Írta: J. V. Sztálin-

Előszó „A leninizmus kérdései” c. gyűjtemény első kiadásához

Ennek a gyűjteménynek egyik fő része „A leninizmus alapjairól” c. brosúra. Ez a brosúra elsőízben majdnem két évvel ezelőtt, 1924 májusában jelent meg. Most, ebben a gyűjteményben, másodízben jelenik meg. Ez alatt a két év alatt sok víz folyt le: a pártban két vita zajlott le, számos brosúrát és vezérfonalat adtak ki a leninizmusról, napirendre kerültek a szocialista építés új gyakorlati kérdései. Érthető, hogy azokat az új kérdéseket, amelyek e két év alatt felmerültek, valamint a brosúra megjelenése után lezajlott viták eredményeit ez a brosúra nem vehette figyelembe. Az is érthető, hogy építésünk konkrét kérdéseit (új gazdasági politika, államkapitalizmus, a középparasztság kérdése stb.) ez a kis brosúra, amely „a leninizmus alapjainak vázlatos ismertetése” volt, nem világíthatta meg teljesen. Ezeket és az ezekhez hasonló kérdéseket csak a szerző későbbi brosúrái világíthatták meg („Az Októberi Forradalom és az orosz kommunisták taktikája”, „Az OK(b)P XIV. konferenciájának eredményeihez”, „Kérdések és feleletek” stb.), amelyek belekerültek ebbe a gyűjteménybe és szerves kapcsolatban vannak „A leninizmus alapjairól” c. korábbi brosúrában kifejtett alaptételekkel. Ez a körülmény teljes mértékben indokolttá teszi ennek a gyűjteménynek a megjelenését, amely ilyképpen egységes és összefüggő munka a leninizmus kérdéseiről.

A XIV. pártkongresszuson lezajlott legutóbbi vita összegezte a párt által a legutóbbi időszakban, a XIII. és XIV. kongresszus között eltelt időszakban végzett ideológiai és építő munka eredményeit. Ugyanakkor bizonyos mértékben felül is vizsgálta azokat a tételeket, amelyeket annak idején az „új ellenzék” felállított. Joggal kérdezhetik: mik ennek a felülvizsgálatnak az eredményei?

I. V. Sztálin. A leninizmus kérdéseihez.
Moszkva—Leningrád. 1926.

(idézet: – Sztálin Művei 8. kötet – című könyvből)

A leninizmus kérdéseihez

– írta: J. V. Sztálin –

A SzK(b)P leningrádi
szervezetének ajánlom
I. Sztálin

I

A leninizmus meghatározása

„A leninizmus alapjairól” című brosúrában a leninizmus ismert meghatározását adtam, amely, úgylátszik, polgárjogot nyert. Ez így szól:

„A leninizmus az imperializmus és a proletárforradalom korszakának marxizmusa. Pontosabban: a leninizmus a proletárforradalom elmélete és taktikája általában, a proletárdiktatúra elmélete és taktikája különösen”.

Helyes-e ez a meghatározás?

Azt hiszem, helyes. Helyes, előszöris azért, mert helyesen mutat rá a leninizmus történelmi gyökereire, amikor mint az imperializmus korszakának marxizmusát jellemzi, ellentétben Lenin egyes kritikusaival, akik helytelenül azt hiszik, hogy a leninizmus az imperialista háború után keletkezett. Helyes, másodszor azért, mert helyesen emeli ki a leninizmus nemzetközi jellegét, ellentétben a szociáldemokráciával, amely szerint a leninizmus csak az orosz nemzeti viszonyok között alkalmazható. Helyes, harmadszor azért, mert helyesen hangsúlyozza a leninizmus szerves összefüggését Marx tanításával, amikor a leninizmust mint az imperializmus korszakának marxizmusát jellemzi, ellentétben a leninizmus egyes kritikusaival, akik a leninizmust nem a marxizmus továbbfejlesztésének, hanem csak a marxizmus helyreállításának és az orosz viszonyokra való alkalmazásának tekintik.

Mindez, azt hinné az ember, nem szorul különösebb magyarázatra.

Mindamellett, mint kiderül, vannak pártunkban olyanok, akik szükségesnek tartják, hogy a leninizmust kissé máskép határozzák meg. így például Zinovjev úgy véli, hogy:

„A leninizmus az imperialista háborúk és a közvetlenül egy túlnyomóan paraszti többségű országban megkezdődött világforradalom korszakának marxizmusa.”

Mit jelenthetnek a Zinovjev által aláhúzott szavak? Mit jelent az, ha a leninizmus meghatározásába belefoglaljuk Oroszország elmaradottságát, paraszti jellegét?

Azt jelenti, hogy a leninizmust nemzetközi proletár tanításból az oroszországi sajátszerűség termékévé változtatjuk.

Azt jelenti, hogy Bauer és Kautsky kezére játszunk, akik tagadják azt, hogy a leninizmus más, fejlettebb kapitalizmusú országokra is alkalmazható.

Vitathatatlan, hogy a parasztkérdés Oroszország számára igen nagy jelentőségű, hogy országunk paraszti ország. De mi jelentősége lehet ennek a ténynek a leninizmus alapjainak jellemzése szempontjából? Talán a leninizmust csak Oroszország talaján és Oroszország számára dolgozták ki és nem az imperializmus talaján és az imperialista országok számára általában? Talán Lenin olyan műveinek, mint „Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka”, „Állam és forradalom”, „A proletárforradalom és a renegát Kautsky”, „«Baloldaliság» — a kommunizmus gyermekbetegsége” stb. csak Oroszország számára van jelentőségük és nem valamennyi imperialista ország számára általában? Talán a leninizmus nem minden ország forradalmi mozgalmának összesített tapasztalata? Talán a leninizmus elméletének és taktikájának alapjai nem alkalmasak, nem kötelezők minden ország proletárpártja számára? Talán nem volt igaza Leninnek, amikor azt mondta, hogy „a bolsevizmus alkalmas arra, hogy mindenki számára a taktika mintája legyen”? (XXIII. köt. 386. old.) Talán nem volt igaza Leninnek, amikor a „Szovjethatalom és a bolsevik elmélet és taktika alapjainak nemzetközi jelentőségéről” beszélt? (XXV. köt. 171—172. old.) Talán nem helyesek például Lenin következő szavai:

„Oroszországban a proletárdiktatúrának, országunk nagyfokú elmaradottsága és kispolgári jellege következtében, bizonyos sajátosságok tekintetében okvetlenül másmilyennek kell lennie, mint az előrehaladott országokban. De az alaperők — és a társadalmi gazdaság alapformái — Oroszországban ugyanazok, mint bármely kapitalista országban, úgyhogy ezek a sajátosságok csak arra vonatkozhatnak, ami nem a leglényegesebb” (XXIV. köt. 508. old.).

De ha mindez igaz, nem az következik-e ebből, hogy a leninizmus Zinovjev-féle meghatározását nem lehet helyesnek elismerni?

Hogyan egyeztethető össze a leninizmusnak ez a nemzetileg korlátozott meghatározása az internacionalizmussal?

II
A leninizmus lényege

„A leninizmus alapjairól” című brosúrában ezt mondom:

„Vannak, akik azt hiszik, hogy a leninizmusban a parasztkérdés a leglényegesebb, hogy a leninizmus kiindulópontja a parasztkérdés, a parasztság szerepének, jelentőségének kérdése. Ez teljesen helytelen. A leninizmus alapkérdése, kiindulópontja nem a parasztkérdés, hanem a proletárdiktatúra kérdése, e diktatúra kivívása feltételeinek, megszilárdítása feltételeinek kérdése. A parasztkérdés, mint a proletariátus szövetségesének a kérdése a hatalomért folytatott harcában, ebből a problémából következik”.

Helyes-e ez a tétel?

Azt hiszem, helyes. Ez a tétel teljes egészében a leninizmus meghatározásából következik. Valóban, ha a leninizmus a proletárforradalom elmélete és taktikája, a proletárforradalom fő tartalma pedig a proletárdiktatúra, akkor világos, hogy a leninizmus lényege a proletárdiktatúra kérdése, e kérdés kidolgozása, e kérdés megindokolása és konkretizálása.

Mindamellett Zinovjev nyilván nem ért egyet ezzel a tétellel. „Lenin emlékezete” c. cikkében ezt mondja:

„A parasztság szerepének kérdése, mint már mondottam, a bolsevizmus, a leninizmus alapkérdése”.

Zinovjevnek ez a tétele, mint látjuk, teljes egészében a leninizmusnak Zinovjev adta helytelen meghatározásából következik. Ezért ez a tétel éppolyan helytelen, mint amilyen helytelen a leninizmus zinovjevi meghatározása.

Helyes-e Leninnek az a tétele, hogy a proletariátus diktatúrája „a proletárforradalom legfőbb tartalma”? (XXIII. köt. 337. old.) Feltétlenül helyes. Helyes-e az a tétel, hogy a leninizmus a proletárforradalom elmélete és taktikája? Azt hiszem, helyes. De mi következik ebből? Ebből az következik, hogy a leninizmus alapkérdése, kiindulópontja, fundamentuma a proletárdiktatúra kérdése.

Talán nem igaz, hogy az imperializmus kérdését, az imperialista fejlődés ugrásszerű jellegének kérdését, a szocializmus egy országban való győzelmének kérdését, a proletariátus államának kérdését, ez állam szovjet formájának kérdését, a párt szerepének kérdését a proletárdiktatúra rendszerében, a szocialista építés útjainak kérdését — hogy mindezeket a kérdéseket éppen Lenin dolgozta ki? Talán nem igaz, hogy éppen ezek a kérdések alkotják a proletárdiktatúra eszméjének alapját, fundamentumát? Talán nem igaz, hogy ezeknek az alapkérdéseknek a kidolgozása nélkül elképzelhetetlen volna a parasztkérdés kidolgozása a proletárdiktatúra szempontjából?

Vitathatatlan, hogy Lenin kitűnően ismerte a parasztkérdést. Vitathatatlan, hogy a parasztkérdés, mint a proletariátus szövetségesének kérdése, igen nagy jelentőségű a proletariátus szempontjából és alkotórésze az alapkérdésnek, a proletárdiktatúra kérdésének. De vajon,nem világos, hogy ha a leninizmus előtt nem állna a proletárdiktatúra kérdése mint alapkérdés, akkor nem merülne fel a proletariátus szövetségesének ebből levezetett kérdése, a parasztkérdés sem? Vajon nem világos, hogy ha a leninizmus előtt nem állana mint gyakorlati kérdés a hatalom meghódításának, a proletariátus által való meghódításának kérdése, akkor nem merülne fel a parasztsággal való szövetség kérdése sem?

Lenin nem volna a legnagyobb proletárideológus — márpedig kétségkívül az —, egyszerű „parasztfilozófus” volna — aminek a külföldi irodalmi nyárspolgárok gyakran feltüntetik —, ha a parasztkérdést nem a proletárdiktatúra elméletének és taktikájának alapján, hanem ezt az alapot megkerülve, ettől az alaptól függetlenül dolgozta volna ki.

Két eset lehetséges:

vagy a parasztkérdés a leninizmus lényege s akkor a leninizmus nem alkalmas, nem kötelező a kapitalizmus tekintetében fejlett országok, a nemparaszti országok számára;

vagypedig a leninizmus lényege a proletárdiktatúra, s akkor a leninizmus a világ proletárjainak internacionális tanítása, amely alkalmas és kötelező kivétel nélkül minden országra, köztük a kapitalizmus tekintetében fejlett országokra is.

Itt választani kell.

III
A „permanens” forradalom kérdése

„A leninizmus alapjairól” című brosúra megítélése szerint a „permanens forradalom elmélete” a parasztság szerepe lebecsülésének „elmélete”. A brosúra ezt mondja:

„Lenin tehát a «permanens» forradalom hívei ellen nem a megszakítatlanság kérdése miatt hadakozott, hiszen Lenin maga is a megszakítás nélküli forradalom álláspontján állott, hanem mert lebecsülték a parasztságnak, a proletariátus hatalmas tartalékának szerepét”.

Az orosz „permanenseknek” ezt a jellemzését a legutóbbi időkig általánosan elismerték. Mindamellett, bár ez a jellemzés általában helyes, mégsem tekinthetjük kimerítőnek. Egyrészt az 1924-es vita, másrészt Lenin műveinek gondos elemzése megmutatta, hogy az orosz „permanensek” hibája nemcsak a parasztság szerepének lebecsülése volt, hanem az is, hogy lebecsülték a proletariátus erőit és képességeit arra, hogy a parasztságot magával vigye, hogy nem hittek a proletariátus hegemóniájának eszméjében.

Ezért „Az Októberi Forradalom és az orosz kommunisták taktikája” című brosúrámban (1924. december) kibővítettem ezt a jellemzést és másikkal, teljesebbel cseréltem fel. Ez a brosúra a következőket mondja:

„Eddig a «permanens forradalom» elméletének rendszerint csak egyik oldalát emelték ki — azt, hogy nem hisz a parasztmozgalomban rejlő forradalmi lehetőségekben. Ezt az egyik oldalt most, az igazság kedvéért, ki kell egészíteni a másik oldallal — azzal, hogy nem hisz Oroszország proletariátusának erejében és képességeiben”.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a leninizmus ellene volt vagy van az idézőjel nélküli permanens forradalom eszméjének, amelyet Marx a múlt század negyvenes éveiben proklamált. Ellenkezőleg. Lenin volt az egyetlen marxista, aki helyesen értette meg és fejtette ki a permanens forradalom eszméjét. Lenin e kérdésben abban különbözik a „permanensektől”, hogy a „permanensek” eltorzították a permanens forradalom marxi eszméjét, élettelen könyv-bölcsességgé változtatták, Lenin viszont az eszmét a maga eredeti értelmében fogta fel és forradalomelméletének egyik alapjává tette. Ne feledjük el, hogy a polgári-demokratikus forradalom szocialista forradalomba való átnövésének eszméje, amelyet Lenin már 1905-ben megfogalmazott, a permanens forradalom marxi elméletének egyik megtestesülési formája. Lenin már 1905-ben ezt írta erről:

„A demokratikus forradalomból mi rögtön megkezdjük az átmenetet, mégpedig teljesen erőnkhöz mérten, az öntudatos és szervezett proletariátus erejéhez mérten, megkezdjük az átmenetet a szocialista forradalomra. A megszakítás nélküli forradalom mellett vagyunk. Nem állunk meg félúton . . .

Anélkül, hogy kalandorságba esnénk, hogy vétenénk tudományos lelkiismeretünk ellen, hogy olcsó népszerűséget hajhásznánk, csak egyet mondhatunk és mondunk: minden erőnkkel segíteni fogunk az egész parasztságnak abban, hogy a demokratikus forradalmat megcsinálja, hogy mi, a proletariátus pártja, annál könnyebben térhessünk át a lehető leggyorsabban az új és magasabbrendű feladatra — a szocialista forradalomra” (VIII. köt. 186—187. old.).

Tizenhat évvel később pedig, mikor a proletariátus már hatalomra jutott, Lenin ezt írta erről a kérdésről:

„A Kautskyk, Hilferdingek, Martovok, Csernovok, Hillquitek, Longuet-k, MacDonaldok, Turatik és a «kétés-feles» marxizmus többi hősei nem tudták megérteni… a polgári-demokratikus és a proletár-szocialista forradalom közötti viszonyt. Az első átnő a másodikba. A második, menetközben, megoldja az elsőnek a kérdéseit. A második megszilárdítja az első művét. A harc és csakis a harc dönti el, mennyire sikerül a másodiknak túlnőnie az elsőn” (XXVII. köt. 26. old.).

Különösen az első idézetre hívom fel a figyelmet, amely Lenin „A szociáldemokrácia viszonya a parasztmozgalomhoz” című, 1905 szeptember 1-én közzétett cikkéből való. Ezt azért hangsúlyozom, hogy tudomásul vegyék azok, akik még mindig azt állítják, hogy Lenin a polgári-demokratikus forradalom szocialista forradalomba való átnövésének eszméjéhez, vagyis a permanens forradalom eszméjéhez az imperialista háború után jutott el. Ez az idézet eloszlat minden kétséget afelől, hogy ezek az emberek nagyon tévednek.

IV
A proletárforradalom és a proletárdiktatúra

Melyek a proletárforradalom jellegzetes, a polgári forradalomtól eltérő vonásai?

A proletárforradalom és a polgári forradalom közötti különbséget öt fő pontban lehetne összefoglalni.

1. A polgári forradalom rendszerint akkor kezdődik, amikor már megvannak a kapitalista rend többé-kevésbé kész formái, amelyek még a nyílt forradalom előtt jöttek létre és értek meg a feudális társadalom ölében, ezzel szemben a proletárforradalom kezdetén nincsenek vagy alig vannak meg a szocialista rend kész formái.

2. A polgári forradalom fő feladata az, hogy megragadja a hatalmat és összhangba hozza a már meglevő polgári gazdasággal, ezzel szemben a proletárforradalom fő feladata az, hogy miután a hatalmat megragadta, új, szocialista gazdaságot építsen fel.

3. A polgári forradalomnak rendszerint betetőzése a hatalom megragadása, ezzel szemben a proletárforradalomnak csak kezdete a hatalom megragadása, s a proletárforradalom a hatalmat emelőnek használja fel a régi gazdaság átépítésére és az új gazdaság megszervezésére.

4. A polgári forradalom arra szorítkozik, hogy az egyik hatalmon levő kizsákmányoló csoportot egy másik kizsákmányoló csoporttal váltja fel, s ezért nincs szüksége a régi államgépezet szétzúzására, ezzel szemben a proletárforradalom mindenféle és fajta kizsákmányoló csoportot kivet a hatalomból, és az összes dolgozók és kizsákmányoltak vezérét, a proletárok osztályát, juttatja hatalomra, s ezért a régi államgépezetet szükségképpen össze kell törnie és újjal kell felváltania.

5. A polgári forradalom nem tömörítheti a burzsoázia köré valamelyest hosszabb időre a dolgozó és kizsákmányolt tömegek millióit éppen azért, mert ezek dolgozók és kizsákmányoltak, ezzel szemben a proletárforradalom őket éppen mint dolgozókat és kizsákmányoltakat a proletariátussal tartós szövetségbe fűzheti és kell is hogy fűzze, ha teljesíteni akarja azt a fő feladatát, amely abban áll, hogy a proletariátus hatalmát megszilárdítsa és az új, szocialista gazdaságot felépítse.

Íme, Leninnek néhány erre vonatkozó alaptétele:

„A polgári forradalom és a szocialista forradalom között az egyik legfőbb különbség az — mondja Lenin —, hogy a feudalizmusból kisarjadó polgári forradalom számára a régi rend méhében fokozatosan létrejönnek új gazdasági szervezetek, amelyek fokozatosan megváltoztatják a feudális társadalom minden oldalát. A polgári forradalom előtt csak egy feladat áll: elsöpörni, félredobni, összetörni a régi társadalom minden béklyóját. Minden polgári forradalom, amely ezt a feladatot teljesíti, ezzel teljesíti mindazt, amit elvárnak tőle: elősegíti a kapitalizmus növekedését.

Egészen más helyzetben van a szocialista forradalom. Minél elmaradottabb az ország, amelynek, a történelem cikcakjai folytán, meg kellett kezdenie a szocialista forradalmat, annál nehezebb számára az áttérés a régi kapitalista viszonyokról a szocialista viszonyokra. Itt a rombolás feladataihoz új, hallatlanul nehéz feladatok, szervezési feladatok járulnak” (XXII. köt. 315. old.).

„Ha az orosz forradalom népi alkotóereje — folytatja Lenin —, amely kijárta az 1905-ös nagy próba iskoláját, nem hozta volna létre már 1917 februárjában a Szovjeteket, akkor azok októberben semmiesetre sem ragadhatták volna meg a hatalmat, mert a siker csak attól függött, hogy vannak-e már a milliókat átfogó mozgalomnak kész szervezeti formái. Ezt a kész formát a Szovjetek jelentették és ezért várt ránk politikai téren a ragyogó sikereknek az a sorozata, az a szakadatlan diadalmenet, amelyet átéltünk, mert a politikai hatalom új formája készen állt s nekünk csak azt kellett tennünk, hogy néhány dekrétummal átváltoztassuk a Szovjetek hatalmát abból az embrionális állapotból, amelyben a forradalom első hónapjaiban volt, az Orosz Államban megszilárdult, törvényesen elismert formává: az Oroszországi Szovjet Köztársasággá” (XXII. köt. 315. old.).

„Még két hallatlanul nehéz feladat maradt hátra — mondja Lenin —, amelyek megoldása semmiképp sem lehetett olyan diadalmenet, amilyenben forradalmunk az első hónapokban haladt” (ugyanott, 315. old.).

„Először, ezek a belső szervezés feladatai voltak, amelyek minden szocialista forradalom előtt állanak. A szocialista forradalom éppen abban különbözik a polgáritól, hogy az utóbbi esetben megvannak a kapitalista viszonyok kész formái, ellenben a Szovjethatalom, a proletárhatalom ilyen kész viszonyokat nem kap, hacsak nem számítjuk a kapitalizmus legfejlettebb formáit, amelyek, lényegében, csak az ipar keskeny felső rétegére terjedtek ki és még igen kevéssé érintették a mezőgazdaságot. A nyilvántartás megszervezése, a legnagyobb üzemek ellenőrzése, az egész államgazdasági gépezet átváltoztatása egyetlen hatalmas géppé, olyan gazdasági szervezetté, amely úgy működik, hogy az emberek százmillióit egy terv vezesse, ez az a gigászi szervezési feladat, amely váltunkra nehezedett. A mostani munkaviszonyok mellett ez a feladat sehogy sem tűrte azt a «hurrá» megoldást, amellyel a polgárháború feladatait sikerült megoldanunk” (ugyanott, 316. old.).

„A második gigászi nehézség… — a nemzetközi kérdés. Ha olyan könnyen elbántunk Kerenszkij bandáival, ha olyan könnyen teremtettük meg a hatalmat, ha minden nehézség nélkül megkaptuk a föld szocializálásáról, a munkásellenőrzésről szóló rendeletet — ha mindezt olyan könnyen kaptuk meg, ez csak azért volt lehetséges, mert a szerencsésen alakult viszonyok egy rövid pillanatra fedeztek bennünket a nemzetközi imperializmussal szemben. A nemzetközi imperializmus, tőkéje egész hatalmával, magas szervezettségű haditechnikájával, mely a nemzetközi tőke igazi ereje, igazi erődje, semmiesetre, semmi körülmények között sem férhetett meg a Szovjet Köztársasággal sem objektív helyzeténél fogva, sem a benne megtestesült kapitalista osztály gazdasági érdekeinél fogva — nem férhetett meg vele a kereskedelmi kapcsolatok, a nemzetközi pénzügyi összeköttetések következtében. Itt az összeütközés elkerülhetetlen. Ez az orosz forradalom egyik óriási nehézsége, óriási történelmi problémája: nemzetközi feladatokat kell megoldania, nemzetközi forradalmat kell előidéznie” (XXII. köt. 317. old.).

Ez a proletárforradalom belső jellege és legmélyebb értelme.

Véghez lehet-e vinni a régi, polgári rend ilyen gyökeres átalakítását erőszakos forradalom nélkül, proletárdiktatúra nélkül?

Világos, hogy nem lehet. Aki azt hiszi, hogy ilyen forradalmat békésen lehet véghezvinni, a burzsoázia uralmához alkalmazott polgári demokrácia keretében, annak vagy elment az esze és nincsenek többé normális emberi fogalmai, vagy durván és nyíltan megtagadja a proletárforradalmat.

Ezt a tételt annál nagyobb erővel és annál határozottabban kell hangsúlyozni, mert olyan proletárforradalommal van dolgunk, mely egyelőre egy országban győzött, egy ellenséges kapitalista országoktól körülvett országban, melynek burzsoáziáját a nemzetközi tőke okvetlenül támogatja.

Ezért mondja Lenin, hogy:

„Az elnyomott osztály felszabadítása nemcsak hogy erőszakos forradalom nélkül lehetetlen, hanem lehetetlen annak az államhatalmi gépezetnek megsemmisítése nélkül is, amelyet az uralkodóosztály teremtett” (XXI. köt. 373. old.).

„«Hadd nyilatkozzék a lakosság többsége előbb, még akkor, amikor fennáll a magántulajdon, vagyis még fennáll a tőke hatalma és járma, a proletariátus pártja mellett — a pártnak csak akkor lehet és kell a hatalmat megragadnia» — ezt mondják a kispolgári demokraták, valójában a burzsoázia szolgái, akik «szocialisláknak» nevezik magukat”* (XXIV. köt. 647. old.).

„«Hadd döntse meg előbb a forradalmi proletariátus a burzsoáziát, törje össze a tőke jármát, zúzza szét a burzsoá államgépezetet — és akkor a proletariátus, miután kivívta a győzelmet, gyorsan megnyerheti a dolgozó nem-proletár tömegek többségének rokonszenvét és támogatását azzal, hogy a kizsákmányolok rovására kielégíti őket» — ezt mondjuk mi” (ugyanott).

„A proletariátusnak — folytatja Lenin —, hogy megnyerje a lakosság többségét, először, meg kell döntenie a burzsoáziát s kezébe kell ragadnia az államhatalmat; másodszor, meg kell teremtenie a Szovjethatalmat, ízzé- porrá zúzva a régi államgépezetet, amivel egyszerre aláássa a burzsoázia és a kispolgári megalkuvók uralmát, tekintélyét, befolyását a nem-proletár dolgozó tömegek körében. Harmadszor, teljesen meg kell semmisítenie a burzsoázia és a kispolgári megalkuvók befolyását a nem-proletár dolgozó tömegek többsége körében azzal, hogy gazdasági szükségleteiket forradalmi úton kielégíti a kizsákmányolók rovására” (ugyanott, 641. old.).

Ezek a proletárforradalom jellemző ismérvei.

Melyek, ezzel kapcsolatban, a proletárdiktatúra alapvonásai, ha elismertük, hogy a proletárforradalom legfőbb tartalma a proletárdiktatúra?

A proletárdiktatúra legáltalánosabb lenini meghatározása a következő:

„A proletárdiktatúra nem befejezése az osztályharcnak, hanem folytatása új formákban. A proletárdiktatúra a győztes és a politikai hatalmat saját kezébe vevő proletariátus osztályharca a legyőzött, de meg nem semmisített, el nem tűnt, ellenállását továbbra is folytató, ellenállását fokozó burzsoázia ellen” (XXIV. köt. 311. old.).

Azoknak, akik a proletárdiktatúrát összetévesztik az „általános népi”, „általános választásokból származó” hatalommal, a „nem-osztály” hatalommal, Lenin ezt mondja:

„Az az osztály, amely a politikai hatalmat kezébe vette, ezt annak tudatában tette, hogy egyedül veszi a kezébe. Ez benne van a proletárdiktatúra fogalmában. Ennek a fogalomnak csak akkor van értelme, ha az egy osztály tudja, hogy egyedül veszi kezébe a politikai hatalmat, és nem ámítja sem önmagát, sem másokat az «általános népi, általános választásokból származó, az egész nép által szentesített» hatalomról szóló beszédekkel” (XXYI. köt. 286. old.).

Ez azonban nem jelenti azt, hogy az egy osztály — a proletárosztály — hatalmának, amely osztály nem osztja és nem is oszthatja meg a hatalmat más osztályokkal, nincs szüksége céljai megvalósításához más osztályok dolgozó és kizsákmányolt tömegeinek segítségére és szövetségére. Ellenkezőleg. Ez a hatalom, az egy osztály hatalma, csak a proletárok osztálya és a kispolgári osztályok dolgozó tömegei, mindenekelőtt a dolgozó parasztság tömegei közti sajátos formájú szövetség révén erősíthető meg és vihető végig.

Mi ez a sajátos formájú szövetség, miben áll a szövetségnek ez a sajátos formája? Ez a más osztályokkal, nem-proletár osztályokkal való szövetség nincs-e egyáltalán ellentmondásban az egy osztály diktatúrájának eszméjével?

A szövetségnek ez a sajátos formája abban áll, hogy e szövetség vezető ereje a proletariátus. A szövetségnek ez a sajátos formája abban áll, hogy az állam vezetője, a proletárdiktatúra rendszerében a vezető — egy párt, a proletariátus pártja, a kommunisták pártja, amely nem osztja és nem oszthatja meg a vezetést más pártokkal.

Mint látjuk, az ellentmondás itt csak színleges, csak látszólagos.

„A proletárdiktatúra — mondja Lenin — sajátos formájú osztályszövetség a proletariátus, a dolgozók élcsapata és a dolgozók nagyszámú nem-proletár rétege (kispolgárság, kistulajdonosok, parasztság, értelmiség stb.) vagy azok többsége között — szövetség a tőke ellen, szövetség a tőke teljes megdöntésére, a burzsoázia ellenállásának és restaurációs törekvéseinek teljes elnyomására, a szocializmus végleges megteremtésére és megszilárdítására. Ez sajátos fajtájú szövetség, amely sajátos helyzetben, mégpedig egy ádáz polgárháború viszonyai között alakul ki, — a szocializmus tántoríthatatlan híveinek szövetsége ez a szocializmus ingadozó, néha «semleges» szövetségeseivel (ebben az esetben a szövetség harci egyezményből semlegességi egyezménnyé válik), gazdaságilag, politikailag, társadalmilag, szellemileg különböző osztályok közötti szövetség” (XXIV. köt. 311. old.).

Egyik instruktív előadásában Kamenyev, vitába szállva a proletárdiktatúra e felfogásával, ezt mondja:

„A diktatúra nem egyik osztálynak a másikkal kötött szövetsége.”

Azt hiszem, Kamenyev itt mindenekelőtt „Az Októberi Forradalom és az orosz kommunisták taktikája” című brosúrám egy helyére gondol, ahol ezt írtam:

„A proletariátus diktatúrája nem egyszerű kormányzó felső csoport, amelyet egy «tapasztalt stratéga» gondos keze «ügyesen» «kiválogatott» s amely «hozzáértően» a lakosságnak erre vagy arra a rétegére «támaszkodik». A proletariátus diktatúrája a proletariátus és a dolgozó paraszttömegek osztályszövetsége a tőke megdöntésére, a szocializmus végleges győzelmére, azzal a feltétellel, hogy e szövetség vezető ereje a proletariátus”.

Teljes egészében fenntartom a proletárdiktatúra e meghatározását, mert azt hiszem, hogy teljes egészében megegyezik Lenin imént idézett meghatározásával.

Állítom, hogy Kamenyev kijelentésének, mely szerint „a diktatúra nem egyik osztálynak a másikkal kötött szövetsége”, ebben a fenntartás nélküli formában, semmi köze sincs a proletárdiktatúra lenini elméletéhez.

Állítom, hogy így csak olyan emberek beszélhetnek, akik nem értették meg az összefogás eszméjének, a proletariátus és a parasztság közti szövetség eszméjének lényegét, akik nem értették meg, hogy mit jelent a proletariátus hegemóniája ebben a szövetségben.

Így csak azok beszélhetnek, akik nem értették meg ezt a lenini tételt:

„Csakis a parasztsággal való megegyezés mentheti meg a szocialista forradalmat Oroszországban, amíg a forradalom más országokban be nem következett” (XXVI. köt. 238. old.).

Így csak azok beszélhetnek, akik nem értették meg Leninnek ezt a tételét:

„A diktatúra legfőbb elve — a proletariátus és a parasztság szövetségének fenntartása, hogy a proletariátus megtarthassa a vezetőszerepet és az államhatalmat” (ugyanott, 460. old.).

Lenin, kiemelve a diktatúra egyik legfőbb célját, a kizsákmányolók elnyomását, ezt mondja:

„A diktatúra tudományos fogalma nem jelent egyebet, mint semmi által nem korlátozott, semmiféle törvény, semmiféle abszolút szabály által nem akadályozott, közvetlenül erőszakra támaszkodó hatalmat” (XXV. köt. 441. old.).

„A diktatúra — vegyék ezt egyszersmindenkorra tudomásul, kadét urak — korlátlan hatalmat, erőre, nempedig törvényre támaszkodó hatalmat jelent. Polgárháború idején minden győztes hatalom csak diktatúra lehet” (XXV. köt. 436. old.).

De az erőszakkal persze nem merül ki a proletárdiktatúra, noha erőszak nélkül nincs diktatúra.

„A diktatúra — mondja Lenin — nemcsak erőszakot jelent — bár lehetetlen erőszak nélkül —, a diktatúra magasabb munkaszervezetet is jelent, mint amilyen a megelőző szervezet volt” (XXIV. köt. 305. old.).

„A proletárdiktatúra … nemcsak erőszak a kizsákmányolókkal szemben, sőt nem is legfőképpen erőszak. Ennek a forradalmi erőszaknak gazdasági alapja, életképességének és sikerének záloga az, hogy a proletariátus a társadalmi munkaszervezet magasabb típusát képviseli és valósítja meg, mint a kapitalizmus. Ez a lényeg. Ez a kommunizmus elkerülhetetlen teljes győzelmének erőforrása, záloga” (XXIV. köt. 335—336. old.).

„Legfőbb lényege (a diktatúra legfőbb lényege. — I. Szt.) a dolgozók vezető osztagának, élcsapatának, egyetlen vezetőjének, a proletariátusnak szervezettsége és fegyelmezettsége. Célja, hogy megteremtse a szocializmust, megszüntesse a társadalom osztályokra tagozódását, dolgozóvá tegye a társadalom minden tagját és gyökerében megszüntesse az ember ember által való kizsákmányolásának minden fajtáját. Ezt a célt nem lehet egycsapásra elérni, ez megkövetel egy meglehetősen hosszú átmeneti időszakot a kapitalizmus és a szocializmus között, egyrészt azért, mert a termelés átszervezése nehéz dolog, mert időbe telik, amíg az élet minden terén gyökeres változásokat hajthatunk végre, másrészt azért, mert a kispolgári és polgári gazdálkodás megszokottságának hatalmas erejét csak hosszú, kitartó harccal lehet leküzdeni. Éppen ezért beszél Marx a proletárdiktatúra egész időszakáról, mint a kapitalizmus és a szocializmus közötti átmeneti időszakról” (ugyanott, 314. old.).

Ezek a proletárdiktatúra jellemző vonásai.

Ebből következik a proletárdiktatúra három fő oldala:

1. A proletariátus hatalmának felhasználása a kizsákmányolok elnyomására, az ország védelmére, a más országok proletárjaihoz fűződő kapcsolatok megerősítésére, a forradalom minden országban való fejlesztésére és győzelmére.

2. A proletariátus hatalmának felhasználása arra, hogy a dolgozó és kizsákmányolt tömegeket végleg elszakítsuk a burzsoáziától, hogy a proletariátus és e tömegek szövetségét megerősítsük, hogy e tömegeket a szocialista építésbe bevonjuk, hogy e tömegeket a proletariátus államilag vezesse,

A leninizmus kérdéseihez33

3. A proletariátus hatalmának felhasználása a szocializmus megszervezésére, az osztályok felszámolására, az osztálynélküli társadalomba, a szocialista társadalomba való átmenetre.

A proletárdiktatúra mindhárom oldal egyesítése. Egyik oldalt sem lehet mint a proletárdiktatúra egyetlen jellegzetes ismérvét kiemelni, viszont ha csak egy is hiányzik ez ismérvek közül, a proletárdiktatúra a kapitalista környezet viszonyai között már nem diktatúra. Ezért e három oldal egyike sem mellőzhető a proletárdiktatúra fogalma meghamisításának veszélye nélkül. Csakis mindhárom oldal együttvéve adja a proletárdiktatúra teljes és kiforrott fogalmát.

A proletárdiktatúrának megvannak a maga időszakai, a maga sajátos formái, különféle munkamódszerei. A polgárháború időszakában különösen szembeszökő a diktatúra erőszakoldala. De ebből egyáltalán nem következik, hogy a polgárháború időszakában semmilyen építőmunka nem folyik. Építőmunka nélkül polgárháborút viselni lehetetlen. A szocializmus építésének időszakában viszont különösen szembeszökő a diktatúra békés, szervező, kulturális munkája, a forradalmi jogrend stb. De ebből megintcsak egyáltalán nem következik, hogy a diktatúra erőszakoldala fölöslegessé vált vagy fölöslegessé válhat az építés időszakában. Az elnyomás szervei, a hadsereg és egyéb szervezetek most, az építés idején, éppoly szükségesek, mint a polgárháború időszakában. E szervek nélkül lehetetlen a diktatúrának valamennyire is biztosított építőmunkája. Nem szabad elfelejteni, hogy egyelőre csak egy országban győzött a forradalom. Nem szabad elfelejteni, hogy amíg kapitalista környezet van, addig fenn fog állni az intervenció veszélye is, az ebből a veszélyből folyó minden következménnyel együtt.

V
A párt és a munkásosztály a proletárdiktatúra rendszerében

Fentebb beszéltem a proletárdiktatúráról történelmi kikerülhetetlensége szempontjából, osztálytartalma szempontjából, állami természete szempontjából, s végül azoknak a romboló és alkotó feladatoknak a szempontjából, amelyeket egy egész történelmi időszak folyamán, a kapitalizmusból a szocializmusba vezető átmeneti időszaknak nevezett időszak folyamán kell teljesítenie.

Most a proletárdiktatúráról a diktatúra szerkezete szempontjából, a diktatúra „mechanizmusa” szempontjából, azoknak a „hajtószíjaknak”, „emelőknek” és annak az „irányító erőnek” a szerepe és jelentősége szempontjából kell beszélnünk, amelyek összességükben a „proletárdiktatúra rendszerét” (Lenin) alkotják s amelyek segítségével a proletárdiktatúra mindennapos munkája végbemegy.

Melyek ezek a „hajtószíjak” vagy „emelők” a proletárdiktatúra rendszerében? Mi az az „irányító erő”? Miért van rájuk szükség?

Az emelők vagy hajtószíjak — a proletár- diktatúrának azok a tömegszervezetei, melyek segítsége nélkül a diktatúra megvalósítása lehetetlen.

Az irányító erő—a proletariátus élenjáró osztaga, a proletariátus élcsapata, mely a proletárdiktatúra legfőbb vezető ereje.

Ezekre a hajtószíjakra, emelőkre és erre az irányító erőre a proletariátusnak azért van szüksége, mert nélkülük a győzelemért vívott harcában fegyvertelen hadseregként állna a szervezett és felfegyverzett tőkével szemben. Ezekre a szervezetekre a proletariátusnak azért van szüksége, mert nélkülük múlhatatlanul vereséget szenvedne a burzsoázia megdöntéséért folyó harcában, a saját hatalma megszilárdításáért, a szocializmus építéséért folytatott harcában. E szervezetek rendszeres segítsége és az élcsapat irányító ereje azért szükséges, mert e feltételek nélkül lehetetlen a proletariátusnak némileg is tartós és erős diktatúrája.

Melyek ezek a szervezetek?

Először, a munkások szakszervezetei, elágazásaikkal a központban és a vidéken, számos termelési, kulturális, nevelő és egyéb szervezet formájában. Ezek valamennyi szakma munkásait egyesítik. A szakszervezet nem pártjellegű szervezet. A szakszervezeteket a nálunk uralkodó munkásosztály összességét magában foglaló szervezetnek lehet nevezni. A szakszervezetek a kommunizmus iskolái. A szakszervezetek kiválasztják soraikból a legjobb elemeket az igazgatás minden területén végzendő vezető munkára. A munkásosztályon belül létrehozzák a kapcsolatot a haladók és az elmaradottak között. Összekötik a munkástömegeket a munkásosztály élcsapatával.

Másodszor, a Szovjetek, számos elágazásukkal a központban és a vidéken, közigazgatási, gazdasági, katonai, kulturális és egyéb állami szervezetek formájában, valamint a dolgozók ama rengeteg önkéntes tömegegyesülete, amelyek ezeket az állami szervezeteket körülveszik és a lakossággal összekötik. A Szovjetek a város és a falu összes dolgozóinak tömegszervezetei. A Szovjetek nem pártjellegű szervezetek. A Szovjetek — a proletárdiktatúra közvetlen kifejezői. A Szovjeteken megy keresztül a diktatúra megszilárdítására és a szocializmus építésére irányuló minden és mindenféle intézkedés. A Szovjetek útján valósul meg a parasztság állami vezetése a proletariátus által. A Szovjetek kötik össze a dolgozók milliós tömegeit a proletariátus élcsapatával.

Harmadszor, a különféle szövetkezetek különféle elágazásaikkal. Ez a dolgozók tömegszervezete, nem pártjellegű szervezet, amely a dolgozókat mindenekelőtt mint fogyasztókat, s idővel mini termelőket is egyesíti (mezőgazdasági szövetkezet). Különös jelentőségre tesz szert a proletárdiktatúra megszilárdulása után, a széleskörű építés időszakában. Megkönnyíti a proletariátus élcsapatának kapcsolatát a parasztság tömegeivel és megteremti a lehetőségét annak, hogy a parasztságot bevonjuk a szocialista építés folyamatába.

Negyedszer, az ifjúsági szövetség. Ez a munkás- és parasztifjúság tömegszervezete, nem pártjellegű, de a párthoz tartozó szervezet. Feladata, hogy segítse a pártot az ifjú nemzedék szocialista szellemű nevelésében. Fiatal tartalékokat ad a proletariátus valamennyi többi tömegszervezetének az igazgatás minden területén. Az ifjúsági szövetség különös jelentőségre tett szert a proletárdiktatúra megszilárdulása után, a proletariátus széleskörű kulturális és nevelőmunkájának időszakában.

Végül, a proletariátus pártja, élcsapata. Ereje abban rejlik, hogy magábagyűjti a proletariátus legjobbjait, valamennyi tömegszervezetéből. Rendeltetése, hogy a proletariátus kivétel nélkül valamennyi tömegszervezetének munkáját összefogja és működésüket egy cél felé, a proletariátus felszabadításának célja felé irányítsa. Márpedig ezeknek a szervezeteknek összefogására és egy cél felé irányítására feltétlenül szükség van, mert enélkül lehetetlen a proletariátus harcának egysége, mert enélkül lehetetlen a proletártömegek vezetése a hatalomért folyó harcukban, a szocializmus építéséért folyó harcukban. De a proletariátus tömegszervezeteinek munkáját összefogni és irányítani csak a proletariátus élcsapata, pártja tudja. Csak a proletariátus pártja, a kommunisták pártja képes arra, hogy a proletárdiktatúra rendszerében a fő vezetőnek ezt a szerepét betöltse.

Miért?

„Először azért, mert a párt gyűjtőhelye a munkásosztály legjobb elemeinek, akiknek közvetlen kapcsolatuk van a proletariátus párton kívüli szervezeteivel s igen gyakran vezetik is ezeket a szervezeteket; másodszor, mert a párt, mint a munkásosztály legjobbjainak gyűjtőhelye, a legjobb iskola, amelyben a munkásosztály olyan vezetőit lehet kiképezni, akik osztályuk minden szervezeti formáját vezetni tudják; harmadszor, mert a párt, mint a munkásosztály vezetőinek legjobb iskolája, tapasztaltságánál és tekintélyénél fogva az egyetlen szervezet, mely a proletariátus harcának vezetését központosítani tudja és ilymódon a munkásosztály valamennyi és mindennemű párton kívüli szervezetét kisegítő szervekké és azokká a hajtószíjakká változtatja, amelyek a pártot az osztállyal összekötik” (lásd „A leninizmus alapjairól”).

A párt a proletárdiktatúra rendszerében a fő vezető erő.

„A párt a proletariátus osztály-egyesülésének legmagasabb formája” (Lenin).

Így tehát: a szakszervezet, mint a proletariátus tömegszervezete, mely a pártot az osztállyal köti össze, mindenekelőtt a termelés vonalán; a Szovjet, mint a dolgozók tömegszervezete, mely a pártot a dolgozókkal köti össze, mindenekelőtt állami vonalon; a szövetkezet, mint főképpen a parasztság tömegszervezete, mely a pártot a paraszttömegekkel köti össze, mindenekelőtt gazdasági vonalon, a parasztságnak a szocialista építésbe való bevonása vonalán; az ifjúsági szövetség, mint a munkás- és parasztifjúság tömegszervezete, melynek az a hivatása, hogy a proletariátus élcsapatának megkönnyítse az új nemzedék szocialista nevelését és a fiatal tartalékok kiképzését; s végül a párt, mint az a fő irányító erő a proletárdiktatúra rendszerében, amely hivatott mind e tömegszervezeteket vezetni — ilyen általában a diktatúra „mechanizmusának”, a „proletárdiktatúra rendszerének” képe.

Párt nélkül, mint fő vezető erő nélkül, lehetetlen a proletariátusnak csak némileg is tartós és szilárd diktatúrája.

Ilymódon, Lenin szavaival, „az eredmény, mindent összevéve, egy formailag nem kommunista, rugalmas és aránylag széleskörű, roppant hatalmas proletár apparátus, amelynek révén a párt szorosan egybekapcsolódik az osztállyal és a tömeggel s amelynek révén, a párt vezetésével, megvalósul az osztály diktatúrája” (XXV. köt. 192. old.).

Ez persze nem úgy értendő, hogy a pártnak helyettesíteni kell és lehet a szakszervezeteket, a Szovjeteket és a többi tömegszervezetet. A párt megvalósítja a proletariátus diktatúráját. De nem közvetlenül valósítja meg, hanem a szakszervezetek segítségével, a Szovjeteken és elágazásaikon keresztül. E „hajtószíjak” nélkül csak némileg is szilárd diktatúra lehetetlen volna.

„Nem lehet — mondja Lenin — megvalósítani a diktatúrát néhány «hajtószíj» nélkül, amelyek az élcsapatot egybekapcsolják az élenjáró osztály tömegével, ezt pedig a dolgozók tömegével” (XXVI. köt. 65. old.).

„A párt úgyszólván magábagyűjti a proletariátus élcsapatát s ez az élcsapat valósítja meg a proletariátus diktatúráját. S ha nincs olyan alap, mint a szakszervezetek, nem lehet megvalósítani a diktatúrát, nem lehet állami funkciókat teljesíteni. Ezeket viszont több ugyancsak valamilyen új típusú külön intézmény útján, nevezetesen a szovjet apparátus útján kell gyakorolni” (XXVI. köt. 64. old.).

A párt vezetőszerepének legfőbb kifejezése, például nálunk, a Szovjetunióban, a proletárdiktatúra országában, az a tény, hogy szovjet szervezeteink és más tömegszervezeteink egyetlen fontos politikai vagy szervezeti kérdést sem döntenek el a párt irányító útmutatásai nélkül. Ebben az értelemben azt lehetne mondani, hogy a proletariátus diktatúrája lényegében élcsapatának „diktatúrája”, pártjának mint a proletariátus fő vezető erejének „diktatúrája”. Lenin erről ezt mondta a Kommunista Internacionále II. kongresszusán:

„Tanner azt mondja, hogy a proletariátus diktatúrája mellett van, de a proletariátus diktatúráját nem egészen úgy képzeli el, mint mi. Azt mondja, hogy mi a proletariátus diktatúráján, lényegében, a proletariátus szervezett és öntudatos kisebbségének diktatúráját értjük.

S valóban, a kapitalizmus korszakában, amikor a munkástömegek szüntelen kizsákmányolásnak vannak kitéve és nem fejleszthetik emberi képességeiket, a politikai munkáspártokra éppen az a legjellemzőbb, hogy osztályuknak csak kisebbségét ölelhetik fel. A politikai párt az osztálynak csak kisebbségét egyesítheti, éppúgy, mint ahogy az igazán öntudatos munkások minden kapitalista társadalomban a munkásoknak csak kisebbségét alkotják. Ezért kénytelenek vagyunk elismerni, hogy csak ez az öntudatos kisebbség vezetheti és sorakoztathatja fel maga mögé a széles munkástömegeket. S ha Tanner elvtárs azt mondja, hogy ő ellensége a pártnak, ugyanakkor azonban amellett van, hogy a legjobban szervezett és legforradalmibb munkásokból álló kisebbség mutassa az utat az egész proletariátusnak, akkor azt mondom, hogy a valóságban nincs közöttünk különbség” (XXV. köt. 347. old.).

Ezt azonban nem úgy kell érteni, hogy a proletariátus diktatúrája és a párt vezetőszerepe (a párt „diktatúrája”) közé egyenlőségi jelet lehet tenni, hogy az egyiket azonosítani lehet a másikkal, hogy az egyiket fel lehet cserélni a másikkal. Így például Szorin azt mondja, hogy „a proletariátus diktatúrája pártunk diktatúrája”. Ez a tétel, mint látjuk, azonosítja a „párt diktatúráját” a proletariátus diktatúrájával. Lehet-e a leninizmus alapján maradva ezt az azonosítást helyesnek tartani? Nem, nem lehet. Mégpedig azért nem, mert:

Először. Lenin a Kommunista Internationale II. kongresszusán mondott fentebb idézett beszédében egyáltalában nem azonosítja a párt vezetőszerepét a proletariátus diktatúrájával. Csupán azt mondja, hogy „csak az öntudatos kisebbség (azaz a párt. — I. Szt.) vezetheti és sorakoztathatja fel maga mögé a széles munkástömegeket”, hogy éppen ebben az értelemben „mi a proletariátus diktatúráján, lényegében, a proletariátus szervezett és öntudatos kisebbségének diktatúráját értjük”.

Ha azt mondjuk „lényegében”, ezzel még nem mondtuk, hogy „teljesen”. Gyakran mondjuk, hogy a nemzeti kérdés lényegében parasztkérdés. S ez teljesen helyes. De ez még nem jelenti azt, hogy a nemzeti kérdés fedi a parasztkérdést, hogy a parasztkérdés és a nemzeti kérdés egyenlő terjedelmű, hogy a parasztkérdés azonos a nemzeti kérdéssel. Felesleges bizonyítani, hogy a nemzeti kérdés szélesebb terjedelmű és gazdagabb tartalmú a parasztkérdésnél. Ugyanezt kell mondani, ennek analógiájára, a párt vezetőszerepéről és a proletariátus diktatúrájáról. Ha a párt valósítja is meg a proletariátus diktatúráját, és ebben az értelemben a proletariátus diktatúrája, lényegében, pártjának „diktatúrája”, ez még nem jelenti azt, hogy a „párt diktatúrája” (vezetőszerepe) azonos a proletariátus diktatúrájával, hogy az előbbi ugyanolyan terjedelmű, mint az utóbbi. Felesleges bizonyítani, hogy a proletariátus diktatúrája szélesebb terjedelmű és gazdagabb tartalmú, mint a párt vezetőszerepe. A párt valósítja meg a proletárdiktatúrát, de a proletárdiktatúrát valósítja meg és nem valami másmilyent. Aki a párt vezetőszerepét azonosítja a proletariátus diktatúrájával, az a proletariátus diktatúráját felcseréli a párt „diktatúrájával”.

Másodszor. A proletariátus tömegszervezeteinek egyetlen fontos határozata sem jön létre a párt vezető útmutatásai nélkül. Ez valóban így van. De azt jelenti-e ez, hogy a párt vezető útmutatásai kimerítik a proletárdiktatúra fogalmát? Azt jelenti-e ez, hogy eszerint a párt vezető útmutatásait azonosítani lehet a proletariátus diktatúrájával? Világos, hogy nem ezt jelenti. A proletárdiktatúra jelenti a párt vezető útmutatásait, plusz ezeknek az útmutatásoknak a végrehajtását a proletariátus tömegszervezetei által, plusz megvalósításukat a lakosság által. Mint látják, itt az átmenetek és közbenső fokok egész sorával van dolgunk, amelyek a proletárdiktatúrának korántsem lényegtelen mozzanatai. A párt vezető útmutatásai és megvalósításuk közt tehát ott van a vezetettek akarata és cselekvése, az osztály akarata és cselekvése, készsége (vagy vonakodása) ez útmutatások támogatására, képessége (vagy képtelensége) ez útmutatások végrehajtására, képessége (vagy képtelensége) végrehajtásukra éppen olymódon, ahogy azt a helyzet megköveteli. Aligha kell bizonyítani, hogy a pártnak, amely vállalta a vezetést, okvetlenül számolnia kell a vezetettek akaratával, helyzetével, öntudatuk színvonalával, nem lehet figyelmen kívül hagynia osztálya akaratát, helyzetét és öntudata színvonalát. Ezért az, aki a párt vezetőszerepét azonosítja a proletariátus diktatúrájával, az az osztály akaratát és cselekvését felcseréli a párt útmutatásaival.

Harmadszor. „A proletárdiktatúra — mondja Lenin — a győztes és a politikai hatalmat saját kezébe vevő proletariátus osztályharca” (XXIV. köt. 311. old.). Miben fejeződhet ki ez az osztályharc? Kifejeződhet a proletariátusnak a megdöntött burzsoázia támadásai ellen, vagy a külföldi burzsoázia intervenciója ellen irányuló fegyveres akcióiban. Kifejeződhet a polgárháborúban, ha a proletárhatalom még nem szilárdult meg. Kifejeződhet a proletariátus széleskörű szervező és építő munkájában — melybe bevonja a nagy tömegeket —, miután a hatalom már megszilárdult. Mindezekben az esetekben a cselekvő személy: a proletariátus mint osztály. Sohasem fordult elő, hogy mindezeket az akciókat a párt, pusztán a párt hajtotta végre, kizárólag a saját erejével, az osztály támogatása nélkül. A párt rendszerint csak vezeti ezeket az akciókat, s annyiban vezeti, amennyiben mögötte van az osztály támogatása. Mert a párt nem pótolhatja, nem helyettesítheti az osztályt. Mert a párt, ha mégolyan fontos vezetőszerepe van is, mégis csak részeaz osztálynak. Ezért, aki a párt vezetőszerepét a proletariátus diktatúrájával azonosítja, az az osztályt felcseréli a párttal.

Negyedszer. A párt megvalósítja a proletariátus diktatúráját. „A párt a proletariátusnak közvetlenül kormányzó élcsapata, a proletariátus vezetője” (Lenin). Ebben az értelemben a párt veszi kezébe a hatalmat, a párt kormányozza az országot. De ezt nem szabad úgy érteni, hogy a párt az államhatalom megkerülésével, az államhatalom nélkül valósítja meg a proletárdiktatúrát, hogy a párt a Szovjetek megkerülésével, s nem a Szovjeteken keresztül kormányozza az országot. Ez még nem jelenti azt, hogy a párt azonosítható a Szovjetekkel, az államhatalommal. A párt a hatalom magva. De a párt nem az államhatalom és nem azonosítható azzal.

„Mint kormányzó pártnak — mondja Lenin — feltétlenül össze kellett olvasztanunk a párt «csúcsait» a Szovjetek «csúcsaival» — ezek nálunk össze vannak olvasztva s így is maradnak” (XXVI. köt. 208. old.). Ez valóban így van. De Lenin ezzel semmiképpen sem akarja azt mondani, hogy szovjet intézményeink a maguk egészében, például hadseregünk, közlekedésünk, gazdasági intézményeink stb. — pártunk intézményei, hogy a párt helyettesítheti a Szovjeteket és elágazásaikat, hogy a párt azonosítható az államhatalommal. Lenin nem egyszer mondta, hogy „a Szovjetek rendszere a proletariátus diktatúrája”, hogy „a Szovjethatalom a proletariátus diktatúrája” (XXIV. köt. 15. és 14. old.), de sohasem mondta, hogy a párt — az államhatalom, hogy a Szovjetek és a párt ugyanaz. A párt, melynek többszázezer tagja van, a központban és a vidéken vezeti a Szovjeteket és elágazásaikat, amelyek a párttagok és pártonkívüliek tízmillióit ölelik fel, de a párt nem helyettesítheti és nem szabad, hogy helyettesítse a Szovjeteket. Ezért mondja Lenin, hogy „a diktatúrát a Szovjetekben szervezett proletariátus gyakorolja, amelyet a bolsevikok kommunista pártja vezet”, hogy „a párt egész munkája a Szovjetek útján folyik, amelyek a dolgozó tömegeket, foglalkozási ágra való tekintet nélkül, egyesítik” (XXV. köt. 192. és 193. old), hogy a diktatúrát „a szovjet apparátus útján kell gyakorolni” (XXVI. köt. 64. old.). Ezért, aki a párt vezetőszerepét a proletariátus diktatúrájával azonosítja, az a Szovjeteket, vagyis az államhatalmat felcseréli a párttal.

Ötödször. A proletárdiktatúra fogalma állami fogalom. A proletárdiktatúra feltétlenül magában foglalja az erőszak fogalmát. Erőszak nélkül nincs diktatúra, ha a diktatúrát a szó pontos értelmében fogjuk fel. Lenin meghatározása szerint a proletárdiktatúra olyan „hatalom, amely közvetlenül erőszakra támaszkodik” (XIX. köt. 315. old.). Ezért a pártnak a proletárok osztályával szemben gyakorolt diktatúrájáról beszélni és ezt a proletariátus diktatúrájával azonosítani annyi, mintha azt mondanók, hogy a pártnak saját osztálya irányában nemcsak vezetőnek, nemcsak vezérnek és tanítónak, hanem valamiféle diktátornak is kell lennie, aki erőszakot alkalmaz vele szemben, ami természetesen gyökerében helytelen. Ezért, aki a „párt diktatúráját” azonosítja a proletárdiktatúrával, az hallgatólagosan abból indul ki, hogy a párt tekintélyét a munkásosztállyal szemben gyakorolt erőszakra lehet építeni, ami pedig képtelenség és teljességgel összeegyeztethetetlen a leninizmussal. A párt tekintélye a munkásosztály bizalmán alapul. A munkásosztály bizalmát pedig erőszakkal nem lehet megszerezni — az erőszak csak megöli ezt a bizalmat —, hanem a párt helyes elméletével, a párt helyes politikájával, a pártnak a munkásosztály iránti hűségével, a munkásosztály tömegeihez fűződő kapcsolatával s azzal a készségével és képességével, hogy a tömegeket jelszavai helyességéről meggyőzze.

Mi következik mindebből?

Ebből az következik, hogy:

1) Lenin ezt a szót: a párt diktatúrája, nem a szó pontos értelmében („erőszakra támaszkodó hatalom”), hanem átvitt értelemben, a párt osztatlan vezetése értelmében használja;

2) aki a párt vezetőszerepét a proletariátus diktatúrájával azonosítja, az meghamisítja Lenint, helytelenül tulajdonítja a pártnak a munkásosztállyal mint egésszel szemben alkalmazott erőszak funkcióját;

3) aki a pártnak erőszakfunkciókat tulajdonít a munkásosztállyal mint egésszel szemben, ami nem fér össze a párttal, az megsérti az élcsapat és az osztály, a párt és a proletariátus közti helyes kölcsönös viszony elemi követelményéit.

Így eljutottunk közvetlenül ahhoz a kérdéshez, milyen a kölcsönös viszony a párt és az osztály között, a munkásosztályon belül a párttagok és a pártonkívüliek között.

Lenin meghatározása szerint ez a kölcsönös viszony „a kölcsönös bizalom a munkásosztály élcsapata és a munkástömegek között” (XXVI. köt. 235. old.).

Mit jelent ez?

Ez, először, azt jelenti, hogy a pártnak gondosan kell figyelnie a tömegek szavára, hogy figyelmesen számba kell vennie a tömegek forradalmi ösztönét, hogy tanulmányoznia kell a tömegek harci gyakorlatát, azon ellenőrizve politikája helyességét, hogy tehát nemcsak tanítania kell a tömegeket, hanem tanulnia is kell tőlük.

Ez, másodszor, azt jelenti, hogy a pártnak napról napra igyekeznie kell megnyerni a proletártömegek bizalmát, hogy politikájával és munkájával ki kell kovácsolnia a maga számára a tömegek támogatását, hogy nem parancsolgatnia, hanem mindenekelőtt meggyőznie kell, megkönnyítve a tömegeknek azt, hogy saját tapasztalataik alapján felismerjék a párt politikájának helyességét, hogy tehát osztálya vezetőjének, vezérének, tanítójának kell lennie.

E feltételek megszegése az élcsapat és az osztály közti helyes viszony megzavarását, a „kölcsönös bizalom” aláásását, mind az osztály-, mind a pártfegyelem felbomlását jelenti.

„Ma már bizonyára majdnem mindenki látja — mondja Lenin —, hogy a bolsevikok nemhogy két és fél évig, de két és fél hónapig sem tarthatták volna magukat hatalmon, ha pártunkban nem lett volna a legszigorúbb fegyelem, valóságos vasfegyelem, ha a párt nem élvezte volna a munkásosztály egész tömegének, azaz mindazoknak legteljesebb és legodaadóbb támogatását, akik a munkásosztály gondolkodó, tisztességes, önfeláldozó, befolyásos, az elmaradt rétegeket vezetni vagy magukkal ragadni képes elemei” (XXV. köt. 173. old.).

„A proletariátus diktatúrája — mondja továbbá Lenin — szívós harc, véres és vértelen, erőszakos és békés, katonai és gazdasági, pedagógiai és adminisztratív harc a régi társadalom erői és hagyományai ellen. Milliók és tízmilliók szokásainak ereje — a legrettenetesebb erő. Acélos és harcedzett párt nélkül, az osztály valamennyi becsületes elemének bizalmát élvező párt nélkül, olyan párt nélkül, amely figyelemmel tudja kísérni és befolyásolni tudja a tömegek hangulatát — ilyen harcot sikeresen vívni lehetetlen” (XXV. köt. 190. old.).

De hogyan szerzi meg a párt az osztálynak e bizalmát és támogatását? Hogyan alakul ki a proletárdiktatúrához feltétlenül szükséges vasfegyelem, milyen talajon növekszik?

Lenin erről azt mondja:

„Mi tartja fenn a proletariátus forradalmi pártjának fegyelmét? mi ellenőrzi? mi erősíti? Először, a proletár élcsapat öntudatossága és odaadása a forradalom iránt, kitartása, önfeláldozása, hősiessége. Másodszor, az a képessége, hogy a dolgozók legszélesebb tömegeivel, elsősorban a proletártömegekkel, de a nem-proletár dolgozó tömegekkel is, felvegye a kapcsolatot, közelkerüljön hozzájuk s bizonyos mértékig, mondhatnók, egybeolvadjon velük. Harmadszor, a proletár élcsapat politikai vezetésének helyessége, politikai stratégiájának és taktikájának helyessége, feltéve, hogy a legszélesebb tömegek saját tapasztalataik alapján meggyőződtek ennek a vezetésnek helyességéről. Ezek nélkül a feltételek nélkül lehetetlen a fegyelmet megteremteni egy forradalmi pártban, amelynek képesnek kell lennie arra, hogy valóban pártja legyen annak az élenjáró osztálynak, amelyre a burzsoázia megdöntésének és az egész társadalom átalakításának feladata vár. Ezek nélkül a feltételek nélkül a fegyelem megteremtésére irányuló kísérletekből múlhatatlanul üres külsőség, frázis, komédia lesz. Másrészt azonban ezek a feltételek nem alakulhatnak ki egyszerre. Csak hosszú munka, keserves tapasztalatok árán lehet azokat megteremteni; megteremtésüket csak a helyes forradalmi elmélet könnyítheti meg, amely azonban nem dogma, hanem csak a valóban tömegjellegű és valóban forradalmi mozgalom gyakorlatával való szoros kapcsolatban alakul ki véglegesen” (XXV. köt. 174. old.).

Továbbá:

„A kapitalizmus fölötti győzelem biztosításához az szükséges, hogy helyes legyen a viszony a vezető — kommunista — párt, a forradalmi osztály — a proletariátus — és a tömeg, vagyis a dolgozók és kizsákmányoltak összessége között. Csak a kommunista párt képes vezetni a proletariátust a kapitalizmus erői ellen folyó könyörtelen, döntő, végső harcban, de csak akkor, ha valóban élcsapata a forradalmi osztálynak, ha egyesíti magában a forradalmi osztály valamennyi legjobb elemét, ha teljesen öntudatos és odaadó, szívós forradalmi harc tapasztalatai által felvilágosított és megedzett kommunistákból áll, ha elválaszthatatlanul egybe tudott kapcsolódni osztálya egész életével és az osztályon át a kizsákmányoltak egész tömegével s teljes bizalmat tudott kelteni ebben az osztályban és ebben a tömegben. Másrészt, csak az ilyen párt vezetésével képes a proletariátus arra, hogy minden erejét belevesse forradalmi előretörésébe és semmivé tegye a kapitalizmus által megrontott, jelentéktelen kisebbséget alkotó munkásarisztokrácia, a régi trade-unionista és szövetkezeti stb. vezérek elkerülhetetlen közönyét és részben ellenállását, csak így képes arra, hogy latba vesse minden erejét, amely éppen a tőkés társadalom gazdasági szerkezeténél fogva hasonlíthatatlanul nagyobb, mint a proletariátusnak a lakosság egészéhez viszonyított aránya” (XXV. köt. 315. old.).

Ezekből az idézetekből az következik, hogy:

1) a párt tekintélye és a munkásosztály vasfegyelme, ami a proletárdiktatúrához szükséges, nem a félelemre, vagy a párt „korlátlan” jogaira épül, hanem a munkásosztálynak a párt iránti bizalmára, a munkásosztály által a pártnak nyújtott támogatásra;

2) a párt a munkásosztály bizalmát nem egycsapásra és nem a munkásosztállyal szemben gyakorolt erőszak útján szerzi meg, hanem a tömegek közötti huzamos munkájával, helyes politikájával, azzal, hogy a tömegeket saját tapasztalataik alapján meg tudja győzni politikája helyességéről, hogy biztosítani tudja magának a munkásosztály támogatását, hogy fel tudja sorakoztatni maga mögé a munkásosztály tömegeit;

3) a párt helyes politikája nélkül, melyet a tömegek harci tapasztalata támaszt alá, s a munkásosztály bizalma nélkül, igazi pártvezetés nincs és nem is lehet;

4) a pártot és a párt vezetését, ha a párt az osztály bizalmát bírja, s ha ez a vezetés igazi vezetés, nem lehet a proletariátus diktatúrájával szembeállítani, mert a munkásosztály bizalmát élvező párt által gyakorolt vezetés (a párt „diktatúrája”) nélkül nem lehetséges valamennyire is szilárd proletárdiktatúra.

E feltételek nélkül a párt tekintélye és a vasfegyelem a munkásosztályban vagy üres frázis, vagy hencegés és kalandorság.

Nem lehet a proletariátus diktatúráját a párt gyakorolta vezetéssel („diktatúrával”) szembeállítani. Nem lehet, mert a párt által gyakorolt vezetés a proletárdiktatúrában a legfontosabb, ha csak valamennyire is szilárd és teljes diktatúrára gondolunk, s nem olyanra, mint amilyen például a Párizsi Kommün volt, amely nem volt teljes és nem volt szilárd diktatúra. Nem lehet, mert a proletárdiktatúra és a párt által gyakorolt vezetés, úgyszólván, a munkának ugyanazon a vonalán halad, egyazon irányban hat.

„Már maga a kérdésnek olyan feltevése — mondja Lenin —, hogy «a párt diktatúrája vagy az osztály diktatúrája? a vezérek diktatúrája (pártja) vagy a tömegek diktatúrája (pártja)?» — a leghihetetlenebb és legkilátástalanabb eszmezavarról tanúskodik… Mindenki tudja, hogy a tömegek osztályokra oszlanak . . ., hogy az osztályokat rendszerint és a legtöbb esetben, legalábbis a modern civilizált országokban, politikai pártok vezetik; hogy a politikai pártokat általános szabályképpen a legtekintélyesebb, legbefolyásosabb, legtapasztaltabb, a legfelelősségteljesebb tisztségekre megválasztott egyének, úgynevezett vezérek, többé vagy kevésbé állandó csoportjai vezetik . .. Ha valaki odáig megy. . ., hogy a tömegek diktatúráját általában szembeállítja a vezérek diktatúrájával, értelmetlenséget és ostobaságot követ el, amin csak nevetni lehet” (XXV. köt. 187. és 188. old.).

Ez tökéletesen helyes. De ez a helyes tétel abból az előfeltételből indul ki, hogy az élcsapat és a munkástömegek, a párt és az osztály között helyes kölcsönös viszony áll fenn. Abból az előfeltételből indul ki, hogy az élcsapat és az osztály közti viszony, hogy úgy mondjuk, normális marad, megmarad a „kölcsönös bizalom” keretében.

Igenám, de mi történik akkor, ha a helyes viszony élcsapat és osztály között, ha a „kölcsönös bizalom” párt és osztály közt megrendül?

Mi történik, ha a párt így vagy amúgy, maga kezd az osztállyal szembehelyezkedni, megsérti az osztályhoz való helyes kölcsönös viszony, a „kölcsönös bizalom” alapjait?

Lehetségesek-e egyáltalán ilyen esetek?

Igen, lehetségesek.

Lehetségesek akkor:

1) ha a párt a tömegek előtti tekintélyét nem a saját munkájára és a tömegek bizalmára kezdi építeni, hanem „korlátlan” jogaira;

2) ha a párt politikája nyilvánvalóan helytelen, a párt azonban nem akarja hibáját felülvizsgálni és kijavítani;

3) ha a párt politikája általában helyes, de a tömegek még nem készek arra, hogy magukévá tegyék, és a párt nem akar, vagy nem tud várni, hogy a tömegeknek módot adjon arra, hogy saját tapasztalataik alapján meggyőződjenek a párt politikájának helyességéről, és a párt megkísérli politikáját a tömegekre ráerőszakolni.

Pártunk történetéből számos ilyen esetet ismerünk. A különböző csoportok és frakciók pártunkban azért buktak el és szóródtak széjjel, mert megszegték e három feltétel egyikét, sőt néha valamennyit.

Ebből azonban az következik, hogy a proletárdiktatúrának a párt „diktatúrájával” (vezetőszerepével) való szembeállítását csak abban az esetben lehet helytelennek tekinteni:

1) ha a pártnak a munkásosztály irányában gyakorolt diktatúráján nem a szó tulajdonképpeni értelmében vett diktatúrát („erőszakra támaszkodó hatalmat”), hanem a párt gyakorolta vezetést értjük, amely kizárja a munkásosztállyal mint egésszel, a munkásosztály többségével szemben alkalmazott erőszakot, vagyis ha a párt diktatúráját úgy értjük, ahogy Lenin érti;

2) ha a pártnak megvannak az adottságai ahhoz, hogy az osztály igazi vezetője legyen, vagyis ha a párt politikája helyes, ha ez a politika megfelel az osztály érdekeinek;

3) ha az osztály, ha az osztály többsége elfogadja ezt a politikát, magáévá teszi, s a párt munkája következtében meggyőződik e politika helyességéről, bízik a pártban és támogatja.

Ha e feltételeket megszegik, feltétlenül összeütközés, szakadás jön létre a párt és az osztály között, egymással szembefordulnak.

Lehet-e a párt vezetését erőszakkal rákényszeríteni az osztályra? Nem, nem lehet. Az ilyen vezetés semmiesetre sem lehet valamelyest is tartós. A pártnak, ha a proletariátus pártja akar maradni, tudnia kell, hogy mindenekelőtt és elsősorban vezetője, vezére, tanítója a munkásosztálynak. Nem feledhetjük el Lenin szavait, melyeket erre vonatkozólag az „Állam és forradalom” című brosúrájában mondott:

„A marxizmus, amikor a munkáspártot neveli, a proletariátus élcsapatát neveli, amely a hatalmat megtudja ragadni és az egész népet el tudja vezetni a szocializmushoz, tudja az új rendet irányítani és szervezni, valamennyi dolgozó és kizsákmányolt tanítója, vezetője és vezére tud lenni abban, hogy társadalmi életüket a burzsoázia nélkül és a burzsoázia ellenére berendezzék” (XXI. köt. 386. old.).

Lehet-e a pártot az osztály igazi vezetőjének tekinteni, ha politikája helytelen, ha politikája összeütközésbe kerül az osztály érdekeivel? Világos, hogy nem lehet. Ilyen esetekben a pártnak, ha vezető akar maradni, felül kell vizsgálnia politikáját, helyesbítenie kell azt, be kell ismernie és ki kell javítania hibáját. E tétel bizonyítására pártunk történetéből hivatkozhatnánk például arra az időszakra, amikor az egész terményfölösleg kötelező beszolgáltatásának rendszerét megszüntettük, mert a munkás- és paraszttömegek nyilvánvalóan elégedetlenek voltak politikánkkal, s amikor a párt nyíltan és becsületesen módosította ezt a politikáját. Lenin a X. pártkongresszuson a következőket mondta a beszolgáltatási kötelezettség megszüntetéséről és az új gazdasági politika bevezetéséről:

„Ne igyekezzünk bármit is eltitkolni, hanem mondjuk meg kereken, hogy a parasztság elégedetlen a kölcsönös viszonynak azzal a formájával, amely köztünk kialakult, hogy ezt a formát nem akarja s hogy tovább nem fog így élni. Ez vitathatatlan. Ez az akarata határozottan kifejezésre jutott. Ez a dolgozó lakosság óriási tömegeinek akarata. Ezzel számolnunk kell s elég józan politikusok vagyunk ahhoz, hogy nyíltan kimondjuk: vizsgáljuk hát felül parasztpolitikánkat” (XXVI. köt. 238. old.).

Lehet-e azt tartani, hogy a pártnak vállalnia kell a kezdeményezést és a vezetést a tömegek döntő akcióinak szervezésében csak azon az alapon, hogy politikája általában helyes, ha ez a politika még nem bírja az osztály bizalmát és támogatását, mondjuk azért, mert az osztály politikailag elmaradott; ha a pártnak még nem sikerült meggyőznie az osztályt politikája helyességéről, mondjuk azért, mert az események még nem értek meg? Nem, nem lehet. Ilyen esetekben a pártnak, ha igazi vezető akar lenni, tudnia kell várni, meg kell győznie a tömegeket politikája helyességéről, segítenie kell a tömegeket abban, hogy saját tapasztalataik alapján meggyőződjenek e politika helyességéről.

„Ha a forradalmi pártnak — mondja Lenin — nincs többsége a forradalmi osztályok élenjáró osztagaiban és az országban, akkor szó sem lehet felkelésről” (XXI. köt. 282. old.).

„A forradalom lehetetlen mindaddig, amíg a munkásosztály többségének nézetei meg nem változnak, márpedig ezt a változást a tömegek politikai tapasztalatai idézik elő” (XXV. köt. 221. old.).

„A proletár élcsapatot eszmeileg meghódítottuk. Ez a fő. Enélkül az első lépést sem lehet megtenni a győzelem felé. De ettől még meglehetősen messze az út a győzelemig. Csupán az élcsapattal győzni nem lehet. Csupán az élcsapatot a döntő harcba vetni, amikor még az egész osztály, amikor még a széles tömegek nem helyezkedtek arra az álláspontra, hogy vagy közvetlenül támogatják az élcsapatot, vagy legalábbis jóindulatú semlegességet tanúsítanak irányában és teljesen képtelenek az ellenség támogatására: nemcsak ostobaság, hanem bűn is lenne. Ahhoz azonban, hogy valóban az egész osztály, hogy valóban a dolgozóknak és a tőke elnyomottjainak széles tömegei jussanak el erre az álláspontra, ahhoz a propaganda egymagában, az agitáció egymagában kevés. Ahhoz ezeknek a tömegeknek saját politikai tapasztalata szükséges” (ugyanott, 228. old.).

Tudvalevő, hogy pártunk a Lenin Áprilisi Téziseitől az 1917. Októberi Felkelésig terjedő időszakban így is cselekedett. S éppen azért, mert pártunk Lenin ez útmutatásai szerint cselekedett, a felkelés győzött.

Lényegében ezek az élcsapat és az osztály közötti helyes viszony feltételei.

Mit jelent vezetni, amikor a párt politikája helyes s az élcsapat és az osztály közti helyes viszony zavartalan?

Vezetni ilyen feltételek mellett azt jelenti, hogy meg tudjuk győzni a tömegeket a párt politikájának helyességéről, olyan jelszavakat tudunk kiadni és megvalósítani, amelyek a tömegeket elvezetik a párt álláspontjához s megkönnyítik nekik azt, hogy saját tapasztalatuk alapján felismerjék a párt politikájának helyességét, azt jelenti, hogy a tömegeket a párt öntudatának színvonalára tudjuk emelni, s ekként biztosítjuk a tömegek támogatását, készségüket a döntő harcra.

Ezért a meggyőzés módszere a párt alapvető módszere a munkásosztály vezetésében.

„Ha mi most Oroszországban — mondja Lenin — az oroszországi burzsoázián és az Antant burzsoáziáján aratott példátlan győzelmek két és fél esztendeje után, a szakszervezetekbe való belépés feltételéül «a diktatúra elismerését» tűznők ki, akkor butaságot követnénk el, ártanánk a tömegekre gyakorolt befolyásunknak és segítenénk a mensevikeknek. Hiszen a kommunisták feladata éppen az, hogy tudják meggyőzniaz elmaradottakat, hogy tudjanak dolgozni köztük, nempedig az, hogy kiagyalt, gyerekesen «baloldali» jelszavakkal elszigeteljék magukat tőlük” (XXV. köt. 197. old.).

Ezt természetesen nem szabad úgy érteni, hogy a pártnak valamennyi munkást, az utolsó emberig, meg kell győznie, s csak azután lehet cselekvéshez fogni, hogy csak azután lehet akciókba kezdeni. Semmiesetre sem! Ez csak azt jelenti, hogy a pártnak, mielőtt döntő politikai akciókba kezd, hosszas forradalmi munkával biztosítania kell a maga számára a munkástömegek többségének támogatását, legalábbis az osztály többségének jóindulatú semlegességét. Ellenkező esetben az a lenini tétel, hogy a munkásosztály többségének megnyerése a párt számára a győzelmes forradalom előfeltétele, teljesen értelmetlen volna.

De mi történjék a kisebbséggel, ha nem akarja, ha nem hajlandó magát önként alávetni a többség akaratának? Lehet-e, kell-e a pártnak, amely mögött a többség bizalma áll, a kisebbséget kényszerítenie arra, hogy alávesse magát a többség akaratának? Igen, lehet is, kell is. A vezetést a tömegek meggyőzésének módszere biztosítja — ez az alapvető módszer, amellyel a párt a tömegekre hat. De ez nem zárja ki, hanem megköveteli a kényszert, ha ennek a kényszernek az az alapja, hogy a munkásosztály többsége bízik a pártban és támogatja, ha a kényszert akkor alkalmazzuk a kisebbséggel szemben, mikor a többséget már meg tudtuk győzni.

Emlékezzünk azokra a vitákra, melyek erről a kérdésről pártunkban a szakszervezeti vita idején lefolytak. Miben állt akkor az ellenzék, miben a Közlekedési Szakszervezet Központi Bizottságának hibája? Nem abban-e, hogy az ellenzék lehetségesnek tartotta akkor a kényszert? Nem, nem abban. Az ellenzék hibája akkor az volt, hogy noha nem tudta a többséget meggyőzni álláspontja helyességéről és elvesztette a többség bizalmát, mégis kényszert kezdett alkalmazni, ragaszkodott ahhoz, hogy „ki kell rostálni” a többség bizalmát bíró embereket.

Lenin akkor, a párt X. kongresszusán, a szakszervezetekről szóló beszédében ezt mondta:

„Hogy helyes kölcsönös viszonyt, kölcsönös bizalmat hozzunk létre a munkásosztály élcsapata és a munkástömegek között, ahhoz a hibát, ha a Közlekedési Szakszervezet Központi Bizottsága hibát követett el … jóvá kell tenni. De ha ezt a hibát védeni kezdik, akkor ez politikai veszély forrásává lesz. Ha ama hangulatok alapján, melyeket Kutuzov itt kifejez, nem tennők meg a maximumát annak, amit a demokrácia szellemében megtehetünk, akkor politikai csődbe jutnánk. Mindenekelőtt meggyőznünk kell, azután pedig kényszerítenünk. Előbb minden áron meggyőznünk kell, és azután kényszerítenünk. Nem tudtuk a nagy tömegeket meggyőzni s megzavartuk az élcsapat és a tömegek közti helyes viszonyt” (XXVI. köt. 235. old.).

Ugyanezt mondja Lenin „A szakszervezetekről” című brosúrájában:

„Akkor alkalmaztuk helyesen és sikerrel a kényszert, ha előbb a meggyőzéssel tudtunk számára alapot adni” (ugyanott, 74. old.).

És ez így is van. Mert e feltételek nélkül minden vezetés lehetetlen. Mert csak így lehet biztosítani a cselekvés egységét a pártban, ha a pártról van szó, az osztály cselekvésének egységét, ha az egész osztályról van szó. Enélkül szakadás, széthúzás, bomlás van a munkásosztály soraiban.

Általában ezek azok az alapelvek, amelyek szerint a párt helyesen vezeti a munkásosztályt.

A vezetés minden más értelmezése szindikalizmus, anarchizmus, bürokratizmus, akármi — csak nem bolsevizmus, csak nem leninizmus.

Nem lehet a proletárdiktatúrát a párt gyakorolta vezetéssel („diktatúrával”) szembeállítani, ha a párt és a munkásosztály közt, az élcsapat és a munkástömegek közt helyes a kölcsönös viszony. De ebből az következik, hogy még kevésbé lehet azonosítani a pártot a munkásosztállyal, a párt gyakorolta vezetést („diktatúrát”) a munkásosztály diktatúrájával. Azon az alapon, hogy a párt „diktatúráját” nem lehet szembeállítani a proletariátus diktatúrájával, Szorin arra a helytelen következtetésre jutott, hogy „a proletariátus diktatúrája pártunk diktatúrája”.

De Lenin nemcsak azt mondja, hogy ez a szembeállítás megengedhetetlen. Azt is mondja, hogy nem szabad szembeállítani „a tömegek diktatúráját a vezérek diktatúrájával”. Nem óhajtják-e ezen az alapon a vezérek diktatúráját a proletariátus diktatúrájával azonosítani? Ezen az úton haladva azt kellene mondanunk: „a proletariátus diktatúrája vezéreink diktatúrája”. Márpedig voltaképpen éppen ehhez a butasághoz vezet az a politika, mely a párt „diktatúráját” a proletariátus diktatúrájával azonosítja …

Mi az álláspontja ebben a kérdésben Zinovjevnek?

Zinovjev lényegében ugyanazon az álláspontom van, mint Szorin, vagyis azonosítja a párt „diktatúráját” a proletárdiktatúrával, de azzal a különbséggel, hogy Szorin nyíltabban és világosabban fejezi ki magát, Zinovjev ellenben „köntörfalaz”. Elég például Zinovjev „Leninizmus” c. könyvéből a következő sorokat idézni, hogy meggyőződjünk erről:

„Mi a Szovjetunióban fennálló rend — kérdi Zinovjev — osztálytartalma szempontjából? A proletárdiktatúra. Mi a hatalom közvetlen rúgója a Szovjetunióban? Ki valósítja meg a munkásosztály hatalmát? A kommunista párt! Ebben az értelemben nálunk pártdiktatúra van. Mi a hatalom jogi formája a Szovjetunióban? Milyen az államrend új típusa, melyet az Októberi Forradalom megteremtett? A szovjet rendszer. Az egyik a legkevésbé sem mond ellent a másiknak.”

Hogy az egyik a másiknak nem mond ellent, az persze igaz, ha a pártnak a munkásosztállyal mint egésszel szemben gyakorolt diktatúráján a párt által gyakorolt vezetést értjük. De hogyan lehet ezen az alapona proletariátus diktatúrája és a párt „diktatúrája” közé, a szovjet rendszer és a párt „diktatúrája” közé egyenlőségjelet tenni? Lenin a szovjet rendszert azonosította a proletárdiktatúrával, s igaza volt, mert a Szovjetek, a mi Szovjetjeink, olyan szervezetek, amelyekben a dolgozó tömegek a párt vezetésével a proletariátus körül tömörülnek. De mikor, hol, melyik művében tett Lenin egyenlőségjelet a párt „diktatúrája” és a proletariátus diktatúrája közé, a párt „diktatúrája” és a szovjet rendszer közé, mint ahogy most Zinovjev teszi? A proletariátus diktatúrájának nemcsak a párt vezetése („diktatúrája”) nem mond ellent, hanem a vezérek vezetése („diktatúrája”) sem. Nem óhajtják-e ezen az alapon azt proklamálni, hogy országunk a proletárdiktatúra országa, azaz a párt diktatúrájának országa, azaz a vezérek diktatúrájának országa? Márpedig éppen erre a butaságra vezet a párt-„diktatúra” és a proletárdiktatúra azonosításának „elve”, amelyet Zinovjev lopva és bátortalanul alkalmaz.

Lenin nagyszámú műveiben csak öt esetet tudtam találni, ahol Lenin futólag érinti a pártdiktatúra kérdését.

Az első eset — vita az eszerekkel és mensevikekkel, ahol ezt mondja:

„Ha az egy párt diktatúráját vetik szemünkre, és, mint hallottuk, szocialista egységfrontot javasolnak, mi azt mondjuk: «igenis egy párt diktatúrája! Ezen az alapon állunk s erről az alapról nem térhetünk le, mert ez az a párt, amely évtizedek során kivívta magának az egész gyári és ipari proletariátus élcsapatának helyzetét»” (XXIV. köt. 423. old.).

A második eset — „Levél a munkásokhoz és parasztokhoz a Kolcsak feletti győzelem alkalmából”, ahol ezt mondja:

„Ijesztgetik a parasztokat (különösen a mensevikek és eszerek, mind, még a «baloldaliak» is), az «egy párt diktatúrájának», a bolsevikok, a kommunisták pártja diktatúrájának madárijesztőjével.

Kolcsak példáján a parasztok megtanulták, hogy ne féljenek madárijesztőktől.

Vagy a földesurak és kapitalisták diktatúrája (vagyis vashatalma), vagy a munkásosztály diktatúrája” (XXIV. köt. 436. old.).

A harmadik eset — Leninnek a Kommunista Internacionále II. kongresszusán mondott beszéde, amelyben Tannerrel vitázik. Ezt a beszédet fentebb idéztem.

A negyedik eset — néhány sor a „«Baloldaliság» — a kommunizmus gyermekbetegsége” című brosúrában. Az idevágó helyeket már fentebb idéztem.

Az ötödik eset — a proletárdiktatúrára vonatkozó tézisvázlat, melyet a „Leninszkij Szbornyik” III. kötete közöl, ahol egy ilyen alcím van: „Egy párt diktatúrája” („Leninszkij Szbornyik” III. köt. 497. old.).

Megjegyzendő, hogy az öt eset közül kettőben, az utolsóban és a másodikban, Lenin az „egy párt diktatúrája” szavakat idézőjelbe teszi, nyilvánvalóan aláhúzva, hogy a formulát nem a szó szoros értelmében, hanem átvitt értelemben használja.

Azt is ki kell emelni, hogy mindezekben az esetekben Lenin „pártdiktatúrán” a „földbirtokosok” és kapitalisták” feletti diktatúrát („vashatalmat”) érti, nempedig a munkásosztály feletti diktatúrát — ellentétben Kautsky és kompániája rágalmazó koholmányaival.

Jellemző, hogy Leninnek azokban a műveiben, amelyekben a proletárdiktatúrát és a pártnak a proletárdiktatúra rendszerében betöltött szerepét tárgyalja vagy egyszerűen megemlíti, akár alapvető, akár másodrendű művek ezek, egyikben sincs még csak célzás sem arra, hogy „a proletariátus diktatúrája pártunk diktatúrája”. Ellenkezőleg, e művek minden lapja, minden sora tiltakozik ez ellen a formula ellen (lásd „Állam és forradalom”, „A proletár- forradalom és a renegát Kautsky”, „«Baloldaliság» — a kommunizmus gyermekbetegsége” stb.).

Még jellemzőbb, hogy a Kommunista Internacionále II. kongresszusának a politikai párt szerepéről szóló téziseiben, amelyeket Lenin közvetlen vezetésével dolgoztak ki, s amelyekre Lenin beszédeiben többízben hivatkozott, mint a párt szerepének és feladatainak mintaszerűen helyes megfogalmazására — egyetlenegy, a szó szoros értelmében egyetlenegy szót sem találunk a párt diktatúrájáról.

Miről tanúskodik mindez?

Arról, hogy:

a) Lenin a „párt diktatúrája” formulát nem tartotta kifogástalannak, pontosnak, s ezért ez a kifejezés igen ritkán fordul elő Lenin műveiben, s néha idézőjelben van;

b) abban a néhány esetben, mikor Lenin, ellenfeleivel vitatkozva, kénytelen volt a párt diktatúrájáról beszélni, rendszerint „egy párt diktatúrájáról” beszélt, vagyis arról, hogy pártunk egyedül van hatalmon, nem osztja meg a hatalmat más pártokkal, s Lenin mindig megmagyarázta, hogy a párt diktatúráján a munkásosztállyal kapcsolatban a párt vezetését, a párt vezetőszerepét kell érteni;

c) mindazokban az esetekben, amikor Lenin szükségesnek tartotta, hogy tudományosan meghatározza a párt szerepét a proletárdiktatúra rendszerében, kizárólag a pártnak a munkásosztállyal kapcsolatos vezetőszerepéről beszélt (s ilyen eset ezrével van);

d) éppen ezért Leninnek nem „jutott eszébe” a párt szerepéről szóló alapvető határozatba — a Kommunista Internacionále II. kongresszusának határozatára gondolok — bevenni a „pártdiktatúra” formulát;

e) nincs igazuk a leninizmus szempontjából, és politikailag rövidlátók azok az elvtársak, akik azonosítják vagy azonosítani próbálják a párt „diktatúráját”, tehát a „vezérek diktatúráját” is, a proletariátus diktatúrájával, mert ezzel megsértik az élcsapat és az osztály közötti helyes kölcsönös viszony feltételeit.

Nem is szólva arról, hogy a „pártdiktatúra” formula, ha a fentebb megjelölt fenntartások nélkül vesszük, gyakorlati munkánkban a veszélyek és politikai hátrányok egész sorának okozója lehet. Ez a formula, ha fenntartás nélkül vesszük, mintegy ezt sugallja:

a) a pártonkívüli tömegeknek: ne merjetek ellentmondani, ne merjetek okoskodni, mert hiszen a párt mindent megtehet, mert hiszen nálunk pártdiktatúra van;

b) a pártkádereknek: legyetek merészebbek, gyakoroljatok nagyobb nyomást, nem kell figyelembe venni a pártonkívüli tömegek szavát — nálunk pártdiktatúra van;

c) a párt vezető rétegének: megengedhetitek magatoknak azt a fényűzést, hogy kissé önelégültek legyetek, sőt talán el is bizakodhattok egy kicsit, hiszen nálunk pártdiktatúra van, ami „tehát” a vezérek diktatúrája is.

Ezekre a veszedelmekre helyénvaló éppen most felhívni a figyelmet, a tömegek politikai aktivitásának fellendülése idején, amikor különösen értékes számunkra a pártnak az a készsége, hogy a tömegek szavára érzékenyen figyeljen, amikor pártunk számára a fő parancsolat az, hogy legyen figyelmes a tömegek igényeivel szemben, amikor a párttól különös körültekintést és különös rugalmasságot követelünk a politikában, amikor az elbizakodás veszélye az egyik legkomolyabb veszély, amely a pártot a tömegek helyes vezetése terén fenyegeti.

Ne feledkezzünk meg Lenin nagyszerű szavairól, melyeket pártunk XI. kongresszusán mondott:

„A néptömeg tengerében mi (a kommunisták — I. Szt.) mégis csak egy csepp vagyunk, s csak akkor kormányozhatunk, ha helyesen fejezzük ki azt, aminek az igazságát a nép elismeri. E nélkül a kommunista párt nem fogja a proletariátust vezetni, a proletariátus nem fogja magával vinni a tömegeket és az egész gépezet széthull” (XXVII. köt. 256. old.).

„Helyesen kifejezni azt, aminek az igazságát a nép elismeri” — ez az az elengedhetetlen feltétel, amely a párt számára biztosítja a proletárdiktatúra rendszerében a fő vezető erő megtisztelő szerepét.

VI
A szocializmus győzelme egy országban

„A leninizmus alapjairól” című brosúrában (1924. május, első kiadás) a szocializmus egy országban való győzelme kérdéséről két fogalmazás van. Az első fogalmazás így szól:

„Azelőtt a forradalom győzelmét egy országban lehetetlennek tartották, úgy vélték, hogy a burzsoázia fölötti győzelemhez elengedhetetlen valamennyi előrehaladott ország, vagy legalábbis az ilyen országok többsége proletárjainak együttes fellépése. Ma ez a szempont már nem felel meg a való helyzetnek. Ma abból kell kiindulni, hogy ilyen győzelem lehetséges, mert a különböző kapitalista országok fejlődésének egyenlőtlen és ugrásszerű jellege az imperializmus viszonyai között, az imperializmuson belül fejlődő és elkerülhetetlenül háborúkat előidéző katasztrofális ellentétek, a forradalmi mozgalom növekedése a világ valamennyi országában — mindez arra vezet, hogy a proletariátus győzelme egyes országokban nemcsak lehetséges, hanem szükségszerű is” („A leninizmus alapjairól”).

Ez a tétel feltétlenül helyes és nem szorul magyarázatra. A szociáldemokraták elmélete ellen irányul, akik utópiának tartják azt, hogy a proletariátus egy országban megragadja a hatalmat, ha ugyanakkor a forradalom nem győz más országokban is.

De „A leninizmus alapjairól” című brosúrában van még egy másik megfogalmazás is. Ez így szól:

„De a burzsoázia hatalmának megdöntése és a proletariátus hatalmának megteremtése egy országban még nem jelenti a szocializmus teljes győzelmének a biztosítását. A szocializmus fő feladata — a szocialista termelés megszervezése — még hátra van. Meg lehet-e oldani ezt a feladatot, ki lehet-e vívni a szocializmus végleges győzelmét egy országban, több más vezető ország proletárjainak együttes erőfeszítése nélkül? Nem, nem lehet. A burzsoázia megdöntéséhez elegendő egy ország erőfeszítése is, — ezt, bizonyítja forradalmunk története. A szocializmus végleges győzelméhez, a szocialista termelés megszervezéséhez egy ország erőfeszítése, különösen egy olyan parasztországé, mint Oroszország, már nem elegendő, ahhoz több élenjáró ország proletárjainak erőfeszítése szükséges” („A leninizmus alapjairól”, első kiadás).

Ez a második megfogalmazás a leninizmus kritikusainak állítása ellen, a trockisták ellen irányult, akik kijelentették, hogy a proletariátus diktatúrája egy országban, ha más országokban még nem vívták ki a győzelmet, „nem állhat meg a konzervatív Európával szemben”.

Ennyiben — de csak ennyiben — ez a megfogalmazás akkor (1924 májusában) elegendő és, kétségkívül, bizonyos mértékben hasznos is volt.

De később, amikor a leninizmus kritikáját ezen a téren már leküzdöttük a pártban és amikor újabb kérdés került napirendre, az a kérdés, lehetséges-e a teljes szocialista társadalom felépítése csak a mi országunk erőivel, külső segítség nélkül — a második megfogalmazás már nyilvánvalóan elégtelennek s ezért helytelennek bizonyult.

Miben áll ennek a megfogalmazásnak a fogyatékossága?

Abban, hogy egy kérdéssé kapcsol össze két különböző kérdést: azt a kérdést, lehetséges–e a szocializmus felépítése egy ország erőivel, amire igenlő választ kell adni, s azt a kérdést, hogy a proletárdiktatúra országa teljesen biztosítottnak tekintheti-e magát az intervenció ellen és, következésképpen, a régi rend visszaállítása ellen, ha a forradalom nem győz több más országban is, amire tagadó választ kell adni. Nem is szólva arról, hogy ez a megfogalmazás arra a gondolatra vezethet, hogy a szocialista társadalom megszervezése egy ország erőivel lehetetlen, ami természetesen helytelen.

Ez okból „Az Októberi Forradalom és az orosz kommunisták taktikája” című brosúrámban (1924 decemberében) ezt a megfogalmazást megváltoztattam, kijavítottam s ezt a kérdést két kérdésre bontottam, arra a kérdésre, hogy van-e teljes biztosíték a burzsoá rend visszaállítása ellen és arra a kérdésre, hogy lehetséges-e a teljes szocialista társadalmat felépíteni egy országban? Ezt azáltal értem el, hogy, először, a „szocializmus teljes győzelmét” úgy tárgyaltam, mint „a régi rendszer visszaállítása elleni teljes biztosítékot”, amit csak „több ország proletárjainak együttes erőfeszítésével” lehet elérni, másodszor azáltal, hogy Lenin „A szövetkezetekről” című brosúrája alapján azt az elvitathatatlan igazságot proklamáltam, hogy mindenünk megvan, ami a teljes szocialista társadalom felépítéséhez szükséges (lásd „Az Októberi Forradalom és az orosz kommunisták taktikája”).

A kérdésnek ez az új megfogalmazása lett aztán a XIV. pártkonferencián „A Kommunista Internacionále és az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt feladatairól” hozott ismert határozat alapja, amely a szocializmus egy országban lehetséges győzelmének kérdését a kapitalizmus stabilizációjával kapcsolatban vizsgálja (1925 április) és a szocializmus országunk erőivel való felépítését lehetségesnek és szükségesnek tekinti.

Ugyancsak ez a megfogalmazás lett „Az OK(b)P XIV. konferenciájának eredményeihez” című brosúrám alapja, mely 1925 májusában, közvetlenül a XIV. pártkonferencia után jelent meg.

A szocializmus egy országban való győzelme kérdésének feltevésére vonatkozóan ez a brosúra azt mondja:

„Országunkban az ellentétek két csoportját kell megkülönböztetnünk. Az ellentétek egyik csoportjába azok a belső ellentétek tartoznak, amelyek a proletariátus és a parasztság között állanak fenn (itt a szocializmus egy országban való felépítéséről van szó. — I. Szt.). Az ellentétek másik csoportjában azok a külső ellentétek vannak, amelyek a mi országunk mint a szocializmus országa, és valamennyi többi ország mint a kapitalizmus országai között állanak fenn” (itt a szocializmus végleges győzelméről van szó. — I. Szt.) … „Aki összetéveszti az ellentétek első csoportját, azokat az ellentéteket, amelyek egy ország erőfeszítéseivel teljesen leküzdhetők, az ellentétek második csoportjával, azokkal az ellentétekkel, amelyeknek megoldásához feltétlenül több ország proletárjainak erőfeszítései szükségesek — az súlyosan vét a leninizmus ellen, az vagy zavarosfejű ember, vagy javíthatatlan opportunista” (lásd „Az OK(b)P XIV. konferenciájának eredményeihez”).

A szocializmus győzelméről országunkban ez a brosúra ezt mondja:

„Fel tudjuk építeni a szocializmust, és a parasztsággal együtt fogjuk építeni, a munkásosztály vezetésével” … mert „nálunk, a proletárdiktatúrában … megvan minden adottság, amely szükséges ahhoz, hogy a teljes szocialista társadalmat felépítsük, leküzdve mindenféle és mindenfajta belső nehézséget, mert saját erőnkkel leküzdhetjük és le is kell küzdenünk őket” (ugyanott).

A szocializmus végleges győzelme kérdéséről pedig ott ezt olvashatjuk:

„A szocializmus végleges győzelme teljes biztosíték az intervenció kísérleteivel szemben, tehát a restauráció kísérleteivel szemben is, mert a restaurációnak csak valamelyest is komolyabb kísérlete csak komoly külső segítséggel, csak a nemzetközi tőke támogatásával lehetséges. Ezért forradalmunk támogatása a világ munkásai részéről, s még inkább ezeknek a munkásoknak győzelme legalább egynéhány országban — szükséges feltétele az első győztes ország teljes biztonságának az intervenció és a restauráció kísérleteivel szemben, szükséges feltétele a szocializmus végleges győzelmének” (ugyanott).

Azt hiszem, világos.

Ismeretes, hogy ugyanebben a szellemben magyarázza ezt a kérdést „Kérdések és feleletek” című brosúrám (1925 június) és a Központi Bizottságnak a SzK(b)P XIV. kongresszusán tartott politikai beszámolója (1925 december).

Ezek a tények.

Ezeket a tényeket, azt hiszem, minden elvtárs ismeri, — Zinovjev is.

Ha most, majdnem két évvel a pártban lefolyt eszmei harc után, és a XIV. pártkonferencián (1925 áprilisában) elfogadott határozat után, Zinovjev lehetségesnek tartja, hogy a XIV. pártkongresszuson (1925 decemberében) mondott zárszavában előrángassa Sztálin 1924 áprilisában írt brosúrájából a régi, teljesen elégtelen megfogalmazást, mint alapot a szocializmus egy országban való győzelme már eldöntött kérdésének eldöntéséhez, akkor Zinovjevnek ez a sajátságos eljárása csak arról tanúskodik, hogy végkép belezavarodott ebbe a kérdésbe. Aki visszafelé rángatja a pártot, mikor a párt már előbbre jutott, aki megkerüli a XIV. pártkonferencia határozatát, mikor azt a Központi Bizottság plénuma is megerősítette, az reménytelenül belebonyolódott az ellentmondásokba, az nem hisz a szocializmus építésének ügyében, az letért Lenin útjáról és aláírta saját vereségét.

Mit jelent a szocializmus egy országban való győzelmének lehetősége?

Jelenti azt a lehetőséget, hogy a proletariátus és a parasztság közti ellentéteket megoldjuk országunk belső erőivel, azt a lehetőséget, hogy a proletariátus megragadja a hatalmat s ezt a hatalmat arra használja fel, hogy országunkban a teljes szocialista társadalmat felépítse, más országok proletárjainak rokonszenvével és támogatásával, de anélkül, hogy a proletárforradalom előzőleg más országokban győzött volna.

E lehetőség nélkül a szocializmus építése — építés távlatok nélkül, a nélkül a meggyőződés nélkül, hogy a szocializmust fel is építjük. Nem lehet a szocializmust építeni, ha nem vagyunk meggyőződve arról, hogy fel lehet építeni, ha nem vagyunk meggyőződve arról, hogy országunk technikai elmaradottsága nem leküzdhetetlen akadálya a teljes szocialista társadalom felépítésének. E lehetőség tagadása azt jelentené, hogy nem hiszünk a szocializmus építésében, hogy elfordulunk a leninizmustól.

Mit jelent az, hogy lehetetlen a szocializmus teljes, végleges győzelme egy országban a forradalom más országokban kivívott győzelme nélkül?

Azt jelenti, hogy az intervenció s következéskép a burzsoá rend visszaállítása elleni teljes biztosíték lehetetlen, ha a forradalom nem győz legalábbis néhány országban. Aki ezt az elvitathatatlan tételt tagadja, az elfordul az internacionalizmustól, elfordul a leninizmustól.

„Nemcsak államban — mondja Lenin —, hanem államok rendszerében is élünk, és elképzelhetetlen, hogy a Szovjet Köztársaság az imperialista államok mellett huzamos ideig fennállhasson. Végül vagy az egyik, vagy a másik győz. De amíg ez a vég elkövetkezik, elkerülhetetlen a legborzasztóbb összeütközések sora a Szovjet Köztársaság és a burzsoá államok között. Ez azt jelenti, hogy az uralkodó osztálynak, a proletariátusnak, ha valóban uralkodni akar és uralkodni fog, ezt katonai szervezetével is be kell bizonyítania” (XXIV. köt. 122. old.).

„A legnagyobb mértékben ingadozó egyensúly, de mégis kétségtelenül, vitathatatlanul bizonyos egyensúly jött létre — mondja Lenin máshelyütt. — Hosszú időre-e, nem tudom, s azt hiszem, ezt nem is lehet tudni. S ezért részünkről a legnagyobb óvatosságra van szükség. Politikánk első parancsolata, az első tanulság, mely egyéves kormányzati tevékenységünkből folyik, az a tanulság, melyet minden munkásnak és parasztnak el kell sajátítania, az, hogy résen kell lennünk és nem szabad elfelednünk, hogy olyan emberek, osztályok, kormányok vesznek körül bennünket, melyek nyíltan kifejezik irántunk érzett határtalan gyűlöletüket. Ne feledjük el, hogy állandóan csak hajszál választ el bennünket attól, hogy rajtunk üssenek” (XXVII. köt. 117. old.).

Azt hiszem, világos.

Mi az álláspontja Zinovjevnek a szocializmus egy országban való győzelmének kérdésében?

Hallgassuk meg:

„A szocializmus végleges győzelmén legalábbis: 1) az osztályok megszüntetését és, következésképpen 2) az egy osztály diktatúrájának, jelen esetben a proletariátus diktatúrájának megszüntetését kell érteni” .. . „Hogy még pontosabban tisztázzuk — mondja még Zinovjev —, hogyan áll a kérdés nálunk a Szovjetunióban 1925-ben, két dolgot kell megkülönböztetnünk: 1) a szocializmus építésének biztosított lehetőségét— a szocializmus építésének ezt a lehetőségét természetesen feltétlenül el lehet képzelni egy ország keretén belül is, és 2) a szocializmus végleges felépítését és megszilárdítását, vagyis a szocialista rend, a szocialista társadalom megvalósítását.”

Mit jelenthet mindez?

Azt, hogy a szocializmus egy országban való végleges győzelmén Zinovjev nem az intervenció és restauráció elleni biztosítékot érti, hanem a szocialista társadalom felépítésének lehetőségét. A szocializmus egyországban való győzelmén viszont Zinovjev a szocializmus olyan építését érti, amelynek nem lehet s nem is kell a szocializmus felépítésére vezetnie. Találomra, távlat nélkül építeni, szocializmust építeni, noha lehetetlen a szocialista társadalmat felépíteni — ez Zinovjev álláspontja.

Építeni a szocializmust, felépítésének lehetősége nélkül, építeni annak tudatában, hogy nem fogjuk felépíteni — ilyen képtelenségekre jutott Zinovjev.

De hisz ez a kérdés kicsúfolása, nempedig a kérdés megoldása!

Még egy részlet Zinovjev XIV. kongresszusi zárszavából:

„Nézzék meg, mit nem átallt mondani például Jakovlev elvtárs a legutóbbi Kurszk-kormányzósági pártkonferencián. «Felépíthetjük-e egy országban a szocializmust — kérdezi Jakovlev elvtárs —, amikor minden oldalról kapitalista ellenség vesz körül bennünket, felépíthetjük-e ilyen viszonyok között egy országban a szocializmust? » És ezt feleli: «Az elmondottak alapján joggal mondhatjuk, hogy nemcsak építjük a szocializmust, hanem, annak ellenére, hogy egyelőre egyedül vagyunk, hogy egyelőre mi vagyunk a világ egyetlen szovjet országa, szovjet állama, — fel is építjük ezt a szocializmust» («Kurszkaja Pravda» 279. szám. 1925. december 8.). Hát ez lenini kérdésfeltevés — kérdi Zinovjev —, hát nem érződik ebben némi nemzeti korlátoltság?”

Tehát, Zinovjev szerint, az, aki elismeri a szocializmus felépítésének lehetőségét egy országban, az a nemzeti korlátoltság álláspontjára helyezkedik, az pedig, aki tagadja ezt a lehetőséget, az az internacionalizmus álláspontját foglalja el.

De ha ez igaz, akkor egyáltalán érdemes-e harcolni gazdaságunk kapitalista elemeinek legyőzéséért? Nem az következik-e ebből, hogy ez a győzelem lehetetlen?

Kapitulálás gazdaságunk tőkés elemei előtt — idevezet Zinovjev érvelésének belső logikája.

S ezt a képtelenséget, melynek semmi köze a leninizmushoz, Zinovjev mint „internacionalizmust”, mint „százszázalékos leninizmust” tálalja elénk!

Állítom, hogy a szocializmus építésének kérdésében, ebben a legfontosabb kérdésben, Zinovjev elfordul a leninizmustól, lecsúszik a mensevik Szuhanov álláspontjára.

Hallgassuk meg Lenint. A szocializmus győzelméről egy országban, még az Októberi Forradalom előtt, 1915 augusztusában, ezt mondja:

„A gazdasági és politikai fejlődés egyenlőtlensége — a kapitalizmus feltétlen törvénye. Ebből következik, hogy a szocializmus győzelme lehetséges eleinte néhány, vagy akár egy egymagában vett, kapitalista országban is. Ennek az országnak győztes proletariátusa, miután kisajátította a kapitalistákat és megszervezte országában a szocialista termelést, szembefordulna a világ többi, kapitalista részével, a maga oldalára vonná a többi ország elnyomott osztályait, felkelést szítana ott a kapitalisták ellen, sőt szükség esetén katonai erővel is fellépne a kizsákmányoló osztályok és államaik ellen” (XVIII. köt. 232—233. old.).

Mit jelent Lenin aláhúzott mondata: „miután megszervezte országában a szocialista termelést”? Azt jelenti, hogy a győztes ország proletariátusának a hatalom átvétele után meg lehet és meg is kell szerveznie a szocialista termelést. De mit jelent „a szocialista termelés megszervezése”? A szocialista társadalom felépítését jelenti. Aligha kell bizonyítgatni, hogy Lenin e világos és határozott tétele nem szorul további magyarázatra. Ellenkező esetben érthetetlenek volnának Lenin felhívásai, amelyeket 1917 októberében intézett a proletariátushoz, hogy vegye kezébe a hatalmat.

Mint látják, Leninnek ez a világos tétele úgy különbözik Zinovjev zavaros és antileninista „tételétől” — amely szerint építhetjük a szocializmust „egy ország keretén belül”, bár felépítése lehetetlen —, mint ég a földtől.

Lenin ezt a tételt 1915-ben mondta ki, még mielőtt a proletariátus kezébe vette a hatalmat. De talán a hatalom átvételének tapasztalata után, 1917 után, megváltoztak nézetei? Nézzük meg Lenin 1923-ban írt, „A szövetkezetekről” című brosúráját.

„Valóban — mondja Lenin —, minden nagyüzemi termelési eszköz az állam hatalmában van, az államhatalom a proletariátus kezében, a proletariátus szövetségben a sokmillió kis- és törpeparaszttal, a proletariátus vezetőszerepe a parasztság irányában biztosítva van stb. — hát ez nem minden, ami szükséges ahhoz, hogy a szövetkezetekből, egyesegyedül a szövetkezetekből, amelyeket ezelőtt mint szatócskodást kezeltünk — s amelyeket most, az új gazdasági politika idején, bizonyos tekintetben szintén jogunk van így kezelni —, hát ez nem minden, ami a teljes szocialista társadalom felépítéséhez szükséges? Ez még nem a szocialista társadalom felépítése, de ez minden, ami e felépítéshez szükséges és elegendő” (XXVII. köt. 392. old.).

Másszóval: fel tudjuk és fel is kell építenünk a teljes szocialista társadalmat, mert rendelkezésünkre áll minden, ami felépítéséhez szükséges és elegendő.

Azt hiszem, aligha lehet ennél világosabban beszélni.

Vessék össze Lenin e klasszikus tételét Zinovjevnek Jakovlev elleni antileninista kirohanásával s megértik, hogy Jakovlev csak ismételte Lenin szavait arról, hogy a szocializmust fel lehet építeni egy országban, Zinovjev viszont, aki e tétel ellen lép fel és Jakovlevet ostorozza, elfordult Lenintől s áttért a mensevik Szuhanov álláspontjára, arra az álláspontra, hogy a mi országunkban, technikai elmaradottsága következtében, lehetetlen a szocializmust felépíteni.

Csak azt nem tudjuk, hogy minek is ragadtuk meg a hatalmat 1917 októberében, ha nem számítottunk arra, hogy felépítjük a szocializmust?

Nem kellett volna a hatalmat megragadni 1917 októberében — erre a következtetésre vezet Zinovjev érvelésének belső logikája.

Állítom továbbá, hogy a szocializmus győzelmének kérdésében, ebben a legfontosabb kérdésben, Zinovjev pártunk ama határozott döntései ellen fordult, melyeket a XIV. pártkonferencia ismert határozata — „A Kommunista Internacionále és az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt feladatairól a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottságának kibővített plénumával kapcsolatban” — leszögezett.

Vegyük elő ezt a határozatot. Ezt olvassuk benne a szocializmus egy országban való győzelméről:

„Két homlokegyenest ellentétes társadalmi rendszer fennállása előidézi a kapitalista blokádnak, a gazdasági nyomás más formáinak, a fegyveres intervenciónak, a restaurációnak állandó veszélyét. A szocializmus végleges győzelmének egyetlen biztosítéka, vagyis a restaurációval szemben az egyetlen biztosíték, következésképpen — a győzelmes szocialista forradalom több országban . . .” „A leninizmus azt tanítja, hogy a szocializmus végleges győzelme a burzsoá viszonyok visszaállításával szembeni teljes biztosíték értelmében csak nemzetközi méretekben lehetséges .. .” „Ebből egyáltalában nem következik az, hogy lehetetlen a teljes szocialista társadalom felépítése egy olyan elmaradott országban, mint Oroszország, a technikai és gazdasági tekintetben fejlettebb országok «állami segítsége» (Trockij) nélkül” (lásd a határozatot).

Látják, hogy ez a határozat a szocializmus végleges győzelmét az intervenció és a restauráció elleni biztosítékként fogja fel — szöges ellentétben azzal, ahogy Zinovjev „Leninizmus” című könyvében felfogja.

Látják, hogy a határozat elismeri, hogy lehetséges a teljes szocialista társadalom felépítése egy olyan elmaradott országban, mint Oroszország, a technikai és gazdasági tekintetben fejlettebb országok „állami segítsége” nélkül — szöges ellentétben Zinovjev ellenkező állításával, melyet Jakovlevvel szemben hangoztatott a XIV. pártkongresszuson mondott zárszavában.

Minek nevezzük ezt, ha nem Zinovjev harcának a XIV. pártkonferencia határozata ellen?

Igaz, a párthatározatok olykor nem hibátlanok. Megesik, hogy párthatározatokban hibák vannak. Általában szólva, fel lehet tételezni, hogy a XIV. pártkonferencia határozata is tartalmaz néhány hibát. Lehet, hogy Zinovjev a szóbanforgó határozatot hibásnak tartja. De akkor ezt világosan és nyíltan meg kell mondani, ahogy bolsevikhoz illik. Zinovjev ezt, valami okból, mégsem teszi. Jobbnak látta más utat választani, azt, hogy hátbatámadja a XIV. pártkonferencia határozatát, s emellett elhallgatja a határozatot, seminő nyílt kritikát rajta nem gyakorol. Zinovjev nyilván azt hiszi, hogy ezen az úton éri el legjobban célját. S célja csak egy — „kijavítani” a határozatot és „kicsit” kiigazítani Lenint. Aligha kell bizonyítani, hogy Zinovjev elszámította magát.

Honnan ered Zinovjev hibája? Hol e hiba gyökere?

E hiba gyökere, szerintem, Zinovjevnek az a meggyőződése, hogy országunk technikai elmaradottsága leküzdhetetlen akadálya a teljes szocialista társadalom felépítésének, hogy a proletariátus országunk technikai elmaradottsága következtében nem építheti fel a szocializmust. Zinovjev és Kamenyev egy időben megpróbáltak fellépni ezzel az érvvel a párt Központi Bizottságának egyik ülésén az áprilisi konferencia előtt. De visszautasításra találtak és kénytelenek voltak visszavonulni, formálisan alávetve magukat az ellenkező álláspontnak, a Központi Bizottság többsége álláspontjának. De Zinovjev, bár formálisan alávetette magát ennek az álláspontnak, továbbra is folytatta ellene a harcot. Pártunk Moszkvai Bizottsága erről a SzK(b)P Központi Bizottságában lejátszódott „incidensről” ezt mondja a Leningrád-kormányzósági pártkonferencia levelére írott „Válaszá”-ban:

„Nem is olyan régen Kamenyev és Zinovjev a Politikai Irodában azt az álláspontot védték, hogy technikai és gazdasági elmaradottságunk miatt nem tudunk megbirkózni a belső nehézségekkel, hacsak nem ment meg bennünket a nemzetközi forradalom. Mi viszont, a Központi Bizottság többségével együtt, úgy véljük, hogy építhetjük a szocializmust, építjük és felépítjük, tekintet nélkül technikai elmaradottságunkra és annak ellenére is. Úgy véljük, hogy ez az építés, természetesen, sokkal lassabban fog előrehaladni, mint ahogy világgyőzelem esetén haladna, de mégis előremegyünk és előre is fogunk menni. Továbbá, véleményünk szerint Kamenyev és Zinovjev álláspontja azt fejezi ki, hogy nem hisznek munkásosztályunk és az azt követő paraszttömegek belső erejében. Véleményünk szerint ez az álláspont a lenini álláspont feladása” (lásd „Válasz”).

Ez a dokumentum a XIV. pártkongresszus első ülései idején jelent meg a sajtóban. Zinovjevnek, természetesen, módjában volt e dokumentum ellen még a kongresszuson felszólalni. Jellemző, hogy Zinovjev és Kamenyev nem találtak érveket e súlyos vád ellen, melyet pártunk Moszkvai Bizottsága emelt ellenük. Véletlen-e ez? Azt hiszem, nem véletlen. A vád nyilván fején találta a szeget. Zinovjev és Kamenyev azért „válaszoltak” erre a vádra hallgatással, mert nem volt mivel „elhallgattatniuk” a vádat.

Az „új ellenzék” rossz néven veszi, hogy Zinovjevet azzal vádolják, hogy nem hisz a szocialista építés győzelmében országunkban. De ha Zinovjev az után, hogy a szocializmus egy országban való győzelmét egy álló esztendőn át megvitatták, az után, hogy Zinovjev álláspontját a Központi Bizottság Politikai Irodája elutasította (1925 április), az után, hogy erről a kérdésről már kialakult a párt határozott véleménye, melyet a XIV. pártkonferencia ismert határozata (1925 április) leszögezett, ha mindezek után Zinovjev „Leninizmus” című könyvében (1925 szeptember) mégis fellép a párt álláspontja ellen, s ha később a XIV. kongresszuson ezt a fellépést megismétli — akkor mi mással lehet mindezt, ezt a konokságot, ezt a makacsságot, amellyel hibájához ragaszkodik, megmagyarázni, mint azzal, hogy Zinovjevet megfertőzte, gyógyíthatatlanul megfertőzte a hitetlenség szocialista építésünk ügyének győzelmében?

Zinovjev ezt az ő hitetlenségét internacionalizmusnak szeretné feltüntetni. De mióta tekintik nálunk internacionalizmusnak a leninizmustól való elfordulást a leninizmus sarkalatos kérdésében?

Nem helyesebb-e, ha azt mondjuk, hogy nem a párt, hanem Zinovjev vét itt az internacionalizmus és a nemzetközi forradalom ellen? Mert mi a mi országunk, az „épülő szocializmus” országa, ha nem a világforradalom bázisa? De lehet-e a világforradalom igazi bázisa, ha nem képes a szocialista társadalmat felépíteni? Megmaradhat-e országunk annak, ami ma kétségtelenül: hatalmas vonzási központnak a világ munkásai számára, ha nem képes a saját portáján kivívni a győzelmet, a szocialista építés győzelmét, gazdaságunk kapitalista elemein? Azt hiszem, nem maradhat meg. De ebből az következik, hogy a szocialista építés győzelmével szembeni hitetlenség, ennek a hitetlenségnek a prédikálása, megfosztja országunkat a világforradalom bázisának nimbuszától, ez pedig gyengíti a nemzetközi forradalmi mozgalmat. Mivel ijesztették el tőlünk a munkásokat a szociáldemokrata urak? Azzal, hogy azt prédikálták, hogy az „oroszoknak semmi sem fog sikerülni”. Mivel verjük most a szociáldemokratákat, amikor a munkásküldöttségek egész sorát vonzzuk magunkhoz és ezzel megerősítjük a kommunizmus hadállásait az egész világon? A szocializmus építése terén elért sikereinkkel. De vajon nem világos-e ez után, hogy aki hitetlenséget hirdet a szocializmus építése terén elért sikereinkkel szemben, az közvetve a szociáldemokratákat segíti, az a nemzetközi forradalmi mozgalom lendületét gyengíti, az szükségképpen elfordul az internacionalizmustól?..

Látják, hogy Zinovjev „internacionalizmusa” semmivel sem ér többet, mint „százszázalékos leninizmusa” a szocializmus egy országban való építésének kérdésében.

Ezért a XIV. pártkongresszus helyesen járt el, amikor kimondta, hogy az „új ellenzék” nézetei azt fejezik ki, hogy „nem hisznek a szocializmus építésének ügyében” és „meghamisítják a leninizmust”.

VII
Harc a szocialista építés győzelméért

Szerintem az „új ellenzék” fő hibája az, hogy nem hisz a szocialista építés sikerében. Ez a hiba, szerintem, azért fő hiba, mert ebből következik az „új ellenzék” valamennyi többi hibája is. Azok a hibák, amelyeket az „új ellenzék” a „nep”-nek, az államkapitalizmusnak, szocialista iparunk jellegének, a szövetkezetek proletárdiktatúrában betöltött szerepének, a kulákság elleni harc módszereinek, a középparasztság szerepének és súlyának kérdésében elkövetett, egytől-egyig az ellenzék fő hibájából származnak, abból, hogy nem hisz abban, hogy a szocialista társadalmat országunk erőivel fel lehet építeni.

Mit jelent a hitetlenség a szocialista építés országunkban való győzelmével szemben?

Mindenekelőtt azt, hogy nincsenek meggyőződve arról, hogy a parasztság zöme, országunk fejlődésének ismert körülményei következtében, bevonódhat a szocialista építés művébe.

Másodszor azt, hogy nincsenek meggyőződve arról, hogy országunk proletariátusa, amely kezében tartja a népgazdaság parancsnoki magaslatait, képes a parasztság zömét bevonni a szocialista építésbe.

Ezekből a tételekből indul ki hallgatólagosan az ellenzék fejlődésünk útjaira vonatkozó elgondolásaiban, — az most mindegy, hogy tudatosan vagy öntudatlanul teszi ezt.

Be lehet-e vonni a szovjet parasztság zömét a szocialista építés művébe?

„A leninizmus alapjairól” című brosúrában erre vonatkozólag két alaptétel van:

1. „Nem szabad összecserélni a Szovjetunió parasztságát a Nyugat parasztságával. Az a parasztság, amely három forradalom iskoláján ment át, amely a proletariátussal együtt és a proletariátus vezetésével harcolt a cár és a burzsoá hatalom ellen, az a parasztság, amely a proletárforradalom kezéből kapott földet és békét s ennek következtében a proletariátus tartaléka lett — ez a parasztság szükségképpen különbözik attól a parasztságtól, amely a burzsoá forradalom idején a liberális burzsoázia vezetése alatt harcolt, e burzsoázia kezéből kapott földet s ennek következtében a burzsoázia tartaléka lett. Aligha szorul bizonyításra, hogy a szovjet parasztság, amely megszokta, hogy a proletariátussal való politikai barátságot és politikai együttműködést megbecsülje, amely ennek a barátságnak és ennek az együttműködésnek köszönheti szabadságát — feltétlenül rendkívül alkalmas a proletariátussal való gazdasági együttműködésre.”

2. „Nem szabad összecserélni Oroszország mezőgazdaságát a Nyugat mezőgazdaságával. Ott a mezőgazdaság fejlődése a kapitalizmus szokott vonalán halad, amelyet a parasztság mélyreható rétegeződése, s az egyik póluson a nagy uradalmak és a magánkapitalista latifundiumok, a másikon pauperizmus, nyomor és bérrabszolgaság jellemeznek. Ennek következtében ott a züllés és bomlás egészen természetes. Nem így Oroszországban. Nálunk a mezőgazdaság fejlődése már csak azért sem haladhat ilyen úton, mert a Szovjethatalom léte és a döntő munka- és termelési eszközök nacionalizálása ilyenirányú fejlődést nem enged meg. Oroszországban a mezőgazdaság fejlődésének más úton kell haladnia, a sokmilliós kis- és középparasztság szövetkezeti tömörülésének útján, a tömegeket átfogó falusi szövetkezetek fejlődésének útján, melyeket az állam hitelkedvezményekkel támogat. Lenin a szövetkezetekről szóló cikkeiben helyesen utalt arra, hogy a mezőgazdaság fejlődésének nálunk új úton kell haladnia, azon az úton, amelyek a parasztság többségét a szövetkezeteken keresztül bevonjuk a szocialista építésbe, azon az úton, amelyen a kollektivizmus elveit fokozatosan meghonosítjuk a mezőgazdaságban, előbb a termékek értékesítése, később pedig a mezőgazdasági termékek termelése terén is…

Aligha szorul bizonyításra, hogy a parasztság óriási többsége szívesen lép majd a fejlődésnek erre az új útjára, s otthagyja a magánkapitalista latifundiumok és a bérrabszolgaság, a nyomor és pusztulás útját”.

Helyesek-e ezek a tételek?

Azt hiszem, hogy mindkét tétel helyes és vitathatatlan egész építési időszakunkra vonatkozólag a „nep” viszonyai között.

Ezek a tételek csak azokat az ismert lenini téziseket fejezik ki, amelyek a proletariátus és a parasztság összefogásáról szólnak, arról, hogy a parasztgazdaságokat be kell vonni az ország szocialista fejlődésének rendszerébe, arról, hogy a proletariátusnak a parasztság döntő tömegeivel együtt kell a szocializmus felé haladnia, arról, hogy a parasztság milliós tömegeinek szövetkezetekbe való tömörítése a szocialista építés országútja a falun, hogy szocialista nagyiparunk fejlődésének viszonyai között a „szövetkezetek egyszerű növekedése számunkra azonos … a szocializmus növekedésével” (XXVII. köt. 396. old.).

És valóban, milyen úton lehet és kell haladnia a parasztgazdaság fejlődésének országunkban?

A parasztgazdaság nem tőkés gazdaság. A parasztgazdaság, ha a parasztgazdaságok túlnyomó többségét vesszük, kisárutermelő gazdaság. De mi a kisárutermelő parasztgazdaság? Olyan gazdaság, mely a válaszúton áll kapitalizmus és szocializmus között. Fejlődhet a kapitalizmus felé, mint ahogy most a kapitalista országokban történik, és fejlődhet a szocializmus felé, ahogy nálunk kell történnie, a mi országunkban, a proletárdiktatúrában.

Honnan van a parasztságnak ez az ingatagsága, önállótlansága? Mivel magyarázható ez?

A parasztgazdaságok felaprózottságával, szervezetlenségével, azzal, hogy a várostól, az ipartól, a hitelrendszertől, az országban uralkodó hatalom jellegétől függenek, és végül, azzal a közismert helyzettel, hogy a falu mind anyagi, mind kulturális tekintetben a várost követi és kell hogy kövesse.

A parasztgazdaság kapitalista fejlődésének útja azt jelenti, hogy a fejlődés a parasztság rendkívül mélyreható rétegeződésén át vezet, hogy az egyik póluson hatalmas latifundiumok vannak, a másikon állandó a tömeges elszegényedés. Ez a fejlődési út a kapitalista országokban elkerülhetetlen, mert a falu, a parasztgazdaság, a várostól, az ipartól, a városban összpontosított hiteltől, a hatalom jellegétől függ, a városban pedig a burzsoázia, a kapitalista ipar, a kapitalista hitelrendszer, a kapitalista államhatalom uralkodik.

Szükségszerű-e a parasztgazdaság ilyen fejlődési útja a mi országunkban, ahol a város jellege egészen más, ahol az ipar a proletariátus kezében van, ahol a közlekedés, a hitelrendszer, az államhatalom stb. a proletariátus kezében összpontosul, ahol a föld nacionalizálása egyetemes törvény az országban? Persze, hogy nem szükségszerű. Ellenkezőleg. Éppen azért, mert a város a falu vezetője, s a városban nálunk a proletariátus uralkodik, amely a népgazdaság valamennyi parancsnoki magaslatát kezében tartja, a parasztgazdaságoknak fejlődésükben más úton kell haladniok, a szocialista építés útján.

Milyen út ez?

Ez az út a parasztgazdaságok millióinak tömeges szövetkezeti tömörülése a szövetkezetek minden ágában, az elaprózott parasztgazdaságok egyesítése a szocialista ipar körül, a kollektivizmus alapelemeinek bevezetése a parasztság körében — eleinte a mezőgazdasági termékek értékesítése és a parasztgazdaságok városi készítményekkel való ellátása vonalán, azután pedig a mezőgazdasági termelés vonalán.

És a proletárdiktatúra viszonyai között ez az út egyre inkább elkerülhetetlenné válik, mert a szövetkezés az értékesítés vonalán, a szövetkezés az ellátás vonalán, s végül a szövetkezés a hitel és a termelés (a mezőgazdasági szövetkezetek) vonalán, az egyetlen útja annak, hogy a falu jóléte emelkedjék, az egyetlen eszköze annak, hogy a nagy paraszttömegeket a nyomortól és pusztulástól megmentsük.

Azt mondják, hogy parasztságunk, helyzete szerint, nem szocialista s hogy ezért képtelen a szocialista fejlődésre. Az persze igaz, hogy a parasztság, helyzete szerint, nem szocialista. De ez nem érv a parasztgazdaság szocialista fejlődése ellen, ha be van bizonyítva, hogy a parasztság a várost követi, a városban pedig a szocialista ipar az úr. Az Októberi Forradalom idején a parasztság, helyzete szerint, szintén nem volt szocialista, s egyáltalán nem óhajtotta megteremteni a szocializmust az országban. Akkor főképpen a földesúri hatalom megszüntetésére és a háború befejezésére, a béke megteremtésére törekedett. Mégis a szocialista proletariátust követte akkor. Miért? Mert a burzsoázia megdöntése és a szocialista proletariátus hatalomrajutása volt akkor az egyetlen kivezető út az imperialista háborúból, az egyetlen út a béke helyreállítására. Mert más út akkor nem volt és nem is lehetett. Mert pártunknak akkor sikerült kipuhatolnia, megállapítania, hogy milyen mértékben kell a különleges parasztérdekeket (a földesúr megdöntése, a béke) az ország általános érdekeivel (proletárdiktatúra) egyesíteni és azoknak alávetni úgy, hogy az a parasztság számára elfogadható és előnyös legyen. S a parasztság, noha nem szocialista, akkor a szocialista proletariátust követte.

Ugyanezt kell mondanunk az országunkban folyó szocialista építésről, a parasztságnak az építésbe való bevonásáról. A parasztság, helyzete szerint, nem szocialista. De a szocialista fejlődés útjára kell lépnie és feltétlenül erre az útra fog lépni, mert nincs és nem lehet a parasztságnak más útja ahhoz, hogy a nyomor és a tönkremenés elől meneküljön, mint az, hogy összefog a proletariátussal, összefog a szocialista iparral, hogy a parasztgazdaság, a parasztság tömeges szövetkezése révén, bekapcsolódik a közös szocialista fejlődésbe.

Miért éppen a parasztság tömeges szövetkezése révén?

Azért, mert a tömeges szövetkezésben „megtaláltuk egyrészt a magánérdeknek, a magánkereskedelmi érdeknek, másrészt az állami felügyeletnek és ellenőrzésnek olyfokú egybekapcsolását, a magánérdek olyfokú alárendelését a közérdeknek” (Lenin), amely elfogadható és előnyös a parasztság számára, és amely lehetővé teszi a proletariátusnak, hogy a parasztság zömét a szocialista építésbe bevonja. Éppen mert a parasztságnak előnyös, ha a szövetkezeten keresztül adja el áruit s szereli fel gépekkel gazdaságát, éppen ezért kell hogy a parasztság a tömeges szövetkezés útján haladjon és ezen az úton fog is haladni.

De mit jelent a parasztság tömeges szövetkezése, amikor a vezetőszerep a szocialista iparé?

Azt jelenti, hogy a kisárutermelő parasztgazdaság letér a régi kapitalista útról, mely a parasztságot tömegesen tönkrejuttatja, s áttér a fejlődés új útjára, a szocialista építés útjára.

Ezért a harc a parasztgazdaság fejlődésének új útjáért, a harc a parasztság döntő tömegeinek a szocialista építésbe való bevonásáért: pártunk soronlevő feladata.

A SzK(b)P XIV. kongresszusa ezért helyesen hozta ezt a határozatot:

„A szocializmus építésének fő útja a falun az, hogy miközben a szocialista állami ipar, az állami hitelintézetek és egyéb parancsnoki magaslatok, melyek a proletariátus kezében vannak, egyre nagyobb mértékben átveszik a gazdasági vezetést, ugyanakkor a parasztság zömét bevonjuk a szövetkezeti szervezetbe és biztosítjuk e szervezet szocialista fejlődését azáltal, hogy kihasználjuk, leküzdjük és kiszorítjuk kapitalista elemeit” (lásd a kongresszusnak a Központi Bizottság beszámolójával kapcsolatban hozott határozatát).

Az „új ellenzék” óriási hibája az, hogy nem hisz a parasztság fejlődésének ebben az új útjában, nem látja vagy nem érti, mennyire elkerülhetetlen ez az út a proletárdiktatúra viszonyai között. Mégpedig azért nem érti, mert nem hisz abban, hogy a szocialista építés országunkban győz, nem hisz abban, hogy proletariátusunk magával tudja vinni a parasztságot a szocializmushoz vezető úton.

Ezért nem érti meg a „nep” kettős jellegét, túlozza a „nep” negatív oldalait s a „nep”-et főként visszavonulásként értelmezi.

Ezért túlozza gazdaságunk kapitalista elemeinek szerepét, s lekicsinyli szocialista fejlődésünk emelőinek (a szocialista ipar, a hitelrendszer, a szövetkezetek, a proletárhatalom stb.) szerepét.

Ezért nem érti meg állami iparunk szocialista természetét és kételkedik Lenin szövetkezeti tervének helyességében.

Ezért fújja fel a falu rétegeződését, ezért rémüldözik a kuláktól, ezért kicsinyli le a középparaszt szerepét, ezért próbálja meghiúsítani a pártnak a középparaszttal való tartós szövetség biztosítására irányuló politikáját, és általában ezért kapkod ide-oda a párt falusi politikájának a kérdésében.

Ezért nem érti meg azt az óriási munkát, amelyet a párt végzett annak érdekében, hogy a munkások és parasztok milliós tömegeit bevonja az ipar és a mezőgazdaság építésébe, a szövetkezetek és a Szovjetek felélénkítésébe, az ország igazgatásába, a bürokrácia elleni harcba, az államapparátusunk megjavításáért és átalakításáért vívott harcba, azt a munkát, amely új fejlődési szakaszt jelent s amely nélkül semmiféle szocialista építés el nem képzelhető.

Ezért csügged el és veszti el fejét építőmunkánk nehézségei láttán és kételkedik országunk iparosításának lehetőségében, fecseg pesszimista módon a párt elfajulásáról stb.

Náluk, a burzsoáknál, minden többé-kevésbé jó, de nálunk, proletároknál, minden többé-kevésbé rossz; ha nem érkezik el idejében a nyugati forradalom, akkor ügyünk elveszett, — ilyen általában az „új ellenzék” hangja, amely, szerintem, likvidátori hang, de amelyet az ellenzék valami okból (lehet, hogy tréfából) „internacionalizmusnak” nevez.

A „nep” kapitalizmus, mondja az ellenzék. A „nep” főképpen visszavonulás, mondja Zinovjev. Mindez persze nem igaz. Valójában a „nep” a pártnak az a politikája, amely megengedi a szocialista és a kapitalista elemek harcát, arra számítva, hogy a szocialista elemek legyőzik a kapitalista elemeket. Valójában a „nep” csak kezdődött visszavonulással, de arra irányul, hogy a visszavonulás során az erőket átcsoportosítsuk és támadásba menjünk át. Valójában már néhány év óta támadásban vagyunk és sikerrel támadunk, fejlesztjük iparunkat, fejlesztjük szovjet kereskedelmünket, visszaszorítjuk a magántőkét.

De mi az értelme annak a tételnek, hogy a „nep” kapitalizmus, hogy a „nep” főképpen visszavonulás? Miből indul ki ez a tétel?

Abból a helytelen feltevésből indul ki, hogy nálunk most egyszerűen a kapitalizmus visszaállítása, a kapitalizmus egyszerű „visszatérése” megy végbe. Csak ezzel a feltevéssel magyarázható meg az, hogy az ellenzék kételkedik iparunk szocialista természetében. Csak ezzel a feltevéssel magyarázható meg az, hogy az ellenzék rémüldözik a kuláktól. Csak ezzel a feltevéssel magyarázható meg az, hogy az ellenzék kapva-kapott a parasztság rétegeződésére vonatkozó helytelen adatokon. Csak ezzel a feltevéssel magyarázható meg az, hogy az ellenzék, különös feledékenységgel, mellőzi azt a tényt, hogy nálunk a középparaszt a mezőgazdaság központi alakja. Csak ezzel a feltevéssel magyarázható meg a középparaszt súlyának lebecsülése és a kételkedés Lenin szövetkezeti tervével szemben. Csak ezzel a feltevéssel „indokolható” meg az, hogy az „új ellenzék” nem hisz a falu fejlődésének új útjában, a falunak a szocialista építésbe való bevonása útjában.

Valójában nálunk most nem a kapitalizmus visszaállításának egyoldalú folyamata megy végbe, hanem a kapitalizmus fejlődésének és a szocializmus fejlődésének kétoldalú folyamata, a szocialista elemek és a kapitalista elemek harcának ellentétes folyamata, a szocialista elemek felülkerekedésének és a kapitalista elemek legyűrésének folyamata. Ez éppoly vitathatatlan a városra vonatkozólag, ahol az állami ipar a szocializmus alapja, mint a falura vonatkozólag, ahol a szocialista fejlődés fő emelője a tömeges szövetkezet, mely összefog a szocialista iparral.

A kapitalizmus egyszerű visszaállítása már csak azért sem lehetséges, mert a hatalom nálunk proletárhatalom, a nagyipar a proletariátus kezében van, a közlekedéssel és a hitellel a proletárállam rendelkezik.

A falusi rétegeződés nem ölthet olyan méreteket, mint azelőtt, a középparasztság megmarad a parasztság alapvető tömegének, a kulák már csak azért sem szerezheti vissza régi erejét, mert a föld nálunk nacionalizálva van, ki van vonva a forgalomból, kereskedelmi, hitel-, adó- és szövetkezeti politikánk pedig arra irányul, hogy korlátozza a kulákság kizsákmányoló törekvéseit, emelje a nagy paraszttömegek jólétét, s kiegyenlítse a falun a szélsőségeket. Nem is szólva arról, hogy a kulákság elleni harc nemcsak a régi vonalon folyik, nemcsak a szegényparasztságot szervezzük meg a kulákság ellen, hanem új vonalon is: erősítjük a proletariátus és szegényparasztság szövetségét a középparaszti tömegekkel a kulák ellen. Az a tény, hogy az ellenzék nem érti meg a kulákság ellen e második vonalon folyó harc értelmét és jelentőségét, újból megerősíti azt, hogy az ellenzék lecsúszik a falu régi fejlődési útjára, kapitalista fejlődési útjára, amikor a kulák és a szegényparasztság voltak a falu fő erői, a középparaszt pedig „felmorzsolódott”.

A szövetkezet az államkapitalizmus egyik válfaja, mondja az ellenzék, és hivatkozik Lenin „A terményadóról” című cikkére s ennek alapján nem hisz abban, hogy a szövetkezetei a szocialista fejlődés fő emelőjeként ki lehet használni. Az ellenzék itt is igen súlyos hibát követ el. A szövetkezetek ilyetén értelmezése megfelelő és kielégítő volt 1921-ben, a „Terményadó” megírása idején, amikor még nem volt fejlett szocialista iparunk, amikor Lenin az államkapitalizmust gazdálkodásunk lehetséges fő formájának gondolta s a szövetkezeteket az államkapitalizmussal párosítva vizsgálta. De a kérdés ilyen értelmezése ma már nem kielégítő és történelmileg túlhaladott, mert azóta az idők megváltoztak, szocialista iparunk fejlődött, az államkapitalizmus nem fogant meg annyira, amennyire kívánatos volt, a szövetkezetek pedig, melyek most már tízmilliónál több tagot számlálnak, kezdtek összefogni a szocialista iparral.

Mi mással magyarázzuk azt a tényt, hogy Lenin már két évvel a „Terményadó” után, 1923-ban, a szövetkezetei máskép ítéli meg, és azt tartja, hogy „a szövetkezetek a mi viszonyaink között lépten-nyomon teljesen egybeesnek a szocializmussal”? (XXVII. köt. 396. old.)

Mi mással magyarázzuk ezt, ha nem azzal, hogy e két év alatt a szocialista ipar már megnőtt, az államkapitalizmus pedig nem vert eléggé erős gyökeret, s ebből kifolyólag Lenin a szövetkezeteket már nem az államkapitalizmussal, hanem a szocialista iparral párosítva kezdte vizsgálni?

Megváltoztak a szövetkezetek fejlődési feltételei. Meg kellett változnia a szövetkezeti kérdés kezelésének is.

Itt van például egy nagyszerű rész Leninnek „A szövetkezetekről” (1923) írt brosúrájából. Az idézet megvilágítja ezt a kérdést:

„Az államkapitalizmusban a szövetkezeti üzemek abban különböznek az államkapitalista üzemektől, hogy először magánüzemek, másodszor kollektív üzemek. A mi fennálló rendünkben a szövetkezeti üzemek mint kollektív üzemek különböznek a magánkapitalista üzemektől, de nem különböznek a szocialista üzemektől, ha olyan földön alakultak, olyan termelési eszközökkel dolgoznak, amelyek az állam, vagyis a munkásosztály tulajdonában vannak” (XXVII. köt. 396. old.).

Ez a kis idézet két nagy kérdést old meg. Először azt a kérdést, hogy „a mi fennálló rendszerünk” nem államkapitalizmus. Másodszor azt a kérdést, hogy a szövetkezeti üzemek, ha „a mi fennálló rendszerünkkel” kapcsolatban tekintjük őket, „nem különböznek” a szocialista üzemektől.

Azt hiszem, világosabban már nem is lehet beszélni.

Itt van még egy rész Leninnek ugyanebből a brosúrájából:

„A szövetkezetek egyszerű növekedése számunkra (a fentemlített «csekély» kivétellel) azonos a szocializmus növekedésével s ezzel kapcsolatban kénytelenek vagyunk elismerni, hogy a szocializmusra vonatkozó egész álláspontunk gyökeresen megváltozott” (ugyanott).

Nyilvánvaló, hogy „A szövetkezetekről” című brosúrában a szövetkezetek új megítélésével van dolgunk, amit az „új ellenzék” nem akar elismerni, és amit, a tények ellenére, a nyilvánvaló igazság ellenére, a leninizmus ellenére, gondosan elhallgat.

Más a szövetkezet, ha az államkapitalizmussal van kapcsolatban és más a szövetkezet, ha a szocialista iparral van kapcsolatban.

Ebből azonban nem lehet azt a következtetést levonni, hogy „A terményadóról” szóló cikk és „A szövetkezetekről” írott brosúra közt szakadék tátong. Ez, persze, nem igaz. Elég, például, a „Terményadó” következő helyére utalni, hogy azonnal megleljük a legszorosabb összefüggést a két mű között a szövetkezet megítélésének kérdésében. Ez a rész így szól:

„Az áttérés a koncessziókról a szocializmusra: áttérés a nagyüzem egyik formájáról a nagyüzem másik formájára. Az áttérés a kistulajdonosok szövetkezeteiről a szocializmusra: áttérés a kisüzemű termelésről a nagyüzeműre, vagyis bonyolultabb áttérés, amely azonban, ha sikerül, a lakosság nagyobb tömegeit tudja átfogni s mélyebb és elevenebb gyökereit tudja kitépni a régi, szocializmuselőtti, sőt kapitalizmuselőtti viszonyoknak, melyek a legmakacsabbul állanak ellen minden «újításnak»” (XXVI. köt. 337. old).

Ebből az idézetből látható, hogy Lenin már a „Terményadó” idején, amikor még nem volt fejlett szocialista iparunk, lehetségesnek tartotta, hogy a szövetkezetek, siker esetén, a „szocializmuselőtti”, tehát többek között a kapitalista viszonyok elleni harc hatalmas eszközévé változtathatók. Azt hiszem, hogy éppen ez a gondolat lett utóbb „A szövetkezetekről” szóló brosúra kiindulópontja.

De mi következik ebből?

Ebből az következik, hogy az „új ellenzék” a szövetkezeti kérdést nem marxista módra, hanem metafizikusan kezeli. A szövetkezetet nem történelmi jelenségnek tekinti, más jelenségekkel kapcsolatban, mondjuk az államkapitalizmussal kapcsolatban (1921-ben), vagy a szocialista iparral kapcsolatban (1923-ban), hanem mint valami állandó, egyszersmindenkorra adott „magábanvaló dolgot”.

Ebből származnak az ellenzék hibái a szövetkezeti kérdésben, ezért nem hisz abban, hogy a falu a szövetkezetek útján fejlődik a szocializmus felé, ezért tér le az ellenzék a régi útra, a falu kapitalista fejlődésének útjára.

Nagyjából ez az „új ellenzék” álláspontja a szocialista építés gyakorlati kérdéseiben.

Ebből egy következtetés vonható le: az ellenzék vonala, ha egyáltalán van vonala, az ellenzék ingadozása és tétovázása, az ellenzék hitetlensége ügyünkben és fejvesztettsége a nehézségek láttán arra vezet, hogy kapitulál gazdaságunk tőkés elemei előtt.

Mert ha a „nep” főképpen visszavonulás, ha kétségbevonják az állami ipar szocialista természetét, ha a kulák csaknem mindenható, ha a szövetkezetektől nem sokat várhatunk, ha a középparaszt szerepe növekvő mértékben csökken, ha a falu fejlődésének új útja kétséges, ha a párt csepp híján elfajul, s a nyugati forradalom még nincs olyan közel — akkor mi marad mindezek után az ellenzék fegyvertárában, mire számíthat a gazdaságunk kapitalista elemei ellen vívott harcban? Hiszen nem lehet pusztán „A korszak filozófiájával” harcba menni.

Világos, hogy az „új ellenzék” fegyvertára nem irígylésreméltó, ha egyáltalán fegyvertárnak lehet nevezni. Ez a fegyvertár nem alkalmas harcra. És mégkevésbbé győzelemre.

Világos, hogy ilyen fegyvertárral a párt „egykettőre” tönkretenné magát, ha harcba bocsátkoznék — egyszerűen kapitulálnia kellene gazdaságunk tőkés elemei előtt.

Ezért a XIV. pártkongresszus tökéletesen helyesen járt el, mikor határozatilag kimondta, hogy „pártunk fő feladata a harc a szocialista építés győzelméért a Szovjetunióban”; hogy a feladat megoldásának egyik elengedhetetlen feltétele „a harc a szocializmus országunkban való felépítésével szemben megnyilvánuló hitetlenség ellen, azok ellen a kísérletek ellen, amelyek «következetesen szocialista típusú» üzemeinket (Lenin), «államkapitalista» üzemeknek próbálják minősíteni”; hogy „ezek az eszmeáramlatok, amelyek lehetetlenné teszik, hogy a tömegek öntudatosan viszonyuljanak a szocialista építéshez általában és a szocialista ipar építéséhez különösen, csak akadályozzák a gazdaság szocialista elemeinek növekedését és megkönnyítik a magántőke ellenük folytatott harcát”; hogy „a kongresszus ezért széleskörű nevelőmunkát tart szükségesnek a leninizmus e meghamisításainak leküzdése érdekében” (lásd a SzK(b)P Központi Bizottságának beszámolójával kapcsolatban hozott határozatot).

A Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártja XIV. kongresszusának történelmi jelentősége abban áll, hogy gyökeréig fel tudta tárni az „új ellenzék” hibáit, félredobta hitetlenségét és sopánkodását, világosan és pontosan kijelölte a szocializmusért folyó további harc útját, a győzelem perspektíváját tárta a párt elé és így felfegyverezte a proletariátust a szocialista építés győzelmébe vetett törhetetlen hittel.

1926. január 25.

I. V. Sztálin. A leninizmus kérdéseihez,
Moszkva—Leningrád. 1926.

(idézet: – Sztálin Művei 8. kötet – című könyvből)

SaLa