Írta: J. V. Sztálin

A szovjetunió gazdasági helyzetéről és a párt politikájáról

Beszámoló a leningrádi szervezet aktívájának a SzK(b)P Központi Bizottsága plénumának munkájáról

1926. április 13

Elvtársak! Engedjék meg, hogy elkezdjem beszámolómat.

Pártunk Központi Bizottsága áprilisi plénumának napirendje négy pontból állt.

Az első pont: az ország gazdasági helyzete és pártunk gazdasági politikája.

A második pont: gabonabegyűjtő apparátusaink átszervezése egyszerűsítésük és olcsóbbításuk céljából.

A harmadik pont: Központi Bizottságunk Politikai Irodájának és a Központi Bizottság plénumának 1926-os munkaterve gazdasági építésünk fő kulcskérdéseinek kidolgozása szemszögéből.

A negyedik pont: a Központi Bizottság titkárának, Jevdokimovnak, felmentése és Svernyik elvtárs jelölése.

Ha az utolsó kérdést, a titkárváltozás kérdését kikapcsoljuk, akkor a többi kérdést, amelyek körül a Központi Bizottság plénumán a vita forgott, egy alapvető kérdésre — országunk gazdasági helyzetének és a párt politikájának kérdésére lehet visszavezetni. Ezért beszédemben ezzel az egy alapvető kérdéssel — országunk gazdasági helyzetével fogok foglalkozni.

I
Az új gazdasági politika két időszaka

A legfőbb tény, amely meghatározza politikánkat, az, hogy országunk gazdasági fejlődésében a „nep”, az új gazdasági politika új időszakába, a közvetlen iparosítás időszakába lépett.

Öt esztendő telt el azóta, hogy Lenin az új gazdasági politikát proklamálta. A fő feladat, amely akkor előttünk, a párt előtt állt, az volt, hogy az új gazdasági politika viszonyai között, a fejlett áruforgalom viszonyai között felépítsük népgazdaságunk szocialista alapját. Most is ez a stratégiai feladat áll előttünk, mint fő feladat. Ennek a feladatnak a végrehajtásához akkor, az új gazdasági politika első időszakában, 1921-től kezdődően, elsősorban a mezőgazdaság fejlesztésének szemszögéből láttunk hozzá. Lenin elvtárs mondotta: feladatunk — felépíteni a népgazdaság szocialista alapját, de ahhoz, hogy felépítsük ezt az alapot, fejlett gyáriparra van szükségünk, mert a szocializmus, a szocialista építés alapja, kezdete és vége a gyáripar, ahhoz pedig, hogy kifejleszthessük a gyáripart, a mezőgazdasággal kell kezdenünk.

Miért?

Azért, mert ahhoz, hogy kifejlesszük az ipart, a gyáripart, a gazdasági leromlásnak akkori viszonyai között, előszöris bizonyos piaci, nyersanyag- és élelmezési előfeltételeket kellett megteremtenünk az ipar, a gyáripar számára. Nem lehet a semmiből ipart fejleszteni, nem lehet fejleszteni a gyáripart, ha nincs az országban nyersanyag, ha nincs élelmiszer a munkások számára és ha nincs valamelyest fejlett mezőgazdaság, amely gyáriparunk fő piaca. Tehát a gyáripar fejlesztéséhez legalább három előfeltétel kellett: először — belső piac, ez pedig nálunk egyelőre főleg paraszti piac; másodszor — meglehetősen fejlett nyersanyagtermelés a mezőgazdaságban (cukorrépa, len, gyapot stb.); és harmadszor, az, hogy a falu a mezőgazdasági termékek bizonyos minimumát át tudja adni az ipar ellátására, a munkások ellátására. Ezért mondotta Lenin azt, hogy gazdaságunk szocialista alapjának felépítését, a gyáripar felépítését a mezőgazdasággal kell kezdenünk.

Sokan nem hittek akkor ebben. Különösen élesen ellenezte ezt az úgynevezett „munkásellenzék”. Hogy lehet ez, mondták: pártunkat munkáspártnak nevezik, és a párt a gazdaság fejlesztését mégis a mezőgazdasággal kezdi. Hogy értsük ezt? Felemelték szavukat akkor más ellenzékiek is, akik úgy vélték, hogy minden körülmények között, akár a semmiből is, reális lehetőségek számbavétele nélkül is lehet gyáripart teremteni. De országunk gazdasági fejlődésének története ez alatt az időszak alatt világosan megmutatta, hogy a pártnak igaza volt, hogy ahhoz, hogy felépítsük gazdaságunk szocialista alapját, hogy kifejlesszük az ipart, a mezőgazdasággal kellett kezdenünk.

Ez volt az új gazdasági politika első időszaka.

Most beléptünk az új gazdasági politika második időszakába. Gazdaságunk helyzetében most az a legfontosabb és a legjellemzőbb, hogy a súlypont most áthelyeződött az ipar területére. Akkor, az új gazdasági politika első időszakában a mezőgazdasággal kellett kezdenünk a dolgot, mert az egész népgazdaság fejlesztésének a mezőgazdaság volt a sarkpontja, most ellenben ahhoz, hogy folytassuk gazdaságunk szocialista alapjának építését, hogy az egész gazdaságot előbbre vigyük, figyelmünket éppen a gyáriparra kell összpontosítanunk. Most már maga a mezőgazdaság sem fejlődhet, ha nem kap idejében mezőgazdasági gépeket, traktorokat, iparcikkeket stb. Ezért, ha akkor, az új gazdasági politika első időszakában, a mezőgazdaság volt az egész népgazdaság fejlesztésének a sarkpontja, most az ipar közvetlen fejlesztése válik sarkpontjává és már azzá is vált.

II
Irányt vettünk az iparosításra

Ez a lényege és értelme annak a jelszónak, annak az ország iparosítására irányuló politikának, amelyet a XIV. pártkongresszus proklamált és amelyet most megvalósítunk. Ebből a fő jelszóból indult ki munkájában a Központi Bizottság ezidei áprilisi plénuma. Most tehát a soronlevő és fő feladat az, hogy meggyorsítsuk iparunk fejlesztésének ütemét, hogy teljes erővel fejlesszük iparunkat, felhasználva a rendelkezésre álló tartalékokat, s hogy ilymódon meggyorsítsuk az egész gazdaság fejlődését.

Ez a feladat egyebek között azért válik különösen égetővé éppen most, a jelen pillanatban, mert a gazdaság bizonyos fejlődése folytán némi aránytalanság alakult ki a város és a falu iparcikkek iránti kereslete és az ipar kínálata között, mert az iparcikkek iránti kereslet gyorsabban növekszik, mint maga az ipar, mert a mostani áruéhség minden következményével együtt ennek az aránytalanságnak a kifejezése és eredménye. Aligha szorul bizonyításra, hogy iparunk gyors fejlesztése ez aránytalanság felszámolásának és az áruéhség kiküszöbölésének a legbiztosabb eszköze.

Egyes elvtársak azt hiszik, hogy az iparosítás általában bármely ipar fejlesztését jelenti. Még olyan csodabogarak is akadnak, akik azt hiszik, hogy már Rettegett Iván is, aki hajdan megteremtette az ipar valamelyes csíráját, iparosító volt. Ezen az úton haladva Nagy Pétert kellene az első iparosítónak neveznünk. Ez, persze, helytelen. Az iparnak nem akármilyen fejlesztése iparosítás. Az iparosítás központja, alapja a nehézipar fejlesztése (fűtőanyag, fém stb.), végső fokon a termelési eszközök termelésének fejlesztése, saját gépgyártásunk fejlesztése. Az iparosításnak nemcsak az a feladata, hogy egész népgazdaságunkat az ipar hányadának növelése irányában fejlessze, hanem az is feladata, hogy ebben a fejlődésben biztosítsa kapitalista államoktól körülvett országunk számára a gazdasági önállóságot, hogy megóvja attól, hogy a világkapitalizmus függvényévé váljon. A proletárdiktatúra országa, amely a kapitalista államok gyűrűjében van, nem maradhat gazdaságilag önálló, ha maga nem gyárt otthon munka- és termelési eszközöket, ha megreked a fejlődésnek azon a fokán, amelyen a népgazdaságot kénytelen a munka- és termelési eszközöket gyártó és exportáló fejlett tőkés országok járszalagján tartani. Ha megrekedünk ezen a fokon, akkor alárendeljük magunkat a világtőkének.

Nézzük Indiát. Köztudomású, hogy India gyarmat. Van-e Indiában ipar? Feltétlenül van. Fejlődik ez az ipar? Igen, fejlődik. De ott olyan ipar fejlődik, amely nem gyárt munka- és termelési eszközöket. A munkaeszközöket Angliából importálják. Ezért (bár természetesen nemcsak ezért) az ipar ott teljes egészében alá van rendelve az angol iparnak. Ez az imperializmus sajátos módszere — a gyarmatokon úgy fejleszti az ipart, hogy az az anyaország, az imperializmus járszalagján maradjon.

De ebből az következik, hogy országunk iparosítása nem merülhet ki akármilyen ipar, mondjuk a könnyűipar fejlesztésében, bár a könnyűiparra és fejlődésére elengedhetetlenül szükségünk van. Ebből az következik, hogy az iparosításon elsősorban nehéziparunk és különösen saját gépgyártásunk, minden nagyipar e fő idegszálának fejlesztését kell értenünk. Enélkül szó sem lehet országunk gazdasági önállóságának biztosításáról.

III
A szocialista felhalmozás kérdései

Csakhogy elvtársak, ahhoz, hogy az iparosítást előrevigyük, korszerűsítenünk kell gyáraink régi berendezését és új gyárakat kell építenünk. Iparunk fejlődésének mostani időszakát az jellemzi, hogy a cári idő tőkéseitől ránk maradt régi gyárakat már kihasználjuk, mégpedig egész teljesítőképességükben, és most ahhoz, hogy továbbjussunk, tökéletesítenünk kell a technikát, át kell szerelnünk a régi gyárakat, új gyárakat kell felépítenünk. Máskülönben lehetetlen az előrehaladás.

Csakhogy ahhoz, hogy iparunkat az új technika alapján korszerűsítsük, ahhoz, elvtársak, nagy, igen nagy tőkék kellenek. Tőkénk pedig, mint mindannyian tudják, kevés van. Az idén valamivel több mint nyolcszázmillió rubelt sikerül beruháznunk az iparba. Ez, persze, kevés. De mégis valami. Ez a mi első komoly ipari beruházásunk. Azért mondom, hogy kevés, mert iparunk könnyűszerrel fel tudná szívni ennek az összegnek a többszörösét is. Előre kell lendítenünk iparunkat. Gyors ütemben kell bővítenünk gyáriparunkat, kétszeresére, háromszorosára kell emelnünk a munkások számát. Országunkat agrárországból ipari országgá kell változtatnunk, és minél előbb, annál jobb. De mindehhez nagy tőkékre van szükség.

Ezért az iparfejlesztést szolgáló felhalmozás kérdése, a szocialista felhalmozás kérdése számunkra most elsőrendű jelentőségűvé válik.

Tudjuk-e mi, képesek vagyunk-e mi, így magunkra hagyatva, külső kölcsönök nélkül, országunk belső erőivel biztosítani iparunk számára azt a felhalmozást és azokat a tartalékokat, amelyek szükségesek az iparosítás politikájának megvalósításához, ahhoz, hogy országunkban a szocialista építés győzzön?

Komoly kérdés ez, amelyre komoly figyelmet kell fordítanunk.

A történelem az iparosítás különböző útjait ismeri.

Anglia olymódon iparosított, hogy évtizedeken és évszázadokon át fosztogatta a gyarmatokat, „pótlólagos” tökéket harácsolt ott össze, ezeket befektette iparába és így gyorsította iparosításának ütemét. Ez az iparosítás egyik útja.

Németország Franciaország ellen viselt győztes háborúja eredményeképpen a múlt század hetvenes éveiben gyorsította meg iparosítását, amikor a franciákon behajtott ötmilliárd frank hadisarcot befektette iparába. Ez az iparosítás másik útja.

Mindkét út járhatatlan számunkra, mert mi a Szovjetek országa vagyunk, mert a gyarmati rablás és a rablás céljából végrehajtott katonai hódítás összeegyeztethetetlen a Szovjethatalom lényegével.

Oroszország, a régi Oroszország, gúzsbakötő koncessziókat adott és uzsorakölcsönöket vett fel, s így igyekezett lassanként kijutni az iparosítás útjára. Ez az iparosítás harmadik módja. De ez az út a szolgaság vagy félszolgaság útja, amely Oroszország félgyarmattá válásának útja. Ez az út szintén járhatatlan számunkra, mert nem azért harcoltuk végig a hároméves polgárháborút, visszaverve a minden rendű és rangú intervenciósokat, hogy azután, az intervenciósok legyőzése után, önként hajtsuk fejünket az imperialisták igájába.

Marad az iparosítás negyedik útja, az ipar fejlesztését szolgáló saját megtakarítások, a szocialista felhalmozás útja, amelyre mint országunk iparosításának egyetlen útjára Lenin elvtárs többször is rámutatott.

Nos hát, lehetséges-e országunk iparosítása a szocialista felhalmozás alapján?

Megvannak-e nálunk ennek a felhalmozásnak a forrásai, és elégségesek-e ahhoz, hogy biztosítsák az iparosítást?

Igen, lehetséges. Igen, ezek a források nálunk megvannak.

Hivatkozhatok olyan tényre, mint a földbirtokosok és a tőkések kisajátítása országunkban az Októberi Forradalom eredményeképpen, a föld, a gyárak stb. magántulajdonának megszüntetése és átadásuk az egész nép tulajdonába. Aligha szorul bizonyításra, hogy ez a tény a felhalmozás elég tekintélyes forrása.

Hivatkozhatok továbbá olyan tényre, mint a cári adósságok annullálása, amely több milliárd rubel adósságtól szabadította meg népgazdaságunkat. Nem szabad elfelejtenünk, hogy ha ezek az adósságok megmaradtak volna, évente csak kamat fejében többszázmillió rubelt kellene fizetnünk iparunk rovására, egész népgazdaságunk rovására. Mondanom sem kell, hogy ez a körülmény nagy könnyebbséget jelent felhalmozásunk szempontjából.

Utalhatok államosított iparunkra, amelyet helyreállítottunk, amely fejlődik és némi nyereséggel dolgozik, ami elengedhetetlen iparunk további fejlesztéséhez. Ez is egyik forrása a felhalmozásnak.

Utalhatok államosított külkereskedelmünkre, amely bizonyos hasznot hajt és így valamennyire szintén a felhalmozás egyik forrása.

Hivatkozhatok továbbá többé-kevésbé szervezett állami belkereskedelmünkre, amely hajt bizonyos hasznot és így szintén valamelyes forrása a felhalmozásnak.

Utalhatok a felhalmozásnak olyan emelőjére, mint az államosított bankrendszer, amely hajt bizonyos hasznot és erőihez mérten táplálja iparunkat.

Végül van egy olyan fegyverünk, mint az államhatalom, amely az állami költségvetéssel rendelkezik és összegyűjt valamicske pénzt a népgazdaság és különösen iparunk további fejlesztése céljaira.

Lényegében ezek belső felhalmozásunk fő forrásai.

Jelentőségük abban van, hogy lehetővé teszik nekünk azoknak a szükséges tartalékoknak a megteremtését, amelyek nélkül országunk iparosítása lehetetlen.

De a lehetőség még nem valóság, elvtársak. Ha hozzá nem értő módon kezeljük a dolgokat, a felhalmozás lehetősége és a tényleges felhalmozás között meglehetősen jelentékeny távolság támadhat. Ezért nem elégedhetünk meg csupán a lehetőségekkel. A szocialista felhalmozás lehetőségét tényleges felhalmozássá kell változtatnunk, ha valóban meg akarjuk teremteni a szükséges tartalékokat iparunk számára.

A kérdés tehát ez: hogyan irányítsuk a felhalmozás ügyét, hogy ennek az ipar hasznát lássa, a gazdasági életnek mely csomópontjaira kell elsősorban a legnagyobb figyelmet fordítanunk, hogy a felhalmozás lehetőségét tényleges szocialista felhalmozássá változtassuk?

A felhalmozásnak több csatornája van, amelyek közül legalább a legfontosabbakat ki kell emelnem.

Először. Szükséges, hogy a felhalmozási feleslegek az országban ne forgácsolódjanak szét, hanem összegyűljenek mind szövetkezeti, mind állami hitelintézményeinkben, valamint belső kölcsönök formájában azért, hogy ezeket a feleslegeket elsősorban az ipar szükségleteinek fedezésére fordíthassuk. Világos, hogy a betevőknek ezért bizonyos kamatot kell kapniok. Nem mondhatjuk azt, hogy nálunk ezen a téren valamelyest is kielégítő a helyzet. De kétségtelenül soronlevő feladatként áll előttünk az a feladat, hogy hitelhálózatunkat megjavítsuk, a hitelintézmények tekintélyét a lakosság szemében emeljük, a belső kölcsönöket megszervezzük. És ezt a feladatot meg is kell oldanunk, ha törik, ha szakad.

Másodszor. Gondosan el kell zárnunk mindazokat a mellékösvényeket és réseket, amelyeken keresztül az ország felhalmozási feleslegeinek egy része a szocialista felhalmozás rovására a magántőke zsebébe szivárog. Ezért olyan árpolitikát kell folytatnunk, hogy ne keletkezzék szakadék a nagykereskedelmi és a kiskereskedelmi árak között. Minden intézkedést meg kell tennünk annak érdekében, hogy az iparcikkek és a mezőgazdasági termékek kiskereskedelmi árait csökkentsük, azért, hogy a felhalmozási feleslegeknek a magántőkés zsebébe szivárgását megszüntessük vagy legalábbis a minimumra korlátozzuk. Ez gazdasági politikánk egyik legfontosabb kérdése. Egyebek között innen fenyegeti komoly veszély mind felhalmozásunkat, mind cservonyecünket.

Harmadszor. Magán az iparon belül, minden egyes ágában félre kell tenni bizonyos tartalékokat a vállalatok amortizációs alapjára, a vállalatok kibővítésére, továbbfejlesztésére. Ez szükséges, feltétlenül szükséges, ezt minden áron gyorsítanunk kell.

Negyedszer. Az állam kezében bizonyos tartalékokat kell felhalmozni, amelyek szükségesek ahhoz, hogy biztosítsák az országot a különféle meglepetésekkel (rossz termés) szemben, szükségesek az ipar erősítésére, a mezőgazdaság támogatására, a kultúra fejlesztésére stb. Tartalékok nélkül élni és dolgozni ma nem lehet. Még a paraszt sem boldogul a maga kis gazdaságával bizonyos tartalékok nélkül. Még kevésbé boldogulhat tartalékok nélkül egy nagy ország állama.

Legelsősorban a külkereskedelem vonalán van szükségünk tartalékra. Kivitelünket és behozatalunkat úgy kell kialakítanunk, hogy az állam kezében maradjon bizonyos tartalék, bizonyos külkereskedelmi aktíva. Ez elengedhetetlenül szükséges nemcsak a külső piacokon bekövetkezhető meglepetések ellen, hanem cservonyecünk stabilitásának biztosítására is, amely egyelőre szilárd, de meginoghat, ha nem érjük el, hogy külkereskedelmi mérlegünk aktív legyen. Exportunk fokozása, importunknak az exportlehetőségekhez való alkalmazása — ez a feladat.

Nem mondhatjuk azt, amit mondtak valamikor régen: „Inkább koplalunk, de exportálunk.” Nem mondhatjuk ezt, mert a munkások és a parasztok emberi módon akarnak táplálkozni, és mi ebben teljes mértékben támogatjuk őket. De azért a nemzeti fogyasztás megrövidítése nélkül mégis mindent megtehetünk annak érdekében, hogy kivitelünk növekedjék és hogy az állam kezében maradjon bizonyos valutatartalék. Ha 1923-ban át tudtunk térni a szovjet pénzjegyről a szilárd valutára, ennek egyebek között az volt az oka, hogy akkor aktív külkereskedelmi mérlegünk eredményeképpen volt bizonyos valutatartalékunk. Ha meg akarjuk őrizni cservonyecünk szilárdságát, a jövőben is úgy kell megszerveznünk a külkereskedelmet, hogy maradjon a kezünkben valutatartalék, ami cservonyecünk egyik alapja.

Szükségünk van továbbá bizonyos tartalékokra a belkereskedelem vonalán is. Főképpen arra gondolok, hogy az államnak gabonatartalékot kell félretennie abból a célból, hogy beavatkozhasson a gabonapiac ügyeibe és így harcolhasson a kulákság és egyéb gabonaspekulánsok ellen, akik mértéktelenül felverik a mezőgazdasági termékek árait. Szükséges ez már csak azért is, hogy elejét vegyük annak a veszélynek, hogy mesterségesen megdrágul az élet az ipari központokban és csökken a munkások reálbére.

Végül, olyan adópolitikára van szükségünk, amely, a vagyonos rétegek vállára hárítva át az adóterhet, egyúttal bizonyos tartalékot ad az államnak az állami költségvetés vonalán. Négymilliárdos állami költségvetésünk teljesítésének menete azt mutatja, hogy ezt a költségvetést száz- vagy még annál is többmilliós aktív egyenleggel zárhatjuk. Egyes elvtársak szemében ez a szám kolosszálisnak tűnik. De ezeknek az elvtársaknak nyilván gyenge a szemük, mert különben észrevették volna, hogy százmilliós tartalék olyan ország számára, mint a mienk, egy csepp a tengerben. Mások azt hiszik, hogy egyáltalán nincs is szükségünk erre a tartalékra. De mi történjék, ha az idén rossz termés üt be vagy valami más csapás ér bennünket? Kinek a pénzével fogunk segíteni magunkon? Hiszen nekünk segítséget ingyen nem adnak és nem is fognak adni. Tehát igenis szükségünk van saját tartalékra. Ha pedig ebben az évben nem érnek bennünket meglepetések, akkor ezt a tartalékot átadjuk a népgazdaságnak, és elsősorban az iparnak. Ne aggódjanak — ezek a tartalékok nem vesznek kárba.

Általában ezek, elvtársak, gazdasági életünknek azok a csomópontjai, amelyekre elsősorban kell a legnagyobb figyelmet fordítanunk, hogy az ország iparosításához szükséges belső felhalmozás országunkban meglevő lehetőségét tényleges felhalmozássá változtassuk.

IV
A felhalmozás helyes felhasználása.
A takarékosság

A felhalmozás egymagában azonban még nem elég és nem is lehet elég. Értenünk kell ahhoz, hogy a felhalmozott tartalékokat okosan, takarékosan használjuk fel, hogy a nép vagyonának egyetlen kopejkája se vesszen kárba, hogy a felhalmozást elsősorban az ország iparosítása legfontosabb szükségleteinek kielégítésére fordítsuk. Ha nem tartjuk be ezeket a feltételeket, megeshetik, hogy belebotlunk abba, hogy elherdáljuk a felhalmozott összegeket, szétforgácsoljuk mindenféle kis és nagy kiadásokra, amelyeknek semmi közük sincs sem az ipar fejlesztéséhez, sem az egész népgazdaság előrehaladásához. Ésszerűen, takarékosan felhasználni az anyagi eszközöket — rendkívül fontos művészet ez, amelyet nem lehet egyszerre megtanulni. Nem mondhatnám, hogy mi, szovjet és szövetkezeti szerveink, ebben a tekintetben valami nagy hozzáértésről teszünk tanúságot. Ellenkezőleg, minden jel arra vall, hogy ezen a téren korántsem kedvező a helyzet. Nehéz ezt beismerni, elvtársak, de ez tény, amelyet nem lehet elpalástolni semmiféle határozattal. Vannak esetek, amikor vezető szerveink valahogy úgy járnak, mint az egyszeri paraszt, aki összekuporgatott valamicske pénzt és ahelyett, hogy ezen a pénzen kijavította volna az ekéjét és felfrissítette volna a gazdaságát, vásárolt egy csudanagy gramofont és… tönkrement. Nem is szólva arról, hogy vannak esetek, amikor éppenséggel hűtlenül kezelik a felhalmozott tartalékokat, amikor államapparátusunk számos intézménye telhetetlen, amikor lopnak stb.

Ezért több olyan rendszabályt kell foganatosítanunk, amelyek alkalmasak arra, hogy megóvják felhalmozásunkat a szétforgácsolástól, a hűtlen kezeléstől, megóvják attól, hogy elússzon holmi fölösleges csatornákon, hogy eltérjen iparunk építésének fő vonalától.

Szükséges, előszöris az, hogy ipari terveinket ne bürokratikus kiagyalások szerint, hanem népgazdaságunk állapotával szoros kapcsolatban, országunk erőforrásainak, tartalékainak figyelembevételével készítsük el. Az ipari építkezés tervezésében nem szabad elmaradnunk az ipar fejlődésétől. De nem szabad előrerohanni sem, elszakadva a mezőgazdaságtól és megfeledkezve felhalmozásunk üteméről.

Belső piacunk igényei és erőforrásaink méretei — ez iparunk kifejlesztésének bázisa. Iparunk a belső piacra támaszkodik. Ebben a tekintetben országunk gazdasági fejlődése az Északamerikai Egyesült Államok fejlődésére emlékeztet, amelynek ipara szintén a belső piac alapján nőtt meg, eltérően Angliától, amely iparát elsősorban a külső piacokra alapozza. Angliában számos olyan iparág van, amely 40—50 százalékban külső piacokra dolgozik. Amerika, ellenkezőleg, még mindig belső piacára támaszkodik, a külső piacokra termelésének legfeljebb 10—12 százalékát viszi ki. Országunk ipara még Amerika iparánál is nagyobb mértékben fog a belső piacra támaszkodni, mindenekelőtt a paraszti piacra. Ez az ipar és a paraszti gazdaság összefogásának alapja.

Ugyanezt kell mondanunk felhalmozásunk üteméről, azokról a tartalékokról is, amelyek iparunk fejlesztéséhez rendelkezésünkre állanak. Nálunk szeretnek néha fantasztikus ipari terveket szövögetni, nem számolva erőforrásainkkal. Néha elfelejtik, hogy nem lehet sem ipari terveket szövögetni, sem ilyen vagy olyan „nagyszabású” és „mindent átfogó” üzemeket építeni bizonyos minimális anyagi eszközök nélkül, bizonyos minimális tartalékok nélkül. Megfeledkeznek erről és előrerohannak. De mit jelent előrerohanni az ipari tervezésben? Azt jelenti, hogy nem eszközeinkhez mérten építünk. Azt jelenti, hogy nagy tervekről harsogunk, bevonjuk a termelésbe a munkások újabb ezreit és tízezreit, nagy hűhót csapunk, és azután, amikor kiderül, hogy nincs elég pénzünk, szélnek eresztjük, elbocsátjuk a munkásokat, ezzel óriási veszteségeket szenvedünk, kiábrándulást viszünk az építés művébe és politikai botrányt idézünk elő. Kell ez nekünk? Nem, elvtársak, ez nekünk nem kell. Nem szabad sem elmaradnunk az ipar fejlődésének menetétől, sem előrerohannunk. Lépést kell tartanunk a fejlődéssel, fejlesztenünk kell az ipart, de úgy, hogy alapjától nem szakítjuk el.

Iparunk az egész népgazdaság rendszerének vezérlő tényezője, az ipar húzza, viszi előre népgazdaságunkat, beleértve a mezőgazdaságot is. Az ipar átszervezi egész népgazdaságunkat a maga képére és hasonlatosságára, vezeti a mezőgazdaságot, bevonva a szövetkezetek útján a parasztságot a szocialista építés munkájába. De iparunk ezt a vezető és átalakító szerepet csak abban az esetben teljesítheti becsülettel, ha nem szakad el a mezőgazdaságtól, ha nem szakad el felhalmozásunk ütemétől, a rendelkezésünkre álló erőforrásoktól és tartalékoktól. A hadseregben az a tisztikar, amely elszakad hadseregétől és elveszti vele a kapcsolatot, nem tisztikar. Hasonlóképpen az az ipar, amely elszakad a népgazdaság egészétől és elveszti a vele való kapcsolatot, nem lehet a népgazdaság vezérlő tényezője.

Ezért a helyes és ésszerű ipari tervezés a felhalmozás célszerű felhasználásának egyik elengedhetetlen feltétele.

Másodszor, csökkentenünk és egyszerűsítenünk, olcsóbbítanunk kell és egészségessé kell tennünk állami és szövetkezeti apparátusunkat, népbiztossági és az önálló elszámolás alapján dolgozó intézményeinket, lent mint fent, valamennyit. Vezető szerveink felduzzasztott létszáma és példátlan telhetetlensége már közbeszéd tárgya lett. Nem hiába hangsúlyozta Lenin tízszer, meg százszor, hogy a munkások és a parasztok nem tudják elviselni államapparátusunk nehézkességét és költségességét, hogy államapparátusunkat minden áron, minden úton-módon csökkenteni kell és olcsóbbá kell tenni. Végre kézbe kell vennünk ezt a dolgot igazából, bolsevik módon, és be kell vezetnünk a legszigorúbb takarékosságot. (Taps.) Végre kézbe kell vennünk ezt a dolgot, ha nem akarjuk megengedni, hogy felhalmozásunk iparunk rovására a jövőben is szétforgácsolódjon.

Elmondok egy gyakorlati példát. Azt mondják, hogy gabonakivitelünk nem előnyös, nem rentábilis. De miért nem előnyös? Azért, mert a begyűjtő apparátus a kelleténél többet költ a begyűjtésre. Különböző tervező szerveink megállapították, hogy egy púd gabona begyűjtésére elegendő 8 kopejka. Valójában azonban kiderült, hogy 8 kopejka helyett 13 kopejkát, azaz 5 kopejkával többet költöttek egy Pud begyűjtésére. Hogyan történhetett ez? Ez bizony úgy történt, hogy minden többé-kevésbé önálló begyűjtési funkcionárius, párttag vagy pártonkívüli egyaránt, mielőtt hozzáfogna a gabonabegyűjtéshez, szükségesnek tartja felduzzasztani munkatársainak létszámát, gyorsíró- és gépírónők hadával veszi körül magát, okvetlenül autót biztosít magának, egy sereg improduktív kiadást okoz az államnak, aztán, ha mérleget vonunk, kiderül, hogy kivitelünk nem kifizetődő. Ha számbavesszük, hogy mi száz- meg százmillió púd gabonát gyűjtünk be és pudon- ként fölös öt kopejkát fizetünk ki, akkor kiderül, hogy tíz- meg tízmillió rubelt csak úgy kidobtunk az ablakon. Ilyen csatornákon szivárognak el és fognak még elszivárogni felhalmozott eszközeink, ha nem foganatosítunk szigorú rendszabályokat államapparátusunk telhetetlensége ellen.

Csak egyetlenegy példát hoztam fel. De ki nem tudja, hogy ilyen példákat százával és ezrével lehetne idézni?

Pártunk Központi Bizottságának plénuma elhatározta, hogy egyszerűsíti és olcsóbbá teszi begyűjtő apparátusunkat. A plénum erre vonatkozó határozatát nyilván már olvasták — megjelent a sajtóban. Ezt a határozatot a legszigorúbban fogjuk végrehajtani. De ez, elvtársak, nem elegendő. Ez csak egyik zugocskája államapparátusunk rendezetlenségének és fogyatékosságainak. Tovább kell mennünk és rendszabályokat kell foganatosítanunk, hogy csökkentsük és olcsóbbá tegyük az egész államapparátust, a népbiztossági és az önálló elszámolás alapján dolgozó apparátust egyaránt, az egész szövetkezeti apparátust és az egész áruelosztó hálózatot a legalsó szervektől a legfelsőkig.

Harmadszor, erélyes harcot kell indítanunk a vezető szerveinkben és a mindennapi életben az utóbbi időben megfigyelhető mindenféle pazarlás ellen, a népvagyon és az állami tartalékok bűnös kezelése ellen. Nálunk most valósággal tobzódnak a különféle ünnepségekben, díszülésekben, jubileumokban, emlékmű leleplezésekben stb. Tíz- meg százezer rubelokat tékozolnak el ilyen „ügyekre”. A különféle jubilánsoknak és ünnepségkedvelőknek se szeri, se száma, a hathónapos, egyéves, kétéves stb. jubileumok megünneplésére olyan mindent elsöprő a készség, hogy csakugyan tízmilliók kellenek ahhoz, hogy kielégítsék a keresletet. Elvtársak, véget kell vetni ennek a kommunistákhoz nem méltó zabolátlanságnak. Meg kell végre érteni, hogy amikor vállunkra nagy súlyként nehezednek iparunk szükségletei és amikor tudjuk, hogy rengeteg a munkanélküli és rengeteg az elhagyott gyermek, akkor nem engedhetjük meg és nincs jogunk megengedni a pazarlásnak ezt a tivornyáját és bacchanáliáját.

Rendkívül figyelemreméltó jelenség az, hogy a pártonkívüliek néha takarékosabban bánnak államunk pénzével, mint a párttagok. A kommunista ilyen esetekben bátrabb és határozottabb. Könnyűszerrel megteszi, hogy egy sereg alkalmazottnak segélyt adjon, amelyet elnevez jutaléknak, holott ott szó sincs jutalékról. Nem okoz neki nagy fejtörést, hogy áthágja, megkerülje, megszegje a törvényt. A pártonkívüli bizony óvatosabb és tartózkodóbb. Ennek talán az a magyarázata, hogy a kommunista a törvényt, az államot és más efféle dolgokat néha családi ügynek tekinti. (Derültség.) Éppen ezért némelyik kommunistának néha nem kerül nagy fáradságába, hogy mint a disznó (bocsánat, elvtársak, a kifejezésért), beletúrjon az állam veteményesébe és összeharácsoljon ott valamit, vagy bőkezű legyen az állam zsebéből. (Derültség.) Véget kell vetni, elvtársak, ennek a lehetetlen állapotnak. Erélyes harcot kell indítanunk a vezető szerveinkben és a mindennapi életben tapasztalható szertelenség és tékozlás ellen, ha valóban meg akarjuk óvni felhalmozásunkat iparunk szükségletei számára.

Negyedszer, rendszeres harcot kell folytatnunk az államunk szerveiben, a szövetkezetekben, a szakszervezetekben stb. előforduló tolvajlás ellen, az úgynevezett „vidám” tolvajlás ellen. Van szemérmetes, titkos tolvajlás, és van, mint sajtónkban mondani szokás, merész, „vidám” tolvajlás. Nemrégiben olvastam a ,,Komszomolszkaja Pravdá”-ban Okunyev tárcáját a „vidám” tolvajlásról. Volt eszerint egy afféle ficsúr, egy bajuszkás fiatalember, aki vidáman lopott egyik intézményünkben, rendszeresen, fáradhatatlanul és mindig sikeresen lopott. Itt nem annyira a tolvaj, mint inkább az a tény figyelemreméltó, hogy környezetében tudtak a tolvajról, de nemcsak nem harcoltak ellene, hanem ellenkezőleg, majd hogy nem készek voltak vállon veregetni és megdicsérni ügyességéért, s ennek folytán a tolvaj afféle hőssé vált a közönség szemében. Ez itt a figyelemreméltó és ez a legveszélyesebb, elvtársak. Amikor elfognak egy kémet vagy hazaárulót, a közönség felháborodása nem ismer határt, főbelövést követelnek. Mikor azonban egy tolvaj ott garázdálkodik mindenki szeme láttára, lopkodja az állam vagyonát, a környezete arra szorítkozik, hogy jóindulatúan mosolyog rajta és vállon veregeti. Pedig világos, hogy a tolvaj, aki a nép vagyonát lopkodja és a népgazdaság érdekeit ássa alá, ugyanolyan kém és áruló, ha ugyan nem rosszabb. Ezt a jómadarat, a bajuszkás ficsúrt, végülis természetesen letartóztatták. De mit ér egyetlen „vidám” tolvaj letartóztatása? Ilyen tolvajok százával és ezrével vannak nálunk. Nem lehet mindet nyakoncsípni a GPU segítségével. Más, hathatósabb és komolyabb rendszabályra van itt szükség. Ez pedig abban áll, hogy az ilyen tolvajok körül, a környezetükben, meg kell teremteni az általános erkölcsi bojkott, az általános gyűlölet légkörét. Abban áll, hogy olyan kampányt indítsunk és olyan erkölcsi légkört teremtsünk a munkások és a parasztok között, amely kizárja a tolvajlás lehetőségét, amely lehetetlenné teszi a népvagyon tolvajainak és fosztogatóinak, a „vidám” és a „bús” tolvajoknak életet és létezését. Harc a tolvajlás ellen, mint egyik eszköz a felhalmozásnak a sikkasztástól való megóvására — ez a feladat.

Végül, hadjáratot kell indítanunk az üzemi lógások felszámolásáért, a munka termelékenységének emeléséért, a munkafegyelem megszilárdításáért üzemeinkben. Tíz- meg százezer munkanap esik ki iparunk termeléséből a lógások miatt. Százezrek és milliók mennek emiatt veszendőbe iparunk, nehéziparunk rovására. Nem tudjuk fejleszteni iparunkat, nem tudjuk emelni a munkabért, ha nem szűnnek meg a lógások, ha a munka termelékenysége egy szinten megreked. Meg kell magyaráznunk a munkásoknak, különösen azoknak, akik nem régen kerültek be a gyárakba, hogy ha mulasztanak és nem emelik a munka termelékenységét, a közügy rovására, az egész munkásosztály rovására, iparunk rovására cselekszenek. Harc a lógások ellen, harc a munka termelékenységének emeléséért iparunk érdekében, az egész munkásosztály érdekében — ez a feladat.

Ezek azok az utak és módok, amelyek szükségesek ahhoz, hogy megóvjuk felhalmozásunkat és tartalékainkat a szétforgácsolástól, a lopástól, hogy ezt a felhalmozást és ezeket a tartalékokat országunk iparosításának szükségleteire fordítsuk.

V
Meg kell teremteni az ipar építőinek kádereit

Beszéltem az iparosítás irányvonaláról. Beszéltem az iparosítás fejlesztéséhez szükséges tartalékok felhalmozásának útjairól. Beszéltem végül arról, hogyan használjuk fel ésszerűen a felhalmozott eszközöket az ipar szükségleteire. Mindez azonban még nem elég, elvtársak. Ahhoz, hogy végrehajtsuk pártunknak az ország iparosítására vonatkozó utasítását, minden egyeben kívül még az is szükséges, hogy megteremtsük az új embereknek, az ipar új építőinek kádereit.

Semmilyen feladat, de különösen oly hatalmas feladat, mint országunk iparosítása, nem valósítható meg élő emberek nélkül, új emberek nélkül, új építő káderek nélkül. Régebben, a polgárháború időszakában, különösen parancsnoki káderekre, ezred- és brigádparancsnokokra, hadosztály- és hadtestparancsnokokra volt szükségünk a hadsereg megszervezéséhez és a hadviseléshez. Ezek nélkül a tömegekből kikerült és tehetségük révén kiemelkedett új parancsnoki káderek nélkül nem tudtuk volna felépíteni a hadsereget, nem tudtuk volna legyőzni nagyszámú ellenségünket. Ezek az új parancsnoki káderek mentették meg akkor hadseregünket és országunkat — természetesen a munkások és parasztok együttes támogatásával. De most az ipari építés időszakában élünk. A polgárháború frontjairól most áttérünk az ipar frontjára. Ennek megfelelően most új ipari parancsnoki káderekre van szükségünk, jó gyárigazgatókra, jó trösztvezetőkre, ügyes kereskedőkre, értelmes iparépítési tervezőkre. Most új ezred- és dandárparancsnokokat, hadosztály- és hadtestparancsnokokat kell kikovácsolnunk a gazdaság, az ipar számára. Ilyen emberek nélkül egy lépést sem tehetünk előre.

Ezért az a feladatunk, hogy megteremtsük az ipar építőinek nagyszámú kádereit a munkások és a szovjet értelmiség soraiból, annak a szovjet értelmiségnek a soraiból, amely sorsát a munkásosztály sorsához kötötte és velünk együtt építi gazdaságunk szocialista alapját.

Feladatunk az, hogy megteremtsük ezeket a kádereket, az élvonalba vigyük és messzemenően támogassuk őket.

Az utóbbi időben szokás lett nálunk, hogy a gazdasági szakembereket mint züllött embereket ostorozzák, gyakran pedig egyes negatív jelenségeket hajlandók általánosítani, a gazdasági szakemberek valamennyi káderére kiterjeszteni. Akárki, akinek kedve kerekedik, nemritkán megengedi magának, hogy rúgjon egyet a gazdasági szakembereken, hogy halálos bűnökkel vádolja őket. Elvtársak, ezzel a rossz szokással egyszersmindenkorra fel kell hagyni. Be kell látni, hogy a legjobb családban is akad torzszülött. Be kell látni, hogy országunk iparosítása és az új ipari építő káderek kiemelése nem a gazdasági szakemberek ostorozását követeli meg, hanem ellenkezőleg — azt, hogy iparunk építésében minden erőnkből támogassuk őket. A gazdasági szakembereket a bizalom és a támogatás légkörével körülvenni, segíteni őket az új emberek, az ipar építőinek nevelésében, az ipar építőjének hivatását a szocialista építés megtisztelő hivatásává tenni — ebben az irányban kell most pártszervezeteinknek dolgozniok.

VI
Fokoznunk kell a munkásosztály aktivitását

Ezek azok a legközelebbi feladatok, amelyek az ország iparosításának politikájával kapcsolatban előttünk állanak.

Megvalósíthatók-e ezek a feladatok a munkásosztály közvetlen segítsége, közvetlen támogatása nélkül? Nem, nem valósíthatók meg. Fejleszteni iparunkat, emelni termelékenységét, megteremteni az ipar építőinek új kádereit, helyesen folytatni a szocialista felhalmozást, a felhalmozott eszközöket az ipar szükségleteire ésszerűen felhasználni, bevezetni a legszigorúbb takarékosságot, megjavítani az államapparátust, olcsóvá és becsületessé tenni, megtisztítani attól a mocsoktól és szennytől, ami építésünk időszakában rátapadt, rendszeres harcot folytatni az állami vagyon fosztogatói és pazarlói ellen — ezek olyan feladatok, amelyekkel egyetlen párt sem tud megbirkózni a munkásosztály milliós tömegeinek közvetlen és rendszeres támogatása nélkül. Ezért az a feladatunk, hogy a pártonkívüli munkások milliós tömegeit bevonjuk egész építőmunkánkba. Minden egyes munkásnak, minden egyes becsületes parasztnak segítenie kell a pártot és a kormányt a takarékosság megvalósításában, az állami tartalékok fosztogatása és szétforgácsolása elleni harcban, a tolvajok és csalók elkergetésében, bármilyen álarc mögé bújjanak is ezek, államapparátusunk meggyógyításában és olcsóbbításában. A termelési értekezletek ebben a tekintetben felbecsülhetetlen szolgálatot tehetnének. A termelési értekezletek egy időben nagyon elterjedtek voltak nálunk. Most valahogy nem hallani róluk. Ez nagy hiba, elvtársak. Minden áron fel kell élénkíteni a termelési értekezleteket. A termelési értekezleteken nemcsak kis kérdéseket, mondjuk egészségügyi kérdéseket kell felvetni. A termelési értekezletek programját ki kell szélesíteni és tartalmasabbá kell tenni. A termelési értekezletek napirendjére ki kell tűzni az ipari építés alapvető kérdéseit. Csak ezen az úton lehet majd fokozni a munkásosztály milliós tömegeinek aktivitását és csak így lehet őket az ipar építésének tudatos résztvevőivé tenni.

VII
Szilárdítsuk meg a munkások és a parasztok szövetségét

A munkásosztály aktivitásának fokozásáról szólva, nem szabad megfeledkezni a parasztságról sem. Lenin arra tanított minket, hogy a munkásosztály és a parasztság szövetsége a proletariátus diktatúrájának alapelve. Ezt nem szabad elfelejtenünk. Az ipar fejlesztése, a szocialista felhalmozás, a rendszeres takarékosság — mindezek olyan feladatok, amelyek megoldása nélkül nem tudjuk legyűrni a magántőkét és nem tudjuk felszámolni gazdasági életünk nehézségeit. De e feladatok egyike sem oldható meg a Szovjethatalom, a proletariátus diktatúrája nélkül. A proletariátus diktatúrája pedig a munkásosztály és a parasztság szövetségére támaszkodik. Ezért valamennyi feladatunk a levegőben fog lógni, ha aláássuk vagy gyengítjük a munkásosztály és a parasztság szövetségét.

Pártunkban vannak olyanok, akik a parasztság dolgozó tömegeit valami idegen testnek, az ipar kizsákmányolási tárgyának, iparunk valamiféle gyarmatának tekintik. Az ilyen emberek — veszedelmes emberek, elvtársak. A parasztság a munkásosztály számára nem lehet sem kizsákmányolás tárgya, sem gyarmat. A parasztgazdaság ugyanúgy piac az ipar számára, mint ahogy az ipar is piac a parasztgazdaság számára. De a parasztság számunkra nemcsak piac. A parasztság a munkásosztálynak még szövetségese is. Éppen ezért a parasztgazdaság fellendítése, a parasztság tömeges szövetkezeti tömörítése, a parasztság anyagi helyzetének javítása az az előfeltétel, amely nélkül iparunk valamennyire is komoly fejlődése nem biztosítható. És viszont — az ipar fejlődése, a mezőgazdasági gépek és traktorok gyártása, a parasztság tömeges ellátása iparcikkekkel az az előfeltétel, amely nélkül nem vihetjük előre mezőgazdaságunkat. Ez a munkásosztály és a parasztság szövetségének egyik legkomolyabb alapja. Ezért nem érthetünk egyet azokkal az elvtársakkal, akik unos-untalan azt követelik, hogy fokozzuk a parasztságra gyakorolt nyomást az adók mértéktelen emelésével, az iparcikkek árának emelésével stb. Nem érthetünk egyet velük, mert ezzel, bár maguk sem veszik észre, aláássák a munkásosztály és a parasztság szövetségét, megingatják a proletariátus diktatúráját. Csakhogy mi megszilárdítani, nem pedig aláásni akarjuk a munkásosztály és a parasztság szövetségét.

De mi a munkásosztálynak és a parasztságnak nem akármilyen szövetségéért szállunk síkra. Mi az olyan szövetség hívei vagyunk, amelyben a vezetőszerep a munkásosztályé. Miért? Mert a munkásosztály vezetőszerepe nélkül a munkások és a parasztok szövetségének rendszerében lehetetlen a dolgozó és kizsákmányolt tömegek győzelme a földbirtokosokon és tőkéseken. Tudom, hogy egyes elvtársak ezzel nem értenek egyet. Azt mondják: a szövetség — jó dolog, de minek még a munkásosztály vezetése is? Ezek az elvtársak mélységesen tévednek. Tévednek, mivel nem értik meg azt, hogy csak az a munkásparaszt szövetség győzhet, amelyet a legkipróbáltabb és legforradalmibb osztály, a munkásosztály vezet.

Miért szenvedett vereséget a parasztok felkelése Pugacsov és Sztyepan Razin idején? Miért nem tudták a parasztok akkor elűzni a földesurakat? Azért, mert akkor még nem volt és nem is lehetett olyan forradalmi vezetőjük, mint a munkásosztály. Miért végződött a francia forradalom a burzsoázia győzelmével és a korábban elűzött földesurak visszatérésével? Azért, mert a francia parasztoknak akkor még nem volt és nem is lehetett olyan forradalmi vezetőjük, mint a munkásosztály — a parasztságot akkor a burzsoá liberálisok vezették. A mi országunk a világ egyetlen országa, ahol a munkások és parasztok szövetsége győzelmet aratott a földesurakon és tőkéseken. S mivel magyarázható ez? Azzal, hogy országunkban a forradalmi mozgalom élén a harcokban kipróbált munkásosztály állott és áll. Mihelyt megrendítik a munkásosztály vezetőszerepének eszméjét, a munkások és parasztok szövetségéből kő kövön nem marad, a tőkések és a földesurak pedig visszatérnének régi fészkeikbe.

Ezért kell fenntartanunk és szilárdítanunk országunkban a munkásosztály és a parasztság szövetségét.

Ezért kell fenntartanunk és szilárdítanunk a munkásosztály vezetését e szövetség rendszerében.

VIII
Meg kell valósítani a pártonbelüli demokráciát

Beszéltem arról, hogy fokozni kell a munkásosztály aktivitását, arról, hogy a munkásosztály milliós tömegeit be kell vonnunk gazdaságunk építésébe, az ipar építésébe. De a munkásosztály aktivitásának fokozása — komoly és nagy dolog. Ahhoz, hogy a munkásosztály aktivitását fokozzuk, elsősorban magát a pártot kell aktivizálnunk. A pártnak magának kell keményen és határozottan rálépnie a pártonbelüli demokrácia útjára, pártszervezeteinknek az építési kérdések megvitatásába be kell vonniok a párt sorsát formáló széles párttömegeket. Enélkül beszélni sem érdemes a munkásosztály aktivizálásáról.

Ezt különösen azért hangsúlyozom, mert leningrádi szervezetünk nemrég olyan napokat élt át, amikor egyes vezetők csak mosolyogva tudtak beszélni a pártonbelüli demokráciáról. A pártkongresszus előtti, alatti és a közvetlenül a kongresszus után következő időszakra gondolok, amikor Leningrádban nem engedték meg a párt kollektíváinak gyűléseit, amikor a kollektívák egyes szervezői — ne vegyék zokon nyíltságomat — a rendőrfelügyelők szerepét játszották a kollektívákkal szemben, amikor a kollektíváknak megtiltották, hogy összejöjjenek. Éppen ezen bukott el az úgynevezett „új ellenzék”, Zinovjevvel az élén.

Ha Központi Bizottságunk tagjainak a leningrádi aktíva segítségével két hét leforgása alatt sikerült kiszorítani és elszigetelni az ellenzéket, amely a XIV. kongresszus határozatai ellen harcolt, ez csak azért történhetett, mert a kongresszus határozataival kapcsolatos felvilágosító kampány egybeesett azzal a demokratizmus iránti vonzalommal, amely megvolt, amely utat akart törni és végül utat is tört a leningrádi pártszervezetben. Szeretném, elvtársak, ha önök megszívlelnék ezt a friss tanulságot. Szeretném, hogy az elvtársak, megszívlelve ezt a tanulságot, becsületesen és erélyesen megvalósítsák a pártonbelüli demokráciát, fokozzák a párttömegek aktivitását, bevonják őket a szocialista építés legfontosabb kérdéseinek megvitatásába és meggyőzzék őket a Központi Bizottság áprilisi plénumán hozott határozatok helyességéről. Szeretném, hogy igenis meggyőzzék a párt tömegeit, mivel a meggyőzés módszere a munkásosztály soraiban végzett munkánk alapvető módszere.

A gazdasági helyzet és a párt politikája155

IX
Óvjuk meg a párt egységét

Egyes elvtársak azt hiszik, hogy a pártonbelüli demokrácia a frakciós csoportosulások szabadságát jelenti. Nos, ezt már nem írhatjuk alá, elvtársak! Mi nem így értelmezzük a pártonbelüli demokráciát. A pártonbelüli demokráciának és a frakciós csoportosulások szabadságának egymáshoz semmi köze nincs és nem is lehet.

Mi a pártonbelüli demokrácia? A pártonbelüli demokrácia a párttömegek aktivitásának fokozása és a párt egységének megszilárdítása, a pártonbelüli tudatos proletár fegyelem megszilárdítása.

És mi a frakciós csoportosulások szabadsága? A frakciós csoportosulások szabadsága a párt sorainak megbontása, a pártnak különálló központokra való szétforgácsolása, a párt gyengítése, a proletárdiktatúra gyengítése.

Mi köze lehet a kettőnek egymáshoz?

Pártunkban vannak olyanok, akiknek leghőbb vágya, hogy általános pártvita kezdődjék. Vannak olyanok, akik a pártot el sem tudják képzelni viták nélkül, akik a hivatásos vitatkozó címére tartanak igényt. Félre ezekkel a hivatásos vitatkozókkal! Most nem kiagyalt vitákra, nem arra van szükségünk, hogy pártunk vitarendező klubbá váljék, hanem arra, hogy építőmunkánkat általában és különösen az ipari építést fokozzuk, hogy harcos és tömör, egységes és oszthatatlan pártunkat, amely építőmunkánkat szilárdan és magabiztosan vezeti, erősítsük. Aki végnélküli vitákra törekszik, aki a frakciós csoportosulások szabadságát akarja — az aláássa a párt egységét, az aláaknázza pártunk erejét.

Mi volt erősségünk a múltban és mi az erősségünk ma? A helyes politika és soraink egysége. A helyes politikát kijelölte pártunk XIV. kongresszusa. Most az a feladatunk, hogy biztosítsuk soraink egységét, a pártkongresszus határozatait minden akadállyal szemben megvalósítani kész párt egységét.

Nagyjából ez az értelme azoknak a határozatoknak, melyeket pártunk Központi Bizottságának plénuma hozott.

X
Következtetések

Engedjék meg, hogy rátérjek a következtetésekre.

Először, előre kell vinnünk országunk iparát, mint a szocializmus alapját s mint olyan vezető erőt, amely az egész népgazdaságot előreviszi.

Másodszor, meg kell teremtenünk az ipar építőinek új kádereit, mint az iparosítás irányvonalának igazi és közvetlen megvalósítóit.

Harmadszor, meg kell gyorsítanunk szocialista felhalmozásunk ütemét, és tartalékokat kell felhalmoznunk iparunk szükségletei számára.

Negyedszer, gondoskodni kell a felhalmozott tartalékok helyes felhasználásáról és a legszigorúbb rendszeres takarékosságot kell bevezetni.

Ötödször, fokozni kell a munkásosztály aktivitását és be kell vonni a munkások milliós tömegeit a szocialista építésbe.

Hatodszor, meg kell szilárdítani a munkásosztály és a parasztság szövetségét és a munkásosztály vezetését ezen a szövetségen belül.

Hetedszer, fokozni kell a párttömegek aktivitását és meg kell valósítani a pártonbelüli demokráciát.

Nyolcadszor, óvnunk és erősítenünk kell pártunk egységét, soraink egybeforrottságát.

Képesek leszünk-e teljesíteni ezeket a feladatokat? Igen, képesek leszünk, ha akarjuk. Márpedig akarjuk, ezt mindenki látja. Igen, képesek leszünk, mert bolsevikok vagyunk, mert nem félünk a nehézségektől, hiszen a nehézségek azért vannak, hogy harcoljunk ellenük és leküzdjük őket. Igen, képesek leszünk, mert politikánk helyes és tudjuk, merre tartunk. És tántoríthatatlanul, magabiztosan megyünk előre a célhoz vezető úton, a szocialista építés győzelme felé vezető úton.

Elvtársak! Maroknyi csoport voltunk Leningrádban, 1917 februárjában, kilenc esztendővel ezelőtt. A régi párttagok emlékeznek arra, hogy mi, bolsevikok, akkoriban a Leningrádi Szovjet jelentéktelen kisebbsége voltunk. A régi bolsevikoknak emlékezniök kell arra, hogyan gúnyolódott rajtunk akkor a bolsevizmus nagyszámú ellensége. De mi mentünk előre, s egyik állást a másik után vettük be, mert politikánk helyes volt és tömör sorokban harcoltunk. Azután ez a kis erő hatalmas erővé növekedett. Szétvertük a burzsoáziát és megdöntöttük Kerenszkijt. Megszerveztük a Szovjetek hatalmát. Szétvertük Kolcsakot és Gyenyikint. Kikergettük országunkból az angol-francia és az amerikai erőszakoskodókat. Leküzdöttük a gazdasági bomlást. Végül, helyreállítottuk iparunkat és mezőgazdaságunkat. Most új feladat merült fel előttünk — országunk iparosításának feladata. A legkomolyabb nehézségek mögöttünk vannak. Kételkedhetünk-e abban, hogy ezzel az új feladattal, országunk iparosításának feladatával is megbirkózunk? Természetesen nem kételkedhetünk. Ellenkezőleg, most mindenünk megvan ahhoz, hogy leküzdjük a nehézségeket és végrehajtsuk azokat az új feladatokat, amelyeket pártunk XIV. kongresszusa elénk tűzött.

Ezért gondolom, elvtársak, hogy az új ipari fronton minden bizonnyal győznünk kell. (Viharos taps.)

„Leningradszkaja Pravda” 89. sz.
1926. április 18.

(idézet: – Sztálin Művei 8. kötet – című könyvből)

SaLa