Címke: ideológia

A kínai kommunista párt rövid története – 17. rész
A Kínai Kommunista Párt a harmadik forradalmi polgárháború időszakában

(idézet: A kínai kommunista párt rövid története című könyvből)

A Kínai Kommunista Párt a harmadik forradalmi polgárháború időszakában
(1945-1949)

1. A Kínai Kommunista Párt harca a polgárháború kirobbantása ellen, az ország békéjéért és a demokráciáért

A nemzetközi helyzet és Kína belső helyzete a japán imperializmus agressziója elleni háborúban kivívott győzelem után
A japán területrablók elleni háború a japán imperializmus feltétel nélküli kapitulációjával végződött. Ezzel a második világháború véget ért. Ez gyökeres változásokat idézett elő a nemzetközi helyzetben: a szocializmus erői a háború előtti időszakhoz képest mérhetetlenül megnőttek. A szocializmus túllépte egyetlen ország kereteit, s fokozatosan hatalmas világrendszerré fejlődött, amely Európa és Ázsia népi demokratikus országait egyesíti magában. Ezzel szemben az imperializmus erői alaposan meg fogyatkoztak. A második világháború előtti hat imperialista nagyhatalom közül három — Németország, Japán és Olaszország — vereséget szenvedett. Anglia és Franciaország jelentősen meggyengült, csak az Egyesült Államok gyarapodott a háborúban. A német fasiszták helyét az amerikai imperialisták foglalták el: az Egyesült Államok lett a nemzetközi agresszív erők központja. Az Egyesült Államok a különböző országok reakciós köreinek élére állt, s harcot indított a Szovjetunió és a népi demokratikus államok, a tőkésországok munkásmozgalma, a békéért és a demokráciáért küzdő mozgalom, s a gyarmati és a félgyarmati országok nemzeti szabadságmozgalma ellen. Mindeme körülmények következtében a második világháború idején létrejött Hitler-ellenes koalíció felbomlott, s két, egymással szembenálló tábor alakult ki: a béke, demokrácia és szocializmus tábora, élén a Szovjetunióval, és az agresszív imperialista tábor, amelyet az Egyesült Államok vezet.

A nemzetközi helyzetben bekövetkezett változások Kínában is hatalmas változásokat idéztek elő. Az országon belül az erők megoszlását meghatározó fő ellentét már nem a Kína és Japán közötti nemzeti ellentét volt, hanem a Kínai Kommunista Párt által képviselt néptömegek és a négy család — Csang Kaj-sek, Szung Ce-ven, Kung Hsziang-hszi és Csen Li-fu családja által képviselt és az amerikai imperializmus támogatását élvező nagybirtokos osztály és nagyburzsoázia közötti ellentét.

A négy család irányítása alatt álló bürokratikus tőke a japán imperialista agresszió elleni háborúban kivívott győzelem után fejlődésének tetőpontjára érkezett: örökölte azokat az óriási értékeket, amelyeket a japán területrablók hosszú esztendők során a kínai néptől raboltak el. A bürokratikus tőke az amerikai monopóliumokkal összefogva kezébe kaparintotta a pénzügyeket, az ipart, a kereskedelmet, a mezőgazdaságot és az ország gazdasági életének valamennyi többi kulcspozícióját. Az inflációt, az adórendszert, a parasztok természetbeni megadóztatását, saját gazdasági túlsúlyát stb. kihasználva könyörtelenül fosztogatta a munkásokat, parasztokat, a városi kispolgárságot és a nemzeti burzsoáziát, ami éhínségre és igen sok család koldusbotra jutására vezetett, s az addig vagyonosnak számító középrétegek tönkremenésének veszélyét idézte elő. A négy család, amelynek tőkéje már akkor meghaladta a 20 milliárd amerikai dollárt, éppen a nép nagy tömegeinek minden korábbi mértéket meghaladó fosztogatása és sanyargatása, millió meg millió embernek nyomorra, éhezésre és pusztulásra kárhoztatása következtében még jobban meggazdagodott.

A csangkajsekista Kuomintang a nagybirtokosok és a nagyburzsoázia érdekében továbbra is feudális-komprádor fasiszta diktatúrát gyakorolt, és ellenzett mindennemű demokratikus átalakulást. A Kuomintang szemében a leggyűlöletesebb ellenség a nép érdekeit védelmező Kínai Kommunista Párt volt. A reakció nyomban a Japán elleni háború befejeződése után újból szembefordult a forradalmi erőkkel. Harci készenlétbe helyezte azokat a csapatokat, amelyeket addig különösen óvott, s amelyek nem vettek részt az agresszorok ellen indított hadműveletekben, sőt nyíltan összefogtak a japán militaristák és kínai szekértolóik csapataival. Szóval a reakció serényen készülődött egy nagyszabású polgárháború kirobbantására, hogy megsemmisítse a Kínai Kommunista Pártot, eltiporja a párt vezetése alatt álló szabad körzeteket és Felszabadító Néphadsereget.

A kuomintangista klikk azonban amerikai gazdáinak segítsége nélkül nem tudta felvenni a harcot a kommunista párt, a nép ellen. A csangkajsekista Kuomintang ennek a segítségnek elnyerése végett lemondott az ország szuverenitásáról. A csangkajsekisták nagyban és kicsinyben kiárusították Kína természeti kincseit, földjét, légiterét, hadseregét, vállalatait, kulturális értékeit. A Kuomintangnak semmi sem volt szent: áruba bocsátotta a nemzet vagyonát és mindazt, ami az amerikai imperialistáknak csak kellett. Mindenféle kiváltságokat biztosított az amerikai imperialistáknak, még a belpolitikai kérdések végleges eldöntésének jogát is rájuk ruházta. Az amerikai intervenciósok azt tehették Kínában, amit akartak: büntetlenül garázdálkodhattak, gyilkolhattak, erőszakoskodhattak.

Az amerikai imperialisták kiváltságaik megvédelmezése és Kínának amerikai gyarmattá változtatása érdekében fokozták a harcot a terjeszkedésük útjában álló Kínai Kommunista Párt ellen, s bőséges támogatást nyújtottak mindenre kapható csatlósuknak — a csangkajsekista Kuomintangnak. Japán kapitulációját követően több éven át kölcsönöket, továbbá különféle anyagok szállítása révén összesen több mint 5 milliárd amerikai dollár összegű támogatást nyújtottak a Kuomintangnak, s teljesen felszereltek és kiképeztek 106 kuomintangista hadosztályt. A polgárháború kirobbantására törekvő csangkajsekista Kuomintangnak a japánok és szekértolóik seregeivel való együttműködése és az amerikai imperializmustól kapott óriási segítség következtében a polgárháború veszélye napról napra komolyabbá vált.

De hogyan is lehetett arra gondolni, hogy a kínai nép, amelyet a japán területrablók ellen nyolc esztendőn át folytatott háború megacélozott, s amelynek öntudata óriási mértékben megnövekedett, tovább fogja tűrni az imperializmus és a csangkajsekista Kuomintang igáját? A tízesztendős polgárháború és a japán területrablók elleni háború nyolc esztendeje folyamán elszenvedett súlyos megpróbáltatások után ugyan melyik kínai vágyódott volna arra, hogy az országot újból véres polgárháborúba sodorják? Ilyenformán az ország egész népének a követelései homlokegyenest ellenkeztek az amerikai imperialisták támogatását élvező csangkajsekista Kuomintang törekvéseivel. A csangkajsekista Kuomintang diktatúrájának fenntartására törekedett, a nép viszont egyre sürgetőbben követelte a demokráciát; a Kuomintang polgárháborút akart, az ország egész népe pedig állhatatosan követelte a békét.

A békét és a demokráciát illetően azonban a különböző osztályok és rétegek nézetei nem voltak minden tekintetben azonosak. A forradalmi nép következetes harcban a népi demokráciát és az igazi békét akarta kivívni. A közbülső erők, főleg a nemzeti burzsoázia, valamint a kispolgárság felső rétegei abban a tévhitben ringatták magukat, hogy a csangkajsekista Kuomintang demokráciát biztosít majd a burzsoáziának, s lesz benne annyi „könyörület”, hogy nem robbant ki újból polgárháborút. Egyesek közülük még mindig az úgynevezett „harmadik utat” — a Kuomintang és a Kínai Kommunista Párt nélküli utat — igyekeztek megtalálni. A csangkajsekista Kuomintang, a kialakult helyzetet figyelembe véve — a nép félrevezetése céljából — gyakran folyamodott a „béke” és a „demokrácia” jelszavához, s más hasonló jelszavakhoz.

A Kínai Kommunista Párt harca a békéért és a demokráciáért. Felkészülés a csangkajsekista Kuomintang fegyveres támadásának visszaverésére
Milyen feladatok vártak a pártra ebben a nemzetközi és belpolitikai helyzetben? Mivel az amerikai imperializmus és a csangkajsekista Kuomintang makacsul folytatta a polgárháború kirobbantására és a diktatúra fenntartására irányuló politikáját, s mivel egyesek még mindig bizonyos illúziókat és reményeket tápláltak a Kuomintanggal kapcsolatban, a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottsága nap nap után szívós munkát fejtett ki. Megmagyarázta a tömegeknek, hogy a kuomintangisták csak megtévesztés végett fecsegnek békéről és demokráciáról. Felhívta a párt és az egész nép figyelmét a polgárháború veszélyére. A szabad körzetekben mozgalmat indított a csapatok létszámának növelése és harcképességük fokozása érdekében, hogy ilyenformán a Felszabadító Néphadsereg a Kuomintang-csapatok támadása esetén helyt tudjon állni, s válaszul megsemmisítő csapást mérjen az ellenségre.

Ezzel egyidejűleg a Központi Bizottság az ország egész népe érdekében türelmes tárgyalásokat folytatott a Kuomintanggal, és óriási erőfeszítéseket tett avégett, hogy Kínában helyreálljon a béke, demokratikus rend létesüljön, az ország elkerülje a polgárháborút, és békés úton valósuljon meg a társadalmi és politikai átalakulás.

A harc a békéért és a demokráciáért Japán kapitulációjának napjaiban indult meg. 1945. augusztus 25-én a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottsága közzétette „Nyilatkozatát a jelenlegi helyzetről”, amelyben felhívta Kína népét, hogy „fogjon össze még szorosabban, biztosítsa a békét, valósítsa meg a demokráciát, javítsa meg az életkörülményeket”.

Csang Kaj-sek ezekben a napokban három táviratot küldött Mao Ce-tungnak, amelyekben béketárgyalásra hívta Csungkingba. A meghívás mögött a reakciónak az az alattomos terve rejlett, hogy amennyiben Mao Ce-tung nem megy el a béketárgyalásra, Csang Kaj-sek jelentheti, hogy a Kínai Kommunista Párt nem hajlandó tárgyalni, s rá háríthatja a felelősséget a polgárháborúért, amennyiben pedig Mao Ce-tung megjelenik a tárgyalásokon, a Kuomintang ezt a nép megtévesztésére és polgárháborús próbálkozásainak álcázására használja ki. A Mao Ce-tung vezette Központi Bizottság idejekorán felismerte Csang Kaj-sek szándékát. Mao Ce-tung elvtárs pillanatnyi habozás nélkül elfogadta a meghívást, s augusztus 28-án meg is érkezett Csungkingba. A tárgyalások több mint egy hónapig tartottak, míg végül október 10-én Csou En-laj a Kínai Kommunista Párt nevében aláírta a „Rövid közlemény a Kuomintang és a Kínai Kommunista Párt képviselőinek tárgyalásairól” címmel kiadott közös nyilatkozatot.

A Kuomintang azt a látszatot keltette, hogy egyetért „a polgárháború feltétlen elkerülésének” irányvonalával és azzal a követeléssel, hogy hívjanak össze „politikai tanácskozó konferenciát” a különböző pártok és csoportok képviselőinek valamint pártonkívüli politikusoknak részvételével. Amikor azonban a tárgyalásokon „a polgárháború feltétlen elkerülésének” döntő jelentőségű konkrét kérdései merültek fel (például a szabad körzetek és a Felszabadító Néphadsereg status quojának elismerése), akkor világosan kitűnt a két fél merőben különböző álláspontja. A kommunista párt teljes őszinteséggel újra és újra a helyzetnek megfelelő, helyes javaslatokat tett. Még arra is hajlandó volt, hogy abban az esetben, ha az egész országban csökkentik a fegyveres erők létszámát, a Felszabadító Néphadsereg létszámát az akkor több mint 1 200 000 főről 24, sőt 20 hadosztályra csökkenti, s hogy saját jószántából kivonul Kuangtungból, Csöcsiangból, Dél-Csiangszuból, Anhuj tartomány déli és középső részéből (csak az északi részből nem), Hunanból és Honanból, s az itt állomásozó népi egységeket a Jangce-folyótól északra fekvő szabad körzetekben vonja össze.

A Kuomintang képviselői azonban egészen más álláspontra helyezkedtek. Makacsul elutasították a Kínai Kommunista Párt valamennyi javaslatát, s az „összefogás” és az „egység” szükségességének örve alatt kitartóan arra törekedtek, hogy felszámolják a szabad körzeteket és a Felszabadító Néphadsereget. Ennek a politikának következtében egyszerűen lehetetlen volt a megegyezés és a létfontosságú kérdések megoldása. A tárgyalásokról kiadott „Rövid közlemény”-ből az ország egész népe világosan láthatta, ki harcol valóban a békéért, és ki az, aki ugyanakkor, amikor a béke bajnokának tünteti fel magát, valójában háborút akar.

A tárgyalásokról szóló „Rövid közlemény” közzététele után a Kínai Kommunista Párt nyomban megkezdte a közösen elfogadott határozatok végrehajtását. A népi hadsereg egységeit kivonta Dél-Csiangszuból, Csöcsiangból, Anhuj déli járásaiból, Honanból és más helyekről. Csang Kaj-sek azonban, aki elismerte „a háború feltétlen elkerülésének” szükségességét, csapatokat küldött a szabad körzetek megtámadására. Csang Kaj-sek azt hitte, hogy a tárgyalásokról szóló „Rövid közlemény” közzététele után a kommunista párt ébersége feltétlenül csökkenni fog, és ha ő ezt támadásra használja ki, biztos sikert ér el.

Csang Kaj-sek azonban alaposan elszámította magát. A Kínai Kommunista Párt mindenre felkészült. 1945 októberének derekán a Felszabadító Néphadsereg az utolsó szál emberig felmorzsolta azt a több mint 30 000 főt számláló kuomintangista hadsereget, amely betört a Sanhszi tartomány délkeleti részén fekvő szabad körzetbe.¹

Október végén Hantan (Hopej tartomány) térségében egy több mint 70 000 főnyi kuomintangista sereg jutott hasonló sorsra, amely a sanhszi—hopej—santung—honani szabad körzet északi részébe tört be.

A csangkajsekista Kuomintang hitszegése, a felszabadított körzetek ellen indított támadása a nép széles rétegeiben mély felháborodást keltett. Így például novemberben és decemberben a csungcsini és a kunmingi diákok annak ellenére, hogy a katonaság és a rendőrség is felvonult ellenük, több ízben sztrájkba léptek, gyűléseket és tüntetéseket rendeztek, amelyekben tiltakoztak a Kuomintangnak a polgárháború kirobbantására irányuló kísérletei ellen.
¹ Sanhszi tartomány délkeleti része és Hopej tartomány déli része egy szabad körzetet alkotott, a sanhszi—hopej —honani körzetet. — Szerző.

A reakciós Kuomintang, miután a tárgyalások során és a szabad körzetek ellen indított támadás alkalmával egyaránt vereséget szenvedett, belátta, hogy elsiette a dolgot, még nem eléggé készítette elő a talajt, s egyelőre kedvezőtlen volna a számára, ha nyomban országos méretekben robbantaná ki a polgárháborút. Ezért nem volt mit tennie, el kellett fogadnia a Kínai Kommunista Pártnak azt a javaslatát, hogy ismét üljenek le a tárgyaló asztalhoz. Az amerikai imperialisták abban az időben ugyancsak kénytelenek voltak hallgatni arról, hogy cseppet sincs ínyükre az együttműködés a kommunista párttal, s az „igazság” bajnokának mezét kényszerültek magukra ölteni, hogy a Kínai Kommunista Párt és a Kuomintang között „a közvetítő szerepében léphessenek fel”.

A tárgyalások azzal zárultak, hogy 1946. január 10-én a Kínai Kommunista Párt és a Kuomintang képviselői aláírták a hadműveletek beszüntetéséről szóló egyezményt. Ugyanaznap Csungkingban megnyitották a Politikai Tanácskozó Testület ülésszakát. A konferencia részvevői között ott volt a Kínai Kommunista Párt is, amely az ország haladó erőit képviselte, továbbá a Demokratikus Liga, amely lényegében a közbeeső rétegek érdekeit fejezte ki. A reakciót ezen a konferencián a Kuomintang és a pórázán járó Ifjúkínai Párt képviselte. Különböző pártonkívüli politikusok is részt vettek a konferencián. Ezeknek egy része a haladó erőkhöz húzott, másik része ingadozott, de akadtak köztük reakciósok is. A konferencián a különböző osztályok és erők képviselői között heves harc bontakozott ki.

A Kuomintang képviselői és más reakciós elemek a konferenciát megpróbálták a nép félrevezetésére, a Kínai Kommunista Párt elszigetelésére és a diktatúra fenntartását s a polgárháború kirobbantását szolgáló terveik álcázására kihasználni. A közbeeső rétegek elégedetlenek voltak a Kuomintang reakciós uralmával, de kételkedtek a Kínai Kommunista Párt politikájában, s abban az illúzióban ringatóztak, hogy a Politikai Tanácskozó Testület révén demokratikus jogokat kaphatnak a Kuomintangtól.

A Kínai Kommunista Párt az igazi békéért és a demokráciáért folytatott harcban igen nagy állhatatosságot és türelmet tanúsított. Lerántotta a leplet „a haderők államosításának” jelszaváról, amelyet a reakciós erők hangoztattak, s kimutatta, hogy ez lényegében nem egyéb, mint kísérlet arra, hogy a népi hadsereget kiszolgáltassák a nagybirtokosok és a nagyburzsoázia diktatúráján alapuló államnak. Leleplezte a „politikai demokráciának” ugyancsak a reakciósok által hangoztatott jelszavát is, és megmagyarázta, hogy ez lényegében a népakarat megsértését jelenti, s nem egyéb, mint kísérlet a Kuomintang egypárt-diktatúrájának oly módon való törvényesítésére, hogy népellenes alkotmányt fogadtatnak el, és olyan nemzetgyűlést hívnak össze, amelyben megint csak a Kuomintang parancsolna.

Ugyanakkor a párt számos jelentős engedményt tett. Így például azzal a feltétellel, hogy a Kuomintang lemond a polgárháború kirobbantásáról és a diktatúráról, s a népnek megadja a vétójogot, hajlandó volt elismerni azoknak a képviselőknek a mandátumát, akiket a Kuomintang már korábban becsempészett a nemzetgyűlésbe. A párt arra is hajlandó volt, hogy elismerje a Kuomintang kiváltságos helyzetét a kormányban, az egységes hadseregben stb.

A Kínai Kommunista Pártnak az „igazságosság”, a „számítás” és az „önuralom” hármas elvének jegyében folytatott harca rokonszenvet ébresztett a közbeeső rétegek körében, s ennek következményeként a reakció zsákutcába került, és elszigetelődött. 1946. január 31-én végre a Politikai Tanácskozó Testület befejezte munkáját. A Tanácskozó Testület számos határozatot fogadott el. Így határozatot hozott Kína békés újjáépítésének programjáról, a kormánynak a demokrácia elvei alapján történő átalakításáról, az ország fegyveres erőinek újjászervezéséről, az alkotmánytervezet felülvizsgálásáról és a nemzetgyűlés összehívásáról.

Miután a Politikai Tanácskozó Testület ülésszakán ezeket a határozatokat elfogadták, egyesek úgy vélekedtek, hogy most már „minden úgy megy majd, mint a karikacsapás”, el lehet kerülni a népforradalmat, s majd ők maguk, saját erejükből kivívják a demokratikus jogokat. A kommunista párt úgy vélekedett, hogy az az öt pont, amelyre vonatkozólag a konferencián sikerült megegyezésre jutni, a fennálló helyzetben alapjában véve megfelel a békés céloknak, demokratikusnak tekinthető, s összhangban van a nép érdekeivel, de nem valósul meg magától: kemény harcot kell folytatni a megvalósításukért és a pártnak ebben a harcban vezetnie kell a népet.

Merőben más volt a csangkajsekista Kuomintangnak és amerikai gazdáinak álláspontja. A tárgyalásokra, a hadműveletek beszüntetésére, a „közvetítésre”, a politikai tanácskozásokra stb. csak azért volt szükségük, hogy időt nyerjenek és meggyorsítsák a polgárháború előkészítését. Maga Csang Kaj-sek jelentette ki, hogy mindez csak a politikai „taktika” egyik formája, amely „a kommunisták likvidálására irányuló hadműveletekkel” függ össze. Ezért a Politikai Tanácskozó Testület ülésszakának befejeződése után mindenképpen azon voltak, hogy kisebbítsék a konferencián hozott, s a nép által helyesléssel fogadott határozatok jelentőségét. A reakció vadállati módon számolt le azokkal a diákokkal és demokratikus politikusokkal, akik részt vettek a Politikai Tanácskozó Testület határozatainak támogatására rendezett gyűléseken és tüntetéseken. Ugyanakkor a Kuomintang és az amerikai imperialisták sietve „átvették” a japánoktól az általuk megszállt városokat és közlekedési vonalakat, hogy ezáltal támaszpontokat készítsenek elő a polgárháború megindításához. Kezükbe kaparintották a japánok és szekértolóik seregeinek fegyvereit, és sietve Kelet-, Észak- és Északkelet-Kína különböző körzeteibe vezényelték azokat a csapatokat, amelyek a japán imperializmus agressziója elleni háború idején az ország délnyugati és északnyugati részén rejtőztek. A reakciósok célja a csapatok Kelet-, Észak- és Északkelet- Kínába irányításával az volt, hogy megerősítsék ottani hadállásaikat, és felkészüljenek a polgárháborúra.

Mivel a reakció nem tudta a polgárháborút azonnal az egész vonalon kirobbantani, katonai erőit először Északkelet-Kínában vonta össze, s ott indította meg a hadműveleteket, amelyek során a Szunghuacsiang- (Szungari-) folyótól délre fekvő szabad körzetekben sok várost és falut foglalt el. Ily módon körülbelül fél év alatt teljesen befejeződtek az előkészületek, s a reakciósok — a kommunista pártnak és az ország egész népének tiltakozásával mit sem törődve — nyíltan megsértették a hadműveletek beszüntetéséről szóló egyezményt és a Politikai Tanácskozó Testület határozatait, s országos méretekben polgárháborút robbantottak ki.

Amikor a csangkajsekista Kuomintang és amerikai gazdái lépten-nyomon megszegték a hadműveletek beszüntetéséről szóló egyezményt és a Politikai Tanácskozó Testület határozatait, a Kínai Kommunista Párt magából az életből merített tények alapján az egész nép előtt leleplezte ellenforradalmi törekvéseiket. Az amerikai imperialisták a csangkajsekista Kuomintang védelmében alattomosan jártak el. Miközben a Kuomintang arra törekedett, hogy polgárháborút robbantson ki, megszilárdítsa a diktatúráját, s Kínát az Egyesült Államok gyarmatává változtassa, az amerikai imperialisták szemfényvesztésből úton-útfélen azt hangoztatták, hogy ők „békét” és „demokráciát” akarnak, „segíteni” akarják Kínát, s „közvetíteni” akarnak a polgárháborúban. Sokan voltak olyanok, akik alapjában véve még mindig nem ismerték ki magukat ezekben a mesterkedésekben, sőt a Kuomintangnak és az Egyesült Államok kormányköreinek politikájával kapcsolatban továbbra is mindenféle illúziókat tápláltak. Ámde az olyan konkrét tények, hogy a csangkajsekista Kuomintang semmibe vette a „Rövid közlemény a Kuomintang és a Kínai Kommunista Párt képviselőinek tárgyalásairól” című közös nyilatkozatot, amelyet maga is aláírt, megszegte a hadműveletek beszüntetéséről szóló egyezményt, megsértette a Politikai Tanácskozó Testület határozatait stb., s hogy az amerikai imperializmus és a csangkajsekista Kuomintang hallatlan politikai elnyomása és gátlástalan fosztogatása következtében a népre mérhetetlen szenvedés és nélkülözés zúdult — felnyitották a nép nagy tömegeinek a szemét. A tömegek felismerték a tényleges helyzetet, meggyőződtek a kommunista párt igazáról: az, aki békét, demokráciát és függetlenséget akar, nem nézheti ölbe tett kézzel a csangkajsekista Kuomintang ellen folyó elszánt harcot, nem békülhet meg azzal, hogy az amerikai imperialisták továbbra is Kínában maradnak.

A Kínai Kommunista Párt ily módon politikai téren teljes győzelmet aratott, a csangkajsekista Kuomintang pedig az amerikai imperialistákkal együtt még jobban elszigetelődött.

SaLa

 

Az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt Központi Bizottságának irányelvei a keleti front helyzetével kapcsolatban

Kolcsak győzelmei a Keleti Fronton rendkívül fenyegető veszélyt jelentenek a Szovjet Köztársaságra nézve. A végsőkig meg kell feszítenünk minden erőnket, hogy szétzúzzuk Kolcsakot.

Ezért a Központi Bizottság utasítja valamennyi pártszervezetet, hogy minden erőfeszítésüket elsősorban a következő rendszabályok végrehajtására irányítsák, amelyeket mind a pártszervezeteknek, mind pedig különösen a szakszervezeteknek abból a célból kell megvalósítaniok, hogy a munkásosztály minél nagyobb tömegeit vonják be az ország védelmében való aktív részvételbe.

1. Az 1919. április 11-én kihirdetett mozgósítást minden módon támogatni kell.

A párt és a szakszervezetek erőit azonnal mozgósítani kell, hogy a Népbiztosok Tanácsa által 1919. április 10-én elrendelt mozgósítást már a legközelebbi napokban, minden késedelem nélkül, a legerélyesebben támogassák.

Azonnal el kell érni azt, hogy a mozgósításra várók lássák a szakszervezetek tevékeny részvételét és érezzék a munkásosztály támogatását.

Különösképpen oda kell hatni, hogy minden egyes mozgósított tisztában legyen azzal, hogy azonnali frontraküldése biztosítani fogja élelmezésének megjavulását, először, azért, mert a gabonában gazdag hadműveleti területen a katonák élelmezése jobb; másodszor, annak következtében, hogy az éhínség sújtotta kormányzóságokba szállított gabonát kevesebb fogyasztó között kell elosztani; harmadszor, annak következtében, hogy nagy arányokban meg fogjuk szervezni élelmiszercsomagok hazaküldését a hadműveleti területekről a vöröskatonák családjainak.

A Központi Bizottság minden pártszervezettől és szakszervezettől hetenként, akár a legrövidebb formában is, jelentést követel arról, hogy mit tettek a mozgósítás és a mozgósításra várók érdekében.

2. A hadműveleti területeken, különösen a Volga vidéken, kivétel nélkül valamennyi szakszervezeti tagot fel kell fegyverezni, abban az esetben pedig, ha nem volna elegendő fegyver, mind egy szálig mozgósítani kell őket arra, hogy különféle módon segítsék a Vörös Hadsereget, hogy felváltsák azokat, akik kidőltek a sorból stb.

Az olyan városok, mint Pokrovszk, ahol a szakszervezetek saját maguk határozták el, hogy haladéktalanul mozgósítják tagjaik 50 százalékát, szolgáljanak például számunkra. A fővárosoknak és a nagy gyáripari központoknak nem szabad elmaradniok Pokrovszk mögött.

A szakszervezeteknek mindenütt, saját erejükből és eszközeikkel, végre kell hajtaniok tagjaik ellenőrző lajstromozását abból a célból, hogy mindazokat, akikre otthon nincs feltétlen szükség, harcba küldhessék a Volgáért és az Uralvidékért.

3. A legkomolyabb figyelmet kell fordítani az agitáció fokozására, különösen a mozgósítás előtt állók, a már mozgósítottak és a vöröskatonák körében. Nem szabad megelégedni az agitáció szokásos módszereivel, előadásokkal, gyűlésekkel stb., hanem agitációt kell kifejteni a vöröskatonák között egyes munkások és munkáscsoportok útján, az ilyen egyszerű munkások, szakszervezeti tagok csoportjai között fel kell osztani a kaszárnyákat, a Vörös Hadsereg egységeit, a gyárakat. A szakszervezetek szervezzék meg annak az ellenőrzését, hogy minden egyes tagjuk részt vegyen a háziagitációban, a röpiratterjesztésben és az egyéni beszélgetésekben.

4. Valamennyi férfi alkalmazottat nőkkel kell helyettesíteni. E célból újra lajstromozni kell mind a párt-, mind a szakszervezeti tagokat.

Külön nyilvántartást kell vezetni a szakszervezeti tagokról és az alkalmazottakról, annak megjelölésével, hogy milyen mértékben veszik ki részüket személyesen a Vörös Hadsereg támogatásának munkájából.

5. A szakszervezetek, üzemi bizottságok, pártszervezetek, szövetkezetek stb. útján haladéktalanul meg kell alakítani mind a helyi, mind a központi segítőirodákat vagy közreműködési bizottságokat. Ezek címeit nyilvánosságra kell hozni. A lakosság legszélesebb köreinek is tudomást kell szerezniök róluk. Minden mozgósításra várónak, minden vöröskatonának, mindenkinek, aki délre, a Donvidékre, Ukrajnába kíván utazni közellátással kapcsolatos munkára, tudnia kell, hogy az ilyen, a munkás és paraszt számára közelálló és hozzáférhető segítőirodában vagy közreműködési bizottságban tanácsot, útmutatást kaphat, hogy ott megkönnyítik neki az érintkezést a katonai intézményekkel stb.

Az ilyen irodák elé külön feladatul kell kitűzni azt, hogy működjenek közre a Vörös Hadsereg ellátásában. Nagyon erősen megnövelhetjük hadseregünket, ha megjavítjuk fegyverrel, ruházattal stb. való ellátását. A lakosságnál még sok, elrejtett vagy fel nem használt fegyver akad a hadsereg számára. A hadsereg számára szükséges különféle anyagokból még nagyon sok tartalék van a gyárakban, csak sürgősen fel kell kutatni ezeket a készleteket és el kell küldeni a hadseregnek. Magának a lakosságnak sürgős, széleskörű, hathatós segítséget kell nyújtania a hadsereg ellátásával foglalkozó katonai intézményeknek. Ennek a feladatnak a végrehajtásához minden erővel hozzá kell fognunk.

6. A szakszervezetek útján meg kell szervezni a nem-gabonatermelő kormányzóságok parasztságának, különösen parasztifjúságának széleskörű bevonását a Vörös Hadsereg soraiba, továbbá a Donvidéken és Ukrajnában megalakítandó élelmezési osztagokba és élelmezési hadseregbe.

Ezt a tevékenységet sokszorosan ki lehet és ki kell szélesíteni; ez egyidejűleg a fővárosok és a nem-gabonatermelő kormányzóságok éhező lakosságának megsegítését és a Vörös Hadsereg megerősítését szolgálja.

7. A mensevikek és eszerek tekintetében a párt vonala a mostani helyzetben a következő: börtönbe mindazokkal, akik tudatosan vagy nem-tudatosan Kolcsakot segítik. A dolgozók köztársaságában nem tűrünk meg olyan embereket, akik Kolcsak elleni harcunkban nem segítenek nekünk tettekkel. Az eszerek és mensevikek között azonban vannak olyanok is, akik hajlandók ilyen segítséget nyújtani. Ezeket az embereket bátorítani kell azzal, hogy gyakorlati munkát adunk nekik, főleg a hátországban, a Vörös Hadsereg technikai támogatása terén, de szigorúan ellenőriznünk kell ezt a munkát.

A Központi Bizottság azzal a kéréssel fordul a pártszervezetekhez és a szakszervezetekhez, hogy forradalmi módon lássanak munkához és ne érjék be a régi megszokott módszerekkel.

Le tudjuk győzni Kolcsakot. Le tudjuk győzni gyorsan és véglegesen, mert a Déli Fronton aratott győzelmeink és a napról napra javuló, javunkra változó nemzetközi helyzet biztosítják végleges diadalunkat.

Meg kell feszíteni minden erőnket, fokozni kell forradalmi energiánkat, s akkor Kolcsakot mihamar szét fogjuk zúzni. A Volgát, az Uralt, Szibériát meg tudjuk védeni es vissza tudjuk hódítani s ezt meg is kell tennünk.

Az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt
Központi Bizottsága

A megírás ideje: 1919. április 11.
Megjelent: „Pravda” 79. sz. 1919. április 12.

Lenin Művei. 29. köt. 278—281. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

A kínai kommunista párt rövid története – 16. rész
A Kínai Kommunista Párt a Japán imperialista agresszió elleni háború időszakában

(idézet: A kínai kommunista párt rövid története című könyvből)

3. A felszabadított körzetek helyreállítása és fejlesztése.
A párt harca a japán imperialista agresszió elleni háború végleges győzelméért

A felszabadított körzetek újjáépítése és fejlesztése. A népi hadseregek részleges ellentámadásának megindulása
1942 novembere és 1943 februárja között a szovjet hadsereg Sztálingrádnál szétverte és megsemmisítette a német fasiszta haderő több mint 330 000 főnyi elitcsapatait. A nemzetközi helyzet gyökeresen megváltozott: a német és a japán fasiszták elvesztették katonai fölényüket, a Szovjetunió vezette Hitler-ellenes koalíció napról napra szélesedett, s Európában és a csendes-óceáni hadszíntéren egyaránt ellentámadásba ment át.

A nemzetközi helyzetben bekövetkezett kedvező változások időszakában a szabad körzetek frontján ugyancsak új szakasz kezdődött. 1943-ban a japán területrablók hadseregüknek mintegy 60%-át még mindig a szabad körzetek hadserege és lakossága ellen használták fel, s egymás után indították barbár „irtóhadjárataikat”. A reakciós kuomintangista klikk sem akart lemaradni, és sietve megindította a harmadik kommunistaellenes kampányt. A szidalmak és rágalmak szennyes özönét zúdította a kommunizmusra, „a kommunista párt szétkergetésére” buzdított, s jelentős katonai erőket összpontosított a senhszi—kanszu—ninghsziai határterület megtámadására. A Kínai Kommunista Párt, s ugyanúgy a felszabadított körzeteknek a párt vezetésével harcoló népi hadserege és lakossága 1941-1942-ben, a háború legnehezebb éveiben lényegesen megerősödött, egyszersmind pedig elsajátította a külső ellenség és a belső reakciósok legyőzésének művészetét. Ebben az időben nyilvánvalóan megmutatkoztak a különféle területeken kifejtett pártmunka eredményei. „Különösen jelentős sikereket értünk el a munkastílus megjavítására és a termelés fejlesztésére irányuló munkában, és ez azt eredményezte, hogy pártunk eszmei alapja és anyagi bázisa sebezhetetlenné vált.”^29
29 Mao Ce-tung. Válogatott művei. 4. kötet. 332. old.

Sok körzetben leszállították a földbért és a kölcsönkamatot, s ez még jobban növelte a parasztság nagy tömegeinek aktivitását a japán területrablók elleni harcban. A hatalmi szerveket mindenütt a „három harmad” elv alapján hozták létre, s ez elősegítette a japán agresszió elleni harcban részt vevő különböző osztályok még szorosabb összefogását. A felszabadított körzetek katonai ereje óriási mértékben megnövekedett: a fő erők és a helyi fegyveres alakulatok létszáma állandóan nőtt, mindenütt népfelkelő osztagok alakultak. A hadműveletek fő formája már nem partizánakció, hanem a mozgó háború volt. A szabad körzetek csapatai kezdtek megsemmisítő ellencsapásokat mérni az ellenségre. A 8. hadsereg és az Új 4. Hadsereg csupán 1943-ban a japánok és kínai cinkosaik seregeinek mintegy 270 000, vagyis lényegesen több katonáját és tisztjét semmisítette meg, mint az előző években.

A párt kímélet nélkül lerántotta a leplet a reakciós kuomintangista klikk harmadik kommunistaellenes kampányáról, és a nép nagy tömegeit mozgósította ellene. Ily módon sikerült visszaverni a kommunistaellenes kirohanásokat és meghiúsítani a fegyveres támadásra irányuló kísérleteket.

E sokrétű, megfeszített erővel folyó harc lehetővé tette, hogy a forradalmi erők a kommunista párt vezetésével 1943-ban hozzáfogjanak a felszabadított körzetek helyreállításához és kiszélesítéséhez. 1944 első felében az észak-, közép- és dél-kínai felszabadított körzetek már hatalmas területre terjedtek ki: a sanhszi—csahar— hopeji határterület öt tartománynak — Sanhszi, Hopej, Csahar, Zsehol és Liaoning tartománynak — a tatung—pukoui vasútvonaltól keletre, a csengtaj—tösi műúttól északra, a Tolun—Csincsou vonaltól délre és a Pohaj-öböltől nyugatra fekvő területét foglalta magában. Ennek a több mint 100 járásból álló határterületnek a lakossága felülmúlta a 20 milliót. A határterületet három körzetre osztották, a pejjüei, a közép—hopeji és a hopej —zsehol—liaoningi körzetre.

A sanhszi—hopej—santung—honani határterület négy tartomány — Sanhszi, Hopej, Santung és Honan tartomány — több mint 270 járását, továbbá Csiangszu tartomány egy kis részét foglalta magában. Ez a határterület a tiencsin—pukoui vasútvonaltól nyugatra, a csengtaj—tösi vasúttól délre, a tatung—pukoui vasútvonaltól keletre és a lunghaji vasútvonaltól északra fekvő területet ölelte fel. Lakossága ugyancsak felülmúlta a 20 milliót. Katonai szempontból a határterületet a peking—vuhani vasútvonal két körzetre osztotta: a sanhszi—honan—hopeji és a hopej—santung—honani körzetre.

Santung terület Santung tartomány nagy részét, továbbá Hopej és Csiangszu tartomány több járását foglalta magában, s a tiencsin—pukoui vasútvonaltól keletre, a Sárga-tengertől és a Pohaj-öböltől nyugatra, a lunghaji vasútvonaltól északra és Tiencsintől délre terült el. Ennek a területnek valamivel több mint 13 millió lakosa, több mint 80 járása volt, s közigazgatásilag a következő öt körzetre oszlott: Santung középső területe, Santung déli területe, Pinhaj (tengermelléki körzet), a Csingtaótól keletre fekvő körzet és a Pohaj-öböl mentén fekvő körzet.

A sanhszi—szujjüani határterület Sanhszi tartomány észak-nyugati részét és Szujjüan tartomány délkeleti részét foglalta magában, s keleti irányban a peking—szujjüani és a tatung—pukoui vasútvonalig, nyugati irányban a Huangho-folyóig, déli irányban a fenjang—lisi műúttól észak felé a peking—szujjüani vasútvonalig, onnan pedig egészen a mongol sztyeppékig terjedt. Ez a határterület 40 járást foglalt magában, s lakossága több mint 3 millió volt.

Ez a négy felszabadított körzet Észak-Kínában, az ellenség mögöttes területén volt, és a 8. hadsereg hadműveleti területét képezte.

Az Új 4. Hadsereg is nagy győzelmeket aratott — Közép-Kínában. Az ellenség mögöttes területén nyolc szabad körzet létesült (Közép- és Észak-Csiangszuban, a Huajho-folyótól északra és délre, Hupej, Honan és Anhuj tartomány határán, Csiangszu tartomány déli részén, Közép-Anhujban és Csöcsiang tartomány keleti részén. Ezek a szabad körzetek az ország keleti részén egészen a tengerpartig, nyugaton a vutangi hegyekig, délen a Csöcsiangot Csiangszuval összekötő útig, északon pedig a lunghaji vasútvonalig terjedtek, Csiangszu tartománynak majdnem az egész területét, Anhuj és Hupej legtöbb járását, Honan és Csöcsiang tartomány egy részét, valamint Hunan tartomány néhány járását (a Tungtinghu-tó északi partját) foglalták magukban. Lakosságuk összesen 30 millió volt, s több mint 140 járásban létesült népi hatalom.

A 8. hadsereg és az Új 4. Hadsereg győzelmeinek hatására Dél- Kínában is megnövekedett a japánellenes népi partizánosztagok száma. Hajnan szigetén, a Gyöngy-folyó deltájában, a tungcsiangi és a hancsiangi kerületben, a Lejcsoui-félszigeten és Kuangtung tartományban szintén több szabad körzet és partizánkörzet jött létre, amelyeknek lakossága ugyancsak több millióra rúgott.

A kuomintangista csapatok újabb veresége. A demokratikus mozgalom országos fellendülése. Az amerikai imperialisták beavatkozása Kína belügyeibe
Míg a felszabadított körzetek napról napra erősödtek, a Kuomintang-uralom körzetei súlyos válságba jutottak. A Kuomintangnak jóval kedvezőbbek voltak a feltételei, mint a Kínai Kommunista Pártnak: a kínai kormány nevében jogtalanul saját kezébe kaparintotta azokat a nagy segélyeket, amelyeket a szövetségesek Kínának nyújtottak. A Kuomintang hatalma Délnyugat- és Északnyugat-Kína óriási, a japán haderők által el nem foglalt területeire terjedt ki, s így a kuomintangisták óriási embertartalékkal rendelkeztek. A japán hadseregek Vuhan eleste után már egyetlen stratégiai támadást sem indítottak a kuomintangista körzetek ellen.

A Kuomintang azonban nem használta ki ezeket a kedvező körülményeket a japán agresszorok elleni háborúban. Azt a nagymennyiségű korszerű fegyvert, amely a szövetségesektől érkezett, nem a japán imperialista agresszió ellen, hanem a szabad körzetek megtámadására és blokádjára használta fel. Gyűjtötte a fegyvereket, mert arra készült, hogy a Japán elleni háború befejezése után nyomban polgárháborút robbant ki, és megsemmisíti a Kínai Kommunista Pártot. A kuomintangista körzetek óriási embertartalékát nem használta fel a japán agresszió ellen küzdő erők növelésére. A Kuomintang-uralom körzeteiben a nagy néptömegeket kíméletlenül fosztogatták, hiszen az ország nyomorából megtollasodott csangkajsekista vezető felső réteg számára ezek a tömegek csak a gazdagodás forrását jelentették.

A négy család: Csang Kaj-sek, Szung Ce-ven, Kung Hsziang-hszi és Csen Li-fu családja által vezetett bürokratikus tőke a japán agresszió elleni háború ürügyével a kuomintangista uralom körzeteiben kirabolta a népet, s egyre jobban monopolizálta a pénzügyeket, a kereskedelmet, az ipart, a mezőgazdaságot és a sajtót. A Kuomintang azt a körülményt, hogy a j apán hadvezetőség beszüntette ellene a stratégiai támadást, nem arra használta fel, hogy ellentámadást készítsen elő a területrablók csapatai ellen, hanem arra, hogy könyörtelen harcot indítson a kommunista párt, a nép ellen. A reakciós kuomintangista klikk kedvezőnek tartotta a helyzetet saját feudális—komprádor, fasiszta uralmának megszilárdítására. Mindez oda vezetett, hogy a Kuomintang egyre élesebb ellentétbe került a munkások, a parasztok, a városi kispolgárság és a nemzeti burzsoázia széles rétegeivel. Komoly válság érlelődött: „a nép élete kibírhatatlanná vált, forrt benne a harag, s egyik felkelés a másikat érte”. Mindeme körülmények következtében a Kuomintang tekintélye, s ugyanúgy jelentősége a japán rablók elleni háborúban — erősen csökkent. A reakciós Kuomintang az egész országban béklyóba verte a japán megszállók ellen küzdő demokratikus erőket, mindenképpen akadályozta kibontakozásukat.

A kuomintangista uralomnak ez a velejéig rothadt, reakciós jellege különösen abban az időszakban vált nyilvánvalóvá, amikor a japán csapatok újabb támadásba mentek át. 1944-ben a csendes-óceáni hadszíntéren Japán számára igen kedvezőtlen helyzet alakult ki. A japán hadvezetőség segítséget akart nyújtani a csendes-óceáni országokban messzire előretört seregeinek, egyszersmind pedig Kínában fel akart készülni az utolsó döntő összecsapásra, s ezért olyan hadműveletre szánta el magát, amely lehetővé tette volna egy Északkelet-Kínától az indokínai félszigetig vezető, vagyis az egész szárazföldet átszelő közlekedési vonal létrehozását. A hadműveletben alig valamivel több mint 100 000 japán katona vett részt, a japán hadvezetőségnek mégis sikerült súlyos vereséget mérni a kuomintangista csapatokra, amelyek hét-nyolc hónap alatt (április közepétől december elejéig) 600—700 000 tisztet és katonát vesztettek. A csangkajsekisták feladták Honan, Hunan, Kuanghszi és Kuangtung tartomány nagy részét, valamint Kujcsou tartomány egy részét; több mint 60 millió főnyi lakosság került a japán területrablók rabságába. Amikor azonban a japán militaristák elérték céljukat, amikor létrehozták a számukra oly fontos közlekedési vonalat, beszüntették a támadást, és újból a Kuomintanggal való kacérkodás politikáját kezdték folytatni. Csak ez állította meg a kuomintangista hadsereg további bomlását.

A Kínai Kommunista Párt a Kuomintang által sorsára hagyott területnek és lakosságának felszabadítása végett utasította a különböző körzetekben tartózkodó népi fegyveres alakulatokat, hogy támaszpontjaikat helyezzék át azokra a vidékekre, amelyek a legutóbbi támadás során a japánok kezébe kerültek. A hopej—santung—honani körzet és a Huajho-folyótól északra levő területek népi hadseregei benyomultak Honan tartomány keleti részébe, és felszabadították a csungmoui, a vejsi, a fukoui, a hszihuai, a tunghszüi, a tajkangi és a huajjangi járást, aminek eredményeképpen az észak-huajhaji szabad körzet egybeolvadt a hopej—santung—honani körzettel. A hopej—honan—anhuji körzet népi csapatai benyomultak Dél-Honanba, és felszabadították a hszinjangi, a cüesani, a csuningi, a zsunani, a hszipingi és a vujangi járás nagy részét, s Tungpo térségéig törtek előre. A sanhszi—hopej—honani körzet népi csapatai Honan tartomány nyugati részébe nyomultak be, s keleti irányban egészen a peking—hankoui vasútvonalig, nyugati irányban a Szanmenghszia-szakadékig, déli irányban a Fengjusan-hegységig, északi irányban pedig majdnem a Huangho-folyóig terjesztették ki ennek a felszabadított körzetnek a határait. A Csiangszu tartomány déli és középső körzeteiben állomásozó népi egységek benyomultak Csöcsiang és Anhuj tartomány határvidéki járásaiba, s ennek eredményeképpen a dél-csöcsiangi szabad körzet kiszélesedett, és a csöcsiang—csiangszui szabad körzetté alakult át. A közép-anhuji körzet népi egységei a tartomány déli részén sikeres hadműveleteket folytattak, amelyek eredményeképpen a közép-anhuji körzet anhuj—csiangszui szabad körzetté alakult át. A fő erők egy része, amelyet a senhszi—kanszu—ninghsziai határterület védelmére hagytak hátra, 1944 telén a nemrégiben japán megszállás alá került dél-hupeji, hunani, dél-csianghszi és észak-kuangtungi járások területén megsemmisítő csapásokat mért a japán megszállókra és egy nagy kiterjedésű, új, szabad körzetet hozott létre: a hunan—hupej—csianghszi körzetet.

Abban az időben, amikor a fasizmus elleni háború, élén a Szovjetunióval, világszerte győzelemről győzelemre haladt, amikor Kínában a kommunista párt vezette szabad körzetek egyre gyarapodtak és egyre jobban megszilárdultak, a Kuomintang súlyos vereséget szenvedett a japán militaristáktól. Ez a vereség természetesen felháborodást és elégedetlenséget keltett az ország egész népében, szükségszerűen oda vezetett, hogy a néptömegek egyre állhatatosabban kezdték követelni a reakciós Kuomintang-kormány átalakítását.

A Kínai Kommunista Párt az egész ország népének a kívánságával és akaratával összhangban 1944 szeptemberében hivatalosan azt javasolta, hogy hívjanak össze rendkívüli állami tanácskozást, amelyen a különböző pártok és csoportok képviselői, valamint pártonkívüli politikusok vesznek részt, amely véget vet a Kuomintang egypárt-diktatúrájának, és demokratikus koalíciós kormányt alakít. A kommunista párt javaslatai, amelyek teljes összhangban voltak a legszélesebb néprétegek óhajaival, országszerte széleskörű demokratikus mozgalmat indítottak el. A Kuomintang-uralom körzeteiben működő demokratikus pártok, csoportok és különféle társadalmi szervezetek a kommunista párt javaslatainak támogatására nyilatkozatokat tettek közzé, gyűléseket és tüntetéseket rendeztek. A reakciós kuomintangista klikk azonban makacsul megtagadta a nép követeléseinek teljesítését, és ellenzett mindennemű demokratikus átalakulást. Ekkor megindult a harc a demokratikus és az antidemokratikus erők között.

Ez a harc a nemzetközi helyzet alakulásával függött össze. 1944-ben a szovjet hadsereg egyik súlyos csapást a másik után mérte a német fasiszta hadseregre, saját országának a területét teljesen megtisztította a megszállóktól, felszabadított több kelet-európai országot, döntő győzelmet aratott a fasizmus elleni háborúban.

Ebben az időben az angol és amerikai csapatok végre partra szálltak Franciaországban, s a szovjet hadsereggel együttműködve támadták a végsőket rúgó fasiszta fenevadat. Ámde Anglia és az Egyesült Államok uralkodó köreit ebben a háborúban főleg az a cél vezette, hogy nyersanyag-szállító területeket, felvevő piacokat stb. kaparintsanak meg. Ezért az általuk megszállt területeken az antidemokratikus erőket támogatták, népellenes rendszereket hoztak létre, és elnyomták a nagy néptömegek forradalmi mozgalmát. A csendes-óceáni hadszíntéren, ahol az Egyesült Államok egyre nagyobb erőfölényre tett szert, az amerikai imperialisták ugyanilyen politikát folytattak. A nemzetközi antifasiszta koalíción belül élesedni kezdett a harc a demokratikus és az antidemokratikus erők között. Ez Kínában is megmutatkozott. Ebben az időszakban az amerikai imperialisták azon a címen, hogy Kínának segítséget nyújtanak a japán agresszió elleni háborújához, a Kuomintang-uralom körzeteiben már ellenőrzésük alá vették a politikai és a gazdasági életet, a katonai ügyeket stb., s az volt a szándékuk, hogy Japán legyőzése után teljesen kisajátítják a kínai piacot, vagyis Kínát gyarmatukká változtatják.

Az amerikai imperialisták e terveik megvalósítása érdekében fokozottan támogatták csatlósukat — a csangkajsekista Kuomintangot, s támadást indítottak az ország demokratikus erői, mindenekelőtt az amerikai terjeszkedéssel szembeszálló kommunista párt ellen. Az Egyesült Államok nagyszámú tisztet küldött Kínába, sok hadianyagot, fegyvert és pénzt bocsátott a Kuomintang rendelkezésére, s gyors ütemben képezte ki és fegyverezte fel a csangkajsekista csapatokat. Ezzel egyidejűleg a Kínai Kommunista Párt és a Kuomintang viszonyának „rendezése” céljából „hármas bizottság” alakítására törekedett.

Az Egyesült Államok eleinte képmutató módon támogatta a kommunista pártnak azt a követelését, hogy alakítsanak demokratikus koalíciós kormányt. Később az amerikai imperialisták Csang Kaj-sekkel együtt azt a javaslatot tették a Kínai Kommunista Pártnak, hogy vagy helyezze a népi hadsereget és a szabad körzetek hatalmi szerveit a Kuomintang ellenőrzése és irányítása alá, vagy pedig a népi hadsereg „átszervezése” céljából létesítsenek „hármas bizottságot”, amelyet az Egyesült Államok képviselője vezetne, másik két tagja pedig a Kuomintang illetve a Kínai Kommunista Párt képviselője volna. Mint mondották, a Kuomintang csak ezután fog biztosítani a kommunista pártnak „demokratikus jogokat”, csak ezután engedi meg, hogy a kommunisták belépjenek a kormányba, és „részt vegyenek az ország igazgatásában”.

Miután a kommunista párt leleplezte ezt a népi hadsereg és a szabad körzetek felszámolására irányuló összeesküvést, az amerikai imperialisták kísérletet tettek arra, hogy megfélemlítsék a kínai népet, s nyíltan kijelentették, hogy ők csak a Kuomintanggal hajlandók együttműködni, és hallani sem akarnak a kommunista pártról, együtt viszont egy lépést sem tesznek. Ilyenformán a kínai nép a barbár japán imperializmus mellett, amelynek szétzúzása már csak rövid idő kérdése volt, egy még alattomosabb és még veszélyesebb ellenséggel került szembe, az amerikai imperializmussal, amely a szövetséges álarcában lépett fel. Kína politikai helyzete még bonyolultabbá és feszültebbé vált.

A Kínai Kommunista Párt VII. kongresszusa a japán imperializmus agressziója elleni háborút illetően megszabja a végleges győzelem kivívása érdekében folytatott pártpolitika fő irányvonalát, és a pártnak a japán területrablók szétzúzása utáni fő feladatait
Mit kellett tennie a pártnak ebben a rendkívül bonyolult és feszült politikai helyzetben ahhoz, hogy megszüntesse az amerikai imperialisták és a reakciós kuomintangista klikk által támasztott akadályokat, s hogy kivívja a végső győzelmet a japán területrablók agressziója elleni háborúban? Milyen kilátásai voltak Kínának a japán agresszió elleni háborúban kivívott győzelem után az amerikai imperialisták behatolásának körülményei között? Milyen politikát kellett folytatnia a pártnak ahhoz, hogy biztosíthassa Kína előrehaladását? Ezekre és más fontos kérdésekre kellett sürgősen választ adni. Megoldásukra a Kínai Kommunista Párt Jenanba összehívta VII. országos kongresszusát, amely 1945. április 23-tól június 11-ig ülésezett.

Abban az időszakban, amikor a Kínai Kommunista Párt VII. országos kongresszusa összeült, a párttagok száma addig soha nem látott mértékben növekedett. A kongresszuson 547 (a kongresszus megnyitásakor 544) szavazati joggal, és 208 tanácskozási joggal rendelkező küldött vett részt, összesen 1 210 000 párttag képviseletében, vagyis a párttagok száma a japán agresszió elleni háború kezdeti időszakához viszonyítva körülbelül a harmincszorosára emelkedett. Ebben az időben a kommunista párt már 19 szabad körzetet irányított. Ezek közül 7 körzet Északnyugat-, illetve Észak-Kínában volt (a senhszi—kanszu—ninghsziai, a sanhszi—szujjüani, a sanhszi—hopej—honani, a hopej—zsehol—liaoningi és a santungi), 10 körzet Közép-Kínában (a közép-csiangszui, az észak-csiangszui, a csiangszu—csöcsiangi, a kelet-csöcsiangi, a Huajho-folyótól délre és az attól északra fekvő, az anhuj—csiangszui, a hupej—honan—anhuji, a nyugat-honani és a hunan— hupej—csiangszhi), 2 körzet pedig Dél-Kínában (Tungcsiang és Hajnan-sziget).

A 19 szabad körzet területén összesen 95,5 millió ember élt. A népi hadseregnek 910 000 harcosa volt, a szabad körzetek népfelkelő osztagai pedig több mint 2 200 000 főből állottak. Az ellenséges megszállás alatt levő városok, közlekedési vonalak és tengermelléki körzetek nagy részét a népi hadsereg gyűrűje vette körül. Kínában a felszabadított körzetek és a népi hadsereg már a japán csapatokkal szemben kibontakozó ellentámadás fő erőivé váltak.

A Kínai Kommunista Párt VII. országos kongresszusán a Központi Bizottság nevében Mao Ce-tung tartotta a politikai beszámolót „A koalíciós kormányról” címmel.

Mao Ce-tung ebben a beszédében elemezte a nemzetközi helyzetet és az ország belső helyzetét, összegezte a Kínai Kommunista Párt és a Kuomintang irányvonala közti harc tapasztalatait, megfogalmazta a pártprogram általános és konkrét követeléseit, megjelölte a párt feladatait — a Kuomintang-uralom körzeteinek, a japán megszállás alatt levő körzeteknek és a felszabadított körzeteknek viszonylatában. Mao Ce-tung elvtárs megállapította, hogy a forradalmi erők, amelyek élén a Szovjetunió áll, világszerte példátlanul megerősödtek. A nemzetközi fasizmus élén álló hitleri Németország fölött már döntő győzelmet arattak, s a japán intervenciósok megsemmisítése is közel van már. A Hitler-ellenes koalíción és a kínai japánellenes táboron belül azonban vannak olyan erők, amelyek szembehelyezkednek a demokráciával. Ezért Kína számára két perspektíva lehetséges: „Ha a fasiszta diktatúra rendszere továbbra is fennmarad, ha a demokratikus reformok nem válnak lehetővé, ha a fő erőfeszítések nem a japán hódítók ellen, hanem a nép ellen fognak irányulni, akkor — még ha szét is zúzzuk a japán területrablókat — az országban kitörhet a polgárháború, és akkor Kína ismét visszaesik régebbi súlyos helyzetébe, vagyis ismét függő helyzetben levő, szabadságától megfosztott, nem-demokratikus, széttagolt, szegény és gyenge állammá válik. Ez az egyik lehetőség, az egyik perspektíva … Az országon belül a Kuomintang népellenes klikkjének, külföldön pedig az imperialista étvágytól fűtött reakciós elemeknek az az érdekük, hogy éppen ez a lehetőség, éppen ez a perspektíva valósuljon meg.”^30
30 Mao Ce-tung. Válogatott művei. 4. köt. 535. old.

A másik lehetőség, a másik perspektíva a harc folytatása volt avégett „hogy leküzdjünk minden nehézséget, tömörítsük az egész népet, felszámoljuk a Kuomintang fasiszta diktatúrájának rendszerét, végrehajtsuk a demokratikus átalakításokat, megszilárdítsuk és gyarapítsuk a japánellenes harc erőit, végleg szétzúzzuk a japán agresszorokat, és felépítsük a független, szabad, demokratikus, egységes, gazdag és erős új Kínát… Az országon belül a milliós néptömegeknek, a Kínai Kommunista Pártnak és a többi demokratikus csoportoknak, külföldön pedig minden népnek, amely magával egyenlőnek tekint bennünket, a külföldi országok összes haladó elemeinek és néptömegeinek az az érdekük, hogy éppen ez a lehetőség, éppen ez a perspektíva valósuljon meg.”^31
31 Ugyanott, 536. old.

Mao Ce-tung megállapította, hogy a párt példátlan megerősödése, a szabad körzetek és a népi hadsereg példátlan gyarapodása az egész ország néptömegeinek segítsége és más országok, különösen a Szovjetunió népeinek támogatása folytán minden bizonnyal megvalósulhat a második perspektíva.

Ehhez elszánt harcot kell vívni az amerikai imperializmus és az uralkodó reakciós kuomintangista klikk ellen. Mao Ce-tung hangsúlyozta: „A kínai népnek követelnie kell a Kuomintang-kormánytól, hogy teljesen zúzza szét a japán területrablókat, és ne egyezzen meg velük félúton. Az ilyen megegyezésre irányuló különféle intrikáknak haladéktalanul véget kell vetni. A kínai népnek követelnie kell, hogy a Kuomintang-kormány hagyjon fel a háború szabotálásának jelenlegi politikájával, és használjon fel minden fegyveres erőt a japán területrablók elleni aktív hadműveletekre. A kínai népnek növelnie kell saját fegyveres erőit: a 8. hadsereget, az Új 4. Hadsereget és a többi népi katonai alakulatot; mindenütt, ahová a japán hódítók behatoltak, a népnek önállóan, nagy lendülettel fejlesztenie kell saját japánellenes fegyveres erőit, s ezáltal fel kell készülnie arra, hogy a szövetséges hatalmakkal közvetlenül együttműködve felszabadítsa a megszállt területeket. Semmiképp sem szabad csupán a Kuomintangra bíznia magát. A japán területrablók szétzúzása a kínai nép szent joga. Ha a reakciós elemek meg akarják fosztani a kínai népet ettől a szent jogától, ha megpróbálják lehetetlenné tenni japánellenes harcát, és gyengíteni erőit, amelyek ezt a harcot viselik, a kínai nép, miután kimerítette a meggyőzés minden lehetőségét, kénytelen lesz önvédelemhez folyamodni, és válaszul megsemmisítő csapást mérni a reakciósokra …”^32
32 Ugyanott, 559 — 560. old.

Mao Ce-tung különösen nagy nyomatékkal hívta fel az egész párt figyelmét arra, hogy az uralkodó reakciós kuomintangista klikk az amerikai imperialisták segítségével polgárháború kirobbantására készül. Megállapította, hogy „A Kuomintang uralkodó klikkje mind a mai napig makacsul ragaszkodik a diktatórikus rendszer fenntartásának és a polgárháború kirobbantásának reakciós irányvonalához. Számos jel szól amellett, hogy ez a klikk már régóta, most pedig különösen gyors ütemben készül arra, hogy kirobbantsa a polgárháborút, mihelyt valamelyik szövetséges hatalom csapatai megtisztítják a kínai szárazföld bizonyos részét a japán területrablóktól … Ha honfitársaink nem lesznek résen, ha nem leplezik le ezt az összeesküvést és nem hiúsítják meg ezeket az előkészületeket, akkor egy szép napon ismét meghallhatják, hogy dörögnek az ágyúk a polgárháború frontján.”^33
33 Ugyanott, 533. old.

A második perspektívának — a japán területrablók szétzúzásának és az új Kína felépítésének — a megvalósulását az amerikai imperialisták által támogatott uralkodó reakciós kuomintangista klikk elleni elszánt harcon kívül egy további döntő fontosságú tényező, nevezetesen a tömegek hatalmas lendülete, a népi erők megnövekedése, nagy forradalmi osztagok alakulása segítette elő. Ezeknek az osztagoknak a munkásosztály, a parasztság, a városi kispolgárság és a nemzeti burzsoázia soraiból, valamint más hazafias elemekből, főleg azonban a munkásokból és parasztokból kellett toborzódni. Mao Ce-tung ezzel a kérdéssel kapcsolatban megjegyezte, hogy a falu az a társadalmi környezet, amelyből a kínai munkások kikerültek, a parasztok alkotják a kínai ipar fő piacát, a parasztság a hadsereg kialakulásának forrása, az a fő politikai erő, amely a harc adott szakaszában az ország demokratikus rendjéért küzd, s elsősorban a parasztok érdekében bontakozik ki most Kínában a kulturális mozgalom. Ha a forradalom elszakad a parasztságtól, erejét veszti, és vereséget szenvedhet. Éppen a parasztkérdés megoldásának módja a forradalom és az ellenforradalom között dúló harc lényege. „Két irányvonal van … Az első irányvonal hívei erélyesen harcolnak az ellen, hogy a kínai parasztság megvalósítsa a demokratizmus és a népjólét elvét; ez az irányvonal tehetetlenné és erőtlenné teszi követőit, teljesen képtelenné teszi őket a japánellenes háború viselésére. A második irányvonal hívei minden eszközzel támogatják a parasztságot ezeknek az elveknek a megvalósításában; ez az irányvonal biztosítja számunkra a legnagyobb szövetségest — a lakosság 80%-át —, tehát hatalmas harci erők megszervezését teszi lehetővé. Az első a Kuomintang-kormány irányvonala, a második Kína felszabadított körzeteinek irányvonala …

A Kuomintang népellenes klikkje, minden erejét mozgósítva, a legaljasabb — nyílt és titkos, katonai és politikai, véres és vértelen — harci eszközökkel küzd a Kínai Kommunista Párt ellen. E két párt vitája, szociális tartalmát tekintve, lényegében az agrárviszonyok körül folyik. Végtére is mivel vontuk magunkra a Kuomintang népellenes klikkjének haragját? Nem éppen az agrárkérdésben elfoglalt álláspontunkkal?”^34
34 Ugyanott, 578-579. old.

Az a körülmény, mondotta Mao Ce-tung, hogy különös figyelmet szentelünk a parasztkérdésnek, természetesen egyáltalán nem azt jelenti, hogy lebecsüljük „a többi 90 millió lakosnak a politikában, a gazdaságban és a kultúrában betöltött szerepét”, és még kevésbé jelenti azt, hogy lebecsüljük „a munkásosztálynak, annak az osztálynak a szerepét, amely politikailag a legöntudatosabb osztály, és amely ennélfogva az egész forradalmi mozgalom vezetésére hivatott”.^35
35 Ugyanott, 580. old.

Mao Ce-tung elvtárs a Központi Bizottság kongresszusi beszámolójában, a helyzetnek megfelelően, különösen azt emelte ki, hogy az egész pártnak idejében fokoznia kell a városokban, mindenekelőtt a munkástömegek körében végzett munkát. „A kínai munkásosztály — mondotta — hatalmas szerepet tölt be a japán területrablók végleges szétzúzásáért, s különösen a városok és a legfontosabb közlekedési vonalak felszabadításáért vívott harcban. Előre megmondhatjuk, hogy a háború befejezése után a kínai munkásosztály erőfeszítése, szerepe még inkább fokozódni fog. A kínai munkásosztálynak nemcsak az új demokratikus állam megteremtéséért kell harcolnia, hanem Kína iparosításáért is, továbbá azért, hogy a kínai mezőgazdaságot új alapokra helyezze.”^36
36 Ugyanott, 586. old.

Mao Ce-tung elvtárs politikai beszámolójának befejező részében felszólította az egész párttagságot, hogy támogassa és fejlessze ki az elmélet és a gyakorlat egybekapcsolásán, a párt és a néptömegek szoros összefogásán, a kritika és az önkritika elvén alapuló munkastílust, s egyesítse erőit a párt előtt álló feladatok végrehajtására.

A párt VII. országos kongresszusa Mao Ce-tung politikai beszámolója után meghallgatta Csu Te elvtársnak „A szabad körzetek hadszínteréről” és Liu Sao-csi elvtársnak a szervezeti kérdésekről tartott beszámolóját. Csu Te a pártnak a katonai kérdésekben követett irányvonalát ismertette, Liu Sao-csi pedig a párt szervezeti irányvonalát fejtette ki. A kongresszus határozatai megteremtették a feltételeket ahhoz, hogy a párt eredményesen teljesítse azokat a politikai feladatokat, amelyeket a Mao Ce-tung elvtárs vezette Központi Bizottság katonai és szervezeti téren kitűzött.

A Kínai Kommunista Párt VII. országos kongresszusa megvitatta és jóváhagyta Mao Ce-tung, Csu Te és Liu Sao-csi beszámolóját, s e beszámolók alapján hozott határozatában leszögezte, hogy a Kínai Kommunista Párt politikájának a kialakult helyzetben „a tömegek hatalmas arányú mozgósítására, a nép erőinek növelésére kell irányulnia, annak érdekében, hogy a párt vezetésével szétzúzzuk a japán beavatkozókat, felszabadítsuk az ország egész népét, és felépítsük az új demokratikus Kínát”.

A VII. kongresszus a határozattal egyidejűleg elfogadta a párt új Szervezeti Szabályzatát, és új Központi Bizottságot választott, Mao Ce-tung elvtárssal az élen.

A Kínai Kommunista Párt VII. országos kongresszusa „az összetartás és a győzelem kongresszusa” néven vonult be a történelembe. „Sok elvtárs önbírálatot gyakorolt, felszólalt az egység érdekében, és az önbírálat révén elértük az egységet. Kongresszusunk az egység mintaképe, az önkritikus szellem mintaképe, a párton belüli demokrácia mintaképe”³⁷ — mondotta Mao Ce-tung elvtárs kongresszusi zárszavában.
³⁷ Ugyanott, 621. old.

A kongresszuson jóváhagyott politikai vonal biztosította a párt győzelmét a japán imperializmus agressziója elleni háborúban, s egyszersmind elejét vette annak, hogy a párt megszédüljön a kivívott győzelemtől. A párt a japán betolakodók szétzúzása után fokozta éberségét, teljes fegyverzetben fogadta az amerikai imperialisták és a csangkajsekista Kuomintang számtalan politikai cselszövését, visszaverte hatalmas arányú katonai támadásukat, s győzelmesen fejezte be a kínai népi demokratikus forradalmat.

A japán imperialista agresszió elleni háború végleges győzelme
1945 májusában — a Kínai Kommunista Párt VII. országos kongresszusa idején — a szovjet hadsereg bevonult Németország fővárosába, Berlinbe, s feltétel nélküli megadásra kényszerítette a világ valamennyi népének leggonoszabb ellenségét, a német fasisztákat. Augusztus 8-án a Szovjetunió hadat üzent a másik fasiszta hatalomnak — az imperialista Japánnak. A hatalmas szovjet hadsereg több ezer kilométer szélességű fronton elsöprő támadást indított, gyorsan felmorzsolta a japán szárazföldi csapatok fő erejét — a Kvantung Hadsereget, s felszabadította Északkelet-Kínát, Észak-Koreát és a japánok által megszállva tartott sok szigetet. A Kínai Felszabadító Néphadsereg, aktívan együttműködve a szovjet csapatokkal, az egész országban stratégiai ellentámadásba ment át.

A reakciós kuomintangista klikk a „központi kormány” nevében megtiltotta a Felszabadító Néphadseregnek, hogy a japán csapatokkal szemben ellentámadásba menjen át, sőt felszólítást intézett a japán és az ellenséggel együttműködő kínai csapatokhoz, amelyben arra buzdította őket, hogy tanúsítsanak szívós ellenállást a Néphadsereggel szemben.

A Kínai Felszabadító Néphadsereg — a Központi Bizottság útmutatásaival összhangban és a VII. országos pártkongresszus határozatainak szellemében — erélyesen szembeszállt a kuomintangista kormány reakciós parancsaival, és súlyos csapásokat mért azokra a japán és japán zsoldban álló csapatokra, amelyek nem voltak hajlandók letenni a fegyvert. A Felszabadító Néphadsereg augusztus 11-től számítva két hónap alatt a japánoknak és szekértolóiknak több mint 230 000 katonáját és tisztjét semmisítette meg, tette harcképtelenné, illetve ejtette foglyul, összesen több mint 18 717 000 lakosú területet szabadított fel, és 197 várost foglalt vissza. Augusztus 14-én a japán imperialisták kénytelenek voltak feltétel nélkül kapitulálni. Szeptember 2-án aláírták a feltétel nélküli kapitulációról szóló hivatalos okmányt.

A kínai nép nyolc esztendeig tartó bátor és nehéz harc eredményeképpen, a kommunista párt vezetésével, végre kivívta a döntő győzelmet a japán imperialista agresszió elleni háborúban. E nyolc év alatt a Kínai Felszabadító Néphadsereg több mint 125 100 ütközetet vívott az ellenséggel, s a japánok, valamint a zsoldjukban álló hadvezérek seregeinek több mint 1 700 000 katonáját és tisztjét semmisítette meg. A harcok folyamán megnövekedtek a kínai nép forradalmi erői. A Japán elleni háború befejezése idején a népi hadsereg létszáma 1 280 000 fő volt, a szabad körzetek lakosságának száma pedig elérte a 130 milliót.

Az ellenállási háború folyamán (1937—1945-ben) a Kínai Kommunista Párt vezette azt a harcot, amelyet a kínai nép az imperialista agresszió és a fasiszta uralom két formája ellen vívott: harcolnia kellett egyrészt a Kína leigázására törekvő japán imperializmus ellen, másrészt pedig meg kellett küzdenie az amerikai és az angol imperialistákkal, akik a szövetséges álarcában léptek fel, de egyre csak arra törekedtek, hogy Kínát gúzsba kössék, s agressziót indítsanak ellene; harcolni kellett egyrészt az országba betört ellenség, a japán imperialisták ellen, akik az egész nemzet ellenségei voltak, másrészt mindenképpen vissza kellett verni a kuomintangista fasisztákat, akikkel a japán agresszió elleni háborúban nemzeti egységfront jött létre, de akik ennek ellenére aktív harcot folytattak a kommunista párt, a nép ellen.

A harc rendkívül bonyolult helyzetben folyt. A párt józanul elemezte ezt a helyzetet, helyesen használta fel az 1924 és 1937 közt lezajlott két forradalmi polgárháború tapasztalatait, idejében kijavított mindennemű elhajlást, megszabta a helyes politikai irányvonalat, és sikeresen vezette a kínai népet a japán imperializmus fölötti győzelem kivívásának útján. A párt meghiúsította az amerikai imperializmus és a reakciós kuomintangista klikk politikai mesterkedéseit és katonai támadásait, s ennek következtében a japán agresszió elleni háborúban kivívott győzelem a nép győzelme lett.

Ennek a győzelemnek a tapasztalatai azt mutatják, hogy az olyan gyarmati, illetve félgyarmati, félfeudális országban, amilyen Kína volt, csak úgy lehet legyőzni az olyan elvetemült ellenséget, amilyen a japán imperializmus volt, ha a proletariátus pártja helyes politikai irányvonalat követ, a munkások és parasztok nagy tömegeire támaszkodik, minden lehetőt megtesz az imperializmus elleni harcra hajlandó erők egyesítése érdekében, széles egységfrontot hoz létre, ezen belül az összefogás és a harc politikáját folytatja, s elszántan népi háborút indít. Másrészt ennek a győzelemnek a tapasztalatai azt mutatják, hogy a második világháború éveiben az amerikai és az angol imperialisták mindig ellenséges magatartást tanúsítottak a gyarmatok és a félgyarmatok népeivel szemben, s hogy a gyarmati és a félgyarmati országok nemzeti felszabadító mozgalmai a Szovjetunió vezette nemzetközi forradalmi erők segítsége nélkül nem fejlődhetnek eredményesen.

A japán imperializmus agressziója ellen viselt háború során a Kínai Kommunista Párt vezette forradalmi népi erők, különösen a szabad körzetek és a Felszabadító Néphadsereg óriási mértékben kifejlődtek, s egész Kínában megvetették a népi demokratikus forradalom későbbi győzelmének szilárd alapját.

SaLa

 

Előadói beszéd a falusi munkáról az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt VIII. kongresszusán

1919. március 23
Elvtársak, bocsánatot kell kérnem, hogy nem volt módomban részt venni annak a szekciónak minden ülésén, amelyet a kongresszus a falusi munka kérdésének megtárgyalására választott. Beszédemet ezért azoknak az elvtársaknak a felszólalásai fogják kiegészíteni, akik ennek a szekciónak munkájában elejétől fogva részt vettek. A szekció végülis téziseket dolgozott ki, amelyeket egy bizottságnak adtak át, s amelyeket önök elé fognak terjeszteni. Én a kérdés általános jelentőségével szeretnék foglalkozni úgy, ahogyan az a szekció munkájának eredményeképpen felmerült előttünk, és ahogyan nézetem szerint most az egész párt előtt felmerült.

Elvtársak, egészen természetes, hogy a proletárforradalom fejlődése folyamán a társadalmi élet legbonyolultabb és legfontosabb kérdései közül hol az egyik, hol a másik kérdést kell előtérbe helyeznünk. Egészen természetes, hogy olyan forradalmi átalakulásnál, amely kihat, mégpedig szükségképpen kihat az élet legmélyebb alapjaira, a lakosság legszélesebb tömegeire — egyetlenegy párt, egyetlenegy, a tömegekhez még annyira közelálló kormány sem képes az élet minden oldalát egyszerre felölelni. És ha most a falusi munka kérdésével kell foglalkoznunk, s ha ebből a kérdésből főként a középparasztság helyzetét kell kiemelnünk — akkor általában a proletárforradalom fejlődése szempontjából ebben nincs semmi különös és rendellenes. Világos, hogy a proletárforradalomnak a két ellenséges osztály, a proletariátus és a burzsoázia közti alapvető viszonyból kellett kiindulnia. A fő feladat az volt, hogy a hatalmat a munkásosztály kezébe adjuk, hogy biztosítsuk a munkásosztály diktatúráját, megdöntsük a burzsoáziát és elvegyük tőle hatalmának azokat a gazdasági forrásait, amelyek általában minden szocialista építés szempontjából feltétlenül akadályt jelentenek. Mi, valamennyien, mivel ismerjük a marxizmust, sohasem kételkedtünk abban az igazságban, hogy a kapitalista társadalomban, e társadalom gazdasági felépítésénél fogva, vagy a proletariátusnak, vagy a burzsoáziának lehet döntő szerepe. Most sok olyan — például a mensevikek táborából származó — egykori marxistát látunk, akik azt állítják, hogy a proletariátus és a burzsoázia közötti döntő harc időszakában uralkodhat a demokrácia általában. Így beszélnek a mensevikek, akik az eszerekkel teljesen egy húron pendülnek. Mintha nem éppen a burzsoázia lenne az, amely a demokráciát létrehozza vagy eltörli aszerint, hogy mi előnyösebb számára! Ha pedig így áll a dolog, akkor a burzsoázia és a proletariátus között folyó kiélesedett harc idején szó sem lehet demokráciáról általában. Csak bámulni lehet azon, hogy ezek a marxisták, illetve állítólagos marxisták — például a mi mensevikjeink —, milyen gyorsan leleplezik önmagukat, milyen gyorsan napfényre kerül igazi mivoltuk, kispolgári demokrata mivoltuk.

Marx egész életén át a legtöbbet a kispolgári demokrácia és a polgári demokratizmus illúziói ellen harcolt. Marx mindennél jobban gúnyolta az olyan üres szavakat, mint a szabadság és egyenlőség, amikor ezek a szavak azt leplezik, hogy a munkásoknak szabadságukban áll éhenhalni, vagy azt igyekeznek elhitetni, hogy az az ember, aki munkaerejét eladja, egyenlő azzal a burzsoával, aki állítólag a szabad piacon szabadon és az egyenjogúság alapján veszi meg a munkás munkaerejét stb. Marx ezt magyarázta valamennyi gazdasági művében. Elmondhatjuk, Marx egész „Tőké”-je annak az igazságnak megvilágításával foglalkozik, hogy a kapitalista társadalomnak két fő ereje a burzsoázia és a proletariátus és csakis a burzsoázia és a proletariátus lehet: a burzsoázia mint a kapitalista társadalom építője, vezetője, hajtóereje, a proletariátus mint a kapitalista társadalom sírásója, mint az egyedüli erő, amely azt egy más társadalommal fel tudja váltani. Aligha akad Marx akármelyik művében akár csak egy fejezet is, amely ne ennek az igazságnak volna szentelve. Elmondhatjuk, hogy a II. Internacionáléban az egész világ szocialistái számtalanszor fogadkoztak és esküdöztek a munkások előtt, hogy tisztában vannak ezzel az igazsággal. Mikor azonban a proletariátus és a burzsoázia között sor került az igazi, méghozzá döntő harcra a hatalomért, akkor azt láttuk, hogy mensevikjeink és eszereink, s ugyanígy az egész világ régi szocialista pártjainak vezérei is, megfeledkeztek erről az igazságról, és tisztán gépiesen kezdték ismételgetni a demokráciáról általában szóló nyárspolgári frázisokat.

Nálunk olykor megpróbálkoznak azzal, hogy ezeknek a szavaknak valamiféle „erősebb” értelmet adjanak és azt mondják: „A demokrácia diktatúrája”. Ez már aztán tökéletes értelmetlenség. Nagyon jól tudjuk a történelemből, hogy a demokratikus burzsoázia diktatúrája nem jelentett mást, mint leszámolást a fellázadt munkásokkal. Így volt ez legalább 1848-tól kezdve, de egyes példákat korábban is találhatunk. A történelem azt mutatja nekünk, hogy éppen a polgári demokráciában bontakozik ki nagy arányokban és szabadon a legélesebb harc a proletariátus és a burzsoázia között. Ennek az igazságnak helyességéről volt alkalmunk a gyakorlatban meggyőződni. És ha a szovjet kormány lépései 1917 októberétől kezdve minden lényeges kérdésben határozottságukkal tűntek ki, ez éppen azért volt, mert mi ettől az igazságtól soha el nem tértünk, azt soha el nem felejtettük. Csak egy osztály — a proletariátus — diktatúrája döntheti el a hatalom kérdését a burzsoázia ellen folyó harcban. A burzsoáziát csak a proletariátus diktatúrája győzheti le. A burzsoáziát csakis a proletariátus döntheti meg. A tömegeket a burzsoázia ellen vezetni csak a proletariátus képes.

Ebből azonban semmiesetre sem következik — az ilyen következtetés a legnagyobb hiba volna —, hogy a kommunizmus további építése folyamán is, amikor a burzsoáziát már megdöntöttük, amikor a politikai hatalom már a proletariátus kezében van, hogy akkor is meglehetünk a közbülső, a középső helyet elfoglaló elemek részvétele nélkül.

Természetes, hogy a forradalom — a proletárforradalom — kezdetén a forradalmárok minden figyelme a legfőbb kérdésre, az alapvető kérdésre összpontosul: a proletariátus uralmára és arra, hogy ezt az uralmat a burzsoázia legyőzésével biztosítsák — biztosítsák azt, hogy a burzsoázia ne kerülhessen újra hatalomra. Nagyon jól tudjuk, hogy a burzsoázia kezében mind a mai napig megmaradtak a más országokban levő vagyonával, sőt egyes esetekben a nálunk készpénzben fekvő vagyonával összefüggő előnyök. Jól tudjuk, hogy vannak a proletariátusnál tapasztaltabb társadalmi elemek, amelyek a burzsoáziát támogatják. Jól tudjuk, hogy a burzsoázia nem mondott le arról a gondolatról, hogy hatalmát visszaszerezze, nem hagyott fel az uralma visszaállítására irányuló kísérletekkel.

Ez azonban még korántsem minden. A burzsoázia, amelynek fő elve: „Ott a haza, ahol jó dolgom van”, az a burzsoázia, amely pénzügyi dolgokban mindig nemzetközi volt — ez a burzsoázia világméretekben ma erősebb még, mint mi. Hatalma gyorsan gyengül, olyan példák állnak előtte, mint a magyar forradalom – amelynek hírét tegnap volt szerencsénk önökkel közölni, és amelyről ma megerősítő hírek érkeznek —, a burzsoázia már kezdi megérteni, hogy hatalma inog. Nem teheti szabadon azt, amit akar. Jelenleg azonban, ha az anyagi eszközöket világméretekben figyelembe vesszük, lehetetlen el nem ismerni, hogy a burzsoázia anyagi tekintetben most erősebb még, mint mi.

Ezért szenteltük és kellett szentelnünk figyelmünk, gyakorlati tevékenységünk kilenctizedét annak az alapvető kérdésnek, hogy hogyan döntsük meg a burzsoáziát, hogyan erősítsük meg a proletárhatalmat, hogyan küszöböljük ki minden lehetőségét annak, hogy a burzsoázia újra hatalomra jusson. Ez egészen természetes, törvényszerű, elkerülhetetlen és e tekintetben igen sok mindent hajtottunk végre sikeresen.

Most azonban más rétegek kérdését kell napirendre tűznünk. Napirendre kell tűznünk — erre az általános következtetésre jutottunk az agrárszekcióban, és biztosak vagyunk benne, hogy a pártmunkások mindannyian egyetértenek ezzel, hiszen mi csak az ő megfigyeléseikből levont tapasztalatokat összegeztük —, egész terjedelmében napirendre kell tűznünk a középparasztság kérdését.

Persze, lesznek olyanok, akik, ahelyett hogy forradalmunk menetét átgondolnák, ahelyett hogy gondolkoznának azon, hogy milyen feladatok állnak most előttünk, ehelyett a Szovjethatalom minden lépését olyasfajta gúny és szőrszálhasogató kritika tárgyává teszik, amilyet a mensevik és jobboldali eszer uraknál tapasztaltunk. Ezek olyan emberek, akik mindmáig sem értették meg, hogy választaniok kell köztünk és a burzsoá diktatúra között. Mi sok türelmet, sőt elnézést tanúsítottunk irányukban, mi mégegyszer alkalmat nyújtunk nekik arra, hogy érezzék ezt a mi nagylelkűségünket, a közeljövőben azonban véget vetünk ennek a türelemnek és nagylelkűségnek, s ha nem választanak, akkor egész komolyan felajánljuk nekik, hogy menjenek Kolcsakhoz. (Taps.) Ezektől az emberektől valami különösen fényes szellemi képességeket nem várunk. (Derültség.) Azt azonban el lehetett volna várni, hogy miután saját bőrükön tapasztalták Kolcsak brutalitásait, meg fogják érteni, hogy joggal követeljük tőlük: válasszanak köztünk és Kolcsak között. Ha az Október utáni első hónapokban sok naiv ember olyan együgyű volt és azt hitte, hogy a proletariátus diktatúrája holmi átmeneti, véletlen dolog, ma még a mensevikeknek és eszereknek is meg kellene érteniök, hogy van valami törvényszerű abban a harcban, amely az egész nemzetközi burzsoázia nyomása alatt folyik.

A valóságban csupán két erő alakult ki: a burzsoázia diktatúrája és a proletariátus diktatúrája. Aki ezt nem olvasta ki Marxból, aki ezt nem olvasta ki a nagy szocialisták műveiből — az soha nem volt szocialista, az semmit nem értett meg a szocializmusból, hanem csak nevezte magát szocialistának. Ezeknek az embereknek rövid gondolkodási időt adunk és megköveteljük tőlük, hogy határozzanak ebben a kérdésben. Azért említettem őket, mert ők most az mondják, vagy azt fogják mondani: „A bolsevikok napirendre tűzték a középparasztság kérdését, kacérkodni akarnak vele.” Nagyon jól tudom, hogy az ilyen, sőt még ennél sokkal rosszabb fajtájú érvelés is tág teret foglal el a mensevik sajtóban. Nem törődünk vele, ellenfeleink fecsegésének sohasem tulajdonítunk jelentőséget. Az olyan emberek, akik mindmáig képesek arra, hogy hol a burzsoáziához, hol a proletariátushoz szaladjanak, beszélhetnek, amit akarnak. Mi haladunk a magunk útján.

A mi utunkat mindenekelőtt az erők osztályszempontból való felmérése szabja meg. A kapitalista társadalomban kibontakozik a burzsoázia és a proletariátus harca. Mindaddig, amíg ez a harc befejezést nem nyert, fokozott figyelmünket arra összpontosítjuk, hogy végig vigyük. Még nem vittük végig. Ebben a harcban máris sikerült sok mindent elérnünk. Jelenleg a nemzetközi burzsoáziának már nincs szabad keze a cselekvésre. Legjobb bizonyítéka ennek az, hogy végbement a magyar proletárforradalom. Világos tehát, hogy építőmunkánk a falvakban már túljutott azokon a kereteken, amelyeken belül minden alá volt vetve az alapkövetelménynek — a hatalomért folyó harcnak.

Ez az építőmunka két fő szakaszon ment keresztül. 1917 októberében a parasztság egészével együtt vettük kézbe a hatalmat. Ez, amennyiben a faluban még nem fejlődött ki az osztályharc, polgári forradalom volt. Mint már mondottam, az igazi proletárforradalom a faluban csak 1918 nyarán indult meg. Ha ezt a forradalmat nem tudtuk volna kiváltani, munkánk nem lett volna teljes. Az első szakasz a hatalom kézbevétele a városban, a kormányzás szovjet formájának megvalósítása volt. A második szakasz az volt, ami minden szocialista számára alapvető, ami nélkül a szocialisták nem szocialisták: a proletár és félproletár elemek elkülönítése a faluban, egyesítésük a városi proletariátussal a falusi burzsoázia elleni harc céljából. Ez a szakasz alapjában véve szintén befejeződött. Azok a szervezetek, amelyeket eleinte erre a célra létrehoztunk, a szegényparaszt-bizottságok, annyira megszilárdultak, hogy lehetségesnek tartottuk azokat szabályszerűen megválasztott Szovjetekkel helyettesíteni, azaz a falusi Szovjeteket úgy átszervezni, hogy ezek az osztályuralom szerveivé, a proletárforradalom szerveivé váljanak a faluban. Az olyan rendszabályok, mint a szocialista földrendezésről és a szocialista mezőgazdaságra való átmenettel kapcsolatos intézkedésekről szóló törvény, amelyet nemrégiben fogadott el a Központi Végrehajtó Bizottság, és amelyet természetesen mindenki ismer — összegezik az átélt időszak eredményeit proletárforradalmunk szempontjából.

A legfontosabbat, azt, ami a proletárforradalom első és alapvető feladata, végrehajtottuk. És éppen azért, mert ezt végrehajtottuk, egy bonyolultabb feladat került napirendre: a középparasztsághoz való viszony. Aki azt hiszi, hogy ennek a feladatnak napirendre tűzése a legcsekélyebb mértékben is hatalmunk jellegének gyengülését, a proletariátus diktatúrájának gyengülését, politikánk alapvető irányának, ha csak részleges, ha csak egészen jelentéktelen megváltozását is jelenti — az egyáltalán nem érti meg a proletariátus feladatait, a kommunista forradalmi átalakulás feladatait. Meg vagyok róla győződve, hogy pártunkban ilyen emberek nincsenek. Csak azoktól az emberektől akartam óvni az elvtársakat, akik a munkáspárton kívül találhatók, és akik nem azért fognak így beszélni, mert ez valamiféle világnézetből következik, hanem egyszerűen azért, hogy ártsanak nekünk és segítsenek a fehérgárdistáknak — egyszerűbben szólva, hogy ránk uszítsák a középparasztot, aki mindig is ingadozott, aki képtelen nem ingadozni és aki még jó hosszú időn át ingadozni fog. Hogy a középparasztot ránk uszítsák, azt mondják majd: „Nézzétek csak, kacérkodnak veletek! Tehát figyelembe vették felkeléseiteket, tehát meginogtak” stb. stb. Minden elvtársunknak fel kell vértezve lennie az ilyen agitációval szemben. És biztos vagyok benne, hogy fel is lesznek vértezve, ha most sikerül nekünk ezt a kérdést az osztályharc szempontjából felvetnünk.

Egészen világos, hogy ez az alapvető kérdés bonyolultabb, de nem kevésbé lényeges feladatot jelent: hogyan határozzuk meg pontosan a proletariátus viszonyát a középparasztsághoz? Elvtársak, ez a kérdés marxisták számára, elméleti szempontból, amelyet a munkások túlnyomó többsége magáévá tett, nem okoz nehézséget. Emlékeztetek például arra, hogy Kautsky az agrárkérdésről szóló könyvében, amelyet még abban az időben írt, amikor Marx tanítását helyesen ismertette, és amikor elvitathatatlan tekintélynek ismerték el ezen a téren — ebben az agrárkérdésről szóló könyvében a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenettel kapcsolatban a következőket mondja: a szocialista párt feladata az, hogy a parasztságot semlegesítse, vagyis elérje, hogy a paraszt a proletariátus és a burzsoázia közötti harcban semleges maradjon, hogy a paraszt ne nyújthasson aktív támogatást a burzsoáziának velünk szemben.

A burzsoázia uralmának igen hosszú időszaka folyamán a parasztság támogatta a burzsoázia hatalmát, a burzsoázia pártján volt. Ez érthető, ha figyelembe vesszük a burzsoázia gazdasági erejét és uralmának politikai eszközeit. Nem számíthatunk arra, hogy a középparaszt rögtön mellénk áll. De ha helyes politikát fogunk folytatni, akkor ezek az ingadozások bizonyos idő múlva megszűnnek és a paraszt mellénk állhat.

Már Engels, aki Marxszal együtt lerakta a tudományos marxizmus alapjait, vagyis annak a tanításnak alapjait, amely pártunkat állandóan, és különösen a forradalom idején vezérli — már Engels megállapította, hogy a parasztság kis-, közép- és nagyparasztságra oszlik, és ez a felosztás az európai országok nagy többségében most is megfelel a valóságnak. Engels azt mondta: „Lehetséges, hogy még a nagyparasztságot sem kell majd mindenütt erőszakkal elnyomni.” Arra pedig, hogy a középparaszttal szemben valamikor is erőszakot alkalmazhatnánk (a kisparaszt — barátunk) — arra soha egyetlenegy értelmes szocialista sem gondolt. Így beszélt Engels 1894-ben, egy évvel halála előtt, amikor az agrárkérdés napirendre került. Ez a felfogás azt az igazságot tárja elénk, amelyről néha megfeledkeznek, de amellyel elméletben mindnyájan egyetértünk. A földbirtokosok és a kapitalisták tekintetében feladatunk — a teljes kisajátítás. A középparasztsággal szemben azonban semmiféle erőszakot nem engedünk meg. Még a gazdagparasztság tekintetében sem mondjuk olyan határozottsággal, mint a burzsoáziát illetőleg, hogy a gazdagparasztságot és a kulákokat feltétlenül ki kell sajátítani. Programunkba felvettük ezt a különbséget. Azt mondjuk: a gazdagparasztság ellenállását meg kell törni, ellenforradalmi kísérleteit el kell nyomni. Ez nem teljes kisajátítás.

Azt az alapvető különbséget, amely viszonyunkat a burzsoáziához és a középparasztsághoz meghatározza — a burzsoázia teljes kisajátítása, szövetség a másokat ki nem zsákmányoló középparasztsággal —, ezt az alapvonalat elméletben mindenki elismeri. A gyakorlatban azonban ezt az irányvonalat nem tartják be következetesen, a vidéken még nem tanulták meg annak betartását. Amikor a proletariátus a burzsoázia megdöntése és saját hatalmának megszilárdítása után különböző oldalról hozzáfogott az új társadalom létrehozásához, a középparasztság kérdése előtérbe került. A világ egyetlenegy szocialistája sem tagadta azt, hogy a kommunizmus megteremtése másképpen megy majd végbe azokban az országokban, ahol a mezőgazdaság nagyüzemű és másképp ott, ahol kisüzemű. Ez a legelemibb igazság, ez ábécé. Ebből az igazságból következik az, hogy annak arányában, ahogy közeledünk a kommunista építés feladataihoz, fő figyelmünket bizonyos fokig éppen a középparasztságra kell összpontosítanunk.

Sok függ attól, hogyan határozzuk meg a középparasztsághoz való viszonyunkat. Elméletileg ez a kérdés el van döntve, mi azonban nagyon is kipróbáltuk, saját tapasztalatainkból ismerjük a különbséget a kérdés elméleti megoldása és a megoldás gyakorlati megvalósítása között. Mi most már erősen kezdjük érezni ezt a különbséget, amely olyannyira jellemző a nagy francia forradalomra, amikor a francia Konvent csak úgy dobálózott a széleskörű rendszabályokkal, de ezek megvalósításához nem volt meg a kellő támasza, még csak azt sem tudta, hogy az egyik vagy a másik intézkedés megvalósításánál melyik osztályra kell támaszkodnia.

Mi hasonlíthatatlanul szerencsésebb helyzetben vagyunk. Egy egész évszázados fejlődés eredményeképpen tudjuk, hogy melyik osztályra támaszkodunk. Ámde azt is tudjuk, hogy ennek az osztálynak gyakorlati tapasztalatai nagyon-nagyon elégtelenek. A fő dolog a munkásosztály, a munkáspárt előtt világos volt: meg kell dönteni a burzsoázia hatalmát és át kell adni a hatalmat a munkásoknak. De hogyan kell ezt csinálni? Valamennyien emlékszünk, milyen nehézségek között, mennyi hiba árán tértünk át a munkásellenőrzésről az ipar munkásigazgatására. Pedig ez olyan munka volt, amelyet saját osztályunkon belül folytattunk, azon a proletárkörnyezeten belül, amellyel állandóan dolgunk volt. Most pedig egy másik osztályhoz kell meghatároznunk a viszonyunkat, ahhoz az osztályhoz, amelyet a városi munkás nem ismer. Egy olyan osztályhoz való viszonyunkat kell meghatároznunk, amelynek nincs határozott, szilárd helyzete. A proletariátus egészében véve a szocializmus mellett, a burzsoázia egészében véve a szocializmus ellen van; e két osztály viszonyát könnyű meghatározni. Amikor azonban olyan rétegre térünk át, mint a középparasztság, akkor kitűnik, hogy ez olyan osztály, amely ingadozik. Ez az osztály részben tulajdonos, részben dolgozó. Ez az osztály nem zsákmányol ki más dolgozókat. Évtizedeken át a legnagyobb fáradsággal kellett megvédenie helyzetét, saját bőrén érezte a földbirtokosok és kapitalisták kizsákmányolását, sok mindent kellett elviselnie, de ugyanakkor mégis — tulajdonos. Ezért roppant nehéz meghatározni magatartásunkat ennek az ingadozó osztálynak tekintetében. Több mint egyesztendős tapasztalatunk, a falun végzett több mint féléves proletármunkánk és annak alapján, hogy az osztályrétegeződés a falun már végbement — főként az elhamarkodott cselekedetektől, a kontár elméletesditől, az olyanféle igényektől kell itt óvakodnunk, hogy befejezettnek tekintsük azt, amin éppen dolgozunk, és amit még nem dolgoztunk ki. A határozati javaslatban, amelyet a szekció által választott bizottság terjeszt önök elé, és amelyet a később felszólalók egyike fog majd önöknek felolvasni, elegendő figyelmeztetést találnak majd erre vonatkozóan.

Gazdasági szempontból nézve világos, hogy segítenünk kell a középparasztságnak. Elméletileg ez nem kétséges. Ámde a mi szokásaink mellett, a mi kulturális színvonalunk mellett, olyan körülmények között, amikor hiányt szenvedünk kulturális és technikai erőkben, amelyeket a falu rendelkezésére bocsáthatnánk, s amikor gyakran oly gyámoltalanul közeledünk a faluhoz — az elvtársak igen gyakran kényszert alkalmaznak és ezzel elrontják az egész dolgot. Éppen tegnap kaptam egy elvtárstól egy kis brosúrát, amelynek címe „Utasítások és rendelkezések a Nyizsnyij-Novgorod-kormányzósági pártmunka megszervezéséről”, az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt Nyizsnyij-Novgorodi Bizottságának kiadása. Ebben a füzetben a 41. oldalon például a következőket olvasom: „A rendkívüli adóról szóló rendeletnek egész súlyával a falusi kulákok, spekulánsok és általában a parasztság középső elemeinek vállaira kell nehezednie.” Ezekről aztán elmondhatjuk, hogy „megértették” a dolgot! Ez vagy sajtóhiba — de tűrhetetlen, hogy ilyen sajtóhibát elkövessenek! Vagy — elhamarkodott, kapkodó munka, amely azt mutatja, hogy milyen veszélyes mindenféle kapkodás ebben a kérdésben. Vagy pedig itt — ez a legrosszabb feltevés, amivel azonban nem akarom meggyanúsítani a nyizsnyijnovgorodi elvtársakat —, vagy pedig itt egyszerűen nem értették meg a dolgot. Nagyon lehetséges, hogy egyszerű elnézésről van szó.

A gyakorlatban előfordulnak olyan esetek, amilyet egy elvtárs beszélt el a bizottságban. Parasztok vették körül és mindegyik megkérdezte: „Állapítsd meg, középparaszt vagyok-e, vagy sem? Van két lovam és egy tehenem. Van két tehenem és egy lovam” és így tovább. És bizony annak az agitátornak, aki a kerületeket beutazza, olyan hibátlan hőmérővel kell rendelkeznie, hogy csak hónalja alá tegye a parasztnak és máris meg tudja mondani, középparaszt-e az illető vagy sem. Ehhez ismerni kell a szóbanforgó paraszt egész gazdaságának történetét, viszonyát az alsóbb és felsőbb csoportokhoz — ezt pedig pontosan nem ismerhetjük.

Ezen a téren sok gyakorlati hozzáértésre, a helyi viszonyok ismeretére van szükség. Ezzel még nem rendelkezünk. Egyáltalán nem szégyen ezt elismerni; ezt nyíltan be kell vallanunk. Sohasem voltunk utópisták és sohasem képzeltük azt, hogy a kommunista társadalmat makulátlan kommunisták makulátlan kezével fogjuk felépíteni, akiknek egy tiszta-kommunista társadalomban kell születniök és nevelkedniök. Ezek dajkamesék. A kommunizmust a kapitalizmus törmelékeiből kell felépítenünk és csak az az osztály tudja ezt megtenni, amely megedződött a kapitalizmus elleni harcban. A proletariátus — önök nagyon jól tudják ezt — nem mentes a kapitalista társadalom fogyatékosságaitól és gyengéitől. Harcol a szocializmusért, s egyúttal harcol saját fogyatékosságai ellen. A proletariátus legjobb vezető része, amely a városokban évtizedeken át elkeseredett harcot folytatott, ebben a harcban elsajátíthatta a városi, illetve fővárosi élet egész kultúráját és bizonyos tekintetben el is sajátította azt. Önök tudják, hogy a falu még a fejlettebb országokban is tudatlanságra volt kárhoztatva. Persze, emelni fogjuk a falu kulturális színvonalát, ez azonban hosszú évek munkája. Ez az, amit nálunk az elvtársak mindenütt elfelejtenek és amit különösen szemléltető módon érzékeltet velünk a vidéki elvtársak minden egyes szava, nem az itteni intellektueleké, nem a hivatalos embereké — ezeket sokszor hallottuk —, hanem azoké az embereké, akik a gyakorlatban kísérték figyelemmel a faluban folytatott munkát. Ezek a hangok különösen becsesek voltak számunkra az agrárszekcióban. Ezek a hangok különösen becsesek lesznek most — ebben biztos vagyok — az egész pártkongresszus számára, mert nem könyvekből, nem rendeletekből, hanem magából az életből vannak merítve.

Mindez olyan értelemben ösztönöz bennünket munkára, hogy a középparasztsághoz való viszonyunk tekintetében világosabb helyzetét teremtsünk. Ez igen nehéz, mert ez a világos helyzet nincs meg az életben. Ez a kérdés nemcsak hogy nincs megoldva, de meg sem oldható, ha egyszerre és rögtön akarják megoldani. Vannak emberek, akik azt mondják: „Nem kellett volna annyi rendeletet írni” — és szemrehányást tesznek a szovjet kormánynak azért, mert rendeletek írására vállalkozott, anélkül hogy tudta volna, hogyan kell azokat megvalósítani. Ezek az emberek tulajdonképpen nem veszik észre, hogyan süllyednek le a fehérgárdistákhoz. Kész idióták lennénk, ha azt várnók, hogy megváltozik az egész falusi élet attól, hogy néhány száz rendeletet írunk. De a szocializmus árulói lennénk, ha lemondanánk arról, hogy, a rendeletekben megjelöljük az utat. Ezek a rendeletek, amelyeket gyakorlatilag nem lehetett egyszerre és teljes egészükben megvalósítani, a propaganda szempontjából nagy szerepet játszottak. Ha régebben általános igazságokkal folytattuk a propagandát, most munkával folytatunk propagandát. Ez szintén igehirdetés, de tettekkel való igehirdetés, csakhogy nem valamilyen ugrifüles különálló akciója értelmében, amin az anarchisták és a régi szocializmus korában sokat nevettünk. A mi rendeletünk — felhívás, de nem a régebbi szellemben való felhívás: „Talpra, munkások, döntsétek meg a burzsoáziát!” Nem, a mi rendeletünk felhívás a tömegekhez, a tömegek felhívása a gyakorlati munkára. A rendeletek — utasítások, amelyek a tömegeket gyakorlati munkára szólítják fel. Ez a fontos. Ám legyen ezekben a rendeletekben sok hasznavehetetlen, sok olyasmi, ami az életben nem valósul meg. De van bennük anyag a gyakorlati tevékenység számára, és a rendelet feladata az, hogy gyakorlati lépésekre tanítsa meg az emberek százait, ezreit és millióit, akik a Szovjethatalom szavára hallgatnak. Ez — a gyakorlati tevékenység próbája a szocialista építés terén a falun. Ha ebből a szempontból fogjuk nézni a dolgot, akkor törvényeink, rendeleteink és utasításaink összességéből rendkívül sok tanulságot vonunk majd le. Nem fogjuk azokat úgy tekinteni, mint abszolút érvényű határozatokat, amelyeket, ha törik, ha szakad, rögtön, egycsapásra kell megvalósítani.

El kell kerülni mindent, ami a gyakorlatban egyes visszaélések elkövetésére bátoríthatna fel. Itt-ott karrieristák, kalandorok furakodtak közénk, akik kommunistáknak nevezték magukat és becsapnak minket, akik azért lopóztak be közénk, mert a kommunisták most hatalmon vannak, mert a tisztességesebb „tisztviselő” elemek maradi elveik miatt nem jöttek hozzánk dolgozni, a karrieristáknak viszont nincsenek elveik, nincs bennük becsület. Ezek az emberek, akik csak arra törekszenek, hogy érdemeket szerezzenek, kényszert alkalmaznak a vidéken és azt hiszik, hogy ez így jól van. A valóságban pedig ez néha odavezet, hogy a parasztok azt mondják: „Éljen a Szovjethatalom, de le a kommunával!” (azaz a kommunizmussal). Az ilyen eseteket nem mi gondoltuk ki, hanem a való életből, vidéki elvtársak jelentéseiből merítettük. Nem szabad elfelejtenünk, milyen óriási kárt okoz nekünk mindenféle szertelenség, mindenféle kapkodás és elhamarkodás.

Nekünk sietnünk kellett mindenáron, kétségbeesett ugrással is, hogy kikerüljünk az imperialista háborúból, amely csődbe kergetett bennünket, a legkétségbeesettebb erőfeszítéseket kellett tennünk, hogy eltapossuk a burzsoáziát és azokat az erőket, amelyek azzal fenyegettek, hogy eltaposnak bennünket. Minderre szükség volt, enélkül nem győzhettünk volna. Ha azonban hasonló módon járunk el majd a középparasztság tekintetében – akkor ez olyan idiotizmus, olyan korlátoltság és az ügyre olyan pusztító hatású lesz, hogy tudatosan így csak provokátorok dolgozhatnak. Itt a feladatot egészen másképpen kell kitűznünk. Itt nem arról van szó, hogy a nyilvánvaló kizsákmányolók ellenállását megtörjük, legyőzzük őket és hatalmukat megdöntsük — amit ezelőtt tűztünk feladatul magunk elé. Nem, abban a mértékben, amelyben ezt a fő feladatot megoldottuk, bonyolultabb feladatok kerülnek napirendre. Erőszakkal ezen a téren semmit sem érünk el. Az erőszak a középparasztsággal szemben a legnagyobb mértékben káros. A középparasztság nagyszámú, sokmilliós réteg. Még Európában sem, ahol pedig a középparasztság sehol sem ilyen erős, ahol rendkívül fejlett a technika, a kultúra, a városi élet, a vasúti közlekedés, ahol a legkönnyebben lehetne erőszakra gondolni — még ott sem javasolta senki, egyetlen mégoly forradalmi szocialista sem, hogy a középparasztsággal szemben erőszakos rendszabályokat alkalmazzunk.

Amikor a hatalmat kézbevettük, teljes egészében az egész parasztságra támaszkodtunk. Akkor valamennyi paraszt előtt egy feladat állott — harc a földbirtokosok ellen. De mind a mai napig megmaradt a parasztokban az előítélet a nagygazdasággal szemben. A paraszt azt gondolja: „Ha nagygazdaságok vannak, akkor én újra csak béres vagyok.” Ez természetesen tévedés. A parasztnál azonban a nagygazdaság fogalmához gyűlölet kapcsolódik, a visszaemlékezés arra, hogyan nyomták el a népet a földbirtokosok. Ez az érzés megmaradt, még nem halt el.

Mindenekelőtt abból az igazságból kell kiindulnunk, hogy itt erőszakos módszerekkel, a dolog lényegénél fogva, semmit sem lehet elérni. Itt a gazdasági feladat egészen más. Itt nincs meg az a felső réteg, amelyet le lehet vágni, meghagyva az egész talapzatot, az egész épületet. Olyan felső réteg, amilyen a városban a kapitalisták rétege volt, itt nincsen. Itt erőszakot alkalmazni annyit jelent, mint az egész ügyet tönkretenni. Itt hosszas nevelőmunkára van szükség. A parasztnak, aki nemcsak nálunk, de az egész világon gyakorlatias ember és realista, konkrét példákat kell szolgáltatnunk annak bizonyságául, hogy a „kommuna” mindennél jobb. Persze, semmi okos dolog nem származik abból, ha hebehurgya emberek jelennek meg a faluban, akik odalibegnek a városból, megérkeznek, össze-vissza fecsegnek, intellektuel és gyakran nem is intellektuel módra néhány intrikát szőnek, összevesznek és elutaznak. Ilyesmi előfordul. Az ilyen emberek aztán tisztelet helyett gúnyt váltanak ki, mégpedig teljes joggal.

Ezzel a kérdéssel kapcsolatban meg kell mondanunk, hogy buzdítunk kommunák létesítésére, de ezeket úgy kell megszervezni, hogy megnyerjék a paraszt bizalmát. Addig pedig — a parasztoknak tanítványai és nem tanítói vagyunk. Nincs ostobább dolog, mint amikor olyan emberek, akik a mezőgazdaságot és annak sajátosságait nem ismerik, és akik csak azért vetették magukat a falura, mert hallottak a társas gazdaság hasznos voltáról, elfáradtak a városi élettől és falun kívánnak dolgozni — amikor ilyen emberek magukat mindenben a paraszt tanítóinak tartják. Nincs ostobább dolog, mint akár csak gondolni is arra, hogy a középparaszttal szemben a gazdasági viszonyok terén erőszakot alkalmazzunk.

A feladat itt nem a középparaszt kisajátítása, hanem az, hogy számításba vegyük a paraszt különleges életfeltételeit, hogy megtanuljuk a paraszttól, hogyan kell áttérni egy jobb rendszerre, és ne merészeljünk neki parancsokat osztogatni! Ez az a szabály, amelyet magunk elé állítottunk. (Az egész kongresszus tapsol.) Ez az a szabály, amelyet határozati javaslatunkban megkíséreltünk kifejteni, mert, elvtársaim, e tekintetben valóban nem keveset hibáztunk. Egyáltalán nem szégyen ezt bevallani. Nem voltak tapasztalataink. Magát a kizsákmányolók elleni harcot a tapasztalatból tanultuk meg.

Ha e miatt a harc miatt néha el is ítéltek minket, elmondhatjuk: „Kapitalista urak, önök a hibásak. Ha önök nem tanúsítottak volna olyan vad, értelmetlen, arcátlan és kétségbeesett ellenállást, ha nem léptek volna szövetségre az egész világ burzsoáziájával — a forradalom békésebb formát öltött volna.” Most, miután a minden oldalról jövő dühödt támadásokat visszavertük, más módszerekre térhetünk át, mert nem szűkkörű csoport módjára cselekszünk, hanem olyan pártként, amely milliókat vezet. Milliók nem érthetik meg egyszerre az irányváltozást, ezért lépten-nyomon megesik, hogy a kulákoknak szánt ütések a középparasztot érik. Ezen nincs mit csodálkozni. Csak meg kell érteni, hogy ez olyan történelmi feltételeknek a következménye, amelyek már túlhaladottak, s hogy az új feltételek és az új feladatok az ehhez az osztályhoz való viszonyunk tekintetében új gondolkodásmódot követelnek.

A parasztgazdaságra vonatkozó rendeleteink alapjában véve helyesek. Nincs semmi okunk rá, hogy egyetlenegyről is lemondjunk, hogy egyetlenegyet is megbánjunk. Ha azonban a rendeletek helyesek is, helytelen azokat a parasztra erőszakkal rákényszeríteni. Egyetlenegy rendeletben sincs erről szó. A rendeletek helyesek, mint útmutatók, mint gyakorlati rendszabályok megvalósítására irányuló felhívások. Amikor azt mondjuk: „Segítsétek elő az egyesülést” — akkor utasításokat adunk, amelyeket sokszorosan ki kell próbálnunk, míg megvalósításuk végleges formáját megtaláljuk. Ha egyszer kijelentettük, hogy önkéntes beleegyezésre kell törekedni, akkor ez azt jelenti, hogy a parasztokat meg kell győzni, mégpedig gyakorlatilag kell őket meggyőzni. Szavakkal nem engedik magukat meggyőzni, és nagyon jól teszik, hogy nem engedik. Rossz volna, ha csupán a rendeletek felolvasásával és agitációs röplapokkal engednék magukat meggyőzni. Ha így át lehetne alakítani a gazdasági életet, — az egész átalakítás egy fabatkát sem érne. Előbb be kell bizonyítani, hogy az ilyen egyesülés jobb, úgy kell az embereket egyesíteni, hogy valóban egyesüljenek, nem pedig összevesszenek — be kell bizonyítani, hogy ez előnyös. Így teszi fel a paraszt a kérdést, és így teszik fel a kérdést rendeleteink. Ha ezt eddig nem tudtuk elérni, ezen nincs mit szégyenleni, ezt nyíltan be kell ismernünk.

Egyelőre csak a minden szocialista forradalomra nézve döntő feladatot oldottuk meg: a burzsoázia legyőzésének feladatát. Ezt a feladatot, alapjában véve, megoldottuk, bár most egy szörnyen nehéz félévnek nézünk elébe, amikor az egész világ imperialistái utolsó erőfeszítéseiket teszik, hogy megfojtsanak berniünket. Most a legcsekélyebb túlzás nélkül elmondhatjuk, hogy ők maguk is megértették, hogy ez után a félév után ügyük teljesen reménytelen lesz. Vagy kihasználják most kimerültségünket és legyőznek egy országot, vagy mi leszünk a győztesek, mégpedig nemcsak a mi országunkat illetően. Ebben a félévben, amikor közellátási és közlekedési válságok tornyosultak egymásra és az imperialista hatalmak több fronton próbálnak támadni, helyzetünk rendkívül súlyos. De ez az utolsó nehéz félév. Mint eddig, ezután is minden erőnket meg kell feszítenünk a reánk támadó külső ellenség ellen folyó harcban.

Amikor a falusi munka feladatairól beszélünk — a nehézségek ellenére, annak ellenére, hogy minden tapasztalatunk a kizsákmányolók közvetlen elnyomásához kapcsolódik —, emlékeznünk kell arra és nem szabad elfelejtenünk, hogy a faluban a középparasztsághoz való viszonyunk tekintetében a feladatok másképpen alakulnak.

A falun járt öntudatos munkások — petrográdiak, ivanovo-voznyeszenszkiek, moszkvaiak — mind példákat soroltak fel nekünk arról, hogyan szűnt meg vagy enyhült számos, még teljességgel megoldhatatlannak látszó félreértés is, hogyan szűnt meg számos, még igen nagynak látszó viszály is, amikor értelmes munkások fogtak hozzá a dologhoz, akik nem tudálékosan, hanem a muzsiknak érthető nyelven beszéltek, nem olyan parancsnokok módjára beszéltek, akik, jóllehet a falusi életet nem ismerik, megengedik maguknak, hogy parancsokat osztogassanak, hanem mint elvtársak, akik megmagyarázzák a helyzetet, a dolgozóknak a kizsákmányolók elleni érzéseire hivatkozva. És az elvtársias felvilágosítás alapján elérték azt, amit száz más, aki parancsnokok és feljebbvalók módjára viselkedett, nem tudott elérni.

Ez a szellem hatja át az egész határozati javaslatot, amelyre most felhívjuk a figyelmüket.

Rövid előadásomban iparkodtam ennek a határozati javaslatnak elvi részével, általános politikai jelentőségével foglalkozni. Iparkodtam bebizonyítani — és szeretném hinni, hogy sikerült is bebizonyítanom —, hogy a forradalom egészének érdekei szempontjából nálunk semmiféle fordulat, semmiféle irány vonalváltozás nincsen. A fehérgárdisták és szekértolóik ezt ordítozzák vagy fogják ordítozni. Hadd ordítozzanak. Ránk ez nem hat. Mi a legkövetkezetesebb módon fejlesztjük feladatainkat. Figyelmünket a burzsoázia elnyomásának feladatáról arra a feladatra kell fordítanunk, hogy rendezzük a középparasztság életét. A középparasztsággal békében kell élnünk. A középparasztság a kommunista társadalomban csak akkor lesz a mi oldalunkon, amikor gazdasági életviszonyait megkönnyítjük és megjavítjuk. Ha holnap százezer elsőrendű traktort tudnánk adni, ha benzinnel, gépészekkel tudnánk ellátni őket (önök nagyon jól tudják, hogy ez egyelőre ábránd), akkor a középparaszt azt mondaná: „Én a kommunia mellett vagyok” (vagyis a kommunizmus mellett). De ahhoz, hogy ezt megtehessük, előbb le kell győznünk a nemzetközi burzsoáziát, s arra kell kényszerítenünk, hogy bocsássa rendelkezésünkre ezeket a traktorokat, vagy pedig annyira kell emelnünk termelékenységünket, hogy mi magunk állítsuk elő azokat. Csakis így lesz helyes a kérdés feltevése.

A parasztnak szüksége van a város iparára, enélkül nem tud meglenni, ez az ipar pedig a mi kezünkben van. Ha helyesen fogunk a dologhoz, akkor a paraszt hálás lesz nekünk azért, hogy ezeket a termékeket, ezeket a munkaeszközöket, ezt a kultúrát odavisszük neki a városból. Ezeket nem a kizsákmányolók, nem a földbirtokosok viszik oda neki, hanem hozzá hasonló elvtársak — dolgozók, akiket ő rendkívül nagyra becsül, de a gyakorlat szempontjából értékeli őket, csak tényleges segítségüket méltányolja, és visszautasítja, mégpedig teljes joggal utasítja vissza, a felülről jövő parancsolgatást, „előírásokat”.

Először segítsetek, azután törekedjetek arra, hogy megnyerjétek a bizalmat. Ha ezt a kérdést helyesen fogjuk kezelni, ha a kerületben, a járásban, a terménybeszerző osztagban, bármely szervezetben dolgozó minden csoportunk minden lépése helyesen lesz megszervezve, ha minden lépésünket ebből a szempontból fogjuk figyelmesen ellenőrizni, akkor megnyerjük a paraszt bizalmát és csak akkor mehetünk majd tovább. Most segítséget kell nyújtanunk, tanácsot kell adnunk a parasztnak. Ez nem a feljebbvaló parancsa lesz, hanem az elvtárs tanácsa. A paraszt akkor egészen mellénk áll majd.

Ez az, elvtársak, amit határozati javaslatunk tartalmaz, ez az, aminek véleményem szerint a kongresszus határozatává kell válnia. Ha ezt elfogadjuk, ha pártszervezeteink egész munkáját ez fogja meghatározni, akkor az előttünk álló második nagy feladattal is meg fogunk birkózni.

Hogy hogyan kell a burzsoáziát megdönteni, hogyan kell elnyomni — azt megtanultuk és erre büszkék vagyunk. Hogy hogyan kell a középparasztság millióihoz való viszonyunkat rendeznünk, milyen úton kell a középparasztság bizalmát megnyernünk, ezt még nem tanultuk meg — ezt nyíltan meg kell mondanunk. A feladatot azonban megértettük, magunk elé tűztük, és teljes reménnyel, a dolgok teljes tudatában és teljes határozottsággal mondjuk: ezzel a feladattal meg fogunk birkózni és akkor a szocializmus teljességgel legyőzhetetlen lesz. (Hosszantartó taps.)

Megjelent: „Pravda” 1919 március—április.

Lenin Művei. 29. köt. 195—213. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

A kínai kommunista párt rövid története – 15. rész
A Kínai Kommunista Párt a Japán imperialista agresszió elleni háború időszakában

(idézet: A kínai kommunista párt rövid története című könyvből)

2. A Kínai Kommunista Párt harca a japánellenes támaszpontok megerősítéséért és a japán imperialista agresszió elleni háború legsúlyosabb időszakában felmerült nehézségek leküzdéséért

A nemzetközi helyzet és Kína belső helyzete az 1941 — 1942-es években; a hadsereg és a felszabadított körzetek lakossága előtt felmerült nagy nehézségek
1941-ben a fasiszta Németország hitszegő módon megtámadta a Szovjetuniót, és elfoglalta területének egy részét. A szovjet nép, kommunista pártjának vezetésével, egy emberként kelt harcra, hogy megvédelmezze szocialista hazáját és megszabadítsa az emberiséget a fasiszta pestistől. Megkezdődött a Nagy Honvédő Háború. A Szovjetunió népei a fasizmus ellen világszerte meginduló harc élére állottak. Ugyancsak 1941-ben a japán imperializmus — a fasiszta Németország cinkosa, a Csendes-óceán térségében is kirobbantotta a háborút, s megkaparintotta Anglia, az Egyesült Államok és más országok sok gyarmatát. Anglia és az Egyesült Államok — érdekeik védelmében — nemzetközi antifasiszta egységfrontot hoztak létre a Szovjetunióval. Ehhez az egységfronthoz Kína és sok más ország is csatlakozott. Példátlan méretű világháború kezdődött a Németország vezette agresszív fasiszta tábor és az antifasiszta tábor között, amelynek élén a Szovjetunió állt.

A japán intervenciósok — a csendes-óceáni hadszíntéren folytatott hadműveleteik hátországi támaszpontjainak megvédése érdekében — 1941-ben Kínában tartózkodó csapataik 75%-át a felszabadított körzetek ellen vetették be, és áttértek az úgynevezett totális háborúra. Az ellenség katonai, politikai, gazdasági és kulturális téren egyaránt még ádázabb harcot folytatott és még nagyobb arányú kémtevékenységet fejtett ki. Gyakran indított büntető-expedíciókat, s ilyenkor egyetlen közepes erejű szabad körzet ellen egyszerre 100 000 katonát is bevetett. Egy-egy ilyen hadjárat gyakran három-négy hónapig is eltartott. A japán hadvezetőség ebben az időben a „vasfallal való körülzárás”, „hajtóvadászat és szakadatlanul lesújtó villámgyors csapások”, „a terep teljes átfésülése”, „megsemmisítő tisztogatás” és „holt zónák létesítése” néven ismert taktikát alkalmazta. A büntető hadműveletek idején a „három teljesség” politikáját alkalmazták: „mindent teljesen porrá égetni”, „az utolsó emberig teljesen kiirtani”, „teljesen kifosztani, az utolsó szeget is elvinni”. Arra törekedtek, hogy lakatlan zónákat hozzanak létre, s ily módon megfosszák a népi hadsereget a létezés minden feltételétől.

Miközben a hadsereg és a felszabadított körzetek lakossága bátran vívta súlyos harcait a japán területrablók ellen, a reakciós kuomintangista klikk továbbra is kitért a hadműveletek elől, a közömbös szemlélő passzív álláspontjára helyezkedett, sőt tevékenyen együttműködött a japán csapatokkal, s egyre újabb támadásokat indított a felszabadított körzetek ellen. A reakciós kuomintangista klikk több százezer főnyi hadsereget vetett be ezeknek a körzeteknek a körülzárására és blokád alatt tartására (a kuomintangista csapatok létszáma 1945-ig több mint 900 000 főre emelkedett), s kiéheztetéssel próbálta megadásra kényszeríteni a népi hadsereget és a szabad körzetek lakosságát. A kuomintangista klikk ezzel egyidejűleg titokban azt a parancsot adta saját csapatainak, hogy tegyék le a fegyvert a japánok előtt, és csatlakozzanak a japán agresszorok szekerét toló áruló hadvezérek seregeihez; így ezeknek a felszabadított körzetek ellen támadó seregeknek létszáma 1940-től 1942-ig 220 000-ről 550 000-re nőtt.

A japán területrablók és a reakciós kuomintangista klikk heves támadásainak és blokádjának időszakában Észak-Kína különböző vidékeit súlyos természeti csapások érték. A hadsereg és a nép éhezett, sokszor csak gyökereken és faháncson élt. Mindeme körülmények következtében a párt 1941—1942-ben nagy nehézségekkel került szembe. A 8. hadsereg létszáma 1940-től 1942-ig 400 000-ről valamivel több mint 300 000-re csökkent. A szabad területek és a partizánkörzetek lakosságának száma is csökkent — több mint 100 millióról 50 millióra. A szabad körzeteknek hihetetlen gazdasági és pénzügyi nehézségekkel kellett megküzdeni. „Odáig jutottunk — írta Mao Ce-tung —, hogy jóformán nem volt már ruhánk, zsírunk, papírunk, zöldségfélénk; harcosainknak nem volt lábbelijük, munkatársainknak nem volt télen takarójuk.”^17
17 Mao Ce-tung. Válogatott művei. 4. köt. 216. old.

A munkastílus megjavításáért és a termelés növeléséért indított mozgalom
Hogyan lehetett leküzdeni ezeket a nehézségeket? A párt úgy határozott, hogy a két döntő láncszemet ragadja meg: az egyik a párttagok és a káderek ideológiájának kérdése, vagyis a munkastílus megjavításáért indított mozgalom, a másik az anyagi nehézségek leküzdésének kérdése, vagyis a termelés növeléséért indított mozgalom volt.

„Pártunk irányvonala helyes — ebben a tekintetben nálunk minden rendben van — mondotta Mao Ce-tung ebben az időben. — Pártunk munkájában is vannak eredmények. A pártnak több százezer tagja van, akik a nép élén állnak az ellenséggel folytatott hihetetlenül nehéz harcban.”^18
18 Ugyanott, 63—64. old.

Ebben az időben azonban a párton belül még mindig akadtak különféle helytelen nézetek és munkamódszerek, amelyek a múltból, különösen a párt történetének abból az időszakából maradtak vissza, amelyben a harmadik „baloldali” elhajló irányvonal uralkodott. A pártmunkában ezek a hibás nézetek és munkamódszerek szubjektívizmusban, szektásságban és sematizmusban jutottak kifejezésre. A hibás nézeteknek és a helytelen munkastílusnak ez a három fő formája már a második forradalmi polgárháború időszakában is sokat ártott, s többek között azzal a következménnyel járt, hogy a japán agresszió elleni háború idején több körzetben és egyes munkaterületeken jobboldali elhajló hibákat követtek el. A KKP Központi Bizottsága Politikai Irodájának 1935-ben Cunjiban megtartott kibővített értekezletén és a KKP Központi Bizottságának 1938-ban megtartott 6. plénumán a jobboldali elhajló hibák ellen vívott harc eredményes volt. A helytelen nézetek és az éppoly helytelen munkastílus következtében politikai, katonai és szervezeti téren kialakult opportunista irányvonal helyébe helyes irányvonal lépett. Az opportunista nézetek ideológiai gyökereit azonban nem sikerült teljesen kiirtani, úgyhogy ezután is akadályozták a párt politikai, eszmei és szervezeti egységének még szorosabbra fűzését és a párt fő irányvonalának következetes érvényesítését. A párt addig, amíg ezeket a helytelen nézeteket és ezt a helytelen munkastílust nem küzdötte le, nem haladhatott megállás nélkül előre, nem vezethette eredményesen a népet a súlyos nehézségek leküzdéséért vívott harcban.

Mao Ce-tung elvtárs ezzel kapcsolatban 1941-ben közzétette „Szervezzük át oktatásunkat” című művét, 1942-ben pedig még két munkáját: „A pártmunka helyes stílusáért” és „A pártsablon ellen” címmel.

Mao Ce-tung elvtárs mindenekelőtt a marxizmus—leninizmussal teljesen ellentétes, s a párton belül akkoriban elterjedt szubjektív nézeteket és munkastílust leplezte le. Megállapította, hogy a szubjektívizmusnak két formája van. Az egyik a dogmatizmus, amelyre az jellemző, hogy nem a valóságból indul ki, hanem könyvekből. A dogmatikusok „a marxista—leninista irodalomból kiragadott egyes formulákat csodaszernek tekintik, s azt hiszik elég ezt a gyógyírt megszerezni, hogy minden fáradság nélkül meggyógyítsanak minden betegséget”¹⁹, de azt az orvosságot, amelyre valóban szükség volna, nem ismerik, s nem vizsgálják, hogy megfelelnek-e ezek a formulák a tényleges kínai helyzetnek.
¹⁹ Ugyanott, 78. old.

A szubjektívizmus másik formája — az empirizmus. Erre az jellemző, hogy kizárólag a szűkkörű tapasztalatból indul ki; a részleges tapasztalatot mindenütt alkalmazható általános igazságnak minősíti, lebecsüli a marxista—leninista elméletet. Noha a dogmatikusok és az empirikusok kiindulópontja különböző, gondolkodási módszereik azonosak: ezek is, amazok is elszakítják az elméletet a gyakorlattól, egy-egy könyvből vett formulát vagy részleges tapasztalatot általános igazsággá tesznek meg — ahelyett, hogy minden szempontból figyelembe vennék az objektív, tényleges helyzetet. Ezért az empirizmus is, a dogmatizmus is szubjektív elmélet, amelynek semmi köze a marxizmus—leninizmushoz. A marxizmus—leninizmus álláspontja ugyanis az, hogy az elméletet egybe kell kapcsolni a gyakorlattal. A marxisták nem bízzák magukat szubjektív elképzelésekre, nem érik be egy-egy könyvből vett formulával, nem elégszenek meg az egyoldalú tapasztalattal, hanem a marxizmus—leninizmus alapelveiből kiindulva, a marxizmus—leninizmus módszerét alkalmazva, komolyan tanulmányozzák Kína történelmét, gazdasági és politikai viszonyait, kultúráját és hadügyeit, s kimerítő adatok alapján konkrétan elemeznek minden egyes kérdést, majd levonják a megfelelő elméleti következtetéseket, s ezeket a kínai forradalom gyakorlati vezetésére alkalmazva, a gyakorlatban ellenőrzik helyességüket.

Miképpen lehetett úgy átnevelni a dogmatikusokat és az empirikusokat, hogy az elmélet és a gyakorlat egybekapcsolásának marxista—leninista álláspontjára helyezkedjenek? Mao Ce-tung megállapítása szerint „amikor a szubjektivizmus ellen harcolunk, a két említett kategóriához tartozó emberek fejlődését úgy kell irányítanunk, hogy elsajátítsák azt, aminek híján vannak, hogy az említett kategóriákhoz tartozó emberek közt elmosódjék a határvonal. Azoknak, akiknek könyvszagú ismereteik vannak, a gyakorlat tekintetében kell fejlődniük, mert csak akkor lesznek képesek arra, hogy ne rekedjenek meg a könyvekből merített ismereteknél, és csak akkor tudják elkerülni a dogmatikus jellegű hibákat. Azoknak viszont, akiknek gyakorlati tapasztalataik vannak, elméleti tanulmányokat kell folytatniuk, el kell merülniük a könyvek tanulmányozásában, mert csak akkor tudják majd tapasztalataikat rendszerbe foglalni, összegezni és elméletileg általánosítani, csak akkor nem fogják tévesen egyetemes igazságnak vélni saját szűkkörű tapasztalataikat, és csak akkor kerülhetik el az empirikus jellegű hibákat.”^20
20 Mao Ce-tung. Válogatott művei. 4. köt. 75 — 76. old.

Mao Ce-tung elvtárs a szektásságról, a szervezeti téren megnyilvánuló szubjektivizmus egyik formájáról is lerántotta a leplet. Abban az időben egyes elvtársak csupán korlátozott, szűk szempontokra voltak tekintettel, s figyelmen kívül hagyták az egészet, az egész párt érdekeit, s ezért a párton belül és a párton kívül egyaránt különféle szektás hibákat követtek el. Mao Ce-tung megbírálta ezeket a hibákat. „A párttagokkal szemben megnyilvánuló szektás tendenciák — mondotta — eltaszítják tőlünk saját elvtársainkat, és megbontják a párt egységét és egybeforrottságát. A nem-kommunistákkal szemben megnyilvánuló szektás tendenciák eltaszítják tőlünk a pártonkívülieket, és gátolnak bennünket abban, hogy egész népünket a párt köré tömörítsük.”^21
21 Ugyanott, 79-80. old.

Mao Ce-tung különösen nagy nyomatékkal hangsúlyozta, hogy ha le akarjuk küzdeni ezeket a párton belül jelentkező hibás tendenciákat, szigorúan tartanunk kell magunkat a demokratikus centralizmus elvéhez, vagyis ahhoz, hogy a kisebbséget alá kell rendelni a többségnek, az alsóbb szerveket a felsőbbeknek, a részt az egésznek, valamennyi pártszervezetet a Központi Bizottságnak. „Minden párttag tevékenységét, az egész munkát, minden megmozdulást és minden akciót alá kell rendelni az egész párt közös érdekeinek. Semmiképpen sem engedhető meg ennek az elvnek a megszegése.”^22
22 Ugyanott, 80-81. old.

Ami pedig a párt és a tömegek viszonyát illeti, mondotta Mao Ce-tung, „Elvtársainknak meg kell érteniük azt az igazságot, hogy a kommunisták mindig kevesebben lesznek, mint a nem-kommunisták … Kötelességünk együttműködni mindenkivel, aki együtt akar és együtt tud működni velünk, nincs semmiféle jogunk eltaszítani őket magunktól.”^23
23 Ugyanott, 88. old.

Mao Ce-tung a kínai forradalom konkrét sajátosságaiból kiindulva meghatározta, hogy milyen legyen a viszony a felszabadított körzetekbe kívülről érkező funkcionáriusok és a helyi káderek, a hadseregben dolgozó funkcionáriusok és a helyi szervezetek funkcionáriusai, az új és a régi káderek, az egyes katonai egységek, valamint az egyes körzetek és a különféle szervezetek között.

Mao Ce-tung elvtárs a továbbiak során megbélyegezte a szubjektivizmus és a szektásság olyan megnyilvánulásait, mint a pártirodalomban fellelhető üres sémák, amelyeket a szubjektivisták és a szektások propagandájuk eszközeivé változtatnak. Mao Ce-tung egyenesen bűnnek nevezte azt, ha a pártéletben merev sablonokat alkalmaznak. „A sablonok egyáltalán nem segítik elő a forradalmi szellem megnyilvánulását — mondotta —, sőt ellenkezőleg, nagyon könnyen tönkretehetik azt. A forradalmi szellem erősítése érdekében el kell vetnünk a sablonokat, s eleven, friss és erőteljes marxista—leninista stílust kell használnunk a pártirodalomban.”^24
24 Ugyanott, 116. old.

A hibáknak ez a három formája — a szubjektivizmus, a szektásság és sablonok alkalmazása — korántsem volt véletlen jelenség: mindegyiknek mélyre nyúló történelmi gyökerei voltak, mindegyiknek megvolt a maga társadalmi alapja. Mao Ce-tung megállapította, hogy a szubjektivizmus, a szektásság és a sablonok alkalmazása ellenkezik a marxizmus szellemével: „a proletariátusnak nincs rájuk szüksége — csak a kizsákmányoló osztályoknak kellenek. Pártunkban ezek a kispolgári ideológia tükröződései. Kína olyan ország, amelyben a kispolgárság rendkívül nagy létszámú, és pártunkat ez az óriási társadalmi réteg veszi körül. Ráadásul pártunknak igen sok tagja maga is a kispolgárságból került ki, és mindegyikük több-kevesebb kispolgári szokást és csökevényt hozott magával a pártba. Ha nem szorítjuk megszabott keretek közé a kispolgárság forradalmi elemeire jellemző forrófejűséget, ha nem küszöböljük ki a rájuk jellemző egyoldalúságot, ez nagyon könnyen szubjektivizmusra, szektásságra vezethet, amelyeknek sajátos megnyilvánulási formái a tengeren túli, illetve a pártirodalmi sablonok.”^25
25 Mao Ce-tung. Válogatott művei. 4. köt. 102. old.

Mivel a kínai forradalom történelmi körülményeinél fogva a Kínai Kommunista Párt igen sok tagja a kispolgárság soraiból került ki, és sok párttag kisebb-nagyobb mértékben szubjektivista és szektás hibákat követett el, a pártmunkában sablonos módszereket alkalmazott, a pártnak szigorúnak, de egyben körültekintőnek kell lennie, amikor hozzáfog a hibák kijavításához, politikai, ideológiai és szervezeti egységének megszilárdításához. Semmi esetre sem szabad ezt a feladatot félvállról venni, elhanyagolni vagy elhamarkodottan egy csapással való megoldására törekedni. Mao Ce-tung elvtárs az említett körülményeket figyelembe véve, már korábban, a második forradalmi polgárháború idején, „A pártban megnyilvánuló hibás nézetek kiirtásáról” című munkájában és más írásaiban elemezte a hibás nézetek forrásait és megnyilvánulási formáit, s megjelölte kijavításuk útját. 1942-ben a Központi Bizottság és Mao Ce-tung továbbfejlesztette „A pártban megnyilvánuló hibás nézetek kiirtásáról” című munkában és más pártdokumentumokban kifejtett tételeket, s pártunk sajátos adottságainak megfelelő mozgalmat indított a párttagok marxista—leninista szellemi átnevelése érdekében, vagyis elindította a munkastílus megjavításáért folyó mozgalmat. Ennek a mozgalomnak konkrét tartalma a következő volt: „Harcoljunk a szubjektívizmus ellen, hogy megjavítsuk a pártoktatás stílusát, harcoljunk a szektásság ellen, hogy megjavítsuk a pártmunka stílusát, harcoljunk a sablonok ellen, hogy megjavítsuk a pártirodalom stílusát …”^26
26 Ugyanott, 65. old.

1942-ben, a Központi Bizottság és Mao Ce-tung irányításával a pártban megindult a munkastílus megjavításáért folyó mozgalom. Ez a mozgalom a következő alapvető célokat tűzte ki: „Először »kutassuk a múltat, hogy okuljunk belőle«, és másodszor: »gyógyítsunk, hogy megmentsük a beteget«. Okvetlenül tárjuk fel, személyekre való tekintet nélkül, a korábban elkövetett hibákat, tudományosan elelemezzünk és bíráljunk a múltban előfordult minden negatívumot, hogy a jövőben körültekintőbben járjunk el, jobban dolgozzunk — ez az értelme annak, hogy »kutassuk a múltat, hogy okuljunk belőle«. Amikor feltárjuk a hibákat és elítéljük a fogyatékosságokat, célunk ugyanaz, mint az orvosé, amikor beteget gyógyít — vagyis megmenteni a beteget, nem pedig halálra gyógyítani. Egy ember vakbélgyulladást kapott, az orvos eltávolította a vakbelet, és megmentette a beteg életét. Üdvözölni fogunk mindenkit, aki, miután hibát követett el, nem utasítja vissza a gyógyítást, és nem makacsolja meg magát hibájában, míg végül is gyógyíthatatlanná válik. Ha őszintén és becsületesen kijelenti, hogy meg akar gyógyulni, meg akar javulni, örülni fogunk ennek, és meggyógyítjuk, hogy jó párttag lehessen belőle. Nem tudjuk sikeresen megoldani ezt a feladatot, ha a pillanatnyi indulatnak engedve, kíméletlenül ostorozni fogjuk az illetőt. Ideológiai és politikai betegségek gyógyítása esetén nem szabad meggondolatlanul cselekednünk: az egyetlen helyes és hatékony gyógymód ez: »gyógyítsunk, hogy megmentsük a beteget«.^27
27 Ugyanott, 91 — 92. old.

A Központi Bizottság és Mao Ce-tung elvtárs ezekkel a célkitűzésekkel összhangban megjelölte a munkastílus megjavításáért folyó mozgalom irányításának fő módszereit. Ezek a módszerek a következők: a pártdokumentumoknak és a marxizmus—leninizmus e kérdésekre vonatkozó más dokumentumainak összegyűjtése, a mindeme anyagok széleskörű tanulmányozására és megvitatására irányuló szervező munka megindítása, a párton belüli demokrácia fejlesztése, az említett dokumentumok szellemével összhangban álló kritika és önkritika messzemenő kifejlesztése, a párttörténet tanulmányozása és a párttagok által elkövetett hibák megvilágítása, a hibák gyökereinek, lényegének és következményeinek konkrét elemzése, a kijavításukra irányuló intézkedések kidolgozása. A kommunisták a párt segítségével csak így tarthattak ki tudatosan az igazság mellett, csak így javíthatták ki a hibákat, és valósíthatták meg a két célt, hogy tudniillik „egyrészt … teljesen tisztázzuk pártunk történetének tanulságait és elkerüljük a hibák megismétlődését, másrészt … egységbe tömöríthessünk minden párttagot a közös munka érdekében”.^28
28 Ugyanott, 321. old.

A munkastílus megjavításáért indított mozgalom megoldotta a pártunk számos káderénél a proletár és a nem-proletár (abban az időben főleg kispolgári) ideológia között fennálló ellentmondást, és sok olyan kispolgári származású párttagot, aki a japán területrablók elleni háború megindulása után lépett be a pártba, hozzásegített ahhoz, hogy megváltoztassa korábbi álláspontját és a proletariátus álláspontjára helyezkedjen. Ez a mozgalom megszüntette a szubjektívizmus, s különösen a dogmatizmus káros befolyását, amely hosszú időn keresztül éreztette hatását a pártban, aláásta a párton belül kialakult különféle opportunista hibák ideológiai gyökereit, és segítségére volt az egész pártnak abban, hogy még szilárdabban kövesse a marxizmus—leninizmus és a kínai forradalmi gyakorlat egybekapcsolásának irányvonalát. Ez a mozgalom jelentős mértékben emelte a kínai kommunisták elméleti színvonalát, s ennek következtében a pártnak a marxizmus—leninizmuson alapuló összeforrottsága szilárdabb lett, mint valaha is volt. Így ez a mozgalom az ahhoz szükséges ideológiai alapot is megteremtette, hogy a párt vezesse a népet a súlyos nehézségek leküzdéséért folyó harcban és a kínai népi forradalom győzelmének előkészítésében.

A párt a munkastílus megjavítására irányuló mozgalom elindításával és az ideológiai kérdések megoldásával egyidejűleg a hadsereg és a felszabadított körzetek lakossága előtt felmerült súlyos anyagi nehézségek leküzdésére is lépéseket tett.

A pártban a súlyos anyagi nehézségek leküzdésével, s a pénzügyi és anyagi problémák megoldásával kapcsolatban különféle téves elképzelések merültek fel. Sok elvtárs nem tudta, hogyan kell fejleszteni a gazdaságot, honnan lehet előteremteni a szükséges eszközöket, s úgy próbált megszabadulni a pénzügyi nehézségektől, hogy éppen azokat a kiadásokat csökkentette, amelyeket semmiképpen sem lett volna szabad csökkenteni. Más elvtársak megértették a gazdaság fejlesztésének szükségességét, de nem számoltak a felszabadított körzetek konkrét viszonyaival, s így különféle irreális tervekkel hozakodtak elő, például a nehézipar fejlesztését követelték stb. Egyes elvtársak figyelmen kívül hagyták a háború követelményeit, s egyre csak azt hajtogatták, hogy a kormánynak „humánusan kell kormányoznia”. Akadtak azonban olyanok is, akik nem gondoltak a nép nehézségeire, s csak a kormány és a hadsereg ügyeivel törődtek. A Mao Ce-tung elvtárs vezette Központi Bizottság elítélte ezeket a hibás nézeteket, s elvként szögezte le, hogy „a társadalmi és az egyéni érdekekről egyaránt gondoskodni kell”. Ezzel kapcsolatban „a katonai és a közigazgatási apparátus viszonyának rendezésére” irányuló politikát folytatott, egyszersmind pedig kiadta a „fejlesszük a gazdaságot, biztosítsuk az ellátást” jelszót, s a felszabadított körzetekben gazdasági és pénzügyi téren ez a jelszó szabta meg a munka fő irányát.

A „fejlesszük a gazdaságot, biztosítsuk az ellátást” jelszó abban az időben azt jelentette, hogy a katonai alakulatok, az intézmények, a tanintézetek és a néptömegek vezetése során mozgalmat kellett indítani a termelés növeléséért, az állami és a magángazdaság fejlesztéséért, mert csak úgy lehetett pénzbevételhez jutni, egyszersmind pedig biztosítani a hadsereg és a nép szükségleteinek kielégítését.

A „fejlesszük a gazdaságot, biztosítsuk az ellátást” irányvonal alapján a párt a felszabadított körzetekben kialakult helyzettel összhangban a termelés irányításának több konkrét elvét és módszerét dolgozta ki. Mivel a falvakban az emberi munkaerő erősen szét volt forgácsolódva, a párt úgy határozott, hogy a termelés és az ellátás terén a „centralizált vezetés és decentralizált igazgatás” irányelvét követi. Figyelembe véve, hogy a hadsereg és a lakosság elsősorban mezőgazdasági termékekben szenvedett komoly szükséget, s hogy ezeket a termékeket csak iparcikkek ellenében lehetett behozni, a párt elhatározta, hogy a termelés fejlesztéséért indított mozgalomban fő figyelmét elsősorban a mezőgazdasági termelésre fogja fordítani. Mivel abban az időben a föld nagy része még a földbirtokosok tulajdonában volt, s a termelőerők fejlesztése komoly akadályokba ütközött, a párt a szabad körzetekben mindenütt harcra mozgósította a tömegeket a haszonbér és a kölcsönkamat leszállításáért, hogy így növelje a parasztság termelési aktivitását.

A parasztok külön-külön gazdálkodó kistermelők, nincs elegendő munkaeszközük, s ami van, az is rendkívül kezdetleges. Ezért a párt felszólította a parasztokat, hogy alakítsanak az egyéni gazdaságok alapján működő önkéntes kölcsönös segítségnyújtási munkacsoportokat. A kölcsönös segítségnyújtási munkacsoportok megalakulása biztosította a munka termelékenységének emelkedését, s egyben a parasztok szocialista szellemű nevelését szolgálta.

Az ellenség nap nap után támadta a szabad körzeteket. Egyik-másik szabad körzet területén szüntelenül ádáz harcok folytak. Az elhúzódó háború jelentős anyagi eszközöket követelt, ugyanakkor azonban a parasztokat az egymást érő ellenséges támadások nyomorba döntötték, úgyhogy semmiképpen sem lehetett növelni a néptömegek máris súlyos terheit. A Kínai Kommunista Párt ebben a helyzetben azt tartotta legfontosabb feladatának, hogy a szabad körzetek egész lakosságát, katonai alakulatait, intézményeit, tanintézeteit stb. — összefogja, és egyetlen, hatalmas munkahadsereggé változtassa. A párt kiadta a felhívást, hogy mindenki, akár az ellenséggel harcol, akár hivatalban dolgozik, akár valamelyik tanintézetben tanul stb. — vegye ki részét a termelés növeléséből.

A szabad körzetekben hatalmas arányú mozgalom bontakozott ki a termelés fejlesztése érdekében. Sok katonai alakulat, intézmény és tanintézet számára lehetővé vált, hogy rátérjen a teljes vagy részleges önellátásra, s ezzel nemcsak saját anyagi helyzetén javított, hanem a lakosság terhein is könnyített, ami biztosította számára a nagy néptömegek támogatását. Megváltozott a felszabadított körzetek egész arculata: sok olyan helyen, ahol korábban ruházatban és élelmiszerben súlyos hiányt szenvedtek, sikerült leküzdeni a nehézségeket. Még az ellenség mögöttes területein is, azokban a körzetekben, ahol ádáz harcok folytak, sikerült valóra váltani a kommunista párt felhívását: „Saját erőnkből küzdjük le a nehézségeket!”

A munkaszerető és bátor hadsereg, a felszabadított körzetek lakosságával összefogva — a Kínai Kommunista Párt vezetésével — leküzdötte a japán intervenciósok és a reakciós kuomintangista klikk támadása és blokádja által előidézett óriási anyagi nehézségeket, és lerakta a kínai forradalom győzelmének anyagi alapját. Ugyanakkor a termelés fejlesztéséért indított hatalmas mozgalom során a párt sok gazdasági vezetőt képezett ki, s megszerezte a szabad körzetek — majd később az egész ország gazdasági építésének irányításához szükséges tapasztalatokat.

A munkastílus megjavításáért és a termelés növeléséért indított mozgalom a szabad körzetekben az egész forradalmi munkát magasabb színvonalra emelte
A munkastílus megjavításáért indított mozgalom a párttagság széles rétegei és a vezetők számára egyaránt lehetővé tette a legfontosabb ideológiai kérdések tisztázását, a termelés növeléséért indított mozgalom nyomán pedig lehetővé vált az anyagi nehézségek leküzdése. E két probléma megoldása megteremtette az alapot a többi harci feladat teljesítéséhez. Emelkedett a káderek ideológiai színvonala, lehetővé vált, hogy még eredményesebben és következetesebben érvényesüljön a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottságának helyes irányvonala. A csapatok megerősödtek, tapasztaltabbakká váltak, harcképességük jelentékeny mértékben fokozódott. A szabad körzetek lakossága élelmiszerben és ruházatban nem szenvedett már olyan nagy hiányt. Harci elszántsága még jobban megnövekedett, még bizonyosabb volt a győzelemben.

E két mozgalom nyomán a felszabadított körzetekben megkezdték a hatalmi szervek kiépítését, számos tömeg-kampányt folytattak le, s katonai, politikai, gazdasági és kulturális téren különböző intézkedéseket valósítottak meg. Aránylag gyorsan sikerült leküzdeni egyes, a reakciós kuomintangista klikk kommunistaellenes kampánya és pártunk önvédelmi harca során előfordult „baloldali” elhajlásokat. Ilyen volt például a pártonkívüliekkel való összefogás elhanyagolása, a hatalmi szervek kiépítésénél a „háromharmados” rendszer megvalósításától való vonakodás stb.

A párttagok ideológiai színvonalának emelkedése és a különböző területeken kifejtett aktív munka eredményesebbé tette a szabad körzetek harcát. A győzelem kivívása érdekében az új körülmények között a felszabadított körzetekben jelentősen növelték a partizánosztagok és a népi fegyveres erők létszámát, s ezek az alakulatok nemcsak harcokban vettek részt, hanem különböző termékek előállításával is foglalkoztak.

A népi hadsereg alakulatai a helyi partizánosztagokkal és a népfelkelőkkel vállvetve küzdöttek s az ellenség irtóhadjáratai során mesteri taktikát alkalmazva, egyik csapást a másik után mérték az ellenséges csapatokra. Az ellenség mögöttes területén az egész népet átfogó partizánháború bontakozott ki. Az ellenség, amelyet a népi fegyveres erők minden oldalról támadtak, sem éjjel, sem nappal nem talált nyugtot. Ha egy-egy falu átmenetileg az ellenség kezére jutott, csak lakatlan házakat meg kopár mezőket talált. A faluban sem élelmet, sem vizet nem tudott magának szerezni.

Ebben az időben a mi csapataink gyakran alkalmazták „az ellenség támad — mi visszavonulunk” taktikát. Mélyen benyomultak az ellenség háta mögé, és onnan csaptak le rá. Az ellenség nem tudott az egyidejűleg két irányból indított támadással szemben védekezni, és soraiban pánik tört ki, zűrzavar támadt. Amikor azután a szabad körzetekbe mélyen benyomuló ellenség az éhségtől és fáradtságtól kezdett kimerülni, s helyzete kilátástalanná vált, hadseregünk fő erői váratlanul lecsaptak rá, és felmorzsolták. Így végződtek az ellenség hírhedt „irtóhadjáratai”.

A párt később kisebb fegyveres munkásbrigádokat is alakított, amelyek mélyen az ellenség mögöttes területén tevékenykedtek. A fegyveres munkásbrigádok harci szervezetek voltak, amelyek egyaránt fejtettek ki katonai, politikai, gazdasági és kulturális tevékenységet. A brigádok minden egyes tagja nemcsak katona, hanem agitátor és szervező is volt. Ezeknek a brigádoknak a harcosai, a tömegekkel szorosan összeforrva és rájuk támaszkodva, csoportosan vagy külön-külön behatoltak a megszállt körzetekbe, harcra keltek az ellenséggel, éjjel-nappal nyugtalanították, s mindig ott bukkantak fel, ahol az ellenség a legkevésbé várta. Ezeknek a brigádoknak a harci akciói, propagandamunkája, nyílt és titkos harci módszerei gyengítették a japánok és szekértolóik seregeinek harci szellemét, bomlasztották az ellenség szervezeteit, és erősítették a népnek a győzelembe vetett hitét. Ha lehetőségük nyílt arra, hogy valahol viszonylag hosszabb időn át dolgozzanak, akkor mindig megnyerték a lakosság tömegeinek támogatását, szilárdan megvetették a lábukat az ellenség által megszállt falvakban, s megteremtették a szabad körzetek visszaállításához, illetve kiszélesítéséhez szükséges feltételeket.

A japán területrablók elleni háborúnak ezekben a legsúlyosabb éveiben (1941—1942-ben) a párt fáradhatatlanul szervezte a tömegeket a nehézségek leküzdésére. S ha elő is fordult, hogy a szabad körzetek területe átmenetileg kisebb lett, belső helyzetük megszilárdult. Az is előfordult, hogy a népi hadsereg létszáma csökkent, harcképessége azonban jelentős mértékben fokozódott, és ragyogó sikereket ért el. A japán imperialista agresszió elleni háború ötödik éve folyamán (1941 júniusától 1942 májusáig) a 8. hadsereg és az Új 4. Hadsereg a japánok és szekértolóik seregeinek több mint 140 000 katonáját és tisztjét semmisítette meg.

SaLa

Előadói beszéd a pártprogramról az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt VIII. kongresszusán

1919. március 19
Elvtársak, a témák azon felosztásának megfelelően, amelyben Buharin elvtárssal megállapodtunk, rám az a feladat hárul, hogy a bizottság álláspontját több konkrét és leginkább vitás vagy a pártot ezidőszerint leginkább érdeklő kérdésben megvilágítsam.

Először röviden azokkal a pontokkal foglalkozom, amelyeket Buharin elvtárs beszéde végén érintett, mint olyanokat, amelyek a bizottságon belül vita tárgyát képezték köztünk. Az első pont arra vonatkozik, hogy milyen jellegű legyen a program általános részének felépítése. Buharin elvtárs szerintem nem egészen az igazságnak megfelelően fejtette itt ki azt, hogy miért utasított vissza a bizottság többsége a program felépítését illetőleg minden olyan kísérletet, hogy töröljük mindazt, ami a régi kapitalizmusról szólt. Buharin elvtárs szavai néha azt a látszatot keltették, mintha a bizottság többsége attól félt volna, hogy mit is szólnak majd ehhez, mintha attól tartott volna, hogy a bizottság többségét a régi iránti kellő tisztelet hiányával fogják majd megvádolni. Kétségtelen, hogy ilyen megvilágításban a bizottság többségének álláspontja nagyon nevetséges színben tűnik fel. Csakhogy ez messze jár az igazságtól. A bizottság többsége azért vetette el az efféle kísérleteket, mert azok helytelenek lettek volna. Nem feleltek volna meg a tényleges helyzetnek. Tiszta imperializmus kapitalista alapzat nélkül nem volt soha, sehol sincs és nem is lesz soha. Hamis általánosítása ez mindannak, amit a szindikátusokról, kartellekről, trösztökről, finánckapitalizmusról mondottak, amikor a finánckapitalizmust úgy tüntették fel, mintha az egyáltalán nem támaszkodnék a régi kapitalizmus alapjaira.

Ez helytelen. Különösen helytelen az imperialista háború korszakára és az imperialista háború utáni korszakra vonatkozólag. Már Engels megírta a jövő háborúról szóló egyik fejtegetésében, hogy ez sokkal ádázabb pusztítást hoz majd magával, mint a harmincéves háború, hogy az emberiség nagymértékben el fog vadulni, hogy mesterien felépített ipari és kereskedelmi apparátusunk csődöt fog mondani. A háború elején a szociál-árulók és opportunisták kérkedtek azzal, hogy milyen életképes a kapitalizmus és kinevették a „fanatikusokat vagy félanarchistákat”, ahogy ők bennünket neveztek. „Lám — mondották —, ezek a jóslatok nem teljesedtek be. Az események megmutatták, hogy ez csak igen kevés országra és igen rövid időszakra vonatkozóan volt igaz!” Most pedig nemcsak Oroszországban és nemcsak Németországban, hanem a győztes országokban is a modern kapitalizmusnak éppen ilyen óriási méretű pusztulása kezdődik, amely lépten-nyomon félrelöki ezt a mesteri apparátust és feltámasztja a régi kapitalizmust.

Amikor Buharin elvtárs arról beszélt, hogy megpróbálkozhatunk azzal, hogy egységes képet adjunk a kapitalizmus és az imperializmus pusztulásáról, ezt mi a bizottságban kifogásoltuk és én itt is kifogásolom: próbálják csak meg, és meglátják, hogy nem fog sikerülni. Buharin elvtárs tett egy ilyen kísérletet a bizottságban és maga is lemondott róla. Egészen biztos vagyok abban, hogy ha ezt valaki meg tudná csinálni, úgy elsősorban Buharin elvtárs lenne az, aki ezzel a kérdéssel nagyon sokat és nagyon behatóan foglalkozott. Állítom, hogy az ilyen kísérlet nem járhat sikerrel, mert maga a feladat helytelen. Oroszországban most az imperialista háború következményeit éljük át és a proletariátus diktatúrájának kezdetén vagyunk. Ugyanakkor Oroszország több vidékén, amelyek jobban el voltak vágva egymástól, mint azelőtt, lépten-nyomon a kapitalizmus újjászületését és első fokának kifejlődését tapasztaljuk. Ez elkerülhetetlen. Ha a programot úgy írjuk meg, ahogy Buharin elvtárs akarta, ez a program helytelen lesz. Legjobb esetben meg fogja ismételni a legjobbat abból, amit a finánckapitalizmusról és imperializmusról mondtak, de nem a valóságot fogja tükrözni, mert a valóságban éppen az ilyen egységesség nincs meg. A különféle részekből összeállított program nem valami tetszetős (ami persze nem fontos), másféle program azonban egyszerűen helytelen volna. A program egyöntetűségének hiánya, különféle anyagból való felépítése, bármennyire kellemetlen és bármennyire nem eléggé összhangban álló is ez, még igen hosszú ideig elkerülhetetlen lesz. Amikor majd elkerülhetjük, új programot fogunk összeállítani. De akkor már szocialista társadalomban fogunk élni. Nevetséges volna azt állítani, hogy ott ugyanaz lesz, ami most van.

Olyan időben élünk, amikor a kapitalizmus számos legelemibb alapvető jelensége felelevenedett. Vegyük akár a közlekedés csődjét, amit olyan jól, vagy helyesebben, olyan kínosan tapasztalunk a saját bőrünkön. Hiszen ez más országokban is észlelhető, még a győztes országokban is. De mit jelent a közlekedés csődje az imperialista rendszerben? Visszatérést az árutermelés legkezdetlegesebb formáihoz. Mi jól tudjuk, hogy mi a batyuzó. Ezt a szót, azt hiszem, a külföldiek eddig nem ismerték. És most? Beszéljenek csak az elvtársakkal, akik a III. Internacionálé kongresszusára jöttek. Kitűnik, hogy efféle szavak Németországban is, Svájcban is kezdenek használatba jönni. Márpedig ezt a kategóriát semmiféle proletárdiktatúrába se lehet beilleszteni, hanem vissza kell érte nyúlni a kapitalista társadalom és az árutermelés legelső fokaihoz.

Ezt a szomorú valóságot holmi kikerekített és egységes program összeállításával megkerülni — nem volna más, mint légüres térbe, a fellegek fölé ugrani, azt jelentené, hogy helytelen programot írunk. És egyáltalán nem a régi iránti tisztelet, amire Buharin elvtárs udvariasan célzott, késztetett bennünket arra, hogy a régi program egyes részeit ide beillesszük. Buharin valahogy így tüntette fel a dolgot: a program, amelyet 1903-ban Lenin közreműködésével írtak, kétségtelenül rossz program, de mivel az öreg emberek legszívesebben a múltra emlékeznek vissza, a régi iránti tiszteletből az új korszakban olyan új programot állítottak össze, amelyben megismétlik a régit. Ha ez így volna, akkor az ilyen fura embereken csak nevetni lehetne. Állítom, hogy ez nem így van. Az a kapitalizmus, amelyet 1903-ban körvonalaztunk, 1919-ben a proletár Szovjet Köztársaságban továbbra is megvan, mégpedig éppen az imperializmus bomlása, csődje folytán. Ezt a kapitalizmust megtalálhatjuk például mind Szamára kormányzóságban, mind Vjatka kormányzóságban, amelyek nincsenek nagyon messze Moszkvától. Olyan időben, amikor a polgárháború az országot részekre szaggatja, ebből a helyzetből, ebből a batyuzásból nem egyhamar lábolunk ki. Ez az, amiért a program másféle felépítése helytelen volna. Azt kell megmondani, ami van: a programnak azt kell tartalmaznia, ami teljesen vitathatatlan, ténylegesen megállapított, csak akkor marxista program.

Buharin elvtárs elméletileg ezt teljesen megérti és azt mondja, hogy a programnak konkrétnak kell lennie. De más megérteni valamit és megint más ténylegesen keresztülvinni. Buharin elvtárs konkrétsága nem egyéb, mint a finánckapitalizmus könyvszagú leírása. A való életben különböző fajtájú jelenségéket észlelünk. A monopolizált ipar mellett mindegyik mezőgazdasági kormányzóságban ott találjuk a szabadversenyt. Sehol a világon nem volt és nem is lesz olyan monopolkapitalizmus, hogy egész sor termelési ágban ne lenne szabadverseny. Ha ilyen rendszert írunk le, az azt jelenti, hogy az élettől elszakadt és a valóságnak meg nem felelő rendszert írunk le. Marx a manufaktúráról azt mondotta, hogy az a tömeges kistermelésen emelkedő felépítmény volt; az imperializmus és finánckapitalizmus viszont a régi kapitalizmuson emelkedő felépítmény. Ha leromboljuk a felső réteget, előtűnik a régi kapitalizmus. Akinek az az álláspontja, hogy egységes imperializmus létezik régi kapitalizmus nélkül, az valóságnak veszi azt, amit kívánatosnak tart.

Ez természetes hiba, amibe igen könnyen beleesnek. Ha egységes imperializmussal volna dolgunk, amely minden ízében átalakította a kapitalizmust, feladatunk százezerszer könnyebb volna. Ez olyan rendszert eredményezne, amelyben minden kizárólag a finánctőkének volna alárendelve. Akkor a feladat csak az volna, hogy eltávolítsuk a felső réteget és minden egyebet a proletariátus kezébe adjunk át. Ez rendkívül kellemes dolog volna, csakhogy a valóságban ez nincs így. A valóságban a fejlődés olyan, hogy egész másképpen kell eljárnunk. Az imperializmus a kapitalizmuson emelkedő felépítmény. Amikor az imperializmus összeomlik, a felső réteg összeomlásával és az alapépítmény feltárulásával van dolgunk. Ezért programunknak, ha azt akarjuk, hogy helyes legyen, azt kell megmondania, ami van. Adva van a régi kapitalizmus, amely számos területen az imperializmusig fejlődött. Ennek tendenciái kizárólag imperialista jellegűek. A lényeges kérdéseket csakis az imperializmus szemszögéből vizsgálhatjuk. Nincs sem a bel-, sem a külpolitikának egyetlen olyan számottevő kérdése sem, amelyet el lehetne dönteni másképp, mint ennek a tendenciának a szemszögéből. A programban most nem erről van szó. A valóságban megvan a régi kapitalizmus felszín alatti óriási talaja. És van felépítmény — az imperializmus, amely háborúra vezetett, és ez a háború kiindulóponttá vált a proletariátus diktatúrájának kezdete számára. Ezt a fázist nem lehet elkerülni. Ez a tény jellemzi magának a proletárforradalom fejlődésének ütemét is az egész világon, és ez a tény még sok éven át tény marad.

A nyugateurópai forradalmak talán simábban fognak lejátszódni, mindamellett az egész világ újjászervezéséhez, az országok legnagyobb részének újjászervezéséhez sok-sok évre van szükség. Ez pedig azt jelenti, hogy abban az átmeneti időszakban, amelyen most megyünk keresztül, ezt a mozaikszerű valóságot nem kerülhetjük el. Ezt a különféle részekből összetevődött valóságot nem lehet félredobni, bármennyire rút is, egyetlen szemcsét sem dobhatunk félre belőle. A program helytelen lesz, ha máskép állítjuk össze, mint ahogy összeállítottuk.

Azt mondjuk, hogy eljutottunk a diktatúrához. De tudnunk kell azt is, hogyan jutottunk el hozzá. A múlt fogva tart bennünket, ezer kézzel kapaszkodik belénk és nem engedi, hogy egy lépést is tegyünk előre, vagy arra kényszerít bennünket, hogy ezeket a lépéseket olyan rosszul tegyük meg, ahogy megtesszük. S mi azt mondjuk: ahhoz, hogy megértsük, milyen helyzetbe fogunk kerülni, meg kell mondanunk, milyen úton haladtunk, mi vezetett el bennünket magához a szocialista forradalomhoz. Minket az imperializmus vezetett el hozzá, az eredeti árugazdasági formáiban jelentkező kapitalizmus vezetett el hozzá. Mindezt meg kell értenünk, mert csak ha a valóságot figyelembe vesszük, oldhatunk meg olyan kérdéseket, mint amilyen, mondjuk, a középparasztsághoz való viszony. Valóban, honnan kerülhetett elő a középparaszt a színtiszta imperialista kapitalizmus korszakában? Hiszen még az egyszerű kapitalista országokban sem volt középparaszt. Ha mi kizárólag az imperializmus és a proletárdiktatúra szemszögéből fogjuk eldönteni azt a kérdést, hogy milyen legyen a viszonyunk ehhez a csaknem középkori jelenséghez (a középparasztsághoz), akkor sehogyan sem fogunk zöldágra vergődni és csak alaposan beverjük a fejünket. Ha viszont a középparasztsághoz való viszonyunkon változtatnunk kell, akkor tessék az elméleti részben is megmondani, hogy honnan került elő és mi is tulajdonképpen a középparaszt. A középparaszt kisárutermelő. Ez a kapitalizmusnak az az ábécéje, amelyről beszélnünk kell, mert ebből az ábécéből még mindig nem másztunk ki. Ezt egy kézlegyintéssel elintézni és azt mondani: „Miért forgassuk az ábécét, amikor mi már a finánckapitalizmust tanulmányoztuk!” — fölöttébb komolytalan dolog.

Ugyanezt kell mondanom a nemzeti kérdésről is. Buharin elvtárs itt is valóságnak veszi azt, amit óhajt. Azt mondja, hogy a nemzetek önrendelkezési jogát nem szabad elismerni. A nemzet — a burzsoázia és a proletariátus együttvéve. S akkor még mi, proletárok, ismerjük el holmi megvetésre méltó burzsoázia önrendelkezési jogát! Ez már aztán semmivel sem egyeztethető össze! Nem, bocsánatot kérek, ez megegyezik azzal, ami van. Ha ennek hátat fordítanak, a képzelgés keríti önöket hatalmába. Önök a nemzetben végbemenő differenciálódási folyamatra, a proletariátusnak a burzsoáziától való elkülönülésére hivatkoznak. De nézzük csak, hogyan megy végbe ez a differenciálódás.

Vegyük például Németországot, az előrehaladott kapitalista ország mintaképét, amely a kapitalizmus, a finánckapitalizmus szervezettsége tekintetében felülmúlta Amerikát. Sok tekintetben elmaradt Amerika mögött, a technika és termelés terén, politikai téren, de a finánckapitalizmus szervezettsége szempontjából, a monopolkapitalizmusnak állammonopolista kapitalizmussá változása szempontjából — Németország felülmúlta Amerikát. Azt lehetne gondolni, hogy ez az ország aztán mintakép. És mi megy ott végbe? Elkülönült-e a német proletariátus a burzsoáziától? Nem! Hiszen csak néhány nagy városból jelentették, hogy ott a munkások többsége a scheidemannisták ellen van. De hogyan történt ez? Úgy, hogy a spartakisták szövetkeztek az átkozott német mensevikekkel, a — független szocialistákkal, akik mindent össze-vissza zavarnak és a szovjet rendszert össze akarják házasítani az alkotmányozó gyűléssel! Ez megy végbe ebben a Németországban! Márpedig Németország — előrehaladott ország.

Buharin elvtárs azt mondja: „Minek nekünk a nemzetek önrendelkezési joga?” Kénytelen vagyok megismételni 1917 nyarán tett ellenvetésemet, amikor Buharin azt javasolta, hogy töröljük a minimális programot és csak a maximális programot tartsuk meg. Én akkor azt feleltem: „Ne dicsekedj a csatába menet, hanem dicsekedj a csatából jövet.” Amikor majd meghódítjuk a hatalmat, utána pedig egy keveset várunk, akkor majd megtesszük. A hatalmat meghódítottuk, egy keveset vártunk, most egyetértek azzal, hogy megtegyük. Teljes erővel hozzáfogtunk a szocialista építéshez, visszavertük a bennünket fenyegető első támadást — most ez helyénvaló lesz. Ugyanez vonatkozik a nemzetek önrendelkezési jogára is. „Én csak a dolgozó osztályok önrendelkezési jogát akarom elismerni” — mondja Buharin elvtárs. Ön tehát azt akarja elismerni, amit a valóságban, Oroszországon kívül, egyetlen országban sem értek el. Ez nevetséges.

Nézzük csak Finnországot: demokratikus ország, fejlettebb, kulturáltabb ország, mint mi vagyunk. Ott a proletariátus elkülönülésének, differenciálódásának a folyamata megy végbe, mégpedig sajátos módon, sokkal kínosabban, mint nálunk. A finnek átszenvedték Németország diktatúráját, most az antant diktatúrája alatt nyögnek. De annak következtében, hogy mi elismertük a nemzetek önrendelkezési jogát, a differenciálódás folyamata ott könnyebbé vált. Nagyon jól emlékszem arra a jelenetre, amikor a Szmolnijban a finn burzsoázia képviselőjének, Svinhufvudnak — oroszul ez a szó „disznófejűt” jelent —, aki a hóhér szerepét töltötte be, egy diplomáciai okmányt kellett átadnom. Udvariasan szorított velem kezet, bókokat mondtunk egymásnak. Milyen kellemetlen volt ez! De meg kellett tenni, mert akkoriban a finn burzsoázia azzal a mesével csapta be a népet, a dolgozó tömegeket, hogy a muszkák soviniszták, a nagyoroszok meg akarják fojtani a finneket. Meg kellett tenni.

És vajon nem ugyanazt kellett-e megtennünk tegnap a Baskír Köztársaságot illetően? Amikor Buharin elvtárs azt mondta: „Egyik-másik számára el lehet ismerni ezt a jogot”, akkor még fel is jegyeztem magamnak, hogy nála ebbe a névsorba belekerültek a hottentották, a busmanok, a hinduk. E névsor hallatára arra gondoltam: hogyan van az, hogy Buharin elvtárs megfeledkezett egy kis apróságról, megfeledkezett a baskírokról? Busmanok Oroszországban nincsenek, ami a hottentottákat illeti, róluk sem hallottam, hogy autonóm köztársaságra tartanának igényt, vannak azonban nálunk baskírok, kirgizek, van egész sereg más nép, s ezektől nem tagadhatjuk meg az önrendelkezés jogának elismerését. Nem tagadhatjuk meg egyetlen néptől sem, amely a volt Orosz Birodalom határain belül él. Sőt, tegyük fel, hogy a baskírok esetleg megdöntenék a kizsákmányolókat és mi segítséget nyújtanánk nekik ebben. Ez azonban csak az esetben lehetséges, ha a forradalmi átalakulás teljesen megérett. Még hozzá ezt óvatosan kell tennünk, nehogy feltartóztassuk beavatkozásunkkal a proletariátus differenciálódásának éppen azt a folyamatát, amelyet gyorsítanunk kell. Mit tehetünk azonban az olyan népek esetében, mint a kirgizek, üzbégek, tadzsikok, turkmenek, amelyek mindezideig mohamedán papjaik befolyása alatt állnak? Nálunk Oroszországban a lakosság, miután bő tapasztalatokat szerzett a pópákkal kapcsolatban, segített nekünk lerázni őket. De tudjuk, hogy a polgári házasságról szóló rendelet milyen kevéssé ment át az életbe. Odamehetünk-e ezekhez a népekhez, és mondhatjuk-e nekik: „Mi megdöntjük kizsákmányolóitokat”? Ezt nem tehetjük meg, mert teljesen papjaik befolyása alatt állnak. Itt be kell várnunk a szóbanforgó nemzet fejlődését, a proletariátus differenciálódását a burzsoá elemektől, ami elkerülhetetlen.

Buharin elvtárs nem akar várni. Őt elfogja a türelmetlenig. „Ugyan miért? Amikor mi magunk megdöntöttük a burzsoáziát, kikiáltottuk a Szovjethatalmat és a proletariátus diktatúráját, ugyan miért kellene akkor nekünk így eljárnunk?” Ez úgy hat, mint valami buzdító felhívás, megjelöli utunkat, ámde ha programunkban csak ezt nyilvánítjuk ki, akkor ez nem program lesz, hanem kiáltvány. Mi kikiálthatjuk a Szovjethatalmat és a proletariátus diktatúráját, kifejezhetjük teljes megvetésünket a burzsoáziával szemben, amelyre az ezerszeresen rászolgál, de a programban tökéletes pontossággal azt kell írnunk, ami van. Akkor programunk megtámadhatatlan.

Mi szigorú osztályálláspontot foglalunk el. Amit a programban írunk, elismerése annak, ami a valóságban végbement az után az időszak után, amikor a nemzetek önrendelkezési jogáról általában írtunk. Akkor még nem voltak proletárköztársaságok. Amikor a proletárköztársaságok létrejöttek — és csakis abban a mértékben, amelyben létrejöttek —, írhattuk azt, amit a programban írtunk: „Szovjet típus szerint szervezett államok föderatív egyesülése”. A szovjet típus még nem jelent Szovjeteket, úgy ahogy azok Oroszországban megvannak, de a szovjet típus nemzetközivé válik. Csakis ezt mondhatjuk. Messzebb mennünk, akár csak egy lépésnyire, egy hajszálnyira is — már helytelen volna, s ezért a programba nem való.

Mi azt mondjuk: tekintetbe kell venni, hogy a szóbanforgó nemzet a középkoriságtól a polgári demokrácia felé és a polgári demokráciától a proletár demokrácia felé vezető út melyik szakaszán áll. Ez feltétlenül helyes. Minden nemzetnek joga van az önrendelkezésre — a hottentottákról és busmanokról nem érdemes külön beszélnünk. Ez a jellemzés ráillik a föld lakosságának óriási többségére, alighanem kilenctized részére, sőt talán 95%-ára is, mert minden ország a középkoriságtól a polgári demokrácia felé, vagy a polgári demokráciától a proletár demokrácia felé vezető úton van. Ez az út teljesen kikerülhetetlen. Többet nem mondhatunk, mert ez nem lesz helyes, nem fog megfelelni annak, ami van. A nemzetek önrendelkezését elvetni és helyébe a dolgozók önrendelkezését tenni teljesen helytelen, mert az ilyen fogalmazás nem számol azzal, hogy milyen nehézségek árán, milyen tekervényes úton halad előre a differenciálódás az egyes nemzeteken belül. Németországban másképpen halad előre, mint nálunk: bizonyos tekintetben gyorsabban, bizonyos tekintetben pedig lassúbb és véresebb úton. Nálunk egyetlen párt sem jutott arra a szörnyű gondolatra, hogy a Szovjeteket egybe kellene kapcsolni az Alkotmányozó Gyűléssel. Hiszen nekünk és ezeknek a nemzeteknek egymás mellett kell élnünk. A scheidemannisták máris azt mondják rólunk, hogy meg akarjuk hódítani Németországot. Ez persze nevetséges és ostoba beszéd. De a burzsoáziának megvannak a maga érdekei és megvan a maga sajtója, amely ezt száz- meg százmillió lappéldányban kürtöli szét az egész világon és Wilson saját érdekében támogatja ezt. A bolsevikoknak — mondják — nagy hadseregük van és bolsevizmusukat hódítás útján akarják átplántálni Németországba. Németország legjobb fiai — a spartakisták — elmondották nekünk, hogyan uszítják a német munkásokat a kommunisták ellen: nézzétek csak, úgymond, milyen rossz a helyzet a bolsevikoknál! Azt pedig, hogy nálunk nagyszerűen megy minden, bizony nem mondhatjuk. Így aztán ellenségeink Németországban azzal az érvvel hatnak a tömegekre, hogy a proletárforradalom Németországban ugyanolyan rendbontást jelent majd, mint Oroszországban. A rend megbomlása nálunk — ez a mi hosszan elhúzódó betegségünk. Roppant nehézségeket kell leküzdenünk, miközben országunkban a proletárdiktatúrát építjük. Amíg a burzsoázia vagy a kispolgárság, vagy akár csak a német munkásságnak egy része is annak a mumusnak hatása alatt áll, hogy „a bolsevikok erőszakkal be akarják vezetni a saját rendszerüket” — addig az olyan formula, mint a „dolgozók önrendelkezése”, nem könnyíti meg a helyzetet. Nekünk úgy kell megfognunk a dolgot, hogy a német szociál-árulók ne mondhassák, hogy a bolsevikok ráerőszakolják másokra a maguk egyetemes rendszerét — amelyet állítólag a vöröskatonák szuronya hegyén el lehet vinni Berlinbe. Márpedig ha tagadjuk a nemzetek önrendelkezésének elvét, ilyen színe lehet a dolognak.

A mi programunkban ne legyen szó a dolgozók önrendelkezéséről, mert ez helytelen. Programunknak azt kell mondania, ami van. Ha egyszer a nemzetek a középkoriságtól a polgári demokrácia felé és a polgári demokráciától a proletár demokrácia felé vezető út különböző szakaszain állanak, akkor programunknak idevágó tétele abszolút helyes. Mi ebben a tekintetben nagyon tekervényes utat tettünk meg. Minden nemzetnek meg kell kapnia az önrendelkezési jogot, és ez elősegíti a dolgozók önrendelkezését. Finnországban a proletariátusnak a burzsoáziától való elkülönülési folyamata igen világosan, nagy erővel és mélyrehatóan halad előre. Ott mindenesetre minden másképpen fog menni, mint nálunk. Ha mi azt mondjuk, hogy nem ismerünk el semmiféle finn nemzetet, hanem csak a dolgozó tömegeket ismerjük el, ez egészen semmitmondó beszéd lesz. Azt, ami van, lehetetlen el nem ismerni: az maga kényszeríti ki az elismerést. A proletariátus és a burzsoázia elhatárolódása a különböző országokban sajátos utakon megy végbe. Ezen az úton a legóvatosabb módon kell eljárnunk. Kiváltképp óvatosnak kell lennünk a különböző nemzetek irányában, mert nincs rosszabb, mint valamely nemzet bizalmatlansága. A lengyeleknél folyamatban van a proletariátus önrendelkezése. Itt vannak a Varsói Munkástanács összetételére vonatkozó legutóbbi számadatok: lengyel szociáláruló 333, kommunista 297. Ez azt mutatja, hogy ott a mi forradalmi naptárunk szerint az Október már nincs messze. Ez úgy körülbelül 1917 augusztusa vagy szeptembere. Csakhogy, először is, még nem adtak ki olyan dekrétumot, amely elrendelné, hogy minden országnak a bolsevik forradalmi kalendárium szerint kell élnie, de ha kiadtak volna is, azt nem hajtanák végre. Másodszor pedig, most az a helyzet, hogy a mi munkásainknál előrehaladottabb és műveltebb lengyel munkások többsége a szociálhonvédelem, a szociálpatriotizmus álláspontján van. Várni kell. Itt nem beszélhetünk a dolgozó tömegek önrendelkezéséről. Nekünk ezt a differenciálódást propagálnunk kell. Ezt megtesszük, de a legkevésbé sem lehet kétséges, hogy a lengyel nemzet önrendelkezését azonnal el kell ismernünk. Ez világos. A lengyel proletármozgalom ugyanazon az úton halad, mint a mienk, halad a proletariátus diktatúrája felé, csakhogy nem úgy, mint Oroszországban. És a munkásokat ott azzal rémítgetik, hogy a muszkák, a nagyoroszok, akik a lengyeleket mindig elnyomták, a kommunizmus leple alatt a maguk nagyorosz sovinizmusát akarják bevinni Lengyelországba. A kommunizmust nem erőszakos úton vezetik be. Egyik legjobb lengyel kommunista elvtársunk, amikor azt mondtam neki: „Önök másképpen csinálják”, azt felelte nekem: „Nem, mi ugyanazt csináljuk, csakhogy jobban, mint önök.” Az ilyen érvelésre aztán igazán semmi ellenvetésem sem lehetett. Meg kell adni a lehetőséget arra, hogy ezt a szerény kívánságot teljesíthessék, hogy a szovjet hatalmat jobban csinálják meg, mint nálunk. Feltétlenül számolni kell azzal, hogy ott az út némileg sajátosan alakul és nem szabad azt mondani: „Le a nemzetek önrendelkezési jogával! Mi az önrendelkezési jogot csakis a dolgozó tömegeknek adjuk meg.” Ez az önrendelkezés nagyon bonyolult és nehéz úton halad előre. Még sehol sincs meg Oroszországon kívül, és nekünk, figyelembe véve mindazokat a fejlődési szakaszokat, amelyekben más országok vannak, semmit sem szabad Moszkvából elrendelnünk. Ez az, amiért ez a javaslat elvileg elfogadhatatlan.

Áttérek a további pontokra, amelyeket kidolgozott tervünk szerint meg kell világítanom. Legelőször is a kistulajdonosok és a középparaszt kérdéséről akarok beszélni. Ezzel kapcsolatban a 47. pont a következőket mondja:

„A középparasztságot illetően az Oroszországi Kommunista Párt politikája az, hogy a középparasztságot fokozatosan és tervszerűen bevonja a szocialista építés munkájába. A párt feladatául tűzi ki, hogy a középparasztságot elválasztja a kulákoktól, a szükségletei iránt tanúsított figyelmes magatartás révén megnyeri a munkásosztály számára, elmaradottsága ellen az ideológiai befolyás eszközeivel, egyáltalán nem elnyomó módszerekkel küzd, a középparasztság létérdekeit érintő minden kérdésben gyakorlati megegyezésre igyekszik jutni vele, és a szocialista átalakítások végrehajtási módjainak meghatározása során engedményeket tesz neki.”

Azt hiszem, hogy itt azt fogalmazzuk meg, amit a középparasztságot illetően a szocializmus megalapítói annyiszor megmondták. Ennek a pontnak csupán az a fogyatékossága, hogy nem elég konkrét. A programban aligha mondhatnánk többet. A kongresszuson azonban nemcsak programkérdéseket kell felvetnünk, és a középparasztság kérdésének kettőzött, sőt háromszoros figyelmet kell szentelnünk. Értesüléseink vannak arról, hogy az egyes helyeken lezajlott felkelésekben világosan látható egy általános terv, és ez a terv nyilvánvalóan összefügg a fehérgárdisták haditervével, akik úgy határoztak, hogy márciusban általános támadást indítanak és több felkelést szerveznek. A kongresszus elnöksége előtt fekszik a kongresszus felhívásának tervezete, amelyet ismertetni fognak önökkel. Ezek a felkelések mindennél világosabban mutatják, hogy a baloldali eszerek és a mensevikek egy része — Brjanszkban mensevikek dolgoztak a felkelés előkészítésén — a fehérgárdisták közvetlen ügynökeinek szerepét játssza. A fehérgárdisták általános támadása, a felkelések a falvakban, a vasúti forgalom megszakítása — talán sikerül majd így megdönteni a bolsevikok hatalmát. Itt különösen világosan, a maga egész életbevágó fontosságában domborodik ki a középparasztság szerepe. A kongresszuson nemcsak különös nyomatékkal kell hangsúlyoznunk engedékenységünket a középparasztság irányában, hanem gondolkodnunk kell azon is, hogy több, minél konkrétabb olyan intézkedést hajtsunk végre, amely legalább valami közvetlen előnyt nyújt a középparasztságnak. Ezeket az intézkedéseket sürgősen megkövetelik mind önfenntartási érdekeink, mind valamennyi ellenségünk ellen folytatott harcunk érdekei is, hiszen ellenségeink tudják, hogy a középparaszt ide-oda ingadozik közöttünk és őköztük, és arra törekszenek, hogy a középparasztot elhódítsák tőlünk. Most olyan helyzetben vagyunk, hogy óriási tartalékaink vannak. Tudjuk, hogy mind a lengyel, mind a magyar forradalom érlelődik, mégpedig nagyon gyorsan. E forradalmak proletár tartalékokat adnak majd nekünk, megkönnyítik helyzetünket és óriási mértékben megszilárdítják proletárbázisunkat — amely nálunk bizony gyenge. Ez a legközelebbi hónapokban bekövetkezhet, de nem tudjuk, mikor fog bekövetkezni. Önök tudják, hogy most feszült helyzet állt elő, ezért most a középparasztság kérdése óriási gyakorlati jelentőségre tesz szert.

Ki szeretnék továbbá térni a szövetkezetek kérdésére — programunk 48. pontjára. Ez a pont bizonyos mértékben elavult. Amikor a bizottságban megszövegeztük, nálunk voltak szövetkezetek és nem voltak fogyasztási kommunák, de néhány nappal később rendeletet fogadtak el, amelynek értelmében minden néven nevezendő szövetkezetet egységes fogyasztási kommunává kell egybeolvasztani. Nem tudom, közzé van-e már téve ez a rendelet és a jelenlevők többsége ismeri-e? Ha nem, akkor holnap vagy holnapután közzétesszük ezt a rendeletet. Ebben a tekintetben ez a pont már elavult, mindamellett úgy vélem, hogy szükségünk van rá, hiszen mindnyájan jól tudjuk, hogy a rendelet kiadása és végrehajtása közt jókora idő telik el. A szövetkezetekkel már 1918. április óta bajlódunk, és jóllehet jelentős sikert értünk el, ez még nem döntő jelentőségű. Elértük, hogy a szövetkezetek helyenként olyan méretekben tömörítik a lakosságot, hogy sok kerületben a falusi lakosság 98 százaléka már egyesítve van. De ezeket a szövetkezeteket, amelyek már a kapitalista társadalomban fennálltak, keresztül-kasul áthatja a burzsoá társadalom szelleme és élükön mensevikek, eszerek, burzsoá szakemberek állanak. Még nem tudtuk őket magunknak alárendelni, ezen a téren feladatunk még nincs megoldva. Ami a fogyasztási kommunák létesítését illeti, rendeletünk egy lépést tesz előre, megszabja, hogy egész Oroszországban minden néven nevezendő szövetkezetet egybe kell olvasztani. De ez a rendelet is, még ha teljesén végre is hajtjuk, a jövőbeli fogyasztási kommunán belül meghagyja a munkásszövetkezet autonóm tagozatát, mert a munkásszövetkezet képviselői, akik gyakorlatból ismerik a kérdést, kijelentették és bebizonyították nekünk, hogy a munkásszövetkezetet mint fejlettebb szervezetet fenn kell tartani, mivel tevékenysége szükséges. Nálunk a pártban nem kevés nézeteltérés és vita volt a szövetkezetek kérdésében, voltak súrlódások a szövetkezetekben dolgozó bolsevikok és a Szovjetekben dolgozó bolsevikok közt. Elvileg, véleményem szerint, a kérdést kétségtelenül olyan értelemben kell megoldani, hogy ezt az apparátust mint a kapitalizmus által a tömegek között előkészített egyetlen apparátust, mint az egyetlen olyan apparátust, mely még a primitív kapitalizmus fokán álló falusi tömegek között működik — minden körülmények között fenn kell tartanunk, fejlesztenünk kell és semmiesetre sem szabad félredobnunk. A feladat itt nehéz, minthogy a szövetkezetek élén, mint azok vezetői, a legtöbb esetben polgári szakemberek, igen gyakran aktív fehérgárdisták állanak. Ez a magyarázata annak, hogy gyűlölik, joggal gyűlölik őket, ez a magyarázata annak, hogy harcot indítottak ellenük. Csakhogy természetesen ezt a harcot ügyesen kell vezetnünk: a szövetkezeti vezetők ellenforradalmi kísérleteinek véget kell vetni, ez azonban ne legyen harc a szövetkezet apparátusa ellen. Ezeket az ellenforradalmi szövetkezeti vezetőket el kell távolítanunk, magát az apparátust pedig magunk alá kell rendelnünk. Itt pontosan ugyanaz a feladat áll előttünk, mint a burzsoá szakemberek tekintetében – ez a másik kérdés, amelyet ki szeretnék emelni.

A burzsoá szakemberek kérdése nem kevés súrlódást és nézeteltérést vált ki. Amikor a napokban a Petrográdi Szovjetben felszólaltam, a hozzám írásban benyújtott kérdések közül néhány a fizetésekre vonatkozott. Azt kérdezték tőlem: lehet-e egy szocialista köztársaságban 3 000 rubelig terjedő fizetéseket adni? Mi ezt a kérdést tulajdonképpen azért vettük fel a programba, mert ezen a téren meglehetősen messzemenő az elégedetlenség. A burzsoá szakemberek kérdése felvetődik a hadseregben, az iparban, a szövetkezetekben — mindenütt. Ez a kapitalizmusból a kommunizmusba való átmenet időszakának igen fontos kérdése. A kommunizmust csak akkor építhetjük fel, ha a burzsoá tudomány és technika eszközeivel hozzáférhetőbbé tesszük a tömegek számára. Másképp a kommunista társadalmat felépíteni nem lehet. Ilymódon való felépítéséhez viszont a burzsoáziától kell venni az apparátust, be kell vonnunk a munkába mindezeket a szakembereket. A programban szándékosan azért fejtettük ki részletesen ezt a kérdést, hogy gyökeres megoldást nyerjen. Nagyon jól tudjuk, mit jelent Oroszország kulturális fejletlensége, milyen következményekkel jár ez a Szovjethatalomra nézve, amely elvben a hasonlíthatatlanul magasabbrendű proletár demokráciát, e demokrácia mintaképét adta az egész világnak — mennyire lefokozza ez a kulturálatlanság a Szovjethatalmat és hogyan termeli ki újra a bürokráciát. A szovjet apparátus elvben minden dolgozó számára hozzáférhető, a valóságban azonban, mint valamennyien tudjuk, ez korántsincs így. Mégpedig egyáltalán nem azért, mintha ezt a törvény gátolná, mint a burzsoázia uralma alatt; ellenkezőleg, törvényeink elősegítik ezt. De a törvények egymagukban nem elegendők. Hatalmas nevelő-, szervező- és kultúrmunkára van szükség, amit nem lehet gyorsan, törvény útján megoldani, ami nagyarányú, hosszantartó munkát követel. A burzsoá szakemberek kérdését a jelenlegi kongresszuson teljes határozottsággal meg kell oldani. Az ilyen határozat lehetővé teszi az elvtársaknak, akik a kongresszus menetét kétségtelenül figyelemmel kísérik, hogy a kongresszus tekintélyére támaszkodjanak és lássák, milyen nehézségekbe ütközünk. Ez a határozat segítségére lesz azoknak az elvtársaknak, akik előtt ez a kérdés lépten-nyomon felvetődik, abban, hogy legalább a propagandamunkában részt vegyenek.

Azok az elvtársak, akik a kongresszuson, itt Moszkvában, a spartakistákat képviselték, elmondották nekünk, hogy Nyugat-Németországban, ahol az ipar a legfejlettebb, ahol a spartakisták befolyása a munkások soraiban a legnagyobb, jóllehet ott a spartakisták még nem győztek, mégis igen sok üzemben, mégpedig a legnagyobbakban, a mérnökök, az igazgatók felkeresték a spartakistákat és azt mondták: „Mi veletek megyünk.” Nálunk ilyesmi nem fordult elő. Nyilvánvaló, hogy ott a munkások magasabb kultúrszínvonala, a műszaki személyzet fokozottabb proletarizálódottsága és talán még sok előttünk ismeretlen ok olyan viszonyokat teremtett, amelyek valamelyest eltérnek a mi viszonyainktól.

Mindenesetre itt van az egyik legfőbb akadály, mely további előrehaladásunkat gátolja. Rögtön, anélkül hogy más országoktól támogatást várnánk, haladéktalanul, azonnal fokoznunk kell a termelőerőket. Burzsoá szakemberek nélkül ez lehetetlen. Ezt egyszersmindenkorra meg kell mondanunk. E szakemberek többségét természetesen minden porcikájukban burzsoá világnézet hatja át. Az elvtársias együttműködés légkörével, munkásbiztosokkal, kommunista sejtekkel kell őket körülvennünk, úgy kell elhelyezni őket, hogy ne rúghassanak ki a hámból, de meg kell nekik adni a lehetőséget, hogy jobb viszonyok között dolgozhassanak, mint a kapitalizmus alatt, mert ez a réteg, amelyet a burzsoázia nevelt, máskülönben nem fog dolgozni. Egy egész réteget nem lehet bottal munkára kényszeríteni — ezt mi nagyon jól kitapasztaltuk. Rá lehet szorítani őket arra, hogy ne vegyenek cselekvően részt az ellenforradalomban, meg lehet félemlíteni őket, hogy kezükbe se merjenek venni fehérgárdista felhívást. E tekintetben a bolsevikok erélyesen járnak el. Ezt meg lehet csinálni és ezt eléggé meg is csináljuk. Ezt mindnyájan megtanultuk. De egy egész réteget munkára szorítani ilyen módon lehetetlen. Ezek az emberek hozzászoktak ahhoz, hogy magasabb műveltségi fokot igénylő munkát végezzenek, ezt a munkát mozdították elő a burzsoá rend keretei között, azaz óriási anyagi vívmányokkal gazdagították a burzsoáziát, a proletariátus számára pedig csak morzsákat juttattak belőlük. De mégiscsak előrevitték a kultúrát, ez volt a hivatásuk. Ha látni fogják, hogy a munkásosztály soraiból szervezett, előrehaladott rétegek emelkednek ki, amelyek a kultúrát nemcsak megbecsülik, de segítenek azt a tömegek közt is elterjeszteni, akkor ezek a szakemberek meg fogják változtatni a magatartásukat irányunkban. Ha az orvos látja, hogy a proletariátus a járványos betegségek elleni harcban megszervezi a dolgozók öntevékenységét, egészen más magatartást fog tanúsítani irányunkban. Ezek a burzsoá orvosok, mérnökök, agronómusok, szövetkezeti vezetők nálunk jelentős réteget alkotnak, és ha a gyakorlatban azt fogják látni, hogy a proletariátus egyre szélesebb tömegeket von be ebbe a munkába, akkor morálisan győzelmet aratunk fölöttük, nem pedig csak politikailag szakítjuk el őket a burzsoáziától. Akkor könnyebb lesz a feladatunk. Akkor ők saját maguktól bekapcsolódnak majd apparátusunkba, annak egy részévé válnak. Ennek érdekében áldozatokat kell hoznunk. Ha ezért kétmilliárdot kellene is fizetnünk — az is semmiség. Gyerekség volna visszariadni ettől az áldozattól, mert ez azt jelentené, hogy nem értjük az előttünk álló feladatokat.

A közlekedés zilált állapota, az ipar és a mezőgazdaság zilált állapota a Szovjet Köztársaságnak magát a létét ássa alá. Itt a legerélyesebb, az ország minden erejét a végletekig megfeszítő rendszabályokhoz kell nyúlnunk. A szakemberek irányában nem szabad a kicsinyes tűszúrások politikáját folytatnunk. Ezek a szakemberek nem a kizsákmányolók szolgái; ezek a kultúra művelői, akik a burzsoá társadalomban a burzsoázia szolgálatában álltak és akikről az egész világ szocialistái azt mondották, hogy a proletár társadalomban bennünket fognak szolgálni. Ebben az átmeneti időszakban minél jobb életfeltételeket kell biztosítanunk számukra. Ez lesz a legjobb politika, ez lesz a legtakarékosabb gazdálkodás. Máskülönben megtakarítunk ugyan néhányszáz milliót, de közben veszíthetünk annyit, hogy nincs annyi milliárd, amennyi pótolhatná mindazt, amit elvesztettünk.

Amikor a fizetések kérdéséről Smidt elvtárssal, a munkaügyi népbiztossal beszélgettünk, ilyen tényekre mutatott rá. Smidt elvtárs azt mondja, hogy mi a bérek kiegyenlítése érdekében annyit tettünk, amennyit sehol egyetlen burzsoá állam sem tett és nem is tehet évtizedek alatt sem. Vegyük a háború előtti fizetéseket: a tanulatlan munkás napi 1 rubelt — egy hónapban 25 rubelt, a szakember viszont havi 500 rubelt kapott, nem számítva azokat, akiknek százezreket fizettek. A szakember hússzor annyit kapott, mint a munkás. A mi mostani fizetési tételeink 600 és 3 000 rubel között mozognak, a különbség csak ötszörös. A kiegyenlítés érdekében sokat tettünk. A szakembereket most természetesen túlfizetjük, de többletet fizetni nekik a tudásért nemcsak érdemes, hanem okvetlenül, elméleti szempontból is szükséges. A programban ez a kérdés véleményem szerint elég részletesen van kifejtve. Ezt nyomatékosan kell hangsúlyoznunk. Ezt itt nemcsak elvileg kell eldöntenünk, hanem oda kell hatnunk, hogy a kongresszus minden részvevője, hazatérve, szervezete előtti beszámolójában és egész tevékenységében azon legyen, hogy ez a döntésünk valóra váljon.

Az ingadozó értelmiség soraiban máris hatalmas fordulatot értünk el. Tegnap a kispolgári pártok legalizálásáról beszéltünk, ma viszont mensevikeket és eszereket tartóztatunk le, — de mi ezekben az ingadozásokban pontosan meghatározott rendszert követünk. Ezeken az ingadozásokon egyetlen szilárd vonal vonul végig: elvágni az ellenforradalom útját, felhasználni a képzett burzsoá apparátust. A mensevikek a szocializmus legveszedelmesebb ellenségei, mert proletároknak álcázzák magukat; de a mensevikek nem jelentenek proletárréteget. Ebben a rétegben csak az elenyészően kisszámú vezetők proletárok, de maga a réteg kisértelmiségiekből áll. Ez a réteg majd átjön hozzánk. Mint réteget egészen meg fogjuk nyerni magunknak. Minden alkalommal, amikor hozzánk jönnek, azt mondjuk nekik: „Szívesen látunk.” Minden ilyen ingadozás alkalmával egy részük átjön hozzánk. Így volt ez a mensevikekkel, a „Novaja Zsizny” híveivel, az eszerekkel, így lesz mindezekkel az ingadozó elemekkel, amelyek még sokáig fognak lábatlankodni, nyafogni, az egyik táborból a másikba átszökni — ezen nem segíthetünk. De mindezeken az ingadozásokon át művelt értelmiségi réteg kerül a szovjet funkcionáriusok soraiba, és el fogjuk távolítani azokat az elemeket, akik továbbra is támogatják a fehérgárdistákat.

Egy további kérdés, amelyről, a témák felosztásának megfelelően, én számolok be, — a bürokratizmus kérdése, és az a kérdés, hogyan vonjuk be a széles tömegeket a szovjet munkába. A bürokratizmus miatt már régóta hallatszanak panaszok, kétségtelenül jogos panaszok. A bürokratizmus elleni harcban mi megtettük azt, amit a világ egyetlen állama sem tett meg. Azt az apparátust, amely keresztül-kasul bürokratikus, burzsoá- szellemű, elnyomó apparátus volt, amely ilyen marad még a legszabadabb polgári köztársaságokban is — alapjáig leromboltuk. Vegyük például a bíróságot. Igaz, hogy itt a feladat könnyebb volt, itt nem kellett új apparátust létrehozni, mert a dolgozó osztályok forradalmi jogérzéke alapján bárki bíráskodhat. Ezen a téren még korántsem oldottuk meg teljes egészében a feladatot, de több területen a bíróságot azzá tettük, aminek lennie kell. Olyan szerveket hoztunk létre, amelyekbe nemcsak a férfiak, hanem a nők, a legelmaradottabb és legnehézkesebb elemek is egy szálig bevonhatók.

A közigazgatás más ágainak tisztviselői még megcsontosodottabb bürokrata hivatalnokok. Itt a feladat nehezebb. E nélkül az apparátus nélkül nem lehetünk meg, a közigazgatás minden ágában szükséges az ilyen apparátus. Itt azt szenvedjük meg, hogy Oroszország kapitalista szempontból nem volt elég fejlett. Németország ezen nyilván könnyebben fog túlesni, mert ott a hivatali apparátus nagy iskolán ment keresztül, ahol mindent kipréselnek az emberből, de egyben rászorítják arra is, hogy elvégezze a dolgát és ne csak a széket koptassa, ahogy az a mi hivatalainkban szokott lenni. Ezeket a régi bürokratikus elemeket mi szétkergettük, megforgattuk, azután pedig új helyekre kezdtük ismét beállítani. A cári bürokraták kezdtek átmenni a szovjet intézményekbe, elkezdtek bürokratáskodni, színt változtatni, kommunistáknak tüntették fel magukat, és a sikeresebb karrier érdekében igyekeztek az Oroszországi Kommunista Párt tagsági könyvét megszerezni. Vagyis, miután kikergettük őket az ajtón, újra bemásznak az ablakon. Itt érezteti legjobban hatását a képzett munkaerők hiánya. Ezeknek a bürokratáknak ki lehetne tenni a szűrét, de egycsapásra nem lehet őket átnevelni. Ezen a téren elsősorban szervezeti, kulturális és nevelő feladatok állnak előttünk.

A bürokratizmus elleni harcot a teljes győzelemig végigharcolni csak akkor lehet, ha majd az egész lakosság részt vesz a közigazgatásban. A polgári köztársaságokban ez nemcsak lehetetlen volt, hanem ennek maga a törvény is útját állta. A legjobb polgári köztársaságokban is, bármily demokratikusak, a törvényhozás ezer módon akadályozza a dolgozók részvételét a közigazgatásban. Mi elértük azt, hogy nálunk ezek az akadályok eltűntek, de azt, hogy a dolgozó tömegek a közigazgatásban részt tudjanak venni, mindeddig nem értük el, mert a törvényen kívül van műveltségi színvonal is, amelyet semmiféle törvénynek sem lehet alárendelni. Ez az alacsony kulturális színvonal idézi elő azt, hogy a Szovjetek, amelyek programjuk értelmében a dolgozók útján intézett közigazgatás szervei, a valóságban olyan szervek, amelyek a közigazgatást a dolgozók számára a proletariátus előrehaladott rétege útján, nem pedig a dolgozó tömeg útján intézik.

Itt olyan feladat előtt állunk, amelyet máskép, mint hosszas neveléssel, nem lehet megoldani. Jelenleg ez a feladat számunkra rendkívül nehéz, mert, mint erre nemegyszer volt alkalmam rámutatni, az a munkásréteg, amely a közigazgatást intézi, túlságosan, szinte hihetetlenül vékony. Támogatást kell kapnunk. Ilyen tartalék az országban, minden jel szerint, növekedőben van. Az óriási tudásszomj, a művelődés terén jobbára az iskolánkívüli oktatás útján elért óriási sikerek, a dolgozó tömegek műveltsége tekintetében elért óriási eredmények — minden kétségen felül állanak. Ezt az előrehaladást nem lehet semmiféle iskolás keretek közé szorítani, de az előrehaladás kolosszális. Minden jel amellett szól, hogy a közeljövőben óriási tartalékhoz jutunk, amely felváltja majd a proletariátus vékony rétegének munkával agyonterhelt képviselőit. Helyzetünk azonban e tekintetben most mindenesetre rendkívül nehéz. A bürokráciát legyőztük. A kizsákmányolókat eltávolítottuk. A kulturális színvonal azonban nem emelkedett, és ezért a bürokraták a régi helyeket foglalják el. A bürokráciát kiszorítani csak azzal lehet, hogy a proletariátust és a parasztságot az eddiginél sokkal nagyobb arányokban szervezzük meg, és ezzel egyidejűleg valóban végrehajtjuk a munkásoknak a közigazgatásba való bevonásával kapcsolatos intézkedéseket. Ezeket a minden egyes népbiztosság keretén belül tett intézkedéseket mindnyájan ismerik és ezért nem térek ki rájuk.

Az utolsó pont, amelyet érintenem kell — a proletariátus vezetőszerepe és a választójog megvonása. Alkotmányunk bizonyos előnyökben részesíti a proletariátust a parasztsággal szemben és a kizsákmányolókat megfosztja a választójogtól. Ez az a pont, amelyet a nyugateurópai tiszta demokraták a legjobban támadtak. Mi azt válaszoltuk és válaszoljuk nekik, hogy elfelejtették a marxizmus legelemibb tételeit, elfelejtették, hogy náluk polgári demokráciáról van szó, mi viszont áttértünk a proletár demokráciára. Nincs egyetlen ország sem a világon, amely akár a tizedrészét is megtette volna annak, amit a Szovjet Köztársaság az elmúlt hónapokban a munkások és szegényparasztok érdekében tett abban a tekintetben, hogy bevonja őket az állam igazgatásába. Ez megdönthetetlen igazság. Senki sem tagadhatja, hogy a tényleges, nem pedig a papíron levő demokrácia érdekében, a munkások és parasztok bevonása érdekében annyit tettünk, amennyit a legjobb demokratikus köztársaságok évszázadok alatt sem tettek és nem is tehettek. Ez határozta meg a Szovjetek jelentőségét, ennek következtében lettek a Szovjetek a világproletariátus jelszavává.

Ez azonban a legkevésbé sem ment meg bennünket attól, hogy minduntalan bele ne botoljunk a tömegek elégtelen kulturáltságába. Azt a kérdést, hogy a burzsoáziát megfosztjuk a választójogtól, mi semmikép sem néztük abszolút szempontból, mert elméletileg teljes mértékben feltehető, hogy a proletariátus diktatúrája lépten-nyomon, elnyomja a burzsoáziát, de a választójogtól esetleg nem fosztja meg. Ez elméletileg teljesen elképzelhető és mi Alkotmányunkat nem is állítjuk oda mintául más országok elé. Mi csak annyit mondunk, hogy aki a szocializmusra való átmenetet a burzsoázia elnyomása nélkül képzeli el, az nem szocialista. Míg azonban a burzsoáziát mint osztályt feltétlenül el kell nyomni, a választójogtól és az egyenlőségtől nem okvetlenül kell megfosztani. Szabadságot a burzsoázia számára mi nem akarunk, a kizsákmányolók és kizsákmányoltak egyenlőségét nem ismerjük el, de programunkban ezt a kérdést úgy tárgyaljuk, hogy olyan természetű intézkedéseket, mint a munkások és a parasztok egyenlőtlensége, az Alkotmány egyáltalán nem ír elő. Az Alkotmány ezeket az intézkedéseket csak az után rögzítette le, amikor már életbeléptek. A Szovjetek Alkotmányát még csak nem is a bolsevikok dolgozták ki, a mensevikek és eszerek dolgozták ki a bolsevik forradalom előtt önmaguk ellen. Úgy dolgozták ki, ahogyan azt az élet kidolgozta. A proletariátus szervezkedése sokkal gyorsabban haladt előre, mint a parasztságé, ami a munkásokat a forradalom támaszává tette és ténylegesen előnyt biztosított számukra. A további feladat az lesz, hogy ezekről az előnyökről fokozatosan áttérjünk egyenlővé tételükre. A burzsoáziát az Októberi Forradalom előtt, és utána, senki sem kergette ki a Szovjetekből. A burzsoázia maga hagyta ott a Szovjeteket.

Így áll a dolog a burzsoázia választójogával. A mi feladatunk az, hogy a kérdést teljesen világosan tegyük fel. A legkevésbé sem mentegetőzünk magatartásunk miatt, hanem egészen pontosan felsoroljuk a tényeket úgy, ahogy vannak. Alkotmányunk, mint mondjuk, kénytelen volt ezt az egyenlőtlenséget bevezetni, mert a kulturális színvonal alacsony, mert szervezettségünk gyenge. Ezt azonban nem tesszük eszménnyé, hanem, ellenkezőleg, a programban a párt kötelezi magát, hogy rendszeresen dolgozni fog ennek, a szervezettebb proletariátus és a parasztság között fennálló egyenlőtlenségnek megszüntetésén. Ezt az egyenlőtlenséget meg fogjuk szüntetni, mihelyt sikerül felemelnünk a kulturális színvonalat. Akkor majd meglehetünk az efféle korlátozások nélkül. Ezeknek a korlátozásoknak már most is, a forradalomnak mintegy 17 hónapja után, gyakorlatilag igen kis jelentőségük van.

Ezek azok a főbb pontok, elvtársak, amelyekkel a program általános megtárgyalásának keretében szükségesnek tartottam foglalkozni, a további megtárgyalás pedig a vita feladata. (Taps.)

Megjelent: „Pravda” 1919 március—április.

Lenin Művei. 29. köt. 159—181. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

A totális kapitalista diktatúra az emberiség végét jelentheti

Diktatúra a dolgozó nép számára
Hogyan tarható fenn a totális diktatúra?
A baloldal harca a jobboldal ellen az emberré válásért

A kapitalizmus jelenlegi szakaszában a földön, a totális politikai és gazdasági hatalom lényegében csak nagyon kevés „ember” kezében, érdekében koncentrálódik, ez tény. Mi ez, ha nem fasizmus és önkényuralom? Az biztos, hogy nem demokrácia a proletár dolgozó emberiség számára! A emberré válás csak a valódi, a minden ember, az emberiség érdekét képviselő demokrácia földméretekben való megvalósítása útján lehetséges. A polgári „demokrácia” a kapitalizmusban csak a demokrácia álcája, mivel a föld proletár dolgozó népeinek sem gazdasági, politikai hatalma, sem érdekképviselete nincs. A törvényhozásba a föld proletár dolgozó népeinek nincs beleszólása, a proletár dolgozó nép képviselője, az emberiség többsége nem vesz részt a polgári parlamentben. Így a polgári „demokráciában” a proletárok osztályellenségei a hatalom totális birtokosai. A totális hatalom a dolgozók felett az osztályelnyomásra, az maga a fasizmus.

A fasizmus ellen az antifasiszta összefogás szükséges a demokrácia megteremtésére, de ez a kommunisták nélkül nem lehetséges. Mert a kommunisták az egész dolgozó emberiség igazi érdekeinek a képviselői. A kommunisták következetesen törekszenek a polgári és emberi jogok, a „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség”, a demokrácia megvalósítására a dolgozó emberiség érdekében. A marxizmus-leninizmusnak ez az igazi értelme.

Oxfam: „ …Tavaly (2018) a 26 leggazdagabb ember vagyona egyenlő volt az emberiség legszegényebb felének összvagyonával. …”
Oxfam: „… A milliárdosok vagyona évi 13 százalékkal növekedett 2010 óta, ami hatszor olyan gyors tempó, mint az átlagos dolgozók jövedelmének évi 2 százalékos növekedése. …”
Oxfam: „… Az Oxfam megállapítása szerint (2016) a világ leggazdagabb 1 százalékának vagyona összességében nagyobb, mint a világon élő többi ember teljes vagyona. …”
Alfahír: „… A leggazdagabb 62 ember vagyona 2010 óta 44 százalékkal gyarapodott, míg a világ szegényebbik felének jövedelme 41 százalékkal csökkent. … A növekvő egyenlőtlenség mögött meghúzódó legfőbb tendenciák egyike az Oxfam szerint az, hogy a nemzeti jövedelemnek szinte az összes fejlett és fejlődő országban egyre kisebb része kerül a dolgozókhoz, s egyre nő a szakadék a legnagyobb és a legalacsonyabb fizetések között. Forrás MTI nyomán …”

Ez bizony totális diktatúra és nemcsak a gazdaság, a vagyon, hanem a politika terén is, ami kísértetiesen hasonlít a hitleri fasizmusra, a proletár dolgozó emberiség osztályharcának elnyomására a zavartalan kizsákmányolásra, még akkor is, ha ezt a demokráciára hivatkozva teszik. Az emberiségen élősködő kapitalisták minden vagyonát annak a 7 milliárd proletár dolgozó embernek köszönhetik, aki ezt munkával hozták létre, de amit ezek a gazdag „emberek” egyszerűen a kapitalizmus működéséből következően törvényesen elvettek, és most is ezt teszik. Vajon minek lehet nevezni ezt az eltulajdonítását? Kizsákmányolásnak! De mivel ez törvényes a kapitalizmusban, ezért nem büntethető törvényes „lopás”. Ez a kapitalizmusban erkölcsös, hasonlóan az emberevő társadalomban, ahol nem bűn az embertársunk megfőzése és elfogyasztása, ott ez az erkölcs a természetes. Így a kapitalizmusban ennek a 7 milliárd proletár dolgozó ember munkájának a jelképes elfogyasztása, „ellopása” kizsákmányolás útján törvényes és erkölcsös. A kizsákmányolás alapja a polgári „demokrácia” alaptörvénye szerint a magántulajdon szentsége, a termelőeszközök magántulajdonán alapuló kapitalista gazdasági-társadalmi modell. De ezen az alapon nem lehet megvalósítani következetesen a polgári és emberi jogokat. A polgári és az emberi jogokat hiába garantálja a törvény, mert a kapitalizmus nem működőképes, ha következetesen betartja ezeket a jogokat, és ezért nem is tarja be. Az egész emberisére, a proletár dolgozó népre a szólás és lelkiismereti szabadság nem érdeke, sőt ellenérdeke a kapitalizmusnak, ezért a gazdasági és politikai hatalmával korlátozza vagy eltörli ezt a tőkésállam, így ezzel a dolgozó proletárokat kizárja a demokrácia gyakorlásából.

Diktatúra a dolgozó nép számára:
A föld lakosságának túlnyomó többsége dolgozó proletár, de képviselőik a szakszervezetek, a kommunista pártok kevés kivételtől eltekintve nincsenek bent polgári parlamentekben. A polgári parlamentbe szinte kizárólagosan csak a proletár dolgozók osztályellenségei kerülhetnek be, amit általában nem törvény, hanem a totális kapitalista politikai-gazdasági hatalom tesz lehetővé és szükségszerűvé. A kapitalizmus a polgári „demokráciában” csak a totális politikai és gazdasági hatalommal képes működni, így a demokrácia, az érdekképviselet a többségben lévő proletár dolgozók számára elérhetetlen. A proletár dolgozók és az érdekit képviselők az osztályellenségeik szabályai szerinti törvénnyel és a gazdasági hatalommal szabályozottan csak az utcán hőböröghetnek a saját érdekeikben. De a kutyaugatás nem hallatszik az égig! Nincs semmilyen fórúm, hatalmi szerv ahol érdemben beleszólatnának a proletár dolgozók a politikába és a gazdaság ügyeibe. A polgári „demokráciában” minden törvény végeredményben a kapitalizmus, a kapitalisták érdekeit szolgálja. Kapitalizmus egy tőkés kissebség érdekében totális diktatúrát valósít meg a földön. A proletár dolgozó emberiség csak árucikk ebben a totális kapitalista diktatúrában.

Hogyan tarható fenn a totális diktatúra?
Mivel a kapitalizmusban a termelőeszközök magántulajdonban vannak, de csak társadalmilag üzemeltethetők, így az üzemeltetéséhez a bérrabszolga proletár dolgozók szükségesek. A bérrabszolgák csak munkaerejükkel rendelkeznek, a megélhetésükhöz el kell adniuk munkaerejüket bér ellenében a tőkéseknek. A föld lakosságának 99%-a ilyen helyzetben van. A kapitalizmusban a proletár bére a rabszolgaszíj, ami a polgári és emberi jogairól való lemondásra kényszeríti, ha lázad és ember akar lenni a polgári „demokráciában” azzal a létét veszélyezteti. Így a proletár tűr, szenved és maga is elhiszi, hogy ez a demokrácia, miközben csak egy szolga, egy alacsonyabb rendben tartott kizsákmányolt ember. A szolga – proletár – kötelessége a tőkés érdekében az engedelmeskedés, ne firtassa emberi mivoltát, örüljön, hogy szolgálhatja kifosztóit. Ez a polgári „demokrácia” a kapitalizmus keretében totális diktatúra a proletárokkal szemben. A szolgáknak, akik a proletárok a kapitalizmusban imádniuk és tisztelniük kell tőkés uraikat, az agymosó médiák a tőkések birtokában és érdekében ezt a tudatmódosítást kiválóan megvalósítják. A tv-ében a példakép „urak” zabálása, mulatozása elég a prolinak, miközben ő napkeltétől napnyugtáig dolgozik, de a számláit alig tudja kifizetni. Ilyen jó működik az agymosó gépezet, a reklámokban és a tv-ben a bemondok derűsek, mosolygósak, jó ember benyomását keltik, de csak kiszolgálóik, katonáik az elnyomó diktatúrának a kizsákmányolás érdekében. A médiák bérrabszolgái bérért egy jó állásért támogatják a diktatúrát, ami nagyon hatékony fegyver. Így válik a média a leghatékonyabb fegyverré az agymosás megvalósítására, amivel a nyílt hitleri típusú fasiszta totális diktatúra általában elkerülhető. De nem ez az egyetlen agymosási lehetősége a kapitalista diktatúrának. Az oktatásban dolgozó bérrabszolgák a saját agyukat is kimossák a megélhetést jelentő bérért, kénytelenek elhinni, amit hazudniuk kell. Természetesen, ha nem ezt teszik, akkor nincs rájuk szüksége a tőkésállamnak, elveszíthetik rabszolgaszíjukat és nyomoroghatnak. A médiának és az oktatásnak a proletár bérrabszolgák számára a demokráciát kell bebizonyítania a tőkés diktatúrában. Be kell bizonyítaniuk, hogy a tőkés kizsákmányoló az jó ember és a proletár kizsákmányolása az emberiség érdeke, ami így nem is kizsákmányolás, hanem hűségpénz a kifosztóik számára. Ez a kapitalizmus a polgári „demokrácia” keretében működik és valójában mégis totális diktatúra. Mi ez, ha nem a fasizmus? De totálisan el van ködösítve, így a bérrabszolgák ezen a ködön nem is látnak át, boldogan bégetnek a csordában, és ha kilőnek közülük valakit nem is bánják.

A médiák – tv, rádió, újságok, filmgyártás – mind, de legalább is a túlnyomóan a kapitalisták érdekében és tulajdonában az ott dolgozó proletár bérrabszolgák segítségével, a tőkésállam totális diktatúrájával, a tőkésállam által üzemeltetet oktatás, mind az agymosásos diktatúrát szolgálja. A médiák és az oktatás nem az emberiséget jelentő sokmilliárdnyi proletár érdekeit szolgálják, mert a fő feladatuk az agymosás, a kapitalista kizsákmányolás elfogadására nevelés. Így tulajdonképpen a médiák és az oktatás szélhámosságot követ el az emberiség ellen, mindezt a fizetett bérrabszolgákkal a bérrabszolgák ellen a kizsákmányolók érdekében. A „mosolygó fasizmus” számára a mosolygós reklámok, a tv és rádió derűs hangú bemondóinak diadaljelentései mind hatásos fegyverei az agymosásnak. Médiák katonái mosolyogva szolgálják a totális diktatúrát az osztályharc letörésére, a zavartalan kizsákmányolásra.

A dolgozóknak csak hinniük kell az agymosóknak és boldogan tűrniük, szenvedniük, és áhítattal imádniuk kifosztóikat. Megérdemlik sorsukat?! Szenvedjenek, adják oda mindenüket kifosztóik katonáinak egy mosolyáért?!

Az egyházak a diktatúra kiszolgálói a hitre és nem a valóságra a tudományra építenek, ezért felelősek az emberiség rothadásáért. A testvéri szeretetet a megalázkodással, a szolgasággal váltják fel. Vajon az isten a mindentudó és mindenható, ha létezne, ezt akarná? Vajon az isten szereti a demokráciát? Az istennek vajon tetszik a polgári és emberi jogok valamint a „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” megvalósítása? Mert ha tetszik, akkor az isten baloldali, és az egyházak nagyot vétkeznek eredeti hitük, világnézetük, istenük ellen! De úgy tűnik (?) az isten az emberiség ellenségit, ördögeit, a kapitalista kizsákmányolókat segíti a halomba, az egyház ezt támogatja. (?) Hogy fér össze a kizsákmányolás, a szolgaság, a megosztott emberiség az isteni szeretettel?

A baloldal harca a jobboldal ellen az emberré válásért:
Az emberiség haladó szellemű gondolkodói az emberré, az emberségesebbé válást akarták a kor szintjén megvalósítani. Ez baloldali jellemvonás és mindig az embertelenséggel, a jobboldali erkölccsel kellett élethalál harcot vívniuk. A baloldal fegyvere a tudomány a világ megismerésére, az emberiesség az emberré válásra, a demokrácia megvalósítása az emberiség számára. Sokmilliónyi embert pusztítottak el az embertelen erkölcsű jobboldali világnézetű „emberek”, és ez örömmel tölti el sötét lelküket.

Egyedül a Szovjetunió létének idején valósult meg az emberséges világ. Egyedül a Szovjetunió harcolt mindennemű fasizmus, a jobboldaliság ellen az emberré válásért. Mert a kapitalizmus minden formája totális diktatúra a dolgozó emberiség felett. Ez a harc a jobboldal ellen sajnos kegyetlen háború, sok áldozattal. A jobboldal hívei nem adják fel önként az emberiség felett a felsőbbrendűséget, a kizsákmányolást, az élősködést, embertelenséget, az emberi és polgári jogok megsértését. A jobboldal, a kapitalista hívők érdeke a kizsákmányolás és élősködés, ehhez viszont embervásár szükséges, amit a bérrabszolgaság testesít meg, és ehhez felsőbbrendű hit, erkölcs tartozik.

A hitleri, az olasz, a japán klasszikus fasizmus és az amerikai, az angol, a francia „mosolygó fasizmus” egyaránt a jobboldali totális diktatúrát jelenti, de más ábrázattal. A fasizmus célja a dolgozók kizsákmányolása osztályharcuk elnyomása, vagy a polgári „demokrácia” álcájában, vagy nyílt formában.

A jobboldaliság ellen csak a kommunisták harcolnak következetesen a baloldali emberséges erkölcsükkel és világnézetükkel az emberré válásért. A jobboldaliság a fasizmus erkölcsével embertelen felsőbbrendű világnézetével felfegyverezve a föld dolgozó embereinek zavartalan kizsákmányolását akarja megvalósítania és az általa birtokolt fegyverarzenált 7 milliárd ember sakkban tartására használja fel. De ha megindul az emberiség a demokráciáért, ez szörnyű pusztítást fog okozni. És sajnos a baloldal, a demokrácia, az emberségesség hívei most gyengék, védtelenek. Így akár néhány milliárd embert is kiirthatnak a jobboldali fasiszták. Mert a jobboldal és a fasizmus egyvérből való testvérek. Néha veszekednek, marakodnak, de ha össze kell fogniuk a rablásért, ez nem lehet probléma.

***
Munkspart.hu: (2019. december) „… A kapitalizmus nem örök Harminc európai ország harminchárom kommunista és munkáspártja tartott találkozót Brüsszelben a Görög Kommunista Párt meghívására. A tanácskozás elítélte az Európai Parlament határozatát, amely egyenlőségjelet tesz a kommunizmus és fasizmus közé, és a szocializmus elítélésére szólítja fel a tagállamokat. A részvevők hangsúlyozták, hogy a tőkés rendszer és annak intézményei, az EU és a NATO válságban vannak. A nagyhatalmak élet-halál harcot folytatnak a piacok, az erőforrások megszerzéséért, az emberek tudata feletti uralomért. Az emberek, a népek félnek a klímaváltozástól, tartanak a háborútól. Tiltakoznak az ellen, hogy a tőke életük szinte minden területét ellenőrzése alá vonja. A kommunista és munkáspártok közös feladata, hogy felvilágosítsák a dolgozó embereket: más modellre van szükség, az embereket szolgáló társadalomra. Európa kommunista és munkáspártjai együttműködnek a tőke uralma elleni harcban. A kapitalizmus nem örök. …”
munkaspart.hu: (2019.december) „… Vegyél amerikai fegyvereket! Az Egyesült Államok 2020-ban várhatóan 738 milliárd dollárt költ katonai célokra. Többek között 9 darab új Virgina-osztályú tengeralattjárót vásárolnak. Sok pénz megy Trump kedvencére, az űrhadviselésre. Jönnek az ötödik generációs többfunkciós F-35C repülők, és egy csomó más. A NATO londoni csúcsértekezletén Trump biztatta a szövetségeseket, köztük Magyarországot is, hogy vegyenek minél több amerikai fegyvert. Persze, nem a legkorszerűbbeket. Az USA a régebbit adja el, hogy helyet csináljon az újnak, a hadiiparának meg óriási pénzeket. …”
***
Mi időnk: „… 20 ezer amerikai és 17 ezer más nemzetiségű NATO katona fogja Oroszországot provokálni 2019. december 10. Korábban hadgyakorlatnak becézték a hasonló provokációkat, most nyíltan kimondják, hogy Oroszország elleni „katonai erő demonstrálásáról” van szó. …”
***
infostart.hu (2018) „…Az emberek közötti testvéri szeretet fontosságát hangsúlyozta Ferenc pápa a világhoz intézett karácsonyi üzenetében. A katolikus egyházfő a Szent Péter-téren összegyűlt tömeg előtt kiemelte: minden ember testvér, bármilyen legyen a nemzeti, kulturális, vallási hovatartozása, a különbségek pedig nem veszélyt, hanem gazdagságot jelentenek. Üzenete után Ferenc pápa Urbi et Orbi áldását adta Róma városára és a világra. …” – Ez jól hangzik, be kellene tartani! A „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség”, megvalósítására nem alkalmat a totális diktatúrává vált kapitalizmus, amit az egyház támogat a gyakorlatban, viszont a kapitalizmusnak az agymosás miatt van szüksége az egyházra, a hamis világnézetre. –

Épül az új Kína: „…A Kínában működő missziók és misszionáriusok története a nyugati imperializmus egész ázsiai múltjának legszennyesebb fejezete. A keresztényi békesség és felebaráti szeretet nevében a misszionáriusok háborúkat, vérfürdőket és nyomorúságot hoztak magukkal: testvériséget hirdettek, és faji megkülönböztetést honosítottak meg, keresztényi jótékonyságot prédikáltak és ugyanakkor könyörtelenül igénybevették a gyermekmunkát. A bibliákat ágyúk követték, az ágyúkat politikai kalandorok. Kínában, éppúgy, mint másutt is világszerte, a misszionáriusok attól a pillanattól kezdve, hogy először Kína földjére léptek a fegyveres imperializmus úttörői, sok esetben pedig az imperializmus aktív ügynökei voltak. …

… Világszerte millió és millió keresztény adakozott keresetéből ezeknek a misszióknak a támogatására, abban a jámbor hiszemben, hogy helyénvaló a személyes áldozathozatal, amikor arról van szó, hogy a keresztény szeretet és a nyugati gyógyszerek jótéteményében részesítsék a sötétségben tévelygőket. Időnként hazatértek a misszionáriusok és az elbűvölt hívőknek a Kínában uralkodó szörnyűséges társadalmi viszonyokról beszéltek. Derék embereknek állították be magukat, akik azonosítják magukat a kisemberekkel, nagy nélkülözések közt élnek, harcolnak a parasztok kizsákmányolása ellen, olyanok, akik a társadalmi igazságot és a kultúrát hozzák el, akik elszántan küzdenek a betegségek és a zsarnokok ellen egyaránt. Ámde mennyire másképpen festett a valóság, mint az a kép, amelyet odahaza a templomban festettek róla (ahol gyermekkoromban jómagam is épp elégszer ültem és csillogó szemmel hallgattam ezeknek a papi talárba öltözött hős lovagoknak az elbeszéléseit, utolsó filléremet is odaadtam nekik, hogy meggyorsítsam munkájukat). A valóság azonban egészen más volt: a misszionáriusok a zsarnokokkal és a földesurakkal pendültek egy húron és maguk is zsarnokok és földesurak voltak, bibliájuk tanítása ellenére alsóbbrendű fajnak tekintették a kínaiakat. Ezek a misszionáriusok a legmohóbb fajta imperialisták ügynökei voltak! …”
***

SaLa

A kínai kommunista párt rövid története – 14. rész
A Kínai Kommunista Párt a Japán imperialista agresszió elleni háború időszakában

(idézet: A kínai kommunista párt rövid története című könyvből)

A nemzetközi helyzet és az ország belpolitikai helyzete a japán területrablók ellen folytatott háború idején — a stratégiai védekezés szakaszának lezárulása után és a stratégiai erőegyensúly szakaszának elején
A Kínai Kommunista Párt Központi Bizottságának 6. plénuma után a japán agresszió elleni háborúban új szakasz kezdődött. 1938 októberében a japán imperialisták haderői megverték a kuomintangista hadsereget, s elfoglalták Kuangcsout és Vuhant. A japán seregek azonban nem folytathatták az előrenyomulást, mert a kommunista párt vezette nagyarányú partizánháború igen komolyan veszélyeztette a helyzetüket. A japán parancsnokság a kuomintang-csapatok frontján kénytelen volt beszüntetni a stratégiai támadást, s fő katonai erőit fokozatosan a mögöttes területekre dobni át — a felszabadított körzetek elleni támadásra. Ettől kezdve a felszabadított körzetek frontja a fő hadszíntér lett, a japán területrablók elleni háború első szakasza, a stratégiai védekezés szakasza lezárult, és megkezdődött a hadviselő felek viszonylagos erőegyensúlyának szakasza.

A stratégiai erőegyensúly szakaszában a nemzetközi helyzetben is, az ország belső helyzetében is nagy változások mentek végbe. 1939-ben még inkább kiéleződtek Angliának, az Egyesült Államoknak és Franciaországnak Németországgal fennálló ellentétei, s Európában háború tört ki Anglia—Franciaország és Németország között. Anglia és az Egyesült Államok attól tartva, hogy a Németországgal szövetkezett Japán keleten ellenük támad, igyekeztek elsimítani Japánnal a fennálló ellentéteiket, s ezért ismételten kifejezték azt az óhajukat, hogy a Kuomintang egyezzen meg a japán militaristákkal. A japán imperialisták viszont abban a törekvésükben, hogy minden erejüket a partizánmozgalom elleni harcra összpontosítsák, szintén hajlottak arra, hogy a Kuomintangot politikai eszközökkel késztessék a kapitulációra, s a katonai támadásnak csupán kisegítő szerepet szántak. Éppen ebben az időben a Kuomintangon belüli japánbarát klikk, amelyet az áruló Vang Csin-vej vezetett, nyíltan behódolt a japán militaristáknak, és az első számú áruló lett. A Csang Kaj-sek vezetése alatt álló klikk a japán agresszió elleni háborút mindjárt az elejétől fogva arra igyekezett felhasználni, hogy meggyengítse a kommunista pártot és általában a népi erőket. Különösen abban reménykedett, hogy a japán militaristák erősen meggyengítik, sőt talán teljesen meg is semmisítik a 8. hadsereget és valamennyi népi fegyveres alakulatot. A valóságban azonban az történt, hogy saját csapatai váltak jóval gyengébbekké, ezzel szemben a 8. hadsereg és a többi népi fegyveres alakulat mélyen betört az ellenség mögöttes területére, ahol összefogott a nép nagy tömegeivel, s gyorsan erősödött. A népi fegyveres erők növekedése országszerte messze túllépte azokat a kereteket, amelyeket a Csang Kaj-sek klikk állapított meg a számukra. Ilyen körülmények között a csangkajsekista Kuomintang fő erőit fokozatosan kezdte elvonni a japánellenes frontról — a kommunista párt ellen, a nép ellen folytatott harcra.

A kuomintangisták szakadatlanul tárgyaltak Japánnal, és a kapituláció veszélye komolyabban fenyegetett, mint valaha. A kuomintangisták fő katonai erőiket Kína északnyugati és délnyugati körzeteiben vonták össze, kerültek minden összeütközést a japán csapatokkal, s úgyszólván páholyból nézték a népi hadseregeknek a japán megszállók ellen vívott élethalálharcát. Ugyanakkor a Kuomintang teljesen felszámolta azokat a demokratikus jogokat, amelyeket a kommunista pártnak és a japán agresszióval szemben álló más pártoknak és csoportoknak az ellenállási háború első szakaszában sikerült kiharcolni. Ebben az időben a legjobb kommunisták, a hazafias érzelmű fiatalok és a demokrácia más harcosai közül sokat gyilkoltak meg, vagy zártak börtönbe, koncentrációs táborba.

1939 telétől kezdve a csangkajsekista Kuomintang még nagyobb erővel folytatta kommunistaellenes kampányát, amely a japán területrablók elleni háború megindítása óta az első ilyen kampány volt. A kuomintangista csapatok megtámadták a kínai országos demokratikus japánellenes mozgalom irányító központját — a sanhszi—kanszu—ninghsziai határterületet — amely egyben a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottságának székhelye is volt — és öt járását, a csunhuai, a hszünji, a csengningi, a ninghszieni és a csenjüani járást elfoglalták. Ugyanakkor a Sanhszi tartomány nyugati és délkeleti részén állomásozó 8. hadsereg és más japánellenes népi katonai alakulatok ellen is támadást intéztek. A Kuomintang provokációi következtében a japán agresszorok ellen küzdő sok harcos pusztult el tragikus módon. A kuomintangista reakciósok semmitől sem riadtak vissza — még attól sem, hogy a legaljasabb módon rágalmazzák a kommunista pártot és gyalázzák a kommunizmust.

Mao Ce-tung „az új demokráciáról” című munkája. Harc a Kuomintang első kommunistaellenes kampányának visszaveréséért. A japán agresszió elleni harc nemzeti egységfrontjának megteremtésével kapcsolatos irányvonal továbbfejlesztése
A helyzet rendkívül bonyolult és feszült volt. „Amikor a japán területrablók elleni háború megkezdődött — írta Mao Ce-tung —, népünk fellélegzett. Mindenki azt gondolta, hogy megtaláltuk a kivezető utat. A komor arcok egyszerre felderültek. Az utóbbi időben azonban újra sűrűsödni kezdett a megalkuvás légköre, újra felhangzott a kommunistaellenes jelszavak pokoli lármája, a kínai népet újra zsákutcába kergették … És ismét felmerült a kérdés: mihez kezdjünk? merre tart Kína?”^11
11 Mao Ce-tung. Válogatott művei. 3. köt. Szikra 1954. 215. old.

A párt, a kialakult helyzetet figyelembe véve, 1939-ben nyilatkozatot tett közzé, amelyben kijelentette, hogy elszántan fog küzdeni „a japán agresszió elleni háború következetes végig viteléért, a kapituláció ellen, a szilárd összefogásért, a meghasonlás ellen, a szüntelen előrenyomulásért, a visszavonulás ellen”. A népi csapatok a kuomintangista seregek tekintetében szigorúan ragaszkodtak az önvédelem álláspontjához és ehhez az elvhez: „Ha nem bántanak minket, mi sem bántunk senkit, de ha bántanak, nem maradunk adósok.” És valóban, a népi csapatok a csangkajsekisták minden provokációjára, minden támadására megsemmisítő csapásokkal válaszoltak.

„Merre tart Kína?” Mao Ce-tung elvtárs ezt a döntő fontosságú kérdést „Az új demokráciáról” című, 1940 januárjában közzétett történelmi jelentőségű munkájában válaszolta meg. Ebben a munkában az 1917-es oroszországi Októberi Szocialista Forradalom győzelme után a nemzetközi helyzetben és Kína belső helyzetében végbement változások elemzése alapján kimutatta, hogy a kínai forradalmat a polgári demokratikus forradalom és a szocialista forradalom szakaszára lehet felosztani. Ugyanakkor megállapította, hogy a „Május 4. mozgalom” óta a kínai polgári demokratikus forradalmat már nem lehet a régi típusú polgári demokratikus forradalmak közé sorolni, mert új demokratikus forradalommá fejlődött. Mi az új demokratikus forradalom? „Az új demokratikus forradalom a proletariátus vezette széles néptömegek imperialistaellenes, antifeudális forradalma”; politikai programját illetőleg pedig azt a célt tűzi maga elé, hogy létrehozza a proletariátus által vezetett valamennyi imperialistaellenes és antifeudális erő szövetségének diktatúráján alapuló demokratikus köztársaságot,¹² s megteremtse a demokratikus centralizmus elvén alapuló népképviseleti rendszert.
¹² Ugyanott, 233. old.

Gazdasági téren ez a forradalom elkobozza és a népi állam tulajdonába adja a nagybankokat, a nagyipari, nagykereskedelmi és más monopolisztikus jellegű vállalatokat, s a gazdaság szocialista állami szektorának megteremtésére vezet, amelynek a népgazdaság vezető erejévé kell válnia. A földesúri birtokokat elkobozzák, s a földnélküli és kevés földű parasztok birtokába adják, hogy „a föld azé, aki megműveli” elv alapján meginduljon a dolgozó parasztok szövetkezeti gazdaságainak fejlődése. Ami pedig az új demokratikus forradalom kulturális programját illeti, ki kell fejleszteni „a proletariátus vezette széles néptömegek imperialistaellenes, antifeudális kultúráját”, vagyis az olyan kultúrát, amely nemzeti jellegű és tudományos tartalmú, s a munkások és parasztok nagy tömegeit szolgálja. Mao Ce-tung kimutatta, hogy ez a politikai, gazdasági és kulturális területen végbemenő forradalom a kínai forradalom első fázisa, első szakasza, és hogy ez a forradalom „szociális tartalmát tekintve új típusú burzsoá-demokratikus forradalom, de még nem proletár-szocialista forradalom”, még nem szünteti meg teljesen a kapitalista magántulajdon rendszerét. Ugyanakkor azonban Mao Ce-tung leszögezte: „A forradalom első fázisa, első szakasza semmiképpen sem vezethet Kínában a burzsoá diktatúra kapitalista társadalmának megteremtésére; ebben a szakaszban az a feladat, hogy a kínai proletariátus vezetésével megteremtsük a valamennyi kínai forradalmi osztály szövetségének diktatúráján alapuló új demokratikus társadalmat, és ilyenformán befejezzük az első szakaszt. Ezután a forradalom áttér a második szakaszra — a kínai szocialista társadalom felépítésének szakaszára.”^13
13 Ugyanott, 228-229. old.

Tehát Mao Ce-tung a gyarmati és félgyarmati országok forradalmáról szóló lenini elmélet alapján összegezte a kínai forradalmi mozgalomnak az elmúlt évszázad folyamán és különösen a párt megalapítása óta felhalmozódott tapasztalatait, részletesen kifejtette a kínai forradalomra és a demokratikus forradalom szakaszában megvalósuló építőmunkára vonatkozó nézeteit, s ezzel hatalmas elméleti fegyvert adott a párt és az egész nép kezébe. Mao Ce-tung elvtársnak „Az új demokráciáról” című munkája nyomán kő kövön nem maradt a reakciós kuomintangista klikk ellenforradalmárainak demagóg állításaiból, s így ez a mű jelentős mértékben hozzájárult a forradalmi erők megszilárdulásához.

E szakadatlan politikai, katonai és ideológiai harc során a csangkajsekista Kuomintang első kommunistaellenes kampánya 1940 tavaszára véglegesen kudarcba fulladt. A harc idején azonban egyes elvtársak hibákat követtek el, hol „balra”, hol meg jobbra hajlottak. „Egyesek úgy vélekednek — írta Mao Ce-tung —, hogy a harc az egységfront szakadására vezethet, mások meg azt mondják, hogy az olyan eszközhöz, mint a harc, minden korlátozás nélkül lehet folyamodni; a harmadik csoport helytelen taktikát követ a közbülső rétegeket illetően, a negyediknek pedig helytelen elképzelései vannak a vaskalaposokról.”^14
14 Ugyanott, 377-378. old.

Az elvtársak egy része úgy vélte, hogy a Kínai Kommunista Párt és a Kuomintang egységfrontja már fel is bomlott vagy rövidesen fel fog bomlani, és ismét olyan helyzet áll elő, amilyen 1927 és 1936 között, a polgárháború időszakában volt. Ezért a „baloldali” elhajló hibák meglehetősen széles körben elterjedtek. A Kínai Kommunista Párt Mao Ce-tung vezette Központi Bizottsága ezzel kapcsolatban számos útmutatást adott a japánellenes nemzeti egységfronton belüli taktikára vonatkozólag. Rámutatott, hogy akkor, amikor az ellenség mélyen betört az országba, továbbra is a Kína és Japán közötti nemzeti ellentétek a fő ellentétek, s megállapította, hogy a földbirtokos osztályt és a burzsoáziát kettősség jellemzi: egyrészt kisebb-nagyobb mértékben a Japánnal való szembeszállás álláspontjára helyezkednek, másrészt többé-kevésbé ingadoznak és reakciósak. Ami a Japánnal való szembeszállásra irányuló követeléseiket illeti, a pártnak az összefogás politikáját kell folytatnia. Ami viszont a különböző ingadozásaikat és reakciós elméleteiket illeti, ezek ellen a harc politikáját kell alkalmaznia. Ez azt jelenti, hogy a pártnak múlhatatlanul az összefogás és a harc politikájának útját kell követnie, az összefogást harccal, vagyis oly módon kell megvalósítania, hogy egyaránt küzd a „minden tekintetben összefogni, nem törődni a harccal” felfogásban megnyilvánuló jobboldali elhajlás ellen, és a „minden tekintetben harcolni, s nem törődni az összefogással” felfogásban megnyilvánuló „baloldali” elhajlás ellen.

A Mao Ce-tung elvtárs vezette Központi Bizottság továbbá megállapította, hogy sem a földbirtokos osztály, sem a burzsoázia nem egységes, és hogy a pártnak „különbséget kell tennie a japán rablók elleni harccal szembehelyezkedő, japánbarát beállítottságú nagybirtokosok és nagyburzsoázia, meg a japán rablókkal való harc mellett síkraszálló, angol—amerikai orientációjú nagybirtokosok és nagyburzsoázia között”, s „ugyanúgy különbséget kell tennie a kettős álláspontot elfoglaló, azaz a japán rablókkal való harc mellett síkraszálló, de ugyanakkor ingadozó, az összefogás mellett síkraszálló, de ugyanakkor a kommunisták ellen harcoló nagybirtokosok és nagyburzsoázia, meg a kevésbé kettős álláspontot elfoglaló nemzeti burzsoázia, közepes és kisebb földbirtokosok és haladó sensik között. Ezeken a megkülönböztetéseken alapul a mi politikánk”.^15
15 Ugyanott, 421. old.

A Mao Ce-tung vezette Központi Bizottság ennek az elemzésnek az alapján világosan megfogalmazta a taktikai elveket — „kibontakozáshoz kell segíteni a haladó erőket, meg kell nyerni a közbülső erőket, és el kell szigetelni a vaskalaposok kommunistaellenes klikkjét”¹⁶ — , s leszögezte, hogy a japán agresszió elleni háború időszakában a vaskalaposok elleni harcban ugyancsak követni kell az „igazságosság”, a „számítás” és az „önuralom” elvét.
¹⁶ Ugyanott, 420. old.

A párt a haladó erők kibontakozásának elősegítése, a közbeeső rétegek megnyerése és a vaskalaposok elszigetelése végett elhatározta, hogy a felszabadított körzetekben áttér a „háromharmados” rendszerre. Ez azt jelentette, hogy a hatalmi szervekben a funkciók egyharmad részét a munkások és a szegényparasztok közül kikerülő kommunistákkal, egyharmadát a kispolgársághoz tartozó haladó elemekkel, egyharmadát a nemzeti burzsoázia és a haladó sensik köréből kikerülő közbülső elemekkel kellett betölteni.

A hadseregnek és a felszabadított körzetek lakosságának harca a japán agresszorok irtóháborúi és a Kuomintang második kommunistaellenes kampánya ellen
A párt a csangkajsekista Kuomintang ellen irányuló harc szervezésével egyidejűleg a hadseregnek és a felszabadított körzetek lakosságának a japán területrablók ellen vívott hősies harcát is vezette. Az intervenciósok a 8. és az Új 4. Hadsereg, valamint a többi fegyveres népi alakulat ellen haderejüknek mintegy 60%-át vetették be. Abban a törekvésükben, hogy elvágják egymástól a szabad körzeteket, stratégiai vasútvonalak és műutak kiterjedt hálózatát hozták létre, a kiserődök és támaszpontok egész tömegét építették ki, s több ízben folytattak „irtóháborút”. A hadsereg és a felszabadított körzetek lakossága mindenütt szembeszállt az ellenséggel. A japánellenes háború harmadik évében, tehát egyetlen esztendő alatt, a 8. hadsereg több mint 6900 csatát vívott a japánok és a szolgálatukban álló kínai csapatokkal, s az ellenségnek több mint 113 000 katonáját és tisztjét semmisítette meg. A párt vezette népi forradalmi erők a japán intervenciósok elleni harc során egyre gyarapodtak. A 8. hadsereg létszáma, amely a japán területrablók elleni háború elején 30 000 fő volt, 1940-ig 400 000-re, az Új 4. Hadsereg létszáma pedig 10 000-ről 100 000-re növekedett. Kuangcsou eleste után Kuangtung tartományban — Tungcsiang környékén, továbbá Hajnan szigetén is alakultak partizánosztagok, amelyek a kommunista párt vezetésével harcra keltek a japán területrablókkal.

A forradalmi fegyveres erők a nép nagy tömegeivel szorosan együttműködve Észak-, Közép- és Dél-Kínában sok körzetet felszabadítottak, és számos partizánkörzetet hoztak létre, amelyeknek a lakossága együttvéve elérte a 100 milliót. Ezek a fegyveres erők a japánok és kínai szekértolóik seregeire mért csapásaikkal mintegy 700 000 ellenséges tisztet és katonát semmisítettek meg. Északkelet-Kínától egészen Hajnan szigetéig a felfegyverzett nép mindenütt harcba szállt az ellenséggel. A japán imperializmus agressziója elleni háború Kína történetében példa nélkül álló, hatalmas, az egész országban kibontakozó népi forradalommá változott. A japán területrablók ellen viselt háború során a Kínai Kommunista Párt taglétszáma is jelentősen megnőtt: 40 000-ről 800 000-re emelkedett.

A Kínai Kommunista Párt erősödése és a népi forradalmi erők sok győzelme csak fokozta a reakciós kuomintangista klikk gyűlöletét, úgyhogy haladéktalanul meg is indította a második kommunistaellenes kampányt. 1943 októberében a Kuomintang utasította a 8. és az Új 4. Hadsereg parancsnokságát a csapatoknak a Huangho-folyótól délre elterülő felszabadított körzetekből való kivonására, s ezzel egyidejűleg rágalomhadjáratot indított a kommunista párt és a népi fegyveres erők ellen. Ebben a helyzetben a párt, miután elítélte a rágalmazó kirohanásokat, nyugodtan megmagyarázta, miért nem vonulhat vissza a népi hadsereg a Huangho-folyótól délre fekvő körzetekből azonnal észak felé, s ugyanakkor bejelentette, hogy „a közös érdekek figyelembevételével a válság és a pusztulás elhárítása érdekében” az Új 4. Hadsereg Anhuj tartomány déli részén állomásozó reguláris egységeit a Jangce-folyótól északra fekvő körzetekbe szándékozik áthelyezni.

A pártnak ezek a rugalmas és kompromisszumos intézkedései, az a készsége, hogy az egész megmentése érdekében feláldozza a részt, a dolgozók nagy tömegeinek érdekeit fejezték ki, és megnyerték a közbülső erők rokonszenvét. Hsziang Jing, az Új 4. Hadsereg parancsnokhelyettese és politikai biztosa azonban a japán militaristák elleni háború első napjától kezdve állandóan jobboldali hibákat követett el. A Kínai Kommunista Párt Központi Bizottságának 6. plénuma után a Központi Bizottság határozatának megfelelően az Új 4. Hadseregben sok elvtárs kijavította a jobboldali hibákat. Csak Hsziang Jing és néhány társa nem értett egyet továbbra sem a Központi Bizottság útmutatásaival. Nem mozgósították harcra a tömegeket, nem növelték a népi fegyveres erőket, a japán beavatkozók által megszállt körzetekben nem szélesítették ki a japánellenes támaszpontokat, nem mertek keményen harcolni a Kuomintang reakciós politikája ellen. Mindez oda vezetett, hogy az Új 4. Hadsereg Anhuj tartomány déli részén állomásozó egységei a reakciós kuomintangista klikk nyomása folytán fölöttébb kedvezőtlen helyzetbe kerültek.

1941. január 4-én az Új 4. Hadsereg vezérkara és a parancsnoksága alatt álló katonai egységek — mintegy 10 000 harcos — Anhuj tartomány déli körzeteiből észak felé indultak. Hsziang Jing és társai a hadjárat első napjától fogva határozatlanok voltak, és sem erkölcsileg, sem szervezetileg nem készültek fel váratlan fejleményekre. Január 6-án a kuomintangista haderők váratlanul támadásba mentek át. Június 8-án az Új 4. Hadsereg alakulatai, a kuomintangista parancsnokság által megszabott útvonalon haladva, a Tajping és Csinghszien közti erdős vidékre értek, s itt csapdába estek: a környéken előre elhelyezett 70—80 000 főnyi kuomintangista csapatok teljesen bekerítették őket. Az Új 4. Hadsereg alakulatai a kuomintangista csapatok gyűrűjében nyolc napon át éjjel-nappal véres harcokat vívtak, és hősiesen visszaverték a szünet nélkül megújuló ellenséges támadásokat. Ezekben a harcokban végül is a katonák nagy része elesett. Je Tinget, az Új 4. Hadsereg parancsnokát foglyul ejtették, Hsziang Jinget, a helyettesét pedig megölték. Csang Kaj-sek ezután parancsot adott az Új 4. Hadsereg „likvidálására”, s több mint 200 000 katonát összpontosított, hogy a japánok és szekértolóik csapataival együtt semmisítsék meg azokat az egységeket, amelyek az Új 4. Hadseregből még megmaradtak. A csangkajsekista Kuomintangnak ez az ellenforradalmi tette a „dél-anhuji események” néven vált ismertté.

A párt Központi Bizottsága a leghatározottabban elítélte Csang Kaj-seknek az Új 4. Hadsereg „likvidálására” kiadott parancsát. A Kínai Kommunista Párt Központi Bizottsága mellett működő Forradalmi Katonai Tanács, válaszul a kuomintangista klikk e szörnyű gaztettére, megfelelő intézkedéseket tett, s Csen Jit az Új 4. Hadsereg új parancsnokává, Csang Jün-jit parancsnok-helyettesévé, Liu Sao-csit pedig a hadsereg politikai biztosává nevezte ki. A Kínai Kommunista Párt megbélyegezve a Kuomintang, valamint a japánok és szekértolóik csapatainak egyesült támadását, az egész országban tiltakozó mozgalmat indított. A Központi Bizottság leleplezte Csang Kaj-seknek a kommunista párt ellen irányuló aljas, népellenes, nemzetellenes tevékenységét, s megfogalmazta a dél-anhuji események nyomán keletkezett problémák megoldására alkalmas helyes követeléseket. A Központi Bizottság az „igazságosság”, a „számítás” és az „önuralom” elvének megfelelő következetes harcával a dél-anhuji események előtt és ezeket az eseményeket követően egyaránt jelentős eredményeket ért el: bár az Új 4. Hadsereg súlyos veszteségeket szenvedett, teljes létszáma, amely közvetlenül a dél-anhuji események előtt 100 OOO főre rúgott, 135 000-re emelkedett. Közép-Kínában nyolc szabad körzet jött létre: Csiangszu tartomány középső, északi és déli részén, a Huangho-folyótól északra és délre, Hupej, Honan és Anhuj tartomány határán, Anhuj tartomány középső részén és Csöcsiang tartomány keleti részén.

Az ország határain belül és túl minden igazságszerető ember elítélte a csangkajsekista Kuomintangot. Politikai tekintetben a Kuomintang a dél-anhuji események következtében még jobban elszigetelődött. A kommunista párt kivívta a maga számára minden becsületes ember együttérzését, politikai tekintélye még jobban megnőtt. A közbeeső elemek táborának sok képviselője, akik azelőtt Csang Kaj-sekkel kapcsolatban különféle illúziókat tápláltak, ettől kezdve egyre tisztábban látták a helyzetet, demokratikus pártokat és csoportokat alakítottak, s a kommunista párttal együtt harcoltak a demokráciáért, a japán agresszió ellen. A Kuomintang második kommunista ellenes kampánya lényegében véve a Kínai Kommunista Párt győzelmével és a csangkajsekista Kuomintang vereségével végződött.

SaLa

Amit kivívtunk és írásba foglaltunk

A forradalomban csak az tartós, amit a proletariátus tömegei vívtak ki maguknak. Írásba foglalni csak azt érdemes, amit valóban szilárdan kivívtunk.

A III., Kommunista Internacionálé megalakulása Moszkvában 1919. március 2-án annak írásbafoglalása volt, amit nemcsak az orosz, nemcsak az oroszországi, hanem a német, osztrák, magyar, finn, svájci — egyszóval a nemzetközi proletártömegek vívtak ki.

S éppen ezért a III., Kommunista Internacionálé megalakulása maradandó dolog.

Alig négy hónappal ezelőtt még nem lehetett azt mondani, hogy a szovjet hatalom, a szovjet államforma nemzetközi vívmány. Volt benne valami, mégpedig lényeges valami, ami nemcsak Oroszországban, hanem minden kapitalista országban is fellelhető. De nem lehetett még megmondani, amíg a gyakorlatban ki nem próbáltuk, hogy milyen változásokat, milyen mély és milyen fontos változásokat fog hozni a világforradalom további fejlődése.

Ez a próba a német forradalom volt. Egy előrehaladott kapitalista ország — az egyik legelmaradottabb ország után — rövid idő alatt, alig százegynéhány nap alatt, a forradalomnak nemcsak ugyanazokat a fő erőit, nemcsak ugyanazt a fő irányát mutatta meg az egész világnak, hanem az új, a proletár demokráciának ugyanazt az alapvető formáját is: a szovjeteket.

Ugyanakkor pedig Angliában, abban a győztes országban, abban az országban, amely gyarmatokban a leggazdagabb, abban az országban, amely a legtovább volt híres arról, hogy a „társadalmi béke” példaképe, abban az országban, melyben a legrégibb a kapitalizmus, a szovjeteknek és a proletár tömegharc új szovjet formáinak, az üzemi bizalmi bizottságoknak — „Shop Stewards Committees” — széleskörű, feltartóztathatatlan, szüntelen és hatalmas erejű növekedését látjuk.

Amerikában, a legerősebb és legfiatalabb kapitalista országban, a munkástömegek erősen rokonszenveznek a szovjetekkel.

Megtört a jég.

A szovjetek az egész világon győztek.

Mindenekelőtt és mindenekfelett abban a tekintetben győztek, hogy megnyerték a proletártömegek rokonszenvét. Ez a legfontosabb. Az imperialista burzsoázia semmiféle bestiális kegyetlensége, a bolsevikok semmiféle üldöztetése és legyilkolása sem képes elvenni ezt a vívmányt a tömegektől. Mennél inkább tombol a „demokratikus” burzsoázia, annál maradandóbbak lesznek ezek a vívmányok a proletártömegek lelkében, érzésvilágában, tudatában, hősies harckészségében.

Megtört a jég.

S ezért folyt le olyan könnyen, olyan simán, olyan nyugodt és szilárd határozottsággal a kommunisták moszkvai nemzetközi konferenciája, amely megalapította a III. Internacionálét.

Írásba foglaltuk azt, amit már kivívtunk. Papírra vetettük azt, ami már bevésődött a tömegek tudatába. Mindenki tudta — sőt: mindenki látta, érezte, érzékelte, kiki saját országa tapasztalatain —, hogy erős lendülettel megindult egy új, a világon eddig példátlan erejű és mélységű proletármozgalom, hogy ezt a mozgalmat nem lehet beszorítani semmiféle régi keretbe, hogy ezt a mozgalmat nem képesek feltartóztatni sem a szűklátókörű zugpolitika nagymesterei, sem az angol-amerikai „demokratikus” kapitalizmus olyan világpolitikai tapasztalatokkal rendelkező vén rókái, mint Lloyd George és Wilson, sem a minden hájjal megkent Hendersonok, Renaudelek, Brantingok és a szociálsovinizmus többi lovagja.

Az új mozgalom a proletárdiktatúra felé halad — halad, minden ingadozás ellenére, a szörnyű vereségek ellenére, a hallatlan és hihetetlen „orosz” zűrzavar ellenére (ha a külsőségek alapján, kívülről ítéljük meg a dolgot) —, halad a milliós és tízmilliós proletártömegek áradatának minden akadályt elsöprő erejével a szovjet hatalom felé.

Ezt foglaltuk írásba. Határozatainkban, téziseinkben, beszámolóinkban és beszédeinkben lerögzítettük azt, amit már kivívtunk.

A forradalmi munkások új, gazdag, az egész világot felölelő tapasztalatainak éles fénye által megvilágított marxista elmélet segített bennünket a végbemenő folyamat egész törvényszerűségének megértésében. Segíteni fogja a kapitalista bérrabszolgaság megdöntéséért világszerte harcoló proletárokat, hogy világosabban felismerjék harci céljaikat, hogy szilárdabban haladjanak a már kijelölt úton, hogy biztosabban és tartósabban vívják ki a győzelmet, hogy megszilárdítsák a győzelmet.

A III., Kommunista Internacionálé megalapítása a nemzetközi Szovjet Köztársaságnak, a kommunizmus nemzetközi győzelmének előhírnöke.

1919. március 5.

N. Lenin

Megjelent: „Pravda” 61. sz. 1919. március 6.

Lenin Művei. 28. köt. 502—504. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

A kínai kommunista párt rövid története – 13. rész
A Kínai Kommunista Párt a Japán imperialista agresszió elleni háború időszakában

(idézet: A kínai kommunista párt rövid története című könyvből)

A Kínai Kommunista Párt harca az általános japánellenes háború irányvonalának és az egységfronton belüli önállóság és függetlenség elvének következetes érvényesítéséért, a csangkajsekista Kuomintang egyoldalú háborút hirdető politikája és a párton belüli jobboldal opportunista irányvonala ellen
Az egységfronton belüli önállóság és függetlenség elvének, valamint a 8. hadsereg és az Új 4. Hadsereg azon irányvonalának érvényesítése, hogy Észak- és Közép-Kínában az ellenség mögöttes területén partizánháborút indít — a locsuani értekezlet határozata ellenére komoly ellenállásba ütközött. A „központi kormány” nevében fellépő csangkajsekista Kuomintang, helyzeti előnyét kihasználva, az egységfront szerveiben minden tőle telhetőt elkövetett, hogy korlátozza a Kínai Kommunista Párt és a népi forradalmi erők szerepét. A közbeeső csoportok és egyes, a Kuomintanghoz húzó kispolgári elemek a „kevesebb felhívást, több javaslatot” követeléssel álltak elő, s azt hangoztatták, hogy a Kínai Kommunista Párt és a többi párt csak javaslatokat tehet a Kuomintangnak, de nincs joga „felszólítani” a tömegeket a japán hódítók elleni harcra. A Kuomintangon belüli japánbarát klikk, amely Vang Csing-vej vezetésével szembefordult a japánellenes háborúval, a kuomintangista csapatok minden kudarca után azt kiáltozta, hogy „a háború folytatása feltétlenül pusztulásba dönti az országot”, s azt a defetista elméletet terjesztette, hogy „az ország leigázása elkerülhetetlen”.

A csangkajsekista klikk eleinte azt remélte, hogy a nyugati államok gyors győzelmet aratnak, s ez megakadályozza az osztályérdekeit fenyegető forradalmi erők növekedését, ami a japánellenes háború elhúzódása esetén elkerülhetetlen volt. A sok vereség után azonban a csangkajsekisták maguk is „az ország leigázásának elkerülhetetlenségéről” szóló elmélet híveivé váltak.

A néptömegek forrón kívánták a japán területrablók mielőbbi megsemmisítését, a kuomintangista csapatok sorozatos veresége azonban a legtöbb emberre olyan mély benyomást gyakorolt, hogy még nem látta elég világosan, hogyan lehet kivívni a győzelmet. Ezért egyrészt „az ország leigázásának elkerülhetetlenségéről”, másrészt a „gyors győzelemről” szóló elmélet többé-kevésbé szükségszerűen egyaránt hatással volt a néptömegek egy részére.

Ezt tükrözte magán a párton belül kialakult helyzet is. A pártban különféle hibás nézetek ütötték fel a fejüket, például az a követelés, hogy elvtelen engedményeket kell tenni a Kuomintang reakciós politikájának, vagy az a vélemény, hogy a Kuomintang, mivel többmilliós hadserege van, biztosíthatja a gyors győzelmet a japán területrablók elleni háborúban, s hogy a 8. hadseregnek és az Új 4. Hadseregnek egyesülnie kell a kuomintangista csapatokkal és kuomintangista parancsnokság alatt kell harcolnia. Az elvtársak egy csoportja, mindenekelőtt Csen Sao-jü, nemsokára mintegy sűrítve juttatta kifejezésre ezeket a hibás követeléseket, s a Központi Bizottság irányvonalával ellenkező, opportunista politikát kezdett folytatni. Ezek az opportunista útra tért elvtársak nem ismerték fel a Kuomintang kétkulacsosságát. Csak azt látták, hogy a Kuomintang háborút akar Japánnal. Figyelmen kívül hagyták az érem másik oldalát, hogy tudniillik a kuomintangisták harcolnak a kommunista párt, a nép ellen, sőt úgy vélekedtek, hogy a Kuomintang és a Kínai Kommunista Párt közt nincsenek osztálykülönbségek, hogy mind a két párt „nagyrészt a haladó fiatalság legjobb elemeit tömöríti”. Inkább hittek a Kuomintangnak, mint a pártnak és a népnek. Csak a Kuomintang ideiglenes erőfölényét és a forradalmi erők ideiglenes gyengeségét látták, a Kuomintang reakciós mivoltát, rothadását, s a forradalom erőinek szükségszerű növekedését, gyarapodását képtelenek voltak megérteni. Ezért úgy gondolták, hogyha Kína győz a japán agresszió elleni háborúban, az a Kuomintang győzelme, nem pedig a nép győzelme lesz.

A Kuomintangot „az erények megtestesülésének” és olyan hatalmasnak vélték, hogy helytelenül neki szánták a vezető szerepet a japán területrablók elleni háborúban, s tagadták azt, hogy a japán agresszió elleni harcban a Kínai Kommunista Pártnak kell betöltenie a vezető szerepet. A jobboldali elhajlók helytelenül úgy vélekedtek, hogy csak a kuomintangista csapatokra támaszkodva lehet a háborúban gyors győzelmet aratni, s ezért lebecsülték a kommunista párt vezette partizánharc jelentőségét.

A jobboldali elhajlók abból a feltevésből kiindulva, hogy mindenben a Kuomintangra kell támaszkodni, felállították a követelést: „mindent az egységfront útján kell végrehajtani”, s ellenezték az egységfronton belüli önállóság és függetlenség elvét. Konkrétan ez abban a követelésben jutott kifejezésre, hogy a párt mindent kizárólag a Kuomintang beleegyezésével tegyen, a Kuomintang uralmi körzeteiben fő erőit legális tevékenységre használja fel, a 8. és az Új 4. Hadsereget egyesítse a Kuomintang hadseregével, a Kuomintang pedig valósítsa meg „az egységes parancsnokságot, az egységes szolgálati rendet és fegyverzetet, az egységes fegyelmet, az egységes ellátást, a haditervek és a hadműveletek egységét”.

Tagadták a Kuomintang reakciós politikája elleni erélyes harc szükségességét, s ellenezték, hogy a párt fő erőit a japán megszállás alatt levő körzetekben önálló és független partizánháború folytatására, a népi hadsereg gyarapítására és forradalmi támaszpontok létesítésére használja fel, mert attól tartottak, hogy mindez visszariasztja a Kuomintangot.

A jobboldali opportunista irányvonal hívei, akik Vuhanból a Jangce-folyó medencéjének pártmunkáját irányították, odáig mentek, hogy megszegték a pártfegyelmet, megtagadták a Központi Bizottságtól kapott utasítások végrehajtását, önkényesen nyilatkozatokat, határozatokat és cikkeket tettek közzé, amelyekben a Központi Bizottság véleményével ellentétes nézeteket fejtettek ki.

A jobboldali elhajlás leküzdése és az egységfronton belüli munkára vonatkozóan a Központi Bizottság által felállított elvek megmagyarázása céljából Mao Ce-tung 1937 novemberében, a pártaktíva jenani értekezletén előadást tartott „A japán területrablók elleni háborúban a Sanghaj és Tajjüan eleste után kialakult helyzet, és az ebből adódó feladatok” címmel.

Mao Ce-tung előadásában mindenekelőtt azt hangsúlyozta, hogy látni kell az elvi különbséget a Kínai Kommunista Párt irányvonala — a japán agresszió elleni általános háború —, és a Kuomintang irányvonala — egyoldalú, japánellenes háború — között. „Ha a kommunisták megfeledkeznek ennek az eltérésnek elvi jellegéről — mondotta —, akkor nem vezethetik helyesen a háborút, akkor nem lesznek képesek leküzdeni a háború kuomintangista egyoldalúságát, és olyan elvtelen álláspontra siklanak át, amely a kommunista pártot a Kuomintang színvonalára süllyeszti le. Ezzel a kommunisták bűnt követnének el a szent nemzeti forradalmi háború és a haza megvédése érdekében megoldásra váró feladatok ellen.”^4
4 Mao Ce-tung. Válogatott művei. 2. köt. 104. old.

De hogyan valósíthatta meg a párt ezeket az elveket, és hogyan erősíthette meg vezető helyzetét olyan körülmények között, amikor a Kuomintang ideiglenes erőfölényben volt, s a „központi kormány” nevében minden elképzelhető módon korlátozta a kommunista párt tevékenységét?

Az egyetlen helyes út az volt, hogy szilárdan érvényesíti az egységfronton belüli önállóságnak és függetlenségnek a locsuani értekezleten felállított elvét. Mivel a Kuomintang — mondotta Mao Ce-tung elvtárs — egyrészt amellett van, hogy a japán agresszióval szembe kell szállni, a pártnak elvi alapon együtt kell működnie vele, mégpedig annak érdekében, hogy a több millió főnyi kuomintangista csapatokat harcba lehessen vinni a japán agresszorok ellen. Megengedhetetlen minden olyan követelés, amely a Kuomintang és a Kínai Kommunista Párt egységfrontjának megbontására vezethetne. Másrészt azonban, mivel a csangkajsekista Kuomintang kommunistaellenes, népellenes tevékenységet fejtett ki, „az egységfronton belül végzett egész munkánk során hajthatatlanul ragaszkodnunk kell pártunk függetlenségének és önállóságának elvéhez”.^5
5 Ugyanott, 116. old.

A függetlenség és önállóság konkrétan a következőket jelentette: a 8. hadsereget és a többi népi csapatot továbbra is kizárólag a pártnak kell vezetnie, s vissza kell verni a Kuomintang minden olyan kísérletét, hogy a 8. és az Új 4. Hadseregbe törzstiszti beosztásban megbízottakat küldjön; el kell utasítani a Kuomintangnak a politikai biztosok intézményének felszámolására, s általában a politikai munka beszüntetésére irányuló alaptalan követelését; a pártnak a különböző japánellenes támaszpontokon fenn kell tartania a proletariátus vezette népi demokratikus rendet, szembe kell helyezkednie a burzsoá parlamentarizmus rendszerével, s küzdenie kell a reakciós kuomintangista klikk aknamunkája ellen; a Kuomintang uralmi körzetében le kell küzdeni a csangkajsekisták által támasztott különböző akadályokat, s minden erő megfeszítésével harcba kell vinni a tömegeket; a japán megszállás alatt levő területeken a pártnak fokoznia kell az önálló és független partizánháborút, nem törődve azzal, hogy a Kuomintang egyetért-e ezzel vagy sem. Ami az egységfronthoz tartozó különféle csoportokat illeti, növelni, gyarapítani kell a haladó erőket, a közbeeső rétegeket előbbre kell vinni és meg kell nyerni, a konok reakciósok aknamunkája ellen pedig erélyesen harcolni kell. Mao Ce-tungnak az volt a véleménye, hogy a párt csak ilyen politika mellett őrizheti meg kivívott hadállásait, csak így szélesítheti ki ezeket a hadállásokat, s csak így érheti el, hogy a japán területrablók elleni háborúban aratott győzelem a nép győzelme legyen.

A párton belül és a párton kívül a japán területrablók elleni háború vezetésének kérdésében megnyilvánuló hibák kijavítása és a Központi Bizottság álláspontjának megmagyarázása céljából Mao Ce-tung 1938 májusában két történelmi jelentőségű munkát tett közzé: „Az elhúzódó háborúról” és „A japán területrablók elleni partizánháború stratégiájának kérdései” című műveit. Mao Ce-tung ebben a két írásában mindenekelőtt a két harcoló fél — Kína és Japán — legfőbb sajátosságait elemezte, s rámutatott arra, hogy mivel az ellenség erős, mi pedig gyengék vagyunk, Kína számára a gyors győzelem Japánnal szemben lehetetlen.

Ám Kína, mondotta Mao Ce-tung, most a fellendülés korszakát éli, Japán pedig a hanyatlás útján van. Kína nagy ország, és más államok is segítik, Japán viszont kicsiny, s emellett nemzetközileg elszigetelt ország. Ezért Japán erőinek az elhúzódó háború folyamán fokozatosan csökkenni, a Kína rendelkezésére álló erőknek pedig növekedni kell, s Kína végül is győzelmet arat.

Mao Ce-tung ennek az elemzésnek alapján egyaránt megcáfolta „az ország leigázásának elkerülhetetlenségéről” és „a gyors győzelemről” szóló elméletet. Megállapította, hogy az első elmélet hívei túlbecsülik a helyzet egyik jellemző vonását, mégpedig azt, hogy az ellenség erős, mi pedig gyengék vagyunk, megfeledkeznek Kína előnyeiről és Japán sebezhető pontjairól, tehát ez az „elmélet” szubjektív, egyoldalú, és ezért hibás. Ugyanakkor a „gyors győzelem” hívei Kína előnyeit és Japán sebezhető pontjait becsülik túl, megfeledkeznek arról, hogy az ellenség erős, mi pedig gyengék vagyunk, tehát ez az elmélet ugyancsak szubjektív, egyoldalú, és ezért hibás.

Mao Ce-tung mindebből azt a következtetést vonta le, hogy bár Kína nem verheti meg gyorsan a területrabló ellenséget, ez sem képes Kína leigázására, s így a japán agresszió elleni háború el fog húzódni, és Kína végül is győzelmet arat. Az elhúzódó háborúnak a továbbiak során három szakasza lesz, mégpedig: az ellenség stratégiai támadásának és a mi stratégiai védekezésünknek szakasza, az erőegyensúly szakasza, végül a mi stratégiai ellentámadásunknak és az ellenség stratégiai visszavonulásának szakasza.

De hogyan lehetett kivívni a végleges győzelmet az elhúzódó háborúban? Mao Ce-tung úgy vélekedett, hogy ennek érdekében népi háborút kell indítani. A népi háború „alapvető feltétele az egész hadsereg és az egész nép nagyarányú politikai mozgósítása”, „a hadsereg és a nép előrehaladása”. Ennek érdekében fokozottan kell propagálni a japán területrablók elleni háború politikai célkitűzéseit, meg kell valósítani „A haza megmentésének és a Japánnal szembeni ellenállásnak 10 pontból álló programját”, érvényesíteni kell a hadseregben folyó politikai munka olyan alapelveit, mint a katonák és a tisztek összefogása, a hadsereg és a nép összefogása, az ellenség hadseregének bomlasztása, s ilyenformán el kell érni, hogy minden katona, minden állampolgár megértse, miért kell küzdenie, s mit jelent neki személyesen a háború. „Csakis így ébreszthetjük fel bennük azt a szenvedélyes törekvést, hogy harcoljanak a japán betolakodók ellen. Ha ezt elérjük, akkor a százmilliók egy akarattal követnek majd el mindent ennek a háborúnak a diadalra juttatása érdekében.”^6
6 Mao Ce-tung. Válogatott művei. 2. köt. 286. old.

Ha az egész hadsereget, az egész népet mozgósítjuk, „ezzel súlyos csapást mérünk az ellenségre, s egyszersmind a fegyverzet stb. terén mutatkozó hézagok kitöltéséhez és a háború minden nehézségének leküzdéséhez szükséges előfeltételeket is megteremtjük”.^7
7 Ugyanott, 285. old.

És akkor „a japán betolakodók szembe találják magukat a harcra kelt sokmilliós kínai néppel, akárcsak a vadbivaly a lángoszloppal: elég rákiáltani, s rémületében beleront a tűzbe, és ott ég”.^8
8 Ugyanott, 348. old.

Mao Ce-tung részletesen kifejtette a reguláris csapatok mozgó hadműveleteinek azokat az elveit, amelyeket a népi háború folyamán a katonákra és a lakosság széles tömegeire támaszkodva követni kell. Ugyanakkor elítélte azokat, akik lebecsülték a párt által irányított partizánháborút, s tüzetesen elemezte és megindokolta a partizánharc fontos szerepét az egész japánellenes háborúban. „Az ellenségnek sikerült meglehetősen nagy területet elfoglalnia — írta Mao Ce-tung elvtárs —, s a háború elhúzódó jellegűvé vált… Az a terület, amelyet az ellenség roppant országunkból elfoglalt, igen nagy, de a mi ellenségünk kis állam, amelynek nincs elegendő embere, s az ellenség által elfoglalt terület sok részén nincsenek megszállók; ezért a japán területrablók ellen viselt partizánháború alapjában véve a reguláris hadsereg hadműveleteihez viszonyítva nem kisegítő, belső vonalakon végrehajtott hadműveleteket, hanem külső vonalakon végrehajtott, önálló hadműveleteket fog jelenteni. Továbbá, mivel Kína a fellendülés korszakát éli, vagyis mivel Kínában a kommunista párt erős hadsereget és nagy néptömegeket vezet, a japán betolakodók ellen viselt partizánháború nem kis háború, hanem nagyarányú háború lesz. Éppen ebből erednek az olyan problémák, mint a stratégiai védelem, a stratégiai támadás stb. A háború elhúzódó, s éppen ezért kíméletlen jellege az oka annak, hogy a partizánháború során sok, a partizánháború szempontjából egyébként szokatlan problémával kell foglalkoznunk: felmerül a támaszpontok kérdése, felmerül annak szükségessége, hogy a partizánháborút a reguláris csapatok mozgóháborújává fejlesszük stb. Kitűnik tehát, hogy a japán rablók ellen viselt partizánháború Kínában túllépi a taktika kereteit és a stratégia szemszögéből is meg kell vizsgálnunk.”^9
9 Ugyanott, 140 — 141. old.

A későbbi események igazolták, hogy Mao Ce-tung elvtársnak „A japán területrablók elleni partizánháború stratégiájának kérdései” és „Az elhúzódó háborúról” című munkáiban megfogalmazott tételei teljes mértékben helyesek voltak. A kínai nép, kommunista pártjának vezetésével, az elhúzódó háború három szakaszát végigküzdve, önálló és független partizánakciók lefolytatásával és ezeknek mozgóháborúvá fejlesztésével, végül is megverte a japán területrablókat, s ezt a győzelmet a nép győzelmévé változtatta.

A japánellenes háború egyoldalú viselésére irányuló kuomintangista politika és a párton belüli jobboldali elhajlás csődje. A Mao Ce-tung elvtárs vezette Központi Bizottság helyes politikai irányvonalának győzelme
A párton belül és a párton kívül éles harc dúlt két irányzat: a Kínai Kommunista Pártnak a japán agresszió elleni általános háborút szem előtt tartó irányvonala és a Kuomintangnak a japán területrablók elleni háború egyoldalú viselésére irányuló politikája, a Mao Ce-tung vezette Központi Bizottság helyes politikai irányvonala és a Csen Sao-jü által képviselt jobboldali opportunista irányvonal között. A japán területrablók elleni háború eseményeinek alakulása már rövid idő múlva lehetővé tette, hogy bizonyos következtetéseket vonjanak le a párton belüli és a párton kívüli két irányzatból.

A 2 900 000 főnyi kuomintangista hadsereg a japán területrablók elleni passzív háború irányvonalának érvényesítése folytán igen hamar összeomlott az ellenséges hadseregek csapásai alatt. A háború megkezdésétől számított alig 15 hónap alatt a tengerparti körzetekből egészen Vuhanig vonult vissza, s az ország területének jelentős, Csahar, Szujjüan, Hopej, Santung, Sanhszi, Honan, Csiangszu, Csöcsiang, Anhuj, Csianghszi és Hupej tartományt magában foglaló része ellenséges megszállás alá került. Ezzel szemben a 8. hadsereg és más népi csapatok, a Kínai Kommunista Pártnak az általános ellenállási háborút szem előtt tartó irányvonalát követve, mögöttes területein mértek csapásokat az ellenségre, s hamarosan hatalmas erővé váltak, amelyek szembe tudtak szállni a japán agresszióval. A 8. és az Új 4. Hadsereg létszáma, amely közvetlenül a háború előtt 40 000 főre rúgott, 1938-ig több mint 180 000-re emelkedett. A népi hadsereg az ország nagy területeit — amelyeket a kuomintangista hadseregek sorsukra hagytak — felszabadította a megszállás alól, és létrehozta a szabad körzetek széles harci frontját, s így az ellenség mögöttes területe is hadszíntérré változott. 1938 folyamán a népi hadsereg ezen a hadszíntéren ismételten súlyos csapásokat mért a japán intervenciósok több mint 400 000 főnyi hadseregére.

A párton belüli két irányvonal szintén különböző eredményekre vezetett. A 8. hadsereg a Központi Bizottság és Mao Ce-tung helyes irányításával idejében kijavította a jobboldali elhajló hibákat, és gyorsan növelte létszámát. 1938-ban már 156 000 harcosa volt, míg a japán agresszió elleni háború elején mindössze 30 000 katonával rendelkezett. A 8. hadsereg nagy kiterjedésű szabad körzeteket hozott létre Észak-Kínában, s ezek a japán agresszió elleni harc támaszpontjai voltak. Ezzel szemben a jobboldali opportunisták befolyása alatt álló Új 4. Hadsereg 10 000-ről mindössze 25 000-re tudta növelni létszámát, képtelennek bizonyult arra, hogy a Jangce völgyében japánellenes támaszpontokat hozzon létre, s ezekben a körzetekben a partizánháború is igen kis arányokban folyt. A jobboldali elhajló elemek fő gondja az volt, hogy javaslatokat tegyenek a csangkajsekistáknak, s minden lépésüket összeegyeztessék a Kuomintang politikájával. A Kuomintang azonban figyelemre sem méltatta őket, s ennek következtében sok, a forradalom szempontjából fontos ügy holtvágányra jutott.

1938 október—novemberében a VI. pártkongresszuson választott Központi Bizottság Jenanban megtartotta 6. plenáris ülését, amelynek feladata az volt, hogy összegezze a japán területrablók elleni háború első szakaszának tapasztalatait és tanulságait, kijavítsa a jobboldali opportunista hibákat, és megszabja a párt feladatait a japán imperialista agresszió elleni harc új szakaszában. Ezen a plenáris ülésen Mao Ce-tung tartotta a politikai beszámolót, majd a zárszót is. Beszédeiben „Az egységfronton belüli függetlenség és önállóság kérdéséivel, majd „A háború és a stratégia kérdéseiével foglalkozott, s tüzetesen kifejtette azt a kérdést, hogy „milyen helyet foglal el a Kínai Kommunista Párt a nemzeti háborúban”. A plénum után az egész párt még világosabban megértette és tudatosan vállalta azt az óriási történelmi felelősséget, amelyet a japán imperialista agresszió elleni háború vezetése jelentett. Mao Ce-tung zárszavában még egyszer kimerítően megmagyarázta az egységfronton belüli önállóság és függetlenség elvét, s elítélte a jobboldali elhajló hibákat. Megállapította, hogy a „mindent az egységfront útján kell végrehajtani” formula helytelen, mert a Kuomintang mint uralkodó párt, „valamennyi pártot megfosztotta az egyenjogúságtól, és arra törekszik, hogy rájuk erőszakolja a saját vezetését, azt követeli tőlük, hogy vessék alá magukat parancsainak. Ha mi ilyen jelszót adnánk ki, és azt követelnénk a Kuomintangtól, hogy mindent a mi beleegyezésünkkel hajtson végre, teljesíthetetlen és nevetséges dolgot kívánnánk. Amennyiben »mindenhez«, amit tenni akarunk, előbb meg kell kapnunk a Kuomintang beleegyezését, mit csináljunk akkor, ha nem adja meg? Hiszen a Kuomintang arra törekszik, hogy korlátok közé szorítsa fejlődésünket, és az említett jelszó kiadásával csak saját magunkat vernénk béklyóba. Tehát semmiképpen sem szabad kiadnunk ezt a jelszót.”^10
10 Mao Ce-tung. Válogatott művei. 2. köt. 399. old.

A mi irányvonalunk — mondotta Mao Ce-tung elvtárs — csak az egységfronton belüli önállóság és függetlenség irányvonala lehet, ami azt jelenti, hogy nem bontjuk meg az egységfrontot, de minden fontos dolgunkat önállóan és függetlenül intézzük. Mao Ce-tung zárszavában, a kínai társadalom sajátosságaiból és a kínai politikai harcok történetéből kiindulva, még egyszer igen alaposan megmagyarázta, miért oly rendkívül fontosak a Kínában folyó forradalmi harc szempontjából a háború és a stratégia kérdései. Ugyanakkor elítélte a partizánháború lebecsülését, azt az illúziót, hogy a japán imperialistákat a kuomintangista csapatokra támaszkodva le lehet győzni, valamint azt a követelést, hogy a pártmunkában a fő súlyt a Kuomintang uralmi körzeteiben folytatott legális tevékenységre kell áthelyezni. Hangsúlyozta, hogy az egész pártnak figyelmesen kell tanulmányoznia a katonai problémákat, a fő figyelmet a hadműveleti körzetekben és az ellenség mögöttes területein folyó tevékenységre kell irányítani, s a hadviselés fő módszerévé a partizánakciókat kell tenni. A Központi Bizottság 6. plénuma megvitatta és jóváhagyta Mao Ce-tung beszámolóját és zárszavát, s ugyancsak jóváhagyta a KKP Központi Bizottsága, Mao Ce-tung elvtárs vezetésével működő politikai irodájának helyes irányvonalát. Ilyenformán a plenáris ülés leküzdötte a Csen Sao-jü által képviselt jobboldali irányvonalat, és előkészítette a pártot a japán agresszió elleni háború új szakaszára.

SaLa