A kínai kommunista párt rövid története

A kínai kommunista párt rövid története – 11. rész
A Kínai Kommunista Párt a második forradalmi polgárháború időszakában

(idézet: A kínai kommunista párt rövid története című könyvből)

3. A Kínai Kommunista Párt harca a japánellenes nemzeti egységfront létrehozásáért

Az ország belpolitikai helyzete 1935-ben, és a „december 9.” mozgalom
Miközben a csangkajsekista Kuomintang minden erejét latba vetve igyekezett megsemmisíteni a japán intervenció elleni harcra észak felé vonuló munkásparaszt Vörös Hadsereget, a japán imperialisták újabb agressziót kezdtek Kínában. 1935 májusában a japán militaristák azzal a követeléssel álltak elő, hogy a Kuomintang-kormány engedje át nekik Észak-Kína ellenőrzését. Júniusban Ho Jing-csin, a Kuomintang-kormány megbízottja és Umedzu, Japán képviselője aláírták az úgynevezett „Ho—Umedzu egyezményt”. A Kuomintang ennek az egyezménynek értelmében kivonta Hopej tartományból a központi kormány északkelet-kínai katonai egységeit, leváltotta azokat az észak-kínai katonai és polgári tisztviselőket, akik ellen a japánok kifogást emeltek. Hopej tartományban, Pekingben és Tiencsinben feloszlatta a Kuomintang pártszervezeteit, s szigorúan megtiltott mindennemű japánellenes tevékenységet. Kína ezzel Hopej és Csahar tartományban elvesztette szuverén jogainak jelentős részét.

Októberben a japán militaristák árulók segítségével zavargásokat provokáltak a Hopej tartomány keleti részén fekvő Hszianghóban. Novemberben az árulók a japán militaristák utasítására Hopej, Santung, Sanhszi, Csahar és Szujjüan tartományban „autonómia és harc a kommunizmus ellen” jelszóval mozgalmat indítottak, és követelték ezeknek a tartományoknak különválását Kínától. A hírhedt „autonómia-mozgalom” során az árulókból megalakították „Kelet-Hopejnek a kommunizmussal szembeni megvédését irányító bizottságot” (amely röviddel később „Kelet-Hopejnek a kommunizmussal szembeni megvédését irányító autonóm kormánnyá” alakult át), s előkészületeket tettek a japánbarát elemekből létrehozott,,Hopej és Csahar tartományi közigazgatási bizottság” proklamálására. A japán agresszorok ennek az „autonóm-mozgalomnak” elindítása után jelentősen felemelték észak-kínai csapataik létszámát. Észak-Kína városaiban nagyon megnőtt a japán ügynökök aktivitása.

A japánok a politikai és katonai intervenció fokozásával egyidejűleg a fegyverek védelme alatt nagy mennyiségű árut hoztak be vámmentesen az országba, s elárasztották vele a kínai piacot; a japán monopóliumok tőkéje csak úgy özönlött Kínába (tőke- befektetéseik mintegy 2 milliárd amerikai dollárra rúgtak). Az ország létfontosságú gazdasági kulcspozíciói a japán monopóliumok ellenőrzése alá kerültek. Észak-Kína gyakorlatilag a japán imperialisták zsákmánya lett, s az egész kínai nemzetet szörnyű veszély fenyegette. „A japán imperializmus egész Kínát gyarmatává igyekszik változtatni”³³ — írta Mao Ce-tung, s valóban ez volt ebben az időszakban a politikai helyzet fő sajátossága.
³³ Mao Ce-tung. Válogatott művei. I. köt. 304. old.

Ez a politikai helyzet Kína valamennyi osztályát felrázta. A „szeptember 18-i események” idején még sokan abban az illúzióban ringatták magukat, hogy Japán csak Északkelet-Kínát akarja elfoglalni, s nem terjeszkedik majd tovább. Most más volt a helyzet. Senki sem kételkedett többé abban, hogy Japán nemcsak Észak-kelet-Kínát akarja elnyelni, hanem az egész ország elfoglalására törekszik. Ez a helyzet a kínai nép előtt teljes élességében vetette fel azt a kérdést, hogy mit tegyen. Álljon ellen? Kapituláljon? Vagy tétovázzon, hogy melyik utat válassza?

A munkásság, a parasztság és a városi kispolgárság kezdettől fogva határozott ellenállást követelt a japán agresszióval szemben. A japán militaristákkal szembeni ellenálláshoz azonban mindenekelőtt meg kellett valósítani az ország egész népének összefogását, véget kellett vetni a különböző klikkek és hadseregek közt dúló polgárháborúnak.

A Kínai Kommunista Párt Központi Bizottsága és a központi demokratikus munkás-paraszt kormány evégett 1935. augusztus 1-én nyilatkozatot tett közé, amelyben felszólította a honfitársakat, hogy pártállásra való tekintet nélkül „vessenek véget a polgárháborúnak, s ezzel tegyék lehetővé az ország minden erejének (ember- és anyagtartalékának, pénzügyi erőforrásainak, fegyveres erőinek stb.) összpontosítását a Japánnal szembeni ellenállásra, a haza megmentésének szent ügyéért folyó harcra”.

A párt felhívása a nép körében azonnal visszhangra talált. 1935. december 9-én a pekingi diákok a Kínai Kommunista Párt vezetésével bátran kimentek az utcára, és a japán agresszió elleni harc jelszavait hangoztatva hatalmas tüntetést rendeztek. A Kuomintang-kormány megpróbálta elnyomni ezt a mozgalmat. Katonaságot és rendőrséget vezényelt ki a tüntetők ellen. Sok diákot megsebesítettek, sokat letartóztattak, és a börtönben agyba-főbe vertek. De a japán agresszióval szembeni ellenállást követelő sokmilliós néptömegek akaratát nem lehetett megtörni. Az ország különböző nagyvárosainak diáksága átvette a pekingi diákok hazafias kezdeményezését, s egyre újabb és újabb tüntetéseket rendezett, amelyeken a japán agresszió visszaverését követelte. A pekingi és a tiencsini diákok a munkás- és paraszttömegek közé mentek, hogy megszervezzék az ellenállást a japán agresszióval szemben: a diákmozgalom egyesült a munkások és parasztok mozgalmával. A párt kiadta a jelszót: „Vessünk véget a polgárháborúnak, szálljunk szembe egy emberként a japán agresszióval!”, s ez a jelszó az ország egész népének követelésévé vált. Az országon belül az osztályok magatartásában jelentős változások mentek végbe. A nemzeti burzsoáziának és a felvilágosult sensiknek azelőtt a forradalom és az ellenforradalom között ingadozó sok képviselője a diákság hazafias mozgalma mellé állt. Nyíltan követelték a Kuomintang-kormánytól, hogy büntesse meg az árulókat, határozottan vessen véget Hopej és Csahar tartomány „autonómiájának”, és támogassa a hazafias mozgalmat. Úgy vélekedtek, hogy „a diákok követelései nemes, tiszteletre méltó érzésekből fakadnak; ha van is a diákok közt néhány kommunista, mostani követeléseiket kell szem előtt tartani, nem pedig a múltban tanúsított magatartásukat és általános elméleteiket vitatni”.^34
34 Lásd. A 14 társadalmi szervezet: a Sanghaji Jogászegyesület, az Összkínai Kereskedelmi Szövetség, a Kínai Állami Ipari és Kereskedelmi Vállalatok Tisztviselőinek Szövetsége stb. nyílt táviratát. — Szerző.

A csangkajsekista Kuomintang azonban másképpen vélekedett, mint az ország népe. 1935-ben már az ország egész pénzgazdálkodását a bürokratikus tőke monopolizálta, amelynek élén négy család: a Csang Kaj-sek, a Szung Ce-ven, a Kung Hsziang-hszi és a Csen Li-fu család állt. Az általuk ellenőrzött bankok — a Központi Bank, a Kínai Bank, a Közlekedési Bank és a Parasztbank — az ország egész banktőkéjének és bankbetéteinek 56%-ával rendelkeztek. A kínai bankok által kibocsátott bankjegyek és papírpénz 78%-a ezekre a bankokra esett. Ugyanakkor a négy család ezeken a bankokon keresztül könyörtelenül fosztogatta a népet, s lépésről lépésre monopolizálta az ország egész iparát, kereskedelmét és mezőgazdaságát.

A csangkajsekista Kuomintang a négy család által vezetett nagybirtokosok és nagy-komprádorok érdekeit képviselte, s mindig készen állt a nép forradalmi megmozdulásai elleni harcra. A forradalmi néptől mindig jobban félt, mint az imperializmustól. Ezért a kuomintangisták még nagyobb katonai erőket vontak össze a Vörös Hadsereg üldözésére, amely észak felé vonult, hogy felvegye a harcot a japán imperializmus agressziójával szemben. A diákság hazafias mozgalmát különböző embertelen terrorintézkedésekkel igyekeztek elfojtani, ugyanakkor pedig a legnagyobb készséggel teljesítették az agresszorok követeléseit. A japán imperialisták nem kívánhattak olyasmit, amit nyomban ne teljesítettek volna.

A japán militaristáknak azonban túlságosan nagy volt az étvágyuk, s követeléseik múlhatatlanul már az angol és az amerikai imperialisták kínai érdekeit kezdték sérteni. 1935 decemberében az Egyesült Államok külügyminisztere nyilatkozatot tett közzé Észak-Kína kérdésében: „Észak-Kína területén — mondotta nyilatkozatában — sok amerikai állampolgár tartózkodik, számottevő amerikai tulajdon van, s emellett az Egyesült Államok jelentős kereskedelmi és kulturális tevékenységet fejt ki ebben a körzetben; ezért az Egyesült Államok kormánya nagy figyelemmel kíséri az észak-kínai eseményeket.” Hasonlóképpen nyilatkozott az angol külügyminiszter is: „Az észak-kínai autonómia-mozgalom mélységesen aggasztja az angol kormányt” — mondotta, s megjegyezte, hogy „Japán erőszakos fellépése Kína fejlődésének és közigazgatási rendszerének ellenőrzése érdekében olyan sajnálatos tény”, amely a jövőben „akadályozni fogja Japán Kínával és más szomszédos hatalmakkal fenntartott kölcsönös baráti kapcsolatainak fejlődését”.

A KKP Központi Bizottságának decemberi értekezlete; Mao Ce-tung elvtárs „A japán imperializmus elleni harc taktikájáról” című előadásában meghatározza a japánellenes nemzeti egységfront politikájának alapelveit
Ha a munkásság, a parasztság és a városi kispolgárság határozottan követeli a harcot a japán imperializmus agressziója ellen, a nemzeti burzsoázia pedig bizonyos mértékig ugyancsak a japán agresszióval szembeni ellenállás mellett tör lándzsát, lehetséges-e a munkásság, a parasztság és városi kispolgárság összefogása a nemzeti burzsoáziával a japán agresszió elleni harcra? Ha az angol—amerikai imperializmus és a japán imperializmus közötti ellentmondások még jobban kiéleződnek, kihasználhatja-e a párt ezeket az ellentmondásokat a japánellenes erők növelésére? Mindezek a „szeptember 18-i események” után felmerült kérdések, az osztály-erőviszonyok egyre nagyobb eltolódása és a politikai helyzet megváltozása következtében, még időszerűbbé váltak.

Abban az időben azonban — akárcsak a „szeptember 18-i események” után — a pártban még mindig nem számolták fel teljesen a súlyos szektás hibákat. A szektások úgy vélekedtek, hogy az imperializmus, a földesúri osztály és a burzsoázia tábora egységes, nem lehet megbontani, hogy a nemzeti burzsoázia változatlanul ellenforradalmi marad, és nem vesz részt a munkások meg a parasztok oldalán a forradalomban, hogy a forradalom erőinek „a tisztánál is tisztábbnak” kell maradni, s hogy a pártnak nem szabad követelni a gyenge, kompromisszumra és árulásra hajlamos nemzeti burzsoázia részvételét a forradalomban. Ezek a szektás hibák már sokat ártottak a forradalomnak, s ha az új helyzetben nem sikerült volna felszámolni őket, tovább árthattak volna a forradalom ügyének.

E hibák kijavítására és az új helyzetben követendő pártpolitika elveinek kidolgozására 1935 decemberében Vajaopaóban, Senhszi tartomány északi részén összeült a párt Központi Bizottságának politikai irodája. Az értekezlet határozatot hozott „a jelenlegi helyzetről és a párt feladatairól”, s kidolgozta a japánellenes nemzeti egységfront megteremtéséért vívott harc taktikáját. Az értekezlet után Mao Ce-tung a Központi Bizottság határozata alapján előadást tartott a pártaktíva előtt „A japán imperializmus elleni harc taktikájáról”. Előadásában az akkori politikai helyzetből, a kínai történelem sajátosságaiból és a nemzeti burzsoázia kettősségéből kiindulva meggyőzően kimutatta, hogy a nemzeti burzsoázia balszárnya részt vehet a japán agresszió elleni harcban, más rétegei pedig az ingadozásról áttérhetnek a semlegességre. Elítélte azt a helytelen nézetet, hogy a nemzeti burzsoázia nem foghat össze a munkásosztállyal és a parasztsággal a japán imperializmus agressziójával szembeni ellenállás érdekében.

Mao Ce-tung elvtárs újólag hangsúlyozta, hogy mivel Kína több imperialista állam félgyarmata, a földbirtokosok és a komprádorok osztálya sem teljesen egységes. „Abban a pillanatban, amikor a harc éle a japán imperializmus ellen irányul, az amerikaiak, de még az angolok talpnyalói is, aszerint, hogy milyen erősen ripakodnak rájuk gazdáik, titkos, sőt nyílt harcot kezdhetnek a japán imperialisták és csatlósaik ellen.”^35
35 Mao Ce-tung. Válogatott művei. I. köt. 292. old.

Ezért a pártnak lehetősége van arra, hogy megvalósítsa a legszélesebb japánellenes nemzeti egységfrontot, s ennek révén megszervezze, tömörítse a nép sokmilliós tömegeit, az ellenség táborából a maga oldalára állítsa mindazokat, akik akaratuk ellenére kerültek oda, mindazokat, akik tegnap ellenségek voltak, de ma szövetségesek lehetnek, és általános támadást indítson a fő ellenség — a japán imperializmus és kínai szekértolói ellen.

Mao Ce-tung kimutatta, hogy égetően szükséges egy ilyen széles japánellenes nemzeti egységfront létrehozása. Csak így valósítható meg az a feladat, hogy „gyűjtsünk hatalmas tartalékot, kerítsük be és semmisítsük meg az ellenséget”³⁶.
³⁶ Ugyanott, 301. old.

Ha viszont — mondotta — az ezzel ellentétes, szektás taktikát követjük, és „egyedül vetjük bele magunkat az ádáz és egyenlőtlen harcba a hatalmas ellenséggel szemben”, ez a forradalmat csak tespedésre, elszigetelődésre, leszűkülésre és hanyatlásra kárhoztathatja, sőt a vereség útjára viheti. Mivel a japánellenes nemzeti egységfront létrehozása lehetséges és szükséges volt, Mao Ce-tung ebben az időben nagy nyomatékkal hangsúlyozta: „A párt feladata az, hogy miután egyesítette a Vörös Hadsereg tevékenységét egész Kína munkásainak, parasztjainak, diákjainak, kispolgárságának és nemzeti burzsoáziájának tevékenységével, létrehozza a forradalmi nemzeti egységfrontot.”^37
37 Ugyanott, 298. old.

A nemzeti burzsoáziának az egységfrontban való részvétele érdekében Mao Ce-tung konkrét politikai irányelveket dolgozott ki egyfelől a nemzeti burzsoázia, másfelől a munkásosztály és a parasztság között fennálló egyes ellentétek rendezésére, abból kiindulva, hogy ezeket az ellentéteket rendezni lehet és rendezni is kell. Például a „munkás-paraszt köztársaság” jelszavát a „népköztársaság” jelszavával cserélték fel. Mindazoknak, akik csatlakozni akartak a nemzeti forradalomhoz, megengedték a részvételt a forradalmi támaszpontok hatalmi szerveiben. A japán imperialistákat és kínai szekértolóikat nem támogató, nemzeti burzsoázia ipari és kereskedelmi vállalatainak védelmére, támogatására és fejlesztésére irányuló politikát folytattak.

Ugyanakkor azonban a nemzeti burzsoázia részvétele az egységfrontban semmi esetre sem sérthette a munkások és a parasztok alapvető érdekeit, és semmiképpen sem jelenthette a proletariátus hegemóniájáról való lemondást. Mao Ce-tung elvtárs megállapította, hogy a nemzeti burzsoázia gazdaságilag és politikailag gyenge, s hajlamos a megalkuvásra és a nép becsapására. A kommunista pártnak harcolnia kell a nemzeti burzsoázia e negatív vonásai ellen. A forradalmi egységfrontnak és a népköztársaság kormányának elsősorban a proletariátus vezette munkás-paraszt szövetségre kell támaszkodnia. Mao Ce-tung felhívta a párttagokat, hogy vonják le a tanulságot Csen Tu-hsziu követőinek hibájából, akik 1927-ben elvetették a proletariátus hegemóniáját, s ez a forradalom vereségére vezetett. A Kínai Kommunista Párt és a Vörös Hadsereg ne csak kezdeményezője legyen a japán ellenes nemzeti egységfrontnak — mondotta Mao Ce-tung —, hanem a magva is, hogy a japán imperialistáknak és Csang Kaj-seknek az egységfront ellen irányuló aknamunkája eredménytelen maradjon.

Mao Ce-tung „A japán imperializmus elleni harc taktikájáról” tartott előadásában elítélte a „baloldali” elhajlók szektásságát, amelynek következtében a második forradalmi polgárháborút olyan súlyos kudarcok érték, s felhívta a párt figyelmét a jobboldali opportunizmus újjáéledésének veszélyére, amely viszont az első forradalmi polgárháború vereségét idézte elő. Mao Ce-tung hangsúlyozta, hogy a japánellenes nemzeti egységfrontnak minél szélesebbnek kell lennie, és ismételten leszögezte, hogy ezen az egységfronton belül szilárdan fenn kell tartani a proletariátus hegemóniáját, következetesen kell érvényesíteni azt az irányvonalat, amely szerint a kínai forradalom alapja a proletariátus vezette munkás-paraszt szövetség.

Ilyenformán Mao Ce-tung általánosította a két forradalmi polgárháború tapasztalatait, és lefektette a japánellenes nemzeti egységfront létrehozásának elméleti alapjait. Ezzel megmutatta a pártnak azt az utat, amelyen haladva jól felkészülhet az egységfronton belül rá váró rendkívül bonyolult feladat megoldására, idejében leleplezheti Csang Kaj-sek alattomos mesterkedéseit, és következetesen érvényesítheti a proletariátus vezető szerepét a japán ellenes háborúban.

A japánellenes nemzeti egységfront politikájának továbbfejlesztése. A hsziani incidens békés rendezése. A tíz esztendeje folyó polgárháború befejezése
Amikor a Központi Bizottság Mao Ce-tung elvtárs vezetésével kidolgozta a japánellenes nemzeti egységfront politikájának alapelveit, a párt és a Vörös Hadsereg nyomban hozzálátott megvalósításuk nehéz és bonyolult munkájához. A Vörös Hadsereg 1936 februárjában Senhszi tartomány északi részéből kelet felé, Sanhszi tartományba vonult, hogy Hopej tartomány területén harci frontot hozzon létre a japán agresszorok ellen. Csang Kaj-sek és a sanhszi militaristák nagy katonai erőket vetettek be, hogy megakadályozzák a Vörös Hadsereg előrenyomulását, de vereséget szenvedtek, s a harcok során több mint 13 000 katonát és tisztet vesztettek. Mindamellett a Vörös Hadsereg nem bocsátkozott döntő ütközetbe kínai csapatokkal, mert ez gyengíthette volna az ország védelmezésére hívatott erőket, s a győzelem után visszatért Senhszi tartomány északi részébe. Májusban a KKP Központi Bizottsága és a Vörös Hadsereg parancsnoksága táviratot küldött a Kuomintangnak, amelyben javasolta „a hadműveletek beszüntetését és a japán agresszió közös erővel való visszaverését”.

Mivel az angol—amerikai imperialisták és a japán imperializmus közötti konfliktus kiéleződött, s Csang Kaj-sek kormánya angol és amerikai gazdáinak utasítására és a japánellenes népi mozgalom nyomására megváltoztathatta Japánnal kapcsolatos állásfoglalását, a párt ebben a táviratban közölte, hogy visszavonja Csang Kaj-sek-ellenes jelszavait. Ezzel a párt lefektette arra irányuló politikájának alapját, hogy Csang Kaj-seket rászorítsa a japán agresszió elleni harcra.

A párt képviselői a hadműveletek beszüntetése és a Japánnal szembeni ellenállás megszervezése érdekében felvették a kapcsolatot a csangkajsekista Kuomintang képviselőjével. Ugyanennek az évnek augusztusában a párt a Kuomintanghoz intézett felhívásában ismét követelte a Vörös Hadsereg elleni hadműveletek beszüntetését és a két párt egységfrontjának létrehozását a japán imperializmus elleni közös harcra. A párt figyelembe vette, hogy a csangkajsekista klikk nem fogadhatja el a „népköztársaság” jelszavát, ezért ezt a jelszót a „demokratikus köztársaság” jelszavával cserélte fel, amely az előbbitől csak formájában különbözött, lényegében azonban megegyezett vele. A kommunista párt azt is kijelentette, hogy amennyiben Kínában létrejön a demokratikus köztársaság, a forradalmi támaszpontok ennek alkotórészeivé válhatnak. Szeptemberben a párt Központi Bizottsága határozatot hozott „a japán agresszió visszaveréséért és a haza megmentéséért folyó mozgalomban kialakult új helyzetről és a demokratikus köztársaságról”, amelyben részletesen megvilágította a „demokratikus köztársaság” jelszavának tartalmát.

A Kínai Kommunista Pártnak a japán imperialista agresszió visszaverésének megszervezéséért, a haza megmentéséért folytatott harca gyorsan megszerezte az ország egész népének támogatását. A pártnak az a javaslata, hogy hozzanak létre japánellenes nemzeti egységfrontot, az ország megmentéséért síkraszálló különféle szervezetek és egyesületek közös programja, minden hazafias érzelmű diák, szellemi dolgozó, közéleti ember harci célja, a nép milliós tömegeinek egységes követelése lett. A párt vezetésével a Kuomintang uralma alatt levő területeken is mindenütt megindult a japán agresszió visszaverésére irányuló mozgalom. A japán imperialisták és Csang Kaj-sek kormánya fegyveres erővel próbálták letörni ezt a mozgalmat. A párt azonban erre az időre már leküzdötte a „baloldali” elhajló irányvonalat, s Liu Sao-csi elvtárs és más kommunisták helyes vezetésével a Kuomintang uralma alatt levő területeken állandóan erősödött a japán imperialisták agressziójának visszaverésére irányuló mozgalom, ami elősegítette az ellenállási háború kibontakozását.

A pártnak az a követelése, hogy hozzanak létre japánellenes nemzeti egységfrontot, nemcsak a néptömegek lelkes támogatását nyerte el, hanem egyszersmind még élesebb nézeteltéréseket idézett elő a Kuomintangon belül. Először a Csang Hszue-liang parancsnoksága alatt álló északkeleti kuomintangista hadsereg és a Jang Hu-cseng által vezetett 17. hadsereg, vagyis két olyan hadsereg fogadta el a párt javaslatát és szüntette be a hadműveleteket a Vörös Hadsereg ellen, amely addig több ízben indított támadást Senhszi tartomány Vörös Hadserege ellen, s mindannyiszor vereséget szenvedett. Csang Kaj-sek azonban mindenáron meg akarta hiúsítani Csang Hszüe-liangnak és Jang Hu-csengnek ezt az elhatározását. Ezért 200—300 000 katonát küldött Senhszi tartományba — a Vörös Hadsereg elleni újabb támadásra, s egyben Csang Hszüe-liang és Jang Hu-cseng haderőinek leverésére. Csang Hszüe-liang és Jang Hu-cseng azonban, részint önvédelemből, részint pedig azért, hogy véget vessenek a japánokkal való megalkuvás politikájának és az országban tomboló terrornak, 1936. december 12-én Hszianban letartóztatták Csang Kaj-seket, s ezzel előidézték az úgynevezett hsziani incidenst.

A hsziani incidenssel kapcsolatban az országban rendkívül bonyolult és feszült helyzet állt elő. Ami az ellenforradalom táborát illeti, a nankingi Kuomintang-kormányon belüli japánbarát klikk sietve erre a területre dobta át a csapatokat, áthelyezte a főparancsnokságot, s nagyarányú polgárháborút készült indítani Csang Hszüe-liang és Jang Hu-cseng „megbüntetésére”. Abban reménykedtek, hogy ezzel kedvező feltételeket teremthetnek Kínának a japán imperializmus általi leigázásához, s Csang Kaj-sek meggyilkolása esetén kezükbe kaparinthatják az általa betöltött vezető pozíciókat.

Ugyanakkor a japán imperialisták különböző rágalmakat terjesztettek, minden úton-módon polgárháborút igyekeztek kiprovokálni Kínában, s nyíltan kijelentették, nem nézik majd ölbe tett kézzel, ha a nankingi kormány megegyezésre lép Csang Hszüe-lianggal és Jang Hu-csenggel. A nankingi kormánynak azok a komprádor tagjai azonban, akik az Egyesült Államok és Anglia felé orientálódtak, más állásponton voltak. Ez a Csang Kaj-sekkel szoros kapcsolatban álló komprádor-klikk több ízben is megbízottakat küldött Hszianba, hogy ott tárgyalásokat folytassanak, s abban reménykedett, hogy békés úton rendezi az incidenst. Az angol imperialisták, akiket aggasztott kínai érdekeltségeik sorsa, kijelentették, hogy amennyiben Csang Kaj-sek valamiképpen fenn tudja tartani uralmát, nem gördítenek majd akadályokat az elé, hogy „bizonyos formában szövetkezzék a kommunista párttal” a japán agresszió közös visszaverésére.

Ami a forradalom táborát illeti, a néptömegek természetesen nem akarták, hogy a hsziani incidens miatt újabb polgárháború robbanjon ki. A forradalmi nép azonban gyűlölte Csang Kaj-seket, hiszen ő volt az, aki egész Északkelet-Kínát és Észak-Kína sok körzetét átengedte a japán imperialistáknak, ő volt az, aki véget nem érő mérhetetlen szenvedéseket zúdított a kínai népre. Hogyan is lehetne most olyan könnyen futni hagyni, amikor végre Csang Hszüe-liang és Jang Hu-cseng kezébe került?

A Kínai Kommunista Párt Központi Bizottsága józanul mérlegelte ezt a rendkívül bonyolult és feszült helyzetet. Rámutatott arra, hogy az események két irányban fejlődhetnek. A hsziani incidens következtében vagy újabb polgárháború robban ki, ami gyengítené a kínai japánellenes erőket, és fékezné a japán agresszió elleni háború kibontakozását, s aminek a nemzetközi agresszív erők, különösen Japán és a kínai japánbarát klikkek örülnének, vagy pedig véget ér a polgárháború, miáltal gyorsan létre lehet hozni a japánellenes nemzeti egységfrontot, s országos méretekben jóval gyorsabban kibontakozhat a japán megszállók elleni háború — ebben a lehetőségben reménykedik az egész nemzetközi béketábor, Kína egész népe, mindenki, aki harcolni akar a japán agresszió ellen, a haza megmentéséért.

A KKP Központi Bizottsága a helyzet e helyes értékeléséből kiindulva több lépést tett a második lehetőség megvalósítására: üzeneteket intézett a különböző szervezetekhez, állhatatosan szervezte és irányította a harcot mindennemű polgárháború beszüntetéséért, mozgósította a társadalom erőit a japán agresszió elleni harcra, szembefordult az újabb polgárháború kirobbantására irányuló törekvésekkel, követelte, hogy Nanking és Hszian békés úton rendezzék a konfliktust, s fogjanak össze az agresszió visszaverése érdekében. A Központi Bizottság Hszianba küldte Csou En-lajt és más elvtársakat, hogy legyenek Csang Hszüe-liang és Jang Hu-cseng segítségére a Csang Kaj-sekkel folytatott tárgyalások során, s akadályozzák meg azoknak a terveit, akik évek óta gyűlölték Csang Kaj-seket, és most azt követelték, hogy számoljanak le vele. Ugyanakkor a KKP Központi Bizottsága mindenképpen azon volt, hogy megnyerje a párt számára a Kuomintang hazafias érzelmű, ingadozó elemeit, és küzdött a japánbarát klikk ellen. A KKP Központi Bizottsága következetesen leleplezte a japán imperialistáknak és a japánbarát klikknek egy újabb polgárháború kirobbantására irányuló próbálkozásait, s egyszersmind összevonta a Vörös Hadsereg fő erőit, felkészült a védelmi háborúra, hogy abban az esetben, ha a japánbarát klikk megtámadná, hatalmas csapást mérjen rá, és kényszerítse a polgárháború beszüntetésére.

A párt mindeme erőfeszítései nyomán a hsziani incidens végül is békésen rendeződött. Csang Hszüe-liang és Jang Hu-cseng szabadon engedte Csang Kaj-seket, aki kénytelen volt elfogadni azt a feltételt, hogy beszünteti a polgárháborút, s a kommunista párttal összefogva megindítja a harcot a japán agresszió ellen. Ezzel az 1927-óta dúló polgárháború lényegében befejeződött, és az országban nagyjából helyreállt a béke.

A KKP országos konferenciája. A párt felkészül a japán imperializmus agressziója elleni háborúra
Miután az országban nagyjából helyreállt a béke, a párt határozatot hozott, amely kimondta, hogy harcolni kell „a béke megszilárdításáért, a demokrácia kivívásáért, a japán agresszió elleni háború megindításáért”.

A Központi Bizottság ezzel kapcsolatban 1937 májusára Jenanba országos konferenciát hívott össze. Ezen a konferencián Mao Ce-tung „A Kínai Kommunista Párt feladatai a japánellenes háború időszakában” címmel beszámolót tartott.

Mao Ce-tung elvtárs beszámolójában ismét rámutatott arra, hogy ki kell vívni a demokráciát, s hangsúlyozta, hogy az országban a békéért folytatott harc szakasza már véget ért, s fő feladatként a demokrácia kivívása került napirendre. A demokrácia kivívása útján — mondotta Mao Ce-tung elvtárs — kell megszilárdítani a békét, és előrevinni a japán területrablók elleni háború ügyét. A demokrácia kivívása útján kell biztosítani a győzelmet a japán imperializmus ellen viselt háborúban is, mert „a japánellenes háborúhoz belső békére és az egész ország egységére van szükség; ha azonban nem lesznek nálunk demokratikus szabadságjogok, nem tudjuk tartóssá tenni a már elért belső békét és megszilárdítani a belső egységet. A japánellenes háborúhoz feltétlenül szükség van a nép mozgósítására, de demokratikus szabadságjogok nélkül még csak gondolni sem lehet arra, hogy végre tudjuk hajtani a nép mozgósítását. Tartós belső béke és szilárd egység nélkül, az egész nép erőinek mozgósítása nélkül megeshet, hogy a japánellenes háború ugyanolyan szomorúan végződik, mint az abesszíniai háború.”^38
38 Mao Ce-tung. Válogatott művei. 1. köt. 491. old.

Mao Ce-tung beszédében külön foglalkozott azzal a felelősséggel, amely a japán imperialista agresszió elleni háború vezetésével kapcsolatban a proletariátusra hárul. Tüzetesen taglalta ennek a kérdésnek komoly jelentőségét, és feltette a kérdést: „Abban az irányban kell-e hatni, hogy a proletariátus kövesse a burzsoáziát, vagy abban az irányban, hogy a burzsoázia kövesse a proletariátust? A kínai forradalom kimenetele attól függ, hogy melyikük fogja azt vezetni.”^39
39 Ugyanott, 502. old.

De hogyan valósítsa meg a munkásosztály pártja révén az ország valamennyi forradalmi osztályának politikai vezetését? Mao Ce-tung erre a kérdésre adott válaszát a következő négy pontban foglalta össze: „Először is, a történelmi fejlődés menetével összhangban kiadjuk a fő politikai jelszót, s ennek megvalósítása céljából a fejlődés minden egyes szakaszában és minden egyes fontos eseménnyel kapcsolatban akció jelszavakat adunk ki… s ezek a jelszavak az egész nép egyöntetű akcióinak konkrét céljává váltak …

Másodszor, amikor e konkrét célnak megfelelően az egész ország megmozdul, a proletariátusnak, s különösen élcsapatának — a kommunista pártnak — határtalan aktivitásról és odaadásról kell majd tanúságot tennie, példaképpé kell válnia az e konkrét cél megvalósításáért folytatott harcban …

Harmadszor, anélkül, hogy a kitűzött politikai célt szem elől tévesztenénk, megfelelő kapcsolatot kell létesíteni a szövetségesekkel, fejleszteni kell és meg kell szilárdítani a velük való szövetséget.

Negyedszer, biztosítani kell a kommunista párt sorainak növekedését, a párt ideológiai egységét és a szigorú fegyelmet.”^40
40 Ugyanott, 503—504. old.

Mao Ce-tung, annak érdekében, hogy a párt szilárdan megtarthassa hegemóniáját a forradalomban, felszólította az egész párttagságot, hogy legyen éber, ne feledkezzék meg arról a veszélyről, hogy a csentuhsziuizmus az új helyzetben újjáéledhet, s nagy nyomatékkal hangsúlyozta, hogy a szövetségeseknek nem szabad elvtelen és korlátlan engedményeket tenni. Annak érdekében azonban, mondotta Mao Ce-tung, hogy a Kuomintang szüntesse be a polgárháborús politikát, mondjon le az egypárt-diktatúráról és az ellenségnek való behódolásról, a párt tehet és kell is hogy tegyen bizonyos elvileg indokolt engedményeket, például átmenetileg lemondhat a kuomintangista hatalom erőszakos megdöntésére irányuló politikáról, átmenetileg beszüntetheti a földesúri birtokok elkobzását, megváltoztathatja a Vörös Hadsereg és a vörös hatalom nevét stb.

Ezeknek az engedményeknek azonban — mondotta Mao Ce-tung — megvan a maguk határa. A Kínai Kommunista Pártnak a Vörös Hadseregben és a forradalmi támaszpontok szerveiben meg kell őriznie vezető helyzetét, a két párt — a Kínai Kommunista Párt és a Kuomintang — kapcsolatát illetően pedig meg kell tartania függetlenségét és a bírálat szabadságát. Ez volt az engedmények határa, amelynek túllépése megengedhetetlen volt. „Ha valaki eltávolodik a párt elvi álláspontjától, elpalástolja a párt politikai arculatát, a burzsoá reformizmus kedvéért feláldozza a munkások és a parasztok érdekeit, az annyit jelent, hogy elkerülhetetlenül vereségre kárhoztatja a forradalmat.”^41
41 Ugyanott, 505 — 506. old.

Az országos pártkonferencia megvitatta és jóváhagyta Mao Ce-tung beszámolóját. Az események további alakulása igazolta, hogy a demokrácia kivívásának jelszava, amelyet Mao Ce-tung ebben a beszámolójában adott ki, helyes volt. A japán imperializmus intervenciója ellen viselt háború során ez lett a fő jelszó abban a harcban, amely a pártnak a japán agresszió elleni közös, általános háborút szem előtt tartó irányvonala és a Kuomintang egyoldalú háborút szem előtt tartó irányvonala között folyt. Az események további alakulása azt is megmutatta, hogy a hegemónia megőrzésének az az irányvonala, amelyet Mao Ce-tung ebben a beszámolójában ismertetett, alapvetővé vált a japán intervenció ellen viselt háború első időszakában a Központi Bizottság és az új kapitulánsok között kibontakozott harcban.

Mao Ce-tung nagy nyomatékkal hívta fel a figyelmet ezekre a döntő fontosságú problémákra, amelyek a jövőben felmerülhettek, s ezzel óriási mértékben fokozta az egész párttagság éberségét, és lehetővé tette a párt számára, hogy az új történelmi szakaszban teljes vértezetben vehesse fel a harcot a reakciós kuomintangista-klikk és az új kapituláns irányvonal ellen. Ily módon az országos pártkonferencia a Központi Bizottság és Mao Ce-tung elvtárs irányításával előkészítette a pártot a japán imperialista agresszió elleni háborúra.

A második forradalmi polgárháború időszakában a párt helyzete rendkívül veszélyes, nehéz és bonyolult volt. Egyrészt az erős, álnok és kegyetlen ellenség szüntelenül arra törekedett, hogy megsemmisítse pártunkat. Másrészt a párton belüli opportunizmus, főleg a „baloldali” opportunizmus újra meg újra sokat ártott a pártnak. Mao Ce-tung és a köréje tömörülő elvtársak marxista—leninista vezetésével azonban a párt végül is szétzúzta az ellenség támadását, leküzdötte az opportunista hibákat, megtanulta, hogyan kell a forradalmi harc különböző módszereit mesterien alkalmazni, megtanulta, hogyan kell a forradalmi háborút vezetni, forradalmi támaszpontokat létrehozni, az agrárforradalmat megvalósítani, s 1935-től kezdve a párt biztos léptekkel és következetesen haladt előre a bolsevizálódás útján.

Bár az opportunisták kártevése következtében a párt tagjainak száma és a forradalmi csapatok létszáma nem volt valami nagy — ezek a legjobb káderek voltak, akik megedződtek a harcok tüzében, és bőséges tapasztalatot szereztek. Ezek a káderek alkották a párt magvát, amely képes volt arra, hogy a nagy kínai forradalmat helyesen vezesse, és győzelemre vigye. Joggal mondhatjuk, hogy az az óriási munka, amelyet a párt ebben az időszakban kifejtett, a japán területrablók elleni háborúban kivívott győzelemnek és a kínai forradalom győzelmének fontos politikai előfeltétele volt.

SaLa