Előadói beszéd a falusi munkáról az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt VIII. kongresszusán
1919. március 23
Elvtársak, bocsánatot kell kérnem, hogy nem volt módomban részt venni annak a szekciónak minden ülésén, amelyet a kongresszus a falusi munka kérdésének megtárgyalására választott. Beszédemet ezért azoknak az elvtársaknak a felszólalásai fogják kiegészíteni, akik ennek a szekciónak munkájában elejétől fogva részt vettek. A szekció végülis téziseket dolgozott ki, amelyeket egy bizottságnak adtak át, s amelyeket önök elé fognak terjeszteni. Én a kérdés általános jelentőségével szeretnék foglalkozni úgy, ahogyan az a szekció munkájának eredményeképpen felmerült előttünk, és ahogyan nézetem szerint most az egész párt előtt felmerült.
Elvtársak, egészen természetes, hogy a proletárforradalom fejlődése folyamán a társadalmi élet legbonyolultabb és legfontosabb kérdései közül hol az egyik, hol a másik kérdést kell előtérbe helyeznünk. Egészen természetes, hogy olyan forradalmi átalakulásnál, amely kihat, mégpedig szükségképpen kihat az élet legmélyebb alapjaira, a lakosság legszélesebb tömegeire — egyetlenegy párt, egyetlenegy, a tömegekhez még annyira közelálló kormány sem képes az élet minden oldalát egyszerre felölelni. És ha most a falusi munka kérdésével kell foglalkoznunk, s ha ebből a kérdésből főként a középparasztság helyzetét kell kiemelnünk — akkor általában a proletárforradalom fejlődése szempontjából ebben nincs semmi különös és rendellenes. Világos, hogy a proletárforradalomnak a két ellenséges osztály, a proletariátus és a burzsoázia közti alapvető viszonyból kellett kiindulnia. A fő feladat az volt, hogy a hatalmat a munkásosztály kezébe adjuk, hogy biztosítsuk a munkásosztály diktatúráját, megdöntsük a burzsoáziát és elvegyük tőle hatalmának azokat a gazdasági forrásait, amelyek általában minden szocialista építés szempontjából feltétlenül akadályt jelentenek. Mi, valamennyien, mivel ismerjük a marxizmust, sohasem kételkedtünk abban az igazságban, hogy a kapitalista társadalomban, e társadalom gazdasági felépítésénél fogva, vagy a proletariátusnak, vagy a burzsoáziának lehet döntő szerepe. Most sok olyan — például a mensevikek táborából származó — egykori marxistát látunk, akik azt állítják, hogy a proletariátus és a burzsoázia közötti döntő harc időszakában uralkodhat a demokrácia általában. Így beszélnek a mensevikek, akik az eszerekkel teljesen egy húron pendülnek. Mintha nem éppen a burzsoázia lenne az, amely a demokráciát létrehozza vagy eltörli aszerint, hogy mi előnyösebb számára! Ha pedig így áll a dolog, akkor a burzsoázia és a proletariátus között folyó kiélesedett harc idején szó sem lehet demokráciáról általában. Csak bámulni lehet azon, hogy ezek a marxisták, illetve állítólagos marxisták — például a mi mensevikjeink —, milyen gyorsan leleplezik önmagukat, milyen gyorsan napfényre kerül igazi mivoltuk, kispolgári demokrata mivoltuk.
Marx egész életén át a legtöbbet a kispolgári demokrácia és a polgári demokratizmus illúziói ellen harcolt. Marx mindennél jobban gúnyolta az olyan üres szavakat, mint a szabadság és egyenlőség, amikor ezek a szavak azt leplezik, hogy a munkásoknak szabadságukban áll éhenhalni, vagy azt igyekeznek elhitetni, hogy az az ember, aki munkaerejét eladja, egyenlő azzal a burzsoával, aki állítólag a szabad piacon szabadon és az egyenjogúság alapján veszi meg a munkás munkaerejét stb. Marx ezt magyarázta valamennyi gazdasági művében. Elmondhatjuk, Marx egész „Tőké”-je annak az igazságnak megvilágításával foglalkozik, hogy a kapitalista társadalomnak két fő ereje a burzsoázia és a proletariátus és csakis a burzsoázia és a proletariátus lehet: a burzsoázia mint a kapitalista társadalom építője, vezetője, hajtóereje, a proletariátus mint a kapitalista társadalom sírásója, mint az egyedüli erő, amely azt egy más társadalommal fel tudja váltani. Aligha akad Marx akármelyik művében akár csak egy fejezet is, amely ne ennek az igazságnak volna szentelve. Elmondhatjuk, hogy a II. Internacionáléban az egész világ szocialistái számtalanszor fogadkoztak és esküdöztek a munkások előtt, hogy tisztában vannak ezzel az igazsággal. Mikor azonban a proletariátus és a burzsoázia között sor került az igazi, méghozzá döntő harcra a hatalomért, akkor azt láttuk, hogy mensevikjeink és eszereink, s ugyanígy az egész világ régi szocialista pártjainak vezérei is, megfeledkeztek erről az igazságról, és tisztán gépiesen kezdték ismételgetni a demokráciáról általában szóló nyárspolgári frázisokat.
Nálunk olykor megpróbálkoznak azzal, hogy ezeknek a szavaknak valamiféle „erősebb” értelmet adjanak és azt mondják: „A demokrácia diktatúrája”. Ez már aztán tökéletes értelmetlenség. Nagyon jól tudjuk a történelemből, hogy a demokratikus burzsoázia diktatúrája nem jelentett mást, mint leszámolást a fellázadt munkásokkal. Így volt ez legalább 1848-tól kezdve, de egyes példákat korábban is találhatunk. A történelem azt mutatja nekünk, hogy éppen a polgári demokráciában bontakozik ki nagy arányokban és szabadon a legélesebb harc a proletariátus és a burzsoázia között. Ennek az igazságnak helyességéről volt alkalmunk a gyakorlatban meggyőződni. És ha a szovjet kormány lépései 1917 októberétől kezdve minden lényeges kérdésben határozottságukkal tűntek ki, ez éppen azért volt, mert mi ettől az igazságtól soha el nem tértünk, azt soha el nem felejtettük. Csak egy osztály — a proletariátus — diktatúrája döntheti el a hatalom kérdését a burzsoázia ellen folyó harcban. A burzsoáziát csak a proletariátus diktatúrája győzheti le. A burzsoáziát csakis a proletariátus döntheti meg. A tömegeket a burzsoázia ellen vezetni csak a proletariátus képes.
Ebből azonban semmiesetre sem következik — az ilyen következtetés a legnagyobb hiba volna —, hogy a kommunizmus további építése folyamán is, amikor a burzsoáziát már megdöntöttük, amikor a politikai hatalom már a proletariátus kezében van, hogy akkor is meglehetünk a közbülső, a középső helyet elfoglaló elemek részvétele nélkül.
Természetes, hogy a forradalom — a proletárforradalom — kezdetén a forradalmárok minden figyelme a legfőbb kérdésre, az alapvető kérdésre összpontosul: a proletariátus uralmára és arra, hogy ezt az uralmat a burzsoázia legyőzésével biztosítsák — biztosítsák azt, hogy a burzsoázia ne kerülhessen újra hatalomra. Nagyon jól tudjuk, hogy a burzsoázia kezében mind a mai napig megmaradtak a más országokban levő vagyonával, sőt egyes esetekben a nálunk készpénzben fekvő vagyonával összefüggő előnyök. Jól tudjuk, hogy vannak a proletariátusnál tapasztaltabb társadalmi elemek, amelyek a burzsoáziát támogatják. Jól tudjuk, hogy a burzsoázia nem mondott le arról a gondolatról, hogy hatalmát visszaszerezze, nem hagyott fel az uralma visszaállítására irányuló kísérletekkel.
Ez azonban még korántsem minden. A burzsoázia, amelynek fő elve: „Ott a haza, ahol jó dolgom van”, az a burzsoázia, amely pénzügyi dolgokban mindig nemzetközi volt — ez a burzsoázia világméretekben ma erősebb még, mint mi. Hatalma gyorsan gyengül, olyan példák állnak előtte, mint a magyar forradalom – amelynek hírét tegnap volt szerencsénk önökkel közölni, és amelyről ma megerősítő hírek érkeznek —, a burzsoázia már kezdi megérteni, hogy hatalma inog. Nem teheti szabadon azt, amit akar. Jelenleg azonban, ha az anyagi eszközöket világméretekben figyelembe vesszük, lehetetlen el nem ismerni, hogy a burzsoázia anyagi tekintetben most erősebb még, mint mi.
Ezért szenteltük és kellett szentelnünk figyelmünk, gyakorlati tevékenységünk kilenctizedét annak az alapvető kérdésnek, hogy hogyan döntsük meg a burzsoáziát, hogyan erősítsük meg a proletárhatalmat, hogyan küszöböljük ki minden lehetőségét annak, hogy a burzsoázia újra hatalomra jusson. Ez egészen természetes, törvényszerű, elkerülhetetlen és e tekintetben igen sok mindent hajtottunk végre sikeresen.
Most azonban más rétegek kérdését kell napirendre tűznünk. Napirendre kell tűznünk — erre az általános következtetésre jutottunk az agrárszekcióban, és biztosak vagyunk benne, hogy a pártmunkások mindannyian egyetértenek ezzel, hiszen mi csak az ő megfigyeléseikből levont tapasztalatokat összegeztük —, egész terjedelmében napirendre kell tűznünk a középparasztság kérdését.
Persze, lesznek olyanok, akik, ahelyett hogy forradalmunk menetét átgondolnák, ahelyett hogy gondolkoznának azon, hogy milyen feladatok állnak most előttünk, ehelyett a Szovjethatalom minden lépését olyasfajta gúny és szőrszálhasogató kritika tárgyává teszik, amilyet a mensevik és jobboldali eszer uraknál tapasztaltunk. Ezek olyan emberek, akik mindmáig sem értették meg, hogy választaniok kell köztünk és a burzsoá diktatúra között. Mi sok türelmet, sőt elnézést tanúsítottunk irányukban, mi mégegyszer alkalmat nyújtunk nekik arra, hogy érezzék ezt a mi nagylelkűségünket, a közeljövőben azonban véget vetünk ennek a türelemnek és nagylelkűségnek, s ha nem választanak, akkor egész komolyan felajánljuk nekik, hogy menjenek Kolcsakhoz. (Taps.) Ezektől az emberektől valami különösen fényes szellemi képességeket nem várunk. (Derültség.) Azt azonban el lehetett volna várni, hogy miután saját bőrükön tapasztalták Kolcsak brutalitásait, meg fogják érteni, hogy joggal követeljük tőlük: válasszanak köztünk és Kolcsak között. Ha az Október utáni első hónapokban sok naiv ember olyan együgyű volt és azt hitte, hogy a proletariátus diktatúrája holmi átmeneti, véletlen dolog, ma még a mensevikeknek és eszereknek is meg kellene érteniök, hogy van valami törvényszerű abban a harcban, amely az egész nemzetközi burzsoázia nyomása alatt folyik.
A valóságban csupán két erő alakult ki: a burzsoázia diktatúrája és a proletariátus diktatúrája. Aki ezt nem olvasta ki Marxból, aki ezt nem olvasta ki a nagy szocialisták műveiből — az soha nem volt szocialista, az semmit nem értett meg a szocializmusból, hanem csak nevezte magát szocialistának. Ezeknek az embereknek rövid gondolkodási időt adunk és megköveteljük tőlük, hogy határozzanak ebben a kérdésben. Azért említettem őket, mert ők most az mondják, vagy azt fogják mondani: „A bolsevikok napirendre tűzték a középparasztság kérdését, kacérkodni akarnak vele.” Nagyon jól tudom, hogy az ilyen, sőt még ennél sokkal rosszabb fajtájú érvelés is tág teret foglal el a mensevik sajtóban. Nem törődünk vele, ellenfeleink fecsegésének sohasem tulajdonítunk jelentőséget. Az olyan emberek, akik mindmáig képesek arra, hogy hol a burzsoáziához, hol a proletariátushoz szaladjanak, beszélhetnek, amit akarnak. Mi haladunk a magunk útján.
A mi utunkat mindenekelőtt az erők osztályszempontból való felmérése szabja meg. A kapitalista társadalomban kibontakozik a burzsoázia és a proletariátus harca. Mindaddig, amíg ez a harc befejezést nem nyert, fokozott figyelmünket arra összpontosítjuk, hogy végig vigyük. Még nem vittük végig. Ebben a harcban máris sikerült sok mindent elérnünk. Jelenleg a nemzetközi burzsoáziának már nincs szabad keze a cselekvésre. Legjobb bizonyítéka ennek az, hogy végbement a magyar proletárforradalom. Világos tehát, hogy építőmunkánk a falvakban már túljutott azokon a kereteken, amelyeken belül minden alá volt vetve az alapkövetelménynek — a hatalomért folyó harcnak.
Ez az építőmunka két fő szakaszon ment keresztül. 1917 októberében a parasztság egészével együtt vettük kézbe a hatalmat. Ez, amennyiben a faluban még nem fejlődött ki az osztályharc, polgári forradalom volt. Mint már mondottam, az igazi proletárforradalom a faluban csak 1918 nyarán indult meg. Ha ezt a forradalmat nem tudtuk volna kiváltani, munkánk nem lett volna teljes. Az első szakasz a hatalom kézbevétele a városban, a kormányzás szovjet formájának megvalósítása volt. A második szakasz az volt, ami minden szocialista számára alapvető, ami nélkül a szocialisták nem szocialisták: a proletár és félproletár elemek elkülönítése a faluban, egyesítésük a városi proletariátussal a falusi burzsoázia elleni harc céljából. Ez a szakasz alapjában véve szintén befejeződött. Azok a szervezetek, amelyeket eleinte erre a célra létrehoztunk, a szegényparaszt-bizottságok, annyira megszilárdultak, hogy lehetségesnek tartottuk azokat szabályszerűen megválasztott Szovjetekkel helyettesíteni, azaz a falusi Szovjeteket úgy átszervezni, hogy ezek az osztályuralom szerveivé, a proletárforradalom szerveivé váljanak a faluban. Az olyan rendszabályok, mint a szocialista földrendezésről és a szocialista mezőgazdaságra való átmenettel kapcsolatos intézkedésekről szóló törvény, amelyet nemrégiben fogadott el a Központi Végrehajtó Bizottság, és amelyet természetesen mindenki ismer — összegezik az átélt időszak eredményeit proletárforradalmunk szempontjából.
A legfontosabbat, azt, ami a proletárforradalom első és alapvető feladata, végrehajtottuk. És éppen azért, mert ezt végrehajtottuk, egy bonyolultabb feladat került napirendre: a középparasztsághoz való viszony. Aki azt hiszi, hogy ennek a feladatnak napirendre tűzése a legcsekélyebb mértékben is hatalmunk jellegének gyengülését, a proletariátus diktatúrájának gyengülését, politikánk alapvető irányának, ha csak részleges, ha csak egészen jelentéktelen megváltozását is jelenti — az egyáltalán nem érti meg a proletariátus feladatait, a kommunista forradalmi átalakulás feladatait. Meg vagyok róla győződve, hogy pártunkban ilyen emberek nincsenek. Csak azoktól az emberektől akartam óvni az elvtársakat, akik a munkáspárton kívül találhatók, és akik nem azért fognak így beszélni, mert ez valamiféle világnézetből következik, hanem egyszerűen azért, hogy ártsanak nekünk és segítsenek a fehérgárdistáknak — egyszerűbben szólva, hogy ránk uszítsák a középparasztot, aki mindig is ingadozott, aki képtelen nem ingadozni és aki még jó hosszú időn át ingadozni fog. Hogy a középparasztot ránk uszítsák, azt mondják majd: „Nézzétek csak, kacérkodnak veletek! Tehát figyelembe vették felkeléseiteket, tehát meginogtak” stb. stb. Minden elvtársunknak fel kell vértezve lennie az ilyen agitációval szemben. És biztos vagyok benne, hogy fel is lesznek vértezve, ha most sikerül nekünk ezt a kérdést az osztályharc szempontjából felvetnünk.
Egészen világos, hogy ez az alapvető kérdés bonyolultabb, de nem kevésbé lényeges feladatot jelent: hogyan határozzuk meg pontosan a proletariátus viszonyát a középparasztsághoz? Elvtársak, ez a kérdés marxisták számára, elméleti szempontból, amelyet a munkások túlnyomó többsége magáévá tett, nem okoz nehézséget. Emlékeztetek például arra, hogy Kautsky az agrárkérdésről szóló könyvében, amelyet még abban az időben írt, amikor Marx tanítását helyesen ismertette, és amikor elvitathatatlan tekintélynek ismerték el ezen a téren — ebben az agrárkérdésről szóló könyvében a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenettel kapcsolatban a következőket mondja: a szocialista párt feladata az, hogy a parasztságot semlegesítse, vagyis elérje, hogy a paraszt a proletariátus és a burzsoázia közötti harcban semleges maradjon, hogy a paraszt ne nyújthasson aktív támogatást a burzsoáziának velünk szemben.
A burzsoázia uralmának igen hosszú időszaka folyamán a parasztság támogatta a burzsoázia hatalmát, a burzsoázia pártján volt. Ez érthető, ha figyelembe vesszük a burzsoázia gazdasági erejét és uralmának politikai eszközeit. Nem számíthatunk arra, hogy a középparaszt rögtön mellénk áll. De ha helyes politikát fogunk folytatni, akkor ezek az ingadozások bizonyos idő múlva megszűnnek és a paraszt mellénk állhat.
Már Engels, aki Marxszal együtt lerakta a tudományos marxizmus alapjait, vagyis annak a tanításnak alapjait, amely pártunkat állandóan, és különösen a forradalom idején vezérli — már Engels megállapította, hogy a parasztság kis-, közép- és nagyparasztságra oszlik, és ez a felosztás az európai országok nagy többségében most is megfelel a valóságnak. Engels azt mondta: „Lehetséges, hogy még a nagyparasztságot sem kell majd mindenütt erőszakkal elnyomni.” Arra pedig, hogy a középparaszttal szemben valamikor is erőszakot alkalmazhatnánk (a kisparaszt — barátunk) — arra soha egyetlenegy értelmes szocialista sem gondolt. Így beszélt Engels 1894-ben, egy évvel halála előtt, amikor az agrárkérdés napirendre került. Ez a felfogás azt az igazságot tárja elénk, amelyről néha megfeledkeznek, de amellyel elméletben mindnyájan egyetértünk. A földbirtokosok és a kapitalisták tekintetében feladatunk — a teljes kisajátítás. A középparasztsággal szemben azonban semmiféle erőszakot nem engedünk meg. Még a gazdagparasztság tekintetében sem mondjuk olyan határozottsággal, mint a burzsoáziát illetőleg, hogy a gazdagparasztságot és a kulákokat feltétlenül ki kell sajátítani. Programunkba felvettük ezt a különbséget. Azt mondjuk: a gazdagparasztság ellenállását meg kell törni, ellenforradalmi kísérleteit el kell nyomni. Ez nem teljes kisajátítás.
Azt az alapvető különbséget, amely viszonyunkat a burzsoáziához és a középparasztsághoz meghatározza — a burzsoázia teljes kisajátítása, szövetség a másokat ki nem zsákmányoló középparasztsággal —, ezt az alapvonalat elméletben mindenki elismeri. A gyakorlatban azonban ezt az irányvonalat nem tartják be következetesen, a vidéken még nem tanulták meg annak betartását. Amikor a proletariátus a burzsoázia megdöntése és saját hatalmának megszilárdítása után különböző oldalról hozzáfogott az új társadalom létrehozásához, a középparasztság kérdése előtérbe került. A világ egyetlenegy szocialistája sem tagadta azt, hogy a kommunizmus megteremtése másképpen megy majd végbe azokban az országokban, ahol a mezőgazdaság nagyüzemű és másképp ott, ahol kisüzemű. Ez a legelemibb igazság, ez ábécé. Ebből az igazságból következik az, hogy annak arányában, ahogy közeledünk a kommunista építés feladataihoz, fő figyelmünket bizonyos fokig éppen a középparasztságra kell összpontosítanunk.
Sok függ attól, hogyan határozzuk meg a középparasztsághoz való viszonyunkat. Elméletileg ez a kérdés el van döntve, mi azonban nagyon is kipróbáltuk, saját tapasztalatainkból ismerjük a különbséget a kérdés elméleti megoldása és a megoldás gyakorlati megvalósítása között. Mi most már erősen kezdjük érezni ezt a különbséget, amely olyannyira jellemző a nagy francia forradalomra, amikor a francia Konvent csak úgy dobálózott a széleskörű rendszabályokkal, de ezek megvalósításához nem volt meg a kellő támasza, még csak azt sem tudta, hogy az egyik vagy a másik intézkedés megvalósításánál melyik osztályra kell támaszkodnia.
Mi hasonlíthatatlanul szerencsésebb helyzetben vagyunk. Egy egész évszázados fejlődés eredményeképpen tudjuk, hogy melyik osztályra támaszkodunk. Ámde azt is tudjuk, hogy ennek az osztálynak gyakorlati tapasztalatai nagyon-nagyon elégtelenek. A fő dolog a munkásosztály, a munkáspárt előtt világos volt: meg kell dönteni a burzsoázia hatalmát és át kell adni a hatalmat a munkásoknak. De hogyan kell ezt csinálni? Valamennyien emlékszünk, milyen nehézségek között, mennyi hiba árán tértünk át a munkásellenőrzésről az ipar munkásigazgatására. Pedig ez olyan munka volt, amelyet saját osztályunkon belül folytattunk, azon a proletárkörnyezeten belül, amellyel állandóan dolgunk volt. Most pedig egy másik osztályhoz kell meghatároznunk a viszonyunkat, ahhoz az osztályhoz, amelyet a városi munkás nem ismer. Egy olyan osztályhoz való viszonyunkat kell meghatároznunk, amelynek nincs határozott, szilárd helyzete. A proletariátus egészében véve a szocializmus mellett, a burzsoázia egészében véve a szocializmus ellen van; e két osztály viszonyát könnyű meghatározni. Amikor azonban olyan rétegre térünk át, mint a középparasztság, akkor kitűnik, hogy ez olyan osztály, amely ingadozik. Ez az osztály részben tulajdonos, részben dolgozó. Ez az osztály nem zsákmányol ki más dolgozókat. Évtizedeken át a legnagyobb fáradsággal kellett megvédenie helyzetét, saját bőrén érezte a földbirtokosok és kapitalisták kizsákmányolását, sok mindent kellett elviselnie, de ugyanakkor mégis — tulajdonos. Ezért roppant nehéz meghatározni magatartásunkat ennek az ingadozó osztálynak tekintetében. Több mint egyesztendős tapasztalatunk, a falun végzett több mint féléves proletármunkánk és annak alapján, hogy az osztályrétegeződés a falun már végbement — főként az elhamarkodott cselekedetektől, a kontár elméletesditől, az olyanféle igényektől kell itt óvakodnunk, hogy befejezettnek tekintsük azt, amin éppen dolgozunk, és amit még nem dolgoztunk ki. A határozati javaslatban, amelyet a szekció által választott bizottság terjeszt önök elé, és amelyet a később felszólalók egyike fog majd önöknek felolvasni, elegendő figyelmeztetést találnak majd erre vonatkozóan.
Gazdasági szempontból nézve világos, hogy segítenünk kell a középparasztságnak. Elméletileg ez nem kétséges. Ámde a mi szokásaink mellett, a mi kulturális színvonalunk mellett, olyan körülmények között, amikor hiányt szenvedünk kulturális és technikai erőkben, amelyeket a falu rendelkezésére bocsáthatnánk, s amikor gyakran oly gyámoltalanul közeledünk a faluhoz — az elvtársak igen gyakran kényszert alkalmaznak és ezzel elrontják az egész dolgot. Éppen tegnap kaptam egy elvtárstól egy kis brosúrát, amelynek címe „Utasítások és rendelkezések a Nyizsnyij-Novgorod-
A gyakorlatban előfordulnak olyan esetek, amilyet egy elvtárs beszélt el a bizottságban. Parasztok vették körül és mindegyik megkérdezte: „Állapítsd meg, középparaszt vagyok-e, vagy sem? Van két lovam és egy tehenem. Van két tehenem és egy lovam” és így tovább. És bizony annak az agitátornak, aki a kerületeket beutazza, olyan hibátlan hőmérővel kell rendelkeznie, hogy csak hónalja alá tegye a parasztnak és máris meg tudja mondani, középparaszt-e az illető vagy sem. Ehhez ismerni kell a szóbanforgó paraszt egész gazdaságának történetét, viszonyát az alsóbb és felsőbb csoportokhoz — ezt pedig pontosan nem ismerhetjük.
Ezen a téren sok gyakorlati hozzáértésre, a helyi viszonyok ismeretére van szükség. Ezzel még nem rendelkezünk. Egyáltalán nem szégyen ezt elismerni; ezt nyíltan be kell vallanunk. Sohasem voltunk utópisták és sohasem képzeltük azt, hogy a kommunista társadalmat makulátlan kommunisták makulátlan kezével fogjuk felépíteni, akiknek egy tiszta-kommunista társadalomban kell születniök és nevelkedniök. Ezek dajkamesék. A kommunizmust a kapitalizmus törmelékeiből kell felépítenünk és csak az az osztály tudja ezt megtenni, amely megedződött a kapitalizmus elleni harcban. A proletariátus — önök nagyon jól tudják ezt — nem mentes a kapitalista társadalom fogyatékosságaitól és gyengéitől. Harcol a szocializmusért, s egyúttal harcol saját fogyatékosságai ellen. A proletariátus legjobb vezető része, amely a városokban évtizedeken át elkeseredett harcot folytatott, ebben a harcban elsajátíthatta a városi, illetve fővárosi élet egész kultúráját és bizonyos tekintetben el is sajátította azt. Önök tudják, hogy a falu még a fejlettebb országokban is tudatlanságra volt kárhoztatva. Persze, emelni fogjuk a falu kulturális színvonalát, ez azonban hosszú évek munkája. Ez az, amit nálunk az elvtársak mindenütt elfelejtenek és amit különösen szemléltető módon érzékeltet velünk a vidéki elvtársak minden egyes szava, nem az itteni intellektueleké, nem a hivatalos embereké — ezeket sokszor hallottuk —, hanem azoké az embereké, akik a gyakorlatban kísérték figyelemmel a faluban folytatott munkát. Ezek a hangok különösen becsesek voltak számunkra az agrárszekcióban. Ezek a hangok különösen becsesek lesznek most — ebben biztos vagyok — az egész pártkongresszus számára, mert nem könyvekből, nem rendeletekből, hanem magából az életből vannak merítve.
Mindez olyan értelemben ösztönöz bennünket munkára, hogy a középparasztsághoz való viszonyunk tekintetében világosabb helyzetét teremtsünk. Ez igen nehéz, mert ez a világos helyzet nincs meg az életben. Ez a kérdés nemcsak hogy nincs megoldva, de meg sem oldható, ha egyszerre és rögtön akarják megoldani. Vannak emberek, akik azt mondják: „Nem kellett volna annyi rendeletet írni” — és szemrehányást tesznek a szovjet kormánynak azért, mert rendeletek írására vállalkozott, anélkül hogy tudta volna, hogyan kell azokat megvalósítani. Ezek az emberek tulajdonképpen nem veszik észre, hogyan süllyednek le a fehérgárdistákhoz. Kész idióták lennénk, ha azt várnók, hogy megváltozik az egész falusi élet attól, hogy néhány száz rendeletet írunk. De a szocializmus árulói lennénk, ha lemondanánk arról, hogy, a rendeletekben megjelöljük az utat. Ezek a rendeletek, amelyeket gyakorlatilag nem lehetett egyszerre és teljes egészükben megvalósítani, a propaganda szempontjából nagy szerepet játszottak. Ha régebben általános igazságokkal folytattuk a propagandát, most munkával folytatunk propagandát. Ez szintén igehirdetés, de tettekkel való igehirdetés, csakhogy nem valamilyen ugrifüles különálló akciója értelmében, amin az anarchisták és a régi szocializmus korában sokat nevettünk. A mi rendeletünk — felhívás, de nem a régebbi szellemben való felhívás: „Talpra, munkások, döntsétek meg a burzsoáziát!” Nem, a mi rendeletünk felhívás a tömegekhez, a tömegek felhívása a gyakorlati munkára. A rendeletek — utasítások, amelyek a tömegeket gyakorlati munkára szólítják fel. Ez a fontos. Ám legyen ezekben a rendeletekben sok hasznavehetetlen, sok olyasmi, ami az életben nem valósul meg. De van bennük anyag a gyakorlati tevékenység számára, és a rendelet feladata az, hogy gyakorlati lépésekre tanítsa meg az emberek százait, ezreit és millióit, akik a Szovjethatalom szavára hallgatnak. Ez — a gyakorlati tevékenység próbája a szocialista építés terén a falun. Ha ebből a szempontból fogjuk nézni a dolgot, akkor törvényeink, rendeleteink és utasításaink összességéből rendkívül sok tanulságot vonunk majd le. Nem fogjuk azokat úgy tekinteni, mint abszolút érvényű határozatokat, amelyeket, ha törik, ha szakad, rögtön, egycsapásra kell megvalósítani.
El kell kerülni mindent, ami a gyakorlatban egyes visszaélések elkövetésére bátoríthatna fel. Itt-ott karrieristák, kalandorok furakodtak közénk, akik kommunistáknak nevezték magukat és becsapnak minket, akik azért lopóztak be közénk, mert a kommunisták most hatalmon vannak, mert a tisztességesebb „tisztviselő” elemek maradi elveik miatt nem jöttek hozzánk dolgozni, a karrieristáknak viszont nincsenek elveik, nincs bennük becsület. Ezek az emberek, akik csak arra törekszenek, hogy érdemeket szerezzenek, kényszert alkalmaznak a vidéken és azt hiszik, hogy ez így jól van. A valóságban pedig ez néha odavezet, hogy a parasztok azt mondják: „Éljen a Szovjethatalom, de le a kommunával!” (azaz a kommunizmussal). Az ilyen eseteket nem mi gondoltuk ki, hanem a való életből, vidéki elvtársak jelentéseiből merítettük. Nem szabad elfelejtenünk, milyen óriási kárt okoz nekünk mindenféle szertelenség, mindenféle kapkodás és elhamarkodás.
Nekünk sietnünk kellett mindenáron, kétségbeesett ugrással is, hogy kikerüljünk az imperialista háborúból, amely csődbe kergetett bennünket, a legkétségbeesettebb erőfeszítéseket kellett tennünk, hogy eltapossuk a burzsoáziát és azokat az erőket, amelyek azzal fenyegettek, hogy eltaposnak bennünket. Minderre szükség volt, enélkül nem győzhettünk volna. Ha azonban hasonló módon járunk el majd a középparasztság tekintetében – akkor ez olyan idiotizmus, olyan korlátoltság és az ügyre olyan pusztító hatású lesz, hogy tudatosan így csak provokátorok dolgozhatnak. Itt a feladatot egészen másképpen kell kitűznünk. Itt nem arról van szó, hogy a nyilvánvaló kizsákmányolók ellenállását megtörjük, legyőzzük őket és hatalmukat megdöntsük — amit ezelőtt tűztünk feladatul magunk elé. Nem, abban a mértékben, amelyben ezt a fő feladatot megoldottuk, bonyolultabb feladatok kerülnek napirendre. Erőszakkal ezen a téren semmit sem érünk el. Az erőszak a középparasztsággal szemben a legnagyobb mértékben káros. A középparasztság nagyszámú, sokmilliós réteg. Még Európában sem, ahol pedig a középparasztság sehol sem ilyen erős, ahol rendkívül fejlett a technika, a kultúra, a városi élet, a vasúti közlekedés, ahol a legkönnyebben lehetne erőszakra gondolni — még ott sem javasolta senki, egyetlen mégoly forradalmi szocialista sem, hogy a középparasztsággal szemben erőszakos rendszabályokat alkalmazzunk.
Amikor a hatalmat kézbevettük, teljes egészében az egész parasztságra támaszkodtunk. Akkor valamennyi paraszt előtt egy feladat állott — harc a földbirtokosok ellen. De mind a mai napig megmaradt a parasztokban az előítélet a nagygazdasággal szemben. A paraszt azt gondolja: „Ha nagygazdaságok vannak, akkor én újra csak béres vagyok.” Ez természetesen tévedés. A parasztnál azonban a nagygazdaság fogalmához gyűlölet kapcsolódik, a visszaemlékezés arra, hogyan nyomták el a népet a földbirtokosok. Ez az érzés megmaradt, még nem halt el.
Mindenekelőtt abból az igazságból kell kiindulnunk, hogy itt erőszakos módszerekkel, a dolog lényegénél fogva, semmit sem lehet elérni. Itt a gazdasági feladat egészen más. Itt nincs meg az a felső réteg, amelyet le lehet vágni, meghagyva az egész talapzatot, az egész épületet. Olyan felső réteg, amilyen a városban a kapitalisták rétege volt, itt nincsen. Itt erőszakot alkalmazni annyit jelent, mint az egész ügyet tönkretenni. Itt hosszas nevelőmunkára van szükség. A parasztnak, aki nemcsak nálunk, de az egész világon gyakorlatias ember és realista, konkrét példákat kell szolgáltatnunk annak bizonyságául, hogy a „kommuna” mindennél jobb. Persze, semmi okos dolog nem származik abból, ha hebehurgya emberek jelennek meg a faluban, akik odalibegnek a városból, megérkeznek, össze-vissza fecsegnek, intellektuel és gyakran nem is intellektuel módra néhány intrikát szőnek, összevesznek és elutaznak. Ilyesmi előfordul. Az ilyen emberek aztán tisztelet helyett gúnyt váltanak ki, mégpedig teljes joggal.
Ezzel a kérdéssel kapcsolatban meg kell mondanunk, hogy buzdítunk kommunák létesítésére, de ezeket úgy kell megszervezni, hogy megnyerjék a paraszt bizalmát. Addig pedig — a parasztoknak tanítványai és nem tanítói vagyunk. Nincs ostobább dolog, mint amikor olyan emberek, akik a mezőgazdaságot és annak sajátosságait nem ismerik, és akik csak azért vetették magukat a falura, mert hallottak a társas gazdaság hasznos voltáról, elfáradtak a városi élettől és falun kívánnak dolgozni — amikor ilyen emberek magukat mindenben a paraszt tanítóinak tartják. Nincs ostobább dolog, mint akár csak gondolni is arra, hogy a középparaszttal szemben a gazdasági viszonyok terén erőszakot alkalmazzunk.
A feladat itt nem a középparaszt kisajátítása, hanem az, hogy számításba vegyük a paraszt különleges életfeltételeit, hogy megtanuljuk a paraszttól, hogyan kell áttérni egy jobb rendszerre, és ne merészeljünk neki parancsokat osztogatni! Ez az a szabály, amelyet magunk elé állítottunk. (Az egész kongresszus tapsol.) Ez az a szabály, amelyet határozati javaslatunkban megkíséreltünk kifejteni, mert, elvtársaim, e tekintetben valóban nem keveset hibáztunk. Egyáltalán nem szégyen ezt bevallani. Nem voltak tapasztalataink. Magát a kizsákmányolók elleni harcot a tapasztalatból tanultuk meg.
Ha e miatt a harc miatt néha el is ítéltek minket, elmondhatjuk: „Kapitalista urak, önök a hibásak. Ha önök nem tanúsítottak volna olyan vad, értelmetlen, arcátlan és kétségbeesett ellenállást, ha nem léptek volna szövetségre az egész világ burzsoáziájával — a forradalom békésebb formát öltött volna.” Most, miután a minden oldalról jövő dühödt támadásokat visszavertük, más módszerekre térhetünk át, mert nem szűkkörű csoport módjára cselekszünk, hanem olyan pártként, amely milliókat vezet. Milliók nem érthetik meg egyszerre az irányváltozást, ezért lépten-nyomon megesik, hogy a kulákoknak szánt ütések a középparasztot érik. Ezen nincs mit csodálkozni. Csak meg kell érteni, hogy ez olyan történelmi feltételeknek a következménye, amelyek már túlhaladottak, s hogy az új feltételek és az új feladatok az ehhez az osztályhoz való viszonyunk tekintetében új gondolkodásmódot követelnek.
A parasztgazdaságra vonatkozó rendeleteink alapjában véve helyesek. Nincs semmi okunk rá, hogy egyetlenegyről is lemondjunk, hogy egyetlenegyet is megbánjunk. Ha azonban a rendeletek helyesek is, helytelen azokat a parasztra erőszakkal rákényszeríteni. Egyetlenegy rendeletben sincs erről szó. A rendeletek helyesek, mint útmutatók, mint gyakorlati rendszabályok megvalósítására irányuló felhívások. Amikor azt mondjuk: „Segítsétek elő az egyesülést” — akkor utasításokat adunk, amelyeket sokszorosan ki kell próbálnunk, míg megvalósításuk végleges formáját megtaláljuk. Ha egyszer kijelentettük, hogy önkéntes beleegyezésre kell törekedni, akkor ez azt jelenti, hogy a parasztokat meg kell győzni, mégpedig gyakorlatilag kell őket meggyőzni. Szavakkal nem engedik magukat meggyőzni, és nagyon jól teszik, hogy nem engedik. Rossz volna, ha csupán a rendeletek felolvasásával és agitációs röplapokkal engednék magukat meggyőzni. Ha így át lehetne alakítani a gazdasági életet, — az egész átalakítás egy fabatkát sem érne. Előbb be kell bizonyítani, hogy az ilyen egyesülés jobb, úgy kell az embereket egyesíteni, hogy valóban egyesüljenek, nem pedig összevesszenek — be kell bizonyítani, hogy ez előnyös. Így teszi fel a paraszt a kérdést, és így teszik fel a kérdést rendeleteink. Ha ezt eddig nem tudtuk elérni, ezen nincs mit szégyenleni, ezt nyíltan be kell ismernünk.
Egyelőre csak a minden szocialista forradalomra nézve döntő feladatot oldottuk meg: a burzsoázia legyőzésének feladatát. Ezt a feladatot, alapjában véve, megoldottuk, bár most egy szörnyen nehéz félévnek nézünk elébe, amikor az egész világ imperialistái utolsó erőfeszítéseiket teszik, hogy megfojtsanak berniünket. Most a legcsekélyebb túlzás nélkül elmondhatjuk, hogy ők maguk is megértették, hogy ez után a félév után ügyük teljesen reménytelen lesz. Vagy kihasználják most kimerültségünket és legyőznek egy országot, vagy mi leszünk a győztesek, mégpedig nemcsak a mi országunkat illetően. Ebben a félévben, amikor közellátási és közlekedési válságok tornyosultak egymásra és az imperialista hatalmak több fronton próbálnak támadni, helyzetünk rendkívül súlyos. De ez az utolsó nehéz félév. Mint eddig, ezután is minden erőnket meg kell feszítenünk a reánk támadó külső ellenség ellen folyó harcban.
Amikor a falusi munka feladatairól beszélünk — a nehézségek ellenére, annak ellenére, hogy minden tapasztalatunk a kizsákmányolók közvetlen elnyomásához kapcsolódik —, emlékeznünk kell arra és nem szabad elfelejtenünk, hogy a faluban a középparasztsághoz való viszonyunk tekintetében a feladatok másképpen alakulnak.
A falun járt öntudatos munkások — petrográdiak, ivanovo-voznyeszenszkiek, moszkvaiak — mind példákat soroltak fel nekünk arról, hogyan szűnt meg vagy enyhült számos, még teljességgel megoldhatatlannak látszó félreértés is, hogyan szűnt meg számos, még igen nagynak látszó viszály is, amikor értelmes munkások fogtak hozzá a dologhoz, akik nem tudálékosan, hanem a muzsiknak érthető nyelven beszéltek, nem olyan parancsnokok módjára beszéltek, akik, jóllehet a falusi életet nem ismerik, megengedik maguknak, hogy parancsokat osztogassanak, hanem mint elvtársak, akik megmagyarázzák a helyzetet, a dolgozóknak a kizsákmányolók elleni érzéseire hivatkozva. És az elvtársias felvilágosítás alapján elérték azt, amit száz más, aki parancsnokok és feljebbvalók módjára viselkedett, nem tudott elérni.
Ez a szellem hatja át az egész határozati javaslatot, amelyre most felhívjuk a figyelmüket.
Rövid előadásomban iparkodtam ennek a határozati javaslatnak elvi részével, általános politikai jelentőségével foglalkozni. Iparkodtam bebizonyítani — és szeretném hinni, hogy sikerült is bebizonyítanom —, hogy a forradalom egészének érdekei szempontjából nálunk semmiféle fordulat, semmiféle irány vonalváltozás nincsen. A fehérgárdisták és szekértolóik ezt ordítozzák vagy fogják ordítozni. Hadd ordítozzanak. Ránk ez nem hat. Mi a legkövetkezetesebb módon fejlesztjük feladatainkat. Figyelmünket a burzsoázia elnyomásának feladatáról arra a feladatra kell fordítanunk, hogy rendezzük a középparasztság életét. A középparasztsággal békében kell élnünk. A középparasztság a kommunista társadalomban csak akkor lesz a mi oldalunkon, amikor gazdasági életviszonyait megkönnyítjük és megjavítjuk. Ha holnap százezer elsőrendű traktort tudnánk adni, ha benzinnel, gépészekkel tudnánk ellátni őket (önök nagyon jól tudják, hogy ez egyelőre ábránd), akkor a középparaszt azt mondaná: „Én a kommunia mellett vagyok” (vagyis a kommunizmus mellett). De ahhoz, hogy ezt megtehessük, előbb le kell győznünk a nemzetközi burzsoáziát, s arra kell kényszerítenünk, hogy bocsássa rendelkezésünkre ezeket a traktorokat, vagy pedig annyira kell emelnünk termelékenységünket, hogy mi magunk állítsuk elő azokat. Csakis így lesz helyes a kérdés feltevése.
A parasztnak szüksége van a város iparára, enélkül nem tud meglenni, ez az ipar pedig a mi kezünkben van. Ha helyesen fogunk a dologhoz, akkor a paraszt hálás lesz nekünk azért, hogy ezeket a termékeket, ezeket a munkaeszközöket, ezt a kultúrát odavisszük neki a városból. Ezeket nem a kizsákmányolók, nem a földbirtokosok viszik oda neki, hanem hozzá hasonló elvtársak — dolgozók, akiket ő rendkívül nagyra becsül, de a gyakorlat szempontjából értékeli őket, csak tényleges segítségüket méltányolja, és visszautasítja, mégpedig teljes joggal utasítja vissza, a felülről jövő parancsolgatást, „előírásokat”.
Először segítsetek, azután törekedjetek arra, hogy megnyerjétek a bizalmat. Ha ezt a kérdést helyesen fogjuk kezelni, ha a kerületben, a járásban, a terménybeszerző osztagban, bármely szervezetben dolgozó minden csoportunk minden lépése helyesen lesz megszervezve, ha minden lépésünket ebből a szempontból fogjuk figyelmesen ellenőrizni, akkor megnyerjük a paraszt bizalmát és csak akkor mehetünk majd tovább. Most segítséget kell nyújtanunk, tanácsot kell adnunk a parasztnak. Ez nem a feljebbvaló parancsa lesz, hanem az elvtárs tanácsa. A paraszt akkor egészen mellénk áll majd.
Ez az, elvtársak, amit határozati javaslatunk tartalmaz, ez az, aminek véleményem szerint a kongresszus határozatává kell válnia. Ha ezt elfogadjuk, ha pártszervezeteink egész munkáját ez fogja meghatározni, akkor az előttünk álló második nagy feladattal is meg fogunk birkózni.
Hogy hogyan kell a burzsoáziát megdönteni, hogyan kell elnyomni — azt megtanultuk és erre büszkék vagyunk. Hogy hogyan kell a középparasztság millióihoz való viszonyunkat rendeznünk, milyen úton kell a középparasztság bizalmát megnyernünk, ezt még nem tanultuk meg — ezt nyíltan meg kell mondanunk. A feladatot azonban megértettük, magunk elé tűztük, és teljes reménnyel, a dolgok teljes tudatában és teljes határozottsággal mondjuk: ezzel a feladattal meg fogunk birkózni és akkor a szocializmus teljességgel legyőzhetetlen lesz. (Hosszantartó taps.)
Megjelent: „Pravda” 1919 március—április.
Lenin Művei. 29. köt. 195—213. old.
(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!