváltoztatják-e ezek az engedmények az országban fennálló hatalom jellegét?

Nem, nem változtatják meg.

Előidéznek-e változásokat a proletárdiktatúra rendszerében olyan értelemben, hogy azt gyengítik?

Egyáltalán nem, a legkevésbé sem.

A proletariátus diktatúráját a Szovjetek felélénkítése és a parasztság legjobbjainak a közügyekbe való bevonása nem gyengíti, hanem csak erősíti. A proletariátus vezetése a parasztság irányában a demokrácia kiszélesítése következtében nemcsak megmarad, hanem új erőre is tesz szert, mert a proletariátus körül megteremti a bizalom légkörét. Márpedig éppen ez a fő a proletárdiktatúrában, amikor a proletariátus és a parasztság kölcsönös viszonyáról van szó a diktatúra rendszerében.

Nincs igazuk azoknak az elvtársaknak, akik azt állítják, hogy a proletárdiktatúra fogalmat kimeríti az erőszak fogalma. A proletárdiktatúra nemcsak erőszak, hanem vezetés is és építés is — a nem-proletár osztályok dolgozó tömegeinek vezetése, és a szocialista gazdaság építése, amely gazdaság fejlettebb típusú, mint a tőkés gazdaság, és amelyben a munka termelékenysége nagyobb, mint a tőkés gazdaságban. A proletárdiktatúra: 1) törvény által nem korlátozott erőszak a tőkésekkel és a földbirtokosokkal szemben; 2) a proletariátus vezetése a parasztság irányában; 3) a szocializmus építése az egész társadalom irányában. A diktatúra e három oldala közül egyiket sem lehet kihagyni anélkül, hogy ne kockáztatnók a proletárdiktatúra fogalmának elferdítését. Csak mind a három oldal együttvéve adja meg a proletárdiktatúra teljes és befejezett fogalmát.

Előidéz-e valamilyen rosszabbodást a proletárdiktatúra rendszerében a párt új vonala a szovjet demokrácia terén?

Nem, nem idéz elő rosszabbodást. Ellenkezőleg! Az új vonal csak javít a dolgon, mert megerősíti a proletárdiktatúra rendszerét. Ha a proletárdiktatúra rendszerének erőszak eleméről van szó, amelynek kifejezője a Vörös Hadsereg, akkor aligha szorul bizonyításra, hogy a szovjet demokrácia meghonosítása a falun csak javíthat a Vörös Hadsereg állapotán, mert jobban egybeforrasztja a Szovjethatalommal, hiszen hadseregünk legnagyobbrészt parasztokból áll. Ha a diktatúra rendszerében meglevő vezetés eleméről van szó, akkor aligha lehet kétséges, hogy a Szovjetek felélénkítésének jelszava csak megkönnyítheti a proletariátusnak ezt a vezetést, mert megerősíti a parasztság bizalmát a munkásosztály iránt. Ha pedig a diktatúra rendszerében folyó építés eleméről van szó, aligha kell bizonyítanunk, hogy a párt új vonala csak megkönnyítheti a szocializmus építését, hiszen a munkás-paraszt összefogás megszilárdítása érdekében kezdtük el, a szocializmus építése pedig az összefogás nélkül lehetetlen.

Mindebből egy következtetést vonhatunk le: a parasztságnak tett engedmények a jelen körülmények között erősítik a proletariátust és szilárdítják diktatúráját, de szemernyit sem változtatnak az országban fennálló hatalom jellegén.

Ennyit az ötödik kérdésről.

Térjünk át a hatodik kérdésre.

VI

Vajon pártunk a kapitalizmus stabilizációjával kapcsolatban tesz-e engedményeket a jobboldali elhajlásnak a Kommunista Internacionálén belül, és ha igen, valóban elengedhetetlen taktikai manőver-e ez?

Nyilván a csehszlovák kommunista pártról, és a csehszlovák párt jobboldali elemei ellen Smeral és Zápotocky elvtárs csoportjával létrejött megállapodásról van szó.

Nézetem szerint, pártunk semmiféle engedményt nem tett a jobboldali elhajlásnak a Kommunista Internacionálén belül. Ellenkezőleg, a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottságának kibővített plénuma teljesen a Kommunista Internacionále jobboldali elemeinek elszigetelése jegyében folyt le. Olvassák el a Kommunista Internacionálénak a csehszlovák kommunista pártól szóló határozatát, olvassák el a bolsevizálásról szóló határozatot, és nem lesz nehéz megérteniök, hogy a Kommunista Internacionále fő céltáblái a kommunizmus jobboldali elemei voltak.

Nem lehet tehát azt mondani, hogy pártunk engedményeket tett a Kommunista Internacionálén belül mutatkozó jobboldali elhajlásnak.

Smeral elvtárs és Zápotocky elvtárs tulajdonképpen nem jobboldaliak. Nem értenek egyet a jobboldaliak, a brnoiak platformjával. Ők — pontosabban szólva — a leninisták és a jobboldaliak között ingadoznak, de a jobboldal felé hajlanak. A Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottságának kibővített plénumán tanúsított magatartásukat az jellemzi, hogy egyrészt bírálatunk nyomására, másrészt a szakadás veszélyének láttára, amelyet a jobboldaliak idéztek elő, ezúttal mifelénk, a leninisták felé hajlottak és arra kötelezték magukat, hogy a jobboldaliak ellen szövetkeznek a leninistákkal. Ez becsületükre válik. Vagy talán azt gondolják az elvtársak, hogy nekünk nem kellett volna az ingadozóknak kezet nyújtanunk, amikor a leninisták felé ingadoztak, amikor a jobboldaliakkal szemben engedményeket tettek a leninistáknak? Furcsa és szomorú volna, ha akadnának közöttünk olyanok, akik képtelenek a bolsevik taktika legelemibb igazságait felfogni. Vajon a gyakorlat nem bizonyította-e be máris, hogy a Kommunista Internacionálénak a csehszlovák kommunista párt kérdésében folytatott politikája az egyetlen helyes politika? Vajon Smeral és Zápotocky elvtárs nem harcol-e továbbra is a leninistákkal együtt a jobboldaliak ellen? Vajon a brnoiak nincsenek-e máris elszigetelve a csehszlovák pártban?

Felmerülhet az a kérdés, hogy hosszú időre sikerült-e ezt elérni? Ezt persze nem tudom — és nem akarok jóslásokba bocsátkozni. Mindenesetre világos, hogy amíg a smeralisták harcolnak a jobboldaliak ellen, egyességünk is lesz velük, de amint a smeralisták megváltoztatják mai álláspontjukat, egyességünk is elveszti hatályát. De most egyáltalán nem ez a lényeg. Most az a dolog lényege, hogy a jobboldaliak ellen létrejött jelenlegi megegyezés erősíti a leninistákat, újabb lehetőséget nyújt nekik arra, hogy maguk mögé sorakoztassák a most még ingadozókat. Most ez a legfontosabb, nem pedig az, hogy milyen ingadozások lehetségesek még Smeral és Zápotocky elvtársak részéről.

Vannak, akik azt hiszik, hogy a leninisták kötelesek minden nagyszájú és bomlott idegzetű baloldalit támogatni, hogy a leninisták a kommunisták között mindenütt és mindenben a legmegrögzöttebb baloldaliak. Ez tévedés, elvtársak. Mi baloldaliak vagyunk a munkásosztály nem-kommunista pártjaihoz képest. De sohasem köteleztük magunkat arra, hogy „mindenkinél baloldalibbak” legyünk, mint ahogy ezt egyidőben a néhai Parvusz követelte, amiért Lenin akkor meg is mosta a fejét. A kommunisták között mi nem vagyunk sem baloldaliak, sem jobboldaliak, hanem egyszerűen leninisták. Lenin tudta, mit csinál, amikor két fronton harcolt, amikor harcolt a kommunizmuson belül mutatkozó baloldali elhajlás ellen is, és harcolt a jobboldali elhajlás ellen is. Nem véletlen, hogy Lenin egyik legjobb brosúrájának témája a „«Baloldaliság» — a kommunizmus gyermekbetegsége’ ’.

Azt hiszem, az elvtársak nem intézték volna hozzám ezt a hatodik kérdést, ha előzőleg felfigyeltek volna erre az utóbbi körülményre.

Ennyit a hatodik kérdésről.

Áttérek a hetedik kérdésre.

VII

A falusi pártszervezetek gyengesége miatt nem áll-e fenn az a veszély, hogy az új vonallal kapcsolatban a falun a szovjetellenes agitáció ideológiai formát ölt?

Igen, ez a veszély fennáll. Aligha lehet kétséges, hogy amikor a Szovjetek felélénkítésének jelszavával mennek végbe a szovjetválasztások, ez a helyi választási agitáció szabadságát jelenti. Mondanunk sem kell, hogy a szovjetellenes elemek nem szalasztják el ezt a kedvező alkalmat, hogy bemásszanak a kinyílt résecskén és megint ártsanak a Szovjethatalomnak. Ebből ered a szovjetellenes agitáció fokozódásának és kiformálódásának veszélye a falun. A kubáni, szibériai, ukrajnai választások történetéből vett tények ékesen beszélnek erről. Az a tény, hogy falusi szervezeteink számos vidéken gyengék, kétségtelenül fokozza ezt a veszélyt. Kétségtelen az is, hogy az imperialista hatalmak intervenciós hajlamai szintén ösztönzik majd a szovjetellenes agitáció fokozódását.

Mi táplálja ezt a veszélyt, mik a forrásai?

Legalább két ilyen forrás van.

Először, a szovjetellenes elemek érzik, hogy a falun az utóbbi időben valamilyen változás történt a kulák javára, hogy számos vidéken a középparaszt a kulák felé fordult. Ez már az új választások előtt is sejthető volt. A választások után ez a sejtés vitathatatlan ténnyé vált. Ez az első és legfőbb alapja annak a veszélynek, hogy a falun a szovjetellenes agitáció ideológiai formát ölt.

Másodszor, a parasztságnak tett engedményeinket számos vidéken gyengeségünk jelének fogták fel. Ebben a választások előtt még lehetett kételkedni. A választások után nincs többé helye kétségnek. Ezért uszítanak a falu fehérgárdista elemei: „szorítsd jobban!” Ez a második, ha nem is olyan lényeges alapja annak a veszélynek, hogy a szovjetellenes agitáció a falun fokozódik.

A kommunistáknak meg kell érteniök előszöris azt, hogy a mai időszak a falun a középparasztért folyó harc időszaka, hogy a középparaszt meghódítása a proletariátus oldalára a párt legfontosabb falusi feladata, hogy e feladat teljesítése nélkül a szovjetellenes agitáció kiformálódásának veszélye fokozódni fog, s a párt új vonala csupán a fehérgárdisták javára válhat.

A kommunistáknak, másodszor, meg kell érteniök azt, hogy a középparasztot most csak a Szovjetek, a szövetkezetek, a hitel, a mezőgazdasági adó, a helyi költségvetés stb. vonalán folytatott új pártpolitika alapján lehet meghódítani, hogy a közigazgatási nyomás jellegű intézkedések csak elronthatják és tönkretehetik az ügyet, hogy a középparasztot gazdasági és politikai jellegű intézkedésekkel kell meggyőzni politikánk helyességéről, hogy a középparasztot csak példával, szemmellátható dolgokkal lehet „megnyerni”.

A kommunistáknak ezenkívül meg kell érteniök, hogy az új vonalat nem a szovjetellenes elemek aktivizálása érdekében vezettük be, hanem a Szovjetek aktivizálása és a parasztság zömének bevonása érdekében, — hogy az új vonal nem zárja ki, hanem feltételezi az erélyes harcot a szovjetellenes elemek ellen, — hogy ha a szovjetellenes elemek azt mondják: „szorítsd jobban”, mert a parasztságnak tett engedményeket gyengeségünk jelének tekintik és ellenforradalmi célokra használják, akkor feltétlenül be kell bizonyítanunk nekik, hogy a Szovjethatalom erős, és eszükbe juttatjuk a börtönt, amely már régóta sír utánuk.

Azt hiszem, hogy a falusi szovjetellenes agitáció ideológiai kiformálódásának és fokozódásának veszélyét bizonyára gyökerében ássuk alá, ha ezeket a feladatokat átértjük és megvalósítjuk.

Ennyit a hetedik kérdésről.

Áttérünk a nyolcadik kérdésre.

VIII

A pártonkívüliek befolyásának fokozódásával kapcsolatban nem áll-e fenn az a veszély, hogy a Szovjetekben pártonkívüli frakciók alakulnak ki?

Az adott esetben csak feltételesen beszélhetünk veszélyről. Nincs semmi veszélyes abban, ha a többé-kevésbé szervezett pártonkívüliek befolyása növekszik ott, ahová a kommunisták befolyása még nem jutott el. Ez vonatkozik például a szakszervezetekre a városokban és a pártonkívüli, többé-kevésbé szovjet egyesülésekre a falun. A veszély akkor kezdődik, amikor a pártonkívüli egyesülésnek azon kezd járni az esze, hogy a párt helyébe lépjen.

Honnan ered ez a veszély?

Jellemző, hogy munkásosztályunkban ez a veszély egyáltalán nem, vagy csak elenyésző mértékben tapasztalható. Mivel magyarázható ez? Ez azzal magyarázható, hogy a párt körül a munkásosztályban nálunk megvan a pártonkívüli munkások nagyszámú aktívája, amely a bizalom légkörével veszi körül a pártot és egyesíti a pártot a munkásosztály milliós tömegeivel.

Nem kevésbé jellemző, hogy ez a veszély különösen nagy a parasztság körében. Miért? Azért, mert a párt a parasztság körében gyenge, a pártnak még nincsen a pártonkívüli parasztságból kikerülő nagyszámú aktívája, amely összekötné a parasztok tízmillióival. Holott pedig, azt hiszem, éppen a parasztság körében érezzük a legnagyobb szükségét egy pártonkívüli aktívának.

Ebből csak egy következtetést lehet levonni: ha meg akarjuk szüntetni azt a veszélyt, hogy a pártonkívüli paraszti tömegek a párttól elszakadjanak és elidegenedjenek, meg kell teremteni a párt körül a parasztság nagyszámú pártonkívüli aktíváját.

De ezt az aktívát nem lehet máról-holnapra vagy néhány hónap alatt megteremteni. Ehhez idő kell, ezt az aktívát csak a munka, a Szovjetek felélénkítése, a szövetkezeti társulás meghonosítása folyamán lehet megteremteni és kiválasztani a parasztság pártonkívüli tömegéből. Ennek érdekében meg kell változtatni a kommunisták magatartását a pártonkívüliek irányában. Ennek érdekében arra van szükség, hogy a kommunista viszonya a pártonkívülihez olyan legyen, mint egyenlőé az egyenlőhöz. Ennek érdekében a kommunistának meg kell tanulnia, hogy testvéri bizalommal forduljon a pártonkívülihez. Nem lehet bizalmat követelni a pártonkívülitől, mikor ezért bizalmatlanságot kap cserébe. Lenin azt mondotta, hogy a párttagok és a pártonkívüliek viszonyának a „kölcsönös bizalom” viszonyának kell lennie. Lenin e szavait nem szabad elfelejteni. Ha elő akarjuk készíteni annak a feltételeit, hogy a párt körül nagyszámú pártonkívüli aktívát teremthessünk meg, akkor elsősorban meg kell teremtenünk a párttagok és a pártonkívüliek közötti kölcsönös bizalom légkörét.

De hogyan jön létre ez a kölcsönös bizalom? Persze nem azonnal és nem rendeletek útján. Mint Lenin mondja, csak a párttagok és pártonkívüliek „kölcsönös ellenőrzése” útján, a mindennapi gyakorlati munka folyamán gyakorolt kölcsönös ellenőrzés útján jöhet létre. Az első párttisztítás idején a pártonkívüliek ellenőrizték a párttagokat, és ez üdvös eredményekkel járt a párt szempontjából — rendkívüli bizalom légkörét teremtette meg körülötte. Lenin már akkor azt mondotta ezzel kapcsolatban, hogy az első párttisztításnak a párttagok és pártonkívüliek kölcsönös ellenőrzése terén szerzett tanulságait ki kell terjeszteni munkánk valamennyi területére. Azt hiszem, hogy ideje emlékezetünkbe idézni Lenin e tanácsát és megtenni a lépéseket annak megvalósítására.

Tehát a párttagok és pártonkívüliek kölcsönös bírálata és kölcsönös ellenőrzése, ami a mindennapi gyakorlati munka során, a kölcsönös bizalom légkörének megteremtését szolgáló eszközként valósul meg — ez az az út, amelyen a pártnak haladnia kell, ha meg akarja szüntetni azt a veszélyt, hogy a pártonkívüli milliók a párttól elidegenedjenek, ha falusi szervezetei körül parasztokból álló nagyszámú pártonkívüli aktívát akar teremteni.

Ennyit a nyolcadik kérdésről.

Térjünk át a kilencedik kérdésre.

IX

Valóban képesek vagyunk-e külföldi segítség nélkül korszerűsíteni es jelentősen bővíteni a nagyipar állótőkéjét?

Ezt a kérdést kétféleképpen lehet érteni.

Vagy arról van itt szó, hogy a Szovjetállamnak hitelek formájában haladéktalanul segítséget kell kapnia a fennálló kapitalista államoktól, mert ez a szovjet ipar fejlődésének elengedhetetlen feltétele, s akkor egyféle válasz adható, amely megfelel a kérdés ilyen feltevésének.

Vagy arról van itt szó, hogy a Szovjetállamnak a nyugati proletariátustól a jövőben, miután az győzelemre jutott, segítséget kell kapnia, mert ez a szocialista gazdaság felépítésének elengedhetetlen feltétele, s akkor másféle választ kellene adnunk.

Hogy senkit meg ne sértsek, igyekszem e kérdés mindkét lehetséges értelmezésére válaszolni.

Kezdjük az első értelmezéssel.

Lehetséges-e a szovjet nagyipar fejlődése külföldi hitelek nélkül olyan viszonyok között, amikor kapitalista országok vesznek körül bennünket?

Igen, lehetséges. Ez nagy nehézségekkel jár majd, súlyos megpróbáltatásokon kell majd átmennünk, de mindezeknek a nehézségeknek ellenére, mégis meg tudjuk valósítani országunk iparosítását külföldi hitelek nélkül.

A történelem eddig a hatalmas ipari államok alakulásának és fejlődésének három útját ismerte.

Az első út — gyarmatok elfoglalása és kifosztása, így fejlődött például Anglia, amely a világ minden részében gyarmatokat hódított, két évszázadon át „pótlólagos tőkét” sajtolt ki onnan ipara erősítéséhez és végül a „világ műhelyévé” változott. Önök tudják, hogy a fejlődésnek ez az útja számunkra elfogadhatatlan, mert a gyarmati hódítások és rablások nem egyeztethetők össze a szovjet rendszer természetével.

A második út az, hogy az egyik ország katonailag szétzúzza a másikat és hadisarcot szed tőle. Ez volt a helyzet például Németországgal, amely, miután a francia-porosz háborúban leverte Franciaországot és 5 milliárdos hadisarcot préselt ki belőle, iparának csatornáiba öntötte ezt az összeget. Önök tudják, hogy a fejlődésnek ez az útja sem fér össze a szovjet rendszer természetével, hiszen lényegileg semmiben sem különbözik az első úttól.

A harmadik út az, hogy a kapitalista szempontból elmaradott országok gúzsbakötő koncessziókat bocsátanak a kapitalista szempontból fejlett országok rendelkezésére és uzsorakölcsönöket kapnak tőlük. Ez volt a helyzet például a cári Oroszországgal, amely azáltal, hogy gúzsbakötő koncessziókat adott a nyugati hatalmaknak és uzsorakölcsönöket vett tőlük, nyakába vette a félgyarmati élet jármát, ami azonban nem zárta ki azt, hogy később végeredményben kikászolódhatott volna az önálló ipari fejlődés útjára, de persze semmiképpen sem többé-kevésbé „sikeres” háborúk segítsége és a szomszédos országok kirablása nélkül. Aligha szorul bizonyításra, hogy ez az út szintén elfogadhatatlan a Szovjetország számára: nem azért ontottuk vérünket a világ imperialistái ellen folytatott hároméves háborúban, hogy a polgárháború győzelmes befejezésének másnapján önként az imperializmus igájába hajtsuk fejünket.

Helytelen volna azt hinni, hogy ezek a fejlődési utak az eleven életben okvetlenül tiszta formában fordulnak elő és hogy mindegyik út feltétlenül el van szigetelve a többitől. Valójában az a helyzet, hogy az egyes államok történetében ezek az utak gyakran kereszteződtek, kiegészítették egymást és egybe is fonódtak. Ilyen egybefonódásra példa, mondjuk, az Északamerikai Egyesült Államok fejlődésének története. Ez a körülmény azzal magyarázható, hogy a fejlődés különféle útjainak, bármennyire különböznek is egymástól, vannak bizonyos közös vonásai, amelyek közel hozzák őket egymáshoz és lehetővé teszik egybefonódásukat: előszöris, valamennyi út kapitalista ipari államok alakulására vezet; másodszor, valamennyi út feltételezi, hogy ilyen vagy amolyan módon külföldről „pótlólagos tőkék” áramlanak be, mert ez elengedhetetlen feltétele az ilyen államok kialakulásának. Még helytelenebb volna azonban, ha ezen az alapon összekevernénk és egy kalap alá vennénk ezeket az utakat s nem értenők meg, hogy a fejlődés három útja mégiscsak a kapitalista ipari államok alakulásának három különböző módszere, hogy mindegyik út rányomja sajátos bélyegét ezeknek az államoknak az arculatára.

Mit tehet hát a Szovjetállam, ha az ország iparosításának régi útjai számára elfogadhatatlanok, újabb tőkék pedig még mindig kizárólag csak gúzsbakötő feltételekkel áramolhatnának az országba?

A fejlődésnek egy új útjára kell lépnie, amelyet más országok még nem fürkésztek ki teljesen, arra az útra, amelyen haladva a nagyipar külföldi hitelek nélkül fejlődik, amelyen haladva az ország külföldi tőke beáramlása nélkül iparosodik — arra az útra, amelyet Lenin „Inkább kevesebbet, de jobban” c. cikkében megjelölt.

„Arra kell törekednünk — mondja Lenin —, hogy olyan államot építsünk fel, amelyben a munkások megtartják a parasztság irányában vezetőszerepüket és megtartják a parasztság bizalmát, s a legnagyobbfokú takarékosság útján társadalmi viszonyaikból a pazarlás minden fajtájának még a nyomát is kiirtják.

Államapparátusunkban a legnagyobb takarékosságot kell elérnünk … Ha fenntartjuk a munkásosztály vezetőszerepét a parasztság élén, akkor az államháztartásunkban keresztülvitt nagy és lehető legnagyobb takar