Címke: ideológia

Így élt Lenin

„A LENINI STÍLUS”

A sok felvonulás, a mauzóleumi kegyhely, a hódolat előírt rendje, félek, hogy elárasztja émelyítő kenettel a lenini egyszerűséget.

A világsajtót annak idején bejárta egy fénykép – most is sokszor elővesszük, magyarázzuk -: Lenin a Komintern III. kongresszusán a szónoki emelvény lépcsőjén ül, kényelmetlen pózban görnyed, s egy kis papírra vagy noteszba buzgón jegyezget valamit. Egész legendakör támadt már körülötte: lám, Lenin milyen szerény volt, nem restellt a lépcsőre ülni sem. Csakhogy Lenin személyisége, minél jobban megismerjük, annál inkább ellenáll a legendáknak. Nem tudjuk, miért ült a lépcsőre. Meglehet, egyszerűen csak fáradt volt, vagy hirtelen föl akart jegyezni valamit, és a lépcső volt a legközelebbi ülőhely. De az biztos, hogy eszébe sem jutott, hogy ezzel valami feltűnőt csinál, hogy ez valahogy szokatlan egy államfőtől.

Idegen volt tőle minden effajta póz. Az államfő ruháját éppoly természetes egyszerűséggel viselte, mint a rabét, a száműzöttét, a bujdosóét. Életrendjén, szokásain felnőttkorban már keveset változtatott.

Beszédeinek, cikkeinek, tanulmányainak stílusa mindvégig póztalan, inkább száraz, semmint szónokias. Nem finomra csiszolt fordulatokkal, hanem a felsorakozott tények erejével, érveinek, gondolatainak súlyával győz meg.

Rendkívül gyorsan teremtett kapcsolatot a legkülönbözőbb emberekkel. Mihail Romm, a neves filmrendező személyes emléke alapján írta meg, hogyan beszélt Lenin a polgárháború egyik legnehezebb időszakában egy moszkvai moziban, meglehetősen szedett-vedett hallgatósággal:

„Egy katonaruhás, idősebb ember beszélt. Talán a katonai körzet valamelyik komisszárja volt, lehet, hogy Podvojszkij, de az is lehet, hogy más – nem emlékszem. Nem hagyták beszélni, közbekiabáltak:

– Könnyen beszélsz, neked bagaria csizmád van, mi meg bocskorban járunk!
– De szép a zubbonyod, ugyan nézd meg a mi ruhánkat!
– Mondd, komisszár, mit zabáltál ma? Kóstolnád csak a mi levesünket!

1920-at írtunk. Tombolt az éhínség, dúlt a polgárháború. A kommunisták a fronton voltak. Rajtunk kívül a teremben kizárólag asszonyok – munkásnők – ültek. Férfit alig- alig lehetett látni. A komisszár, ahogy tudott replikázott.

És akkor a hátsó ajtón a mozi színpadára – ahol még asztal, sőt szék sem volt – belépett Lenin. Nem ismertük meg. Sem őt, sem arcképét nem láttuk soha. De a munkásnők közül néhányan már hallották beszélni, s a termen végighullámzott: »Lenin, Lenin«…

Lenin a jelek szerint rögtön megérezte, hogy a helyzet bonyolult, és felbecsülte a hallgatóságot. Előrejött, egészen a színpad legszélére. A terem elcsendesedett. Az előadó így szólt:

– Jó, hogy eljött, Vlagyimir Iljics!… Ő Lenin elvtárs! – fordult felénk. – Átadom önnek a szót, Vlagyimir Iljics.

Lenin nagyon figyelmesen végignézett a termen. Végigment az emelvény szélén, úgy tetszett, mindegyikünknek jól a szemébe néz. Megállt. Aztán ránk kacsintott azzal a szemével, amelyiket az előadó nem láthatott. Aztán, még mindig bennünket nézve, azt mondta a szónoknak:

– Ugyan, hogy gondolja? Ön kezdte, ön is folytassa, mi pedig figyelmesen meghallgatjuk.

Kitört a nevetés. Hiszen Lenin már észrevette, hogy nem figyelünk a szónokra! Rejtett humorú megjegyzésével egyszeriben megnyerte a terem rokonszenvét. Szövetségeséül fogadott mindnyájunkat, azt mondta: »mi«, vagyis ő és mindazok, akik a teremben ülnek…

A szónok gyorsan befejezte beszédét. Azután Lenin következett. Nagyon egyszerűen beszélt, szavaiból komolyság és bizalom áradt. Érvekkel indokolta, miért kell harcolnunk (akkor kezdődött a háború Lengyelországgal), miért nem köthetünk még békét, miért kell a frontra újabb utánpótlás, és miért lesz még legalább egy évig rossz az élelmezési helyzet.

Nem tudom, azért-e, mert Vlagyimir Iljics a színpad szélénél fel-alá járva beszélt, s arcát mindig a nézőtér felé fordította, de mindnyájan valami különös kontaktust éreztünk vele. Néha megállt, és nagy figyelemmel nézegette azokat a küldötteket, akik éppen szemben ültek. Folytatta a beszédet, de közben mintha tekintetével azt kérdezte volna: megértenek-e engem, egyetértenek-e velem?…

”Valahány an kremlbeli lakásán meglátogatták, mindenkinek feltűnt: milyen szegényesen lakik. Kis szobájában csak a legszükségesebb, nagyon egyszerű bútorok álltak. És mindenütt rengeteg könyv, térkép, jegyzet. Lenin egyetlen „luxusát” a könyvek jelentették. A Népbiztosok Tanácsának fogadóterme melletti szobában tartotta több mint tízezer kötetből álló „kézikönyvtárát”. Kérőlapok, könyvtári cédulák tanúsítják: gyakran fordult nyilvános könyvtárakhoz is. Beülni már nem volt ideje – némely nehezen megszerezhető könyvet csak egy-egy éjszakára kért kölcsön.

Továbbra is szeretett – és még többet szeretett volna – sétálni. Már Petrográdban kétségbe ejtette a Szmolnij őrségét azzal, hogy esténként, a bizonytalan állapotok ellenére, ha ideje engedte, egyedül vagy feleségével sétálni indult. Szokását Moszkvában is megtartotta. Gyűlésekre, a környékre is, gépkocsivezetőjével kettesben, minden kíséret nélkül járt. Volt, hogy elakadtak a mély hóban, s egyedül ballagott kilométereket segítségért. Egyszer fegyveres banditák támadták meg őket – szerencsére „politikamentes” rablók voltak, nem Lenin, hanem a kocsi kellett nekik.

De több ízben kíséreltek meg ellene merényletet. 1918. augusztus 30-án pedig a Michelson- (ma: Vlagyimir Iljics-) gyárban tartott gyűlés után egy Kaplan nevű eszer nő dumdum golyókkal súlyosan megsebesítette. Az egyik golyó a bal vállát érte, a másik a tüdőcsúcsba hatolt. Lenin állapota aggasztó volt; nagyon sok vért vesztett, magas láza volt, vérmérgezés fenyegette. Szervezete azonban rendkívül szívósnak bizonyult, hamarosan jobban lett, s maga nyugtatgatta hozzátartozóit, munkatársait, orvosait: „Semmiség, ez minden forradalmárral megeshet.”

A merénylet nagy felháborodást keltett országszerte. Rémhírek is szárnyra keltek. Mikor már felkelhetett, munkatársai arra kérték: a közvélemény megnyugtatása végett fényképeztesse le magát. Lenin azonban nem szeretett fényképezkedni. Boncs-Brujevics hát cselhez folyamodott. Filmoperatőröket bújtatott el a Kreml udvarán, s mikor Leninnel sétálni mentek, élénk beszélgetéssel lekötötte figyelmét, hogy a filmesek zavartalanul dolgozhassanak.

Rövid lábadozás után ott folytatta munkáját, ahol abbahagyta. Rengeteg tennivaló várt rá: megkezdődött a polgárháború, megindult a tőkés nagyhatalmak intervenciója. A szovjet államot megint életveszély fenyegette. Szervezni kellett a védelmet és ellentámadásokat, meg kellett küzdeni a legkülönfélébb cárpárti és anarchista összeesküvésekkel, járvánnyal banditizmussal, tudatlansággal és éhínséggel.

Ezerfelé tudott figyelni. Hiteles feljegyzések tanúsítják: ezekben a nagyon nehéz időkben is nagy gondot fordított a népművelésre és a könyvkiadásra – különösen ismeretterjesztő könyvek meg jó szépirodalom népszerű kiadását sürgette, de nem hagyta békén Lunacsarszkijt amiatt sem, hogy kezdjék meg a munkát az orosz nyelv új értelmező szótárának összeállítására -, mérnökökkel találmányokról, tudósokkal tudományszervezési problémákról tárgyalt. Személyesen válaszolt rengeteg levélre, akkor is, ha a legeldugottabb falvakból érkeztek. Veszekedett bürokratákkal, heves vitákat folytatott pártbeli elvtársaival. Közben a legmesszebbmenően gondoskodott ugyanezekről az emberekről. Fennmaradt például olyan levele, amely szerint az egyik népbiztost „szigorúan meg kell róni, mert gondatlanul bánik a népvagyonnal – tulajdon egészségével”. Gorkijt – akivel pedig nem sokkal korábban, s részben ez idő tájt is, a gorombaságig menő vitái voltak elvi kérdésekről – valósággal bombázta leveleivel: törődjön egészségével, gyógyíttassa magát, menjen szanatóriumba, vagy ha kell, külföldre.

Figyelme mindezek mellett egyre inkább a nemzetközi munkásmozgalomra irányult. 1919-ben megírta A proletárforradalom és a renegát Kautsky című művét. Ebben a vitairatban a nagy tekintélyű nyugat-európai szociáldemokrata vezetővel, a marxizmus hajdani kiváló interpretátorával, de később forradalomellenessé lett „revideálójával”, Kautskyval polemizálva megvédi a marxizmus forradalom- és államelméletét, és a nemzetközi munkásmozgalom számára összegezi az orosz forradalom első tapasztalatait.

Ebben az időben – nem kis mértékben az Októberi Forradalom hatására – Európában és Ázsiában forradalmi fellendülés kezdődött. Nyomában szerveződött és erősödött a szociáldemokrata baloldal; sokfelé forradalmi csoportok, majd önálló kommunista pártok alakultak. (Mint ismeretes, Magyarországon a kommunista párt 1918 novemberében alakult meg.) Lenin, aki képtelenségnek tartotta a forradalom exportját, nagy súlyt helyezett a forradalmárok nemzetközi együttműködésére. Kezdeményezésére alakult meg Moszkvában 1919 tavaszán a III., a Kommunista Internacionálé, mely az ő életében négy kongresszust tartott, s melynek mindennapi munkájában betegségének súlyosra fordultáig igen tevékenyen részt vett.

Itt kell megjegyezni, hogy Lenin már 1914-ben gondolt arra, hogy – a megalkuvóvá lett szociáldemokráciától megkülönböztetendő – a forradalmi szociáldemokratáknak, kommunistáknak, kellene nevezniük magukat. Az orosz párt mindjárt a forradalom győzelme utáni első kongresszusán, 1918 márciusában felvette a kommunista nevet. „.. .Amikor megkezdjük a szocialista átalakításokat, világosan ki kell tűznünk magunk elé a célt, amely felé ezek az átalakítások végső fokon irányulnak, nevezetesen… a kommunista társadalom megteremtését…” – mondta ekkor Lenin.

Az európai forradalmi fellendülés kiemelkedő állomása volt az 1918. őszi magyarországi polgári forradalom s még inkább az 1919 márciusában létrejött proletárhatalom, a Magyar Tanácsköztársaság. Lenin kezdettől nagy jelentőséget tulajdonított a magyarországi eseményeknek, nyomban kinyilvánította szolidaritását a Tanácsköztársasággal, s – nagyon tapintatosan – tanácsokat is adott vezetőinek, a veszélyekre is figyelmeztette őket. Egyszersmind tudományosan elemezte a Magyar Tanácsköztársaság tapasztalatát; vizsgálta, mennyiben azonos az orosz forradalommal, s milyen vonásaiban különbözik tőle. Lenin ezzel mintegy a proletárforradalmak lehetséges útjait és módozatait kutatta.

„A magyar proletárforradalom – írta a magyar munkásokhoz küldött híres üdvözletében – még a vakot is látóvá teszi. A proletárdiktatúrára való átmenet formája Magyarországon egészen más, mint Oroszországban… Annál világosabban domborodik ki most a szovjethatalom lényege: most sehol a világon nem lehetséges semmiféle más olyan hatalom, amelyet a dolgozók, élükön a proletariátussal, támogatnának, mint a szovjethatalom, a proletariátus diktatúrája”

Lenin Üdvözlete a nemzetközi munkásmozgalom egyik alapokmánya. Számtalanszor elemezték – és bizonyára még sokszor fogják elemezni. Itt csak egyetlen mozzanatra szeretném felhívni a figyelmet, arra, amire a fenti rövid idézetben kétszer ismétlődő „most” szócska is utal, nevezetesen, hogy Lenin még ebben az ünnepélyes hangú üdvözletben is mekkora hangsúlyt helyezett a konkrétságra, a tényleges helyzet tudomásulvételére, s az ennek megfelelő következtetések levonására.

Politikai zsenialitásának jellemző vonása, hogy gondolkozásában a merész fantázia szigorú valóságérzékkel párosult. Ennek szellemében íródott 1920-ban közreadott A ,,baloldaliság” mint a kommunizmus gyermekbetegsége című munkája is. Részint a forradalmi fellendülés hatására, részint a forradalmi mozgalmak vereségei nyomán, s a megalkuvó szociáldemokratákkal szembefordulásképpen, a kommunista pártokban világszerte bizonyos szektaszellem, a tömegektől való elszakadás jele kezdett mutatkozni, s némely kommunisták sokfelé túlzó, a valóságos helyzetnek ellentmondó tervekkel, programokkal léptek fel. Ezekkel vitatkozik Lenin, szokása szerint igen keményen, rámutatva, hogy a túlzó „baloldaliság” éppen olyan veszélyes, mint a megalkuvás, hogy kalandorság minden olyan kísérlet, amely arra irányul, hogy a politika átugorja a fejlődés törvényszerű szakaszait. A párt politikájának valamennyi osztály erő szigorúan objektív és tudományos számbavételén kell alapulnia – hangoztatta Lenin. A valóságtól való elszakadás súlyos hibákhoz vezet. A tömegektől való elszigetelés pedig: a mozgalom halála.

(idézet: – Így élt Lenin – című könyvből)

SaLa

 

A kínai kommunista párt rövid története – 12. rész
A Kínai Kommunista Párt a Japán imperialista agresszió elleni háború időszakában

(idézet: A kínai kommunista párt rövid története című könyvből)

A Kínai Kommunista Párt a Japán imperialista
agresszió elleni háború időszakában
(1937-1945)

1. A Kínai Kommunista Párt harca a felszabadított körzetek arcvonalának létrehozásáért, a japánellenes nemzeti egységfronton belüli önállóság és függetlenség elvének szilárd érvényesítéséért

A nemzetközi helyzet és az ország belső helyzete a japán agresszió elleni háború kezdetén
1937 július 7-én a japán agresszorok a Peking közelében fekvő Lukoucsiao térségéből megindították a támadást Észak-Kína ellen. Augusztus 13-án Sanghajból kiindulva Kelet-Kínát támadták meg. A Lukoucsiao és Sanghaj térségében állomásozó kínai csapatok a kommunista párt vezette japánellenes népi ellenállási mozgalom hatására szembeszálltak a japán hadseregekkel. Ettől a perctől kezdve az egész országban megindult a háború a japán imperializmus agressziója ellen.

Japán ebben az időben az egyik legerősebb imperialista nagyhatalom volt. Elsőrendű, Keleten a legerősebb hadsereggel, légiflottával, hajóhaddal és politikai szervezetekkel rendelkezett. Ugyanakkor azonban olyan fogyatékosságokban szenvedett, amelyeket semmivel sem tudott ellensúlyozni: Japán mint feudális-militarista fasiszta állam — reakciós, barbár, igazságtalan, agresszív háborút viselt, amely saját népének, Kína és az egész világ népeinek érdekei ellen irányult. Éppen ezért váltotta ki ez a háború a japán nép elégedetlenségét, a világ legtöbb államának tiltakozását, és a kínai nép elszánt ellenállását. Azonkívül Japán kis ország; sem embertartalékai, sem anyagi, katonai és pénzügyi erőforrásai nem voltak elegendők ahhoz, hogy elbírja egy hosszadalmas háború erőfeszítéseit, s így igen nehéz volt egész Kínát elfoglalnia.

Kína helyzete ebben az időben erősen különbözött Japán helyzetétől. Kína gyenge, félgyarmati, félfeudális ország volt, katonailag és gazdaságilag jóval Japán mögött maradt. Kína azonban számos előnnyel is rendelkezett. Az ország történelmi fejlődése a fellendülés szakaszába jutott el. „Kína már nem a szó teljes értelmében vett feudális állam — írta Mao Ce-tung —, Kínában már megjelent a kapitalizmus, megjelent a burzsoázia és a proletariátus, a nép nagy tömegei öntudatos életre ébredtek vagy ébrednek, megjelent a kommunista párt, megjelent a politikailag haladó hadsereg, vagyis a kommunista párt vezette kínai Vörös Hadsereg, felhalmozódtak több forradalmi évtized hagyományai és tapasztalatai, s különösen a Kínai Kommunista Párt megalakítása óta eltelt 17 esztendő tapasztalatai.”^1
1 Mao Ce-tung. Válogatott művei. 2. köt. 229. old.

Az a háború, amelyet Kína viselt, haladó, igazságos, nemzeti felszabadító háború volt, ezért támaszkodhatott a nép öntudatára, számíthatott a nép összefogására, sőt a vele szemben álló ország népének együttérzésére és a világ legtöbb államának támogatására. Amellett Kína óriási területtel, bőséges anyagi erőforrásokkal, hatalmas lakossággal és erős hadsereggel rendelkező nagy ország, s ez lehetővé tette számára, hogy elhúzódó háborút folytasson.

A Kína elleni japán agresszióra a különböző országok különféleképpen reagáltak. Néhány fasiszta állam — Németország, Olaszország stb. — Japán oldalára állt, s akcióit összehangolva Japán hadműveleteivel, Európában és Afrikában támadó háborút indított.

Anglia, az Egyesült Államok és más imperialista országok látták, hogy Japán veszélyezteti kínai érdekeiket, s természetesen elégedetlenséggel figyelték az eseményeket. Túlságosan gyűlölték azonban a Szovjetuniót ahhoz, hogy együttműködjenek vele Németország, Japán és Olaszország agresszív cselekményeinek meghiúsítása érdekében. Attól is féltek, hogy a kínai nép öntudatra ébredése megnehezítheti kínai terjeszkedésüket, s már csak ezért sem akartak segítséget nyújtani a kínai népnek a japán területrablók elleni harcában. Emellett azt remélték, hogy mindkét hadviselő félnek óriási mennyiségű fegyvert és lőszert adnak el, s így a kínai—japán háborún tovább gazdagodhatnak. Ugyanakkor azonban erősen aggasztotta őket a fasiszta agresszió folytán Nyugaton előállott feszült helyzet, s attól is tartottak, hogy Japán kelet felől őket is megtámadja.

Mindeme körülmények következtében ebben az időszakban a Japán és Kína közt dúló háborúval kapcsolatos magatartásukat kettősség jellemezte. Egyrészt abban reménykedtek, hogy Kína leköti Japánt, s ezért kisebb kölcsönöket bocsátottak rendelkezésére, és bizonyos mennyiségű fegyvert adtak el a Kuomintang-kormánynak. Másrészt nagy mennyiségű hadianyagot szállítottak Japán részére, s szüntelenül hangoztatták, hogy hajlandók feláldozni Kínát, és egyéb engedményeket is tesznek Japánnak a köztük és Japán közt fennálló ellentétek elsimítása érdekében; ezzel arra törekedtek, hogy Japánt a Szovjetunió elleni háború útjára tereljék.

A Szovjetuniónak a békés egymás mellett élést szem előtt tartó szilárd és határozott politikája meghiúsította Anglia és az Egyesült Államok terveit, azt a kísérletüket, hogy háborút robbantsanak ki a Szovjetunió ellen. Ugyanakkor a Szovjetunió őszintén együtt érzett a japán agressziónak áldozatul esett Kínával, s 1937 augusztusában megnemtámadási szerződést kötött a kínai kormánnyal, és óriási katonai és pénzügyi segítséget is nyújtott Kínának.

Japán Kína elleni agressziója az ország lakosságának különböző osztályait és rétegeit a haza létének vagy pusztulásának kérdése elé állította. Az intervenciósok mindenütt, ahová csak betették a lábukat, barbár rablópolitikát folytattak, amely nemcsak a kínai munkásokat, parasztokat és városi kispolgárokat sújtotta, hanem a középbirtokosokat és a burzsoáziát is. „Anyagi tekintetben ez abban jut kifejezésre — írta ebben az időben Mao Ce-tung —, hogy az ellenség elveszi az egyszerű néptől a ruhát és az élelmet, s így a lakosság széles rétegei éheznek és fáznak. Elveszi a munkaeszközöket is, s ezzel tönkreteszi és gúzsba köti a kínai nemzeti ipart. Szellemi tekintetben az ellenség a kínai nép nemzeti öntudatának erőszakos elfojtására irányuló politikát folytat. A »felkelő nap« zászlaja alatt a kínai csak engedelmes rabszolga, igavonó barom lehet. Nem engedik meg neki, hogy akár a legkisebb mértékben kifejezésre juttassa a kínai nemzeti szellemet.”^2
2 Mao Ce-tung. Válogatott művei. 2. köt. 236. old.

Mindez természetesen Kína lakosságának különböző osztályaiban és rétegeiben gyűlöletet keltett a betolakodókkal szemben. Ezért a maroknyi áruló és japánbarát beállítottságú nagybirtokos és nagytőkés kivételével az egész nemzet követelte az ellenállást Japánnal szemben, s a lakosság legszélesebb rétegei csatlakoztak a japánellenes nemzeti egységfronthoz. A japánellenes nemzeti egységfrontban részt vevő különféle osztályok és néprétegek azonban — különböző gazdasági és politikai helyzetüknek megfelelően — három csoportra oszlottak: haladó, közbeeső és konzervatív erőkre.

A haladó erőkhöz a Kínai Kommunista Párt vezette munkások, parasztok és városi kispolgárok tartoztak. Katonai erejüket a Vörös Hadsereg és más népi osztagok alkották. A munkások, a parasztok és a városi kispolgárok az ország egész lakosságának több mint a 90%-át képviselték. Őket sújtotta leginkább a japán imperializmus garázdálkodása, és az ő soraikból toborzódott az ellenállás magva. A japán területrablók elleni háború kitörése idején a szervezett haladó erők, a polgárháború időszakában elszenvedett balsikerek és a kuomintangista reakciósok megtorló intézkedései folytán, még nem voltak valami nagyok: a kommunista párt tagjainak száma csak mintegy 40 000-re, a Vörös Hadsereg fő erőinek létszáma alig 30 000-re, a déli tartományokban harcoló vörös partizánosztagok létszáma mindössze körülbelül 10 000-re rúgott. A munkások és a parasztok nagy tömegei még nem voltak megszervezve, még nem kapcsolódtak be a harcba. A kis létszámú kommunista párt és népi hadsereg azonban kiváló tulajdonságokkal rendelkezett. Ledöntötték azokat az akadályokat, amelyeket a Kuomintang-reakció állított az útjukba, a japánellenes háború frontjának élvonalába álltak, összefogtak a japán agresszióval szemben ellenállást követelő munkások és parasztok sokmilliós tömegeivel, és nagy, legyőzhetetlen erővé váltak.

A konzervatívok táborába a nagyburzsoák és a nagybirtokosok tartoztak, akiket az uralkodó kuomintangista klikk képviselt. A konzervatív tábor erői átmenetileg jelentősen felülmúlták a haladó erőket. Hadseregének létszáma elérte a 2 900 000 főt, vagyis sokszorosa volt a népi hadsereg létszámának.

Csakhogy a konzervatív táboron belül már megindult a bomlás. A kuomintangista csapatok a támadó japán hadseregekkel vívott ütközetekben sorra vereséget szenvedtek; a konzervatívok a japán agresszióval való szembeszállás kérdésében is ingadoztak. A konzervatívokhoz tartozó japánbarát csoport, Vang Csing-vejjel az élen, a japán területrablók elleni háború megindulása után is kitartott a behódolás követelése mellett, aknamunkával igyekezett lehetetlenné tenni a japán agresszió elleni küzdelmet. Az Anglia és az Egyesült Államok felé orientálódó komprádorok klikkje, amelynek Csang Kaj-sek volt a vezére, kénytelen-kelletlen a japánellenes táborban maradt, de éveken át közvetlen tárgyalásokat folytatott Japánnal, miközben az országban kegyetlen fasiszta diktatúrát vezetett be, s egyre fokozta a harcot a kínai nép és a kommunista párt ellen. A lukoucsiaói hídnál végbement események után azonban igen súlyos helyzet alakult ki: a japán agresszorok már nemcsak Észak-Kínát, hanem Közép-Kínát — Csang Kaj-sek klikkjének politikai és gazdasági fellegvárát — is a hatalmukba akarták keríteni, s ezzel komolyan veszélyeztették a csangkajsekista klikk létét. Ennek a klikknek angol és amerikai gazdái maguk ugyan nem akartak fegyveres harcba keveredni a japán militaristákkal, de abban reménykedtek, hogy Csang Kaj-sek klikkje bizonyos ellenállást fejt majd ki a japán agresszióval szemben, és megvédi kínai érdekeiket. Különösen annak a körülménynek volt azonban nagy fontossága, hogy az ország egész népe állhatatosan követelte az elszánt harcot a japán területrablók ellen. Sok szervezet követelte az országba betört japán hadseregek visszaverését. Odáig fejlődött a dolog, hogy még a csangkajsekista klikk részvevői közül is sokan saját kezdeményezéseikből ellenállást szerveztek az agresszorokkal szemben. Ha a csangkajsekista klikk továbbra sem fejtett volna ki ellenállást a japán agresszióval szemben, nem maradhatott volna hatalmon, mert akkor kénytelen lett volna felvenni a harcot a nagyszámú japánellenes erővel. Ebben a helyzetben a csangkajsekista klikk előtt úgy merült fel a kérdés, hogy vagy angol—amerikai gazdáira támaszkodik, felhasználja a saját létét fenyegető japán imperializmussal szemben álló különféle erőket, és hadra kel Japán ellen, vagy pedig nem törődik angol és amerikai gazdáival, megegyezésre lép a japán imperialistákkal, és a japánellenes erőkre mér csapást.

A csangkajsekista klikk hosszú ideig ingadozott és fontolgatta a két lehetőséget: a lukoucsiaói események után korántsem szánta el magát azonnal arra, hogy hadat üzen Japánnak. Előbb titokban tárgyalásokat folytatott a japán militaristákkal, megpróbált a nagybirtokosok és a nagyburzsoázia szempontjából kedvező megegyezésre jutni velük. Ugyanakkor egyre halogatta a választ a Kínai Kommunista Pártnak arra a hivatalos javaslatára, hogy hozzanak létre japánellenes nemzeti egységfrontot. Csak miután a japánok támadást indítottak Sanghaj ellen, és a klikk életbevágó érdekeit fenyegették, csak ebben a kényszerhelyzetben fogadta el a kommunisták javaslatát, és tett közzé olyan nyilatkozatot, hogy biztosítja a Kínai Kommunista Párt legális működését. Mivel azonban a csangkajsekista klikk csak azért szövetkezett a Kínai Kommunista Párttal a japán agresszió visszaverésére, hogy megvédelmezze a nagybirtokosok és a nagyburzsoázia érdekeit, kétkulacsos politikát folytatott: a csangkajsekisták, „bár viszonylag aktívan ellenálltak a japán agresszoroknak, továbbra is ellenezték a legszélesebb néptömegek bevonásával folytatott népi háború kibontakoztatását, továbbra is korlátozták a népet abbeli törekvésében, hogy összefogjon a japán hódítók elleni háború viselése és demokratikus tevékenység kifejtése érdekében. Egyrészt valamennyire megváltozott ugyan a Kuomintang-kormánynak a Kínai Kommunista Párthoz, meg a többi japánellenes párthoz és csoporthoz való viszonya, másrészt azonban a kormány továbbra sem volt hajlandó egyenlő feltételeket biztosítani a különböző pártok és csoportok számára, s minden úton-módon korlátozta tevékenységüket … S ami a leglényegesebb: a Kuomintang-kormány változatlanul fenntartotta egy maroknyi csoport diktatúráját, amely 1927-ben jött létre, akkor, amikor kirobbantotta a polgárháborút, és ezáltal lehetetlenné tette az összkínai demokratikus koalíciós kormány megalakulását.”^3
3 Mao Ce-tung. Válogatott művei. 4. köt. 509. old.

A csangkajsekista klikk emellett a japán területrablók elleni háborút a Kínai Kommunista Párt és a forradalmi népi erők gyengítésére, sőt megsemmisítésére akarta kihasználni: a központi kormány nevében utasítást adott, hogy a népi haderőknél számolják fel a politikai biztosok rendszerét, s általában szüntessék be a politikai munkát, ugyanakkor pedig megpróbált reakciós elemeket bejuttatni a népi hadseregbe és a forradalmi támaszpontok hatalmi szerveibe, hogy ott aknamunkát fejtsenek ki. A népi haderőket a japán agresszió elleni háború legveszélyesebb frontszakaszaira akarta küldeni, hogy ott a japán militaristák fegyvereitől megfogyatkozzanak és elpusztuljanak.

A konzervatívok és a haladó erők között ingadozó közbeeső csoportokhoz a nemzeti burzsoázia mellett a felvilágosult sensik és bizonyos helyi befolyásos csoportok tartoztak.

A nemzeti burzsoázia és a proletariátus között ellentétek voltak. A nemzeti burzsoáziának nem tetszett a proletariátus önállósága. A japánok által megszállott területeken azonban a nemzeti burzsoázia is érezte a japán imperializmus uralmának súlyát, a kuomintangisták uralmi körzetében pedig a nagybirtokosság és a nagyburzsoázia nyomását. Ezért a nemzeti burzsoázia összefoghatott a haladó erőkkel a japán agresszió ellen, demokratikus hatalom létrehozása érdekében. A konzervatívok elleni harc időszakában bizonyos mértékben részt vehetett ebben a harcban, vagy semleges maradhatott.

A felvilágosult sensik a földbirtokos osztály balszárnyát alkották, vagyis kapitalista típusú földbirtokosok voltak. Voltak ellentéteik a parasztsággal, de voltak a japán imperializmussal, meg a nagybirtokosokkal és a nagyburzsoáziával is. Politikai állásfoglalásuk nagyjából megegyezett a nemzeti burzsoázia állásfoglalásával.

A befolyásos helyi csoportokban többnyire nagybirtokosok és nagyburzsoák vitték a vezető szerepet. Köztük és a haladó erők között ugyancsak voltak ellentétek: nem akartak a demokratikus erőkkel együtt demokratikus hatalmat létrehozni. Ámde őket is szorongatták a japán militaristák, s ők sem voltak megelégedve a kuomintangista központi kormány politikájával, amely mások rovására biztosította saját érdekeit. Ezért a befolyásos helyi csoportok is összefoghattak a haladó csoportokkal a japán agresszió ellen, a haladó és a konzervatív erők közti harc idején pedig átmenetileg semleges álláspontra helyezkedtek.

A locsuani értekezlet összehívása. Az észak- és közép-kínai felszabadított körzetek arcvonalának létrehozása
A Kínai Kommunista Párt Központi Bizottsága és Mao Ce-tung elvtárs az 1937 júliusában, a Japán elleni háború megkezdése idején kialakult nemzetközi és politikai helyzet helyes elemzése alapján arra a megállapításra jutott, hogy a győzelem kivívásának kérdésében a Kínai Kommunista Párt és a Kuomintang két teljesen különböző irányvonalat és módszert követ.

A párt 1937 augusztusára a Senhszi tartomány északi részén fekvő Locsuanba összehívta a Központi Bizottság politikai irodájának kibővített értekezletét, s itt megtárgyalta, hogy milyen irányvonalat kell követnie és milyen munkamódszert kell alkalmaznia a pártnak a kialakult helyzetben. Ami a Japán elleni háború folytatásának módját illeti, ebben a kérdésben az elvtársak többsége, élén Mao Ce-tung elvtárssal, a következőképpen foglalt állást: Japán imperialista hatalom, Kína pedig gyenge félgyarmati, félfeudális állam, s ezért a megindult háborúban lehetetlen számára a gyors győzelem. Kínának a győzelem kivívása érdekében minden rendelkezésére álló erőt mozgósítania kell. Ezen az értekezleten fogadták el „A haza megmentésének és a Japánnal szembeni ellenállásnak 10 pontból álló programját”, amelyben a párt követelte, hogy az ország politikai életének demokratizálása és a nép gazdasági helyzetének megjavítása útján növelni kell a nép széles tömegeinek aktivitását a japán területrablók ellen vívott harcban. Mivel az ország lakosságának több mint 80%-a a parasztsághoz tartozott, különösen nagy jelentőségű volt a parasztság mozgósítása a japán agresszió elleni harcra. Az értekezleten megtárgyalták a parasztkérdést, és határozatot hoztak arra vonatkozóan, hogy a japán militarizmus agressziója ellen irányuló harc időszakában a haszonbér és a kölcsönkamat leszállítását a pártpolitika alapelvévé kell megtenni. A japán imperializmus, amellyel a Kínai Kommunista Pártnak és a Vörös Hadseregnek meg kellett küzdenie, erős volt. Ezért ugyanúgy, mint a második forradalmi polgárháború utolsó szakaszában, a kialakult helyzetnek már nem felelt meg az a taktika, hogy a Vörös Hadsereg fő erőit mozgóháború folytatására összpontosítsák. A locsuani értekezlet az elvtársak Mao Ce-tung vezette többségének véleményével összhangban úgy határozott, hogy változtat a hadműveleti taktikán. Elhatározták, hogy a lehető legnagyobb mértékben kihasználják az ellenség gyenge oldalait, azt, hogy nincs elegendő katonai ereje és hogy az ország egész lakosságának az ellenállása miatt lehetetlen számára az elfoglalt körzetek teljes ellenőrzése. Az értekezleten elhatározták, hogy a Vörös Hadsereg fő erőit messze az ellenség mögöttes területeire irányítják, ott partizánháborút indítanak, a nép nagy tömegeit harcra mozgósítják a területrablók ellen, frontot létesítenek, és japánellenes támaszpontokat szerveznek az ellenség mögöttes területén.

Az elvtársak többsége Mao Ce-tunggal az élén figyelembe vette, hogy a párt addigi irányvonala, hogy tudniillik „minden erőt mozgósítani kell a győzelem kivívására a japán területrablók elleni háborúban”, vagyis az általános nemzeti háború irányvonala, a továbbiak során a reakciós kuomintangista klikk ellenállásába ütközhet. A reakciós kuomintangista klikk, állapította meg a határozat, „a Japán elleni háborút csupán egy kormány ügyének tekinti, minden úton-módon akadályozza és korlátozza az arra irányuló mozgalmat, hogy a nép vegyen részt a háborúban, akadályozza a kormányszervek és a hadsereg összefogását a néppel, nem ad a népnek demokratikus jogokat, nem teszi lehetővé, hogy a nép bekapcsolódjon a japán agresszió ellen a haza megmentéséért folyó harcba, nem alakítja át következetesen politikai rendszerét annak érdekében, hogy a kormányt az ország védelmének össznemzeti kormányává változtassa”. A japán területrablók elleni egyoldalú háború politikája, amelynek alapján mindent a kormány vállal magára, s nem vonja be az ellenállásba a népet, elkerülhetetlenül vereségre vezetett. Ezért az elvtársak többsége Mao Ce-tunggal az élen, úgy vélekedett, hogy a pártnak a japánellenes nemzeti egységfront létrehozása után is szilárdan meg kell őriznie önálló és független politikáját, s nem törődve a reakciós kuomintangista klikk korlátozásaival, különösen az ellenség mögöttes területein függetlenül és önállóan kell megtennie mindazt, ami elengedhetetlenül szükséges, és nagyarányú partizánháborút kell indítania a japán agresszorok ellen.

Röviddel a locsuani értekezlet után a Vörös Hadsereg Észak-Senhsziben állomásozó fő erőiből megalakult a 8. hadsereg, amelynek főparancsnoka Csu Te, helyettese pedig Peng Tö-huaj lett. A 8. hadsereg három hadosztályból állt: a 115. hadosztályból, amelynek gerincét a Vörös Hadsereg 1. frontja és 15. ezrede alkotta (a hadosztály parancsnoka Lin Piao, helyettese Nie Zsung-csen lett), a 120. hadosztályból, amely a 2. front egységeiből jött létre (ennek parancsnoka Ho Lung, parancsnokhelyettese Hsziao Ko lett), és a 129. hadosztályból, amelynek gerince a 4. front volt (parancsnoka Liu Po-cseng, helyettese Hszü Hsziang-csien lett).

A 8. hadsereg szeptemberben Senhszi tartományban került szembe a japán intervenciósokkal. Ebben az időben az észak-kínai kuomintangista csapatok, engedve a japán csapatok nyomásának, fejüket vesztve menekültek dél felé, s amerre csak elhaladtak, pánikot keltettek. A japán militaristák Peking, Tiencsin és Kalgan (Csangcsiakou) elfoglalása után csapataikkal Hopej és Sanhszi tartomány elfoglalására indultak.

A Sanhszi tartomány elfoglalására bevetett japán csapatok két irányban támadtak: Tatungból kiindulva, a tatung—pukoui vasútvonal mentén Jenmengcsuan irányában, és Vejhszien—Kuangping—Lajjüan vonalon a Pinghszingkuan-hágó irányában. A 8. hadsereg, amikor Sanhszi tartomány területére lépett, az ellenséges erők ilyen elosztására való tekintettel ugyancsak két oszlopban nyomult tovább: az egyik oszlop Sanhszi tartomány északnyugati része, a másik pedig északkeleti része felé tartott. Szeptember végén a néphadsereg Pinghszingkuannál váratlanul lecsapott az ellenség elitcsapataira, több mint 3000 katonáját és tisztjét megsemmisítette, s ezzel kivívta az első nagy győzelmet a Japán elleni háborúban. Ez a győzelem erős csapást mért a Kuomintang soraiban uralkodó defetista hangulatra, és az ország egész népét a győzelembe vetett hittel töltötte el. A 8. hadsereg a győzelem után a Sanhszi tartományi fronton is, az ellenség mögöttes területein is partizánháborút indított, és jelentős sikereket ért el.

Míg azonban a 8. hadsereg egyik győzelmet a másik után aratta, a kuomintangista frontszakaszokon egészen másképp alakult a helyzet. A japán csapatok olyan gyorsan nyomultak előre, mintha csak teljesen lakatlan területen meneteltek volna. A kuomintangista haderők, amelyek békeidőben annyit kérkedtek katonai erejükkel, és a nép előtt oly hangosan csörtették fegyvereiket, alighogy az ellenséggel összecsapásra került a sor, nyomban visszavonultak, ha ugyan ágyúikat, géppuskáikat, puskáikat és egyéb fegyvereiket odahagyva, hanyatt-homlok futásnak nem eredtek. A kuomintangista tisztek, akik csak ahhoz értettek, hogy a nép nyakán élősködjenek és szolgálati beosztásukat meggazdagodásra használják fel — vagy megszöktek a frontról, vagy pedig szégyenletesen letették a fegyvert az ellenség előtt. Alig három-négy hónap alatt, 1937 szeptemberétől decemberéig az ellenség sorra elfoglalta Paotinget, Kujszujt, Sanghajt, Tajjüant, Csencsiangot, Hangcsout, Nankingot, Csinant stb.

Észak-Kína tágas térségein és a Jangcétől délre fekvő gazdag vidéken káosz és anarchia uralkodott. Banditák garázdálkodtak, árulók mesterkedtek. Néhány japán katona bántatlanul jöhetett-mehetett, büntetlenül gyilkolhatott, gyújtogathatott, rabolhatott, erőszakoskodhatott, s japán zászlót lobogtatva úgy foglalhatta el a járásokat és a városokat, hogy a legcsekélyebb ellenállásba sem ütközött. Milliók és tízmilliók szenvedték végig az ország rabságba döntésének tragédiáját.

Ez volt a helyzet, amikor a Mao Ce-tung elvtárs vezette Központi Bizottság utasítására megjelent a küzdőtéren a 8. hadsereg, zászlaján az „Életre-halálra együtt Észak-Kína népével!” jelszóval. A 8. hadsereg céljául tűzte ki, hogy „partizánháborút folytat az ellenség háta mögött”, és „japánellenes támaszpontokat épít ki”. 1937 októberében a 115. hadosztály egyik alakulata az ellenség mögöttes területén hozzá is fogott az első japánellenes támaszpont, a sanhszi—csahar—hopeji szabad körzet létrehozásához, Vutajsan központtal. Novemberben a 129. hadosztály és a 115. hadosztály egy része Tajhangsan térségébe indult, és Sanhszi tartomány délkeleti részének felszabadított területén támaszpontot létesített. A 120. hadosztály keleti irányban a tatung—pukoui vasútvonalig, nyugati irányban pedig a Huangho-folyóig terjedő nagy térségen harcolt, és Sanhszi tartomány északnyugati részén létesített szabad körzetet. Röviddel ezután a Santung tartományban működő illegális pártszervezetek partizánosztagokat alakítottak, Tajsan és Jimengsan központtal újabb japánellenes támaszpontokat hoztak létre, s így lehetővé tették a 8. hadsereg számára, hogy Santung tartomány irányában támadjon, és kiszélesítse az ottani szabad körzetek területét.

1938-ban a 8. hadsereg alakulatainak egy része Sanhszi tartományból keleti és északi irányban nyomult előre. A keleti irányban támadó csapatok egyik része mélyen behatolt a Hopej, Santung és Honan tartomány találkozásánál elterülő nagy síkság, valamint Hopej és Santung tartomány területére, másik része pedig egészen Hopej tartomány központi körzetéig jutott el. Az északi irányban előrenyomuló csapatok egyik oszlopa Hopej tartomány keleti részéig, a másik oszlop pedig a Szujjüan tartományban levő Tacsingsanig tört előre. E hadműveletek következtében a Sanhszi tartomány délkeleti részén létesített szabad körzet jelentősen kiszélesedett, és a sanhszi—hopej—santung—honani szabad körzetté alakult át, a tartomány északnyugati részén megalakított szabad körzet hovatovább a sanhszi—szujjüani szabad körzetté szélesedett, a sanhszi—csahar—hopeji szabad körzet pedig Hopej tartomány középső és keleti járásait is felölelte.

A 8. hadsereg és más népi fegyveres alakulatok ezekben a szabad körzetekben mindenütt összefogtak a néptömegekkel, erős ellenállást tanúsítottak a megszállókkal szemben, támadásaikra ellentámadásokkal válaszoltak, a lakosságot megszervezték és felfegyverezték, mindenütt leszállították a földbért és a kölcsönkamatot, és demokratikus hatalmat hoztak létre, amely felvette a harcot a japán militaristák agressziójával. A politikailag és gazdaságilag felszabadult nép nyomban bebizonyította, milyen hatalmas erő rejlik benne, és milyen keményen tud küzdeni a japán agresszió ellen. Sorra alakultak a különböző tömegszervezetek, fegyveres osztagokat szerveztek a japán területrablók visszaverésére. Ezek az osztagok, amelyeket a kuomintangista katonák által eldobált fegyverekkel fegyvereztek fel, a Kínai Kommunista Párt és a 8. hadsereg irányításával hősiesen harcoltak hazájuk, otthonuk megvédelmezéséért. A népi erők nyomására gyorsan felszámolták az árulók szervezeteit, az útonálló bandák pedig feloszlottak. Ezeken a területeken a japán agresszorok sem garázdálkodhattak többé büntetlenül. A japánellenes demokratikus rend létrehozásával megszűnt a korábbi pánik és kétségbeesés.

Észak-Kína, amelyet a Kuomintang martalékul vetett oda a japán hódítóknak, ily módon a 8. hadsereg és a nép hősies harca következtében ismét hazánk területének részévé vált, észak-kínai szabad körzetté alakult át, amely erősen különbözött a Kuomintang uralma alatt levő körzetektől.

Az észak-kínai front kialakulása súlyos veszélyt jelentett a japán csapatok mögöttes területére. Az intervenciós csapatok ismételten támadást indítottak a szabad körzetek ellen, ezek a támadások azonban sorra megtörtek a 8. hadsereg és a néptömegek ellenállásán. 1938 májusáig egyedül a 8. hadsereg több mint 630 csatában ütközött meg az ellenséggel, s a japán csapatokra és a japánok dróton rángatott bábjainak osztagaira mért csapások során több mint 41 000 ellenséges katonát és tisztet semmisített meg.

Míg a 8. hadsereg Észak-Kínában frontot létesített az ellenség mögöttes területén, a Jangce-folyótól északra és délre működő vörös partizánosztagokból megszervezték az Új 4. Hadsereget, amelynek parancsnokává Je Tinget, parancsnokhelyettesévé pedig Hsziang Jinget nevezték ki. 1938 tavaszán a Jangcétől délre tevékenykedő vörös partizánosztagokat Anhuj tartomány déli részén, a Tuncsi melletti Jensze kolostornál összpontosították, és itt megalakították belőlük az Új 4. Hadsereg 1., 2. és 3. külön hadoszlopát. Ugyanakkor a Jangcétől északra működő vörös partizánosztagokat Csiliping (Hupej tartomány, huangani járás) és Csoukoucseng (Honan tartomány, csüesani járás) környékén vonták össze, s az Új 4. Hadsereg 4. külön hadoszlopává alakították át.

Májusban az Új 4. hadsereg vezérkara a 3. hadoszlopot hátrahagyta Anhuj tartomány déli részén, a többi alakulatot pedig útnak indította kelet felé. Ezek az alakulatok két hadoszlopra különültek, s a Jangce-folyó északi, illetve déli partján haladtak tovább előre. A 2. hadoszlop Csiangszu tartomány déli részén mélyen behatolt az ellenség mögöttes területére, partizánháborút indított a japánok ellen, s felszabadított egy nagy mezőgazdasági körzetet, központjával Maosannal együtt. A 4. hadoszlop Anhuj tartomány középső és keleti járásaiba tört be, s a huajnani-vasút és a tiencsin—pukoui vasútvonal közt fekvő területen mért csapásokat a területrablókra.

SaLa

 

Beszéd a „Vörös Tiszt napján”

1918. november 24

(Dübörgő taps, — az „Internacionálét” éneklik.) A népbiztosok nevében üdvözlöm önöket — mondja Lenin. — Amikor hadseregünk és vörös tisztjeink feladataira gondolok, eszembe jut egy eset, melynek nem is olyan régen tanúja voltam a finnországi vasútvonalon, egy vasúti kocsiban.

Láttam, hogy az utasok mosolyogva hallgatnak egy öreg anyókát, és megkértem, fordítsák le szavait. A finn asszony a régi katonákat a forradalmi katonákkal hasonlította össze, és arról beszélt, hogy amazok a burzsoázia és a földbirtokosok érdekeit védelmezték, ezek pedig a szegény emberekéit. „Azelőtt a szegényember keservesen megfizetett minden engedély nélkül elvett hasáb fáért, most meg — mondotta az öregasszony —, ha az erdőben katonával találkozik az ember, az még segít a rőzsét cipelni.” „Most már nem kell félni — mondotta — a puskás embertől.”

Azt hiszem — folytatja Lenin —, hogy nagyobb elismerést a Vörös Hadsereg számára elképzelni is nehéz.

Lenin a továbbiakban arról beszél, hogy a régi tisztikar főképpen elkényeztetett és elrontott kapitalista csemetékből állott, akiknek semmi közük sem volt az egyszerű katonához. Ezért most, amikor új hadsereget szervezünk, a parancsnokokat csakis a népből vegyük. Csak a vörös tiszteknek lesz tekintélye a katonák előtt és csak ők tudják majd megszilárdítani hadseregünkben a szocializmust. Az ilyen hadsereg legyőzhetetlen lesz.

Megjelent: „Izvesztyija VCIK”
258. sz. 1918. november 26

.Lenin Művei. 28. köt. 192. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

A kínai kommunista párt rövid története – 11. rész
A Kínai Kommunista Párt a második forradalmi polgárháború időszakában

(idézet: A kínai kommunista párt rövid története című könyvből)

3. A Kínai Kommunista Párt harca a japánellenes nemzeti egységfront létrehozásáért

Az ország belpolitikai helyzete 1935-ben, és a „december 9.” mozgalom
Miközben a csangkajsekista Kuomintang minden erejét latba vetve igyekezett megsemmisíteni a japán intervenció elleni harcra észak felé vonuló munkásparaszt Vörös Hadsereget, a japán imperialisták újabb agressziót kezdtek Kínában. 1935 májusában a japán militaristák azzal a követeléssel álltak elő, hogy a Kuomintang-kormány engedje át nekik Észak-Kína ellenőrzését. Júniusban Ho Jing-csin, a Kuomintang-kormány megbízottja és Umedzu, Japán képviselője aláírták az úgynevezett „Ho—Umedzu egyezményt”. A Kuomintang ennek az egyezménynek értelmében kivonta Hopej tartományból a központi kormány északkelet-kínai katonai egységeit, leváltotta azokat az észak-kínai katonai és polgári tisztviselőket, akik ellen a japánok kifogást emeltek. Hopej tartományban, Pekingben és Tiencsinben feloszlatta a Kuomintang pártszervezeteit, s szigorúan megtiltott mindennemű japánellenes tevékenységet. Kína ezzel Hopej és Csahar tartományban elvesztette szuverén jogainak jelentős részét.

Októberben a japán militaristák árulók segítségével zavargásokat provokáltak a Hopej tartomány keleti részén fekvő Hszianghóban. Novemberben az árulók a japán militaristák utasítására Hopej, Santung, Sanhszi, Csahar és Szujjüan tartományban „autonómia és harc a kommunizmus ellen” jelszóval mozgalmat indítottak, és követelték ezeknek a tartományoknak különválását Kínától. A hírhedt „autonómia-mozgalom” során az árulókból megalakították „Kelet-Hopejnek a kommunizmussal szembeni megvédését irányító bizottságot” (amely röviddel később „Kelet-Hopejnek a kommunizmussal szembeni megvédését irányító autonóm kormánnyá” alakult át), s előkészületeket tettek a japánbarát elemekből létrehozott,,Hopej és Csahar tartományi közigazgatási bizottság” proklamálására. A japán agresszorok ennek az „autonóm-mozgalomnak” elindítása után jelentősen felemelték észak-kínai csapataik létszámát. Észak-Kína városaiban nagyon megnőtt a japán ügynökök aktivitása.

A japánok a politikai és katonai intervenció fokozásával egyidejűleg a fegyverek védelme alatt nagy mennyiségű árut hoztak be vámmentesen az országba, s elárasztották vele a kínai piacot; a japán monopóliumok tőkéje csak úgy özönlött Kínába (tőke- befektetéseik mintegy 2 milliárd amerikai dollárra rúgtak). Az ország létfontosságú gazdasági kulcspozíciói a japán monopóliumok ellenőrzése alá kerültek. Észak-Kína gyakorlatilag a japán imperialisták zsákmánya lett, s az egész kínai nemzetet szörnyű veszély fenyegette. „A japán imperializmus egész Kínát gyarmatává igyekszik változtatni”³³ — írta Mao Ce-tung, s valóban ez volt ebben az időszakban a politikai helyzet fő sajátossága.
³³ Mao Ce-tung. Válogatott művei. I. köt. 304. old.

Ez a politikai helyzet Kína valamennyi osztályát felrázta. A „szeptember 18-i események” idején még sokan abban az illúzióban ringatták magukat, hogy Japán csak Északkelet-Kínát akarja elfoglalni, s nem terjeszkedik majd tovább. Most más volt a helyzet. Senki sem kételkedett többé abban, hogy Japán nemcsak Észak-kelet-Kínát akarja elnyelni, hanem az egész ország elfoglalására törekszik. Ez a helyzet a kínai nép előtt teljes élességében vetette fel azt a kérdést, hogy mit tegyen. Álljon ellen? Kapituláljon? Vagy tétovázzon, hogy melyik utat válassza?

A munkásság, a parasztság és a városi kispolgárság kezdettől fogva határozott ellenállást követelt a japán agresszióval szemben. A japán militaristákkal szembeni ellenálláshoz azonban mindenekelőtt meg kellett valósítani az ország egész népének összefogását, véget kellett vetni a különböző klikkek és hadseregek közt dúló polgárháborúnak.

A Kínai Kommunista Párt Központi Bizottsága és a központi demokratikus munkás-paraszt kormány evégett 1935. augusztus 1-én nyilatkozatot tett közé, amelyben felszólította a honfitársakat, hogy pártállásra való tekintet nélkül „vessenek véget a polgárháborúnak, s ezzel tegyék lehetővé az ország minden erejének (ember- és anyagtartalékának, pénzügyi erőforrásainak, fegyveres erőinek stb.) összpontosítását a Japánnal szembeni ellenállásra, a haza megmentésének szent ügyéért folyó harcra”.

A párt felhívása a nép körében azonnal visszhangra talált. 1935. december 9-én a pekingi diákok a Kínai Kommunista Párt vezetésével bátran kimentek az utcára, és a japán agresszió elleni harc jelszavait hangoztatva hatalmas tüntetést rendeztek. A Kuomintang-kormány megpróbálta elnyomni ezt a mozgalmat. Katonaságot és rendőrséget vezényelt ki a tüntetők ellen. Sok diákot megsebesítettek, sokat letartóztattak, és a börtönben agyba-főbe vertek. De a japán agresszióval szembeni ellenállást követelő sokmilliós néptömegek akaratát nem lehetett megtörni. Az ország különböző nagyvárosainak diáksága átvette a pekingi diákok hazafias kezdeményezését, s egyre újabb és újabb tüntetéseket rendezett, amelyeken a japán agresszió visszaverését követelte. A pekingi és a tiencsini diákok a munkás- és paraszttömegek közé mentek, hogy megszervezzék az ellenállást a japán agresszióval szemben: a diákmozgalom egyesült a munkások és parasztok mozgalmával. A párt kiadta a jelszót: „Vessünk véget a polgárháborúnak, szálljunk szembe egy emberként a japán agresszióval!”, s ez a jelszó az ország egész népének követelésévé vált. Az országon belül az osztályok magatartásában jelentős változások mentek végbe. A nemzeti burzsoáziának és a felvilágosult sensiknek azelőtt a forradalom és az ellenforradalom között ingadozó sok képviselője a diákság hazafias mozgalma mellé állt. Nyíltan követelték a Kuomintang-kormánytól, hogy büntesse meg az árulókat, határozottan vessen véget Hopej és Csahar tartomány „autonómiájának”, és támogassa a hazafias mozgalmat. Úgy vélekedtek, hogy „a diákok követelései nemes, tiszteletre méltó érzésekből fakadnak; ha van is a diákok közt néhány kommunista, mostani követeléseiket kell szem előtt tartani, nem pedig a múltban tanúsított magatartásukat és általános elméleteiket vitatni”.^34
34 Lásd. A 14 társadalmi szervezet: a Sanghaji Jogászegyesület, az Összkínai Kereskedelmi Szövetség, a Kínai Állami Ipari és Kereskedelmi Vállalatok Tisztviselőinek Szövetsége stb. nyílt táviratát. — Szerző.

A csangkajsekista Kuomintang azonban másképpen vélekedett, mint az ország népe. 1935-ben már az ország egész pénzgazdálkodását a bürokratikus tőke monopolizálta, amelynek élén négy család: a Csang Kaj-sek, a Szung Ce-ven, a Kung Hsziang-hszi és a Csen Li-fu család állt. Az általuk ellenőrzött bankok — a Központi Bank, a Kínai Bank, a Közlekedési Bank és a Parasztbank — az ország egész banktőkéjének és bankbetéteinek 56%-ával rendelkeztek. A kínai bankok által kibocsátott bankjegyek és papírpénz 78%-a ezekre a bankokra esett. Ugyanakkor a négy család ezeken a bankokon keresztül könyörtelenül fosztogatta a népet, s lépésről lépésre monopolizálta az ország egész iparát, kereskedelmét és mezőgazdaságát.

A csangkajsekista Kuomintang a négy család által vezetett nagybirtokosok és nagy-komprádorok érdekeit képviselte, s mindig készen állt a nép forradalmi megmozdulásai elleni harcra. A forradalmi néptől mindig jobban félt, mint az imperializmustól. Ezért a kuomintangisták még nagyobb katonai erőket vontak össze a Vörös Hadsereg üldözésére, amely észak felé vonult, hogy felvegye a harcot a japán imperializmus agressziójával szemben. A diákság hazafias mozgalmát különböző embertelen terrorintézkedésekkel igyekeztek elfojtani, ugyanakkor pedig a legnagyobb készséggel teljesítették az agresszorok követeléseit. A japán imperialisták nem kívánhattak olyasmit, amit nyomban ne teljesítettek volna.

A japán militaristáknak azonban túlságosan nagy volt az étvágyuk, s követeléseik múlhatatlanul már az angol és az amerikai imperialisták kínai érdekeit kezdték sérteni. 1935 decemberében az Egyesült Államok külügyminisztere nyilatkozatot tett közzé Észak-Kína kérdésében: „Észak-Kína területén — mondotta nyilatkozatában — sok amerikai állampolgár tartózkodik, számottevő amerikai tulajdon van, s emellett az Egyesült Államok jelentős kereskedelmi és kulturális tevékenységet fejt ki ebben a körzetben; ezért az Egyesült Államok kormánya nagy figyelemmel kíséri az észak-kínai eseményeket.” Hasonlóképpen nyilatkozott az angol külügyminiszter is: „Az észak-kínai autonómia-mozgalom mélységesen aggasztja az angol kormányt” — mondotta, s megjegyezte, hogy „Japán erőszakos fellépése Kína fejlődésének és közigazgatási rendszerének ellenőrzése érdekében olyan sajnálatos tény”, amely a jövőben „akadályozni fogja Japán Kínával és más szomszédos hatalmakkal fenntartott kölcsönös baráti kapcsolatainak fejlődését”.

A KKP Központi Bizottságának decemberi értekezlete; Mao Ce-tung elvtárs „A japán imperializmus elleni harc taktikájáról” című előadásában meghatározza a japánellenes nemzeti egységfront politikájának alapelveit
Ha a munkásság, a parasztság és a városi kispolgárság határozottan követeli a harcot a japán imperializmus agressziója ellen, a nemzeti burzsoázia pedig bizonyos mértékig ugyancsak a japán agresszióval szembeni ellenállás mellett tör lándzsát, lehetséges-e a munkásság, a parasztság és városi kispolgárság összefogása a nemzeti burzsoáziával a japán agresszió elleni harcra? Ha az angol—amerikai imperializmus és a japán imperializmus közötti ellentmondások még jobban kiéleződnek, kihasználhatja-e a párt ezeket az ellentmondásokat a japánellenes erők növelésére? Mindezek a „szeptember 18-i események” után felmerült kérdések, az osztály-erőviszonyok egyre nagyobb eltolódása és a politikai helyzet megváltozása következtében, még időszerűbbé váltak.

Abban az időben azonban — akárcsak a „szeptember 18-i események” után — a pártban még mindig nem számolták fel teljesen a súlyos szektás hibákat. A szektások úgy vélekedtek, hogy az imperializmus, a földesúri osztály és a burzsoázia tábora egységes, nem lehet megbontani, hogy a nemzeti burzsoázia változatlanul ellenforradalmi marad, és nem vesz részt a munkások meg a parasztok oldalán a forradalomban, hogy a forradalom erőinek „a tisztánál is tisztábbnak” kell maradni, s hogy a pártnak nem szabad követelni a gyenge, kompromisszumra és árulásra hajlamos nemzeti burzsoázia részvételét a forradalomban. Ezek a szektás hibák már sokat ártottak a forradalomnak, s ha az új helyzetben nem sikerült volna felszámolni őket, tovább árthattak volna a forradalom ügyének.

E hibák kijavítására és az új helyzetben követendő pártpolitika elveinek kidolgozására 1935 decemberében Vajaopaóban, Senhszi tartomány északi részén összeült a párt Központi Bizottságának politikai irodája. Az értekezlet határozatot hozott „a jelenlegi helyzetről és a párt feladatairól”, s kidolgozta a japánellenes nemzeti egységfront megteremtéséért vívott harc taktikáját. Az értekezlet után Mao Ce-tung a Központi Bizottság határozata alapján előadást tartott a pártaktíva előtt „A japán imperializmus elleni harc taktikájáról”. Előadásában az akkori politikai helyzetből, a kínai történelem sajátosságaiból és a nemzeti burzsoázia kettősségéből kiindulva meggyőzően kimutatta, hogy a nemzeti burzsoázia balszárnya részt vehet a japán agresszió elleni harcban, más rétegei pedig az ingadozásról áttérhetnek a semlegességre. Elítélte azt a helytelen nézetet, hogy a nemzeti burzsoázia nem foghat össze a munkásosztállyal és a parasztsággal a japán imperializmus agressziójával szembeni ellenállás érdekében.

Mao Ce-tung elvtárs újólag hangsúlyozta, hogy mivel Kína több imperialista állam félgyarmata, a földbirtokosok és a komprádorok osztálya sem teljesen egységes. „Abban a pillanatban, amikor a harc éle a japán imperializmus ellen irányul, az amerikaiak, de még az angolok talpnyalói is, aszerint, hogy milyen erősen ripakodnak rájuk gazdáik, titkos, sőt nyílt harcot kezdhetnek a japán imperialisták és csatlósaik ellen.”^35
35 Mao Ce-tung. Válogatott művei. I. köt. 292. old.

Ezért a pártnak lehetősége van arra, hogy megvalósítsa a legszélesebb japánellenes nemzeti egységfrontot, s ennek révén megszervezze, tömörítse a nép sokmilliós tömegeit, az ellenség táborából a maga oldalára állítsa mindazokat, akik akaratuk ellenére kerültek oda, mindazokat, akik tegnap ellenségek voltak, de ma szövetségesek lehetnek, és általános támadást indítson a fő ellenség — a japán imperializmus és kínai szekértolói ellen.

Mao Ce-tung kimutatta, hogy égetően szükséges egy ilyen széles japánellenes nemzeti egységfront létrehozása. Csak így valósítható meg az a feladat, hogy „gyűjtsünk hatalmas tartalékot, kerítsük be és semmisítsük meg az ellenséget”³⁶.
³⁶ Ugyanott, 301. old.

Ha viszont — mondotta — az ezzel ellentétes, szektás taktikát követjük, és „egyedül vetjük bele magunkat az ádáz és egyenlőtlen harcba a hatalmas ellenséggel szemben”, ez a forradalmat csak tespedésre, elszigetelődésre, leszűkülésre és hanyatlásra kárhoztathatja, sőt a vereség útjára viheti. Mivel a japánellenes nemzeti egységfront létrehozása lehetséges és szükséges volt, Mao Ce-tung ebben az időben nagy nyomatékkal hangsúlyozta: „A párt feladata az, hogy miután egyesítette a Vörös Hadsereg tevékenységét egész Kína munkásainak, parasztjainak, diákjainak, kispolgárságának és nemzeti burzsoáziájának tevékenységével, létrehozza a forradalmi nemzeti egységfrontot.”^37
37 Ugyanott, 298. old.

A nemzeti burzsoáziának az egységfrontban való részvétele érdekében Mao Ce-tung konkrét politikai irányelveket dolgozott ki egyfelől a nemzeti burzsoázia, másfelől a munkásosztály és a parasztság között fennálló egyes ellentétek rendezésére, abból kiindulva, hogy ezeket az ellentéteket rendezni lehet és rendezni is kell. Például a „munkás-paraszt köztársaság” jelszavát a „népköztársaság” jelszavával cserélték fel. Mindazoknak, akik csatlakozni akartak a nemzeti forradalomhoz, megengedték a részvételt a forradalmi támaszpontok hatalmi szerveiben. A japán imperialistákat és kínai szekértolóikat nem támogató, nemzeti burzsoázia ipari és kereskedelmi vállalatainak védelmére, támogatására és fejlesztésére irányuló politikát folytattak.

Ugyanakkor azonban a nemzeti burzsoázia részvétele az egységfrontban semmi esetre sem sérthette a munkások és a parasztok alapvető érdekeit, és semmiképpen sem jelenthette a proletariátus hegemóniájáról való lemondást. Mao Ce-tung elvtárs megállapította, hogy a nemzeti burzsoázia gazdaságilag és politikailag gyenge, s hajlamos a megalkuvásra és a nép becsapására. A kommunista pártnak harcolnia kell a nemzeti burzsoázia e negatív vonásai ellen. A forradalmi egységfrontnak és a népköztársaság kormányának elsősorban a proletariátus vezette munkás-paraszt szövetségre kell támaszkodnia. Mao Ce-tung felhívta a párttagokat, hogy vonják le a tanulságot Csen Tu-hsziu követőinek hibájából, akik 1927-ben elvetették a proletariátus hegemóniáját, s ez a forradalom vereségére vezetett. A Kínai Kommunista Párt és a Vörös Hadsereg ne csak kezdeményezője legyen a japán ellenes nemzeti egységfrontnak — mondotta Mao Ce-tung —, hanem a magva is, hogy a japán imperialistáknak és Csang Kaj-seknek az egységfront ellen irányuló aknamunkája eredménytelen maradjon.

Mao Ce-tung „A japán imperializmus elleni harc taktikájáról” tartott előadásában elítélte a „baloldali” elhajlók szektásságát, amelynek következtében a második forradalmi polgárháborút olyan súlyos kudarcok érték, s felhívta a párt figyelmét a jobboldali opportunizmus újjáéledésének veszélyére, amely viszont az első forradalmi polgárháború vereségét idézte elő. Mao Ce-tung hangsúlyozta, hogy a japánellenes nemzeti egységfrontnak minél szélesebbnek kell lennie, és ismételten leszögezte, hogy ezen az egységfronton belül szilárdan fenn kell tartani a proletariátus hegemóniáját, következetesen kell érvényesíteni azt az irányvonalat, amely szerint a kínai forradalom alapja a proletariátus vezette munkás-paraszt szövetség.

Ilyenformán Mao Ce-tung általánosította a két forradalmi polgárháború tapasztalatait, és lefektette a japánellenes nemzeti egységfront létrehozásának elméleti alapjait. Ezzel megmutatta a pártnak azt az utat, amelyen haladva jól felkészülhet az egységfronton belül rá váró rendkívül bonyolult feladat megoldására, idejében leleplezheti Csang Kaj-sek alattomos mesterkedéseit, és következetesen érvényesítheti a proletariátus vezető szerepét a japán ellenes háborúban.

A japánellenes nemzeti egységfront politikájának továbbfejlesztése. A hsziani incidens békés rendezése. A tíz esztendeje folyó polgárháború befejezése
Amikor a Központi Bizottság Mao Ce-tung elvtárs vezetésével kidolgozta a japánellenes nemzeti egységfront politikájának alapelveit, a párt és a Vörös Hadsereg nyomban hozzálátott megvalósításuk nehéz és bonyolult munkájához. A Vörös Hadsereg 1936 februárjában Senhszi tartomány északi részéből kelet felé, Sanhszi tartományba vonult, hogy Hopej tartomány területén harci frontot hozzon létre a japán agresszorok ellen. Csang Kaj-sek és a sanhszi militaristák nagy katonai erőket vetettek be, hogy megakadályozzák a Vörös Hadsereg előrenyomulását, de vereséget szenvedtek, s a harcok során több mint 13 000 katonát és tisztet vesztettek. Mindamellett a Vörös Hadsereg nem bocsátkozott döntő ütközetbe kínai csapatokkal, mert ez gyengíthette volna az ország védelmezésére hívatott erőket, s a győzelem után visszatért Senhszi tartomány északi részébe. Májusban a KKP Központi Bizottsága és a Vörös Hadsereg parancsnoksága táviratot küldött a Kuomintangnak, amelyben javasolta „a hadműveletek beszüntetését és a japán agresszió közös erővel való visszaverését”.

Mivel az angol—amerikai imperialisták és a japán imperializmus közötti konfliktus kiéleződött, s Csang Kaj-sek kormánya angol és amerikai gazdáinak utasítására és a japánellenes népi mozgalom nyomására megváltoztathatta Japánnal kapcsolatos állásfoglalását, a párt ebben a táviratban közölte, hogy visszavonja Csang Kaj-sek-ellenes jelszavait. Ezzel a párt lefektette arra irányuló politikájának alapját, hogy Csang Kaj-seket rászorítsa a japán agresszió elleni harcra.

A párt képviselői a hadműveletek beszüntetése és a Japánnal szembeni ellenállás megszervezése érdekében felvették a kapcsolatot a csangkajsekista Kuomintang képviselőjével. Ugyanennek az évnek augusztusában a párt a Kuomintanghoz intézett felhívásában ismét követelte a Vörös Hadsereg elleni hadműveletek beszüntetését és a két párt egységfrontjának létrehozását a japán imperializmus elleni közös harcra. A párt figyelembe vette, hogy a csangkajsekista klikk nem fogadhatja el a „népköztársaság” jelszavát, ezért ezt a jelszót a „demokratikus köztársaság” jelszavával cserélte fel, amely az előbbitől csak formájában különbözött, lényegében azonban megegyezett vele. A kommunista párt azt is kijelentette, hogy amennyiben Kínában létrejön a demokratikus köztársaság, a forradalmi támaszpontok ennek alkotórészeivé válhatnak. Szeptemberben a párt Központi Bizottsága határozatot hozott „a japán agresszió visszaveréséért és a haza megmentéséért folyó mozgalomban kialakult új helyzetről és a demokratikus köztársaságról”, amelyben részletesen megvilágította a „demokratikus köztársaság” jelszavának tartalmát.

A Kínai Kommunista Pártnak a japán imperialista agresszió visszaverésének megszervezéséért, a haza megmentéséért folytatott harca gyorsan megszerezte az ország egész népének támogatását. A pártnak az a javaslata, hogy hozzanak létre japánellenes nemzeti egységfrontot, az ország megmentéséért síkraszálló különféle szervezetek és egyesületek közös programja, minden hazafias érzelmű diák, szellemi dolgozó, közéleti ember harci célja, a nép milliós tömegeinek egységes követelése lett. A párt vezetésével a Kuomintang uralma alatt levő területeken is mindenütt megindult a japán agresszió visszaverésére irányuló mozgalom. A japán imperialisták és Csang Kaj-sek kormánya fegyveres erővel próbálták letörni ezt a mozgalmat. A párt azonban erre az időre már leküzdötte a „baloldali” elhajló irányvonalat, s Liu Sao-csi elvtárs és más kommunisták helyes vezetésével a Kuomintang uralma alatt levő területeken állandóan erősödött a japán imperialisták agressziójának visszaverésére irányuló mozgalom, ami elősegítette az ellenállási háború kibontakozását.

A pártnak az a követelése, hogy hozzanak létre japánellenes nemzeti egységfrontot, nemcsak a néptömegek lelkes támogatását nyerte el, hanem egyszersmind még élesebb nézeteltéréseket idézett elő a Kuomintangon belül. Először a Csang Hszue-liang parancsnoksága alatt álló északkeleti kuomintangista hadsereg és a Jang Hu-cseng által vezetett 17. hadsereg, vagyis két olyan hadsereg fogadta el a párt javaslatát és szüntette be a hadműveleteket a Vörös Hadsereg ellen, amely addig több ízben indított támadást Senhszi tartomány Vörös Hadserege ellen, s mindannyiszor vereséget szenvedett. Csang Kaj-sek azonban mindenáron meg akarta hiúsítani Csang Hszüe-liangnak és Jang Hu-csengnek ezt az elhatározását. Ezért 200—300 000 katonát küldött Senhszi tartományba — a Vörös Hadsereg elleni újabb támadásra, s egyben Csang Hszüe-liang és Jang Hu-cseng haderőinek leverésére. Csang Hszüe-liang és Jang Hu-cseng azonban, részint önvédelemből, részint pedig azért, hogy véget vessenek a japánokkal való megalkuvás politikájának és az országban tomboló terrornak, 1936. december 12-én Hszianban letartóztatták Csang Kaj-seket, s ezzel előidézték az úgynevezett hsziani incidenst.

A hsziani incidenssel kapcsolatban az országban rendkívül bonyolult és feszült helyzet állt elő. Ami az ellenforradalom táborát illeti, a nankingi Kuomintang-kormányon belüli japánbarát klikk sietve erre a területre dobta át a csapatokat, áthelyezte a főparancsnokságot, s nagyarányú polgárháborút készült indítani Csang Hszüe-liang és Jang Hu-cseng „megbüntetésére”. Abban reménykedtek, hogy ezzel kedvező feltételeket teremthetnek Kínának a japán imperializmus általi leigázásához, s Csang Kaj-sek meggyilkolása esetén kezükbe kaparinthatják az általa betöltött vezető pozíciókat.

Ugyanakkor a japán imperialisták különböző rágalmakat terjesztettek, minden úton-módon polgárháborút igyekeztek kiprovokálni Kínában, s nyíltan kijelentették, nem nézik majd ölbe tett kézzel, ha a nankingi kormány megegyezésre lép Csang Hszüe-lianggal és Jang Hu-csenggel. A nankingi kormánynak azok a komprádor tagjai azonban, akik az Egyesült Államok és Anglia felé orientálódtak, más állásponton voltak. Ez a Csang Kaj-sekkel szoros kapcsolatban álló komprádor-klikk több ízben is megbízottakat küldött Hszianba, hogy ott tárgyalásokat folytassanak, s abban reménykedett, hogy békés úton rendezi az incidenst. Az angol imperialisták, akiket aggasztott kínai érdekeltségeik sorsa, kijelentették, hogy amennyiben Csang Kaj-sek valamiképpen fenn tudja tartani uralmát, nem gördítenek majd akadályokat az elé, hogy „bizonyos formában szövetkezzék a kommunista párttal” a japán agresszió közös visszaverésére.

Ami a forradalom táborát illeti, a néptömegek természetesen nem akarták, hogy a hsziani incidens miatt újabb polgárháború robbanjon ki. A forradalmi nép azonban gyűlölte Csang Kaj-seket, hiszen ő volt az, aki egész Északkelet-Kínát és Észak-Kína sok körzetét átengedte a japán imperialistáknak, ő volt az, aki véget nem érő mérhetetlen szenvedéseket zúdított a kínai népre. Hogyan is lehetne most olyan könnyen futni hagyni, amikor végre Csang Hszüe-liang és Jang Hu-cseng kezébe került?

A Kínai Kommunista Párt Központi Bizottsága józanul mérlegelte ezt a rendkívül bonyolult és feszült helyzetet. Rámutatott arra, hogy az események két irányban fejlődhetnek. A hsziani incidens következtében vagy újabb polgárháború robban ki, ami gyengítené a kínai japánellenes erőket, és fékezné a japán agresszió elleni háború kibontakozását, s aminek a nemzetközi agresszív erők, különösen Japán és a kínai japánbarát klikkek örülnének, vagy pedig véget ér a polgárháború, miáltal gyorsan létre lehet hozni a japánellenes nemzeti egységfrontot, s országos méretekben jóval gyorsabban kibontakozhat a japán megszállók elleni háború — ebben a lehetőségben reménykedik az egész nemzetközi béketábor, Kína egész népe, mindenki, aki harcolni akar a japán agresszió ellen, a haza megmentéséért.

A KKP Központi Bizottsága a helyzet e helyes értékeléséből kiindulva több lépést tett a második lehetőség megvalósítására: üzeneteket intézett a különböző szervezetekhez, állhatatosan szervezte és irányította a harcot mindennemű polgárháború beszüntetéséért, mozgósította a társadalom erőit a japán agresszió elleni harcra, szembefordult az újabb polgárháború kirobbantására irányuló törekvésekkel, követelte, hogy Nanking és Hszian békés úton rendezzék a konfliktust, s fogjanak össze az agresszió visszaverése érdekében. A Központi Bizottság Hszianba küldte Csou En-lajt és más elvtársakat, hogy legyenek Csang Hszüe-liang és Jang Hu-cseng segítségére a Csang Kaj-sekkel folytatott tárgyalások során, s akadályozzák meg azoknak a terveit, akik évek óta gyűlölték Csang Kaj-seket, és most azt követelték, hogy számoljanak le vele. Ugyanakkor a KKP Központi Bizottsága mindenképpen azon volt, hogy megnyerje a párt számára a Kuomintang hazafias érzelmű, ingadozó elemeit, és küzdött a japánbarát klikk ellen. A KKP Központi Bizottsága következetesen leleplezte a japán imperialistáknak és a japánbarát klikknek egy újabb polgárháború kirobbantására irányuló próbálkozásait, s egyszersmind összevonta a Vörös Hadsereg fő erőit, felkészült a védelmi háborúra, hogy abban az esetben, ha a japánbarát klikk megtámadná, hatalmas csapást mérjen rá, és kényszerítse a polgárháború beszüntetésére.

A párt mindeme erőfeszítései nyomán a hsziani incidens végül is békésen rendeződött. Csang Hszüe-liang és Jang Hu-cseng szabadon engedte Csang Kaj-seket, aki kénytelen volt elfogadni azt a feltételt, hogy beszünteti a polgárháborút, s a kommunista párttal összefogva megindítja a harcot a japán agresszió ellen. Ezzel az 1927-óta dúló polgárháború lényegében befejeződött, és az országban nagyjából helyreállt a béke.

A KKP országos konferenciája. A párt felkészül a japán imperializmus agressziója elleni háborúra
Miután az országban nagyjából helyreállt a béke, a párt határozatot hozott, amely kimondta, hogy harcolni kell „a béke megszilárdításáért, a demokrácia kivívásáért, a japán agresszió elleni háború megindításáért”.

A Központi Bizottság ezzel kapcsolatban 1937 májusára Jenanba országos konferenciát hívott össze. Ezen a konferencián Mao Ce-tung „A Kínai Kommunista Párt feladatai a japánellenes háború időszakában” címmel beszámolót tartott.

Mao Ce-tung elvtárs beszámolójában ismét rámutatott arra, hogy ki kell vívni a demokráciát, s hangsúlyozta, hogy az országban a békéért folytatott harc szakasza már véget ért, s fő feladatként a demokrácia kivívása került napirendre. A demokrácia kivívása útján — mondotta Mao Ce-tung elvtárs — kell megszilárdítani a békét, és előrevinni a japán területrablók elleni háború ügyét. A demokrácia kivívása útján kell biztosítani a győzelmet a japán imperializmus ellen viselt háborúban is, mert „a japánellenes háborúhoz belső békére és az egész ország egységére van szükség; ha azonban nem lesznek nálunk demokratikus szabadságjogok, nem tudjuk tartóssá tenni a már elért belső békét és megszilárdítani a belső egységet. A japánellenes háborúhoz feltétlenül szükség van a nép mozgósítására, de demokratikus szabadságjogok nélkül még csak gondolni sem lehet arra, hogy végre tudjuk hajtani a nép mozgósítását. Tartós belső béke és szilárd egység nélkül, az egész nép erőinek mozgósítása nélkül megeshet, hogy a japánellenes háború ugyanolyan szomorúan végződik, mint az abesszíniai háború.”^38
38 Mao Ce-tung. Válogatott művei. 1. köt. 491. old.

Mao Ce-tung beszédében külön foglalkozott azzal a felelősséggel, amely a japán imperialista agresszió elleni háború vezetésével kapcsolatban a proletariátusra hárul. Tüzetesen taglalta ennek a kérdésnek komoly jelentőségét, és feltette a kérdést: „Abban az irányban kell-e hatni, hogy a proletariátus kövesse a burzsoáziát, vagy abban az irányban, hogy a burzsoázia kövesse a proletariátust? A kínai forradalom kimenetele attól függ, hogy melyikük fogja azt vezetni.”^39
39 Ugyanott, 502. old.

De hogyan valósítsa meg a munkásosztály pártja révén az ország valamennyi forradalmi osztályának politikai vezetését? Mao Ce-tung erre a kérdésre adott válaszát a következő négy pontban foglalta össze: „Először is, a történelmi fejlődés menetével összhangban kiadjuk a fő politikai jelszót, s ennek megvalósítása céljából a fejlődés minden egyes szakaszában és minden egyes fontos eseménnyel kapcsolatban akció jelszavakat adunk ki… s ezek a jelszavak az egész nép egyöntetű akcióinak konkrét céljává váltak …

Másodszor, amikor e konkrét célnak megfelelően az egész ország megmozdul, a proletariátusnak, s különösen élcsapatának — a kommunista pártnak — határtalan aktivitásról és odaadásról kell majd tanúságot tennie, példaképpé kell válnia az e konkrét cél megvalósításáért folytatott harcban …

Harmadszor, anélkül, hogy a kitűzött politikai célt szem elől tévesztenénk, megfelelő kapcsolatot kell létesíteni a szövetségesekkel, fejleszteni kell és meg kell szilárdítani a velük való szövetséget.

Negyedszer, biztosítani kell a kommunista párt sorainak növekedését, a párt ideológiai egységét és a szigorú fegyelmet.”^40
40 Ugyanott, 503—504. old.

Mao Ce-tung, annak érdekében, hogy a párt szilárdan megtarthassa hegemóniáját a forradalomban, felszólította az egész párttagságot, hogy legyen éber, ne feledkezzék meg arról a veszélyről, hogy a csentuhsziuizmus az új helyzetben újjáéledhet, s nagy nyomatékkal hangsúlyozta, hogy a szövetségeseknek nem szabad elvtelen és korlátlan engedményeket tenni. Annak érdekében azonban, mondotta Mao Ce-tung, hogy a Kuomintang szüntesse be a polgárháborús politikát, mondjon le az egypárt-diktatúráról és az ellenségnek való behódolásról, a párt tehet és kell is hogy tegyen bizonyos elvileg indokolt engedményeket, például átmenetileg lemondhat a kuomintangista hatalom erőszakos megdöntésére irányuló politikáról, átmenetileg beszüntetheti a földesúri birtokok elkobzását, megváltoztathatja a Vörös Hadsereg és a vörös hatalom nevét stb.

Ezeknek az engedményeknek azonban — mondotta Mao Ce-tung — megvan a maguk határa. A Kínai Kommunista Pártnak a Vörös Hadseregben és a forradalmi támaszpontok szerveiben meg kell őriznie vezető helyzetét, a két párt — a Kínai Kommunista Párt és a Kuomintang — kapcsolatát illetően pedig meg kell tartania függetlenségét és a bírálat szabadságát. Ez volt az engedmények határa, amelynek túllépése megengedhetetlen volt. „Ha valaki eltávolodik a párt elvi álláspontjától, elpalástolja a párt politikai arculatát, a burzsoá reformizmus kedvéért feláldozza a munkások és a parasztok érdekeit, az annyit jelent, hogy elkerülhetetlenül vereségre kárhoztatja a forradalmat.”^41
41 Ugyanott, 505 — 506. old.

Az országos pártkonferencia megvitatta és jóváhagyta Mao Ce-tung beszámolóját. Az események további alakulása igazolta, hogy a demokrácia kivívásának jelszava, amelyet Mao Ce-tung ebben a beszámolójában adott ki, helyes volt. A japán imperializmus intervenciója ellen viselt háború során ez lett a fő jelszó abban a harcban, amely a pártnak a japán agresszió elleni közös, általános háborút szem előtt tartó irányvonala és a Kuomintang egyoldalú háborút szem előtt tartó irányvonala között folyt. Az események további alakulása azt is megmutatta, hogy a hegemónia megőrzésének az az irányvonala, amelyet Mao Ce-tung ebben a beszámolójában ismertetett, alapvetővé vált a japán intervenció ellen viselt háború első időszakában a Központi Bizottság és az új kapitulánsok között kibontakozott harcban.

Mao Ce-tung nagy nyomatékkal hívta fel a figyelmet ezekre a döntő fontosságú problémákra, amelyek a jövőben felmerülhettek, s ezzel óriási mértékben fokozta az egész párttagság éberségét, és lehetővé tette a párt számára, hogy az új történelmi szakaszban teljes vértezetben vehesse fel a harcot a reakciós kuomintangista-klikk és az új kapituláns irányvonal ellen. Ily módon az országos pártkonferencia a Központi Bizottság és Mao Ce-tung elvtárs irányításával előkészítette a pártot a japán imperialista agresszió elleni háborúra.

A második forradalmi polgárháború időszakában a párt helyzete rendkívül veszélyes, nehéz és bonyolult volt. Egyrészt az erős, álnok és kegyetlen ellenség szüntelenül arra törekedett, hogy megsemmisítse pártunkat. Másrészt a párton belüli opportunizmus, főleg a „baloldali” opportunizmus újra meg újra sokat ártott a pártnak. Mao Ce-tung és a köréje tömörülő elvtársak marxista—leninista vezetésével azonban a párt végül is szétzúzta az ellenség támadását, leküzdötte az opportunista hibákat, megtanulta, hogyan kell a forradalmi harc különböző módszereit mesterien alkalmazni, megtanulta, hogyan kell a forradalmi háborút vezetni, forradalmi támaszpontokat létrehozni, az agrárforradalmat megvalósítani, s 1935-től kezdve a párt biztos léptekkel és következetesen haladt előre a bolsevizálódás útján.

Bár az opportunisták kártevése következtében a párt tagjainak száma és a forradalmi csapatok létszáma nem volt valami nagy — ezek a legjobb káderek voltak, akik megedződtek a harcok tüzében, és bőséges tapasztalatot szereztek. Ezek a káderek alkották a párt magvát, amely képes volt arra, hogy a nagy kínai forradalmat helyesen vezesse, és győzelemre vigye. Joggal mondhatjuk, hogy az az óriási munka, amelyet a párt ebben az időszakban kifejtett, a japán területrablók elleni háborúban kivívott győzelemnek és a kínai forradalom győzelmének fontos politikai előfeltétele volt.

SaLa

 

A proletárforradalom és a renegát Kautsky

Előszó

Kautsky nemrég Bécsben megjelent brosúrája, „A proletariátus diktatúrája” (Wien 1918. Ignaz Brand, 63 old.) rendkívül szemléltető példája a II. Internacionálé teljes és szégyenletes csődjének, amelyről már régen beszél a világ minden becsületes szocialistája. A proletárforradalom kérdése most jónéhány országban gyakorlatilag kerül napirendre. Ezért feltétlenül szükséges, hogy Kautsky renegát szofizmáit és a marxizmustól való teljes elszakadását megvizsgáljuk.

Mindenekelőtt azonban hangsúlyoznunk kell, hogy e sorok írójának a háború első napjaitól kezdve sokszor kellett rámutatnia arra, hogy Kautsky szakított a marxizmussal. 1914— 1916 folyamán számos cikket szenteltem e kérdésnek a külföldön megjelent „Szocial-Demokrat” és „Kommunyiszt” c. folyóiratokban. Ezek a cikkek össze vannak gyűjtve a Petrográdi Szovjet kiadványában: G. Zinovjev és N. Lenin. „Az ár ellen”. Petrográd 1918 (550 old.). Egy brosúrában, amely 1915-ben, Genfben jelent meg és amelyet még akkor lefordítottak németre és franciára, a következőket írtam a „kautskyzmusról”:

„Kautsky, a II. Internacionálé legnagyobb tekintélye, a legtipikusabb és legkirívóbb példája annak, hogy azok, akik a marxizmust csak szavakban ismerik el, valójában «sztruvizmussá» vagy «brentanizmussá» változtatják azt” (azaz polgári-liberális tanítássá, amely elismeri a proletariátusnak nem-forradalmi „osztályharcát”, s amelynek különösen jellegzetes képviselői Sztruve orosz író és Brentano német közgazdász). „Ezt látjuk Plehanov példáján is. A marxizmust nyilvánvaló álokoskodásokkal megfosztják forradalmi, élő lelkétől, mindent elfogadnak a marxizmusból, kivéve a forradalmi harci eszközöket, azok hirdetését és előkészítését, kivéve azt, hogy a tömegeket éppen ebben az irányban kell nevelni. Kautsky a szociálsovinizmus alapgondolatát, annak elismerését, hogy a mostani háborúban védeni kell a hazát, elvtelenül «kibékíteni» igyekszik a baloldaliaknak tett diplomatikus, kirakati engedményekkel, pl. azzal, hogy tartózkodott a szavazástól a hadihitelek megszavazásánál, hogy ellenzékinek tünteti fel magát stb. Kautsky, aki 1909-ben egész könyvet írt a forradalmak korszakának közelgéséről és a háborúnak a forradalommal való összefüggéséről, aki 1912-ben aláírta a Bázeli Kiáltványt, mely a közelgő háború forradalmi kihasználását követeli, most százféleképpen igazolja, kendőzi a szociálsovinizmust és, éppúgy mint Plehanov, a burzsoáziával együtt gúnyolódik a forradalomnak még a gondolatán is és kinevet a közvetlen forradalmi harc felé vezető minden lépést.

A munkásosztály nem töltheti be világforradalmi szerepét, ha nem folytat engesztelhetetlen harcot ez ellen a renegátság, gerinctelenség, az opportunizmus előtti lakájkodás és a marxizmus példátlan elméleti elsekélyesítése ellen. A kautskyzmus nem véletlenség, hanem a II. Internacionálé ellentmondásainak szociális terméke, annak az ellentmondásnak a terméke, hogy szavakban hűséget fogadtak a marxizmusnak, a valóságban pedig alárendelték magukat az opportunizmusnak” (G. Zinovjev és N. Lenin. „A szocializmus és a háború”. Genf 1915. 13-14. old.).

Továbbá: „Az imperializmus mint a kapitalizmus legújabb szakasza” című 1916-ban írt könyvemben (Petrográdban jelent meg 1917-ben) részletesen elemeztem Kautsky imperializmusról szóló valamennyi fejtegetésének elméleti ferdítéseit. Idéztem az imperializmus Kautsky-féle meghatározását: „Az imperializmus a magasfejlettségű ipari kapitalizmus terméke. Minden ipari kapitalista nemzetnek abban a törekvésében áll, hogy egyre nagyobb agrárterületet (Kautsky kiemelése) vessen alá magának és csatoljon magához, tekintet nélkül arra, milyen nemzetek lakják ezt a területet.” Kimutattam, hogy ez a meghatározás teljesen helytelen és „alkalmas” az imperializmus legmélyebb ellentmondásainak elkenésére, majd pedig az opportunizmussal való megbékélésre. Idéztem meghatározásomat az imperializmusról: „Az imperializmus — kapitalizmus olyan fejlődési fokon, amelyen kialakult a monopóliumok és a finánctőke uralma, a tőkekivitel kimagasló jelentőségre tett szert, megkezdődött a világ felosztása a nemzetközi trösztök által, és befejeződött a föld egész területének felosztása a legnagyobb kapitalista országok által.” Kimutattam, hogy az imperializmus Kautsky-féle bírálata még a burzsoá és kispolgári bírálatnál is alacsonyabb színvonalon áll.

Végül 1917 augusztusában és szeptemberében, vagyis az oroszországi proletárforradalmat (1917. október 25 — november 7) megelőzően egy brosúrát írtam „Állam és forradalom. A marxizmus tanítása az államról és a proletariátus feladatai a forradalomban” címen, amely 1918 elején Petrográdban jelent meg. Ennek VI. fejezetében, amely „A marxizmus opportunista elposványosításáról” szól, különös figyelmet fordítottam Kautskyra és bebizonyítottam, hogy Kautsky Marx tanítását teljesen elferdítette, az opportunizmus szájaíze szerint meghamisította, „a forradalmat bár szavakban elismerte, a valóságban megtagadta”.

Kautsky fő elméleti hibája a proletárdiktatúráról szóló brosúrájában lényegében Marx állam-tanának éppen azokban az opportunista elferdítéseiben rejlik, amelyeket „Állam és forradalom” c. brosúrámban részletesen feltártam.

Szükség volt ezekre az előzetes megjegyzésekre, mert bizonyítják, hogy Kautskyt én nyíltan renegátsággal vádoltam már jóval az előtt, hogy a bolsevikok kezükbe vették az államhatalmat és Kautsky őket ezért elítélte.

Hogyan csinált Kautsky Marxból tucatliberálist?

Az alapvető kérdés, amellyel Kautsky brosúrájában foglalkozik, a proletárforradalom legfőbb tartalmának, nevezetesen a proletariátus diktatúrájának kérdése. Olyan kérdés ez, melynek roppant nagy jelentősége van minden ország számára, különösen az előrehaladott országok számára, különösen a hadviselő országok számára és különösen napjainkban. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy az egész proletár osztályharcnak ez a legfőbb kérdése. Ezért nagy figyelmet kell rá fordítanunk.

Kautsky a kérdést úgy teszi fel, hogy „a két szocialista irányzat” (vagyis a bolsevikok és a nembolsevikok) „ellentéte – két gyökerében különböző módszer: a demokratikus és a diktatórikus módszer ellentéte” (3. old.).

Mellékesen megjegyezzük, hogy amikor Kautsky az oroszországi nembolsevikokat, vagyis a mensevikeket és az eszereket szocialistáknak nevezi, akkor az elnevezésükből, vagyis a szóból indul ki, nem pedig abból, hogy ezek milyen tényleges helyet foglalnak el a proletariátusnak a burzsoázia elleni harcában. Micsoda nagyszerű megértése és alkalmazása ez a marxizmusnak! Erről azonban részletesebben majd alább szólunk.

Most azt kell elővennünk, ami a legfontosabb: Kautsky nagy felfedezését a „demokratikus és a diktatórikus módszer” „gyökeres ellentétéről”. Ez a kérdés veleje. Ebben rejlik Kautsky brosúrájának lényege. Ez pedig olyan szörnyűséges elméleti zűrzavar, a marxizmusnak olyan teljes megtagadása, hogy — el kell ismernünk — Kautsky messze túlszárnyalta Bernsteint.

A proletárdiktatúra kérdése annak a kérdése, hogy mi a viszonya a proletár államnak a burzsoá államhoz, a proletár demokráciának a burzsoá demokráciához. Úgy vélné az ember, hogy ez a napnál is világosabb. Kautsky azonban, akár egy gimnáziumi tanár, aki kiszikkadt a történelmi tankönyvek ismételgetésében, konokul hátatfordít a XX. századnak, arccal a XVIII. század felé fordul és századszor, hihetetlenül unalmasan, rengeteg paragrafuson keresztül rágódik és kérődzik a polgári demokráciának az abszolutizmushoz és a középkorhoz való viszonyáról szóló ócskaságokon!

Valóban, mintha álmában szecskát rágna!

Hiszen ez annak a jele, hogy egyáltalán nem érti, miről is van szó. Csak mosolyra késztetnek Kautsky erőlködései, amikor úgy akarja feltüntetni a dolgot, hogy vannak emberek, akik „a demokrácia megvetését” prédikálják (11. old.) stb. Ilyen sületlenségekkel kénytelen Kautsky elködösíteni és összezavarni a kérdést, mert liberális módra a demokráciáról általában, nem pedig a burzsoá demokráciáról beszél, sőt kerüli ezt a pontos osztályfogalmat és a „szocializmus előtti” demokráciáról igyekszik beszélni. Brosúrájának csaknem egyharmadát — 63 oldalból 20-at — fordította ez a szószátyár erre a fecsegésre, amely igen kellemes a burzsoázia fülének, mert egyértelmű a burzsoá demokrácia szépítgetésével és elködösíti a proletárforradalom kérdését.

De Kautsky brosúrája mégiscsak „A proletariátus diktatúrája” címet viseli. Közismert dolog, hogy Marx tanának éppen ez a lényege. És Kautsky, a tárgytól eltérő hosszas fecsegés után, kénytelen volt idézni Marx szavait a proletárdiktatúráról.

De ahogyan ezt a „marxista” Kautsky csinálja, az már színtiszta komédia! Hallgassák meg:

„Ez a felfogás” (amelyben Kautsky a demokrácia megvetését látja) „Marx Károly egyetlen szavára támaszkodik” — szószerint ezt mondja Kautsky a 20. oldalon. A 60. oldalon pedig ezt már olyan formában ismétli, hogy (a bolsevikoknak) „a kellő időben eszükbe jutott az a szócska” (szószerint így!! des Wörtchens) „amelyet Marx egy alkalommal egy levelében 1875-ben a proletárdiktatúrával kapcsolatban használt”.

Lássuk Marxnak ezt a „szócskáját”:

„A kapitalista és a kommunista társadalom között van egy időszak, melyben az első forradalmi úton a másodikká alakul át. Ennek megfelel egy politikai átmeneti időszak is, amelynek az állama nem lehet egyéb, mint a proletariátus forradalmi diktatúrája”

Először is Marxnak ezt a híres fejtegetését, amelyben egész forradalmi tanát összegezi, „egy szónak” vagy éppen „szócskának” nevezni, egyértelmű a marxizmus kigúnyolásával, egyértelmű a marxizmus teljes megtagadásával. Nem szabad elfelejteni, hogy Kautsky csaknem könyv nélkül tudja Marxot, hogy valamennyi írása azt mutatja, hogy az íróasztalában vagy a fejében számos fiók van, s ezekben a legakkurátosabban és az idézgetés számára a legalkalmasabb módon el van rendezve mindaz, amit Marx írt. Lehetetlen, hogy Kautsky ne tudná, hogy Marx is, Engels is, mind leveleikben, mind nyomtatásban megjelent műveikben a Kommün előtt is, de különösen a Kommün után, sokszor beszéltek a proletariátus diktatúrájáról. Lehetetlen, hogy Kautsky ne tudná, hogy ez a formula: „a proletariátus diktatúrája”, csak történelmileg konkrétabb és tudományosan pontosabb kifejtése a proletariátus ama feladatának, — hogy „szétzúzza” a burzsoá államgépezetet, amelyről (erről a feladatról) az 1848-as és még inkább az 1871-es forradalom tapasztalatait szem előtt tartva Marx is, Engels is 1852-től 1891-ig, negyven esztendőn keresztül beszélnek.

Mivel magyarázható, hogy Kautsky, a marxizmus e betűrágója a marxizmust ily szörnyen meghamisítja? Ha e jelenség filozófiai alapjairól beszélünk, akkor az egész dolog visszavezethető a dialektikának eklekticizmussal és szofisztikával való felcserélésére. Kautsky nagy mestere az ilyen felcserélésnek. Ha a gyakorlati politika szempontjából nézzük a dolgot, akkor nem egyéb, mint a polgári meghunyászkodás az opportunisták, azaz végeredményben a burzsoázia előtt. Kautsky, a háború kitörése óta egyre gyorsabb ütemben, a legnagyobb tökélyre vitte azt a művészetet, hogy szavakban marxista, a valóságban pedig a burzsoázia lakája legyen.

Még jobban meggyőződünk erről, ha megnézzük, milyen nagyszerűen „megmagyarázta” Kautsky Marxnak a proletariátus diktatúrájáról mondott „szócskáját”. Hallgassák meg:

„Marx, sajnos, elmulasztotta annak részletesebb kifejtését, hogy miképpen képzeli el ezt a diktatúrát…” (Ez egy renegátnak az első betűtől az utolsóig hazug állítása, mert hiszen Marx és Engels igenis számos nagyon részletes útmutatást adtak, s ezeket Kautsky, a marxizmus betűrágója tudatosan elhallgatja.) „. . . A diktatúra betűszerint a demokrácia megsemmisítését jelenti. De természetesen, betűszerinti értelmében ez a szó jelenti egyetlen személy egyeduralmát is, akit nem köt semmiféle törvény. Egyeduralmat jelent, amely abban különbözik a despotizmustól, hogy nem állandó állami berendezkedésnek, hanem átmeneti szükség-rendszabálynak szánják.

Az a kifejezés, hogy a «proletariátus diktatúrája», vagyis nem egy személy, hanem egy osztály diktatúrája, eleve kizárja azt, hogy Marx itt a szó betűszerinti értelmében vett diktatúrára gondolt volna.

Ő itt nem kormányzati formáról, hanem arról az állapotról beszélt, amelynek szükségképpen be kell következnie mindenütt, ahol a proletariátus meghódította a politikai hatalmat. Hogy Marx itt nem kormányzati formára gondolt, azt már az is bizonyítja, hogy az volt a véleménye, hogy Angliában és Amerikában az átmenet végbemehet békésen, azaz demokratikus úton” (20. old.).

Szándékosan idéztük ezt az egész fejtegetést, hogy az olvasó világosan láthassa, milyen módszerekkel operál Kautsky, a „teoretikus”.

Kautsky a diktatúra „szó” meghatározásából kiindulva kívánt a kérdéssel foglalkozni.

Rendben van. Mindenkinek szent joga, hogy valamely kérdéshez úgy nyúljon hozzá, ahogy kedve tartja. Csakhogy különbséget kell tennünk aközött, hogy valaki komolyan és becsületesen, vagy pedig becstelenül nyúl hozzá egy kérdéshez. Aki ilyen kérdésfelvetés mellett komolyan akar foglalkozni a dologgal, annak magának kellene meghatároznia a „szót”. Akkor a kérdés világosan és nyíltan volna felvetve. Kautsky ezt nem teszi. „A diktatúra szó — írja — betűszerint a demokrácia megsemmisítését jelenti.”

Először is, ez nem meghatározás. Ha Kautskynak kedve tartja, hogy a diktatúra fogalmának meghatározása alól kibújjon, akkor miért kellett éppen ilyen módon megfognia a dolgot?

Másodszor, ez nyilvánvalóan nem igaz. A liberális természetesnek tartja, hogy az általában vett „demokráciáról” beszéljen. A marxista sohasem felejti el megkérdezni: „melyik osztály számára?” Mindenki tudja például — és Kautsky, a „történész” szintén tudja —, hogy az ókorban a rabszolgák felkelései, sőt már erős forrongásaik is egycsapásra felfedték az ókori állam lényegét, felfedték, hogy az a rabszolgatartók diktatúrája. Vajon ez a diktatúra megsemmisítette-e a demokráciát a rabszolgatartók körében, az ő számukra? Mindenki tudja, hogy nem.

A „marxista” Kautsky szörnyű sületlenséget és valótlanságot mondott, mert „megfeledkezett” az osztályharcról…

Hogy Kautsky liberális és hazug állítását marxista és igaz állítássá tegyük, ezt kell mondanunk: a diktatúra nem jelenti feltétlenül a demokrácia megsemmisítését annak az osztálynak a számára, amely ezt a diktatúrát más osztályok felett gyakorolja, de feltétlenül a demokrácia megsemmisítését (vagy igen lényeges korlátozását, ami szintén a megsemmisítésnek egy formája) jelenti azon osztály számára, amely felett vagy amely ellen a diktatúrát gyakorolják.

De bármennyire igaz is ez az állítás, nem foglalja magában a diktatúra meghatározását.

Vizsgáljuk meg Kautsky következő mondatát:

„De természetesen, betűszerinti értelmében, ez a szó jelenti egyetlen személy egyeduralmát is, akit nem köt semmiféle törvény …”

Vak tyúk is talál szemet: Kautsky is belebotlott véletlenül egy helyes gondolatba (abba ugyanis, hogy a diktatúra olyan hatalom, amelyet nem köt semmiféle törvény), de mégsem határozta meg a diktatúra fogalmát, és ezenkívül olyan nyilvánvaló történelmi valótlanságot mondott, hogy a diktatúra egy személy hatalmát jelenti. Ez nyelvtanilag sem igaz, mert diktatúrát gyakorolhat egy kis csoport is, egy oligarchia is, egy osztály is stb.

Kautsky a továbbiakban azt fejtegette, hogy miben különbözik a diktatúra a despotizmustól, de erre a fejtegetésére, noha az nyilvánvalóan helytelen, nem fogunk kitérni, mert egyáltalán nem vonatkozik a bennünket érdeklő kérdésre. Tudjuk, hogy Kautsky hajlamos arra, hogy a XX. századtól a XVIII. századhoz forduljon vissza, a XVIII. századtól pedig az ókorhoz, s reméljük, hogy a német proletariátus a diktatúra kivívása után méltányolni fogja ezt a hajlamát és kinevezi Kautskyt, teszem azt, egy gimnáziumba az ókori történelem tanárának. A proletárdiktatúra meghatározása elől a despotizmusról szóló bölcselkedéssel kitérni — ez vagy határtalan ostobaság, vagy igen átlátszó szemfényvesztés.

Végülis az derül ki, hogy Kautsky, aki nekidurálta magát, hogy a diktatúráról beszéljen, sok nyilvánvaló valótlanságot fecsegett, de semmiféle meghatározást sem adott! Pedig anélkül, hogy saját szellemi képességeire kellett volna bíznia magát, igénybe vehette volna emlékezőtehetségét és előkotorhatta volna a „fiókokból” mindazokat az eseteket, amelyekben Marx a diktatúráról beszél. Akkor bizonyára vagy a következő, vagy lényegében ezzel azonos meghatározásra akadt volna:

A diktatúra közvetlenül az erőszakra támaszkodó hatalom, amelyet semmiféle törvény nem köt.

A proletariátus forradalmi diktatúrája olyan hatalom, melyet a proletariátus a burzsoáziával szemben alkalmazott erőszakkal hódított meg és tart fenn, olyan hatalom, amelyet semmiféle törvény nem köt.

És ezért az egyszerű igazságért, ezért a minden öntudatos munkás számára (aki a tömegeket képviseli, nem pedig a kapitalisták által megvásárolt nyárspolgár csürhe felső rétegét, mint amilyenek valamennyi ország szociál-imperialistái) napnál világosabb igazságért, ezért a felszabadulásukért harcoló kizsákmányoltak minden képviselője számára nyilvánvaló igazságért, ezért a minden marxista számára vitán felül álló igazságért a nagy tudományú Kautsky úrral „késhegyig menő harcot” kell folytatni! Mivel magyarázható ez? Azzal a lakájszellemmel, amely átitatta a II. Internacionálé vezéreit, akik a burzsoázia szolgálatában álló, megvetésre méltó árulókká váltak.

Először Kautsky csalt: azt a nyilvánvaló ostobaságot állította, hogy a diktatúra szószerinti értelemben személyes diktátort jelent, utána pedig — ennek a csalásnak alapján! — kijelenti, hogy Marx szavait az osztály diktatúrájáról „tehát” nem szószerint kell értenünk (hanem úgy, hogy a diktatúra nem a forradalmi erőszakot jelenti, hanem a többség „békés” megnyerését a — és ezt jól jegyezzük meg — burzsoá „demokrácia” viszonyai között).

Kiderül tehát, hogy meg kell különböztetni az „állapotot” a „kormányzati formától”. Bámulatosan mélyértelmű megkülönböztetés, éppen olyan, mintha egy ostobaságokat fecsegő ember butaságának „állapotát” megkülönböztetnők butaságának „formájától”!

Kautskynak szüksége van arra, hogy a diktatúrát az „uralom állapotaként” (ezt a kifejezést szószerint használja mindjárt a következő, 21. oldalon) magyarázza, mert ebben az esetben eltűnik a forradalmi erőszak, eltűnik az erőszakos forradalom. „Az uralom állapota” olyan állapot, amelyben minden többség lenni szokott — a „demokráciában”! Ennek a szélhámos bűvészmutatványnak a segítségével szerencsésen eltűnik a forradalom!

De ez a csalás túlságosan otromba, és nem menti meg Kautskyt. Hiába, kibújik a szeg a zsákból, nem lehet eltitkolni azt, hogy a diktatúra olyan, a renegátok számára kellemetlen „állapotot” tételez fel és jelent, amikor az egyik osztály a másik felett forradalmi erőszakot gyakorol. Az „állapot” és a „kormányzati forma” közötti megkülönböztetés ostoba volta kiütközik. Háromszoros ostobaság ebben az esetben kormányzati formáról beszélni, hiszen minden gyerek tudja, hogy a monarchia és a köztársaság különböző kormányzati formák. Kautsky úr számára bizonyítani kell, hogy ez a két kormányzati forma éppúgy, mint valamennyi más átmeneti „kormányzati forma” a kapitalizmusban, csupán a burzsoá államnak, vagyis a burzsoázia diktatúrájának válfaja.

Végül kormányzati formákról beszélni nemcsak buta, hanem otromba meghamisítása is Marxnak, aki itt a napnál világosabban az állam formájáról vagy típusáról, nem pedig kormányzati formáról beszél.

A proletárforradalom lehetetlen a polgári államgépezet erőszakos szétrombolása és újjal való felváltása nélkül, amely Engels szavai szerint „már nem is állam a szó szoros értelmében”.

Kautsky kénytelen mindezt elködösíteni, kénytelen összevissza hazudozni — ezt követeli renegát álláspontja.

Nézzük csak, micsoda szánalmas kibúvókat keres.

Az első kibúvó: ,, . .. Hogy Marx itt nem a kormányzati formára gondolt, ezt az bizonyítja, hogy Angliában és Amerikában lehetségesnek tartotta a békés, vagyis a demokratikus úton való átalakulást…”

A kormányzati formának ehhez a világon semmi köze nincs, mert vannak monarchiák, amelyek nem tipikus polgári államok, például a militarizmus hiánya jellemzi őket, és vannak köztársaságok, amelyek e tekintetben teljesen tipikusak, például megvan náluk a militarizmus és a bürokrácia. Ez közismert történelmi és politikai tény, és ezt Kautskynak nem sikerül meghamisítania.

Ha Kautsky komolyan és becsületesen akarna érvelni, ezt a kérdést vetné fel önmagának: vannak-e a történelemnek a forradalomra vonatkozó olyan törvényei, amelyek alól nincs kivétel? A válasz ez lenne: nem, ilyen törvények nincsenek. Az ilyen törvények csak a tipikust tartják szem előtt, azt, amit Marx egyhelyütt „ideálisnak” nevezett, az átlagos, normális, tipikus kapitalizmus értelmében.

Továbbá, volt-e a 70-es években olyasvalami, ami és Amerikát ebben a vonatkozásban kivétellé tette? Mindenki számára, aki némileg ismeri azokat a követelményeket, amelyeket a tudomány a történelmi kérdések terén felállít, világos, hogy ezt a kérdést okvetlenül fel kell vetni. Ha nem vetjük fel, akkor meghamisítjuk a tudományt, akkor szofizmákkal dobálózunk. De ha felvetettük ezt a kérdést, nem lehet kétséges a válasz: a proletariátus forradalmi diktatúrája erőszak a burzsoáziával szemben; ezt az erőszakot pedig, mint ezt Marx és Engels igen részletesen és ismételten megvilágították (különösen „A polgárháború Franciaországban” c. műben és annak előszavában), különösképpen az teszi szükségessé, hogy fennáll a militarizmus és a bürokrácia. És éppen ezek az intézmények, éppen Angliában és Amerikában, éppen a XIX. század 70-es éveiben, amikor Marx a fenti megjegyzést tette, nem voltak meg. (Most viszont Angliában is, Amerikában is megvannak.)

Kautsky minden lépésnél a szó szoros értelmében csalni kénytelen, hogy renegát voltát leplezze!

És figyeljük csak meg, hogyan mutatta meg itt akaratlanul szamárfüleit. Azt írta, hogy „békésen, vagyis demokratikus úton”!!

A diktatúra meghatározásánál Kautsky teljes erejéből azon volt, hogy elrejtse az olvasó előtt ennek a fogalomnak alapvető ismertetőjelét: a forradalmi erőszakot. Most azonban az igazság napvilágra került: a békés és az erőszakos átalakulás ellentétéről van szó.

Itt van a kutya eltemetve. Valamennyi kibúvóra, szofizmára, alávaló hamisításra azért van szüksége Kautskynak, hogy ne kelljen beszélnie az erőszakos forradalomról, hogy leplezze a tényt, hogy a forradalmat megtagadta és átállt a liberális munkáspolitika, vagyis a burzsoázia oldalára. Itt van a kutya eltemetve.

Kautsky, a „történész”, olyan szemérmetlenül meghamisítja a történelmet, hogy „megfeledkezik” a legfontosabbról: a monopólium előtti kapitalizmust — amely fejlődésének csúcspontját éppen a XIX. század 70-es éveiben érte el — alapvető gazdasági sajátosságai következtében, amelyek Angliában és Amerikában különösen tipikus módon jutottak kifejezésre, viszonylag igen nagy béke- és szabadságszeretet jellemezte. Az imperializmust ellenben, vagyis a monopolkapitalizmust, amely végleg csak a XX. században érett meg, alapvető gazdasági sajátosságai folytán a legkevésbé béke- és szabadságszeretet, s a leginkább a militarizmusnak igen nagyfokú és mindenütt észlelhető fejlődése jellemzi. Aki ezt „nem veszi észre”, amikor azt latolgatja, hogy mennyire tipikus vagy valószínű a békés, vagy pedig az erőszakos átalakulás — az a burzsoázia legközönségesebb lakájának színvonalára süllyedt.

A második kibúvó. A Párizsi Kommün a proletariátus diktatúrája volt, holott általános szavazással, vagyis a burzsoázia szavazati jogának megvonása nélkül, vagyis „demokratikusan” választották. És Kautsky diadalmasan állapítja meg: „ . . . A proletariátus diktatúrája Marx számára” (vagy Marx szerint) „olyan állapot volt, amely szükségszerűen következik a tiszta demokráciából, ha a proletariátus túlsúlyban van” (bei überwiegendem Proletariat, S. 21.).

Kautskynak ez az érve olyan mulatságos, hogy az ember igazán valóságos embarras des richesses-t érez (az ellenvetések bősége folytán zavarba jön). Először is, köztudomású, hogy a burzsoázia színe-virága, vezérkara, felső rétege Párizsból Versailles-ba menekült. Versailles-ban volt a „szocialista” Louis Blanc, ami többek között bizonyítja, milyen hazug Kautskynak az az állítása, hogy a Kommünben a szocializmus „valamennyi irányzata” részt vett. Nem nevetséges-e Párizs lakosainak két egymással hadakozó táborra való szakadását, amely közül az egyik az egész harcos, politikailag aktív burzsoáziát egyesítette, úgy feltüntetni, mint „tiszta demokráciát” „általános szavazással”?

Másodszor a Kommün úgy harcolt Versailles ellen, mint Franciaország munkáskormánya a burzsoá kormány ellen. Mi köze ennek a „tiszta demokráciához” és az „általános szavazáshoz”, amikor Párizs Franciaország sorsa felől döntött? És amikor Marx azt mondotta, hogy a Kommün hibát követett el, mert nem foglalta le a bankot, amely egész Franciaország tulajdona volt, vajon akkor Marx a „tiszta demokrácia” elveiből és gyakorlatából indult-e ki??

Bizony meglátszik, hogy Kautsky olyan országban ír, ahol a rendőrség megtiltja az embereknek, hogy „csoportosulva” nevessenek, különben Kautskyt megölnék a nevetéssel.

Harmadszor. Tisztelettel bátorkodom a Marxot és Engelst betéve tudó Kautsky úrnak emlékezetébe idézni, hogyan ítélte meg a Kommünt Engels … a „tiszta demokrácia” szempontjából:

„Láttak-e ezek az emberek (a tekintélyellenesek) valamikor is forradalmat? A forradalom minden bizonnyal a legtekintélyesebb dolog a világon, olyan cselekedet, amellyel a lakosság egyik része puskák, szuronyok és ágyúk segítségével — amelyek mind igen tekintélyt parancsoló eszközök — rákényszeríti akaratát a másik részre; s a győztes pártnak uralmát annak a félelemnek a segítségével kell fenntartania, amelyet fegyverei a reakciósokban keltenek. Ha a Párizsi Kommün nem támaszkodott volna a burzsoáziával szemben a felfegyverzett nép tekintélyére, vajon tarthatta volna-e magát egy napnál tovább? Ellenkezőleg, nem azt vethetjük-e szemére, hogy túl kevéssé élt ezzel a tekintéllyel?”

Nesze neked „tiszta demokrácia”! Hogy kinevette volna Engels azt a bárgyú nyárspolgárt, azt a „szociáldemokratát” (ahogy ezt a szót az 1840-es években Franciaországban és az 1914—1918-as években egész Európában értették), akinek eszébe jutott volna, hogy olyan társadalomban, amely osztályokra tagozódik, általában „tiszta demokráciáról” beszéljen!

De elég. Lehetetlenség felsorolni minden egyes ostobaságot, melyet Kautsky nem átall kimondani, hiszen minden mondatában ott tátong a renegátság feneketlen szakadéka.

Marx és Engels igen behatóan elemezték a Párizsi Kommünt, és rámutattak arra, hogy éppen az volt az érdeme, hogy megkísérelte a „kész államgépezet” szétzúzását, összetörését. Marx és Engels ezt a megállapítást annyira fontosnak tartották, hogy 1872-ben a „Kommunista Kiáltvány” (egyes részeiben) „elavult” programjába csak ezt a módosítást iktatták be. Marx és Engels kimutatták, hogy a Kommün megsemmisítette a hadsereget és a bürokráciát, megsemmisítette a parlamentarizmust, szétrombolta az „élősdi kinövést — az államot” stb., és a bölcs Kautsky, fejére húzva hálósipkáját, ismét elmondja, amit ezerszer elmondtak a liberális professzorok — a „tiszta demokráciáról” szóló dajkameséket.

Nem hiába mondta Rosa Luxemburg 1914. augusztus 4-én, hogy a német szociáldemokrácia most bűzlő hulla.

A harmadik kibúvó: „Ha a diktatúráról, mint kormányzati formáról beszélünk, nem beszélhetünk osztálydiktatúráról. Mert osztály, amint már megjegyeztük, csak uralkodhat, de nem kormányozhat…” Csupán „szervezetek” vagy „pártok” kormányoznak.

Összezavarja, istentelenül összezavarja a dolgokat, „okleveles zavarkeltő” uram! A diktatúra nem „kormányzati forma”, ez nevetséges ostobaság. Marx sem „kormányzati formáról”, hanem államformáról, vagy államtípusról beszél. Ez korántsem Ugyanaz, korántsem ugyanaz. És egyáltalán nem igaz az sem, hogy egy osztály nem kormányozhat; ilyen badarságot csak „parlamenti kreten” mondhat, aki a burzsoá parlamenten kívül semmit sem lát, aki a „kormányzó pártokon” kívül semmit sem vesz észre. Bármely európai országban találhat Kautsky példákat arra, hogyan kormányozza az uralkodó osztály az országot: például hogyan kormányoztak a középkorban a földesurak, jóllehet nem voltak elég szervezettek.

Összefoglalva: Kautsky teljesen, tökéletesen meghamisította a proletárdiktatúra fogalmát, tucatliberálist csinált Marxból, vagyis ő maga lesüllyedt annak a liberálisnak a színvonalára, aki bárgyú frázisokat pufogtat a „tiszta demokráciáról”, elkendőzi és elködösíti a burzsoá demokrácia osztálytartalmát, s mindennél jobban irtózik az elnyomott osztály forradalmi erőszakától. Amikor Kautsky „a proletariátus forradalmi diktatúrájának” fogalmát olymódon „magyarázta”, hogy az elnyomott osztálynak az elnyomókkal szemben alkalmazott forradalmi erőszaka eltűnt, akkor Marx liberális kiforgatásában megdöntötte a világrekordot. A renegát Bernstein a renegát Kautskyhoz képest iskoláskölyöknek bizonyult.

Burzsoá demokrácia és proletár demokrácia

A Kautsky által istentelenül összezavart kérdés a valóságban a következőképpen áll.

Ha nem akarunk gúnyt űzni a józan észből és a történelemből, akkor világos, hogy addig, amíg különböző osztályok léteznek, nem lehet szó „tiszta demokráciáról”, hanem csakis osztálydemokráciáról. (Zárójelben megjegyezzük, hogy a „tiszta demokrácia” nemcsak tudatlanságra valló frázis, amely az osztályharc, valamint az állam lényegének megnemértését árulja el, hanem teljesen üres frázis is, mert a kommunista társadalomban a demokrácia, miután gyökeresen átalakul és szokássá válik, el fog halni, de sohasem válik „tiszta” demokráciává.)

A „tiszta demokrácia” a munkások elbolondítására törekvő liberálisnak a hazug frázisa. A történelem ismer burzsoá demokráciát, amely felváltja a feudalizmust, és proletár demokráciát, amely felváltja a burzsoá demokráciát.

Mikor Kautsky oldalakat szentel annak az igazságnak a „bizonyítására”, hogy a középkorhoz képest a burzsoá demokrácia progresszív, és hogy a proletariátusnak feltétlenül fel kell azt használnia a burzsoázia elleni harcában, ez nem egyéb, mint a munkások elbolondítására szánt liberális fecsegés. Ez közhely, nemcsak a művelt Németországban, hanem a műveletlen Oroszországban is. Kautsky egyszerűen „tudományos” port hint a munkások szemébe, amikor fontoskodó képpel Weitlingről meg a paraguayi jezsuitákról és sok egyébről beszél, csak azért, hogy a jelenlegi, vagyis a kapitalista demokrácia burzsoá lényegét megkerülje.

Kautsky a marxizmusból azt ragadja ki, ami elfogadható a liberálisok, a burzsoázia számára (a középkor bírálata, általában a kapitalizmus és különösen a kapitalista demokrácia progresszív történelmi szerepe), és kidobja, elhallgatja, elpalástolja a marxizmusból azt, ami a burzsoázia számára elfogadhatatlan (a proletariátus forradalmi erőszaka a burzsoázia ellen, a burzsoázia megsemmisítésére). Ezért bizonyult Kautsky elkerülhetetlenül, objektív helyzeténél fogva — bármi legyen is a szubjektív meggyőződése — a burzsoázia lakájának.

A burzsoá demokrácia, bár nagy történelmi haladás volt a középkorhoz képest, mindig szűk, korlátozott, hamis, képmutató lesz, paradicsom a gazdagok, csapda és csalás a kizsákmányoltak, a szegények számára — és a kapitalizmus alatt nem is lehet ez másként. Ezt az igazságot, amely a marxista elmélet igen lényeges alkotórésze, a „marxista” Kautsky nem értette meg. Ebben a kérdésben, ebben az alapvető kérdésben, Kautsky azoknak a viszonyoknak tudományos bírálata helyett, amelyek minden burzsoá demokráciát a gazdagok demokráciájává tesznek, — „kedveskedik” a burzsoáziának

Mindenekelőtt emlékezetébe idézzük a nagytudományú Kautsky úrnak Marx és Engels azon elméleti kijelentéseit, amelyekről betűrágónk (hogy kedvében járjon a burzsoáziának) szégyenletes módon „megfeledkezett”, azután pedig a lehető legnépszerűbben megvilágítjuk a kérdést.

Nemcsak az ókori és a feudális állam volt a kizsákmányolás eszköze, hanem a „modern képviseleti állam is eszköz arra, hogy a tőke a bérmunkát kizsákmányolja” (Engels az államról írt művében). „Minthogy az állam csupán átmeneti intézmény, amelyet a harcban, a forradalomban felhasználunk abból a célból, hogy ellenfeleinket erőszakkal elnyomjuk, ezért szabad népállamról beszélni merő értelmetlenség; amíg a proletariátusnak még szüksége van az államra, nem a szabadság érdekében használja fel, hanem arra, hogy ellenfeleit elnyomja, és mihelyt szó lehet szabadságról, az állam mint olyan megszűnik” (Engels Bebelnek 1875 március 28-án írt levelében). „Az állam nem egyéb, mint arravaló gépezet, hogy egyik osztály elnyomja a másikat, mégpedig a demokratikus köztársaságokban semmivel sem kevésbé, mint a monarchiában” (Engels Marx „Polgárháború”-jához írt előszavában). Az általános választójog „a munkásosztály érettségének fokmérője. A mai államban ennél több soha nem lehet és nem is lesz” (Engels az államról írt művében. Kautsky úr rendkívül unalmasan kérődzik ennek a tételnek első felén, azon, amely elfogadható a burzsoázia számára. A másik felét azonban, amelyet kiemeltünk, és amely elfogadhatatlan a burzsoázia számára, a renegát Kautsky elhallgatja!).

„A kommünnek nem parlamentáris, hanem dolgozó testületnek kellett lennie, amely egyidejűleg végrehajtó és törvényhozó testület is… Ahelyett, hogy három- vagy hatévenként egyszer eldöntse, hogy a parlamentben az uralkodó osztálynak melyik tagja képviselje és nyomja el (ver- und zertreten) a népet, a kommünökben megszervezett népet kellett volna szolgálnia úgy, mint ahogy az egyéni választójog minden más munkáltatónak arra szolgál, hogy kiválassza vállalatába a munkásokat, felügyelőket és könyvelőket” (Marx a Párizsi Kommünről írt „Polgárháború Franciaországban” c. művében).

E tételek közül mindegyik — és e tételeket a nagytudományú Kautsky úr kitűnően ismeri — arculcsapja Kautskyt, teljesen leleplezi renegátságát. Kautsky egész brosúrájában nyomát sem találjuk annak, hogy ezeket az igazságokat megértette. Brosúrájának egész tartalma a marxizmus megcsúfolása!

Nézzük a modern államok alaptörvényeit, nézzük az állami igazgatást, nézzük a gyülekezési vagy a sajtószabadságot, nézzük a „polgárok törvény előtti egyenlőségét” — és lépten-nyomon tapasztalni fogjuk a polgári demokrácia képmutatását, amelyet jól ismer minden becsületes és öntudatos munkás. Egyetlenegy állam sincs, legyen bár a legdemokratikusabb, ahol az alkotmányokban ne lennének kibúvók és fenntartások, melyek biztosítják a burzsoázia számára azt a lehetőséget, hogy „rendzavarás esetén” — vagyis abban az esetben, ha a kizsákmányolt osztály „megzavarja” rabszolgahelyzetének rendjét és kísérletet tesz arra, hogy ne rabszolgamódra viselkedjék — katonaságot küldjön a munkások ellen, hadiállapotot rendeljen el stb. Kautsky szemérmetlenül szépítgeti a burzsoá demokráciát, amikor elhallgatja például azt, amit az igen demokratikus és igen republikánus burzsoák Amerikában vagy Svájcban a sztrájkoló munkások ellen elkövetnek.

Ó, a bölcs és tudós Kautsky erről hallgat! Ez a tudós politikus nem érti, hogy erről hallgatni aljasság. Jobbnak látja olyasfajta gyermekmesékkel traktálni a munkásokat, hogy a demokrácia „a kisebbség védelmét” jelenti. Hihetetlen, de tény! Krisztus születése után az 1918. esztendőben, az imperialista világmészárlás ötödik évében, amikor ötödik éve folyik a világ minden „demokráciájában” az internacionalista kisebbségek elnyomása (vagyis azoké, amelyek nem árulták el galádul a szocializmust a Renaudelek és Longuet-k, Scheidemannok és Kautskyk, Hendersonok és Webbek módjára stb.), a tudós Kautsky úr mézédes hangon dicshimnuszt zeng a „kisebbség védelméről”. Aki óhajtja, elolvashatja ezt Kautsky brosúrájának 15. oldalán. A 16. oldalon pedig eme tudós… egyén a XVIII. századbeli Anglia whigjeiről és toryjairól értekezik!

Ó, micsoda tudományosság! Ó, a burzsoáziának micsoda raffinált kiszolgálása! Ó, micsoda civilizált módja a kapitalisták előtti hasoncsúszásnak és talpnyalásnak! Ha Krupp lennék vagy Scheidemann, Clémenceau vagy Renaudel, milliókat fizetnék Kautsky úrnak, judáscsókkal jutalmaznám, magasztalnám a munkások előtt, ajánlanám „a szocializmus egységét” olyan „tiszteletreméltó” férfiakkal, mint aminő Kautsky. Brosúrát írni a proletariátus diktatúrája ellen, a XVIII. századbeli Anglia whigjeiről és toryjairól értekezni, azt bizonygatni, hogy a demokrácia a „kisebbség védelmét” jelenti és elhallgatni, hogy a „demokratikus” amerikai köztársaságban pogromokat rendeznek az internacionalisták ellen — hát nem a burzsoáziának tett lakáj szolgálatok ezek?

A tudós Kautsky úr „megfeledkezett” — valószínűleg véletlenül feledkezett meg … — egy „apróságról”, mégpedig arról, hogy a burzsoá demokrácia uralkodó pártja a kisebbség védelmét csak egy másik burzsoá párt számára biztosítja, a proletariátusnak viszont a „kisebbség védelme” helyett minden komoly, mélyreható, lényegbevágó kérdésben hadiállapot vagy pogrom jut osztályrészül. Mennél fejlettebb a demokrácia, annál közelebb van a burzsoáziát veszélyeztető minden komoly politikai ellentét esetén a pogrom vagy a polgárháború. A polgári demokráciának ezt a „törvényét” megfigyelhette volna a tudós Kautsky úr a köztársasági Franciaországban a Dreyfus-ügy példáján, az amerikai demokratikus köztársaságban a négerek és az internacionalisták meglincselésének példáján, a demokratikus Angliában Írország és Ulster példáján, az oroszországi demokratikus köztársaságban a bolsevikok ellen 1917 áprilisában indított hajsza és az ellenük szervezett pogromok példáján. Szándékosan választom a példákat nemcsak a háború idejéből, hanem a háború előtti békés időkből is. Az édeskés Kautsky úr jónak látja szemethunyni a XX. század e tényei előtt és ehelyett inkább bámulatosan új, feltűnően érdekes, szokatlanul tanulságos és hihetetlenül fontos dolgokat mesél a munkásoknak a XVIII. századbeli whigekről és torykról.

Nézzük a burzsoá parlamentet. Feltételezhető-e, hogy a tudós Kautsky sohasem hallott arról, hogy a tőzsde és a bankárok annál inkább alávetik uralmuknak a burzsoá parlamenteket, mennél jobban kifejlődött a demokrácia? Ebből nem az következik, hogy nem kell felhasználni a burzsoá parlamentarizmust (a bolsevikok oly sikeresen használták fel, mint talán a világ egyetlen más pártja sem, mert 1912—1914-ben meghódítottuk a IV. dumában az egész munkáskúriát). De következik ebből az, hogy csak egy liberális feledkezhet meg úgy a burzsoá parlamentarizmus történelmi korlátozottságáról és viszonylagos voltáról, mint ahogy erről Kautsky megfeledkezik. Az elnyomott tömegek a legdemokratikusabb polgári államban is lépten-nyomon szemben találják magukat azzal a kiáltó ellentmondással, amely a kapitalisták „demokráciája” által hirdetett formális egyenlőség és a között az ezernyi tényleges megszorítás és furfangos csel között van, amelyek a proletárokat bérrabszolgákká teszik. Éppen ez az ellentmondás mutatja meg a tömegeknek a kapitalizmus rothadtságát, hazug és képmutató mivoltát. Éppen ezt az ellentmondást leplezik le folyton-folyvást a tömegek előtt a szocializmus agitátorai és propagandistái, hogy előkészítsék őket a forradalomra! Kautsky pedig, amikor megkezdődött a forradalom korszaka, hátat fordított a forradalomnak és dicshimnuszokat kezdett zengeni a haldokló burzsoá demokrácia gyönyörűségeiről.

A proletár demokrácia, melynek egyik formája a Szovjethatalom, soha nem tapasztalt mértékben kifejlesztette és kiszélesítette a demokráciát éppen a lakosság óriási többsége, a kizsákmányoltak és dolgozók számára. Aki egy egész könyvet írt a demokráciáról, mint ahogy ezt Kautsky tette, aki két oldalon beszél a diktatúráról és húsz-harminc oldalon a „tiszta demokráciáról”, anélkül hogy ezt észrevenné, az liberális módjára teljesen kiforgatja a dolgot.

Nézzük – a külpolitikát. Egyetlenegy polgári országban, még a legdemokratikusabb országban sem folytatják nyíltan. Mindenütt becsapják a tömegeket, a demokratikus Franciaországban, Svájcban, Amerikában és Angliában százszorta nagyobb mértékben és körmönfontabb módon, mint a többi országban. A Szovjethatalom forradalmi módon lerántotta a külpolitikáról a titokzatosság leplét. Kautsky ezt nem vette észre, hallgat róla, noha a rabló háborúk és az „érdekszférák felosztásáról” (vagyis a világnak a kapitalista rablók közti felosztásáról) szóló titkos szerződések korszakában ennek sarkalatos jelentősége van, mert ettől függ a béke, ettől függ tízmilliók élete vagy halála.

Nézzük az államberendezést. Kautsky fennakad az „apróságokon”, még azon is, hogy a választások (a Szovjet Alkotmány szerint) „nem közvetlenek”, a dolog lényegét azonban nem látja. Az államapparátus, az államgépezet osztálylényegét nem veszi észre. A burzsoá demokráciában a kapitalisták ezer fogással — amelyek annál ügyesebbek és annál biztosabban hatnak, mennél fejlettebb a „tiszta” demokrácia — szorítják ki a tömegeket a kormányzásban való részvételből, fosztják meg őket a gyülekezési és sajtószabadságtól stb. A Szovjethatalom az első a világon (szigorúan véve — a második, mert ugyanezt megkezdte a Párizsi Kommün), amely a tömegeket, éppen a kizsákmányolt tömegeket bevonja a kormányzásba. A burzsoá parlamentben (amely a burzsoá demokráciában sohasem dönti el a legkomolyabb kérdéseket: ezekről a tőzsde, a bankok döntenek) való részvételt sokezer sorompó zárja el a dolgozó tömegek elől, és a munkások nagyszerűen tudják és érzik, látják és tapasztalják, hogy a burzsoá parlament idegen intézmény, a proletariátus elnyomásának eszköze a burzsoázia kezében, egy ellenséges osztály, a kizsákmányoló kisebbség intézménye.

A Szovjetek maguknak a dolgozó és kizsákmányolt tömegeknek közvetlen szervezetei, amelyek megkönnyítik számukra azt, hogy az államot maguk rendezzék be és minden lehető módon kormányozzák. S a dolgozók és kizsákmányoltak élcsapatának, a városi proletariátusnak megvan az az előnye, hogy a nagyüzemek által a legjobban van egyesítve, a legkönnyebben választ és kíséri figyelemmel a megválasztottakat. A szovjet szervezet automatikusan megkönnyíti a dolgozók és kizsákmányoltak tömörülését élcsapatuk, a proletariátus körül. A régi burzsoá apparátus — a hivatalnoki kar, a gazdagságnak, a polgári műveltségnek és az összeköttetéseknek stb. kiváltságai (ezek a tényleges kiváltságok annál változatosabbak, mennél fejlettebb a polgári demokrácia) — a szovjet szervezet mellett mindez kiküszöbölődik. A sajtószabadság már nem képmutatás, mert a nyomdákat és a papírt elvesszük a burzsoáziától. Ugyanez történik a legjobb épületekkel, palotákkal, kastélyokkal, földesúri kúriákkal. A Szovjethatalom e legjobb épületek közül sokezret egycsapásra elvett a kizsákmányolóktól és így milliószor „demokratikusabbá” tette a gyülekezési jogot a tömegek számára — azt a gyülekezési jogot, amely nélkül a demokrácia csak csalás. A nem lokális, nem helyi Szovjetek közvetett választása megkönnyíti a Szovjetkongresszusokat, olcsóbbá, mozgékonyabbá, a munkások és parasztok számára hozzáférhetőbbé teszik az egész apparátust olyan időszakban, amikor az élet forr, és arra van szükség, hogy különösen gyorsan megvonhassuk a megbízatást egy helyi küldöttől, vagy pedig kiküldhessük az illetőt az általános Szovjetkongresszusra.

A proletár demokrácia milliószor demokratikusabb minden burzsoá demokráciánál; a Szovjethatalom milliószor demokratikusabb a legdemokratikusabb burzsoá köztársaságnál.

Ezt csak az nem vehette észre, aki vagy tudatosan kiszolgálja a burzsoáziát, vagy politikai szempontból teljesen halott ember, és a porlepte polgári könyvek mögül nem látja a pezsgő életet, akit teljesen átitattak a burzsoá-demokratikus előítéletek, s aki ilymódon magát objektíven a burzsoázia lakájává változtatja.

Ezt csak olyan ember nem vehette észre, aki képtelen az elnyomott osztályok szempontjából feltenni a kérdést:

van-e a legdemokratikusabb burzsoá országok között akár egy ország is a világon, ahol az egyszerű átlagmunkás, az egyszerű átlagos mezőgazdasági munkás, vagy általában a falusi félproletár (vagyis az elnyomott tömegnek, a népesség óriási többségének képviselője) azt a szabadságot, hogy a legjobb épületekben gyűléseket tarthasson, azt a szabadságot, hogy gondolatainak kifejezésére, érdekeinek védelmére a legnagyobb nyomdák és a legjobb papírraktárak álljanak rendelkezésére, azt a szabadságot, hogy a maga osztályából választhasson embereket az állam kormányzására és az állam „berendezésére”, csak megközelítőleg is olyan mértékben élvezné, mint Szovjet-Oroszországban?

Nevetséges volna még csak feltételezni is, hogy Kautsky úr bármely országban ezer felvilágosodott ipari és mezőgazdasági munkás közül csak egyre is akadna, akinek e kérdés megválaszolásánál kétségei volnának. A világ munkásai, akik a burzsoá lapokból az igazságról csak töredékes beismerések útján szereznek tudomást, éppen azért rokonszenveznek ösztönszerűen a Szovjet Köztársasággal, mert látják, hogy ez proletár demokrácia, a szegények demokráciája, nem pedig a gazdagok demokráciája, márpedig minden polgári demokrácia, még a legjobb is, a valóságban a gazdagok demokráciája.

Minket burzsoá hivatalnokok, burzsoá parlamenti képviselők, burzsoá bírák kormányoznak (és ezek „rendezik be” államunkat). Ez az az egyszerű, szemmellátható, elvitathatatlan igazság, melyet saját élettapasztalatukból ismernek, naponta látnak és éreznek valamennyi burzsoá országban, így a legdemokratikusabb országokban is, az elnyomott osztályokhoz tartozó tíz- és százmilliók.

Oroszországban viszont teljesen szétzúzták a bürokratikus apparátust, úgy, hogy kő kövön nem maradt belőle, mind elkergették a régi bírákat, szétkergették a burzsoá parlamentet és sokkal hozzáférhetőbb képviseletet adtak éppen a munkásoknak és a parasztoknak. Az ő Szovjetjeik léptek a hivatalnokok helyébe, vagy az ő Szovjetjeiket rendelték a hivatalnokok fölé, az ő Szovjetjeik lettek a bírák választói. Ez a tény egymagában elég ahhoz, hogy valamennyi elnyomott osztály elismerje, hogy a Szovjethatalom, vagyis a proletárdiktatúra adott formája a legdemokratikusabb burzsoá köztársaságnál is milliószor demokratikusabb.

Kautsky nem érti meg ezt a minden munkás számára érthető és nyilvánvaló igazságot, mert „megfeledkezett” arról, „elszokott” attól, hogy úgy tegye fel a kérdést: demokrácia — melyik osztály számára? Ő a „tiszta” (vagyis osztálynélküli? vagy osztályon kívüli?) demokrácia szemszögéből ítéli meg a kérdést. Úgy érvel, mint Shylock: „egy font húst” és semmi mást. Valamennyi polgár egyenlősége — másként nincsen demokrácia.

A tudós Kautskynak, a „marxista” és „szocialista” Kautskynak fel kell tennünk a kérdést:

lehet-e egyenlőség kizsákmányolt és kizsákmányoló között?

Szörnyű és hihetetlen, hogy ilyen kérdést vagyunk kénytelenek felvetni akkor, amikor a II. Internacionálé szellemi vezérének könyvét bíráljuk. De „aki á-t mondott, az mondjon bé-t is”. Ha magadra vállaltad, hogy írsz Kautskyról — magyarázd meg a tudós férfiúnak, miért nem lehet egyenlőség kizsákmányoló és kizsákmányolt között.

Lehet-e egyenlőség kizsákmányolt és kizsákmányoló között?

Kautsky a következőképpen okoskodik:

(1) „A kizsákmányolók a népességnek mindig csupán elenyésző kisebbségét tették” (Kautsky brosúrája 14. old.).

Ez vitathatatlan igazság. Mármost hogyan kell gondolkodnunk, ha ebből az igazságból indulunk ki? gondolkodhatunk marxista, szocialista módon; ebben az esetben a kizsákmányoltaknak a kizsákmányolókhoz való viszonyát kell alapul vennünk. Gondolkodhatunk liberális, burzsoá-demokratikus módon; ez esetben a többségnek a kisebbséghez való viszonyát kell alapul vennünk.

Ha marxista módon gondolkodunk, ezt kell mondanunk: a kizsákmányolók az államot (ugyanis a demokráciáról van szó, vagyis az állam egyik formájáról) elkerülhetetlenül a kizsákmányoltak felett gyakorolt osztályuralmuk eszközévé teszik. Ezért a demokratikus állam is, amíg vannak kizsákmányolók, akik a kizsákmányolt többségen uralkodnak, szükségképpen a kizsákmányolók számára lesz demokrácia. A kizsákmányoltak államának gyökeresen különböznie kell az ilyen államtól, demokráciának kell lennie a kizsákmányoltak számára és elnyomásnak a kizsákmányolók számára, valamely osztály elnyomása pedig azt jelenti, hogy ez az osztály nem egyenjogú, hogy ki van rekesztve a „demokráciából”.

Ha liberális módon gondolkozunk, akkor a következőt kell mondanunk: a többség dönt, a kisebbség engedelmeskedik. Aki nem engedelmeskedik, azt megbüntetik. Ennyi az egész. Nincs semmi értelme az okoskodásnak az állam osztályjellegéről általában, vagy különösen a „tiszta demokráciára” vonatkozólag; ennek semmi köze a kérdéshez, hiszen a többség többség, a kisebbség pedig kisebbség. Egy font hús az egy font hús— és pont.

Kautsky éppen így okoskodik:

(2) „Mi okból öltene a proletariátus uralma olyan formát, amely a demokráciával összeférhetetlen, és mi tenné ezt szükségessé?” (21. old.) Következik annak a magyarázata, hogy a többség a proletariátus oldalán van: szerfelett körülményes és szerfelett bőbeszédű magyarázat, Marx-idézettel és a Párizsi Kommün választási adataival. A következtetés: „Olyan rendszernek, amelynek ilyen mély gyökerei vannak a tömegek között, a legkisebb oka sincs arra, hogy kezet emeljen a demokráciára. Ez a rendszer nem lehet meg mindig erőszak nélkül, azokban az esetekben, mikor erőszakhoz nyúlnak, hogy elnyomják a demokráciát. Erőszakra csak erőszakkal lehet felelni. De az a rendszer, mely tudja, hogy a tömegek mellette állanak, az eröszakot csak arra fogja használni, hogy a demokráciát megvédje, nem pedig arra, hogy megsemmisítse. Valóságos öngyilkosságot követne el, ha meg akarná szüntetni legbiztosabb alapját, az általános választójogot, a hatalmas erkölcsi tekintély mély forrását” (22. old.).

Láthatjuk: a kizsákmányoltak viszonya a kizsákmányolókhoz Kautsky érvelésében eltűnt. Csak általában a többség, általában a kisebbség, általában a demokrácia, az általunk már jól ismert „tiszta demokrácia” maradt meg.

Jól jegyezzük meg: Kautsky ezt a Párizsi Kommünnel kapcsolatban mondja! A szemléletesség kedvéért idézzük, hogyan nyilatkoztak Marx és Engels a diktatúráról a Kommünnel kapcsolatban:

Marx: „. .. Ha a munkások a burzsoá diktatúra helyére saját forradalmi diktatúrájukat állítják… a burzsoázia ellenállásának megtörésére … a munkások forradalmi és átmeneti formát adnak az államnak .. .”

Engels: „. .. A (forradalomban) győztes pártnak uralmát annak a félelemnek a segítségével kell fenntartania, amelyet fegyverei a reakciósokban keltenek. Ha a Párizsi Kommün nem támaszkodott volna a burzsoáziával szemben a felfegyverzett nép tekintélyére, vajon tarthatta volna-e magát egy napnál tovább? Ellenkezőleg, nem azt vethetjük-e szemére, hogy túl kevéssé élt ezzel a tekintéllyel?”

Ugyancsak Engels: „. . . Minthogy az állam csupán átmeneti intézmény, amelyet a harcban, a forradalomban felhasználunk abból a célból, hogy ellenfeleinket erőszakkal elnyomjuk, ezért szabad népállamról beszélni merő értelmetlenség; amíg a proletariátusnak még szüksége van az államra, nem a szabadság érdekében használja fel, hanem arra, hogy ellenfeleit elnyomja, és mihelyt szó lehet szabadságról, az állam mint olyan megszűnik . . .”

Kautsky olyan messze van Marxtól és Engelstől, mint az ég a földtől, mint a liberális a proletárforradalmártól. A tiszta demokrácia és egyszerűen a „demokrácia”, amelyről Kautsky beszél, csak új kiadása ugyanannak a „szabad népállamnak”, vagyis merő ostobaság. Kautsky egy nagytudományú szobatudós tökfilkó tudálékosságával vagy egy tízéves kislány ártatlanságával kérdi: mire is kell ez a diktatúra, amikor megvan a többség? Marx és Engels pedig megmagyarázzák:

— — Azért, hogy megtörjük a burzsoázia ellenállását,

— — azért, hogy megfélemlítsük a reakciósokat,

— — azért, hogy fenntartsuk a felfegyverzett nép tekintélyét a burzsoáziával szemben,

— — azért, hogy a proletariátus erőszakkal elnyomhassa ellenségeit.

Kautsky nem érti ezeket a magyarázatokat. Minthogy szerelmes a demokrácia „tisztaságába”, nem látja ennek burzsoá mivoltát, „következetesen” azt hajtogatja, hogy a többségnek, ha egyszer többség, nincs szüksége arra, hogy a kisebbség „ellenállását megtörje”; nincs szüksége arra, hogy ezt „erőszakosan elnyomja” — elég ha a demokrácia megsértésének egyes eseteit elnyomja. A demokrácia „tisztaságába” szerelmes Kautsky véletlenül ugyanazt a kis hibát követi el, amelybe mindig beleesik minden burzsoá demokrata: t. i. a formális egyenlőséget (amely a kapitalizmusban velejéig hazug és képmutató) tényleges egyenlőségnek veszi! Csekélység!

A kizsákmányoló nem lehet egyenlő a kizsákmányolttal.

Ez az igazság, bármilyen kellemetlen is Kautskynak, a szocializmus lényeges tartalmát alkotja.

A másik igazság: valódi, tényleges egyenlőség nem lehetséges mindaddig, amíg teljesen ki nem küszöbölték a lehetőségét annak, hogy az egyik osztály a másik osztályt kizsákmányolhassa.

A kizsákmányolókat egycsapásra szét lehet verni, ha a központban sikeres felkelés megy végbe, vagy ha a hadsereg fellázad. De megsemmisíteni a kizsákmányolókat, egészen ritka és sajátos esetek kivételével, egycsapásra nem lehet. Nem lehet egy valamelyest nagykiterjedésű ország valamennyi földbirtokosát és kapitalistáját egyszerre kisajátítani. Sőt, a kisajátítás, mint jogi vagy politikai aktus, egymagában korántsem dönti el a kérdést, mert a földbirtokosokat és a kapitalistákat ténylegesen el kell távolítani, ténylegesen helyettesíteni kell őket a gyárak és a földbirtokok másfajta igazgatásával, munkásigazgatásával. Nem lehet egyenlőség a kizsákmányolók között — akik nemzedékek hosszú során át kiváltak mind képzettségük, mind gazdag életmódjuk és jártasságuk révén — és a kizsákmányoltak között, akiknek tömege még a leghaladottabb és legdemokratikusabb burzsoá köztársaságokban is elnyomott, elmaradott, tudatlan, megfélemlített és szétforgácsolt. A kizsákmányolók a forradalom után még hosszú ideig elkerülhetetlenül megtartják sok hatalmas, tényleges kiváltságukat; marad náluk pénz (a pénzt egyszerre megszüntetni nem lehet), bizonyos — gyakran jelentős — ingó vagyon, megmaradnak összeköttetéseik, megmarad a szervezésben és kormányzásban való jártasságuk, a kormányzás összes „titkainak” (szokásainak, fogásainak, eszközeinek, lehetőségeinek) ismerete, megmarad magasabb képzettségük, közeli kapcsolatuk a felsőbb műszaki személyzethez (amely burzsoá módon él és gondolkozik), megmarad összehasonlíthatatlanul nagyobb jártasságuk katonai ügyekben (ez igen fontos), és így tovább, és így tovább.

Ha a kizsákmányolók csak egy országban vannak szétverve — márpedig természetesen ez a tipikus eset, mert a forradalom egyidőben több országban ritka kivétel —, akkor még mindig erősebbek maradnak, mint a kizsákmányoltak, mert a kizsákmányolóknak óriási nemzetközi kapcsolataik vannak. Hogy a legkevésbé fejlett középparaszti, kisiparosi stb. tömegekből való kizsákmányoltak egy része a kizsákmányolókat követi és képes ezeket követni, ezt eddig minden forradalom, így a Kommün is megmutatta (hiszen a versailles-i csapatok közt proletárok is voltak, amiről a nagytudományú Kautsky „megfeledkezett”).

Ilyen körülmények között az a feltevés, hogy némileg is mélyreható és komoly forradalom idején a kérdéseket egész egyszerűen a többség és kisebbség aránya dönti el, a legnagyobb bárgyúság, tucatliberálisra valló előítélet, a tömegek becsapása, a közismert történeti igazságnak a tömegek előtt való eltitkolása. Ez a történeti igazság abban rejlik, hogy minden mélyreható forradalom idején szabály az, hogy a kizsákmányolók, akik hosszú évekig megtartják hatalmas tényleges előnyeiket a kizsákmányoltakkal szemben, hosszú ideig makacs, kétségbeesett ellenállást fejtenek ki. A kizsákmányolók sohasem vetik magukat alá — hacsak nem az édeskés tökfilkónak, Kautskynak, édeskés fantáziájában — a kizsákmányoltakból álló többség döntésének anélkül, hogy ne próbálnák ki fölényüket egy utolsó, kétségbeesett csatában, a csaták egész sorában.

Az átmenet a kapitalizmusból a kommunizmusba egész történelmi korszak. Amíg ez a korszak be nem fejeződik, a kizsákmányolók okvetlenül megőrzik reményüket a restaurációra, és ebből a reményből restaurációs kísérletek lesznek. A megdöntött kizsákmányolók, akik megdöntésüket nem várták, nem hittek benne, még csak gondolni sem akartak rá, az első komoly vereség után megtízszerezett energiával, dühödt szenvedéllyel, százszorosra felfokozott gyűlölettel vetik magukat harcba a tőlük elvett „paradicsom” visszaszerzéséért, családjaikért, melyek oly gondtalanul éltek, és amelyeket most a „csőcselék” pusztulásra és nyomorra (vagy „közönséges” munkára …) ítél. S a kizsákmányoló kapitalistákhoz húz a kispolgárság nagy tömege. Évtizedek történeti tapasztalatai tanúsítják minden országban, hogy ez a kispolgárság tétovázik, ingadozik, ma a proletariátussal megy együtt, holnap visszaretten a forradalom nehézségeitől, a munkások legelső vereségére vagy csak félvereségére is pánikba esik, idegeskedik, kapkod, siránkozik, az egyik táborból a másikba futkos . .. akárcsak a mi mensevikjeink és eszereink.

S ilyen körülmények között, az eszeveszett, kiéleződött háború korszakában, amikor a történelem az évszázados és évezredes kiváltságok létének vagy nemlétének kérdését tűzi napirendre — azt magyarázgatni, hogy mi a többség és mi a kisebbség, mi a tiszta demokrácia, s hogy nincs szükség diktatúrára, hogy kizsákmányolt és kizsákmányoló egyenlő!! Milyen feneketlen együgyűség, milyen mélységes nyárspolgáriasság kell ehhez!

De a viszonylag „békés” kapitalizmus évtizedei — 1871-től 1914-ig — a filiszterség, a korlátoltság, a renegátság Augiász istállóivá tették az opportunizmushoz alkalmazkodó szocialista pártokat…

* * *

Az olvasó valószínűleg észrevette, hogy Kautsky a könyvéből vett fenti idézetben az általános választójog elleni merényletről beszél (mellesleg megjegyezve, az általános választójogot hatalmas erkölcsi tekintély mély forrásának nevezi, holott Engels ugyancsak a Párizsi Kommünnel kapcsolatban és ugyancsak a diktatúra kérdésével kapcsolatban a felfegyverzett nép tekintélyéről beszél a burzsoáziával szemben; jellemző, ha összehasonlítjuk a nyárspolgár és a forradalmár nézetét a „tekintélyről”…).

Figyelembe kell vennünk, hogy a kizsákmányolók választójogtól való megfosztása merőben orosz kérdés, nem pedig általában a proletárdiktatúra kérdése. Ha Kautsky brosúrájának képmutatás nélkül a következő címet adta volna: „A bolsevikok ellen”, akkor ez a cím megfelelt volna a brosúra tartalmának, és akkor Kautskynak joga lett volna közvetlenül a választójogról beszélni. De Kautsky elsősorban mint „teoretikus” kívánt fellépni. Brosúrájának a következő címet adta: „A proletariátus diktatúrája” — általában. Külön a Szovjetekről és Oroszországról csak brosúrájának második részében, a 6. paragrafustól kezdve beszél. Az első részben viszont (amelyből én az idézetet vettem) a demokráciáról és a diktatúráról általában van szó. Kautsky azzal, hogy elkezdett beszélni a választójogról, elárulta, hogy célja a bolsevikellenes polémia és semmibe se veszi az elméletet. Mert az elméletnek, vagyis a demokrácia és a diktatúra általános (nem pedig különleges nemzeti) osztály alapjairól szóló fejtegetésnek, nem olyan különleges kérdésekkel kell foglalkoznia, mint amilyen a választójog, hanem azzal az általános kérdéssel: fenn lehet-e tartani a gazdagok, a kizsákmányolók számára a demokráciát olyan történelmi korszakban, amikor a kizsákmányolókat megdöntik és államukat a kizsákmányoltak állama váltja fel?

Így és csakis így vetheti fel a kérdést egy teoretikus.

Ismerjük a Kommün példáját, ismerjük a marxizmus alapítóinak a Kommünnel kapcsolatos fejtegetéseit. Ennek az anyagnak alapján tettem például vizsgálat tárgyává a demokrácia és a diktatúra kérdését „Állam és forradalom” c. brosúrámban, melyet az Októberi Forradalom előtt írtam. A választójog korlátozásáról egy szót sem szóltam. Meg kell állapítanunk, hogy a választójog korlátozásának kérdése a diktatúrának különleges nemzeti, nem pedig általános kérdése. A választójog korlátozásának kérdését csak úgy lehet megítélni, ha az orosz forradalom sajátos feltételeit, fejlődésének sajátos útját tanulmányozzuk. A további fejtegetések során ezt meg is fogjuk tenni. Hiba volna azonban előre kezeskedni arról, hogy az Európában küszöbön álló proletárforradalmak — mind, vagy többségükben — feltétlenül korlátozni fogják a burzsoázia választójogát. Lehetséges, hogy ez így lesz. A háború után és az orosz forradalom tapasztalatai után valószínűleg így lesz, de ez nem okvetlenül szükséges a diktatúra megvalósítása érdekében, nem elengedhetetlen ismérve a diktatúra logikai fogalmának, nem tartozik elengedhetetlen feltételként a diktatúra történeti és osztályfogalmához.

A diktatúra feltétlenül szükséges ismérve, elengedhetetlen feltétele a kizsákmányolóknak mint osztálynak erőszakos elnyomása és következésképpen a „tiszta demokrácia”, vagyis az egyenlőség és szabadság megsértése — ezt az osztályt illetően.

Így és csakis így vethetjük fel a kérdést elméletileg. És Kautsky azzal, hogy a kérdést nem így tette fel, bebizonyította, hogy a bolsevikok ellen nem mint teoretikus, hanem mint az opportunisták és a burzsoázia bérence lép fel.

Hogy melyik országban, ennek vagy annak a kapitalizmusnak milyen nemzeti sajátosságai mellett fogják (kizárólagosan vagy túlnyomórészt) alkalmazni a demokrácia ilyen vagy amolyan korlátozását, megsértését a kizsákmányolókkal szemben, ez a kérdés ennek vagy annak a kapitalizmusnak, ennek vagy annak a forradalomnak nemzeti sajátosságaitól függ. Elméletileg a kérdés másként áll, mégpedig a következőképpen: lehetséges-e proletárdiktatúra anélkül, hogy megsértenék a demokráciát a kizsákmányolók osztályával szemben?

Kautsky éppen ezt a kérdést kerülte meg, mely elméletileg az egyetlen fontos és lényeges kérdés. Kautsky mindenféle idézetet hozott fel Marxból és Engelsből, kivéve azokat, amelyek erre a kérdésre vonatkoznak, és amelyeket én fentebb idéztem.

Kautsky a világon mindenről beszélt, mindenről, ami elfogadható a liberálisok és burzsoá demokraták szempontjából, ami nem esik kívül az ő eszmekörükön, mindenről, kivéve a legfontosabbat, kivéve azt, hogy a proletariátus nem győzhet, ha nem töri meg a burzsoázia ellenállását, ha nem nyomja el erőszakosan ellenségeit, s hogy ahol „erőszakos elnyomás” van, ahol nincs „szabadság”, ott természetesen nincs demokrácia.

Ezt Kautsky nem értette meg.

* * *

Térjünk át az orosz forradalom tapasztalataira és a Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjei és az Alkotmányozó Gyűlés között felmerült ellentétre, amely az Alkotmányozó Gyűlés feloszlatásához és a burzsoáziának a választójogtól való megfosztásához vezetett.

A szovjetek ne merészeljenek állami szervezetekké válni

A Szovjetek — a proletárdiktatúra orosz formája. Ha egy marxista teoretikus, aki a proletariátus diktatúrájáról ír könyvet, valóban tanulmányozná ezt a jelenséget (nem pedig a diktatúra miatti kispolgári sirámokat ismételgetné, mint Kautsky teszi, amikor újra eldúdolja a mensevik nótákat), akkor ez a teoretikus meghatározná a diktatúrát általában, majd pedig megvizsgálná a diktatúra sajátos nemzeti formáját, a Szovjeteket, melyeket a proletárdiktatúra egyik formájaként bírálna meg.

Világos, hogy Kautskytól a diktatúráról szóló marxi tanítás liberális „átdolgozása” után semmi komolyat sem várhatunk. Szerfölött jellemző azonban, hogyan fogott annak a kérdésnek vizsgálatához, hogy mik a Szovjetek, és hogyan birkózott meg ezzel a problémával.

A Szovjetek — írja, megemlékezve arról, hogy a Szovjetek 1905-ben keletkeztek — „a proletárszervezet olyan formáját teremtették meg, amely valamennyi közül a legátfogóbb (umfassendste) volt, mert felölelte valamennyi bérmunkást” (31. old.). 1905-ben csak helyi testületek voltak, 1917-ben összoroszországi egyesüléssé váltak.

„A szovjet szervezetnek — folytatja Kautsky — már most is nagy és dicső múltja van. De még nagyobb jövőnek néz elébe, mégpedig nemcsupán Oroszországban. Mindenütt kiderül, hogy azokkal az óriási erőkkel szemben, melyekkel a finánctőke gazdasági és politikai téren rendelkezik, elégtelenek” (versagen; — ez a német kifejezés valamivel erősebb, mint az „elégtelenek” és valamivel gyengébb, mint az „erőtlenek” kifejezés) „a proletariátus gazdasági és politikai harcának eddigi módszerei. Ezekről nem kell lemondani, normális időkben továbbra is nélkülözhetetlenek, időnként azonban olyan feladatok merülnek fel előttük, amelyeket nem tudnak teljesíteni, olyan feladatok, amikor sikerrel csak az kecsegtet, ha a munkásosztály minden politikai és gazdasági hatalmi eszközét egyesítjük” (32. old.).

Ezután következik egy fejtegetés a tömegsztrájkról és arról, hogy a „szakszervezeti bürokrácia”, amelyre éppúgy szükség van, mint a szakszervezetekre, „nem alkalmas azoknak a hatalmas tömegharcoknak a vezetésére, amelyek egyre inkább az idők jelévé válnak…”

„… Így tehát — vonja le a következtetést Kautsky — a szovjet szervezet korunk egyik legfontosabb jelensége. Minden valószínűség szerint döntő jelentőségre fog szert tenni a tőke és a munka közötti hatalmas elöntő ütközetekben, amelyek felé közeledünk.

De van-e jogunk még többet követelni a Szovjetektől? A bolsevikok, akik az 1917 novemberi” (az új időszámítás szerint; vagyis a mi időszámításunk szerint az októberi) „forradalom után a baloldali szociálforradalmárokkal együtt többséget szereztek az orosz Munkásküldöttek Szovjetjeiben, az Alkotmányozó Gyűlés szétkergetése után rátértek arra, hogy az állami szervezetté a Szovjetet tegyék, amely addig egy osztály harci szervezete volt. Megsemmisítették a demokráciát, amelyet az orosz nép a márciusi” (az új időszámítás szerint; vagyis a mi időszámításunk szerint a februári) „forradalomban kivívott. Ennek megfelelően a bolsevikok megszűntek magukat szociáldemokratáknak nevezni. Kommunistáknak nevezik magukat” (33. old., Kautsky aláhúzásai).

Aki ismeri az orosz mensevik irodalmat, azonnal észreveszi, hogy Kautsky mennyire szolgai módon másolja Martovot, Akszelrodot, Steint és társaikat. Igen, „szolgai módon”, mert Kautsky a mensevik előítéletek kedvéért a nevetségességig eltorzítja a tényeket. Kautsky még azt a fáradságot sem vette magának, hogy például informátorainál — mint a berlini Stein vagy a stockholmi Akszelrod — érdeklődjék aziránt, mikor vetődött fel, hogy a bolsevik elnevezést kommunistára változtassák, és hogy a Szovjeteknek mint állami szervezeteknek mi a jelentősége. Ha Kautsky megszerezte volna ezt az egyszerű adatot, nem írta volna le ezeket a nevetésre ingerlő sorokat, mert hiszen a bolsevikok mindkét kérdést 1917 áprilisában vetették fel, például az én 1917 április 4-i „téziseimben”, vagyis jóval az 1917-es Októberi Forradalom előtt (nem is szólva az Alkotmányozó Gyűlés szétkergetéséről, ami 1918 január 5-én történt).

De Kautskynak itt teljes egészében idézett fejtegetése megmutatja, mi az egész Szovjet-kérdés lényege. A kérdés lényege az, törekedjenek-e a Szovjetek arra, hogy állami szerveretekké váljanak (a bolsevikok 1917 áprilisában a következő jelszót adták ki: „minden hatalmat a Szovjeteknek!” és ugyancsak 1917 áprilisában, a bolsevik pártkonferencián a bolsevikok kijelentették, hogy nem elégszenek meg a burzsoá parlamenti köztársasággal, hanem Kommün típusú vagy Szovjet típusú munkás- és parasztköztársaságot követelnek), vagy pedig ne törekedjenek erre a Szovjetek, ne ragadják meg a hatalmat, ne háljanak állami szervezetekké, hanem maradjanak meg egy „osztály harci szervezeteinek” (Martov kifejezése szerint, aki ezzel a jámbor óhajával tetszetős módon kendőzte azt a tényt, hogy a Szovjetek a mensevikek vezetése alatt eszközként szolgáltak arra, hogy a munkásokat alávessék a burzsoáziánk).

Kautsky szolgai módon ismételte Martov szavait, a bolsevikok és a mensevikek elméleti vitájából töredékeket ragadott ki, és ezeket a töredékeket kritikátlanul és értelmetlenül átvitte általános elméleti, általános európai talajra. Ebből aztán olyan zagyvaság lett, hogy minden öntudatos orosz munkás homéroszi kacajba törne ki, ha Kautsky idézett fejtegetésével megismerkedne.

Ugyanilyen kacajjal fogadja majd Kautskyt minden európai munkás is (kivéve a megrögzött szociálimperialisták maroknyi csoportját), amikor majd megmagyarázzuk nekik, miről is van itt szó.

Kautsky rossz szolgálatot tett Martovnak azzal, hogy Martov hibáját rendkívül szemléltetően az abszurdumig vitte. Valóban, nézzük csak meg, hová lyukadt ki Kautsky?

A Szovjetek valamennyi bérmunkást felölelik. A finánctőkével szemben a proletariátus gazdasági és politikai harcának eddigi módszerei elégtelenek. A Szovjetekre nemcsak Oroszországban vár nagy szerep. Döntő szerepet fognak játszani Európában a tőke és a munka közötti nagy, döntő csatákban, így beszél Kautsky.

Remek. Vajon „a tőke és a munka közötti döntő csaták” nem döntik-e el azt a kérdést, hogy a két osztály közül melyik ragadja meg az államhatalmat?

Szó sincs róla! Isten ments!

A „döntő” csatákban e valamennyi bérmunkást felölelő Szovjeteknek nem szabad állami szervezetté átalakulniok!

De mi az állam?

Az állam nem más, mint gépezet, amellyel az egyik osztály elnyomja a másikat.

Tehát az elnyomott osztálynak, a modern társadalom dolgozói és kizsákmányoltjai élcsapatának törekednie teli a „tőke és a munka közti döntő csatára”, de nem szabad hozzányúlnia ahhoz a gépezethez, amellyel a tőke elnyomja a munkát!

Nem szabad összetörnie ezt a gépezetet! – – Nem szabad felhasználnia saját átfogó szervezetét a kizsákmányolók elnyomására!

Nagyszerű ez, Kautsky úr, igazán pompás. „Mi” elismerjük az osztályharcot — úgy, ahogy elismeri minden liberális, vagyis a burzsoázia megdöntése nélkül…

Itt válik nyilvánvalóvá Kautsky teljes szakítása mind a marxizmussal, mind pedig a szocializmussal. Ez a valósában átpártolás a burzsoázia oldalára, amely kész mindent elviselni, csak azt nem, hogy az általa elnyomott osztály szervezetei állami szervezetekké alakuljanak át. Itt Kautsky már sehogyan sem képes megmenteni az ő mindent kibékítő, minden mély ellentmondás elől frázisokkal kitérő álláspontját.

Kautsky vagy lemond arról, hogy az államhatalom bármi módon is a munkásosztály kezébe menjen át, vagy belemegy abba, hogy a munkásosztály kezébe vegye a régi burzsoá államgépezetet, de semmiképpen sem megy bele abba, hogy a munkásosztály összetörje, szétzúzza ezt a gépezetet és új, proletár gépezettel cserélje fel. Akár így, akár úgy „értelmezzük” és „magyarázzuk” Kautsky okoskodását, mindkét esetben nyilvánvaló, hogy szakított a marxizmussal és átpártolt a burzsoáziához.

Marx már a „Kommunista Kiáltvány”-ban, amikor arról beszélt, hogy milyen államra van szüksége a győztes munkásosztálynak, ezt írta: „az állam, azaz az uralkodó osztállyá szervezett proletariátus”. Most megjelenik egy ember, aki továbbra is marxistának tartja magát és kijelenti, hogy a mind egy szálig megszervezett és a tőkével „döntő harcot” vívó proletariátusnak nem szabad osztályszervezetét állami szervezetté változtatnia. „Az államba vetett babonás hit”, melyről Engels 1891-ben azt írta, hogy „Németországban átment a burzsoázia, sőt sok munkás tudatába is” — ez nyilvánul meg itt Kautskynál. Harcoljatok, munkások — adja „beleegyezését” ez a mi filiszterünk (ebbe „beleegyezik” a burzsoá is, ha már a munkások úgyis harcolnak, és csak azon kell gondolkoznia, hogyan tompítsa el kardjuk élét) —, harcoljatok, de ne merészeljetek győzni! Ne romboljátok szét a burzsoázia államgépezetét, ne állítsatok a burzsoá „állami szervezet” helyébe proletár „állami szervezetet”!

Aki komolyan vallotta azt a marxista nézetet, amely szerint az állam nem más, mint gépezet, amellyel az egyik osztály elnyomja a másikat, aki csak valamelyest végiggondolta ezt az igazságot, az sohasem ejthetett volna ki a száján olyan sületlenséget, hogy a proletárszervezeteknek, amelyek le tudják győzni a finánctőkét, nem szabad állami szervezetekké válniok. Éppen ezen a ponton nyilatkozott meg a kispolgár, akinek szemében az állam „mégiscsak” valami osztályonkívüli vagy osztályfeletti dolog. Valóban, ha szabad a proletariátusnak, „egy osztálynak”, döntő háborút folytatnia a tőke ellen, amely nemcsak a proletariátuson uralkodik, hanem az egész népen, az egész kispolgárságon, az egész parasztságon, akkor tulajdonképpen miért nem szabad a proletariátusnak, „egy osztálynak”, szervezetét állami szervezetté változtatnia? Mert a kispolgár fél az osztályharctól és nem viszi végig, a legfőbb pontig.

Kautsky tökéletesen összezavarodott és leleplezte magát. Láthatjuk: ő maga beismerte, hogy Európa a tőke és a munka közötti döntő csaták felé halad, s hogy a proletariátus eddigi gazdasági és politikai harci módszerei elégtelenek. Ezek a módszerek pedig éppen a polgári demokrácia kihasználásában rejlettek. Következésképpen?..

Kautsky visszariadt attól, hogy végiggondolja, mi következik ebből.

… Következésképpen most csakis holmi reakciós, a munkásosztály ellensége, a burzsoázia lakája ecsetelgetheti a burzsoá demokrácia gyönyörűségeit és fecseghet a tiszta demokráciáról, a túlhaladott múlt felé fordulva. A burzsoá demokrácia progresszív volt a középkorhoz képest, és fel kellett használni. Most azonban nem elégséges a munkásosztály számára. Most nem hátrafelé kell nézni, hanem előre, a burzsoá demokráciának proletár demokráciával való felváltása felé. És ha a proletárforradalmat előkészítő munka, a proletár hadsereg kiképzése és szervezése lehetséges (és szükséges) volt a burzsoá-demokratikus állam keretei között, akkor csak a proletárügy árulója, csak renegát törekedhet arra, hogy a proletariátust ezek közé a keretek közé szorítsa, ha „döntő csatákra” kerül sor.

Kautsky különösen nevetséges helyzetbe került, mert Martov érvét ismételte, de nem vette észre, hogy Martovnál ez az érv egy másik érvre támaszkodik, amely Kautskynál hiányzik! Martov azt mondja (és Kautsky utána mondja), hogy Oroszország még nem érett meg a szocializmusra, amiből természetszerűleg az következik, hogy korai még a Szovjeteket harci szervekből állami szervezetekké alakítani (értsd: az az időszerű, hogy a Szovjeteket a mensevik vezérek segítségével olyan szervekké alakítsák át, amelyek e munkásokat az imperialista burzsoáziának vetik alá). Kautsky azonban nem mondhatja nyíltan, hogy Európa még nem érett meg a szocializmusra. Kautsky azt írta 1909-ben, amikor még nem volt renegát, hogy most nem kell félni idő előtti forradalomtól, hogy áruló lenne az, aki a vereségtől való félelmében a forradalomról lemondana. Kautsky nem tudja elszánni magát arra, hogy ezt egyenesen megtagadja. S ebből olyan ostobaság sül ki, amely tökéletesen leleplezi a kispolgár egész butaságát és gyávaságát: egyrészt Európa megérett a szocializmusra és a munkának a tőke elleni döntő csatái felé halad — másrészt pedig a harci (vagyis a harcban kialakuló, növekvő, erősödő) szervezetet a proletariátusnak, az elnyomottak élcsapatának, szervezőjének, vezérének szervezetét nem szabad állami szervezetté átalakítani!

* * *

Az a gondolat, hogy a Szovjetekre, mint harci szervezetekre, szükség van, de nem szabad állami szervezetekké válniok, a gyakorlati politika szempontjából még sokkal együgyűbb, mint elméleti szempontból. A munkások tömegharca a kapitalisták ellen, például a tömegsztrájk, még békés időkben is, amikor nincs forradalmi helyzet, mindkét részről szörnyű elkeseredést szül, a harc rendkívüli szenvedélyességét idézi elő, a burzsoázia állandóan hangoztatja, hogy „ő az úr a házban” és az is akar maradni stb. De forradalom idején, amikor forrásban van a politikai élet, az olyan szervezet, mint a Szovjetek, amely valamennyi iparág valamennyi munkását, továbbá valamennyi katonát és az egész dolgozó és szegénysorsú falusi lakosságot felöleli, magától, a harc folyamán, a támadás és az ellentámadás egyszerű „logikájánál” fogva elkerülhetetlenül eljut oda, hogy élére állítsa a kérdést. Az a kísérlet, hogy egy közbülső álláspontot foglaljanak el, hogy „kibékítsék” a proletariátust és a burzsoáziát, tompaelméjűségre vall és szánalmas kudarcba fullad: így történt Oroszországban Martov és a többi mensevik prédikációjával, elkerülhetetlenül így lesz Németországban és a többi országban is, ha a szovjetek csak némileg is jelentős arányokban kifejlődnek, ha sikerül egyesülniök és megszilárdulniok. Azt mondani a szovjeteknek: harcoljatok, de ne vegyétek kezetekbe az egész államhatalmat, ne váljatok állami szervezetekké — nem egyéb, mint az osztályok együttműködését és a proletariátus és a burzsoázia közötti „szociális békét” hirdetni. Nevetséges még csak gondolni is arra, hogy az ilyen álláspont az elkeseredett harcban másra vezethetne, mint szégyenletes csődre. Kautsky örök végzete, hogy két szék között a pad alá kerül. Azt a látszatot akarja kelteni, hogy semmiben sem ért egyet az opportunistákkal az elméletben, de valójában minden lényeges pontban (vagyis mindenben, ami a forradalomra vonatkozik) egyetért velük a gyakorlatban.

Az Alkotmányozó Gyűlés és a Szovjet Köztársaság

Az Alkotmányozó Gyűlés és a bolsevikok által való szétkergetése Kautsky egész brosúrájának központi kérdése. Állandóan visszatér erre a kérdésre. A II. Internacionálé szellemi vezérének egész műve tele van olyan célzásokkal, hogy a bolsevikok „megsemmisítették a demokráciát” (lásd fentebb, az egyik Kautsky-idézetben). Ez a kérdés valóban érdekes és fontos, mivel itt a burzsoá és a proletár demokrácia viszonya a gyakorlatban vetődött fel a forradalom előtt. Nézzük csak, hogyan vizsgálja ezt a kérdést a mi „marxista teoretikusunk”.

Kautsky idézi a „Pravda” 1917. december 26-i számában közzétett „Téziseket az Alkotmányozó Gyűlésről”, amelyeket én írtam. Az ember azt hinné, mi sem bizonyíthatja jobban, hogy komolyan fog hozzá a kérdés vizsgálatához, mint az, hogy okmányokat vesz kézbe. De nézzük csak meg, hogyan idéz Kautsky. Nem állapítja meg, hogy 19 ilyen tézis volt, nem mondja, hogy ezekben a tézisekben felvetettem azt a kérdést, hogy milyen a viszony egy Alkotmányozó Gyűléssel rendelkező közönséges burzsoá köztársaság és a Szovjetek Köztársasága között, valamint azt a kérdést is, hogy mi a története az Alkotmányozó Gyűlés és a proletárdiktatúra ellentétének a mi forradalmunkban. Kautsky mindezt mellőzi és egyszerűen kijelenti az olvasónak, hogy „közülük” (a tézisek közül) „különösen kettő fontos”: az egyik az, hogy az eszerek szakadása az alkotmányozó gyűlési választások után, de az Alkotmányozó Gyűlés összehívása előtt következett be (Kautsky hallgat arról, hogy ez az ötödik tézis), a másik az, hogy a Szovjet Köztársaság általában magasabbfokú demokratikus forma, mint az Alkotmányozó Gyűlés (Kautsky hallgat arról, hogy ez a harmadik tézis).

És csupán ebből a harmadik tézisből idéz Kautsky szószerint egy részt, mégpedig a következő tételt:

„A Szovjetek Köztársasága nemcsak magasabb típusú formája a demokratikus intézményeknek (a szokásos polgári köztársasághoz viszonyítva, melynek megkoronázása az Alkotmányozó Gyűlés), hanem az egyetlen forma is, amely biztosítani tudja a legkevesebb megrázkódtatással járó átmenetet a szocializmushoz” (Kautsky elhagyja a „szokásos” szót, valamint a tézis bevezető szavait is: „a burzsoá rendből a szocialista rendhez való átmenet, a proletariátus diktatúrája számára”).

E szavak idézése után Kautsky pompás iróniával így kiált fel:

„Csak az a kár, hogy ehhez a következtetéshez csupán akkor jutottak el, amikor kiderült, hogy az Alkotmányozó Gyűlésben kisebbségben maradtak. Azelőtt senki sem követelte viharosabban az Alkotmányozó Gyűlést, mint Lenin.”

Szószerint ezt mondja Kautsky könyvének 31. oldalán!

Ez aztán a gyöngyszem! Csak a burzsoázia bérence tüntethette fel a dolgot ilyen hazugul, hogy az olvasóban azt a benyomást keltse, mintha a bolsevikok minden beszéde az állam magasabb típusáról merő koholmány volna, amely csak az után látott napvilágot, hogy a bolsevikok az Alkotmányozó Gyűlésben kisebbségben maradtak!! Ilyen gyalázatos hazugságra csak olyan semmirekellő vetemedhet, aki eladta magát a burzsoáziának, vagy, ami egy és ugyanaz, aki P. Akszelrodnak ad hitelt és eltitkolja informátorait.

Hiszen köztudomású, hogy én Oroszországba való megérkezésem első napján, 1917. április 4-én, a nyilvánosság előtt felolvastam azokat a téziseket, amelyekben kifejtettem, hogy a Kommün típusú állam magasabbrendű, mint a burzsoá parlamenti köztársaság. Ezt később többízben kijelentettem a sajtóban, például a politikai pártokról szóló brosúrámban, amelyet lefordítottak angol nyelvre, és amely 1918 januárjában megjelent Amerikában az „Evening Post” c. newyorki újságban. Sőt, mi több, a bolsevik párt 1917 április végén megtartott konferenciája határozatot fogadott el arról, hogy a proletár-paraszt köztársaság felette áll a burzsoá parlamenti köztársaságnak, hogy a mi pártunk nem elégszik meg ez utóbbival, hogy a pártprogramot ennek megfelelően meg kell változtatni.

Minek nevezzük ezek után Kautsky kirohanását, aki el akarja hitetni német olvasóival, hogy én viharosan követeltem az Alkotmányozó Gyűlés összehívását és csak miután a bolsevikok abban kisebbségben maradtak, kezdtem „becsmérelni” az Alkotmányozó Gyűlés becsületét és méltóságát? Mit lehet felhozni az ilyen kirohanás védelmére? Azt, hogy Kautsky nem ismerte a tényeket? De akkor miért kellett róluk írnia? Vagy miért nem jelenti ki becsületesen, hogy én, Kautsky, Stein, P. Akszelrod és más mensevikek közlései alapján írok? Kautsky az objektivitás mezét öltve magára igyekszik leplezni azt, hogy a vereségük miatt sértődött mensevikek készséges szolgájának szerepét játssza.

Ez azonban csak a kezdet. Most jön a java.

Tegyük fel, hogy Kautsky nem óhajtotta, vagy nem tudta (??) megkapni informátoraitól azoknak a határozatoknak és nyilatkozatoknak fordítását, amelyekben a bolsevikok leszögezik álláspontjukat arra vonatkozólag, megelégszenek-e a polgári parlamentáris demokratikus köztársasággal. Tegyük fel ezt is, bár teljesen valószínűtlen. De hiszen az én 1917 december 26-i téziseimet Kautsky világosan megemlíti könyvének 30. oldalán.

Teljes egészükben ismeri-e Kautsky ezeket a téziseket, vagy csak azokat ismeri közülük, melyeket a Steinek, Akszelrodok és társaik lefordítottak neki? Kautsky idézi a harmadik tézist azzal a lényegbevágó kérdéssel kapcsolatban, hogy vallották-e a bolsevikok az alkotmányozó gyűlési választások előtt és megmondták-e a népnek, hogy a Szovjetek Köztársasága felette áll a burzsoá köztársaságnak. Kautsky azonban elhallgatja a második tézist.

Ámde a második tézis így szól:

„Amikor a forradalmi szociáldemokrácia felállította az Alkotmányozó Gyűlés összehívásának követelését, az 1917-es forradalom kezdetétől fogva ismételten hangsúlyozta, hogy a Szovjetek Köztársasága a demokratizmusnak sokkal magasabb formája, mint a szokásos, polgári köztársaság Alkotmányozó Gyűléssel” (az én kiemelésem).

Kautsky úr, hogy a bolsevikokat elvtelen embereknek, „forradalmi opportunistáknak” (ezt a kifejezést használja Kautsky könyvében valahol, nem emlékszem milyen összefüggésben) tüntethesse fel, eltitkolta német olvasói előtt, hogy a tézisek világosan hivatkoznak „a több ízben tett” nyilatkozatokra!

Ilyen kicsinyes, szánalmas és megvetendő fogásokkal operál Kautsky úr. Ilymódon tért ki az elméleti kérdés elől.

Ígaz-e vagy nem igaz, hogy a burzsoá-demokratikus parlamentáris köztársaság alacsonyabb fokon áll, mint a Kommün típusú, vagy a Szovjet típusú köztársaság? Ez a kérdés lényege, de Kautsky ezt megkerülte. Kautsky „elfelejtette” mindazt, amit Marx a Párizsi Kommün elemzése során megállapított. „Elfelejtette” Engelsnek 1875 március 28-án Bebelhez írt levelét is, amelyben különösen szemléltetően és világosan fejezi ki Marxnak ugyanezt a gondolatát: „A Kommün már nem is volt állam a szó szoros értelmében.”

Így fest a II. Internacionálé legkimagaslóbb teoretikusa, aki külön brosúrát ír a „Proletariátus diktatúrájáról”, külön tárgyalja Oroszországot, ahol világosan és többízben felvetették a polgári-demokratikus köztársaságnál magasabbrendű államforma kérdését, és ő elhallgatja ezt a kérdést. Hát miben különbözik ez a valóságban a burzsoázia oldalára való át pártolástól?

(Zárójelben megjegyezzük, hogy Kautsky itt is az orosz mensevikek után kullog. A mensevikek közt szép számmal akadnak olyanok, akik „valamennyi idézetet” ismerik Marxból és Engelsből, de azért 1917 áprilisától 1917 októberéig és 1917 októberétől 1918 októberéig egyetlenegy mensevik sem próbálta meg egyetlenegyszer sem, hogy megvizsgálja a Kommün típusú állam kérdését. Plehanov szintén megkerülte ezt a kérdést. Bizonyára minden okuk megvolt a hallgatásra.)

Természetesen az Alkotmányozó Gyűlés szétkergetéséről vitatkozni olyan emberekkel, akik ugyan szocialistának és marxistának nevezik magukat, a valóságban azonban a fő kérdésben, a Kommün típusú állam kérdésében a burzsoáziához pártolnak át, nem jelentene mást, mint gyöngyöt szórni disznók elé. Elég lesz, ha brosúránk függelékeként teljes egészében közöljük az Alkotmányozó Gyűlésről szóló téziseimet. Ezekből látni fogja az olvasó, hogy a kérdést 1917. december 26-án elméleti szempontból is, történeti, valamint gyakorlati politikai szempontból is felvetettük.

Ha már Kautsky, mint teoretikus, teljesen megtagadta a marxizmust, mint történész megvizsgálhatta volna a Szovjetek harcát az Alkotmányozó Gyűlés ellen. Kautsky sok művéből tudjuk, hogy tudott marxista történész lenni, hogy ezek a munkái későbbi renegátsága ellenére is komoly értékek maradnak a proletariátus számára. A szóbanforgó kérdésben azonban Kautsky mint történész is hátatfordít az igazságnak, figyelmen kívül hagyja a közismert tényeket, a burzsoázia bérenceként jár el. Kautsky elvteleneknek szeretné feltüntetni a bolsevikokat, és elbeszéli, hogyan próbálták a bolsevikok elsimítani konfliktusukat az Alkotmányozó Gyűléssel, mielőtt ezt szétkergették volna. Ebben egyáltalán nincs semmi kivetni való, nincs semmi, amit meg kellene tagadnunk. A téziseket teljes egészükben közzéteszem, azokban a napnál világosabban megmondtuk: ingadozó kispolgár urak, akik megrekedtetek az Alkotmányozó Gyűlésben, vagy béküljetek meg a proletárdiktatúrával, vagy „forradalmi úton” legyőzünk benneteket (a 18. és 19. tézis).

Mindig így járt el, és mindig így is fog eljárni a valóban forradalmi proletariátus az ingadozó kispolgársággal szemben.

Kautsky az Alkotmányozó Gyűlés kérdésében formális álláspontot foglal el. Téziseimben világosan és többízben leszögezem, hogy a forradalom érdekei felette állnak az Alkotmányozó Gyűlés formális jogainak (lásd a 16. és 17. tézist). A formális demokratikus álláspont nem más, mint a polgári demokrata álláspontja, aki nem ismeri el, hogy a proletariátus és a proletár osztályharc érdeke a magasabbrendű. Kautskynak, mint történésznek, feltétlenül el kellett volna ismernie, hogy a burzsoá parlamentek ennek vagy annak az osztálynak a szervei. Most azonban (a forradalom megtagadásának piszkos ügye érdekében) Kautskynak szüksége volt arra, hogy megfeledkezzék a marxizmusról és Kautsky nem veti fel azt a kérdést, hogy melyik osztálynak a szerve volt Oroszországban az Alkotmányozó Gyűlés. Kautsky nem elemzi a konkrét helyzetet, nem óhajtja megvizsgálni a tényeket, egy szót sem mond a német olvasónak arról, hogy a tézisek nemcsak a burzsoá demokrácia korlátoltságának elméleti megvilágítását foglalják magukban (1—3. tézis), és nemcsak azokat a konkrét viszonyokat elemzik, amelyek előidézték azt, hogy a pártok 1917 október közepén összeállított jelölő listái nem feleltek meg az 1917 decemberi valóságnak (4—6. tézis), hanem az osztályharc és a polgárháború 1917 október—decemberében lejátszódott történetét is vázolják (7 —15. tézis). Ebből a konkrét történetből azt a következtetést vontuk le (14. tézis), hogy a „minden hatalmat az Alkotmányozó Gyűlésnek!” jelszó a valóságban a kadetok, a kalegyinisták és szekértolóik jelszavává lett.

Kautsky, a történész, ezt nem veszi észre. Kautsky, a történész, sohasem hallott arról, hogy az általános választójog olykor kispolgári, reakciós és ellenforradalmár parlamenteket hoz létre. Kautsky, a marxista történész, nem hallott arról, hogy a választások formája, a demokrácia formája, másrészt az illető intézmény osztálytartalma — két különböző dolog. Az Alkotmányozó Gyűlés osztálytartalmának kérdését téziseim világosan felvetik és megoldják. Lehetséges, hogy az én megoldásom helytelen. Mi sem volna számunkra kívánatosabb, mint hogy elemzésünket egy kívülálló marxista szempontból megbírálja. Kautskynak, ahelyett hogy teljesen ostoba frázisokat (ilyen Kautskynál bőven akad) írna arról, hogy egyesek akadályozzák a bolsevizmus bírálatát, hozzá kellett volna fognia ehhez a bírálathoz. A baj azonban éppen az, hogy nem gyakorol bírálatot. Még csak fel sem veti egyfelől a Szovjetek, másfelől az Alkotmányozó Gyűlés osztályelemzésének kérdését. Ezért lehetetlen Kautskyval vitatkozni és eszmecserét folytatni, és csak azt tehetjük, hogy megmutatjuk az olvasónak, miért nem lehet Kautskyt másnak, mint renegátnak nevezni.

A Szovjetek és az Alkotmányozó Gyűlés közötti ellentétnek megvan a maga története, amelyet az a történész sem kerülhet meg, aki nem áll az osztályharc álláspontján. Kautsky ezt a ténybeli történelmet sem óhajtotta érinteni. Kautsky eltitkolta a német olvasó előtt azt a közismert tényt (amelyet most csak a rosszhiszemű mensevikek titkolnak el), hogy a mensevikek uralma idején is, vagyis 1917. február végétől októberig ellentétek voltak a Szovjetek és az „állami” (vagyis burzsoá) intézmények között. Kautsky lényegében a proletariátus és a burzsoázia kibékítésének, megegyezésének, együttműködésének álláspontján áll. Akárhogy tagadja is Kautsky, de tény, hogy ez az álláspontja, és ezt egész brosúrája bizonyítja. Nem kellett volna szétkergetni az Alkotmányozó Gyűlést — ez azt is jelenti: nem kellett volna végigküzdeni a harcot a burzsoázia ellen, nem kellett volna megdönteni a burzsoáziát, a proletariátusnak össze kellett volna békülnie a burzsoáziával.

Miért hallgatta el Kautsky, hogy a mensevikek 1917 februárjától októberig igyekeztek végrehajtani ezt a kevéssé tiszteletreméltó feladatot és semmit sem értek el? Ha lehetséges volt a burzsoáziát összebékíteni a proletariátussal, miért nem sikerült az összebékítés a mensevikek idején, miért tartotta magát távol a burzsoázia a Szovjetektől, miért nevezték (a mensevikek) a Szovjeteket „forradalmi demokráciának”, a burzsoáziát pedig „cenzusos elemeknek”?

Kautsky eltitkolta a német olvasó előtt, hogy éppen a mensevikek nevezték uralmuk „korszakában” (1917. február-október) forradalmi demokráciának a Szovjeteket, s ismerték el ezáltal, hogy a Szovjetek magasabbrendűek minden más intézménynél. Csak e tény elhallgatása következtében tüntethette fel Kautsky, a történész, a kérdést úgy, hogy a Szovjetek és a burzsoázia ellentétének nincs története, hogy ez hirtelen, váratlanul, ok nélkül, a bolsevikok rosszindulatú magatartása folytán jelentkezett. Holott valójában éppen a mensevik megalkuvó politikának, a proletariátus és a burzsoázia összebékítésére tett kísérleteknek több mint félévi (a forradalom szempontjából ez óriási idő) tapasztalatai győzték meg a népet arról, hogy ezek meddő kísérletek, és ez taszította el a proletariátust a mensevikektől.

A Szovjetek: a proletariátus nagyszerű harci szervezetei, amelyekre nagy jövő vár — ismeri el Kautsky. Ha ez igaz, akkor Kautsky egész álláspontja összeomlik, mint a kártyavár, vagy mint a kispolgár álmodozása arról, hogy el kellene kerülni a proletariátus és a burzsoázia közti éles harcot. Mert a forradalom nem egyéb, mint szüntelen harc, mégpedig ádáz harc, a proletariátus pedig valamennyi elnyomott élenjáró osztálya, gyújtópontja és középpontja minden elnyomott minden felszabadulási törekvésének. A Szovjetek — az elnyomott tömegek harci szervei — természetesen hasonlíthatatlanul gyorsabban, teljesebben, hívebben tükrözték és fejezték ki e tömegek hangulatát és nézeteik változását, mint bárminő más intézmény (ez többek között egyik oka annak, hogy a szovjet demokrácia a demokrácia legmagasabb típusa).

A Szovjeteknek sikerült 1917. február 28-tól (régi időszámítás szerint) október 25-ig összehívniok két országos kongresszust, amelyen Oroszország lakosságának túlnyomó többségé, valamennyi munkás és katona, a parasztság hét- vagy nyolctizede képviselve volt, nem szólva a helyi, kerületi, városi, kormányzósági és területi kongresszusokról. Ez alatt az idő alatt a burzsoáziának nem sikerült összehívnia egyetlen olyan intézményt sem, amely a többséget képviselte volna (kivéve a nyilvánvalóan meghamisított, a proletariátusból gúnyt űző, a proletariátust felbőszítő „Demokratikus Tanácskozást”). Az Alkotmányozó Gyűlés ugyanazt a tömeghangulatot, ugyanazt a politikai csoportosulást fejezte ki, mint az első (júniusi) Összoroszországi Szovjetkongresszus. Az Alkotmányozó Gyűlés összehívása előtt és azzal körülbelül egyidőben (1918. január) összeült a második Szovjetkongresszus (1917. október), valamint a harmadik (1918. január), és mindkét kongresszus napnál világosabban megmutatta, hogy a tömegek balra tolódtak, forradalmasodtak, elfordultak a mensevikektől és az eszerektől, a bolsevikok oldalára álltak, vagyis hátatfordítottak a kispolgári vezetésnek, a burzsoáziával való megegyezés illúzióinak és a burzsoázia megdöntéséért vívott forradalmi proletárharc álláspontjára tértek át.

Következésképpen már egymagában a Szovjetek külső története megmutatja az Alkotmányozó Gyűlés szétkergetésének elkerülhetetlenségét és az Alkotmányozó Gyűlés reakciós mivoltát. Kautsky azonban keményen kitart „jelszava” mellett: hadd pusztuljon a forradalom, hadd győzedelmeskedjék a burzsoázia a proletariátus felett, a fő, hogy viruljon a „tiszta demokrácia”! Fiat justitia, pereat mundus! (Legyen igazság, vesszen bár a világ!)

Az Összoroszországi Szovjetkongresszusok adatai az orosz forradalom története folyamán a következők:

Összoroszországi Szovjetkongresszusok		A küldöttek száma	Köztük bolsevik	A bolsevikok %-aránya
1.	(1917. június 3)	790	103	13%
2.	(1917. október 25)	675	343	51%
3.	(1918. január 10)	710	434	61%
4.	1918. március 14)	1232	795	64%
5.	(1918. július 4)	1164	773	66%

Csak egy pillantást kell vetnünk e számokra, hogy megértsük, mi az oka annak, hogy nálunk csak nevetnek azokon, akik az Alkotmányozó Gyűlést védelmezik, vagy afféléket beszélnek (mint Kautsky), hogy a bolsevikok mögött nem áll a lakosság többsége.

A szovjet alkotmány

Mint már mondottam, a burzsoáziának a választójogtól való megfosztása nem feltétlen és elengedhetetlen ismérve a proletariátus diktatúrájának. A bolsevikok, akik jóval Október előtt kiadták az ilyen diktatúra jelszavát, Oroszországban sem beszéltek már eleve a kizsákmányolóknak a választójogtól való megfosztásáról. A diktatúrának ez az alkotórésze nem valamilyen párt „terve szerint” jött világra, hanem önmagától alakult ki a harc folyamán. Kautsky, a történész, ezt persze nem vette észre. Nem értette meg, hogy a burzsoázia még a (burzsoáziával paktáló) mensevikeknek a Szovjetekben való uralma idején maga határolta el magát a Szovjetektől, bojkottálta azokat, szembeállította magát velük, ármánykodott ellenük. A Szovjetek minden alkotmány nélkül keletkeztek és több mint egy évig (1917 tavaszától 1918 nyaráig) minden alkotmány nélkül működtek. A burzsoázia dühe az elnyomottak önálló és mindenható (mert mindent átfogó) szervezetével szemben, a burzsoázia harca — mégpedig rendkívül arcátlan, önző, piszkos harca — a Szovjetek ellen, végül pedig a burzsoáziának (a kadetoktól a jobboldali eszerekig, Miljukovtól Kerenszkijig) nyílt részvétele a Kornyilov-lázadásban — mindez előkészítette a burzsoáziának a Szovjetekből való formaszerinti kizárását.

Kautsky hallott ugyan a Kornyilov-lázadásról, de ő előkelően fütyül a történelmi tényekre, a harc menetére és formáira, amelyek a diktatúra formáit meghatározzák: valóban, mi szükség is van a tényekre, ha a „tiszta” demokráciáról van szó? Kautsky „kritikáját”, amely a burzsoáziának a választójogtól való megfosztása ellen irányul, ezért olyan … édeskés naivitás jellemzi, amely nagyon megható volna, egy gyermek részéről, amely azonban undorító, ha olyasvalakinél tapasztalja az ember, akit hivatalosan még nem nyilvánítottak gyengeelméjűnek.

„… Ha a kapitalisták általános választójog mellett jelentéktelen kisebbségnek bizonyulnának, hamarabb megbékélnének sorsukkal” (33. old.) . . . Kedves, nemde? Az okos Kautsky olyan földbirtokosokat és kapitalistákat, akik számolnak az elnyomott többség akaratával, sokszor látott a történelem folyamán és általában nagyszerűen ismeri őket a való élet megfigyeléséből. Az okos Kautsky szilárdan kitart az „ellenzék”, vagyis a parlamenten belüli harc álláspontján. Szó szerint így is írja: „ellenzék” (34. old. és sok más helyen).

Ó, tudós történész és politikus! Nem ártana, ha tudná, hogy az „ellenzék” a békés és csakis parlamenti harc fogalma, vagyis olyan fogalom, amely a nemforradalmi helyzetnek felel meg, olyan fogalom, amely a forradalom hiányának felel meg. A forradalomban kérlelhetetlen polgárháborús ellenségről van szó, és ezen a tényen nem változtatnak semmiféle reakciós sirámai az olyan kispolgároknak, akik úgy félnek a háborútól, mint ahogy Kautsky fél tőle. Komikus dolog „ellenzéki” szemszögből vizsgálni a kérlelhetetlen polgárháború kérdéseit akkor, amikor a burzsoázia minden gonosztettre hajlandó — a versailles-iak példája és Bismarckkal kötött egyességük eleget mond mindenki számára, aki a történelmet nem úgy látja, mint Gogol Petruskája —, amikor a burzsoázia külföldi államokat hív segítségül és velük együtt ármánykodik a forradalom ellen. A forradalmi proletariátusnak tehát „az okleveles zavarkeltőhöz”, Kautskyhoz hasonlóan hálósipkát kell a fejére húznia és legális „ellenzéknek” kell tekintenie a burzsoáziát, amely a Dutovok, Krasznovok és a csehek ellenforradalmi felkeléseit szervezi, amely milliókat fizet a szabotálóknak. Micsoda bölcsesség!

Kautskyt kizárólag a dolog formális jogi oldala érdekli, úgyhogy mikor a Szovjet Alkotmányról szóló fejtegetéseit olvassuk, önkénytelenül Bebel szavai jutnak eszünkbe: a jogászok ízig-vérig reakciós népség. „A valóságban — írja Kautsky — nem lehet egyedül a kapitalistákat megfosztani jogaiktól. Ki a kapitalista jogi értelemben? Az, akinek vagyona van? Még egy gazdaságilag olyan előrehaladott országban is, mint Németország, ahol a proletariátus olyan nagyszámú, egy szovjet köztársaság létesítése nagy tömegeket fosztana meg politikai jogaiktól. 1907-ben a német birodalomban a kereső foglalkozással bíró egyének és családtagjaik száma a három főágban — mezőgazdaság, ipar és kereskedelem — körülbelül 35 millióra rúgott az alkalmazottak és bérmunkások csoportjában, az önállóak csoportjában pedig 17 millióra. Következésképpen valamely pártnak könnyen lehet többsége a bérmunkások közt, de kisebbsége a lakosság között” (33. old.).

Íme Kautsky gondolkodásmódjának egyik példája. Hát nem a burzsoának ellenforradalmi nyöszörgése ez? Miért sorolt ön, Kautsky úr, minden „önállót” a jogfosztottakhoz, holott nagyon jól tudja, hogy az orosz parasztok óriási többsége nem tart bérmunkást, tehát nem esik el a jogoktól? Hát nem hamisítás ez?

Miért nem idézte ön, a tudós közgazdász, azokat az adatokat a mezőgazdasági bérmunkáról a gazdaságok csoportjai szerint, amelyeket ön jól ismert, és amelyek ugyanabban az 1907-es német statisztikában találhatók? Miért nem tárta fel brosúrájának olvasói, a német munkások előtt ezeket az adatokat, amelyekből kiderülne, hogy mennyi a kizsákmányoló, hogy a német statisztikában szereplő összes „mezőgazdák” között milyen kevés a kizsákmányoló?

Azért, mert önt renegátsága a burzsoázia közönséges bérencévé tette.

A kapitalista eszerint határozatlan jogi fogalom, és Kautsky több oldalon át szidja a Szovjet Alkotmány „önkényességét”. Az angol burzsoáziának megengedi ez a „komoly tudós”, hogy évszázadokon át alakítsa és csiszolgassa az új (a középkorhoz képest új) polgári alkotmányt, nekünk azonban, Oroszország munkásainak és parasztjainak, a lakáj tudomány e képviselője semennyi időt sem engedélyez. Tőlünk néhány hónap alatt az utolsó betűig kidolgozott alkotmányt követel. . .

„.. . Önkény!” Gondolják csak meg, hogy a burzsoázia szennyes kiszolgálásának és a korlátolt vaskalaposságnak milyen feneketlen mélységét tárja fel egy ilyen szemrehányás. Amikor a kapitalista országok ízig-vérig burzsoá és nagyrészt reakciós jogászai évszázadok vagy évtizedek során a legrészletesebb jogszabályokat dolgozták ki, tucatjával és százával írták a törvénykönyveket és a magyarázatokat azokhoz a törvényekhez, amelyek szorongatják a munkásokat, megkötözik a szegények kezét-lábát, ezernyi nehézséget és akadályt gördítenek minden egyszerű, a nép soraiból származó dolgozó ember elé, — ó, akkor a burzsoá liberálisok és Kautsky úr ebben nem látnak semmi „önkényt”! Ez „rend” és „törvényesség”! Itt mindent megfontoltak, és megszabták, hogyan lehet „kifacsarni” a szegény embert. Itt ezerszámra vannak burzsoá ügyvédek és hivatalnokok (róluk Kautsky általában hallgat, valószínűleg éppen azért, mert Marx óriási jelentőséget tulajdonított a bürokratikus gépezet szétzúzásának…), — ügyvédek és hivatalnokok, akik értik a módját, hogy a törvényeket úgy értelmezzék, hogy a munkás és átlagos paraszt sohase tudja áttörni ezeknek a törvényeknek drótakadályait. Ez nem burzsoá „önkény”, nem önző és szennyeslelkű kizsákmányolók diktatúrája, akik teleszívták magukat a nép vérével — dehogyis. Ez — „tiszta demokrácia”, amely napról napra tisztább és tisztább lesz.

De amikor a dolgozó és kizsákmányolt osztályok a történelem folyamán először alkották meg, az imperialista háború által külföldi testvéreiktől elvágva, a maguk Szovjetjeit, amikor politikai alkotómunkára hívták azokat a tömegeket, amelyeket a burzsoázia elnyomott, megnyomorított és eltompított, és amikor ők maguk kezdték építeni az új, a proletár államot, amikor az elkeseredett harc hevében, a polgárháború tüzében körvonalazni kezdték a kizsákmányolók nélküli állam alaptételeit, — akkor a burzsoá gazfickók valamennyien, az egész vérszopó banda és a velük egy húron pendülő Kautsky jajveszékelést csaptak az „önkény” miatt! Valóban, honnan is tudhatnák ezek a tudatlanok, a munkások és parasztok, ez a „csőcselék”, a saját törvényeiket értelmezni? Honnan is vegyék ők, az egyszerű dolgozók, az igazságosság érzékét, ha nem veszik igénybe a művelt ügyvédek, a burzsoá írók, a Kautskyk és a bölcs öreg bürokraták tanácsait?

1918 április 28-i beszédemből Kautsky úr a következő szavakat idézi: „. . . A tömegek maguk határozzák meg a választások rendjét és idejét. . .” És Kautsky, a „tiszta demokrata”, ebből ilyen következtetést von le:

„… Tehát nyilván az a helyzet, hogy minden választógyűlés belátása szerint határozza meg a választások rendjét. Az önkény és annak a lehetősége, hogy a kellemetlen ellenzéki elemektől magán a proletariátuson belül megszabaduljunk, ilymódon a legmagasabb fokra hágna” (37. old.).

Nos, miben különbözik ez a kapitalisták bértollnokának beszédétől, aki a sztrájk idején azért üvölt, hogy a tömeg elnyomja a „dolgozni akaró” szorgalmas munkásokat? Miért nem önkény a választási rendnek a „tiszta” burzsoá demokráciában szokásos bürokrata burzsoá meghatározása? Miért lenne az évszázados kizsákmányolók ellen harcrakelt tömegek igazságérzete — a tömegeké, amelyeket ez az elkeseredett harc felvilágosít és megacéloz — alacsonyabb fokon, mint a burzsoá előítéletek közt nevelkedett bürokraták, intellektuelek, ügyvédek maroknyi csoportjának igazságérzete?

Kautsky — igazi szocialista, ne merjétek kétségbevonni ennek az igen tiszteletreméltó családapának, ennek az igen becsületes polgárnak az őszinteségét. Lángoló és meggyőződéses híve ő a munkások, a proletárforradalom győzelmének. Csak azt szeretné, hogy édeskés kispolgári intellektuelek és hálósipkás nyárspolgárok eleve, a tömegek megmozdulása előtt, a kizsákmányolókkal vívott ádáz harcuk előtt és okvetlenül polgárháború nélkül kidolgoznák a forradalom fejlődésének mérsékelt és precíz alapszabályait. . .

A mi nagytudományú Golovljov Juduskánk mély erkölcsi felháborodással beszéli el a német munkásoknak, hogy 1918. június 14-én a Szovjetek Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottsága elhatározta a jobboldali eszerek és a mensevikek pártja képviselőinek a Szovjetekből való kizárását. „Ez a rendszabály — írja Kautsky Juduska, égve a nemes felháborodástól — nem bizonyos személyek ellen irányul, akik bizonyos büntetendő cselekményeket követtek el… A Szovjet Köztársaság Alkotmánya egy szót sem szól a szovjetképviselőknek, a Szovjetek tagjainak sérthetetlenségéről. Nem bizonyos személyeket, hanem bizonyos pártokat zárnak itt ki a Szovjetekből” (37. old.).

Igen, ez valóban szörnyű, ez tűrhetetlen eltérés a tiszta demokráciától, amelynek szabályai szerint fog majd forradalmat csinálni a mi forradalmár Kautsky Juduskánk. Mi, orosz bolsevikok, először is kötelesek lettünk volna sérthetetlenséget ígérni a Szavinkovoknak és társaiknak, a Liberdanoknak, a Potreszovoknak (az „aktivistáknak”) és társaiknak, azután büntetőtörvénykönyvet kellett volna írnunk, amely „büntetendőnek” nyilvánította volna a csehszlovák ellenforradalmi háborúban való részvételt, vagy a német imperialistákkal való szövetkezést országunk munkásai ellen Ukrajnában és Grúziában, és csak azután, ennek a büntetőtörvénykönyvnek alapján lett volna jogunk a „tiszta demokrácia” értelmében „bizonyos személyeket” a Szovjetekből kizárni. Magától értetődik emellett, hogy a csehszlovákok, akik a Szavinkovok, Potreszovok és Liberdanok útján (vagy az ő agitációjuk segítségével) pénzt kaptak az angol-francia kapitalistáktól, valamint a Krasznovok, akik az ukrajnai és a tifliszi mensevikek segítségével szereztek német gránátokat, nyugodtan ültek volna mindaddig, amíg el nem készítünk egy rendes büntetőtörvénykönyvet, és mint a legtisztább demokraták, az „ellenzék” szerepére szorítkoztak volna …

Nem csekélyebb erkölcsi felháborodással tölti el Kautskyt, hogy a Szovjet Alkotmány megfosztja a választójogtól azt, aki „nyereség céljából bérmunkásokat tart”. „Az otthonmunkás vagy a kismester — írja Kautsky —, az, aki egy segéddel dolgozik, teljesen proletármódra élhet és érezhet, de választójoga nincs” (36. old.).

Milyen eltérés a „tiszta demokráciától”! Milyen igazságtalanság! Igaz, eddig minden marxista úgy vélte és ezernyi tény igazolta, hogy a kismesterek a leglelkiismeretlenebb és legkíméletlenebb kizsákmányolói a bérmunkásoknak, de Kautsky Juduska, magától értetődően, nem a kismesterek osztályát vizsgálja (ki is találta ki az osztályharc káros elméletét?), hanem egyes személyekből indul ki, olyan kizsákmányolókból, akik „teljesen proletármódra élnek és éreznek”. A híres „takarékos Ágnes”, akit már régen holtnak véltek, feltámadt Kautsky tolla nyomán. Ezt a takarékos Ágnest néhány évtizeddel ezelőtt egy „tiszta” demokrata, a burzsoá Eugen Richter találta fel és bocsátotta útnak a német irodalomban. Ez a burzsoá kimondhatatlan bajokat jósolt arra az esetre, ha majd eljő a proletárdiktatúra, ha kisajátítják a kizsákmányolók tőkéjét, és ártatlan képpel felvetette azt a kérdést, hogy tulajdonképpen ki a kapitalista jogi értelemben. A szegény takarékos varrónő („a takarékos Ágnes”) példáját hozta fel, akitől a gonosz „proletárdiktátorok” utolsó garasait is elveszik. Volt idő, amikor az egész német szociáldemokrácia mulatott a tiszta demokrata Eugen Richter e „takarékos Ágnesén”. Ez azonban régen volt, réges-régen, amikor még élt Bebel, aki nyíltan és egyenesen megmondta az igazat, hogy bizony a mi pártunkban sok a nemzeti-liberális; ez réges-régen volt, amikor Kautsky még nem volt renegát.

Most a „takarékos Ágnes” feltámadt a „teljesen proletármódra élő és érző, egy segéddel dolgozó kismester” képében. A gonosz bolsevikok bántják, megfosztják őt választójogától. Igaz ugyan, hogy „minden választógyűlés”, mint ahogy ugyanez a Kautsky mondja, megengedheti a Szovjet Köztársaságban a választásban való részvételt például egy bizonyos üzemmel kapcsolatban álló szegény kismesternek, ha az illető kivételképpen nem kizsákmányoló, ha valóban „teljesen proletármódra él és érez”. De meg lehet-e bízni az egyszerű munkások rendezetlen és (óh borzalom!) alapszabály nélkül működő üzemi gyűléseinek életismeretében és igazságérzetében? Hát nem világos, hogy helyesebb megadni a választójogot valamennyi kizsákmányolnak, mindenkinek, aki bérmunkást foglalkoztat, mintsem megkockáztatni azt, hogy a munkások megbántsák a „takarékos Ágnest” és a „proletármódra élő és érző kismestert”?

* * *

Csak gyalázzák megvetést érdemlő semmirekellő renegátok, a burzsoázia és a szociálsoviniszták ünnepelt hősei a mi Szovjet Alkotmányunkat, amiért megfosztja a kizsákmányolókat a választójogtól. Ez csak jó, mert meggyorsítja és elmélyíti Európa forradalmi munkásainak szakítását a Scheidemannokkal és Kautskykkal, a Renaudelekkel és Longuet-kkal, a Hendersonokkal és Ramsay MacDonaldokkal, a szocializmus régi vezéreivel és régi árulóival.

Az elnyomott osztályok tömegei, a forradalmi proletárok közül kikerülő öntudatos és becsületes vezérek mellettünk lesznek. Elegendő megismertetni ezeket a proletárokat és ezeket a tömegeket Szovjet Alkotmányunkkal és máris azt fogják mondani: lássátok, ott igazán a mi embereink vannak, lássátok, ott igazi munkáspárt, igazi munkáskormány van. Mert ez a kormány nem csapja be a munkásokat a reformokról szóló fecsegéssel, mint ahogy valamennyi említett vezér becsapott bennünket, hanem komolyan harcol a kizsákmányolók ellen, komolyan végigviszi a forradalmat, valóban harcol a munkások teljes felszabadításáért.

Ha a Szovjetek egyéves „gyakorlatuk” után megfosztották a kizsákmányolókat a választójogtól, ez azt jelenti, hogy ezek a Szovjetek valóban az elnyomott tömegek szervezetei, nem pedig a szociálimperialistákéi és a szociálpacifistákéi, akik eladták magukat a burzsoáziának. Ha ezek a Szovjetek elvették a kizsákmányolóktól a választójogot, ez azt jelenti, hogy a Szovjetek nem a kapitalistákkal való kispolgári megalkuvás szervei, nem a parlamenti fecsegésnek (a Kautskyk, Longuet-k és Mac- Donaldok parlamenti fecsegésének) szervei, hanem a valóban forradalmi proletariátus szervei, amely élethalálharcot folytat a kizsákmányolókkal.

„Kautsky könyvét itt alig ismerik” — írta nekem a napokban Berlinből (ma október 30-a van) egy jól tájékozott elvtárs. Én azt a tanácsot adnám németországi és svájci követeinknek, hogy ne sajnáljanak néhány ezrest ennek a könyvnek összevásárlására és az öntudatos munkások között való ingyenes szétosztására, hadd tapossák sárba azt az „európai” — értsd: imperialista és reformista szociáldemokráciát, amely már régen „bűzlő hullává” vált.

* * *

Könyve végén, a 61. és 63. oldalon, Kautsky úr keserű könnyeket hullat amiatt, hogy az „új elmélet” (ahogy ő a bolsevizmust nevezi, mert nem meri érinteni a Párizsi Kommünnek Marx és Engels-adta elemzését) „hívekre talál még régi demokráciákban is, például Svájcban”. Kautsky számára „érthetetlen”, hogy „ezt az elméletet német szociáldemokraták elfogadják”.

Pedig ez teljesen érthető, mert a háború komoly tanulságai után a Scheidemannok is, a Kautskyk is ellenszenvessé válnak a forradalmi tömegek előtt.

„Mi” mindig a demokrácia hívei voltunk — írja Kautsky — s most egyszerre megtagadjuk!

„Mi”, a szociáldemokrácia opportunistái, mindig a proletárdiktatúra ellen voltunk, és ezt a Kolbok és társaik régen nyíltan megmondták. Kautsky tudja ezt és hiába gondolja, hogy elrejtheti az olvasók előtt azt a nyilvánvaló tényt, hogy ő a Bernsteinek és Kolbok „ölébe tér vissza”.

„Mi”, forradalmi marxisták, sohasem bálványoztuk a „tiszta” (burzsoá) demokráciát. Plehanov, mint tudjuk, 1903-ban (szomorú pálfordulása előtt, amely egy orosz Scheidemann álláspontjára juttatta el) forradalmi marxista volt. És Plehanov akkor, azon a pártkongresszuson, amely elfogadta a pártprogramot, arról beszélt, hogy a proletariátus a forradalomban szükség esetén meg fogja fosztani a kapitalistákat a választójogtól és szétkerget bármiféle parlamentet, ha az ellenforradalminak bizonyul. Hogy csakis az ilyen felfogás felel meg a marxizmusnak, azt mindenki látja, ha másból nem, Marx és Engels fentebb idézett kijelentéseiből. Nyilvánvalóan ez következik a marxizmus valamennyi alapelvéből.

„Mi”, forradalmi marxisták, nem tartottunk a népnek olyan beszédeket, amilyeneket olyan szívesen mondottak valamennyi nemzet kautskystái, akik a burzsoázia előtt hajbókolva, a burzsoá parlamentarizmusnak udvaroltak, a jelenlegi demokrácia burzsoá jellegét elhallgatták és csak ennek a demokráciának a kiszélesítését, ennek a demokráciának a teljes megvalósítását követelték.

„Mi” azt mondtuk a burzsoáziának; ti, kizsákmányolók és képmutatók, a demokráciáról beszéltek, de ugyanakkor lépten-nyomon ezernyi akadályt gördíttek az elé, hogy az elnyomott tömegek a politikában részt vegyenek. Szavatokon fogunk benneteket és ezeknek a tömegeknek érdekében követeljük a t i burzsoá demokráciátok kiszélesítését, hogy előkészítsük a tömegeket a forradalomra, a ti megdöntéstek, a kizsákmányolók megdöntése céljából. És ha ti, kizsákmányolók, megpróbáltok ellene szegülni a mi proletárforradalmunknak, könyörtelenül elnyomunk, megfosztunk a jogaitoktól benneteket, sőt mi több, nem adunk nektek kenyeret, mert a mi proletár köztársaságunkban a kizsákmányolóknak nem lesznek jogaik, meg lesznek fosztva tűztől és víztől, mert mi komolyan, nem pedig Scheidemann-módra és nem Kautsky-módra vagyunk szocialisták.

Így beszéltünk és így fogunk beszélni „mi”, forradalmi marxisták, s ezért lesznek az elnyomott tömegek mellettünk és velünk, a Scheidemannok és Kautskyk pedig a renegátok szemétdombjára kerülnek.

Mi az internacionalizmus?

Kautsky a legmélyebb meggyőződéssel internacionalistának tartja és mondja magát. Scheidemannékat „kormány-szocialistáknak” minősíti. A mensevikeket védelmezve (Kautsky nem mondja meg nyíltan, hogy szolidáris velük, de teljesen az ő nézeteiket követi), Kautsky rendkívül szemléltető módon mutatta meg, hogy milyen fajtájú ez az ő „internacionalizmusa”. Minthogy pedig Kautsky nem egyedülálló személy, hanem egy irányzat képviselője, amelynek kialakulása a II. Internacionálé viszonyai között elkerülhetetlen volt (Longuet Franciaországban, Turati Olaszországban, Nobs és Grimm, Graber és Naine Svájcban, Ramsay MacDonald Angliában stb.), tanulságos lesz kitérni Kautsky „internacionalizmusára”.

Kautsky hangsúlyozza, hogy Zimmerwaldban a mensevikek is jelen voltak (ez kétségtelenül diploma, de… megpenészedett diploma), és a következőképpen vázolja a mensevikek nézeteit, melyekkel egyetért:

„ … A mensevikek az általános békét akarták. Azt akarták, hogy valamennyi hadviselő fél fogadja el az annexiók és hadisarc nélküli béke jelszavát. Amíg ezt el nem érik, az orosz hadseregnek — e szerint a felfogás szerint — harci készenlétben kellett volna állnia. A bolsevikok viszont azonnali békét követeltek mindenáron, készek voltak szükség esetén különbékét kötni, arra törekedtek, hogy ezt erőszakkal kikényszerítsék, növelve a hadseregnek amúgy is nagy dezorganizáltságát” (27. old.). A bolsevikoknak, Kautsky szerint, nem kellett volna megragadniok a hatalmat, és meg kellett volna elégedniök az Alkotmányozó Gyűléssel.

Tehát Kautsky és a mensevikek internacionalizmusa ebben áll: az imperialista burzsoá kormányoktól reformokat kell követelni, de továbbra is támogatni kell a kormányt, továbbra is támogatni kell a kormány által viselt háborút, amíg valamennyi hadviselő fél el nem fogadta az annexiók és hadisarc nélküli béke jelszavát. Turati is, a kautskysták is (Haase és mások), Longuet és társai is nem egyszer fejtették ki ezt a véleményüket, és kijelentették: mi „a haza védelme” mellett vagyunk.

Az elméletben ez azt jelenti, hogy teljesen képtelenek arra, hogy a szociálsovinisztáktól különváljanak, és teljesen belezavarodtak a honvédelem kérdésébe. A politikában ez azt jelenti, hogy az internacionalizmust nyárspolgári nacionalizmussal cserélik fel, átpártolnak a reformizmus oldalára, lemondanak a forradalomról.

A „haza védelmének” elismerése annyi, mint a mostani háborúnak a proletariátus szempontjából való igazolása, törvényességének elismerése. Minthogy pedig a háború (akár monarchiáról, akár köztársaságról van szó) imperialista háború marad, függetlenül attól, hogy az ellenséges csapatok jelenleg hol állanak, az én országomban-e vagy idegen országban, — a haza védelmének elismerése a valóságban az imperialista rabló burzsoázia támogatása, a szocializmus teljes elárulása. Oroszországban Kerenszkij alatt is, a burzsoá-demokratikus köztársaságban, a háború továbbra is imperialista háború maradt, mert a burzsoázia mint uralkodó osztály folytatta (márpedig a háború „a politika folytatása”); s a háború imperialista jellegét különösen szemléltetően fejezték ki a világ felosztására és idegen országok kifosztására vonatkozó titkos szerződések, melyeket a volt cár Anglia és Franciaország kapitalistáival kötött.

A mensevikek gyalázatosan félrevezették a népet, mikor az ilyen háborút védelmi vagy forradalmi háborúnak nevezték, és Kautsky, amikor helyesli a mensevikek politikáját, a nép becsapását helyesli, azoknak a kispolgároknak a tevékenységét helyesli, akik azzal tettek szolgálatot a tőkének, hogy a munkásokat becsapták, hogy a munkásokat az imperialisták szekerébe fogták. Kautsky tipikusan kispolgári, filiszter politikát folytat, amikor azt képzeli (és a tömegekbe azt az ostoba hiedelmet oltja), hogy a jelszó kiadása változtat a dolgon. A burzsoá demokrácia egész története leleplezi ezt az illúziót: a burzsoá demokraták a nép becsapására mindig kiadtak és mindig ki is adnak tetszésszerinti „jelszavakat”. A fontos az, hogy ezeknek a jelszavaknak az őszinteségét ellenőrizzük, hogy a szavakkal szembeszegezzük a tényeket, hogy ne érjük be az idealista vagy sarlatán frázissal, hanem tárjuk fel az osztályrealitást. Az imperialista háború imperialista mivolta nem akkor szűnik meg, amikor a sarlatánok vagy a frázishősök, avagy a kispolgári filiszterek valami édeskés „jelszót” adnak ki, — hanem csak akkor, amikor valóban megdöntik azt az osztályt, amely az imperialista háborút folytatja, s amelyet e háborúhoz a gazdasági szálak (sőt néha kötelek) milliói fűznek, és amikor ezt az osztályt a valóban forradalmi osztály, a proletariátus váltja fel a hatalmon. Másként nem szakadhatunk ki az imperialista háborúból és ugyanúgy, nem menekülhetünk meg az imperialista, a rabló békétől.

Azzal, hogy Kautsky a mensevikek külpolitikáját helyesli, azzal, hogy azt internacionalista és zimmerwaldi politikának nyilvánítja, először is megmutatja a zimmerwaldi opportunista többség egész rothadtságát (mi, a Zimmerwaldi Baloldal, nem ok nélkül határoltuk el magunkat rögtön ettől a többségtől!), és másodszor — s ez a legfontosabb — Kautsky a proletariátus álláspontjáról a kispolgárság álláspontjára, forradalmi álláspontról reformista álláspontra tér át.

A proletariátus az imperialista burzsoázia forradalmi megdöntéséért harcol, a kispolgárság az imperializmus reformista „tökéletesítéséért”, az imperializmushoz való alkalmazkodásért harcol, olymódon, hogy alárendeli magát neki. Amikor Kautsky még marxista volt, például 1909-ben, amikor „A hatalomhoz vezető út” c. munkáját írta, éppen a mellett a gondolat mellett foglalt állást, hogy a háborúval kapcsolatban elkerülhetetlen a forradalom; a forradalmak korszakának közeledéséről beszélt. Az 1912-es Bázeli Kiáltvány világosan és határozottan proletárforradalomról beszél, mégpedig éppen a német és az angol csoport közötti imperialista háborúval kapcsolatban, amely 1914-ben ki is tört. 1918-ban pedig, amikor a forradalmak a háború következtében kirobbantak, Kautsky, ahelyett hogy megmagyarázta volna elkerülhetetlenségüket, ahelyett hogy átgondolta és végiggondolta volna a forradalmi taktikát, a forradalom előkészítésének módszereit és eszközeit — a mensevikek reformista taktikáját internacionalizmusnak kezdte nevezni. Hát nem renegátság ez?

A mensevikeket Kautsky megdicséri azért, mert a hadsereg harckészségének megőrzését követelték. A bolsevikokat megrója azért, mert fokozták a hadsereg már amúgy is elég nagy „dezorganizáltságát”. Ez nem más, mint a reformizmus és az imperialista burzsoázia előtti behódolás dicsérete és a forradalom kárhoztatása, a forradalom megtagadása. Mert a harckészség megőrzése Kerenszkij alatt a burzsoá (köztársasági, de burzsoá) vezetésű hadsereg megőrzését jelentette és az is volt. Közismert dolog — és az események menete szemléltetően igazolta —, hogy ez a köztársasági hadsereg megőrizte kornyilovista szellemét, mert kornyilovista tisztikara volt. A burzsoá tisztikar szükségképpen kornyilovista volt, szükségképpen hajlott az imperializmus felé, a proletariátus erőszakos elnyomása felé. Az imperialista háború alapjainak, a burzsoá diktatúra alapjainak érintetlenül hagyása, az apróságok foltozgatása, a jelentéktelen dolgok szépítgetése („reformok”) — ebben merült ki a valóságban a mensevik taktika.

És fordítva. A hadsereg „dezorganizálását” egyetlen nagy forradalom sem kerülte el és nem is kerülheti el. Hiszen a hadsereg a régi rendszer támogatásának legmerevebb eszköze, a burzsoá fegyelemnek, a tőkés uralom támogatásának legszilárdabb védőbástyája, és arra szolgál, hogy a dolgozókat a tőkésekkel szemben való rabszolgai engedelmességben és alárendeltségben tartsa és nevelje. A hadsereg mellett az ellenforradalom sohasem tűrte meg, nem tűrhette meg a felfegyverzett munkásokat. Franciaországban — írta Engels — a munkások minden forradalom után fel voltak fegyverezve; „így tehát az állam kormánykerekénél álló burzsoák legelső feladatuknak a munkások lefegyverzését tekintették”. A felfegyverzett munkások egy új hadsereg csírái, egy új társadalmi rend szervezeti magja voltak. Ennek a magnak széttaposása, kifejlődésének megakadályozása volt a burzsoázia első feladata. Minden győzelmes forradalom első feladata — Marx és Engels többízben hangsúlyozták ezt — a következő volt: szétzúzni a régi hadsereget, feloszlatni és újjal felcserélni. Az uralomra törő új társadalmi osztály sohasem szerezhette és szilárdíthatta meg ezt az uralmat — és nem teheti meg ezt ma sem — másként, mint úgy, hogy teljesen felbomlasztja a régi hadsereget („dezorganizálás” — jajdulnak fel erre a reakciós vagy egyszerűen gyáva kispolgárok), mint úgy, hogy minden hadsereg nélkül átmegy egy igen nehéz, igen kínos szakaszon (ezen a kínos szakaszon átment a nagy francia forradalom is), mint úgy, hogy fokozatosan alakítja ki, súlyos polgárháborúban alakítja ki az új hadsereget, az új fegyelmet, az új osztály új harci szervezetét. A történész Kautsky azelőtt megértette ezt. A renegát Kautsky elfelejtette.

Mi jogon nevezi Kautsky a Scheidemannokat „kormány-szocialistáknak”, ha helyesli a mensevikek taktikáját az orosz forradalomban? A mensevikek, amikor Kerenszkijt támogatták és beléptek kormányába, ugyanúgy kormányszocialisták voltak. Ez elől a következtetés elől Kautsky sehogyan sem fog kibújni, ha megkísérli az imperialista háborút folytató uralkodó osztály kérdését felvetni. Kautsky azonban nem akarja felvetni az uralkodó osztály kérdését, ezt a marxistára nézve kötelező kérdést, mert ennek a kérdésnek már puszta felvetése is leleplezné a renegátot.

A kautskysták Németországban, a longuetisták Franciaországban, Turati és társai Olaszországban így érvelnek: a szocializmus feltételezi a nemzetek egyenlőségét és szabadságát, önrendelkezési jogát; ezért, amikor megtámadják országunkat, vagy amikor az ellenséges csapatok benyomultak területünkre, a szocialistáknak joguk és kötelességük a hazát védelmezni. Ez az okoskodás azonban elméleti szempontból vagy teljes kigúnyolása a szocializmusnak, vagy szélhámos kibúvó, a gyakorlati politika szempontjából pedig ez az okoskodás azonos a teljesen tudatlan muzsikocska okoskodásával, aki arra is képtelen, hogy gondolkozzék a háború szociális jellegéről, osztályjellegéről, valamint azokról a feladatokról, amelyek reakciós háború idején a forradalmi párt előtt állanak.

A szocializmus ellene van a nemzetekkel szembeni erőszaknak. Ez vitathatatlan. De a szocializmus általában ellensége az emberekkel szembeni erőszaknak. Ebből azonban a keresztény anarchistákon és tolsztojánusokon kívül még senki sem vont le olyan következtetést, hogy a szocializmus a forradalmi erőszak ellen van. Tehát, aki „erőszakról” beszél általában, anélkül hogy elemezné azokat a feltételeket, amelyek a reakciós erőszakot a forradalmitól megkülönböztetik, az kispolgár, aki megtagadja a forradalmat, vagypedig egyszerűen szofizmákkal ámítgatja önmagát és a többieket.

Ugyanez vonatkozik a nemzetekkel szembeni erőszakra is. Minden háború erőszakot jelent nemzetekkel szemben, ez azonban nem akadályozza a szocialistákat abban, hogy hívei legyenek a forradalmi háborúnak. A háború osztályjellege: ez az az alapvető kérdés, amely felvetődik a szocialista előtt (ha nem renegát). Az 1914—1918-as imperialista háború nem más, mint az imperialista burzsoázia két csoportja között dúló háború a világ felosztásáért, a zsákmány felosztásáért, a kis és gyenge nemzetek kifosztásáért és megfojtásáért. Így ítélte meg a háborút 1912-ben a Bázeli Kiáltvány; ezt a megítélést igazolták a tények. Aki a háború kérdésében erről az álláspontról letér, az nem szocialista.

Ha a Vilmos uralma alatt élő német, vagy a Clémencean uralma alatt élő francia azt mondja: nekem, mint szocialistának, jogom és kötelességem a hazát védeni, ha az ellenség betört országomba, — akkor ez az okoskodás nem a szocialista, nem az internacionalista, nem a forradalmi proletár, hanem a nacionalista kispolgár okoskodása. Mert ebben az okoskodásban elsikkad a munkásnak a tőke ellen vívott forradalmi osztályharca, elsikkad az egész háború megítélése a világburzsoázia és a világproletariátus szempontjából a maga egészében, vagyis eltűnik az internacionalizmus és megmarad a szánalmas, megkérgesedett nacionalizmus. Az én országomat bántják, máshoz semmi közöm — erre lyukad ki ez az okoskodás, ebben rejlik a kispolgári nacionalista szűklátókörűsége. Ez éppen olyan, mintha valaki az egyes emberrel szemben alkalmazott egyéni erőszakról így gondolkozna: a szocializmus az erőszak ellen van, tehát inkább árulást követek el, semhogy börtönben üljek.

Az a francia, német vagy olasz, aki azt mondja: a szocializmus ellene van a nemzetekkel szembeni erőszaknak, ezért védekezem én, amikor az ellenség betör országomba — elárulja a szocializmust és az internacionalizmust. Mert az ilyen ember csak a saját „országát” látja, mindenek fölé helyezi a „saját” .. . burzsoáziáját, nem gondolva a nemzetközi kapcsolatokra, amelyek a háborút imperialista háborúvá, az ő burzsoáziáját az imperialista rablás láncának egyik láncszemévé teszik.

Minden kispolgár és minden tompaagyú és tudatlan muzsikocska éppúgy okoskodik, ahogy a renegát kautskysták, longuetisták, Turati és társai okoskodnak, vagyis: az én országomban benn van az ellenség, máshoz semmi közöm.

(A szociálsoviniszták (a Scheidemannok, Renaudelek, Hendersonok, Gompersek és társaik) teljesen elutasítják azt, hogy a háború alatt az „Internacionáléról” beszéljenek. „Saját” burzsoáziájuk ellenségeit a . . . szocializmus „árulóinak” tekintik. Saját burzsoáziájuk hódító politikáját támogatják. A szociálpacifisták (vagyis akik szóban szocialisták, tettekben kispolgári pacifisták) mindenféle „internacionalista” érzelmeket juttatnak kifejezésre, fellázadnak az annexiók ellen stb., valójában azonban továbbra is támogatják saját imperialista burzsoáziájukat. A két típus között a különbség nem nagy, akkora, mint a durva és a mézes-mázos szavú kapitalista közti különbség.)

A szocialista, a forradalmi proletár, az internacionalista másként gondolkodik: a háború jellege (reakciós-e, vagy forradalmi a háború?) nem attól függ, hogy ki támadott, és hogy kinek az országában van benn az „ellenség”, hanem attól, hogy melyik osztály folytatja a háborút, hogy milyen politika folytatását jelenti a szóbanforgó háború. Ha a szóbanforgó háború reakciós, imperialista háború, vagyis olyan, amelyet az imperialista, erőszakos, fosztogató, reakciós burzsoázia két világcsoportja folytat egymással, akkor minden burzsoázia (még egy kis országé is) a fosztogatás részesévé válik, és az én feladatom, a forradalmi proletariátus képviselőjének feladata a proletár világforradalomnak, mint a világháború borzalmaiból való egyedüli kiútnak az előkészítése. Nem „saját” országom szempontjából kell okoskodnom (mert ez a korlátolt fajankó okoskodása, a nacionalista kispolgáré, aki nem érti meg, hogy ő csak játékszer az imperialista burzsoázia kezében), hanem a világforradalom előkészítésében, propagálásában, közelebbhozásában való részvételem szempontjából.

Ez az internacionalizmus, ez az internacionalista, a forradalmi munkás, az igazi szocialista feladata. Ezt az ábécét „felejtette el” a renegát Kautsky. És renegátsága még élesebben kiütközik, mikor a kispolgári nacionalisták (Oroszországban a mensevikek, Franciaországban a longuetisták, Olaszországban Turati, Németországban Haase és társai) taktikájának helyesléséről áttér a bolsevik taktika bírálatára. Ez a bírálat a következő:

„A bolsevik forradalom azon a feltevésen épült fel, hogy egy általános európai forradalom kiindulópontja lesz; hogy Oroszország bátor kezdeményezése felkelésre bírja majd egész Európa proletárjait.

Ilyen feltevés mellett persze közömbös volt, hogy milyen formája lesz az orosz különbékének, milyen terheket és területveszteségeket” (szószerint csonkításokat, megnyomorításokat, Verstümmelungen) „fog hozni az orosz népnek, hogyan fogja értelmezni a népek önrendelkezési jogát. Akkor közömbös volt az is, hogy képes-e Oroszország védekezni vagy sem. Az európai forradalom volt, e felfogás szerint, az orosz forradalom legjobb védelme, annak kellett volna meghoznia a volt orosz területen lakó valamennyi nép számára a teljes és igazi önrendelkezési jogot.

A szocializmust létrehozó és megszilárdító európai forradalomnak kellett volna eszközül szolgálnia arra is, hogy eltávolítsa azokat az akadályokat, amelyeket Oroszországban az ország gazdasági elmaradottsága állított a szocialista termelés megvalósítása elé.

Mindez igen logikus elgondolás és alapos indokolás volt, ha elfogadtuk a fő feltételt: hogy az orosz forradalom elkerülhetetlenül ki fogja robbantani az európai forradalmat. De mi lesz abban az esetben, ha ez nem történik meg?

Ez a feltevés mindeddig nem igazolódott be. S most Európa proletárjait azzal vádolják, hogy cserbenhagyták és elárulták az orosz forradalmat. Ez — ismeretlen tettesek elleni vád, mert ugyan kit akarnak felelőssé tenni az európai proletariátus magatartásáért?” (28. old.)

És Kautsky újra meg újra azon kérődzik, hogy Marx, Engels, Bebel nem egyszer tévedtek az általuk várt forradalom bekövetkezése tekintetében, de sohasem építették taktikájukat egy „meghatározott időpontra” várt forradalomra (29. old.), a bolsevikok viszont szerinte „mindent egy kártyára, az általános európai forradalomra tettek fel”.

Szándékosan hoztunk ilyen hosszú idézetet, hogy szemléltetően megmutassuk olvasóinknak, milyen „ügyesen” hamisítja meg Kautsky a marxizmust, amelyet ízetlen, reakciós kispolgári felfogásra cserél ki.

Először: a nem nagyon okos emberek módszere az, hogy az ellenfélnek egy nyilvánvaló ostobaságot adnak a szájába és azután azt cáfolgatják. Ha a bolsevikok taktikájukat arra a várakozásra építették volna, hogy a forradalom más országokban meghatározott időpontban ki fog törni, ez vitathatatlanul ostobaság lett volna. De a bolsevik párt ezt az ostobaságot nem követte el: az amerikai munkásokhoz írt levelemben (1918. augusztus 20) világosan elhatároltam magam az efféle ostobaságtól, mondván, hogy mi számítunk az amerikai forradalomra, de nem egy meghatározott időpontban. A baloldali eszerek és a „baloldali kommunisták” ellen folytatott vitáim során (1918 január—március) nem egyszer fejtettem ki ugyanezt a gondolatot. Kautsky csekély … egészen csekély ferdítést követett el, s azután erre építette fel a bolsevizmus bírálatát. Kautsky összekeverte azt a taktikát, amely többé vagy kevésbé közeli, de nem meghatározott időpontban számít az európai forradalomra, azzal a taktikával, amely meghatározott időpontban számít az európai forradalomra. Csekély, egészen csekély hamisítás!

Az utóbbi taktika — ostobaság. Az előbbi kötelező a marxistára nézve, minden forradalmi proletárra és internacionalistára nézve, — kötelező, mert csak ez a taktika veszi számba marxista szempontból helyesen azt az objektív helyzetet, melyet a háború valamennyi európai országban megteremtett, — mert csak ez a taktika felel meg a proletariátus nemzetközi feladatainak.

Kautsky annak a nagy kérdésnek a helyébe, hogy melyek általában a forradalmi taktika alapjai, annak a hibának kis kérdését tette, amelyet a bolsevik forradalmárok elkövethettek volna, de nem követtek el — s ezzel szerencsésen meg is tagadta a forradalmi taktikát általában!

Renegát lévén a politikában, az elméletben még csak felvetni sem képes a forradalmi taktika objektív előfeltételeinek a kérdését.

És ezzel elérkeztünk a második ponthoz.

Másodszor: számítani az európai forradalomra — ez kötelező a marxistára nézve, ha forradalmi helyzet áll fenn. A marxizmus ábécéjéhez tartozó igazság, hogy a szocialista proletariátus taktikája nem lehet egyforma akkor, amikor forradalmi helyzettel állunk szemben és akkor, amikor nem állunk szemben ilyen helyzettel.

Ha Kautsky felvetette volna ezt a marxistára nézve kötelező kérdést, akkor észrevette volna, hogy a válasz feltétlenül ellene szól. Jóval a háború előtt minden marxista, minden szocialista egyetértett abban, hogy az európai háború forradalmi helyzetet fog teremteni. Amikor Kautsky még nem volt renegát, világosan és határozottan elismerte ezt, 1902-ben is („A szociális forradalom”), 1909-ben is („A hatalomhoz vezető út”). A Bázeli Kiáltvány ezt az egész II. Internacionálé nevében elismerte: minden ország szociálsovinisztái és kautskystái („centristái”, vagyis azok az emberek, akik ingadoznak a forradalmárok és opportunisták között) nemhiába félnek úgy mint a tűztől a Bázeli Kiáltvány megfelelő kijelentéseitől!

Következésképpen az, hogy forradalmi helyzetet vártak Európában — nem a bolsevikok ábrándja, hanem a marxisták általános véleménye volt. Ha Kautsky ettől az elvitathatatlan igazságtól olyan frázisokkal akar megszabadulni, hogy — úgymond — a bolsevikok „mindig hittek az erőszak és az akarat mindenhatóságában”, ez csak üresen kongó frázis, amely azt célozza, hogy palástolja Kautsky megfutamodását, szégyenletes megfutamodását a forradalmi helyzet kérdésének feltevése elöl.

Továbbá: bekövetkezett-e valójában a forradalmi helyzet vagy sem? Kautsky ezt a kérdést sem volt képes felvetni. Felelnek erre a kérdésre a gazdasági tények: a háború által mindenütt előidézett éhínség és pusztulás forradalmi helyzetet jelent. Felelnek erre a kérdésre a politikai tények is: már 1915-től kezdve világosan megmutatkozott minden országban a régi, elkorhadt szocialista pártok szakadásának folyamata, a proletariátus tömegeinek eltávolodása a szociálsoviniszta vezérektől balfelé, a forradalmi eszmék és érzelmek, a forradalmi vezérek felé.

Ezeket a tényeket 1918. augusztus 5-én, amikor Kautsky brosúráját írta, csak olyan ember nem vehette észre, aki fél a forradalomtól, aki árulója a forradalomnak. Most pedig, 1918. október végén, a forradalom számos európai országban mindenki szemeláttára és igen gyorsan fejlődik. A „forradalmár” Kautsky, aki azt szeretné, hogy továbbra is marxistának tartsák, olyan rövidlátó nyárspolgárnak bizonyult, aki — a Marx által kigúnyolt 1847-es nyárspolgárokhoz hasonlóan — nem látta a közelgő forradalmat!

Elérkeztünk a harmadik ponthoz.

Harmadszor. Melyek a forradalmi taktika sajátosságai abban az esetben, ha forradalmi helyzet van Európában? Kautsky, miután renegáttá lett, nem merte felvetni ezt a marxistára nézve kötelező kérdést. Kautsky úgy okoskodik, mint egy tipikus nyárspolgár, filiszter vagy tudatlan paraszt: bekövetkezett-e az „általános európai forradalom” vagy sem? Ha bekövetkezett, akkor ő is hajlandó forradalmárrá lenni! Akkor viszont — jegyezzük meg mi erre — minden csirkefogó (azokhoz a semmirekellőkhöz hasonlóan, akik most néha a győztes bolsevikokhoz dörgölőznek) forradalmárrá nyilvánítja majd magát!

Ha nem következett be, akkor Kautsky elfordul a forradalomtól! Kautskynál nyoma sincs azon igazság megértésének, hogy a forradalmi marxistát az különbözteti meg a nyárspolgártól és a filisztertől, hogy tudja hirdetni a tudatlan tömegeknek a közelgő forradalom szükségességét, be tudja bizonyítani elkerülhetetlenségét, meg tudja magyarázni a nép szempontjából való hasznosságát, és elő tudja készíteni rá a proletariátust és a dolgozó és kizsákmányolt tömegeket.

Kautsky azt az ostobaságot fogta rá a bolsevikokra, hogy mindent egy kártyára tettek fel, arra számítva, hogy az európai forradalom meghatározott időpontban fog bekövetkezni. Ez az ostobaság Kautsky ellen fordult, hiszen ő éppen oda lyukadt ki, hogy a bolsevikok taktikája helyes lett volna, ha az európai forradalom 1918. augusztus 5-ig bekövetkezett volna! Kautsky ugyanis ezt a dátumot jelöli meg brosúrája megírásának időpontjaként. Amikor pedig néhány héttel augusztus 5-e után világossá vált, hogy a forradalom több európai országban küszöbön áll, akkor teljes pompájában napfényre került Kautsky egész renegátsága, az, hogy teljesen meghamisította a marxizmust, hogy teljesen képtelen a forradalmi módon való gondolkozásra, sőt, még a kérdések forradalmi módon való felvetésére is!

Amikor Európa proletárjait árulással vádolják — írja Kautsky —, akkor ismeretlen tettesek ellen emelnek vádat!

Téved, Kautsky úr! Nézzen a tükörbe és meg fogja látni azokat az „ismeretlen tetteseket”, akik ellen ez a vád irányul. Kautsky naivnak tetteti magát, úgy tesz, mintha nem értené meg, ki emelte ezt a vádat és mi az értelme ennek a vádnak. A valóságban azonban Kautsky kitűnően tudja, hogy ezt a vádat a német „baloldaliak”, a spartakisták, Liebknecht és barátai emelték és emelik. Ez a vád annak világos tudatát fejezi ki, hogy a német proletariátus árulást követett el az orosz (és a nemzetközi) forradalom ellen, amikor Finnországot, Ukrajnát, Lettországot és Észtországot fojtogatta. Ez a vád mindenekelőtt és leginkább nem a tömeg ellen irányul, amely mindig el van nyomva, hanem azok ellen a vezérek ellen, akik a Scheidemannokhoz és a Kautskykhoz hasonlóan nem teljesítették azt a kötelességüket, hogy forradalmi agitációt, forradalmi propagandát folytassanak a tömegek renyheségének leküzdésére, forradalmi munkát végezzenek a tömegek közt, azok ellen, akik a valóságban az elnyomott osztály tömegeinek mélyén mindig izzó forradalmi ösztönök és törekvések ellenére cselekedtek. A Scheidemannok nyíltan, durván, cinikusan és jórészt önzésből árulták el a proletariátust és pártoltak át a burzsoáziához. A kautskysták és longuetisták ugyanezt tették, ingadozva, tétovázva és gyáván azokra kacsintva, akik az adott pillanatban erősek voltak. Kautsky a háború idején megjelent minden írásával elaltatta a forradalmi szellemet, ahelyett hogy táplálta és szította volna.

Kautsky a hivatalos német szociáldemokrácia „átlagos” vezérére jellemző kispolgári eltompultságnak szinte történelmi emléket állított azzal, hogy még csak meg sem érti, milyen óriási elméleti jelentősége, és méginkább, mekkora agitációs és propagandisztikus jelentősége van annak, ha Európa proletárjait azzal „vádolják”, hogy elárulták az orosz forradalmat! Kautsky nem érti meg, hogy ez a „vád” — a német „birodalom” cenzúra-viszonyai között — alighanem az egyetlen forma, amelyben azok a német szocialisták, akik nem árulták el a szocializmust — Liebknecht és barátai —, közzé tehetik azt a felhívásukat a német munkásokhoz, hogy rázzák le magukról a Scheidemannokat és Kautskykat, lökjék félre az ilyen „vezéreket”, szabadítsák fel magukat eltompító és butító prédikációik hatása alól, akaratuk ellenére, nélkülük, megkerülésükkel készüljenek fel a forradalmi harcra!

Kautsky ezt nem érti. Hogy is érthetné meg a bolsevikok taktikáját? Elvárható-e olyan embertől, aki általában lemond a forradalomról, hogy mérlegelje és felmérje a forradalom fejlődésének feltételeit a „legnehezebb” esetek egyikében?

A bolsevikok taktikája helyes volt, az egyedüli internacionalista taktika volt, mert nem a világforradalomtól való gyáva félelmen, nem a forradalommal szembeni kispolgári „hitetlenségen”, nem azon a szűklátókörű nacionalista törekvésen alapult, hogy „saját” hazánkat (saját burzsoáziánk hazáját) megvédjük és minden egyébre „fütyülünk”, — hanem az európai forradalmi helyzet helyes (a háború előtt, a szociálsoviniszták és szociálpacifisták renegátsága előtt általánosan helyesnek elismert) számbavételén épült. Ez volt az egyedüli internacionalista taktika, mert megtette a maximumát annak, ami egy országban valamennyi ország forradalmának fejlesztése, támogatása, felébresztése érdekében megvalósítható. Ezt a taktikát a hatalmas siker igazolta, mert a bolsevizmus (egyáltalán nem az orosz bolsevikok érdemei folytán, hanem a tömegeknek a valóban forradalmi taktika iránt mindenütt megnyilvánuló mély rokonszenve következtében) világbolsevizmussá lett, olyan eszmét, elméletet, programot, taktikát adott, amely konkrétan, gyakorlatilag különbözik a szociálsovinizmustól és a szociálpacifizmustól. A bolsevizmus összetörte a Scheidemannok és Kautskyk, a Renaudelek és Longuet-k, a Hendersonok és MacDonaldok régi, elkorhadt Internacionáléját, s ezek most egymást fogják elgáncsolni, miközben „egységről” ábrándoznak és igyekeznek feltámasztani a hullát. A bolsevizmus lerakta az eszmei és taktikai alapjait a valóban proletár és kommunista III. Internacionálénak, amely számbaveszi mind a békés korszak vívmányait, mind a megkezdődött forradalmi korszak tapasztalatait.

A bolsevizmus az egész világon népszerűsítette a „proletárdiktatúra” eszméjét, lefordította ezt a szót latinról először oroszra, aztán a világ minden nyelvére, s a Szovjethatalom példáján megmutatta, hogy még egy elmaradt ország munkásai és szegényparasztjai is, akik a legkevésbé tapasztaltak, képzettek, akik a legkevésbé jártasak a szervezésben, képesek voltak egy teljes éven át, óriási nehézségek közepette, harcban a kizsákmányolókkal (akiket az egész világ burzsoáziája támogatott) megtartani a dolgozók hatalmát, képesek voltak megteremteni egy összehasonlíthatatlanul magasabbrendű és szélesebbkörű demokráciát, mint a világ összes eddigi demokráciái, képesek voltak megkezdeni a munkások és parasztok tízmillióinak a szocializmus gyakorlati megvalósítására irányuló alkotó munkáját.

A bolsevizmus valóban olyan nagy mértékben segítette elő az európai és az amerikai proletárforradalom kifejlődését, ahogy azt eddig egyetlen ország egyetlen pártjának sem sikerült elősegítenie. Ugyanakkor, amikor az egész világ munkásai előtt napról napra világosabbá válik, hogy a Scheidemannok és Kautskyk taktikája nem mentette meg őket az imperialista háborútól és attól, hogy az imperialista burzsoázia bérrabszolgái legyenek; hogy ez a taktika nem alkalmas arra, hogy mintául szolgáljon valamennyi országnak, — ugyanakkor valamennyi ország proletártömegei előtt napról napra világosabbá válik, hogy a bolsevizmus a háború és az imperializmus borzalmaitól való menekvés helyes útját mutatta meg, hogy a bolsevizmus alkalmas arra, hogy mindenki számára a taktika mintája legyen.

Szemünk láttára érlelődik nemcsak az általános európai, hanem a proletár világforradalom is, és ezt a forradalmat a proletariátus oroszországi győzelme segítette, gyorsította, támogatta. Mindez kevés a szocializmus teljes győzelméhez? Természetesen, kevés. Egy ország nem tehet többet. De ez az egy ország, hála a Szovjethatalomnak, mégis annyit tett, hogy még akkor is, ha a világimperializmus, mondjuk a német és az angol-francia imperializmus megegyezése révén, holnap eltiporná az orosz Szovjethatalmat, még ebben a legeslegrosszabb esetben is vitathatatlan volna, hogy a bolsevik taktika óriási hasznot hozott a szocializmusnak és elősegítette a legyőzhetetlen világforradalom fejlődését.

A burzsoázia kiszolgálása „gazdasági elemzés” leple alatt

Mint már mondottuk, Kautsky könyvének — ahhoz, hogy a cím helyesen tükrözze a könyv tartalmát — nem „A proletariátus diktatúrája”, hanem a „Bolsevikellenes burzsoá támadások szajkózása” címet kellett volna adni.

A mensevikek régi „elméleteit” az orosz forradalom burzsoá jellegéről, vagyis a marxizmus régi mensevik eltorzítását (amit Kautsky 1905-ben elvetett!), teoretikusunk most újra felmelegíti. Foglalkoznunk kell ezzel a kérdéssel, bármennyire unalmas is az orosz marxisták számára.

Az orosz forradalom polgári forradalom — mondta valamennyi orosz marxista 1905 előtt. A mensevikek, akik a marxizmust liberalizmussal cserélték fel, ebből ezt a következtetést vonták le: a proletariátusnak nem kell túllépnie a burzsoázia számára elfogadható kereteket, a proletariátusnak a burzsoáziával való megegyezés politikáját kell követnie. A bolsevikok azt mondták, hogy ez liberális-burzsoá elmélet. A burzsoázia az állam átalakítását polgári módon, reformista módon, nem pedig forradalmi módon igyekszik megvalósítani, lehetőleg fenntartva a monarchiát is, a földesúri földtulajdont is stb. A proletariátusnak végig kell vinnie a polgári-demokratikus forradalmat, anélkül hogy engedné, hogy a burzsoázia reformizmusa „visszatartsa”. A bolsevikok a polgári forradalomban az osztályerőviszonyokat így fogalmazták meg: a proletariátus maga mellé állítja a parasztságot, semlegesíti a liberális burzsoáziát és teljesen lerombolja a monarchiát, a középkoriságot, a földesúri földtulajdont.

A proletariátusnak a parasztsággal általában kötött szövetségében fejeződik ki a forradalom burzsoá jellege, minthogy a parasztság általában az árutermelés alapján álló kistermelőkből áll. A továbbiak során — fűzték hozzá ugyanakkor a bolsevikok — a proletariátus maga köré tömöríti az egész félproletariátust (az összes kizsákmányoltakat és dolgozókat), semlegesíti a középparasztságot és megdönti a burzsoáziát: ebben tér el a szocialista forradalom a polgári-demokratikus forradalomtól. (Lásd 1905-ben megjelent „Két taktika” c. brosúrámat; újból megjelent 1907-ben Pétervárott, a „12 év” című cikkgyűjteményben).

Kautsky közvetve részt vett ebben a vitában 1905-ben, és az akkor mensevik Plehanov kérdésére válaszolva lényegében Plehanov ellen foglalt állást, ami annakidején külön alkalmat adott a bolsevik sajtónak az élcelődésre. Most Kautsky egy árva szóval sem emlékezik meg az akkori vitákról (fél, hogy saját nyilatkozatával fogják leleplezni!) s a német olvasót ezzel megfosztja attól a lehetőségtől, hogy a dolog lényegét megértse. Kautsky úr 1918-ban nem mondhatta el a német munkásoknak, hogy ő 1905-ben a munkásoknak a parasztokkal, nem pedig a liberális burzsoáziával való szövetsége mellett foglalt állást, és hogy milyen feltételek mellett védte ezt a szövetséget, milyen programot vázolt fel e szövetség számára.

Kautsky, miután hátrafelé lépett, most „gazdasági elemzés” leple alatt, a „történelmi materializmusról” hangoztatott kérkedő frázisokkal védelmezi azt az álláspontot, hogy a munkások vessék alá magukat a burzsoáziának, és a mensevik Maszlov munkáiból vett idézetek segítségével kérődzik a mensevikek régi, liberális nézetein; emellett idézetekkel bizonyítja azt az új gondolatot, hogy Oroszország elmaradt ország, és ebből az új gondolatból régi következtetést von le, mégpedig azt, hogy a polgári forradalomban nem kell messzebb menni, mint a burzsoázia! Azt állítja annak ellenére, amit Marx és Engels mondtak, amikor összehasonlították az 1789—1793-as francia polgári forradalmat az 1848-as németországi polgári forradalommal!

Mielőtt Kautsky „gazdasági elemzésének” fő „érvére” és alapvető tartalmára áttérnénk, megjegyezzük, hogy már az első mondatok elárulják a szerző furcsa gondolatzavarát, elárulják, hogy gondolatait nem gondolta végig.

„Oroszország gazdasági alapja — hirdeti „teoretikusunk” — mindezideig a mezőgazdaság, mégpedig a paraszti kisgazdaság. Ebből él a lakosság négyötöd, sőt, talán öthatod része” (45. old.). Először is, gondolkozott-e ön, tisztelt teoretikus, azon, hogy mennyi lehet a kizsákmányoló a kistermelők e tömegében? Természetesen, legfeljebb az összlétszám tizedrésze, a városokban pedig még ennél is kevesebb, mert ott a nagyüzemű termelés fejlettebb. De vegyünk egy bármilyen hihetetlenül magas számot, tegyük fel, hogy a kistermelők egyötöd része kizsákmányoló, aki elveszti választójogát. Akkor is kiderül, hogy az V. Szovjetkongresszuson a 66% bolsevik a lakosság többségét képviselte. Ehhez pedig még hozzá kell fűzni, hogy a baloldali eszerek jelentékeny része mindig a Szovjethatalom mellett volt, azaz elvileg valamennyi baloldali eszer a Szovjethatalom mellett volt, amikor pedig a baloldali eszerek egy része az 1918 júliusi felkelési kalandba bocsátkozott, régi pártjukból két új párt szakadt ki, a „narodnyik kommunisták” pártja és a „forradalmi kommunisták” pártja (tekintélyes baloldali eszerekből, akiket még a régi párt helyezett igen fontos állami állásokba; az előbbi párthoz tartozik pl. Zaksz, az utóbbihoz Kolegajev). Következésképpen maga Kautsky cáfolta meg — önkénytelenül! — azt a nevetséges mesét, hogy a bolsevikok mögött a lakosság kisebbsége áll.

Másodszor, tisztelt teoretikus, gondolkozott-e ön azon, hogy a paraszti kistermelő szükségképpen ingadozik a proletariátus és a burzsoázia között? Erről a marxista igazságról, amelyet Európa egész újkori története megerősített, éppen idejekorán „feledkezett meg” Kautsky, mert ez az igazság teljesen pozdorjává zúzza azt a mensevik „elméletet”, melyet ő szajkóz! Ha Kautsky erről nem „feledkezett” volna meg, nem tagadhatná a proletárdiktatúra szükségességét olyan országban, amelyben a paraszti kistermelők vannak túlsúlyban.

Nézzük meg teoretikusunk „gazdasági elemzésének” fő tartalmát.

Hogy a Szovjethatalom diktatúra, az kétségtelen, mondja Kautsky. „De vajon a proletariátus diktatúrája-e ez?” (34. old.)

„A parasztok a Szovjet Alkotmány szerint a törvényhozásban és az államigazgatásban való részvételre jogosult lakosság többségét teszik. Amit előttünk a proletariátus diktatúrájaként tüntetnek fel, arról, ha következetesen hajtanák végre, és ha egy osztály egyáltalán képes volna közvetlenül gyakorolni a diktatúrát, melyet csak egy párt gyakorolhat — kiderülne, hogy az a parasztság diktatúrája” (35. old.).

És a derék Kautsky, aki rendkívül elégedett ezzel a mélyértelmű és éleselméjű okoskodással, szellemeskedni próbál: „Kiderül, hogy a szocializmusnak legkevesebb megrázkódtatással járó megvalósítása akkor van biztosítva, ha a parasztok kezébe adják” (35. old.).

Teoretikusunk rendkívül részletesen, a félliberális Maszlov- tól vett számos rendkívül tudós idézettel bizonyítja azt az új gondolatot, hogy a parasztoknak érdeke a magas gabonaár, a városi munkás alacsony munkabére stb. stb. Ezeknek az új gondolatoknak a fejtegetése, mellesleg mondva, annál unalmasabb, mennél kevesebb figyelmet fordít Kautsky a háborút követő idő valóban új jelenségeire, például arra, hogy a parasztok a gabonájukért nem pénzt, hanem árut követelnek, hogy a parasztnak nincsen elég szerszáma a föld megmunkálására, mert ezeket semmi pénzért sem lehet kellő mennyiségben beszerezni. De erről alább még külön lesz szó.

Kautsky ilyenformán azzal vádolja a bolsevikokat, a proletariátus pártját, hogy a diktatúrát, a szocializmus ügyének megvalósítását a kispolgári parasztság kezébe adták. Nagyszerű, Kautsky úr! Hát milyen legyen az ön fennkölt véleménye szerint a proletárpárt viszonya a kispolgári parasztsághoz?

Teoretikusunk jobbnak látta, ha erről hallgat — bizonyára eszébe jutott ez a közmondás: „hallgatni arany, beszélni ezüst”. Kautsky azonban leleplezi magát a következő okoskodással:

„A Szovjet Köztársaság kezdetén a parasztszovjetek általában a parasztság szervezetei voltak. Most ez a köztársaság kijelenti, hogy á Szovjetek a proletárok és a szegényparasztok szervezetei. A jómódú parasztok elvesztik választójogukat a szovjet-választásokon. Itt elismerik, hogy a szegényparaszt a szocialista agrárreform állandó és tömeges terméke a «proletariátus diktatúrája» idején” (48. old.).

Micsoda gyilkos irónia! Oroszországban bármely burzsoá szájából hallható az ilyesmi: mind kárörvendezve nevet azon, hogy a Szovjet Köztársaság nyíltan elismeri a szegényparasztok létezését. Gúnyolódnak a szocializmuson. Ehhez joguk van. De az a „szocialista”, aki gúnyolódik azon, hogy a négyéves pusztító háború után vannak nálunk — és még soká lesznek — szegényparasztok, az ilyen „szocialista” csak a tömeges renegátság körülményei között születhetett meg.

Halljuk tovább:

„. . A Szovjet Köztársaság beavatkozik a gazdagabb parasztok és a szegényebb parasztok közti viszonyba, de nem a föld új elosztása útján. Hogy a városi lakosok kenyérhiányát megszüntessék, felfegyverzett munkásosztagokat küldenek ki a falvakba, amelyek elveszik a gazdagabb parasztoktól a gabonafelesleget. E gabona egy részét a városi lakosságnak adják, másik részét a szegényebb parasztoknak” (48. old.).

A szocialista és marxista Kautskyt természetesen mélyen felháborítja az a gondolat, hogy ez az intézkedés a nagyvárosok környékén túl is kiterjedhet (márpedig nálunk az egész országra kiterjed). A szocialista és marxista Kautsky fölényeskedve, a nyárspolgár példátlan, hasonlíthatatlan, elbűvölő hidegvérűségével (vagy korlátoltságával) megjegyzi: ,,.. . Ez (a jómódú parasztság kisajátítása) a nyugtalanság és a polgárháború új elemeit viszi a termelés folyamatába …” (a „termelés folyamatába” bevitt polgárháború, — ez aztán a csodabogár!) „. . . amely pedig helyreállítása érdekében sürgősen nyugalmat és biztonságot követel” (49. old.).

Bizony, bizony, ami a kizsákmányolók és gabonaspekulánsok nyugalmát és biztonságát illeti, azokét, akik rejtegetik a gabonafelesleget, áthágják a gabonamonopóliumról szóló törvényt, éhínségbe döntik a városi lakosságot — ami ezeknek a nyugalmát illeti, a marxista és szocialista Kautsky természetesen joggal sóhajtozik és hullatja könnyeit. Mi valamennyien szocialisták és marxisták és internacionalisták vagyunk — ordítják karban a Kautskyk, a Heinrich Weberek (Bécs), a Longuet-k (Párizs), a MacDonaldok (London) stb. — mi valamennyien a munkásosztály forradalma mellett vagyunk, de .. . csak úgy, hogy ne zavartassék a gabonaspekulánsok nyugalma és biztonsága! És a kapitalizmusnak ezt az ocsmány kiszolgálását a „termelési folyamatra” való „marxista” hivatkozással takargatjuk … Ha ez marxizmus, akkor mit nevezzünk a burzsoázia kiszolgálásának?

Lássuk, mire lyukad ki a mi teoretikusunk. Azzal vádolja a bolsevikokat, hogy a parasztság diktatúráját a proletariátus diktatúrájának tüntetik fel. És ugyanakkor azzal vádol bennünket, hogy a polgárháborút elvisszük a faluba (mi ezt érdemünknek tartjuk), hogy felfegyverzett munkásosztagokat küldünk falura, amelyek nyíltan hirdetik, hogy a „proletariátus és a szegényparasztság diktatúráját” valósítják meg, segítik a szegényparasztságot, kisajátítják a spekulánsok, a gazdagparasztok gabonafeleslegeit, melyeket azok elrejtenek, megszegve a gabonamonopóliumról szóló törvényt.

Marxista teoretikusunk egyrészt a tiszta demokrácia mellett száll síkra, amellett, hogy a forradalmi osztály, a dolgozók és kizsákmányoltak vezetője vesse alá magát a lakosság többségének (melyben tehát a kizsákmányolók is bennfoglaltatnak). Másrészt velünk szemben azt fejtegeti, hogy a forradalom elkerülhetetlenül polgári jellegű — polgári azért, mert a parasztság a maga egészében a polgári társadalmi viszonyok talaján áll -, és teoretikusunk ugyanakkor igényt tart arra, hogy ő védelmezi a proletár, a marxista osztályszempontot!

Ez nem „gazdasági elemzés”, hanem a legnagyobb zagyvaság és összevisszaság. Ez nem marxizmus, ezek liberális tanítások foszlányai, a burzsoázia és a kulákok előtti hajbókolás hirdetése.

A kérdést, melyet Kautsky összezavart, a bolsevikok már 1905-ben teljesen tisztázták. Igenis, a mi forradalmunk polgári forradalom, amíg együtt megyünk a parasztsággal mint egésszel Ezt mi a napnál világosabban felismertük, 1905 óta százszor és ezerszer megmondottuk, soha meg nem próbáltuk a történeti folyamatnak ezt az elkerülhetetlen fokát sem átugrani, sem rendeletekkel kiküszöbölni. Kautskynak az a görcsös igyekezete, hogy ebben a kérdésben „leleplezzen” minket, csak az ő gondolatzavarát leplezi le, és azt, hogy nem mer visszaemlékezni arra, amit 1905-ben írt, amikor még nem volt renegát.

De 1917-ben, áprilistól kezdve, jóval az Októberi Forradalom előtt, jóval mielőtt átvettük a hatalmat, nyíltan megmondtuk és megmagyaráztuk a népnek: ennél most a forradalom nem állhat meg, mert előrement az ország, előrehaladt a kapitalizmus, példátlan méreteket öltött a gazdasági pusztulás, amely megköveteli (akarja vagy nem akarja ezt valaki), megköveteli a szocializmus felé vezető lépéseket. Mert másként előremenni, másként megmenteni a háború által elgyötört országot, másként enyhíteni a dolgozók és kizsákmányoltak kínjain nem lehet.

Úgy történt, ahogy megmondtuk. A forradalom menete igazolta érvelésünk helyességét. Kezdetben az „egész” parasztsággal a monarchia ellen, a földesurak ellen, a középkoriság ellen (és ennyiben a forradalom polgári, polgári-demokratikus marad). Azután a szegényparasztsággal együtt, a félproletariátussal együtt, valamennyi kizsákmányolttal együtt, a kapitalizmus ellen, ideértve a falusi gazdagokat, kulákokat, spekulánsokat is — és ennyiben a forradalom szocialistává válik. Aki megpróbálja, hogy mesterséges kínai falat vonjon a kettő közé, aki mással is el akarja választani őket, mint a proletariátus felkészültségének fokával és a szegényparasztsággal való összefogásának fokával, az a marxizmust a legnagyobb mértékben elferdíti, elposványosítja, liberalizmussal cseréli fel. Ez azt jelentené, hogy arra való áltudományos hivatkozással, hogy a burzsoázia a középkorisághoz viszonyítva progresszív, becsempészik a burzsoázia reakciós védelmezését a szocialista proletariátussal szemben.

A Szovjetek többek közt éppen azért jelentik a demokráciának hasonlíthatatlanul magasabb formáját és típusát, mert azáltal, hogy egyesítik és bevonják a politikába a munkás- és paraszttömegeket, a „néphez” (abban az értelemben, ahogyan Marx beszélt 1871-ben az igazi népi forradalomról) legközelebbálló, legérzékenyebb barométerei annak, hogyan növekszik és fejlődik a tömegek politikai és osztályérettsége. A Szovjet Alkotmányt nem valamiféle „terv” alapján írták, nem íróasztal mellett állították össze, nem burzsoá jogászok kényszerítették rá a dolgozókra. Nem, ez az alkotmány az osztályharc fejlődési menetéből nőtt ki, oly mértékben, ahogy az osztályellentétek megértek. Ezt éppen azok a tények bizonyítják, melyeket Kautsky is kénytelen elismerni.

Eleinte a Szovjetek az egész parasztságot egyesítették. Éppen a szegényparasztság fejletlensége, elmaradottsága, tudatlansága folytán a vezetés a kulákok, a tehetősek, a kapitalisták, a kispolgári értelmiség kezébe került. Ez a kispolgárság, a mensevikek és a szociálforradalmárok uralmának kora volt (ezeket is, azokat is csak tökfilkók, vagy a Kautsky-féle renegátok tekinthetik szocialistáknak). A kispolgárság elkerülhetetlenül, szükségszerűen ingadozott a burzsoázia diktatúrája (Kerenszkij, Kornyilov, Szavinkov) és a proletariátus diktatúrája között, mivel a kispolgárság, gazdasági helyzetének alapvető sajátosságainál fogva, semmiféle önálló dologra nem képes. Egyébként Kautsky teljesen megtagadja a marxizmust, amikor az orosz forradalom elemzésénél a „demokrácia” jogi, formális, a burzsoázia uralmát leplező és a tömegeket ámító fogalmával intézi el a kérdést és megfeledkezik arról, hogy a valóságban a „demokrácia” hol a burzsoázia diktatúráját fejezi ki, hol a magát ennek a diktatúrának alárendelő nyárspolgárság tehetetlen reformizmusát stb. Kautsky szerint kapitalista országokban voltak polgári pártok, volt proletárpárt, amely a proletariátus többségét, tömegét vezette (bolsevikok), de nem voltak kispolgári pártok! A mensevikeknek és az eszereknek nem voltak osztálygyökereik, nem voltak kispolgári gyökereik!

A kispolgárság, a mensevikek és az eszerek ingadozása felnyitotta a tömegek szemét és óriási többségüket, valamennyi „alsó réteget”, valamennyi proletárt és félproletárt eltaszította az ilyen „vezérektől”. A Szovjetekben (Petrográdban és Moszkvában 1917 októbere előtt) túlsúlyra jutottak a bolsevikok, az eszerek és mensevikek táborában pedig kimélyült a szakadás.

A győzelmes bolsevik forradalom az ingadozás végét jelentette, a monarchia és a földesúri földtulajdon teljes szétzúzását jelentette (az Októberi Forradalomig a földesúri földtulajdont nem zúzták szét). Mi a burzsoá forradalmat végigvittük. A parasztság egészében minket követett. A szocialista proletariátussal való ellentéte nem nyilvánulhatott meg egy pillanat alatt. A Szovjetek egyesítették a parasztságot általában. A parasztságon belüli osztálytagozódás még nem érett meg, még nem került felszínre.

Ez a folyamat 1918 nyarán és őszén fejlődött ki. A csehszlovák ellenforradalmi felkelés felébresztette a kulákokat. Oroszországon végighömpölygött a kulákfelkelések hulláma. A szegényparasztság nem könyvből, nem újságból, hanem az életből tanulta meg, hogy érdekei összeegyeztethetetlenek a kulákok, a gazdagok, a falusi burzsoázia érdekeivel. A „baloldali eszerek”, mint minden kispolgári párt, a tömegek ingadozását tükrözték vissza, és éppen 1918 nyarán ez a párt két részre szakadt: az egyik része a csehszlovákok mellé állt (a moszkvai felkelés, amikor Prosjan — egy órára! — hatalmába kerítette a távíróközpontot és széttáviratozta Oroszországba a bolsevikok megdöntését, azután Muravjovnak, a csehszlovákok ellen küldött hadsereg főparancsnokának árulása stb.); másik, fentebb említett része együtt maradt a bolsevikokkal.

Az élelmiszerhiány fokozódása a városokban mind élesebben vetette fel a gabonamonopólium kérdését (amelyről Kautsky, a teoretikus „megfeledkezett” Maszlov elavult, tíz éve elkoptatott közhelyeit ismételgető gazdasági elemzésében!).

A régi földesúri és burzsoá állam, de még a demokratikus köztársasági is, fegyveres csapatokat küldött a falura, amelyek ténylegesen a burzsoázia rendelkezésére állottak. Ezt Kautsky úr nem tudja! Ebben ő nem látja a „burzsoázia diktatúráját”, isten ments! Ez „tiszta demokrácia”, különösen, ha egy burzsoá parlament jóváhagyta volna! Arról Kautsky „nem hallott”, arról hallgat, hogy miként tartóztatta le Avkszentyev és Sz. Maszlov Kerenszkij ékkel, Cereteliékkel és más hasonló eszer és mensevik elemekkel egyetemben 1917 nyarán és őszén a földbizottságok tagjait!

A dolog lényege az, hogy a burzsoá állam, mely a burzsoázia diktatúráját demokratikus köztársaság útján valósítja meg, nem vallhatja be a népnek, hogy a burzsoáziát szolgálja, nem mondhatja meg az igazságot, kénytelen képmutatóskodni.

A Kommün típusú állam, a szovjet állam viszont nyíltan és egyenesen megmondja a népnek az igazat, amikor kijelenti, hogy nem más, mint a proletariátus és a szegényparasztság diktatúrája, és éppen ezzel az igazsággal az új állampolgárok tízmillióit vonzza magához, azokat, akiket minden demokratikus köztársaság elnyom, de akiket a Szovjetek bevonnak a politikába, a demokráciába, az állam igazgatásába. A Szovjet Köztársaság fegyveres munkásosztagokat küld a falura, elsősorban az öntudatosabb munkásokat, a fővárosokból. Ezek a munkások elviszik a falura a szocializmust, a maguk oldalára állítják a szegény parasztságot, szervezik és felvilágosítják, segítenek neki elnyomni a burzsoázia ellenállását.

Mindenki, aki ismeri a helyzetet és aki volt falun, azt mondja, hogy nálunk a falu maga csak 1918 nyarán és őszén éli át az „októberi” (azaz proletár) forradalmat. Fordulópont áll be. A kulákfelkelések hullámát a szegényparasztság lendülete, a „szegényparasztbizottságok” erősödése váltja fel. A hadseregben nő a munkások soraiból kikerült politikai megbízottak, a munkások soraiból kikerült tisztek, a munkások soraiból kikerült hadosztályparancsnokok, hadseregparancsnokok száma. Ugyanakkor, amikor az (1918) júliusi válságtól és a burzsoázia üvöltésétől megijedt tökfilkó Kautsky lelkendezve fut a burzsoázia után és egész brosúrát ír, amelyet az a meggyőződés hat át, hogy a bolsevikokat holnap megdönti a parasztság, ugyanakkor, amikor ez a tökfilkó a baloldali eszerek elszakadásában azt látja, hogy „szűkül” (37. old.) a köre azoknak, akik a bolsevikokat támogatják — ugyanakkor a bolsevizmus híveinek igazi köre mérhetetlenül kiszélesedik, mert a falusi szegénység tízmilliói önálló politikai életre ébrednek, és felszabadítják magukat a kulákok és a falusi burzsoázia gyámsága és befolyása alól.

Elvesztettünk néhányszáz baloldali eszert, jellemtelen intellektuelt, a parasztok közül pedig a kulákokat, de megnyertük a szegény parasztság képviselőinek millióit.

Egy esztendővel a fővárosokban végbement proletárforradalom után, annak hatására és segítségével, a legfélreesőbb falvakban is lezajlott a proletárforradalom és véglegesen megszilárdította a Szovjethatalmat és a bolsevizmust, végérvényesen bebizonyította, hogy az országon belül nincsen erő, mely ellenállhatna neki.

Oroszország proletariátusa, miután általában a parasztsággal együtt befejezte a polgári-demokratikus forradalmat, véglegesen áttért a szocialista forradalomra akkor, amikor sikerült a falut kettészakítania és maga mellé állítania a falusi proletárokat és félproletárokat, egyesítenie őket a kulákok és a burzsoázia — többek között a parasztburzsoázia — ellen.

Ha a fővárosok és a nagyipari központok bolsevik proletariátusa nem tudta volna maga köré tömöríteni a falusi szegényeket a gazdag parasztság ellen, ez annak a bizonyítéka lett volna, hogy Oroszország „nem érett meg” a szocialista forradalomra, a parasztság egy „egész” maradt volna, azaz megmaradt volna a kulákok, a gazdagok, a burzsoázia gazdasági, politikai és szellemi vezetése alatt, a forradalom nem ment volna túl a polgári-demokratikus forradalom keretén. (De, zárójelben megjegyezve, még ez sem bizonyította volna, hogy a proletariátusnak nem kellett volna megragadnia a hatalmat, mert csakis a proletariátus vitte valóban végig a polgári-demokratikus forradalmat, csakis a proletariátus tett komoly lépéseket a proletár világforradalom felé, csakis a proletariátus teremtette meg a Szovjethatalmat, mely — a Kommün után — a második lépés a szocialista állam felé.)

Másrészt, ha a bolsevik proletariátus nem tudta volna kivárni az osztályrétegeződést a falun, ha nem tudta volna ezt előkészíteni és végrehajtani, s így megvalósítani, ha mindjárt 1917 október—novemberében megkísérelte volna „elrendelni” a polgárháborút vagy „a szocializmus bevezetését” a falun, ha megkísérelte volna, hogy az általában a parasztsággal kötött ideiglenes blokk (szövetség) nélkül, a középparasztnak stb. tett számos engedmény nélkül boldoguljon, — akkor ez a marxizmus blanquista eltorzítása lett volna, akkor ez a kisebbség kísérlete lett volna arra, hogy akaratát a többségre rákényszerítse, akkor ez elméleti szempontból esztelenség lett volna, megnemértése annak, hogy az egész parasztságot felölelő forradalom még burzsoá forradalom és hogy ezt a forradalmat számos átmenet, átmeneti fok nélkül szocialista forradalommá változtatni egy elmaradt országban lehetetlen.

Kautsky e rendkívül fontos elméleti és politikai kérdésben mindent összezavart, és a gyakorlatban egyszerűen a burzsoázia lakájának bizonyult, aki toporzékolva tiltakozik a proletariátus diktatúrája ellen.

* * *

Ugyanilyen, ha ugyan nem még nagyobb zűrzavart keltett Kautsky egy másik rendkívül érdekes és fontos kérdésben, nevezetesen abban a kérdésben, hogy vajon helyes elvi alapokon nyugodott-e, azután pedig célravezető volt-e a Szovjet Köztársaság törvényhozói tevékenysége az agrárviszonyok átalakításának, a szocialista átalakulásnak ezen a roppant nehéz és egyszersmind igen fontos területén? Kimondhatatlanul hálásak lennénk minden nyugateurópai marxistának, ha — miután megismerkedett akár csak a legfontosabb okmányokkal is — bírálatot mondana politikánkról, mert ezzel rendkívül nagy segítséget nyújtana nekünk, és segítene az egész világon érlelődő forradalomnak is. Kautskytól azonban bírálat helyett hihetetlen elméleti zagyvalékot kapunk, amely a marxizmust liberalizmussá változtatja, a gyakorlatban pedig üres, rosszhiszemű, kispolgári kirohanásokat intéz a bolsevikok ellen. Ítéljen az olvasó:

„A nagybirtokot a forradalom következtében nem lehetett fenntartani. Ez azonnal világossá vált. Át kellett adni a parasztlakosságnak — ez elkerülhetetlenné vált…” (Nem igaz, Kautsky úr: ön a különböző osztályoknak a kérdéshez való viszonya helyett azt tolja előtérbe, ami az ön számára „világos”. A forradalom története bebizonyította, hogy a burzsoáknak a kispolgárokkal, mensevikekkel, eszerekkel alakított koalíciós kormánya a nagybirtok fenntartására irányuló politikát folytatott. Ezt különösen világosan bebizonyította Sz. Maszlov törvénye és a földbizottságok tagjainak letartóztatása. A proletariátus diktatúrája nélkül „a parasztlakosság” nem győzedelmeskedett volna a kapitalistával egyesült földbirtokos felett.)

„… Abban a kérdésben azonban, hogy ennek milyen formák közt kell megtörténnie, nem volt egység. Különböző megoldások voltak elképzelhetők …” (Kautskynak a legtöbb gondot a „szocialisták” „egysége” okozza, akárki húzódjék is meg ez alatt a név alatt. Arról megfeledkezik, hogy a kapitalista társadalom alapvető osztályainak különböző megoldásokra kell jutniok.) „. .. Szocialista szempontból a legcélszerűbb lett volna a nagybirtokokat állami tulajdonba venni, és azokkal a parasztokkal, akik eddig ott bérmunkásokként dolgoztak, szövetkezeti formák közt megműveltetni. Ez a megoldás azonban olyan földmunkásokat tételez fel, amilyenek Oroszországban nincsenek. Egy másik megoldás a nagybirtokok állami tulajdonba vétele és kis parcellákban a kevésföldű parasztoknak való bérbeadása lehetett volna. Ebben az esetben még megvalósult volna valami a szocializmusból…”

Kautsky, mint mindig, most is a jólismert „egyfelől nem lehet tagadni, másfelől el kell ismerni” formulával tér ki a kérdés elől. Egymás mellé állít különféle megoldásokat, anélkül hogy azzal az — egyedül reális, egyedül marxista — gondolattal foglalkoznék, hogy a kapitalizmusból a kommunizmusba való átmenetnek milyen formái legyenek bizonyos különleges viszonyok között. Oroszországban vannak mezőgazdasági bérmunkások, de kis számban, s azt a Szovjethatalom által felvetett kérdést, hogy miképpen lehet áttérni a kommunális és a szövetkezeti földművelésre, Kautsky nem érintette. A legfurcsább azonban az, hogy Kautsky kis földparcellák bérbeadásában akar „valami szocializmusfélét” látni. Valójában ez — kispolgári jelszó és „szocializmusnak” itt nyoma sincs. Ha az „állam”, amely bérbeadja a földeket, nem Kommün típusú állam, hanem parlamentáris burzsoá köztársaság (és éppen ez Kautsky állandó feltevése), akkor a földnek kis parcellákban való bérbeadása tipikus liberális reform lesz.

Arról, hogy a Szovjethatalom megszüntetett minden földtulajdonjogot, Kautsky hallgat. Sőt mi több, hihetetlen hamisítást követ el és úgy idézi a Szovjethatalom dekrétumait, hogy a leglényegesebbet kihagyja.

Miután kijelenti, hogy a „kistermelés a termelési eszközök teljes magántulajdonára törekszik”, és hogy az Alkotmányozó Gyűlés lett volna az „egyetlen tekintély”, amely képes lett volna a földosztást megakadályozni (oly állítás ez, amelyen kacagni fognak Oroszországban, mert mindenki tudja, hogy a munkások és parasztok csak a Szovjeteket ismerik el tekintélynek, az Alkotmányozó Gyűlés pedig a csehszlovákok és a földesurak jelszavává lett) — Kautsky így folytatja:

„A szovjet kormány egyik legelső rendelete kimondta a következőket: 1. A földesúri földtulajdon azonnal, minden megváltás nélkül megszűnik. 2. A földesúri uradalmak, valamint valamennyi koronabirtok, kolostori és egyházi föld, minden élő és holt felszerelésükkel, gazdasági épületeikkel és minden tartozékukkal a földkérdésnek az Alkotmányozó Gyűlés által való eldöntéséig, a parasztküldöttek kerületi Szovjetjei járási földbizottságainak rendelkezésébe mennek át.”

Kautsky csak ezt a két pontot idézi, és levonja a következtetést:

„Az Alkotmányozó Gyűlésre való utalás holt betű maradt. Ténylegesen az egyes járások parasztjai azt tehették a földdel, amit akartak” (47. old.).

Íme a Kautsky-féle „bírálat” iskolapéldái! Íme a „tudós” mű, amely leginkább hamisításra hasonlít. A német olvasóval el akarják hitetni, hogy a bolsevikok a földmagántulajdon kérdésében kapituláltak a parasztság előtt! hogy a bolsevikok hagyták, hogy a parasztok („az egyes járások parasztjai”) külön- külön azt tegyék, amit akarnak!

A valóságban viszont a Kautsky által idézett dekrétum — az első, 1917 október 26-án (régi időszámítás szerint) kiadott dekrétum — nem két, hanem öt cikkelyből áll, plusz egy nyolc cikkelyes „utasításból”, és az utasításról ki van mondva, hogy „vezérfonalul kell szolgálnia”.

A dekrétum harmadik cikkelyében kimondja, hogy a gazdaságok „a nép kezébe” mennek át, hogy kötelező „pontos leltár felvétele az összes elkobzott javakról”, valamint ezeknek „legszigorúbb forradalmi védelme”. Az utasítás pedig azt mondja, hogy „a földmagántulajdonjog örökre megszűnik”, hogy „a földeket ott, ahol magas színvonalú gazdaságok vannak”, „nem kell felosztani”, hogy „az elkobzott földek egész élő és holt gazdasági felszerelése, megváltás nélkül, nagyságuktól és jelentőségüktől függően az állam, illetve a község kizárólagos használatába megy át”, és hogy „az egész föld a nép közös földalapját alkotja”.

Továbbá, az Alkotmányozó Gyűlés feloszlatásával egyidőben (1918. január 5), a III. Szovjetkongresszus elfogadta a „Deklarációt a dolgozó és kizsákmányolt nép jogairól”, amely most a Szovjet Köztársaság Alaptörvényének részévé vált. A Deklaráció II. cikkelyének 1. pontja azt mondja, hogy a „földmagántulajdon megszűnik” és hogy „a mintagazdaságok és mezőgazdasági vállalatok nemzeti tulajdonnak nyilváníttatnak”.

Az Alkotmányozó Gyűlésre való utalás tehát nem maradt holt betű, mert egy másik általános népképviseleti intézmény, amely a parasztok szemében összehasonlíthatatlanul nagyobb tekintéllyel rendelkezik, magára vállalta az agrárkérdés megoldását.

Továbbá 1918 február 6-án (19-én) nyilvánosságra hoztuk a föld szocializálásáról szóló törvényt, amely mégegyszer megerősíti a földmagántulajdon minden formájának megszüntetését és leszögezi, hogy mind a földdel, mind a magángazdaságok minden felszerelésével a szovjet hatóságok rendelkeznek a föderatív Szovjethatalom ellenőrzése mellett; a földdel való rendelkezés tekintetében ezeket a feladatokat jelöli meg:

„a szocialista gazdaságra való áttérés céljából a földművelésben az egyéni gazdaság rovására fejleszteni kell a kollektív gazdaságot, mely a munkával és termékekkel való gazdaságosság szempontjából előnyösebb” (11. cikkely, e pont).

Ez a törvény, amely bevezeti az egyenlősítő földhasználatot, arra az alapvető kérdésre, hogy „kinek van joga a föld használatára”, így felel:

(20. cikkely.) „A föld felületének egyes részeit az Oroszországi Föderatív Szovjet Köztársaság területén társadalmi vagy magáncélokra használhatják: A) Kulturális és művelődési célokra: 1. Az állam, a Szovjethatalom szervei (a föderális, területi, kormányzósági, kerületi, voloszty és községi hatóságok) útján. 2. Társadalmi szervezetek (a helyi Szovjethatóság ellenőrzésével és annak engedélyével). B) Mezőgazdasági célokra: 3. Mezőgazdasági kommunák. 4. Mezőgazdasági szövetkezetek. 5. Falusi közösségek. 6. Egyes családok és személyek…”

Az olvasó láthatja, hogy Kautsky teljesen kiforgatta a dolgot és teljesen hamis színben tüntette fel a német olvasó előtt a proletár állam agrárpolitikáját és agrártörvényhozását Oroszországban.

Az elméletileg fontos, alapvető jelentőségű kérdéseket Kautsky még csak fel sem tudta vetni!

Ezek a kérdések a következők:

(1) az egyenlősítő földhasználat és

(2) a föld nacionalizálása; — mind az egyik, mind a másik rendszabálynak viszonya általában a szocializmushoz és különösen a kapitalizmusból a kommunizmusba való átmenethez.

(3) A föld társas megművelése, mint átmenet a szétforgácsolt kisüzemű földművelésről a nagyüzeműre, a társadalmira; megfelel-e a szocializmus követelményeinek az a mód, ahogyan a szovjet törvényhozás ezt a kérdést kezeli?

Az első kérdéssel kapcsolatban mindenekelőtt a következő két alapvető tényt kell megállapítanunk: (a) a bolsevikok az 1905. év tapasztalatainak számbavétele során is (utalok például arra a munkámra, melynek tárgya: az agrárkérdés az első orosz forradalomban) rámutattak az egyenlősítő földhasználat jelszavának demokratikusan progresszív, demokratikus-forradalmi jelentőségére, és 1917-ben, már az Októberi Forradalom előtt, teljes határozottsággal beszéltek erről, (b) Amikor a bolsevikok megszavazták a föld szocializálásáról szóló törvényt — azt a törvényt, melynek az egyenlősítő földhasználat jelszava a „lelke” —, a bolsevikok a legfélreérthetetlenebbül és a leghatározottabban kijelentették: ez az eszme nem a mi eszménk, mi nem értünk egyet ezzel a jelszóval, de kötelességünknek tartjuk, hogy végrehajtsuk, mert a parasztok túlnyomó többsége ezt követeli. A dolgozók többségének eszméjén és követelésein pedig a dolgozóknak maguknak kell túljutniok; ezeket a követeléseket sem „megszüntetni”, sem rajtuk „átugorni” nem lehet. Mi, bolsevikok, segíteni fogunk a parasztságnak abban, hogy túljusson ezeken a kispolgári jelszavakon, hogy minél hamarabb és minél könnyebben áttérjen a szocialista jelszavakra.

A marxista teoretikusnak, aki tudományos elemzésével segíteni akarna a munkásforradalomnak, válaszolnia kellene először is arra: igaz-e az, hogy a földhasználat egyenlősítése eszméjének demokratikus-forradalmi jelentősége van, az a jelentősége, hogy következetesen végigviszi a polgári-demokratikus forradalmat? Másodszor, helyesen jártak-e el a bolsevikok, mikor megszavazták (és a leglojálisabban tiszteletben tartották) az egyenlősítésről szóló kispolgári törvényt?

Kautsky még arra sem volt képes, hogy észrevegye, mi a kérdés veleje elméleti szempontból!

Kautskynak sohasem sikerülne megcáfolnia azt, hogy az egyenlősítés eszméjének progresszív és forradalmi jelentősége van a burzsoá-demokratikus átalakulásban. Messzebb ez az átalakulás nem mehet. Mennél következetesebben megvalósul ez az átalakulás, annál világosabban, annál hamarább, annál könnyebben tárja fel a tömegek előtt a burzsoá-demokratikus megoldások elégtelenségét, annak elkerülhetetlenségét, hogy ezeknek kereteit átlépjék, hogy áttérjenek a szocializmusra.

A parasztság, mely lerázta magáról a cárizmust és a földesurakat, egyenlősítésről ábrándozik, és semmilyen erő sem tudta volna meggátolni ebben a parasztokat, akik a földesuraktól is és a burzsoá-parlamentáris köztársasági államtól is megszabadultak. A proletár azt mondja a parasztoknak: mi segítünk nektek abban, hogy eljussatok az „ideális” kapitalizmushoz, mert a földhasználat egyenlősítése a kapitalizmus ideális megvalósítása a kistermelő szempontjából. És ugyanakkor meg fogjuk nektek mutatni ennek elégtelenségét, s azt, hogy át kell térni a föld társas megművelésére.

Érdekes volna megnézni, hogyan próbálja Kautsky megcáfolni azt, hogy helyes, ha a proletariátus ilyen módon vezeti a parasztság harcát!

Kautsky jobbnak látta, ha kitér a kérdés elől. ..

Kautsky továbbá egyenesen becsapta német olvasóit, amikor eltitkolta előttük, hogy a Szovjethatalom a földtörvényben kifejezetten előnyben részesítette és első helyre állította a kommunákat és szövetkezeteket.

A parasztsággal együtt a polgári-demokratikus forradalom befejezéséig, — a parasztság szegény, proletár és félproletár részével együtt előre a szocialista forradalom felé! Ez volt a bolsevikok politikája és ez volt az egyetlen marxista politika.

Kautsky pedig tévelyeg és egyetlen kérdést sem tud helyesen felvetni! Egyrészt nem meri azt mondani, hogy a proletároknak szakítaniok kellett volna az egyenlősítés kérdésében a parasztsággal, mert érzi, hogy az ilyen szakítás ostobaság lett volna (azonkívül Kautsky 1905-ben, amikor még nem volt renegát, világosan és félreérthetetlenül síkraszállt a munkások és parasztok szövetsége, mint a forradalom győzelmének feltétele mellett). Másrészt Kautsky helyeslőleg idézi a mensevik Maszlov liberális közhelyeit, aki „bebizonyítja”, hogy a kispolgári egyenlőség utópikus és reakciós a szocializmus szempontjából, és elhallgatja, hogy az egyenlőségért, az egyenlősítésért folyó kispolgári harc haladó és forradalmi a burzsoá-demokratikus forradalom szempontjából.

Kautskynál e zűrzavarnak se vége, se hossza: jól jegyezzük meg, hogy Kautsky (1918-ban) kitart az orosz forradalom polgári jellege mellett. Kautsky (1918-ban) ezt követeli: ne lépjétek túl ezeket a kereteket! És ugyanez a Kautsky „valami szocializmusfélét” lát (a burzsoá forradalom szempontjából) abban a kispolgári reformban (vagyis az egyenlősítéshez való közeledésben), hogy kis földparcellákat osztanak szét a szegényparasztok között!!

Értse meg, aki tudja!

Kautsky ezenfelül elárulja, hogy nyárspolgár módjára képtelen egy meghatározott párt valóságos politikáját számbavenni. A mensevik Maszlov frázisait idézi, de nem kívánja látni a mensevik párt valóságos politikáját 1917-ben, amikor a mensevik párt, „koalícióban” a földbirtokosokkal és kadetokkal, ténylegesen a liberális agrárreformot és a földbirtokosokkal való megegyezést védelmezte (a bizonyíték: a földbizottságok tagjainak letartóztatása és Sz. Maszlov törvényjavaslata).

Kautsky nem vette észre, hogy P. Maszlovnak a kispolgári egyenlőség reakciós és utópikus jellegéről hangoztatott frázisai a valóságban azt a mensevik politikát takarják, amely a parasztok és a földbirtokosok közti megegyezésre (vagyis a parasztoknak a földbirtokosok által való becsapására) irányul a földbirtokosoknak a parasztok által való forradalmi megdöntése helyett.

Ez aztán a „marxista”!

Éppen a bolsevikok voltak azok, akik következetesen figyelembe vették a polgári-demokratikus és a szocialista forradalom közti különbséget: azzal, hogy végigvitték az előbbit, megnyitották az utóbbiba vezető átmenet kapuját. Ez az egyetlen forradalmi és az egyetlen marxista politika.

És hiába szajkózza Kautsky az ilyen foghíjas liberális szellemességeket: „A kisparasztok még sehol és sohasem tértek át elméleti érvek hatása alatt a kollektív termelésre” (50. old.).

Nagyon szellemes!

Egy nagy ország kisparasztjai sehol és sohasem állottak még proletár állam befolyása alatt.

A kisparasztok sehol és soha nem jutottak el a szegényparasztok és a gazdag parasztok közti nyílt, egészen a polgárháborúig menő osztályharcig olyan körülmények között, amikor a proletár államhatalom propagandával, politikailag, gazdaságilag és katonailag támogatja a szegényparasztokat.

A spekulánsok és gazdagok sehol és sohasem szedték még meg ennyire magukat a háborúban, és a paraszti tömegek sehol nem szegényedtek el ilyen mértékben.

Kautsky a régi dolgokat ismételgeti, a régi dolgokon kérődzik, és még csak gondolni sem mer a proletárdiktatúra új feladataira.

De mi történik akkor, kedves Kautsky, ha a parasztoknak nincs elég szerszámuk a kisüzemű termeléshez és a proletárállam segít nekik gépeket szerezni a föld kollektív megműveléséhez, vajon ez „elméleti meggyőzés”-e?

Térjünk át a föld nacionalizálásának kérdésére. A mi narodnyikjaink, köztük valamennyi baloldali eszer, tagadják, hogy a nálunk végrehajtott rendszabály a föld nacionalizálását jelenti. Elméletileg nincs igazuk. Ha az árutermelés és a kapitalizmus keretei közt maradunk, akkor a földmagántulajdon megszüntetése — a föld nacionalizálása. A „szocializálás” szó csak törekvést, kívánságot fejez ki, a szocializmusra való átmenet előkészítését.

Mi legyen tehát a marxisták álláspontja a föld nacionalizálása tekintetében?

Kautsky ezúttal sem képes arra, hogy felvesse az elméleti kérdést, vagy — ami még rosszabb — szántszándékkal kitér a kérdés elől, noha az orosz irodalomból ismeretes, hogy Kautsky tud azokról a régi vitákról, amelyek az orosz marxisták közt a föld nacionalizálásáról, a föld municipalizálásáról (a nagybirtokok átadása a helyi önkormányzatok kezébe), a földosztásról folytak.

A marxizmus egyenes kigúnyolása Kautskynak az az állítása, hogy a nagybirtokok átadása az állam kezébe és a kevésföldű parasztoknak való bérbeadásuk kis parcellákban, megvalósítana „valamit a szocializmusból”. Már rámutattunk arra, hogy ebben nincs semmi szocializmus. Sőt, nincs ebben következetesen végigvitt polgári-demokratikus forradalom sem. Kautskyt az a nagy szerencsétlenség érte, hogy rábízta magát a mensevikekre. Ebből a következő furcsa helyzet származott: a forradalmunk burzsoá jellegét védelmező Kautsky, aki azzal vádolja a bolsevikokat, hogy fejükbe vették, hogy a szocializmus felé haladnak, maga szocialista színben tüntet fel egy liberális reformot, anélkül hogy kiterjesztené ezt a reformot a földbirtokviszonyok terén uralkodó középkoriság teljes eltakarításáig! Kautsky tehát éppúgy, mint mensevik tanácsadói, a következetes burzsoá-demokratikus forradalom helyett a forradalomtól félő liberális burzsoáziát védi.

Valóban, miért csak a nagybirtokok menjenek át állami tulajdonba, nem pedig az egész föld? A liberális burzsoázia ezzel eléri, hogy a lehető legnagyobb mértékben fenntartja a régi viszonyokat (vagyis, hogy a legkevesebb a következetesség a forradalomban), és hogy a régihez való visszatérést nagymértékben megkönnyíti. A radikális, vagyis a polgári forradalmat következetesen végigvivő burzsoázia a föld nacionalizálásának jelszavát adja ki.

Kautskynak, aki oly réges-rég elmúlt időkben, csaknem 20 esztendővel ezelőtt, kitűnő marxista művet írt az agrárkérdésről, feltétlenül ismernie kell Marx utalásait arra nézve, hogy a föld nacionalizálása éppen a burzsoázia következetes jelszava. Kautsky kétségtelenül ismeri Marxnak Rodbertus-szal folytatott polémiáját, valamint nagyszerű fejtegetéseit „Értéktöbbletelméletek” című művében, ahol különösen szemléltetően mutatta meg a föld nacionalizálásának burzsoá-demokratikus értelemben vett forradalmi jelentőségét is.

A mensevik P. Maszlov, akit Kautsky oly szerencsétlenül választott tanácsadójául, tagadta annak a lehetőségét, hogy az orosz parasztok beleegyeznek az egész földnek (beleértve ebbe a paraszti földet is) nacionalizálásába. Maszlovnak ez a nézete bizonyos mértékig kapcsolatban lehetett „eredeti” elméletével (amelyben Marx burzsoá kritikusait szajkózza), mégpedig azzal, hogy tagadja az abszolút földjáradékot és elismeri a „csökkenő földhozam törvényét” (vagy ahogy Maszlov írta: „tényét”).

A valóságban már az 1905-ös forradalom idején kiderült, hogy Oroszország parasztjainak óriási többsége — az obscsina-parasztok és a külön telkek tulajdonosai egyaránt — az egész föld nacionalizálása mellett van. Ezt megerősítette az 1917-es forradalom, amely — miután a hatalom átment a proletariátus kezébe —, megvalósította a nacionalizálást. A bolsevikok hívek maradtak a marxizmushoz, és nem próbálták meg (Kautsky állítása ellenére, aki a legkisebb bizonyíték nélkül vádol minket ezzel) „átugorni” a burzsoá-demokratikus forradalmat. A bolsevikok mindenekelőtt a parasztság legradikálisabb, a legforradalmibb, a proletariátushoz legközelebb álló burzsoá-demokratikus ideológusait, vagyis a baloldali eszereket támogatták abban, hogy végrehajtsák mindazt, ami a gyakorlatban a föld nacionalizálását jelentette. Oroszországban a földmagántulajdon 1917 október 26-án, vagyis a proletárforradalom, a szocialista forradalom első napján megszűnt.

Ezzel megteremtettük az alapot, amely a kapitalizmus fejlődése szempontjából a legtökéletesebb (Kautsky ezt nem tagadhatja, hacsak nem szakít Marx-szal), és ugyanakkor olyan agrárrendszert hoztunk létre, amely a legrugalmasabb a szocializmushoz való átmenet szempontjából. Burzsoá-demokratikus szempontból Oroszország forradalmi parasztsága nem mehet messzebb: semmi sem lehet ebből a szempontból „ideálisabb”, mint a föld nacionalizálása és a földhasználat egyenlősége, semmi (ugyancsak ebből a szempontból) „radikálisabb” nem lehet. Éppen a bolsevikok, csakis a bolsevikok, csakis a proletárforradalom győzelme folytán segítettek a parasztságnak abban, hogy a polgári-demokratikus forradalmat valóban végigvigye. És csak ezzel tették meg a lehető legtöbbet a szocialista forradalomra való áttérés megkönnyítése és meggyorsítása érdekében.

Ebből megítélhető, hogy miféle hihetetlen zűrzavart tálal fel az olvasónak Kautsky, aki azzal vádolja a bolsevikokat, hogy nem értik meg a forradalom burzsoá jellegét, és aki maga annyira eltér a marxizmustól, hogy hallgat a föld nacionalizálásáról és a (burzsoá szempontból) legkevésbé forradalmi, liberális agrárreformot úgy tünteti fel, mintha abban volna „valami a szocializmusból”!

Itt eljutottunk a fentebb felvetett kérdések közül a harmadikhoz, ahhoz a kérdéshez, hogy a proletárdiktatúra Oroszországban mennyire tartotta szem előtt a föld társas megművelésére való áttérés szükségességét. Kautsky ebben a kérdésben megint elkövet olyasvalamit, ami szerfelett hasonlít a hamisításhoz: csupán egy bolsevik „téziseit” idézi, melyek a föld kollektív megművelésére való áttérés feladatáról szólnak! S miután e tézisek egyikét idézte, „teoretikusunk” diadalmasan kiált fel:

„Azzal, hogy valamit feladatnak nyilvánítunk, a feladat, sajnos, még nincs megoldva. A kollektív mezőgazdaság Oroszországban egyelőre arra van ítélve, hogy papíron maradjon. A kisparasztok még sehol és sohasem tértek át elméleti érvek hatása alatt a kollektív termelésre” (50. old.).

Párját ritkítja az az irodalmi szédelgés, amelyre Kautsky vetemedett. „Téziseket” idéz és ugyanakkor elhallgatja a Szovjethatalom törvényét. „Elméleti meggyőződésről” beszél, de hallgat a proletár államhatalomról, amelynek kezében vannak az üzemek és az áruk! Mindazt, amit a marxista Kautsky az „Agrárkérdésében 1899-ben írt arról, hogy milyen eszközök állnak a proletár állam rendelkezésére a kisparasztoknak a szocializmusba való fokozatos átvezetésére, a renegát Kautsky 1918-ban elfelejtette.

Persze néhányszáz állami támogatásban részesülő mezőgazdasági kommuna és szovjetgazdaság (vagyis az állam számlájára munkáskollektívák által megművelt nagygazdaság) — igen kevés. De lehet-e „kritikának” nevezni azt, hogy Kautsky ezt a tényt megkerüli?

A föld nacionalizálása, melyet Oroszországban a proletárdiktatúra valósított meg, a legjobban biztosította a burzsoá- demokratikus forradalom következetes megvalósítását — még abban az esetben is, ha az ellenforradalom győzelme visszafordítaná a fejlődést a nacionalizálástól a felosztás felé (ezt az eshetőséget külön megvizsgáltam az 1905-ös forradalom marxista agrárprogramjával foglalkozó könyvemben). Ezenkívül pedig a föld nacionalizálása nyújtotta a legtöbb lehetőséget a proletár államnak arra, hogy a földművelésben áttérjen a szocializmusra.

Összegezve: Kautsky az elmélet terén hihetetlen zagyvaságokat hordott össze, teljesen megtagadva a marxizmust, a gyakorlatban pedig a burzsoázia és annak reformizmusa előtt hajbókol. Szó, ami szó, szép kis bírálat!

* * *

Az ipar „gazdasági elemzése” Kautskynál a következő nagyszerű elmefuttatással kezdődik:

Oroszországban van kapitalista nagyipar. Nem lehet-e ezen az alapon felépíteni a szocialista termelést? „Így vélekedhetnénk, ha a szocializmus abból állna, hogy az egyes gyárak és bányák munkásai ezeket a gyárakat és bányákat birtokba veszik” (szószerint: eltulajdonítják), „abból a célból, hogy külön-külön gazdálkodjanak minden egyes ilyen gyárban” (52. old.). „Éppen ma, augusztus 5-én, amikor ezeket a sorokat írom — teszi hozzá Kautsky —, érkezett egy tudósítás Moszkvából Leninnek egy augusztus 2-i beszédéről, amelyben, mint közlik, a következőket mondta: «A munkások szilárdan kezükben tartják a gyárakat, a parasztok pedig nem fogják visszaadni a földet a földbirtokosoknak. » Ez a jelszó: a gyárat a munkásoknak, a földet a parasztoknak — ezideig nem szociáldemokrata, hanem anarcho-szindikalista jelszó volt” (52—53. old.).

Teljes egészében idéztük ezt az elmefuttatást, hogy az orosz munkások, akik azelőtt becsülték, mégpedig okkal becsülték Kautskyt, maguk lássák, milyen módszerekkel dolgozik ez a burzsoáziához átállott szökevény.

Gondoljuk csak meg: augusztus 5-én, amikor már a rendeletek tömege jelent meg a gyárak nacionalizálásáról Oroszországban, és egyetlenegy gyárat sem „tulajdonítottak el” a munkások, hanem valamennyit a köztársaság tulajdonába adták, augusztus 5-én Kautsky beszédem egyetlen mondatának nyilvánvalóan rosszhiszemű értelmezése alapján azt a gondolatot sugalmazza a német olvasónak, hogy Oroszországban a gyárakat az egyes munkásoknak adják át! És Kautsky ezután soktucatnyi soron át kérődzik azon az elcsépelt igazságon, hogy a gyárakat nem szabad egyenként átadni a munkásoknak!

Ez nem kritika, hanem a burzsoázia lakájának a fogása, akit a kapitalisták felbéreltek, hogy megrágalmazza a munkásforradalmat.

A gyárakat az államnak, vagy a községnek, vagy a fogyasztási szövetkezetnek kell átadni — írja újra meg újra Kautsky, és végül hozzáteszi:

„Most Oroszországban éppen erre az útra próbáltak rálépni…” Most!! Vagyis mit jelentsen ez? augusztusban? Hogy lehet az, hogy Kautsky nem tudta az ő Steinjénél, Akszelrodjánál vagy az orosz burzsoázia más barátainál a gyárakra vonatkozó rendeletek közül legalább egynek a fordítását megrendelni?

„… Hogy meddig jutott el ez a dolog, az még nem látható. A Szovjet Köztársaságnak ez az oldala mindenesetre nagyon érdekel minket, de egyelőre, sajnos, még teljesen homályban marad. Rendeletekben persze nincs hiány …” (Ezért hallgatja vagy leplezi el tartalmukat Kautsky olvasói előtt!), „de hiányzanak a megbízható értesülések ezeknek a rendeleteknek a hatásáról. Szocialista termelés lehetetlen mindenre kiterjedő, részletes, megbízható és gyorsan tájékoztató statisztika nélkül. Ilyet a Szovjet Köztársaság mindezideig nem tudott teremteni. Az, amit gazdasági ténykedéseiről hallunk, szerfelett ellentmondó és egyáltalán nem ellenőrizhető. Ez is a diktatúrának és a demokrácia elnyomásának egyik eredménye. Nincs sajtó- és szólásszabadság …” (53. old.).

Így írják hát a történelmet! A kapitalisták és a dutovisták „szabad” sajtójából bezzeg kapna Kautsky értesüléseket a munkások kezébe átment gyárakról… Igazán remek ez az osztályok felett álló „komoly tudós”! Kautsky még csak érinteni sem kíván egyetlenegyet sem a közül a végtelen sok tény közül, amelyek arról tanúskodnak, hogy a gyárak kizárólag a köztársaság kezébe mennek át, hogy velük a Szovjethatalom szerve, a Legfőbb Népgazdasági Tanács rendelkezik, amely túlnyomórészt a munkások szakszervezeteinek választott képviselőiből áll. Kautsky makacsul, a tokbabújt ember önfejűségével, egyre ezt hajtogatja: adjatok nekem békés demokráciát, polgárháború nélkül, diktatúra nélkül, jó statisztikával (a Szovjet Köztársaság statisztikai intézetet létesített és bevonta ebbe a munkába Oroszország legjobb statisztikusait, de természetesen ideális statisztikát nem lehet egyhamar teremteni). Egyszóval, forradalmat forradalom nélkül, ádáz harc nélkül, erőszak nélkül — ezt követeli Kautsky. Ez ugyanolyan, mintha valaki sztrájkokat követelne, de úgy, hogy ne lobbanjon lángra a munkások és a munkáltatók szenvedélye. Különböztesse meg aztán valaki az ilyen „szocialistát” a tucatliberális bürokratától!I

lyen „ténybeli adatokra” támaszkodik Kautsky, vagyis szándékosan, a legnagyobb megvetéssel kitér rengeteg tény elől, amikor arra a „következtetésre” jut:

„Kétséges, vajon az orosz proletariátus többet kapott-e a Szovjet Köztársaságtól tényleges gyakorlati vívmányokban, nem pedig rendeletekben, mint amennyit az Alkotmányozó Gyűléstől kapott volna, ahol éppúgy, mint a Szovjetekben, szocialisták — noha más árnyalatúak — voltak túlnyomó többségben” (58. old.).

Gyöngyszem, ugyebár? Tanácsoljuk Kautsky tisztelőinek, hogy ezt a mondást minél szélesebb körben terjesszék az orosz munkások között, mert politikai süllyedésének felmérésére ennél jobb anyagot Kautsky nem adhatott. Kerenszkij is „szocialista” volt, munkás elvtársak, csak „más árnyalatú”! A történész Kautsky megelégszik a cégérrel, a névvel, melyet a jobboldali eszerek és mensevikek „felvettek”. Azokról a tényekről, melyek azt tanúsítják, hogy Kerenszkij alatt a mensevikek és a jobboldali eszerek támogatták az imperialista politikát és a burzsoázia rablásait, a történész Kautsky hallani sem akar és szerényen elhallgatja, hogy az Alkotmányozó Gyűlés éppen az imperialista háború és a burzsoá diktatúra e hőseinek adott többséget. És ezt nevezi „gazdasági elemzésnek”!..

Befejezésül lássuk a „gazdasági elemzésnek” még egy kis példáját:

„.. . A Szovjet Köztársaság fennállásának kilenc hónapja alatt, ahelyett hogy általános jólétet teremtett volna, kénytelen volt azt magyarázni, hogy mi az oka az általános ínségnek” (41. old.).

A kadetok hozzászoktattak minket az ilyen okoskodáshoz. A burzsoázia kiszolgálói Oroszországban mind így okoskodnak: teremtsetek — úgymond — 9 hónap alatt általános jólétet — a négyéves pusztító háború után, akkor, amikor a külföldi tőke mindenben segíti a burzsoázia szabotázsát és felkeléseit Oroszországban. A valóságban egyáltalán semmi különbség, a különbségnek még az árnyéka sincs már Kautsky és az ellenforradalmi burzsoá között. Az édeskés álszocialista beszédek azt ismétlik, amit durván, köntörfalazás és szépítgetés nélkül Oroszországban a kornyilovisták, dutovisták és krasznovisták mondanak.

* * *

A fenti sorokat 1918. november 9-én írtam. A 9-éről 10-ére virradó éjjel hírek érkeztek Németországból arról, hogy kitört a győzelmes forradalom, először Kielben és más északi és tengerparti városokban, ahol a hatalom átment a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjei kezébe, azután Berlinben, ahol szintén átment a hatalom a Szovjetek kezébe.

A befejezés, amelynek megírása a Kautskyról és a proletárforradalomról szóló brosúrához még hátra volt, feleslegessé válik.

1918. november 10.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

A kapitalizmus működési modellje a polgári „demokráciában”
– ez az egyszerűsített modell elsősorban az árutermelésre vonatkozik –

A „kapitalista… olyan személy, akinek tőkéje van, ill. termelési eszközök vannak a tulajdonában, és ezt a helyzetet bérmunkások kizsákmányolásával minél nagyobb haszon szerzésére használja fel.” arcanum.hu

„A kapitalizmus vagy piacgazdaság olyan gazdasági rendszer, amelyben a termelési tényezők többségében magántulajdonban vannak, miket haszon elérésének céljából működtetnek, és ahol a termelt javak és szolgáltatások elosztását túlnyomórészt a szabad piac határozza meg. … 1867-ben a kapitalista jelzőt Karl Marx arra a termelési módra alkalmazta, amelyben „termelőeszközök” magánkézben vannak, Proudhon a kapitalista jelzőt a tőke birtokosaira alkalmazta.” Wikipédia

Marx szerint a kapitalista termelés „célja a profit termelése, melynek fedezetét a munkások megfizetetlen munkaerejéből biztosítja. A tőkések kezében vannak a termelési eszközök, melyeket az állam biztosít számukra. A munkások azáltal, hogy termékeket állítanak elő, folyamatosan újratermelik a kapitalizmust.” Wikipédia

Gazdasági körforgás folyamata:

Termelési tényezők jelentik a termeléshez szükséges pénzért megvásárolható termelőerőket, ami a termelőeszközöket, az alapanyagokat, félkész termékeket, a szükséges energiát, és minden egyéb költséget, ami a termék árában megjelenik; ehhez jön még a legfontosabb a munkaerő áru, a munkaerő piacon megvásárolt ember munkaereje, képessége, amit szintén a terméket vásárló fizet meg. A munkaerő áru a proletár bérrabszolga dolgozók, a föld lakosságának milliárdjai, a kizsákmányoltak.

A munkabér a proletár munkaképességének az újratermeléséhez az adott társadalmi fejletségben szükséges ára, ettől lesz bérrabszolga, mert ha nem adja el munkaerejét a tőkésnek, akkor elpusztulna a családjával együtt; olyan ez, mint a rabszolgaszíj; vagy dolgozol a tőkés hasznáért vagy éhezel a családoddal együtt. A munkaerő olyan árú a kapitalizmusban, mint minden más a termeléssel létrehozott dolog, az előállításához szükséges munka az alapja. A munkaerővel rendelkező embernek a munkaképessége sok pénzbe kerül, meg kell fizetni sok ember munkáját a megfelelő színvonalra hozásához; az egészségügyet, a tanárt, a tanulás, lakás is kell, táplálkoznia, művelődnie is kell, a kor civilizációjának megfelelő tárgyakra is szüksége van ahhoz, hogy használható legyen a tőkésnek. Ez a munkaerő ára. A munkaerő megfelelő képességének létrehozása tulajdonképpen befektetés a tőkéseknek a profitjuk kárára. Azonban a tőkésállam szeret ezen is spórolni, mivel a tőkések egymással állandóan konkurenciában vannak, a közös érdekük pedig csak a minél nagyobb profit saját maguknak. Ezért aztán a tőkések sokkal jobban gazdagodnak a proletárok kárára, mint az indokolt lenne. A föld lakosságának néhány százaléka az élősködésből nagyobb vagyonnal rendelkezik, mint a több milliárd dolgozó.

„… a modern munkások osztálya, akik csak addig élnek, amíg munkát kapnak, és akik csak addig kapnak munkát, amíg munkájuk a tőkét gyarapítja.” idézet: – Kommunista kiáltványból –

A proletárok által előállított termék a tőkés tulajdona lesz, az ára tartalmazza a költségeket, a munkabért és profitot is, ezután kerül fogyasztásra a piacra, ahol megmérettetik, eladható vagy nem, megtérül a befektetett tőke vagy nem.

A proletárok az álltuk termelt dolgokat a piacon megvásárolják és ennek az ára a tőkéseké lesz. Így realizálódik a piacon a termelés, ahol a tőkések egymással konkurenciában harcolnak; itt dől el, hogy ki lesz a vesztese vagy győztese a kapitalizmus anarchikus gazdaságának, amit a „szabad” piacgazdaságnak neveznek.

A piacon eladott termékek árából a termelés újrakezdhető, a profitból bővített formában is. Itt folytatódik a termelés körforgása.

A profitot a proletárok termelik meg a tőkéseknek, aminek egy része a bővített újratermelésre, másik része az élősködésre fordítódik.

A termelés folyamatában a tőkésnek a befektetésen kívül nincs más szerepe, a munkafolyamatban nem szerepel sehol, ki is hagyható, a szocializmusban, mint élősködő ki is marad. Hát ezért nem szeretik a tőkések a szocializmust. A proletárokkal elhitetik, hogy élősködni erkölcsös a kapitalistáknak, e nélkül nem lehet termelés, pedig csak az élősködőket kell kihagyni, és már itt is van a szocializmus.

Idézet a Kommunista kiáltványból
„… De teremt-e a bérmunka, a proletár munkája a proletárnak tulajdont? Semmi esetre. A bérmunka a tőkét teremti meg, vagyis azt a tulajdont, amely a bérmunkát kizsákmányolja, amely csak azzal a feltétellel gyarapodhat, hogy új bérmunkát hoz létre, hogy azt újra kizsákmányolja. A tulajdon mai alakjában a tőke és a bérmunka ellentétében mozog. Vegyük szemügyre ennek az ellentétnek mindkét oldalát.

Tőkésnek lenni nemcsak tisztán személyi, hanem társadalmi helyzet elfoglalását is jelenti a termelésben. A tőke közösségi termék és csak a társadalom sok tagjának együttes tevékenységével, sőt végeredményben csak valamennyi tagjának együttes tevékenységével hozható mozgásba.

A tőke tehát nem személyi, hanem társadalmi hatalom.

Ha tehát a tőkét közösségi tulajdonná változtatjuk át, amely a társadalom valamennyi tagjáé, akkor nem személyi tulajdon változik át társadalmivá.

Csupán a társadalmi jellege változik meg a tulajdonnak. A tulajdon elveszti osztályjellegét.

Térjünk át a bérmunkára.

A bérmunka átlagos ára a munkabér minimuma, azaz azoknak a létfenntartási eszközöknek az összege, melyek szükségesek ahhoz, hogy a munkást, mint munkást életben tartsák. Amit tehát a bérmunkás a maga tevékenységével elsajátít, az pusztán arra elég, hogy csupasz életét újratermelje. Mi semmi esetre sem akarjuk eltörölni a közvetlen élet újratermelésére szolgáló munkatermékeknek ezt a személyi elsajátítását, azt az elsajátítást, amely nem tesz lehetővé idegen munka fölött hatalmat adó többletet. Mi csak ennek az elsajátításnak nyomorúságos jellegét akarjuk megszüntetni, amikor a munkás csak azért él, hogy a tőkét gyarapítsa, csak annyiban él, amennyiben az uralkodó osztály érdeke megkívánja. …

… A polgári társadalomban az eleven munka csak eszköz a felhalmozott munka gyarapítására. A kommunista társadalomban a felhalmozott munka csak eszköz a munkások életfolyamatának kibővítésére, gazdagítására, előmozdítására. …

… Rémüldöztök, hogy mi meg akarjuk szüntetni a magántulajdont. De fennálló társadalmatokban a társadalom tagjainak kilenctized részére nézve megszűnt a magántulajdon; a magántulajdon éppen azáltal létezik, hogy a társadalom kilenctized részére nézve nem létezik. Azt vetitek tehát szemünkre, hogy olyan tulajdont akarunk megszüntetni, amelynek szükségszerű előfeltétele, hogy a társadalom óriási többségének nincs tulajdona.

Egyszóval azt vetitek szemünkre, hogy a ti tulajdonotokat akarjuk megszüntetni. Valóban, ezt akarjuk.

Attól a pillanattól kezdve, hogy a munka nem változtatható át tőkévé, pénzzé, földjáradékká, egyszóval monopolizálható társadalmi hatalommá, azaz attól a pillanattól, hogy a személyi tulajdon nem csaphat át polgári tulajdonba, attól a pillanattól kezdve szerintetek megszűnt a személyiség. …

… A kommunizmus senkitől sem veszi el azt a hatalmat, hogy társadalmi termékeket elsajátítson, csupán azt a hatalmat veszi el, hogy ezen elsajátítás révén idegen munkát leigázzon. ”

SaLa

Tézisek az Alkotmányozó Gyűlésről

Vandervelde új könyve az államról

Csak Kautsky könyvének elolvasása után volt alkalmam megismerkedni Vandervelde „A szocializmus az állam ellen” (Párizs 1918) című könyvével. A két könyv összehasonlítása önkénytelenül kínálkozik. Kautsky — a II. (1889— 1914) Internacionálé eszmei vezére, Vandervelde — mint a Nemzetközi Szocialista Iroda elnöke, ugyanennek az Internacionálénak formaszerinti képviselője. Mindketten a II. Internacionálé teljes csődjét képviselik, mindketten „mesterien”, a tapasztalt publicisták minden ügyességével, marxista szólamokkal palástolják ezt a csődöt, saját kudarcukat és a burzsoáziához való átpártolásukat. Az egyik különösen szemléltetően mutatja be nekünk azt, ami jellegzetes a német opportunizmusban, amely nehézkes, teoretizáló, és a marxizmust durván meghamisítja azáltal, hogy lenyesi a marxizmusról mindazt, ami a burzsoázia számára elfogadhatatlan. A másik jellegzetes az uralkodó opportunizmusnak latin — bizonyos mértékben azt lehet mondani, nyugateurópai (vagyis Németországtól nyugatra eső) — válfajára, amely hajlékonyabb, kevésbé nehézkes, és finomabban hamisítja meg a marxizmust ugyanannak az alapvető módszernek a segítségével.

Mindketten alapjában ferdítik el Marxnak mind az államról, mind a proletárdiktatúráról szóló tanítását, de Vandervelde inkább az első, Kautsky inkább a második kérdésre tér ki. Mindketten elhomályosítják a két kérdés szoros, felbonthatatlan kapcsolatát. Szavakban mindketten forradalmárok és marxisták, a valóságban pedig renegátok, akik minden erejükkel arra törekszenek, hogy kibúvói találjanak a forradalom alól. Még halvány árnyéka sincs meg egyiküknél sem annak, ami Marx és Engels minden művét keresztül-kasul áthatja, annak, ami a valódi szocializmust megkülönbözteti a szocializmus burzsoá torzképétől, nevezetesen: a forradalom feladatainak tisztázása — szemben a reform-feladatokkal; a forradalmi taktika tisztázása — szemben a reformista taktikával; annak a tisztázása, hogy mi a proletariátus szerepe a bérrabszolgaság rendszerének, vagyis rendjének, szervezetének megsemmisítésében — szemben a „nagyhatalmak” proletariátusának szerepével, amely a burzsoázia imperialista extraprofitjának és extrazsákmányának morzsáin a burzsoáziával osztozik.

Ennek a megállapításnak az igazolására idézzük Vandervelde néhány különösen lényegbevágó gondolatát.

Vandervelde, Kautskyhoz hasonlóan, rendkívül buzgón idézi Marxot és Engelst. És Kautskyhoz hasonlóan ő is mindent a világon idéz Marxból és Engelsből, kivéve azt, ami teljesen elfogadhatatlan a burzsoázia számára, azt, ami megkülönbözteti a forradalmárt a reformistától. A politikai hatalomnak a proletariátus által való meghódításáról — amennyi csak jól esik, mert hiszen ezt a gyakorlat már kizárólag a parlamenti keretek közé szorította. Arról azonban, hogy Marx és Engels a Kommün tapasztalatai után szükségesnek tartották, hogy a részben elavult „Kommunista Kiáltványt” annak az igazságnak a megmagyarázásával egészítsék ki, hogy a munkásosztály nem veheti egyszerűen birtokába a kész államgépezetet, hogy szét kell azt zúznia — erről egy árva szó sem esik! Vandervelde, akárcsak Kautsky, mintha csak összebeszéltek volna, mélyen hallgat a proletárforradalom tapasztalatai közül éppen a leglényegesebbről, éppen arról, ami a proletariátus forradalmát a burzsoázia reformjaitól megkülönbözteti.

Éppúgy mint Kautsky, Vandervelde is azért beszél a proletariátus diktatúrájáról, hogy kibúvót találjon alóla. Kautsky ezt a durva hamisítások segítségével tette. Vandervelde ugyanezt finomabban csinálja. Az erre vonatkozó pontban — a 4. pontban, melyben „a politikai hatalomnak a proletariátus által való meghódításáról” beszél, a „b” alfejezetet „a proletariátus kollektív diktatúrájának” szenteli, „idézi” Marxot és Engelst (ismétlem: éppen annak a kihagyásával, ami a legfontosabbra, a régi, burzsoá-demokratikus államgépezet szétzúzására vonatkozik) és megállapítja:

„… Szocialista körökben rendesen így képzelik el a szociális forradalmat: egy új Kommün, mely ezúttal győzedelmeskedik, mégpedig nemcsak egy helyen, hanem a kapitalista világ legfőbb központjaiban.

Ez feltevés, de olyan feltevés, amelyben nincs semmi valószínűtlen olyan időpontban, amikor már nyilvánvalóvá válik, hogy a háború utáni korszak sok országban az osztályok hallatlan ellentéteinek és hallatlan szociális megrázkódtatásoknak lesz tanúja.

De ha a Párizsi Kommün kudarca — nem is szólva az orosz forradalom nehézségeiről — bizonyít valamit, akkor éppen azt bizonyítja, hogy lehetetlen a kapitalista renddel végezni mindaddig, amíg a proletariátus nem készül fel kellően annak a hatalomnak a felhasználására, amely a körülmények folytán kezébe kerülhet” (73. old.).

És a dolog lényegéről egy szó sem esik többé!

Ilyenek tehát a II. Internacionálé vezérei és képviselői! 1912-ben aláírják a Bázeli Kiáltványt, amelyben félreérthetetlenül beszélnek éppen annak a háborúnak a proletárforradalommal való kapcsolatáról, amely 1914-ben kitört, egyenesen proletárforradalommal fenyegetőznek. Amikor pedig elérkezett a háború, és forradalmi helyzet alakult ki, akkor ezek a Kautskyk és Vanderveldék kezdenek kibúvókat keresni a forradalom alól. Figyeljék csak meg: a Kommün típusú forradalom nem több, mint valószínűtlen hipotézis! Ez teljesen megegyezik Kautsky elgondolásával arról, hogy mi lehet a szovjetek szerepe Európában.

De hiszen éppen így gondolkodik minden művelt liberális, aki most kétségkívül elismeri, hogy az új Kommün „nem valószínűtlen”, hogy a szovjetekre nagy szerep vár stb. A proletárforradalmár abban különbözik a liberálistól, hogy mint teoretikus, a Kommünnek és a szovjeteknek éppen új állami jelentőségét elemzi. Vandervelde elhallgatja mindazt, amit erről a tárgyról Marx és Engels a Kommün tapasztalatainak elemzése során részletesen kifejtenek.

A marxistának, mint a gyakorlat emberének, mint politikusnak, meg kellene világítania, hogy csak a szocializmus árulói húzódozhatnak most attól a feladattól, hogy tisztázzák a (Kommün típusú, Szovjet típusú, vagy tegyük fel, valamilyen harmadik típusú) proletárforradalom szükségességét, megmagyarázzák az erre való előkészület szükségességét, propagálják a forradalmat a tömegek között, megcáfolják a forradalomellenes kispolgári előítéleteket stb.

Sem Kautsky, sem Vandervelde nem tesz semmi ilyesfélét, éppen, mert ők maguk a szocializmus árulói, akik azonban meg akarják őrizni a munkások között szocialista és marxista hírüket.

Lássuk, hogyan áll a kérdés elméleti szempontból.

Az állam a demokratikus köztársaságban sem más, mint gépezet, amellyel az egyik osztály elnyomja a másikat. Kautsky tudja, elismeri ezt az igazságot, egyetért vele, de . .. kitér az elől a legalapvetőbb kérdés elől, hogy a proletariátusnak melyik osztályt, miért és milyen eszközökkel kell elnyomnia, amikor kivívja a proletár államot.

Vandervelde ismeri, elismeri, magáénak vallja, idézi a marxizmusnak ezt az alaptételét (könyvének 72. oldalán), de . . . egy árva szóval sem tér ki arra a „kellemetlen” (a kapitalista urak számára kellemetlen) kérdésre, hogy a kizsákmányolók ellenállását el kell nyomni!!

Vandervelde, akárcsak Kautsky, teljesen megkerülte ezt a „kellemetlen” kérdést. Éppen ebben áll renegátságuk.

Vandervelde, akárcsak Kautsky, nagymester a dialektikának eklekticizmussal való felcserélésében. Egyrészt nem lehet tagadni, másrészt el kell ismerni. Egyrészt: államon „a nemzet összességét” érthetjük (lásd Littré szótárát — tudós munka, mi tagadás —, Vandervelde utal rá könyve 87. oldalán), másrészt államon „a kormányt” érthetjük (ugyanott). Ezt a tudós laposságot Vandervelde idézi, mégpedig helyeslően idézi a Marxból vett idézetek mellett.

Az „állam” szó marxista értelme különbözik a szó szokásos értelmétől — írja Vandervelde. — Ennélfogva „félreértések” lehetségesek. „Az állam Marxnál és Engelsnél nem a tág értelemben vett állam, nem a vezetés szerve, a társadalom általános érdekeinek (intéréts généraux de la société) képviselője értelmében vett állam. Ez — az állam mint hatalom, az állam mint a tekintély szerve, az állam mint eszköz, melynek segítségével az egyik osztály uralkodik a másik felett” (75-76. oldal Vanderveldénél).

Marx és Engels az állam megsemmisítéséről csak a szó második értelmében beszélnek . . . „Túlságosan abszolút állítások a pontatlanság veszélyével járnának. A kizárólag egy osztály uralmára alapozott kapitalista állam és az osztályok megszüntetésére törekvő proletár állam között sok átmeneti fokozat van” (156. old.).

Íme a Vandervelde-féle „módszer”, amely csak egy parányit különbözik a Kautsky-félétől, de lényegében azonos vele. A dialektika tagadja az abszolút igazságokat, amikor feltárja az ellentétek egymásba átcsapását és a válságok jelentőségét a történelemben. Az eklektikus azért nem akar „túlságosan abszolút” állításokat, hogy becsempészhesse a maga kispolgári, nyárspolgárias óhaját, azt, hogy a forradalmat „átmeneti fokozatok” helyettesítsék.

Arról, hogy az állam mint a kapitalista osztály uralmának szerve, és az állam mint a proletariátus uralmi szerve között az átmeneti fokozat éppen a forradalom, amely a burzsoázia megdöntéséből és a burzsoázia államgépezetének összetöréséből, szétzúzásából áll — erről a Kautskyk és a Vanderveldék hallgatnak.

Azt, hogy a burzsoázia diktatúráját egy osztály, a proletariátus diktatúrájának kell felváltania, hogy a forradalom „átmeneti fokozatai” után a proletárállam fokozatos elhalásának „átmeneti fokozatai” következnek — ezt a Kautskyk és Vanderveldék elködösítik.

Éppen ebben rejlik politikai renegátságuk.

Elméletileg, filozófiailag éppen ebben rejlik a dialektikának eklekticizmussal és szofisztikával való felcserélése. A dialektika konkrét és forradalmi, megkülönbözteti az egyik osztály diktatúrájától a másik osztály diktatúrájához való „átmenetet” a demokratikus proletár államnak a nemállamhoz („az állam elhalása”) való „átmenetétől”. A Kautskyk és Vanderveldék eklekticizmusa és szofisztikája a burzsoázia kedvéért elken mindent, ami konkrét és exakt az osztályharcban, az „átmenet” általános fogalmát állítva helyébe, ami mögé el lehet rejteni (és ami mögé korunk hivatalos szociáldemokratáinak kilenctized része el is rejti) a forradalomról való lemondást!

Vandervelde mint eklektikus és szofista ügyesebb, ravaszabb Kautskynál, mert a „szűk értelemben vett államról a tág értelemben vett államhoz való átmenet” frázisának segítségével meg lehet kerülni a forradalom bármely kérdését, meg lehet kerülni a forradalom és a reform közti minden különbséget, sőt még a marxista és a liberális közti különbséget is. Mert hiszen melyik művelt európai burzsoának jut eszébe, hogy „általában” tagadja az „átmeneti fokozatokat” ilyen „általános” értelemben?

„Egyetértek Guesde-del abban — írja Vandervelde —, hogy lehetetlen a termelési és csereeszközök szocializálása a következő két feltétel előzetes megvalósítása nélkül:

1. A mai államot, mint azt a szervet, melynek segítségével az egyik osztály a másikon uralkodik, át kell alakítani azzá, amit Menger a munka népállamának nevez, azáltal, hogy a proletariátus meghódítja a politikai hatalmat.

2. Az államot mint a tekintély szervét, el kell választani az államtól mint a vezetés szervétől, avagy a Saint Simon-féle kifejezést használva, az emberek igazgatását el kell választani a dolgok igazgatásától” (89. old.).

Ezt Vandervelde dőlt betűvel írja, különösen kiemelve az efféle tételek jelentőségét. De hiszen ez a legválogatottabb eklektikus zagyvaság, teljes szakítás a marxizmussal! Hiszen a „munka népállama” csak új kiadása a régi „szabad népállamnak”, amellyel a német szociáldemokraták a 70-es években kérkedtek, és amelyet Engels mint ostobaságot megbélyegzett. A „munka népállama” kifejezés (a mi baloldali eszereinkhez hasonló) kispolgári demokratákhoz illő frázis, amely az osztályfogalmakat osztályonkívüliekre cseréli ki. Vandervelde egysorba helyezi az államhatalomnak a proletariátus (egy osztály) által való meghódítását és a „népállamot”, s nem veszi észre, miféle zagyvaság keletkezik ebből. Kautskynál az ő „tiszta demokráciájával” ugyanilyen zagyvaság keletkezik — az osztályforradalom, a proletár osztálydiktatúra, a (proletár) osztályállam feladatainak ugyanilyen forradalomellenes, kispolgári mellőzése.

Továbbá. Az emberek igazgatása csak akkor fog eltűnni és csak akkor fogja átadni a helyét a dolgok igazgatásának, amikor már minden állam elhalt. Ezzel az aránylag távoleső jövővel Vandervelde eltorlaszolja, elhomályosítja a holnap feladatát: a burzsoázia megdöntését.

Az ilyen fogás megint csak nem egyéb, mint a liberális burzsoázia kiszolgálása. A liberális szívesen elbeszélget arról, hogy mi lesz akkor, amikor az embereket már nem kell kormányozni. Miért is ne foglalkozzék ilyen ártalmatlan ábrándozásokkal? Arról viszont, hogy a proletariátusnak el kell nyomnia a kisajátításának ellenszegülő burzsoázia ellenállását — hallgassunk. Ezt követeli a burzsoázia osztályérdeke.

„A szocializmus az állam ellen.” Ezzel Vandervelde a proletariátusnak bókol. Bókolni nem nehéz, minden „demokratikus” politikus ért ahhoz, hogy hajlongjon választói előtt. A „bók” mögött azonban forradalomellenes, proletárellenes tartalom bújik meg.

Vandervelde részletesen ismétli Osztrogorszkijt arra vonatkozóan, hogy mennyi csalás, erőszak, vesztegetés, hazugság, képmutatás, a szegények milyen elnyomása húzódik meg a modern burzsoá demokrácia civilizált, kikent-kifent, simára vasalt külseje mögött. De a következtetést ebből Vandervelde nem vonja le. Nem veszi észre, hogy a burzsoá demokrácia elnyomja a dolgozó és kizsákmányolt tömeget, a proletár demokráciának pedig a burzsoáziát kell majd elnyomnia. Kautsky és Vandervelde vakok ezzel a ténnyel szemben. A burzsoázia osztályérdeke, a burzsoáziáé, amelynek uszályába kapaszkodnak a marxizmusnak ezek a kispolgári árulói, azt követeli, hogy ezt a kérdést megkerüljék, elhallgassák, vagy nyíltan tagadják ennek az elnyomásnak a szükségességét.

A kispolgári eklekticizmus a marxizmus ellen, a szofisztika a dialektika ellen, a filiszteri reformizmus a proletárforradalom ellen — ilyen címet kellett volna adni Vandervelde könyvének.

A megírás ideje: 1918 október—november.

Megjelent 1918-ban külön könyv alakjában
a „Kommunyiszt” kiadásában, Moszkvában.

Lenin Művei. 28. köt. 229—334. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

A kínai kommunista párt rövid története – 10. rész
A Kínai Kommunista Párt a második forradalmi polgárháború időszakában

(idézet: A kínai kommunista párt rövid története című könyvből)

2. A Kínai Kommunista Párt harca a vörös hatalomért, a japán imperializmus agressziója ellen, a párton belüli opportunista irányvonal ellen, a következetes bolsevik politikáért

Az ország politikai helyzete a „szeptember 18-i események” után
1931. szeptember 18-án a japán imperialisták Senjang (Mukden) lövetésével nagyarányú támadást indítottak Északkelet-Kína ellen. A csangkajsekista Kuomintang ebben az időben minden erejét a polgárháborúra összpontosította, és a legcsekélyebb ellenállást sem fejtette ki a japán agresszorokkal szemben. A japán hadsereg ezt kihasználva 16 óra alatt 18 fontos várost foglalt el: Senjangot, Csangcsunt, Ansant, Fusunt és más városokat, öt nap sem kellett ahhoz, hogy a japánok megszállják Liaoning és Kirin tartománynak majdnem az egész területét. Körülbelül három hónap leforgása alatt elfoglalták egész Északkelet-Kínát, Hejlungcsiang tartományt is beleértve, tehát összesen több mint 3 millió négyzetkilométernyi területet kaparintottak meg. Északkelet-Kína 30 milliónyi lakossága tizennégy hosszú esztendőre a japán imperializmus rabságába került.

A japán imperialista agresszió lényegesen megváltoztatta mind a forradalom és az ellenforradalom tábora közti erőviszonyokat, mind pedig a közbeeső osztályok helyzetét.

Ami a forradalom táborát illeti, a munkásság, a parasztság és a városi kispolgárság erélyesen követelte az ellenállást a japán agresszióval szemben. Északkeleten mindazok, akik nem akartak az idegen hódítók rabszolgáivá válni, a kommunista párt felhívására nyomban nagyarányú partizánháborút indítottak a japán megszállók ellen. Ez a partizánháború példátlan méreteket öltött, s bár sok nehézséggel járt, és nemegyszer érte kudarc, az ellenségnek sohasem sikerült kioltania a partizánháború lángját. A partizánok folytatták a harcot mindaddig, amíg Északkelet-Kínában teljesen véget nem ért a japán imperializmus gyarmati uralma.

A Kuomintang uralma alatt levő területeken a néptömegek hősiesen harcoltak a kuomintangisták ellenforradalmi uralma ellen, és hatalmas japánellenes demokratikus mozgalmat indítottak. Sanghajban, Nankingban, Pekingben, Tiencsinben, Hangcsouban, Tajjüanban, Csangsában, Hszianban, Kuangcsouban, Fucsouban, Vuhanban, Nancsangban, Csingtaóban és sok más városban a munkások és a diákok sztrájkokat, tüntetéseket rendeztek, petíciókkal ostromolták a Kuomintang-kormányt, s erélyesen azt követelték, hogy vegye fel a harcot Japánnal. A csangkajsekista Kuomintang ahelyett, hogy eleget tett volna a nép e követelésének, könyörtelenül elnyomta a japánellenes mozgalmat. Ez haragra gerjesztette a néptömegeket: Nankingban és sok más helyen megtámadták a kuomintangista hivatali épületeket és megverték a hivatalnokokat. Sanghajban a diákok egy petíció átnyújtása alkalmával körülfogták, a diákság tömege elé vezették, s nyilvánosan vallatóra fogták a város polgármesterét és más hivatalnokait. A tisztviselők kénytelenek voltak bevallani japánbarát tevékenységüket és népellenes bűneiket.

A japán megszállók ellen országszerte kibontakozó demokratikus mozgalom nyomán tovább erősödött a Vörös Hadsereg, s még jobban megszilárdult a forradalmi támaszpontok helyzete. Az ellenséges seregek „harmadik hadjáratának” veresége után a Vörös Hadsereg 1. frontjának csapatai megsemmisítették a központi forradalmi támaszpont területén és a támaszpont közelében létesített fehér támaszpontokat. Ezáltal a két vörös körzet: a dél-csianghszi és a nyugat-fucsieni körzet egybeolvadt. A Vörös Hadsereg 3. hadteste, amely visszatért a Hunghu-tó körzetében levő forradalmi támaszpontra, Ho Lung és más elvtársak vezetésével visszaverte az ellenség ismételt támadásait, s ezzel elősegítette a harci alakulatok további erősödését és a forradalmi támaszpont megszilárdulását. Ebben az időben a Vörös Hadsereg 4. hadseregcsoportja, amely a Hupej—Honan—Anhuj térségben tartózkodott, Hszü Hsziang-csien és mások vezetésével áttörte az ellenséges gyűrűt, s 1931 novemberében létrehozta a 4. frontot. 1932 tavaszán a 4. front csapatai az Anhuj tartomány nyugati részén fekvő liuani járásban, Szucsiafou, Hanpajtu és Csingsancsen környékén az ellenségnek mintegy 30 000 katonáját semmisítették meg, foglyul ejtették az arcvonal parancsnokát, s ezzel kivívták a hupej—honan—anhuji körzet Vörös Hadseregének legnagyobb győzelmét.

A Vörös Hadsereg már meglevő alakulatainak erősödésével és a régi forradalmi támaszpontok megszilárdulásával párhuzamosan a Vörös Hadseregnek új egységei és új forradalmi támaszpontok jöttek létre. A „szeptember 18-i események” után Senhszi és Kanszu tartomány érintkezési pontján vörös partizánalakulatok tűntek fel. Később ezekből alakult meg az Észak-Senhszi Vörös Hadsereg, a partizánkörzet pedig a Kína történetében híressé vált senhszi—kanszu—ninghsziai határterületté alakult át. A Vörös Hadsereg erősödése és a forradalmi támaszpontok megszilárdulása lehetővé tette, hogy a központi forradalmi támaszponton, Zsujcsinban 1931. november 7-én megtartsák a munkás- és parasztküldöttek első országos kongresszusát. A kongresszuson megválasztották a munkás-paraszt köztársaság Központi Végrehajtó Bizottságát, amelynek vezetője Mao Ce-tung elvtárs lett, és megalakították a munkás-paraszt demokratikus központi kormányt.

A Japán elleni harcot nemcsak a munkásság, a parasztság és a kispolgárság nagy tömegei követelték a legnagyobb határozottsággal, hanem a forradalmat 1927 után eláruló nemzeti burzsoázia is, amelyet megijesztett a japán imperialisták betörése. Persze, a nemzeti burzsoázia ebben az időszakban sem értett egyet a Kínai Kommunista Párt követeléseivel. Így például ellenezte a munkások és parasztok demokratikus diktatúráját, nem helyeselte az agrárforradalmat és így tovább. Minthogy azonban a Kína és Japán közötti ellentétek erősen kiéleződtek, a nemzeti burzsoázia és a munkás-paraszt tömegek közt fennálló ellentétek már kezdtek háttérbe szorulni. A nemzeti burzsoáziának mindenekelőtt azt a komoly veszélyt kellett figyelembe vennie, amelyet a japán imperializmus jelentett számára. Ezért csatlakozott a nemzeti burzsoázia is a behódolás politikája ellen irányuló harchoz, ahhoz a követeléshez, hogy a Kuomintang szüntesse be a polgárháborút, minden erőnek a Japán elleni harcra mozgósítása érdekében a különböző pártok és csoportok részvételével alakítsanak „honvédelmi kormányt” stb.

A japán imperialista agresszió nyomán nemcsak a nemzeti burzsoázia politikai állásfoglalása változott meg, hanem még a Kuomintangon belül is szakadás következett be. 1931. szeptember 18-a után a hazafias érzelmű hadsereg egy része északkeleten, a Kínai Kommunista Párt vezetésével és támogatásával megszegte Csang Kaj-seknek az ellenállásra vonatkozó tilalmát, s partizánháborút indított a japán megszállók ellen. Ez volt az első ilyen eset. Ugyanezen év decemberében a Kuomintang 16—17 000 főnyi 26. hadserege, amelyet Csao Po-seng és Tung Csen-tang parancsnoksága alatt a Vörös Hadsereg ellen vetettek be, a Csianghszi tartományi Ningtuban fellázadt, s megalakította az 5. hadseregcsoportot. Ez az alakulat a Vörös Hadsereg 1. frontjának része lett. 1932. január 28-án, amikor a japán agresszorok Sanghaj ellen indítottak támadást, a néptömegek befolyására és támogatásával a Kuomintangon belüli hazafias elemek egy másik csoportja is megtagadta Csang Kaj-sek parancsának teljesítését. A 19. hadsereg, amelyet ez a csoport vezetett, csatlakozott az ellenállási háborúhoz.

Miközben a forradalom táborában és a két tábor közt ingadozó erők körében ilyen óriási változások mentek végbe, a nagy feudálisok és komprádorok — kreatúrájuknak, Csang Kaj-seknek vezetésével — továbbra is igyekeztek fenntartani népellenes, ellenforradalmi uralmukat. A kuomintangista hadsereg, rendőrség, kémszervezet és az ellenforradalom más erői számbelileg még mindig sokszorosan felülmúlták a forradalom szervezett erőit, s a reakció gyilkosságokkal, letartóztatásokkal és egyéb eszközökkel megpróbálta elnyomni a népi erők hatalmas, demokratikus, japánellenes mozgalmát. A Kuomintangon belüli szakadás azonban annyira mély volt, s a nép oly állhatatosan követelte a japán agresszorok visszaverését, hogy Csang Kaj-sek elvesztette a fejét. 1931 decemberében kénytelen volt lemondani. A Kuomintang két másik ellenforradalmár vezére — Vang Csing-vej és Hu Han-min sem merte megkockáztatni, hogy átvegye a központi Kuomintang-kormány vezetését. A kuomintangista ellenforradalom táborában kitört a pánik, teljes lett a zűrzavar.

Ez a politikai helyzet kedvező volt a forradalom, és kedvezőtlen az ellenforradalom szempontjából. A néptömegek lelkesen keltek harcra a japán imperialista agresszorok és a csangkajsekista Kuomintang áruló, ellenforradalmi uralma ellen. Nem akartak továbbra is a régi módon élni. A csangkajsekista Kuomintang uralkodó klikkjének ereje ugyan még mindig felülmúlta a forradalom szervezett erőit, de már nem tudott a régi módon kormányozni. A nemzeti burzsoázia és a többi közbeeső csoport politikailag aktivizálódott, és hovatovább megváltoztatta álláspontját. Mindaz, amiről fentebb szóltunk, a Vörös Hadsereg erősödésével és a forradalmi támaszpontok megszilárdulásával együtt lépésről lépésre közelebb hozta az újabb forradalmi helyzetet.

A harmadik „baloldali” elhajló irányvonal kialakulása, és azok a károk, amelyeket a Kuomintang uralom alatt álló országrészekben a pártmunka terén okozott
A forradalmi helyzet fokozatos közeledése azonban egybeesett azzal az időszakkal, amelynek folyamán a pártban felülkerekedett a harmadik, különösen súlyos károkat okozó „baloldali” elhajló irányvonal. Ennek fő képviselője Csen Sao-jü (Vang Ming) és Csin Pang-hszien (Po Ku) volt. Ez a „baloldali” elhajló irányvonal nyomban a második után alakult ki. 1930 szeptemberében a párt Központi Bizottsága plenáris ülést tartott, amelyen kijavította az úgynevezett második „baloldali” elhajló irányvonalra jellemző legfőbb hibákat. Ezeknek a hibáknak eszmei lényegét azonban nem tárta fel teljes mértékben. A „baloldali” elhajló ideológia és politika fennállásának hosszú időszaka folyamán erős gyökereket eresztett a pártban.

A „baloldali” elhajlók, ezúttal már Csen Sao-jü vezetésével, ismét akcióba léptek. A marxizmus—leninizmus „teoretikusainak” tüntették fel magukat, s az úgynevezett empirikusok csoportjának támogatásával a Központi Bizottság 1931 januári plenáris ülésén magukhoz ragadták a párt vezetését. Ezek a „baloldali” elhajlók helytelenül úgy vélekedtek, hogy a párt szempontjából a kialakult helyzetben a fő veszély nem a „baloldali”, hanem a jobboldali elhajlás. Sok elvtársat, akik szerintük jobboldali elhajlók voltak, háttérbe szorítottak, olyanokat pedig, akik korábban „baloldali” elhajló hibákat követtek el, a pártban különféle vezető tisztségekkel bíztak meg. A „szeptember 18-i események”, amelyek azzal végződtek, hogy a japán imperialisták megszállták Északkelet-Kínát, s Csin Pang-hszien vezetésével ideiglenes Központi Bizottság alakult, hozzájárultak ahhoz, hogy a gyakorlati munkában még súlyosabbá váltak a „baloldali” elhajló hibák.

A „szeptember 18-i események” után a „baloldali” elhajlók a következő, könyvekből merített tézist állították fel: „Ez idő szerint az egész nemzetközi politika alapja a Szovjetunió vezette nemzetközi szocialista erők és az imperialista államok antagonisztikus viszonya.” Ebből a tételből kiindulva elemezték a „szeptember 18-a” után kialakult helyzetet, s arra a következtetésre jutottak, hogy a japán imperializmus Északkelet-Kínát főképpen azért szállta meg, hogy más imperialista államokkal együtt előkészítse a Szovjetunió megtámadását és a kínai forradalmi mozgalom elfojtását. Tehát — „a legfőbb veszély most a Szovjetunió ellen készülő háború és a kínai forradalom ellen készülő támadás”. A „baloldali” elhajlók nem vették figyelembe, hogy abban az időben Kínával kapcsolatban ellentétek voltak Japán és a többi imperialista állam között. Az igaz, hogy a japán imperialisták egyre a szovjet és a kommunista veszélyt hangoztatták, fő céljuk azonban Kína leigázása volt. S a kínai nép éppen azt követelte, hogy az ország szálljon szembe a japán imperialista agresszióval, és védelmezze meg a nemzet létét. Világosan kitűnik ebből, hogy a „baloldali” elhajlók, amikor a „Támogassuk a Szovjetuniót!”, „Támogassuk a kínai forradalmat!” jelszavakra helyezték a hangsúlyt, túlságosan előreszaladtak az egyszerű emberek politikai fejlettségének megítélésében. Ez a pártot elszakította a tömegektől, megfosztotta attól a lehetőségtől, hogy a tömegek sürgető követelésének megfelelően hatékonyan vezesse a japán megszállók ellen irányuló országos népi mozgalmat, s az imperialisták közötti ellentéteket is kihasználja ennek a mozgalomnak a fejlesztésére.

A „baloldali” elhajlók „szeptember 18-a” után egy további, ugyancsak könyvből merített tézist is felállítottak, amely így hangzott: „Abban az időben, amikor a forradalom végleges győzelmet arat, a forradalom ellenségeinek legveszedelmesebb társadalmi támaszai a békülékeny pártok … Ahhoz, hogy megdöntsük ellenségeink hatalmát … mindenekelőtt arról kell gondoskodni, hogy ezeket a pártokat elszigeteljük … Szuronyunk hegyét e pártok ellen kell fordítanunk, elsősorban ezeket kell elszigetelnünk, korlátot kell emelnünk közéjük és a dolgozó tömegek közé …”^29
29 Lásd Csin Pang-hszien „Mit tett és mit szándékozik tenni a Kínai Kommunista Párt a felfegyverzett néptömegek nemzeti forradalmi háborújának megvalósításáért” című cikkét, amelyben Sztálin „A leninizmus kérdései” című könyvére hivatkozik. — Szerző.

A Kuomintang különböző frakcióinak és a fő osztályok között ingadozó erőknek a tevékenységét is ennek a tételnek alapján ítélték meg. A „baloldali” elhajlók úgy vélekedtek, hogy a forradalomnak Kínában nagyon hamar végleges győzelmet kell aratnia, hogy a közbeeső és az ellenforradalmi csoportok között nincs semmi különbség, s mivel a közbeeső csoportok képviselői megalkuvó pártok, ezeket kell a legveszedelmesebb ellenségnek tekinteni. A „baloldali” elhajlók nem vették figyelembe, hogy mivel Kína és Japán között rendkívül kiéleződtek az ellentétek, a közbeeső csoportok elkerülhetetlenül felállítanak majd bizonyos japánellenes, demokratikus követeléseket, s a japánellenes követeléseket hangoztató elemek feltétlenül el fognak távolodni a Kuomintangtól és a többi ellenforradalmi csoporttól. Ezért a „baloldali” elhajlóknak az a felhívása, hogy a párt irányítsa szuronya hegyét és fő csapásait a közbeeső erők ellen, s folytasson ellenük „élethalálharcot”, válaszfalat emelt a párt és az általa vezetett tömegek közé. Mindeme hibák következtében azok a különböző csoportok és katonai egységek, amelyek a japán agresszió elleni harcban a párt szövetségesei lehettek volna, eltávolodtak. Ez oda vezetett, hogy a párt jelentős mértékben elszigetelődött.

A „baloldali” elhajlók „szeptember 18-a” után egyaránt túlbecsülték a kuomintangista uralom válságát és a forradalmi erők fejlettségének fokát, s nem vették figyelembe, hogy bár a kuomintangista ellenforradalom ebben az időben gyengébb volt, mint annakelőtte, még mindig fölényben volt a forradalom szervezett erőivel szemben, hogy bár a forradalom erői megnövekedtek, még mindig elmaradtak az ellenforradalom erői mögött. Ezért a „baloldali” elhajlóknak azok az újabb követelései, hogy a Vörös Hadsereg szabadítsa fel a központi városokat, hogy a párt a kuomintangista uralom alatt levő területeken mindenütt fegyverezze fel a munkásokat és a parasztokat, szervezzen általános sztrájkokat, és a „baloldaliak” más hasonló kalandor javaslatai — lehetővé tették az ellenség számára a forradalom erőinek felmérését. A „baloldali” elhajlók mindeme és más hibái folytán hamar megszűnt a forradalom számára a „szeptember 18-a” után kialakult kedvező helyzet.

1932-ben a csangkajsekista klikk az imperialisták támogatásával a maga oldalára állította Vang Csing-vejt és ellenforradalmár cimboráit, ellenforradalmi egységfrontot hozott létre és ismét ellenőrzése alá vette a központi hatalmat. Csang Kaj-sek a politikai életbe visszatérve tovább folytatta a japán agresszorok előtti behódolás politikáját, s oly módon szilárdította meg az országban a fasiszta diktatúra rendszerét, hogy minden erőt a Kínai Kommunista Párt elleni támadásra és a japánellenes demokratikus mozgalom elfojtására összpontosított. A kuomintangista körzetekben működő pártszervezetek hősiesen küzdöttek a Csang Kaj-sek klikk áruló, ellenforradalmi, bűnös mesterkedése ellen. A „baloldali” elhajlók helytelen vezetése folytán azonban ez a harc nem járt sikerrel. Az ellenség ezeken a területeken úgyszólván valamennyi pártszervezetet szétverte.

A harmadik „baloldali” elhajló irányvonal által a Vörös Hadseregben és a forradalmi támaszpontokon okozott károk. Az ellenség „negyedik és ötödik nagy hadjárata” elleni harc
A csangkajsekista klikk, miután a Kuomintang uralma alatt levő területeken elfojtotta a demokratikus japánellenes mozgalmat, ismét minden erejét a Vörös Hadsereg elleni támadásra összpontosította. 1932 júniusától kezdve 90 hadosztályt, összesen 500 000 főnyi fegyveres erőt vetett be a Vörös Hadsereg elleni negyedik nagy hadjáratába. Az ellenség megtámadta a Vörös Hadsereg 4. frontjához tartozó csapatokat, amelyek Vuhantól nem messze, Hunan, Honan és Anhuj tartományban állomásoztak, és a 3. hadtestet, amely akkor Hunan és Hupej tartomány nyugati részén folytatott hadműveleteket. Ebben az időben a hunan—honan—anhuji körzetben már felülkerekedett a harmadik „baloldali” elhajló irányvonal. A „baloldali” elhajlók úgy okoskodtak, hogy a Kuomintang a harmadik hadjárat veresége után már közel van a csődhöz, már nem rendelkezik elég nagy erőkkel ahhoz, hogy támadást indítson a Vörös Hadsereg ellen, s ezért közvetlenül az imperialistáknak kell magukra vállalniok a fő rohamcsapat szerepét, a Kuomintangra pedig csak másodrendű szerep, a szárnyak biztosításának feladata jut. Így azután a „baloldali” elhajlók lényegében nem is készültek fel az ellenség küszöbön álló támadásának visszaverésére. Amikor az ellenség megindította hadjáratát, a „baloldali” elhajlók nagy zavarba jöttek. Azt a parancsot adták a Vörös Hadsereg egységeinek, hogy frontálisan támadják az ellenséget, ami már eleve kudarcra kárhoztatta a hadműveleteket, mert megfosztotta a Vörös Hadsereget a taktikázás lehetőségétől. Azután a „baloldali” elhajlók pánikba estek, s tehetetlenségüket beismerve azzal mentegetőztek, hogy a kuomintangista csapatok nagyon erősek, és a Vörös Hadsereg képtelen visszaverni a támadásukat. Ezért elrendelték a visszavonulást, s a 4. front fő erőit a hupej—honan—anhuji körzetből nagy távolságra, Szecsuan és Senhszi tartomány határáig vonták vissza. Így vesztettük el a hupej—honan—anhuji körzetet, amely abban az időben az egyik legfontosabb forradalmi támaszpont volt.

A Vörös Hadsereg alakulatainak egy része azonban korábbi állásaiban maradt, és kitartóan harcolt az ellenséggel. Ezek a csapatok később kiegészültek, és a Vörös Hadsereg 25. hadtestévé alakultak át. Röviddel azután, hogy a 4. fronthoz tartozó alakulatok elhagyták a hupej—honan—anhuji körzetet, a Hunan és Hupej tartomány nyugati részén harcoló 3. hadtest, ugyancsak a „baloldali” elhajlók helytelen vezetése folytán olyan helyzetbe került, hogy nem tudta visszaverni az ellenség támadását. El kellett hagynia a Hunghu-tó körzetében levő támaszpontot, s Hunan, Hupej, Szecsuan és Kujcsou tartomány határának térségébe kellett vonulnia. Amikor a 4. front alakulatai és a 3. hadtest elhagyták a forradalmi támaszpontokat, a csangkajsekista klikk azonnal az 1. front haderői és a központi forradalmi támaszpont elleni támadásra vonta össze fő erőit. Ebben az időben már a központi forradalmi támaszponton is kezdett érvényesülni a „baloldali” elhajló politika. Így például eltávolították a párt és a hadsereg vezetéséből azokat a felelős elvtársakat, akik ragaszkodtak a helyes irányvonalhoz, a gazdasági életben „a földesuraknak semmi földet, a kulákoknak csak rossz földet” jelszóval „ultrabaloldali” politikát folytattak és így tovább. A Mao Ce-tung vezette kommunisták sok éven át kivívott nagy befolyása következtében azonban a „baloldali” elhajló irányvonal akkor még nem érvényesült a munka minden területén. Az 1. front alakulatai továbbra is a Mao Ce-tung által kidolgozott taktikai és stratégiai elvekhez tartották magukat. 1933 február—márciusában a parancsnokság a fő erőket a döntő harci szakaszokra vonta össze, s egymás után három ellenséges hadosztályt semmisített meg. Több mint 20 000 puskát zsákmányoltak. Így a Kuomintang negyedik nagy hadjárata szintén kudarcba fulladt.

Miközben az 1. front alakulatai szétzúzták az ellenség negyedik hadjáratát, az országban ismét megváltozott a helyzet. 1933 januárjában a japán imperialisták elfoglalták Sanhajkuant és betörtek Észak-Kínába. Később azután Zsehol tartomány egész területét és Csahar tartomány északi részét is megszállták. A központi munkás-paraszt demokratikus kormány és a kínai Vörös Hadsereg a japánok Észak-Kínába való betörésével kapcsolatban nyilatkozatot tett közzé. Ebben kijelentették, hogy hajlandók az országban létező valamennyi hadsereggel megegyezésre lépni a japán imperializmus agressziója elleni közös harc érdekében, három feltétellel: szüntessék be a támadásokat a forradalmi támaszpontok ellen, biztosítsák a nép demokratikus jogait, és fegyverezzék fel a népet.

Ennek a nyilatkozatnak közzététele után elsőnek a kuomintangista hadsereg Feng Jü-hsziang parancsnoksága alatt álló része kezdett együttműködni a Kínai Kommunista Párttal. 1933 májusában Csaharban egyesült japánellenes hadsereget szerveztek, amely hősiesen harcolt Csang Kaj-sek áruló mesterkedései és a japán agresszió ellen. Amikor pedig a japán imperialisták és a csangkajsekista Kuomintang az egyesült japán ellenes hadsereget szétverték, a 19. hadsereg parancsnoki kara és a Kuomintang tagjainak egy része 1933 októberében ugyancsak egyezményt kötött a központi munkás-paraszt demokratikus kormánnyal és a kínai Vörös Hadsereggel a japán militaristák és Csang Kaj-sek elleni közös harcra vonatkozóan. Novemberben nyíltan kijelentették, hogy szakítanak Csang Kaj-sekkel, és Fucsien tartományban megalakították „a Kínai Köztársaság népi forradalmi kormányát”.

Ezek az országban végbement változások alapjában véve kedvezőek voltak a forradalom szempontjából. A Vörös Hadsereg és a forradalmi támaszpontok számára ilyen körülmények között lehetővé vált, hogy tovább fejlődjenek. A Vörös Hadsereg 1. frontjának alakulatai Csang Kaj-sek negyedik hadjáratának veresége után Csöcsiang és Csianghszi tartományba vonultak, és ott új vörös körzetet létesítettek. Ezáltal a központi forradalmi támaszpont és a fucsien—csöcsiang—csianghszi forradalmi támaszpont egybeolvadt. A Vörös Hadsereg 10. hadtestét, amely a fucsien—csöcsiang—csianghszi körzetben folytatott hadműveleteket, a 7. hadseregcsoporttá szervezték át, és délre irányították, hogy ott csatlakozzék az 1. fronthoz. Az 1. front alakulatai időközben kiegészültek, és létszámuk már elérte a 100 000 főt. A 4. front haderői, amelyek Szecsuan és Senhszi tartomány határvidékén folytattak hadműveleteket, szintén jelentős sikereket értek el. Szecsuan tartomány területén csupán 1933-ban sok, egymás ellen hadakozó kis-militarista hadseregét verték szét, s létrehozták a szecsuan—senhszi forradalmi támaszpontot. Ez a támaszpont a tungcsiangi, a nancsiangi, a pacsungi, a vanjüani, a jilungi, a tahszieni és a jihani járást, továbbá a kuan-jüani, a csaohuai, a canghszi, a langcsungi, a nanpui, a jingsani, a csühszieni és a csengkoui járás nagyobbik részét foglalta magában. A 4. front csapatainak létszáma több mint 80 000 főre rúgott.

A Vörös Hadsereg egységei sok más körzetben is értek el bizonyos sikereket. A Vörös Hadsereg létszáma országos viszonylatban megközelítette a 300 000-et, s körülbelül ugyanannyi volt a párttagok száma is.

A helyzet azonban rövidesen ismét megváltozott. Minthogy a pártszervezeteket a kuomintangista körzetekben 1933 folyamán majdnem teljes egészükben megsemmisítették, a „baloldali” elhajlók által létesített ideiglenes Központi Bizottság kénytelen volt átköltözni a központi forradalmi támaszpontra. Megérkezése után teljesen kiszorította a vezetésből a Mao Ce-tung köré tömörülő, s helyes politikát folytató kommunistákat, és fokozatosan a forradalmi támaszpontok egész tevékenységében érvényesítette a „baloldali” elhajló irányvonalat. Ennek következtében a csangkajsekista Kuomintang ötödik hadjárata során a forradalmi támaszpontoknak és a Vörös Hadsereg egységeinek túlnyomó többsége súlyos veszteségeket szenvedett.

A csangkajsekista Kuomintang 1933 októberében indította meg ötödik nagy hadjáratát. Ezúttal milliós hadsereggel támadott, s csupán a Vörös Hadsereg 1. frontja ellen 500 000 kuomintangista katonát vetett harcba. Az a körülmény, hogy az előző hadjáratokhoz képest ennyire megnőtt az ellenséges hadsereg létszáma, kétségtelenül nehézségeket okozott a Vörös Hadseregnek. Ha azonban az ellenség számbelileg meg is erősödött, a Vörös Hadsereg sem volt már a régi: tapasztaltabbá vált. A múlt taktikai tapasztalatai azt mutatták, hogy a Vörös Hadsereg a tízszeres túlerővel támadó ellenséggel szemben is ki tudta vívni a győzelmet. Így teljes mértékben megvalósítható feladat volt, hogy az 1. front 100 000 főnyi alakulatai legyőzzék a félmilliós ellenséges hadsereget. Azt is figyelembe kell venni, hogy a Kuomintang a 19. hadsereg felkelése miatt az 1. front ellen bevetett csapatok igen jelentős részét kénytelen volt Fucsien tartományba küldeni. Egészen nyilvánvaló, hogy ez a körülmény kedvező volt a Vörös Hadsereg számára. A „baloldali” elhajlók azonban nem tudták kihasználni ezeket az objektív feltételeket. Most is egyoldalúan ítélték meg az általános helyzetet. A Fucsien tartományban megalakult „népi forradalmi kormánynak” a reakciós jellegét hangsúlyozták, egyre azt hajtogatták, hogy ez a kormány becsapja a népet, s nem nyújtottak számára kellő segítséget. A 19. hadsereg belső árulás és Csang Kaj-sek támadása következtében hamarosan vereséget szenvedett, s Csang Kaj-sek most már minden erőt az 1. front elleni támadásra összpontosíthatott. A „baloldali” elhajlók az ötödik hadjárat folyamán ismét túlbecsülték a Vörös Hadsereg erejét, tagadták, hogy az ellenség erősebb, nem értették meg a népi háború sajátosságait, nem látták be, hogy abban az időben a hadműveletek fő formájául csak a partizánháború és a Vörös Hadsereg reguláris alakulatainak partizán jellegű mozgó hadműveletei szolgálhattak. Ezért Csang Kaj-sek ötödik hadjáratának elején kilátástalan támadásokba hajszolták a Vörös Hadsereg egységeit, meggyengítették a forradalmi támaszpontok védelmét, s kierőszakolták, hogy a vörös csapatok rohamozzák meg az ellenség különösen megerősített állásait. Amikor azután a támadások kudarccal végződtek, azt kezdték követelni, hogy decentralizálják a Vörös Hadsereg alakulatait, építsenek mindenütt erődítményeket, bármilyen irányból jön is az ellenség, fejtsenek ki vele szemben ellenállást, „merítsék ki” az ellenséges erőket. Mindezzel megint csak igen súlyos helyzetbe hozták a Vörös Hadsereget. Végül is a Vörös Hadsereg 1. frontjának egy teljes éven át hősiesen harcoló csapatai nem tudták megállítani az ellenséges hadsereg előrenyomulását, kénytelenek voltak elhagyni a központi forradalmi támaszpontot, s taktikai megfontolásokból egészen új területre menetelni. Ez a hosszú menetelés néven vonult be a történelembe.

A Vörös Hadsereg hosszú menetelése. A cunji értekezlet. Marxista—leninista Központi Bizottság létrehozása Mao Ce-tunggal az élén. A Csang Kuo-tao irányvonala elleni harc
A párt, még mielőtt az 1. front fő erői megkezdték volna a hosszú menetelést, a Vörös Hadsereg egyes alakulatait az ellenség mögöttes területeire küldte azzal a feladattal, hogy ott indítsák meg a partizánháborút. Ezek között a fő szerep a Vörös Hadsereg 7. hadseregcsoportjából kiválasztott elitcsapatoknak jutott, amelyeket északra irányítottak, a japán megszállók ellen. 1934 júliusában a 7. hadseregcsoport elindult Zsujcsinból, s út közben Fucsien, Csöcsiang és Anhuj tartományban megsemmisítette az ellenséges őrállomásokat. Októberben a Csianghszi tartomány északkeleti részén levő forradalmi támaszpont területére ért. Itt egyesült a Vörös Hadsereg helyi osztagaival, és megalakította a Vörös Hadsereg 10. hadseregcsoportját. Novemberben a 10. hadseregcsoport folytatta a menetelést észak felé, s elérte Csöcsiang tartomány nyugati részét és Anhuj tartomány déli részét. A Vörös Hadsereg megjelenése a kuomintangista uralom alatt álló terület kellős közepén — Nanking és Hangcsou térségében, forrongásba hozta a néptömegeket. A Kuomintang erős csapatokat dobott át ide, hogy vegyék fel a harcot a Vörös Hadsereg 10. hadseregcsoportjával. A 10. hadseregcsoportnak állandóan kemény csatákat kellett vívnia. Végül is sok harcosa hősi halált halt. A megmaradt erők Csianghszi tartomány déli részébe vonultak, s ott partizánharcot indítottak.

Röviddel azután, hogy az északra irányított elitosztagok útnak indultak, a párt utasította a Vörös Hadsereg 6. hadseregcsoportját, hogy keljen útra nyugati irányban. A 6. hadseregcsoport két forradalmi támaszpont — a hunan—csianghszi és a hunan—hupej—csianghszi támaszpont — területén harcoló osztagokból alakult meg. Ez a hadseregcsoport 1934 július végén Csianghszi tartomány délnyugati részén, Junghszin térségében áttörte az ellenség gyűrűjét, s augusztus elején benyomult Dél- Hunan területére. Kelet-Kuanghszi határán a harcosok, mielőtt tovább indultak volna, ünnepélyes esküt tettek. Ez a hadseregcsoport a nyugat felé menetelés során Hunan, Kuangtung, Kuanghszi és Kujcsou tartományban áttörte az ellenséges csapatok gyűrűjét, s októberben eljutott Kujcsou tartomány északkeleti részébe, ahol a Vörös Hadsereg 3. hadteste partizánharcokat folytatott. A 3. hadtest a 6. hadseregcsoporttal való találkozása után ismét 2. hadseregcsoportnak kezdte magát nevezni, s a 6. hadseregcsoporttal együtt megalakította a Vörös Hadsereg 2. frontját, amelynek parancsnoka Ho Lung, politikai biztosa pedig Zsen Bi-si volt. Ezután a 2. front csapatai Hunan, Hupej, Szecsuan és Kujcsou tartományban nagyarányú partizánháborút és partizánjellegű mozgó hadműveleteket indítottak. Egy év alatt nagy veszteségeket okoztak az ellenségnek: több mint 10 000 katonáját pusztították el, illetve sebesítették meg, több mint 8000-et pedig foglyul ejtettek. A népi csapatok Hunan tartományban a következő városokat szabadították fel: Jungsun, Tajung, Szangcse, Celi, Taojüan, Csingsi, Lihszien, Linli és Simen. A 2. front alakulatai egészen a Hupej tartományi Lajfengig és Hszüanenig, s a Kujcsou tartományi Jujangig és Hsziusanig terjesztették ki hadműveleteik körét, s létrehozták a hunan — hupej—kujcsoui forradalmi támaszpontot.

Mindjárt azután, hogy a Vörös Hadsereg 6. hadseregcsoportja útnak indult nyugati irányban, a Vörös Hadsereg 25. hadteste is megkapta a parancsot, hogy a hupej—honan—anhuji körzetből helyezze át a támaszpontját északnyugatra. A hadtest 1934 szeptember—októberében indult el a Hunan tartományi Losanból, s Hupej tartomány északi részén és Honan tartomány nyugati részén áthaladva, novemberben elérte Senhszi tartomány déli részét, ahol hozzáfogott a hupej—honan—senhszi partizántámaszpont kiépítéséhez.

A japán agresszorok elleni harcba elindult elitosztagok észak felé menetelése, a 6. hadseregcsoport nyugat felé menetelése és a 25. hadtest északnyugat felé menetelése a Kuomintang ötödik hadjárata idején felborította az ellenség eredeti terveit, s arra kényszerítette az ellenséget, hogy jelentős erőket vonjon el a Vörös Hadseregnek a hosszú menetelésben résztvevő osztagait nyomon követő csapatoktól. A Vörös Hadsereg 1. frontjának a hátországi alakulatokkal együtt mintegy 100 000 főnyi fő erői a kialakult helyzetet figyelembe véve, 1934 októberében elindultak a nyugat-fucsieni Csangting—Ninghua, és a dél-csianghszi Zsujcsin—Jütu térségből, s megkezdték a hosszú menetelést. Ugyanakkor a Vörös Hadsereg csapatainak egy része a központi forradalmi támaszpont területén maradt, hogy ott partizánharcokat folytasson.

Az 1. front csapatai 1934 október-novemberben áttörték az ellenség által Csianghszi, Hunan, Kuangtung és Kuanghszi tartomány körül kiépített erődítményvonalat, s decemberben megérkeztek Kujcsou tartomány keleti részébe.

Sem erődítmény, sem ellenséges bekerítés nem tudta feltartóztatni a Vörös Hadsereg előrehaladását. Ámde a Vörös Hadsereg hősiesen harcoló csapatait abban az időben a „baloldali” elhajlók vezették, akik megrémültek, amikor azt látták, hogy a túlerőben levő ellenség üldözi és bekeríti a vörös alakulatokat, s nyomban parancsot adtak a gyors visszavonulásra. Nem akartak, nem is próbáltak változtatni a taktikán, hogy ezáltal megteremtsék az ellenséges csapatok megsemmisítésének lehetőségét, hanem rémületükben egyre jajveszékeltek, egyre azt hajtogatták, hogy meg kell menteni a Vörös Hadsereg hátországi intézményeit, s azonnal el kell menekülni a 2. front csapatainak támaszpontjaira! Ez volt az oka annak, hogy az 1. front csapatai a hosszú menetelés elején mindenütt az ellenség előre felállított őrállomásaiba ütköztek, amelyekkel kénytelenek voltak véres ütközeteket vívni, és rendkívül súlyos veszteségeket szenvedtek.^30
30 Egyes adatok szerint a veszteségek elérték az 50 — 70 százalékot. — Szerző.

A Vörös Hadsereget a Kuomintang ötödik hadjárata idején ért kudarc és a hosszú menetelés elején szenvedett súlyos veszteségek hatására a pártban nőttön-nőtt az elégedetlenség a „baloldali” elhajlók politikájával szemben. A párttagok zöme saját szemével láthatta, hogy Mao Ce-tung vezetésével a szó szoros értelmében a semmiből jöttek létre, és egyre gyarapodtak, egyre erősödtek a Vörös Hadsereg alakulatai meg a forradalmi támaszpontok, és egymást követték a győzelmek. De mihelyt a „baloldali” elhajlók megjelentek, nyomban megváltozott a helyzet. A Vörös Hadsereg alakulatai és a forradalmi támaszpontok nemhogy gyarapodtak, erősödtek volna, hanem ellenkezőleg, gyengültek, a csapatok nemhogy győzelmeket arattak volna, hanem ellenkezőleg, vereségeket szenvedtek. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ha ez így megy tovább, a „baloldali” elhajló hibák az egész Vörös Hadsereget pusztulásba vihetik. A Vörös Hadsereget és a forradalmat fenyegető veszély elhárítása érdekében az elvtársak legnagyobb része Mao Ce-tung elvtárs vezetésével összefogott, és megindította a harcot a „baloldali” elhajlók ellen. Még egyes olyan elvtársak is, akik „baloldali” elhajló hibákat követtek el, ebben az időben már ugyancsak kezdték felismerni a „baloldali” elhajló irányvonal veszélyességét, és helyeselték Mao Ce-tung elvtárs helyes politikáját.

Ez volt a helyzet, amikor a Vörös Hadsereg egységei 1935 januárban átkeltek a Vucsiang-folyón, és elérték a Kujcsou tartományban levő Cunjit. Ebben a városban a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottságának politikai irodája kibővített értekezletet tartott. A cunji értekezlet az elvtársak többségének akaratával összhangban kijavította a katonai és szervezeti munka terén elkövetett hibákat, aminek abban az időben döntő jelentősége volt, eltávolította a „baloldali” elhajló vezetőséget, és olyan Központi Bizottságot választott, amely Mao Ce-tung vezetésével helyes irányvonalat követett. Ettől az időtől kezdve a párt Központi Bizottságában egyszer s mindenkorra véget ért az opportunizmus uralma. A Kínai Kommunista Párt és a kínai forradalom a Mao Ce-tung elvtárs vezette marxista—leninista Központi Bizottság irányításával tántoríthatatlanul és győzelmesen haladt előre.

A cunji értekezlet után a Vörös Hadsereg 1. frontjának alakulatai folytatták a hosszú menetelést. A Központi Bizottság és Mao Ce-tung bölcs taktikáját követve, eredményes hadműveleteket folytattak Kujcsou, Szecsuan és Jünnan tartomány területén, s a harcok során óriási veszteségeket okoztak az ellenségnek. Az 1. front alakulatai mesteri taktikázással megtévesztették az ellenség parancsnokságát, s a 900 000 főnyi ellenséges hadsereget arra kényszerítették, hogy lóhalálában egyik tartományból a másikba futkosson. Azután kitörtek a gyűrűből, elszakadtak az üldöző ellenséges erőktől, átkeltek a Csinsa- és a Tatuho-folyón, s az északnyugat-szecsuani havasok és sztyeppék vidékén egyesültek a Vörös Hadsereg 4. frontjának a szecsuan—senhszi határterületről ideérkezett csapataival.

Az 1. és a 4. front alakulatainak egyesülése után a párt Központi Bizottsága és Mao Ce-tung elvtárs nyomatékosan hangoztatta, hogy folytatni kell a menetelést észak felé, Kanszu és Senhszi tartomány irányában, s ezekben a tartományokban előretolt állásokat kell kiépíteni a japán megszállók elleni harcra, vagyis olyan új forradalmi támaszpontot kell létesíteni, ahonnan fel lehet venni a kapcsolatot a napról napra erősödő japánellenes népi mozgalommal. Ám a 4. front haderőihez beosztott Csang Kuo-tao, aki később az árulás útjára lépett, rendkívül borúlátóan ítélte meg az ország helyzetét. Úgy vélekedett, hogy a Kuomintang hadjárata során elszenvedett vereség a kínai forradalom hanyatlására vezetett, túlbecsülte az ellenség erőit, a forradalom erőit pedig egészen jelentéktelennek tartotta. Kijelentette, hogy az az elgondolás, amely szerint a japán megszállók elleni harcra előretolt állásokat kell kiépíteni, és tovább kell fejleszteni a japánellenes népi mozgalmat — megvalósíthatatlan. Ellenezte a Központi Bizottságnak az észak felé menetelésre vonatkozóan hozott határozatát, követelte, hogy a Vörös Hadsereg vonuljon vissza a Szecsuan és Hszikang tartomány határán elterülő pusztaságra, majd később egy második „központi bizottságot” szervezett.

A Mao Ce-tung vezetése alatt álló Központi Bizottság erélyes harcot indított Csang Kuo-tao áruló tevékenysége ellen, amely létében támadta a pártot, és szakadást idézett elő a Vörös Hadseregben. A Központi Bizottság az 1. front fő erőinek élén folytatta a menetelést észak felé. 1935 októberében a csapatok elérték Senhszi tartomány északi részét. Egy hónappal az 1. front csapatainak megérkezése előtt a 25. hadtest a hupej—honan—senhszi határterületről ide helyezte át támaszpontját, s az Észak-Senhszi Vörös Hadsereg csapataival egyesülve megalakította a Vörös Hadsereg 15. hadseregcsoportját. Az 1. front és a 15. hadseregcsoport egyesülése után északnyugaton a forradalom szempontjából új helyzet alakult ki. 1935 novemberében a Vörös Hadsereg visszaverte a kuomintangista hadseregnek a senhszi—kanszui forradalmi támaszpont ellen indított támadását. Itt „ezzel a győzelemmel ünnepélyesen letettük annak a nagy ügynek első alapkövét, amelyet a Kommunista Párt Központi Bizottsága kezdeményezett, s amelynek lényege az, hogy északnyugaton létre kell hozni a forradalom összkínai vezérkarát.”^31
31 Mao Ce-tung. Válogatott művei. 1. köt. 296. old.

Még ugyanabban a hónapban a 2. front csapatai is áttörték az ellenséges gyűrűt, és a hunan—hupej—szecsuan — kujcsoui forradalmi támaszpont területén levő Szancsiból elindultak a hosszú menetelésre. 1936 június—júliusában a 2. front csapatai elérték Hszikang tartományt, s itt, Kance térségében egyesültek a 4. front haderőivel. A Mao Ce-tung vezetése alatt álló Központi Bizottság türelmes nevelő munkája meghozta gyümölcsét: a 4. front csapatai megszabadultak Csang Kuo-tao káros befolyásától, s a 2. front csapataival együtt a senhszi—kanszui határterületre vonultak. 1936 októberében elérték a Kanszu tartományban levő Hujninget, és itt egyesültek az 1. front alakulataival. Ezzel a kínai Vörös Hadsereg fő erőinek hosszú menetelése győzelmesen véget ért.

Amikor azonban a Vörös Hadsereg fő erői — az 1., a 2. és a 4. front csapatai egyesültek, Csang Kuo-tao megtévesztéshez folyamodva a 4. front csapataiból több mint 20 000 harcost rávett, hogy vonuljanak az igen távol fekvő Hszincsiangba.

Ezek közül csak 800-an jutottak el Hszincsiangba, a többi elesett az ellenséggel vívott csatákban.

A „baloldali” elhajló irányvonal képviselőinek helytelen vezetése és Csang Kuo-tao árulása következtében a Vörös Hadsereg egész állományának és a forradalmi támaszpontoknak több mint a 90%-a elveszett. Mire a hosszú menetelés véget ért, a Vörös Hadsereg Senhszi—Kanszu térségében összevont fő erői alig 30 000 főre rúgtak. Erre az időre az egész országban csak 30—40 000 párttag maradt. De ez olyan párt és olyan hadsereg volt, amely acélossá edződött, gazdag tapasztalatokkal rendelkezett, s így szilárd magva lehetett a forradalomnak.

A kínai munkás-paraszt Vörös Hadsereg hosszú menetelésének nagy történelmi jelentősége van. Amikor 1935-ben a Vörös Hadsereg 1. frontjának egységei befejezték a hosszú menetelést, Mao Ce-tung a következőket írta:

„Ha már szóba hoztuk a hosszú menetelést, tegyük fel a kérdést: mi a hosszú menetelés jelentősége? Válaszunk: a hosszú menetelés a történelemben egyedülálló menetelés volt, hírnök volt, agitátor volt, magvető volt. Ismer-e a történelem a világ kezdetétől, az első uralkodóktól napjainkig egyetlen olyan hadjáratot, amelyet a mi hosszú menetelésünk mellé lehetne állítani? Tizenkét hónapon át naponta az ellenséges repülőgépek tucatjai kémleltek és bombáztak bennünket a magasból, és mi haladtunk előre, egyre előre; ha bekerítettek bennünket, kivágtuk magunkat, szétzúztuk az ellenség előretolt osztagait, és elszakadtunk egy majdnem milliós üldöző hadseregtől; megszámlálhatatlan nehézséggel és akadállyal küzdöttünk meg, saját lábunkkal mértünk le több mint húszezer lit, keresztül szeltünk tizenegy tartományt. Mondják meg, hogy volt-e a történelemben még egy ilyen menetelés? Nem volt, sohasem volt. A hosszú menetelés hírnök volt, amely tudtul adta az egész világnak, hogy a Vörös Hadsereg hősök, vitézek hadserege, s hogy az imperialisták és csatlósuk, Csang Kaj-sek egész bandájával egyetemben tehetetlenek. A hosszú menetelés adott hírt arról, hogy kudarcot vallott az imperialisták és Csang Kaj-sek minden arra irányuló kísérlete, hogy bekerítsék erőinket vagy elállják az útjukat. A hosszú menetelés agitátor is volt, amely elmondta tizenegy tartomány majdnem kétszázmilliós lakosságának, hogy csak a Vörös Hadsereg útja vezet el a felszabadulásukhoz. Ha nem lett volna ez a menetelés, honnan tudhatták volna meg a nagy néptömegek oly gyorsan, hogy van a világon egy nagy igazság, s ez a Vörös Hadseregben testesül meg? A hosszú menetelés magvető is volt, a tizenegy tartományban rengeteg magot hintett el, s ezek a magok kicsíráznak, lombos fák lesznek belőlük, amelyek kivirágoznak, gyümölcsöt érlelnek, és majd a jövőben bőséges termést hoznak. Egyszóval, a hosszú menetelés a mi győzelmünkkel és az ellenség vereségével fejeződött be.”^32
32 Ugyanott, 294-296. old.

SaLa

 

Munkások! Elvtársak! Fel a végső, a döntő harcra!

A Szovjet Köztársaságot ellenség veszi körül. De a Szovjet Köztársaság le fogja győzni mind a külső, mind a belső ellenséget. Már látjuk a munkástömegek győzelmet biztosító lendületét. Már látjuk, hogy Nyugat-Európában egyre gyakoribbak a forradalmi tűzvész szikrái és robbanásai, és ezért biztosak vagyunk abban, hogy nincs messze a nemzetközi munkásforradalom győzelme.

Az Oroszországi Szovjet Szocialista Köztársaság külső ellensége jelenleg az angol-francia és a japán-amerikai imperializmus. Ez az ellenség most Oroszországra támad, fosztogatja földjeinket, megszállta Arhangelszket, és Vlagyivosztoktól (ha hinni lehet a francia újságoknak) Nyikolszk-Usszurijszkijig nyomult előre. Ez az ellenség megvásárolta a csehszlovák hadtest tábornokait és tisztjeit. Ez az ellenség éppoly bestiális, rabló módon támad a békés Oroszországra, mint a németek támadtak rá februárban, csupán az a különbség, hogy az angoloknak és japánoknak nemcsak orosz területek elfoglalására és kirablására van szükségük, hanem a Szovjethatalom megdöntésére is, hogy „helyreállítsák a frontot”, vagyis hogy újból bevonják Oroszországot Anglia és Németország imperialista (egyszerűbben: rabló) háborújába.

Az angol-japán tőkések vissza akarják állítani a földbirtokosok és tőkések hatalmát Oroszországban, hogy a háborúban összeharácsolt zsákmányon közösen osztozkodjanak, hogy az orosz munkásokat és parasztokat alávessék az angol-francia tőkének, hogy kisajtolják belőlük a sokmilliárdos kölcsönök kamatait, hogy eloltsák a szocialista forradalom tüzét, amely nálunk lobbant fel, és egyre inkább azzal fenyeget, hogy átcsap az egész világra.

Az angol-japán imperializmus fenevadjainak nincs elég erejük ahhoz, hogy Oroszországot elfoglalják és leigázzák. Ennyi ereje még a velünk szomszédos Németországnak sincs, amint azt Ukrajnában szerzett „tapasztalatai” bebizonyították. Az angolok és a japánok arra számítottak, hogy rajtaütésszerűén megszállnak bennünket. Ez nem sikerült nekik. Petrográd munkásai, utánuk Moszkva munkásai, Moszkva után pedig az egész központi ipari terület munkásai mind egységesebben, mind állhatatosabban, mind nagyobb tömegekben, mind nagyobb odaadással sorakoznak fel. Ez a mi győzelmünk záloga.

Az angol-japán kapitalista rablók, akik haddal vonulnak a békés Oroszország ellen, még mindig számítanak a Szovjethatalom belső ellenségével való szövetségükre. Mi jól tudjuk, ki ez a belső ellenség. A tőkések, a földbirtokosok, a kulákok és csemetéik, akik gyűlölik a munkások és a dolgozó parasztok hatalmát, azokét a parasztokét, akik nem szívják falubelieiknek a vérét.

Kulákfelkelések hulláma borítja el Oroszországot. A kulák veszettül gyűlöli a Szovjethatalmat és kész arra, hogy a munkások százezreit megfojtsa, legyilkolja. Ha a kulákoknak sikerülne győzniök, tudjuk jól, hogy száz- meg százezer munkást gyilkolnának le könyörtelenül, a tőkésekkel és a földbirtokosokkal szövetségben, visszaállítanák a munkások számára a fegyházi viszonyokat, megszüntetnék a nyolcórás munkanapot, újra a tőkések jármába hajtanák a gyárakat.

Így volt ez minden eddigi európai forradalomban, mikor a kulákoknak, a munkások gyöngesége folytán, sikerült a köztársaságtól újra visszafordulniok a monarchiához, a dolgozók hatalma helyett visszahozták a kizsákmányolók, gazdagok, naplopók teljhatalmát. Ez történt nálunk szemünk láttára Lettországban, Finnországban, Ukrajnában, Grúziában. A kapzsi, telibendőjű, vadállati kulákbanda mindenütt egyesült a földbirtokosokkal és a tőkésekkel a munkások és általában a szegények ellen. A kulákbanda mindenütt vérszomjas kegyetlenséggel számolt le a munkásosztállyal. Mindenütt a külföldi tőkésekkel lépett szövetségre saját országának munkásai ellen. Így jártak el és így járnak el a kadetok, a jobboldali eszerek, a mensevikek; elég, ha csak „Csehszlovákiában” elkövetett hőstetteikre emlékeztetünk. Ugyanígy cselekszenek rendkívüli ostobaságuk és gerinctelenségük miatt a baloldali eszerek is, akik moszkvai lázadásukkal segítséget nyújtottak a fehérgárdistáknak Jaroszlavlban, a csehszlovákoknak és a fehéreknek Kazánban. Nem ok nélkül nyerték el ezek a baloldali eszerek Kerenszkijnek és barátainak, a francia imperialistáknak a dicséretét.

Semmi kétség sem fér hozzá: a kulákok a Szovjethatalom veszett ellenségei. Vagy a kulákok irtanak ki megszámlálhatatlanul sok munkást, vagy a munkások fojtják el könyörtelenül a nép kulák, rabló kisebbségének a dolgozók hatalma elleni felkeléseit. Középút itt nem lehetséges. Békéről itt nem lehet szó: a kulákot ki lehet békíteni, mégpedig könnyen ki lehet békíteni a földbirtokossal, a cárral és a pappal, még ha hajbakaptak is egymással, — a munkásosztállyal azonban soha.

S ezért nevezzük mi a végső, a döntő harcnak a kulákok elleni harcot. Ez nem jelenti azt, hogy nem törhetnek ki még gyakran kulákfelkelések, vagy hogy az idegen kapitalizmus nem folytathat még ismételten hadjáratot a Szovjethatalom ellen. „Végső harc” — ez azt jelenti, hogy a kizsákmányoló osztályok közül az utolsó és számban a legnagyobb kelt fel ellenünk országunkban.

A kulákok — a legállatibb, legdurvább, legvadabb kizsákmányolók, akik más országokban a történelem folyamán már nem egyszer állították vissza a földbirtokosok, a cárok, a papok, a tőkések hatalmát. A kulákok többen vannak, mint a földbirtokosok és a tőkések. De a kulákság a népnek mégiscsak kisebbsége.

Tegyük fel, hogy nálunk Oroszországban a földművelő parasztcsaládok száma körülbelül 15 millió, ha az előző Oroszországot vesszük számításba, mielőtt még a rablók elszakították tőle Ukrajnát és más területeket. Ebből a 15 millióból valószínűleg mintegy 10 millió a szegényparaszt, aki munkaereje eladásából él, vagy a gazdagok igája alatt nyög, vagy akinek nincs gabonafeleslege, és akit a háború terhei különösen tönkretettek. Körülbelül 3 milliót kell középparasztnak számítani, és aligha lehet 2 milliónál nagyobb a kulákság, a gazdagok, a gabonaüzérek közé tartozóknak a száma. A háború alatt ezek a vérszopók megszedték magukat a nép nyomorán, ezreket és százezreket harácsoltak össze azzal, hogy felhajtották a gabona és más termékek árát. Ezek a pókok a háborúban koldusbotra jutott parasztok és az éhező munkások vérén híztak kövérre. Ezek a piócák a dolgozók vérét szívták és annál jobban gazdagodtak, mennél jobban éhezett a munkás a városokban és a gyárakban. Ezek a vámpírok kezükbe kaparintották és kaparintják a földesúri földeket és újra meg újra szolgaságba döntik a szegényparasztokat.

Kérlelhetetlen harcot ezek ellen a kulákok ellen! Halál reájuk! Gyűlölet és megvetés legyen osztályrésze azoknak a pártoknak, amelyek védelmezik őket: a jobboldali eszereknek, a mensevikeknek és a mostani baloldali eszereknek! A munkásoknak vaskézzel kell szétzúzniok a kulákok felkeléseit, akik országuk dolgozói ellen külföldi tőkésekkel szövetkeznek.

A kulákok kihasználják a falusi szegénység tudatlanságát, széttagoltságát, szétforgácsoltságát. A munkások ellen uszítják, olykor megvesztegetik őket, hagyják, hogy „megszedjék” magukat néhányszáz rubel erejéig a gabonaüzérkedésen (ugyanakkor pedig sok-sok ezerrel rabolják meg a szegényparasztokat). A kulákok igyekeznek a maguk oldalára vonni a középparasztot, s ez néha sikerül is nekik.

A munkásosztály útjának azonban korántsem kell elválnia a középparasztságétól. A munkásosztály nem békülhet ki a kulákkal, de a középparaszttal keresheti és keresi is a megegyezést. A munkáskormány, vagyis a bolsevik kormány bebizonyította ezt, nem szavakkal, hanem tettekkel.

Bebizonyítottuk ezt azzal, hogy elfogadtuk és szigorúan végrehajtjuk a „föld szocializálásáról” szóló törvényt; ebben a törvényben sok engedményt tettünk a középparaszt érdekeinek és nézeteinek.

Bebizonyítottuk ezt azzal, hogy (a legutóbbi napokban) háromszorosára emeltük a gabonaárakat, mert teljes mértékben elismerjük, hogy növelnünk kell a középparaszt jövedelmét, mert az gyakran nem felel meg az iparcikkek mostani árainak.

Minden öntudatos munkás meg fogja ezt magyarázni a középparasztnak és türelmesen, kitartóan, ismételten be fogja bizonyítani neki, hogy a szocializmus összehasonlíthatatlanul előnyösebb a középparaszt számára, mint a cárok, a földbirtokosok, a tőkések hatalma.

A munkáshatalom sohasem bántotta és nem is fogja bántani a középparasztot. A cárok, a földesurak, a tőkések, a kulákok hatalma viszont nemcsak hogy mindig bántotta a középparasztot, hanem egyenesen fojtogatta, kifosztotta, tönkretette minden országban, mindenütt kivétel nélkül, így Oroszországban is.

A legszorosabb szövetség és teljes egyesülés a falusi szegényekkel; engedmények a középparasztnak és megegyezés vele; irgalmatlan elnyomása a kulákoknak, ezeknek a vérszopóknak, vámpíroknak, a nép fosztogatóinak, ezeknek a spekulánsoknak, akik az éhségen szedik meg magukat — ez az öntudatos munkás programja. Ez a munkásosztály politikája.

A megírás ideje: 1918. augusztus első fele.
Először megjelent: 1925.

Lenin Művei. 28. köt. 41—45. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa