Címke: ideológia

Kína forradalma
Egymilliárd ember megmozdul
I. Mi történik Ázsiában?

(idézet: Kína forradalma című könyvből)

Addig nem adta meg magát Japán, amíg furcsa dolgok nem kezdtek történni Kelet-Ázsiában. A Jáva „felszabadítására” partraszállt angol és holland csapatok nem fegyverezték le a legyőzött ellenséget, hanem megparancsolták neki, hogy segédkezzék a helybeli lakosság leigázásában — amely saját kormányt alakított. Az angolok lövöldözés helyett csak akkor folyamodtak egy időre a tárgyalásokhoz, amikor az indonéz nép felkelt és harcra szánta el magát.

Indokínában a franciák — ismét csak angol támogatással — japán katonákat vetettek harcba a független Viet Nam kormánya ellen.

Malájföldön az angolok megengedték a japánoknak, hogy „önvédelem” ürügyén fegyvereik tekintélyes részét megtartsák — sőt, vadászni kezdtek azokra a partizánokra, akik a háború alatt a japánok ellen küzdöttek. Burmában is éles ellentét fejlődött ki a helyi antifasiszta erők és a „győzelmes szövetségesek” között.

A Fülöp-szigeteken MacArthur lefegyverezte és deportálta a japánokat — de ugyanakkor pártolta azokat a fülöpszigeti földesurakat, pénzmágnásokat és politikusokat, akik a megszállás alatt a japánokkal együttműködtek. Amerikai csapatok támogatták ezeket a reakciósokat a „Hukbalahap” — a fülöpszigeti népi ellenállási mozgalom — elleni harcukban, amely a háború alatt küzdött a japánok ellen és felosztotta az árulók birtokát.

Kínában Csang Kai-sek kemény büntetést ígért azoknak a japánoknak, akik leteszik a fegyvert a népi felkelő csapatok előtt, noha ezek a csapatok a megszállt területeken nyolc teljes esztendeje küzdöttek már a japánok ellen. Csang Kai-sek nagy- sietve „törvényesítette” ezeken a területeken a régebbi bábkormányok tisztviselőit, hogy a kínai kommunisták ne vehessék át ezeket a helyőrségeket. Csang Kai-sek csapatait az amerikai tengeri és légiforgalmi parancsnokság fuvarozta ezekbe a kerületekbe — és az amerikai tengerészek japán katonákkal együtt őrizték a hídfőket és a közlekedési gócpontokat.

A kommunisták-vezette Kínai Néphadsereg persze túlságosan erős volt ahhoz, hogy egy ilyen fantasztikus szövetség megverhette, vagy akár csak meg is riaszthatta volna. Az Egyesült Államoknak rá kellett döbbennie, hogy ennek a hadseregnek a nyakára nem félesztendeig ötvenezer — hanem tíz évig félmillió amerikai tengerészt kellene küldenie — és még akkor is éppen úgy csődöt mondanának, mint a japánok félmillió katonája. Mi több: az amerikai katona nem szamuráj harcos! Az amerikai katona úgy gondolta, hogy a tengelyhatalmak megverésével vége van a háborúnak. Vissza akart térni a civil életbe — és egyáltalán nem vágyakozott arra, hogy puskagolyóval „reformálja meg” Észak-Kína lakosságának gondolkodásmódját. A kínai diákok tüntetésein a plakátok ezt kérdezték az amerikai közkatonától: „Miért nem mész már haza?” — és a tüntetés nem ritkán ugyancsak tüntető amerikai katonákba ütközött, akik azt dalolták a sorban: „Haza akarunk menni!”

A kardcsörtetés és Hurley generális ezért adta át a helyet Marshall tábornoknak — és a tárgyalásoknak. Csang Kai-sek persze tovább kapta az amerikai diplomáciai támogatást, tovább kapta a pénzt és a fegyvereket — de azt értésére voltak kénytelenek adni — hogy lőni már nem tudnak helyette az amerikaiak. Az amerikai csapatok azonban még Marshall tárgyalásai közepette is százezernyi Kuomintang-katonát szállítottak olyan stratégiai pontokra, ahol könnyen felrúghatták a fegyverszünetet. Azt a fegyverszünetet, amelyről Marshall éppen tárgyalt.

Ez a könyv Kínáról szól — de a benne felvetett kérdések egész Ázsiát érintik.

Ázsia népei függetlenséget akarnak. Tudják, hogy el vannak maradva és el akarják hagyni ezt az elmaradottságot. Sok keserű tapasztalat megérttette velük, hogy szabadság és függetlenség nélkül nincs haladás.

India ma — kétszázéves brit uralom után — nem gazdagabb és nem haladottabb, mint két évszázaddal ezelőtt.

A fülöpszigeti amerikai „mintagyarmaton” háromszázéves spanyol és negyvenesztendős amerikai uralom után egyre jobban nyomorog a parasztság és a lakosság negyven százaléka írástudatlan. Egy amerikai szakértő végrendeletéből kiemelt két idézet különösen világossá teszi, hogy az idegen uralom itt is — mint mindenütt a gyarmatokon — a helyi feudalizmust erősítette Robert L. Pendleton írja a Pacific Affairs-ban: „1939-ben Mindanaoban a helyi nagyfejűek, akik Manila társadalmi és politikai előkelőségéhez számítottak, a föld legnagyobb részét birtokukban tartották, vagy bérelték. Általában jól voltak felfegyverkezve … sok esetben szegényebb földekre szorították, vagy az erdőkbe kényszerítették azokat a telepeseket, akik már jó haladást értek el földjeiken és azt remélték, hogy valamilyen földtörvény végleg birtokukba juttatja a telepet. Amikor 1925 táján (az író) talajvizsgálatokat tartott Nyugat-Negros tartományban, olyan gyermekekre bukkant, akiket szüleik a nagybirtokosoknak, vagy intézőknek rabszolgának adtak el.*

* „Land Utilisation in Southeastern Asia.” Robert L. Pendleton a Pacific Affairs című folyóirat 1946 márciusi számában.*

Kínát nem igázta le teljesen egyetlen imperialista hatalom sem — de szabadsága rendkívül feltételes volt. Az utolsó háromszáz esztendőben nem volt egyetlen olyan nap sem, hogy Kína földjén ne tartózkodtak volna idegen csapatok: először a mandzsuk, azután nyugateurópaiak és japánok. 1928-ig még az a joga sem volt meg, hogy hazai iparának segítségére maga határozza meg a behozatali vámokat.

Az összes keletázsiai nemzetek közül egyedül Japán kerülte el a nagyfokú idegenellenőrzést. Nagyobb ipart épített és magasabb műveltségi színvonalat ért el, mint a többi keletázsiai ország. Parasztságát azonban feudális módon zsákmányolta ki. Ez a parasztság nem jelentett semmiféle piacot. Így a japán ipart tengerentúli dömpingre és hódításra használták, Japán népének pedig azt mondották, hogy csak akkor remélheti sorsa jobbra- fordulását, hogyha a fél világ felett uralkodik.

Mindenki tudja, mi történt az imperialista Japánnal. Ázsia népei segítettek, hogy ez megtörténhessék. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ezek a népek most már az eddiginél kevésbé akarják a szabadságot. Nagyon jól tudják, hogy Japánnak, még ha megverték is, elég ipari fejlettsége és szakértelme maradt ahhoz, hogy újra megkezdje a haladást a régi ösvényen. Ezek a népek nem azért küzdöttek Japán ellen, hogy másoknak a rabszolgáivá váljanak.

Ázsiában a különböző elemeknek más és más céljuk van a szabadsággal. A gazdagok ellenőrzés nélküli bérekre és olcsó ipari tartalékseregre számítanak — anélkül, hogy hasznukat idegen hódítókkal meg kellene osztaniok. A szegényparasztok, bérlők és földnélküli proletárok, akik e földrész lakosságának 80%-át teszik — adósságtól és elnyomorító bérektől megszabadított földet akarnak. A munkások szeme előtt ott áll példaképpen a haladó országok munkásainak életszínvonala.

Az ázsiai népek kiváltságos csoportjai úgy kívánják a szabadságot, hogy maguk kerekedjenek felülre. Ha nem így lesz — nem is biztosak benne, hogy egyáltalán kívánják-e a szabadságot. Ezek a csoportok nagyon jól tudják, hogyha az izzadó parasztok egyszerre küzdenek a helyi szegénység érdekeiért és a nemzeti függetlenségért — akkor a belső kizsákmányolás régi szerkezete nem állja ki a nyomást. A szegényember nacionalizmusa tűrhető lakást és tele gyomrot jelent. A gazdag ázsiai feudális úr nacionalizmusa régi királyok tűnt dicsőségéről álmodik. Ez a nacionalizmus a helyi liberálisokat, demokratákat és kommunistákat kulturálatlansággal vádolja és azzal, hogy „Ázsia szellemi örökségétől idegen nyugati ideológiák” rabszolgáivá váltak.

Amikor azonban saját népe felkel ellene, ez a feudális úr rendkívül boldognak érzi magát, ha a nép eltiprására segítségül hívhatja a katonailag erősebb nyugatiakat.

Nincsen példa arra, hogy egy ázsiai nép jobban kedvelné az idegen uralmat, mint saját hazai elnyomóit. Angol liberálisok és munkáspártiak türelmesen magyarázgatták az indiai parasztnak és munkásnak: ha Angliától szabadságot nyernének, saját földesuraik és gyártulajdonosaik rugdosnák meg őket. Ezek a magyarázkodások fabatkát sem érnek. A fehér emberen kívül Ázsiában senki sem hisz a „fehér faj küldetésében” és a japánokon kívül senki sem hisz abban, hogy Japán isteni missziója ázsiai testvérének megszabadítása.

A Távol-Kelet egyszerű embere meg van győződve arról, hogy felszabadultan könnyebben bánhat el saját reakciósaival, mintha viselnie kell a nyakában ülő hazai elnyomó és a hazai elnyomó nyakában ülő idegen imperialista kettős súlyát.

Kína szerepe rendkívül jelentős, mert a kínai nép a japánellenes harc során ezt a meggyőződést átvitte a gyakorlatba. A nemzeti elnyomás elleni harc a szegényemberek hatalmas tömegének kiképzését és felfegyverzését jelenti. Különösen igaz ez sok ázsiai ország esetében, amelyeknek gazdagabb fiai előszeretettel tolják a hadviselés terheit „az alsóbb osztályokra”. Ha a harc hosszú és állhatatos, egyre több szegényember tanulja meg; hogyan kell harcolni és miért érdemes harcolni. Kínában az ilyen nemzeti háború fordította fel az erőegyensúlyt az országon belül, így szélesebbre tárult a kapu a haladás előtt, mint valaha.

A japánok elmentek —és Kína nem akar az idegen támogatásból élő Kuomintang „magántulajdona” maradni. Olyan Kínát akar, amely a kínai népé. India nem akar többé Anglia Indiája maradni csak azért, mert kishíján megúszta, hogy a japánok Indiája legyen. Az indonéziaiaknak nincs több hasznuk egy holland Indonéziából, mint amennyi egy japán Indonéziából volt. Indonéziai Indonéziát akarnak.

Voltak, akik aggodalmaskodtak: hogyan tehet szert Kína olyan kormányra, amelyet a kínaiak a magukénak ismernek el. Hogyan létesítenek olyan kormányt, vagy kormányokat Indiában, amely megfelel a lakosság akaratának. Hogyan derítik ki, hogy milyen fajta uralom tetszik legjobban az indonéz népnek. Ezek a kérdések az ázsiai népeket is érdeklik — de a választ maguk akarják megadni. Ha megszabadultak az idegen megszállástól, örömmel fogadják a barátságot, sőt kérhetnek is technikai és szervezési segítséget. De nem kérnek több „önkormányzatra előkészítő tanfolyamot”. Szun Jat-szen asszony, a kínai köztársaság megalapítójának özvegye a saját hazája feletti politikai gyámkodást elítélve, ezt így foglalta össze: „Úszni úgy lehet legjobban megtanulni, ha az ember bemegy a vízbe. Másképpen még senkinek sem sikerült.”

Meglepő, hogy ilyen dolgokat ismételgetni és magyarázni kell. Hiszen mindez már megtörtént. Az Amerikai Egyesült Államok is antifeudálisnak és imperialistaellenesnek születtek. Első telepeseik azért voltak szerencsések, mert nem kellett küzdeniük a feudalizmus ellen, ahhoz, hogy megszabaduljanak tőle. Egyszerűen hátuk mögött hagyták a feudalizmust Nyugat-Európában, ahol az csakhamar halálos sebet kapott — és megérkeztek egy új országba, ahol feudalizmus sohasem, létezett. Legnagyobb részük egyszerű dolgozó ember volt és a többiek közül is rendkívül kevesen voltak az olyanok, akik odahaza hasznot húztak a feudalizmusból. Ezért a déli államok kivételével nem is teremtették azt újjá.

A telepesek persze nem tudták — de mégis hátukon hozták az országba a gyarmatosítást. Az északamerikai indiánok nem voltak olyan sokan és nem voltak úgy röghöz kötve, hogy jelentékeny hasznot lehetett volna húzni belőlük, mint Dél-Amerikában. Így a telepesek elűzték őket a vadonba. A szabadnak született angolok tehát nem lettek a birodalom alkalmazottai és ügynökei a bennszülöttek feletti elnyomásban. Ehelyett azt találták, hogy mások várják el az ő munkájuktól a gyarmati hasznot. Az angol parlament, amelyben ezek a telepesek nem is voltak képviselve, birodalmi adókkal súlyosbította azokat a terheket, amelyeket helyi szükségletek fedezésére viseltek. Visszaszorította növekvő hajózásukat, hogy az angol hajózás kárt ne szenvedjen. A vasáruktól a kalapig megtiltotta nekik olyan áruk gyártását, amelyek versenyezhettek volna a brit árucikkekkel.

Ahelyett, hogy szélesre tárta volna a nyugati területeket a szabad letelepülés előtt — angol társaságoknak adott szavatosságokkal tartotta őket lekötve. Az Egyesült Államok aligha jutottak volna messzire, ha megmaradtak volna amerikai gyarmatoknak.

Ezért keltek fel a gyarmatosok Anglia ellen New York nagykereskedői és földbirtokos urai, a nagybirtokosok, akik királyi adománylevél alapján egész Pennsylvániát kezükben tartották — lojálisak maradtak. Az imperialisták az angolok oldalán állottak, sőt még harcoltak is saját telepestársaik ellen. Másrészről sok újangliai kereskedő és gyáros, s még déli ültetvényesek is, mint Washington, a forradalmi szárnyat támogatták és kitűnő vezetőket szolgáltattak. De mégiscsak a durva farmer volt az, akinek a puskája dördülését az egész világ meghallotta, ő volt az, aki a partizán „indián hadviseléssel” megtörte a Marlborough óta veretlen angol vöröskabátosok tudományos harci taktikáját. Ők és a többiek, akiket a csodálkozó Európa durva gépészeknek és félvad bőrruhás vadászoknak nevezett, ők voltak az az erő, amely megoldotta Valley Forge válságát.

Washington ismerte ezeket az embereket. Ezért utasította vissza azt a koronát, amelyet a függetlenségi harc oldalán ragadt konzervatívok felajánlottak neki. A köznép volt az, amely az alkotmányba beiktatta az emberi jogok törvényét. Ők tartották fenn Amerikát az 1812-es háborúban, amelyben még a bostoni kereskedők is az angolok oldalán állottak. Ők teremtették meg a jacksoni demokráciát. Végül, amikor már elhalványult az idegen hódítás veszélye, Lincoln Ábrahám — a „primitív” nyugatról jött szegény, egyszerű ember — segítségével győzte le a nemzet a dél hazai feudalizmusának uralmi vágyát.

Ezeket az eseményeket annak idején a tiszteletreméltó konzervatívok éppenúgy nem fogadták el, mint ahogy nem fogadják el ma az ázsiai szabadságmozgalmakat. Az Egyesült Államok már harminc esztendeje független ország volt, amikor egy hírneves angol szerző megvetette és sajnálta az új köztársaságot, amely eléggé meggondolatlan módon elhagyta a gazdag és felséges Anglia védőszárnyait. Jogosnak tartotta, hogy az angol tengerészet elrabolja az amerikai kereskedelmi hajókat és azt írta: „az amerikaiak idegenné tették magukat Angliával szemben, megszakították a vérség és a nyelv kötelékeit és függetlenséget szereztek, mert ennek a függetlenségnek követelésére uszították őket. Szerencsétlenség ez számukra, mert még nem érettek rá.”*

* Robert Southey: The Life of Horatio, Lord Nelson. London, 1813.*

Ezek a szavak felvetnek egy másik kérdést, amelyről manapság sokat vitatkoznak. Mikor „érett” egy nemzet a függetlenségre? Talán akkor, amikor idegen urai megállapítják, hogy már eléggé művelt? Mikor érett a demokráciára egy elnyomott nép? Talán akkor, amikor feudális urai úgy gondolják már, hogy „megbízhatnak” benne?

Ha erkölcsi fogalmakban beszélünk, azt mondhatjuk: nincs nép, mely alkalmatlan arra, hogy önmaga ura legyen. A történelem azonban nem erkölcstan és a történelem más választ ad. A történelem azt mondja, hogy a népek csak akkor szerzik meg a függetlenséget és a demokráciát, amikor elég erősek annak biztosítására. Akár érett volt, akár nem, Amerika is úgy kezdte, hogy egyike volt a térkép távoli foltjainak, amelyeket rózsaszínűre, vagy zöldre mázolnak, jelezvén, hogy milyen birodalomhoz tartoznak. Amerika nem akkor lépett a nemzeti lét erős talajára, amikor Patrick Henry* így kiáltott: „adjatok halált vagy szabadságot” és nem akkor, amikor a hazafiak a bélyegadó ellen tiltakoztak, hanem akkor, amikor Lexington és Concord farmerei bebizonyították, hogy valóban harcolni is készek a szabadság megszerzéséért.

* Amerikai államférfi, aki az angol uralom elleni ellenállást hirdette és nagy népszerűségre tett szert. — A szerk.*

Ezután már gyorsabban haladtak a dolgok. Egyre többen avatkoztak be a harcba. A szervezet szélesedett. Szorosabb lett a gyarmatok közötti kapcsolat. Azután jött a háborús győzelem, a Szövetkezés Cikkelyei és a tanácskozások évei. A tanácskozások: nem valami idegen úrral, hanem egyes államok között, az alkotmány kérdésében. Ez az az út, amelyen haladva egy nép megszűnik statiszta lenni a történelem színpadán — és színész lesz belőle. Az amerikai forradalom nem vált Anglia vesztére, mint ahogy a francia forradalom sem vált Európa vesztére. Az új amerikai nemzet nem idegenítette el magát „a civilizált világtól”, sőt néhány alkalommal egészen hasznosnak bizonyult. Éppen így egy későbbi „kiközösített” — a Szovjetunió — végülis a döntő erőt adta Hitler összezúzásához és megakadályozta, hogy Európát visszahúzzák a középkori barbarizmusba.

Ami Kínában a japánellenes háború során történt: 450,000.000 embert mozdított ki a névtelen, sötét „nyüzsgő tömeg” állapotából. Ezek az események közelebb hozták Kínát a modern nemzeti léthez, mint eddigi történetének valamennyi eseménye.

SaLa

 

A nagy kezdeményezés

(A munkások hősiességéről a hátországban.
A „kommunista szombatok” alkalmából)

A sajtóban sokat olvashatunk a vöröskatonák hősiességéről. A munkások és parasztok a kolcsakisták, a gyenyikinisták, s a földbirtokosok és tőkések egyéb csapatai ellen vívott harcban, a szocialista forradalom vívmányainak védelme során gyakran a bátorság és az állhatatosság csodáit művelik. Lassan és nehezen halad a tervszerűtlenség kiküszöbölése, a fáradtság és fegyelmezetlenség leküzdése, de, minden nehézség ellenére, mégiscsak halad. A szocializmus győzelméért tudatosan áldozatokat hozó dolgozó tömegek hősiessége — ez az alapja a Vörös Hadsereg új, bajtársi fegyelmének, újjászületésének, megszilárdulásának és növekedésének.

Nem kisebb figyelmet érdemel a munkások hősiessége a hátországban. Ebben a tekintetben egyenesen óriási jelentősége van a kommunista szombatoknak, melyeket a munkások a saját kezdeményezésükből rendeztek. Ez nyilván még csak kezdet, de rendkívül nagyfontosságú kezdet. Ez olyan fordulatnak a kezdete, amely nehezebb, mélyrehatóbb, alaposabb, döntőbb jelentőségű, mint a burzsoázia megdöntése, mert ez a magunk renyhesége, fegyelmezetlensége, kispolgári önzése fölötti győzelmet jelenti, győzelmet jelent azokon a szokásokon, amelyeket az átkozott kapitalizmus hagyott örökségül a munkásnak és parasztnak. Az új társadalmi fegyelmet, a szocialista fegyelmet akkor és csakis akkor teremtettük meg, akkor és csakis akkor válik lehetetlenné a visszatérés a kapitalizmushoz és válik valóban legyőzhetetlenné a kommunizmus, amikor ezt a győzelmet megszilárdítottuk.

A „Pravda” május 17-én A. Zs. elvtárs „Forradalmi módon végzett munka (Kommunista szombat)” című cikkét közli. Ez a cikk olyan fontos, hogy teljes egészében idézzük:

Forradalmi módon végzett munka
(kommunista szombat)

Az Oroszországi Kommunista Párt Központi Bizottságának levele arról, hogy a munkát forradalmi módon kell végezni, erős ösztönzést adott a kommunista szervezeteknek és a kommunistáknak. Az általános lelkesedés hatása alatt sok kommunista vasutas a frontra ment, a többség azonban nem hagyhatta el felelős munkahelyét és nem kereshetett új módszereket, hogy forradalmi módon végezze a munkát. A beérkezett vidéki jelentések, amelyek szerint a mozgósítás lassan megy, és a bürokratikus huzavona arra bírták a Moszkva— Kazán vasútvonal alkerületét, hogy figyelmét a vasúti gazdaság gépi berendezésére fordítsa. Kiderült, hogy a munkaerőhiány és a munka lecsökkent intenzitása folytán sürgős rendelések és gyors mozdonyjavítások szenvednek késedelmet. Május 7-én a Moszkva—Kazán vasútvonal alkerületéhez tartozó kommunisták és szimpatizánsok közös gyűlésén felvetették azt a kérdést, hogy a Kolcsak fölötti győzelem előmozdítását hangoztató szavakról át kell térni a tettekre. Az elfogadott javaslat így szól:

„Tekintettel a súlyos belső és külső helyzetre, annak érdekében, hogy az osztályellenség fölébe kerekedjünk, a kommunistáknak és a szimpatizánsoknak újra neki kell gyürkőzniök és szabad idejükből még egy órát ki kell szakítaniok munkára, azaz még egy órával meg kell toldaniok munkanapjukat, hogy a napi egy órákat egyberakva, szombaton egyhuzamban hat órán át fizikai munkát végezzenek és így azonnal reális értékeket termeljenek. Tekintettel arra, hogy a kommunistáknak a forradalom vívmányai érdekében még egészségüket és életüket sem szabad kímélniök, ezt a munkát díjtalanul végzik. A Kolcsak fölötti teljes győzelemig az egész alkerületben bevezetjük a kommunista szombatot.”

A gyűlés némi ingadozás után egyhangúlag elfogadta ezt a javaslatot.

Május 10-én, szombaton este 6 órakor a kommunisták és a szimpatizánsok katonai pontossággal megjelentek a munkahelyen, felsorakoztak és a mesterek minden fennakadás nélkül beosztották őket a munkára.

A forradalmi módon végzett munkának megvan az eredménye. A mellékelt táblázat mutatja az üzemeket és a munka jellegét.

A teljesített munka összértéke rendes munkabérben 5 000 rubel, ha a túlóradíjazás alapján számítjuk, másfélszer annyi.

A berakodásnál a munkaintenzitás 270%-kal múlja felül az átlagos munkásokét. Körülbelül ugyanilyen intenzitással végezték a többi munkát is.

			Óraszám
A munka helye	A munka megnevezése	A munkások száma	Egy ember dolgozott	Összesen	A elvégzett munka
Moszkva Mozdonyjavító műhely	A Perevo, Murom, Altair és Szizrany állomásokon levő mozdonyok és vasúti kocsik javításához szükséges anyagok és alkatrészek berakása	48 21 5	5 3 4	240 63 20	Beraktak 7500 pudot Kiraktak 1800 pudot
Moszkva Személy-vonatpark	Mozdonyok bonyolult folyamatos javítása	26	5	130	Összesen 1 ½ mozdony javítási munkálatait végezték
Moszkva Rendező	Folyamatos mozdonyjavítások	24	6	144	2 mozdony elkészült, 4 mozdony javítás alá kerülő alkatrészeit leszerelték
Moszkva Kocsiosztály	Személykocsi folyamatos javítása	12	6	72	2 harmadosztályú személykocsi
Petrovo Kocsijavító főműhely	Kocsijavítások és kisebb javítások szombaton, vasárnap	46 23	5 5	230 115	12 csukott és 2 nyitott teherszállító kocsi
	Összesen …..	205	–	1014	Összesen elkészült 4 mozdony és 16 vasúti kocsi. Ki és beraktak 9300 pudot

Kiküszöbölték a (sürgős) rendeléseknél a munkaerő hiánya és a bürokratikus huzavona következtében előállott hét naptól három hónapig terjedő késedelmet.

A munka végzése közben egyes csoportokat 30—40 percig feltartott az a körülmény, hogy a szerszámok (könnyen elvégezhető) javításokra szorultak.

A munkálatok vezetésére visszahagyott személyzet alig győzte az új munkákat előkészíteni, és talán nem sok túlzás van egy öreg mesternek abban a kijelentésében, hogy a kommunista szombaton, az öntudatlan és hanyag munkások munkájával összehasonlítva, egy hétre való munkát végeztek el.

Tekintettel arra, hogy a munkában olyanok is részt vettek, akik egyszerűen a Szovjethatalom őszinte hívei, és mivel a következő szombatokon az ilyeneknek nagy tömegére számítanak, tekintettel továbbá arra, hogy más kerületek követni szeretnék a Moszkva — Kazán vonal kommunista vasutasainak példáját, a helyi jelentések alapján részletesebben térek ki a kérdés szervezeti oldalára.

A munkában részvevők 10%-a volt olyan kommunista, aki állandóan az üzemben dolgozik. A többi felelős állásokat betöltő tisztviselő, illetve választott funkcionárius volt, a vasútvonal politikai megbízottjától kezdve egyes üzemek politikai megbízottaiig, továbbá szakszervezeti megbízottakig és a központi vasúti igazgatóságban, meg a Közlekedésügyi Népbiztosságban dolgozókig.

A lelkesedés és az összetartás a munkában példátlan volt. Amikor a munkások, irodai és igazgatósági tisztviselők gorombáskodás és viták nélkül megragadták egy személyvonat mozdonyának negyven-pudos kerékabroncsát és mint szorgos hangyák a helyére gurították, az embernek repesett a szíve a kollektív munka örömétől, és erősödött a munkásosztály győzelmének megingathatatlanságába vetett hite. A világ ragadozóinak nem fog sikerülni megfojtani a győzelmes munkásokat, az országon belül a szabotálok pedig hiába várják Kolcsakot.

A munka befejezése után a jelenlevők elé ritka kép tárult: vagy száz kommunista fáradtan, de örömtől csillogó szemekkel ünnepelte a munka sikerét az Internacionálé ünnepélyes hangjai mellett — és úgy tűnt, mintha a győzelmi himnusz győzelmes hullámai túlcsapnának a falakon és elömlenének a munkás Moszkván, mint a vízbedobott kő által felvert hullámok, szerteáradnának az egész dolgozó Oroszországon és új erőt öntenének a fáradtakba és az ingadozókba.

A. Zs.

E nagyszerű, „követésre méltó példa” értékelése során N. R. elvtárs a május 20-i „Pravdá”-ban ezzel a címmel megjelent cikkében a következőket írta:

„A kommunisták ehhez hasonló munkájának esetei nem mennek ritkaságszámba. Tudomásom van róla, hogy voltak ilyen esetek egy villanytelepen és különböző vasútvonalakon. A nyikolajevi vasútvonalon a kommunisták néhány éjszakán át túlóráztak, hogy felemeljenek egy, fordítókorongra esett mozdonyt; az északi vasútvonalon, télen, a kommunisták és szimpatizánsok több vasárnapon át dolgoztak, hogy a vasútvonalakról eltakarítsák a havat; sok teherpályaudvar pártsejtjei a szállítmányok fosztogatásának megakadályozására éjszakai őrjáratokat szerveznek az állomásokon — de az ilyen munka véletlenszerű volt, nem rendszeres. A kazáni elvtársak hozták be azt az újítást, amely ezt a munkát rendszeresíti, állandósítja. «A Kolcsak fölötti teljes győzelemig» — mondták ki határozatilag a kazáni elvtársak és ebben rejlik munkájuk jelentősége. A kommunisták és a szimpatizánsok a munkanapot a háború egész tartamára egy órával meghosszabbítják; ugyanakkor példát mutatnak a termelőmunkában.

Ezt a példát mások is követték eddig is és kell is követniök. Az Alekszander vasútvonal kommunistáinak és szimpatizánsainak nagygyűlése, megvitatva a hadihelyzetet és a kazáni elvtársak határozatát, a következő határozatot hozta: 1) Az Alekszander vasútvonal kommunistái és szimpatizánsai bevezetik a «kommunista szombatokat». Az első kommunista szombatot május 17-ére tűzik ki. 2) A kommunistákat és szimpatizánsokat példát mutató mintabrigádokba kell szervezni, amelyek arra vannak hivatva, hogy megmutassák a munkásoknak, hogyan kell dolgozni, és mit lehet a valóságban elvégezni a meglevő anyagokkal és szerszámokkal, a mostani élelmezés mellett.

A kazáni elvtársak azt mondják, hogy példájuk mély benyomást keltett és a legközelebbi szombatra jelentékeny számban várnak a munkára pártonkívüli munkásokat. Amikor ezeket a sorokat írom, az Alekszander vasútvonal műhelyeiben még nem kezdődött meg a kommunisták túlórázása, de alighogy híre kelt a tervezett munkának, a pártonkívüli tömeg máris megmozdult, megszólalt. «Mi tegnap nem tudtuk, különben mi is felkészültünk volna és szintén dolgoztunk volna», «a jövő szombaton feltétlenül eljövök» — hangzik mindenfelől. Az ilyenfajta munka igen nagy benyomást kelt.

A kazáni elvtársak példáját követnie kell a hátország minden kommunista sejtjének. Nemcsak a moszkvai vasúti csomópont kommunista sejtjeinek — Oroszország valamennyi pártszervezetének követnie kell ezt a példát. A falusi kommunista sejtek is lássanak hozzá elsősorban ahhoz, hogy megműveljék a vöröskatonák földjét és segítsék családjaikat.

A kazáni elvtársak első kommunista szombatjukon a munkát az Internacionálé éneklésével fejezték be. Ha Oroszország minden kommunista szervezete követi és következetesen valóra váltja ezt a példát, akkor az Oroszországi Szovjet Köztársaság a legközelebbi nehéz hónapokkal úgy fog megbirkózni, hogy a köztársaság minden dolgozója az Internacionálé hangjainak harsogása mellett dolgozik …

Munkára fel, kommunista elvtársak!”

1919. május 23-án a „Pravda” közölte, hogy

„május 17-én az Alekszander vasútvonalon megtartották az első «kommunista szombatot». 98 kommunista és szimpatizáns a közös gyűlés határozatának megfelelően öt órát dolgozott a munkaidején túl ingyen, csak arra volt joguk, hogy fizetés ellenében másodszor ebédeljenek, emellett az ebédhez, ugyancsak pénzért, megkapták a fizikai munkásoknak járó félfont kenyéradagot”

Jóllehet a munka gyengén volt előkészítve és gyengén volt megszervezve, a munka termelékenysége kétszer- háromszor magasabb volt a szokottnál.

Például:

5 vasesztergályos 4 óra alatt 80 tengelyt készített el. A termelékenység a szokásos munkateljesítményhez viszonyítva 213 százalék.

20 segédmunkás 4 óra alatt 600 pud régi anyagot és 70 darab 3 és fél pudos kocsirúgót, összesen 850 pudot hordott össze. A termelékenység a szokásos teljesítményhez viszonyítva 300 százalék.

„Az elvtársak ezt azzal magyarázzák, hogy a rendes munkaidőben sokszor elege van az embernek a munkából, megunja a munkát, itt pedig szívesen, lelkesen dolgoznak. Most azonban már restelni fogják, ha a rendes munkaidőben kevesebbet termelnek, mint a kommunista szombatokon.”

„Most sok pártonkívüli munkás kijelenti, hogy részt akar venni a kommunista szombatokon. A mozdonyok személyzetét felszólítják, hogy szombatra a mozdony-«temetőből» hozzanak ki egy mozdonyt, javítsák meg és adják át a forgalomnak.

Hírt kaptunk arról, hogy a Vjazma vonalon is folyamatban van az ilyen szombatok szervezése.”

Arról, hogyan folyik a munka ezeken a kommunista szombatokon, A. Gyacsenko elvtárs ír a „Pravda” június 7-i számában. Idézzük „Feljegyzések a kommunista szombatról” című cikkének legfontosabb részét:

„Nagy örömmel készültem egy elvtársammal együtt arra, hogy a párt vasúti alkerületének határozata értelmében «ledolgozzam» a szombati szolgálatomat, egy időre, néhány órára, pihentessem az agyamat és dolgoztassam izmaimat… A vasútvonal fafeldolgozó üzemébe osztottak be bennünket. Megérkeztünk, észrevettük a mieinket, üdvözöltük egymást, eltréfálgattunk, összeszámoltuk az erőket — harmincan voltunk . . . Előttünk pedig egy «szörnyeteg» fekszik, egy meglehetősen nehéz gőzkazán, úgy 600—700 pudos, és pont ezt kell nekünk «átrakni», azaz egynegyed vagy egyharmad versztnyire átgurítani a talapzatra. Kételyeink támadnak … De már hozzá is fogunk: az elvtársak egyszerűen fahengereket helyeztek a kazán alá, két kötelet erősítettek rá és a munka megkezdődött … Nem egykönnyen mozdult el helyéről a kazán, de mégis elindult, örülünk, hiszen oly kevesen vagyunk … hiszen ugyanezt a kazánt majdnem két hét hosszat tologatták nemkommunista munkások, háromszor annyian, mint mi, de a kazán makacskodott, amíg mi nem jöttünk … Egy órát, keményen, összetartással dolgozunk, csoportvezető elvtársunk ütemes vezényszavára: «Egy, kettő, Károm», és a kazán mozog, igen, mozog. Egyszerre, mi történt? Váratlanul egész sor elvtárs nevetséges módon elvágódott — a kezükben levő kötél követett el «árulást» … De csak egy percig álltunk: erősebb kötelet teszünk rá … Este van, már észrevehetően sötétedik, de még egy kis dombbal kell megbirkóznunk, aztán már rövidesen megvagyunk a munkával. Karjaink csak úgy ropognak, ég a tenyerünk, kimelegedünk, teljes erővel nekigyürkőzünk — és a dolog halad. Nézi a «főnök», sikerünk láttára elresteli magát s önkéntelenül szintén nekiakaszkodik a kötélnek: segíts! már régen itt az ideje! Egy vöröskatona ránk bámul. Kezében harmonika. Mit gondol rólunk? Micsoda emberek ezek? Mit akarnak ezek szombaton, amikor mindenki otthon ül? Én nem engedem, hogy sokáig törje a fejét és odakiáltok: «Elvtárs! Játssz el valami víg nótát, hiszen mi nem akármilyen napszámosok vagyunk, hanem igazi kommunisták: látod, hogy ég a kezünk alatt a munka, nem henyélünk, hanem keményen megmarkoltuk. » A vöröskatona óvatosan leteszi a harmonikáját és siet megfogni a kötelet. . .

U. elvtárs szép tenorjával rákezdi a «Ravasz ánglius» nótát. Mi kísérjük és zengve száll a munkásnóta: «Hej, te bunkócska, te drága …»

Izmaink elfáradtak a szokatlan munkától, fáj a vállunk, a hátunk, de… holnap szabadnap, pihenőnap, kialhatjuk magunkat. A cél közel van és «szörnyetegünk» némi ingadozás után már majdnem ott van a talapzaton: rakjátok alá a deszkákat, állítsátok a talapzatra! — hadd dolgozzék ez a kazán, már régen elvárják tőle. Mi pedig csoportosan bemegyünk a szobába, a helyi sejt «klubjába», amely tele van aggatva plakátokkal, tele van rakva fegyverekkel, jól ki van világítva, és miután szépen elénekeltük az «Internacionálét», teát iszunk «rummal», sőt kenyeret is eszünk hozzá. A helybeli elvtársak vendégszeretete a nehéz munka után olyan jól esett, hogy jobban nem is eshetett. Melegen elbúcsúzunk az elvtársaktól, aztán sorakozunk. Az álmos utca éjszakai csendjét forradalmi nóták verik fel, lépések ütemes dobbanása kíséri az éneket: «Fel, vörösök, proletárok!» «Fel, fel, ti rabjai a földnek» — hangzik a mi Internacionálénk és a munka éneke.

Elmúlt egy hét. Kezünk és vállunk pihent és megyünk a «szombatra», most már 9 versztnyire, vasúti kocsikat javítani Perovóba utazunk. Az elvtársak az «amerikai» kocsi tetejére másztak és szépen, dallamosan éneklik az «Internacionálét». Az utazóközönség hallgatja és szemmelláthatóan csodálkozik. Egyenletesen kattognak a vonat kerekei és mi, akik már nem tudtunk felmászni, «kétségbeesett» utasok módjára az «amerikai» kocsi lépcsőin lógunk. Itt az állomás, már helyben vagyunk, átmegyünk egy hosszú udvaron és G. politikai megbízott elvtárs örömmel üdvözöl:— Munka, az van, de kevés az ember! Mindössze harmincan vannak, pedig 6 órán belül közepes javításra vár tizenhárom vasúti kocsi! Itt állnak a kijelölt pároskerekek, nemcsak üres kocsik vannak itt, hanem még egy tele tartály is van … de sebaj, «belejövünk», elvtársak!

Ég a kezünk alatt a munka. Öt elvtárssal együtt darukkal, azaz hogy emelőkkel dolgozom. Ezek a 60 és 70 pudos pároskerekek vállaink nyomására és a «csoportvezető» által irányított két emelő segítségével élénken és könnyen ugrálnak át egyik vágányról a másikra. Az egyik párat elszállították — új áll a helyén. Most már mindegyiknek megvan a maga helye, és mi ezt az elhasznált ócskaságot a síneken át villámgyorsan a szertár felé «tuszkoljuk»… Egy, kettő, három — a vas forgódaru máris felemeli őket a levegőbe és máris eltűnnek a vágányokról. Onnan, a sötétből, kalapácsütések hangzanak, ott az elvtársak, mint a méhek, szorgalmasan javítják «beteg» vagonjaikat. Asztalosmunkát végeznek, festenek, a vagontetőt javítják, — örömünkre és politikai megbízottunk örömére csak úgy ég a munka. Az egyik helyen a kovácsok is igényt tartanak segítségünkre. Egy mozgó kovácsműhelyben izzó «csatlórúd» fekszik, azaz a vasúti kocsik összekapcsoló rúdja, amelynek kampóját egy ügyetlen lökés elferdítette. A fehér, szikrázó rudat üllőre helyezik és egy tapasztalt elvtárs szemmértéke szerint, ügyes ütéseink nyomán a rúd felölti rendes alakját. Még fehéres-vörös, de máris vállunkra emeljük, gyorsan a helyére visszük és szikrázóan a vasnyílásba helyezzük — néhány ütés és helyben van. A vasúti kocsi alá mászunk. Ezeknek a kapcsolóknak és rudaknak nem is olyan egyszerű a szerkezete, mint ahogy az ember hinné: egész rendszer szegecsekkel és tekercsrúgóval…

A munka gyorsan halad, egyre sötétedik, a fáklyák fénye egyre erősödik. Nemsokára végzünk. Az elvtársak egy része egy keréktalprakásnál «kötött ki» és forró teát «szürcsöl». Hűvös májusi éjszaka van és szép az égen az újhold sarlója. Tréfás szavak, kacagás, egészséges humor.— G. elvtárs, hagyd abba, elég neked 13 kocsi.

De G. elvtársnak ez kevés.

Kiittuk a teánkat, rázendítünk győzelmi dalunkra és megyünk a kijárat felé …”

A „kommunista szombatok” szervezésére irányuló mozgalom nem korlátozódik Moszkvára. Június 6-án a „Pravda” a következő hírt közölte:

„Tverben május 31-én folyt le az első kommunista szombat. A vasúton 128 kommunista dolgozott. Három és fél óra alatt beraktak és kiraktak 14 vagont, megjavítottak három mozdonyt, felfűrészeltek 10 öl fát és még más munkákat is végeztek. A szakképzett kommunista munkások munkája tizenháromszorosán meghaladta a szokásos termelékenységet.”

Továbbá, a „Pravda” június 8-i számában ezt olvassuk:

Kommunista szombatok

„Szarátov, június 5. Válaszul a moszkvai elvtársak felhívására, a kommunista vasutasok pártgyűlésükön elhatározták, hogy szombatonként a népgazdaság javára a rendes munkaidőn túl öt órát ingyenesen fognak dolgozni.”

* * *

A legrészletesebben és legteljesebben idéztem a kommunista szombatokról szóló jelentéseket, mert itt kétségtelenül a kommunista építés egyik legfontosabb oldalát látjuk magunk előtt, amelyre sajtónk nem fordít kellő figyelmet, s amelyet mi valamennyien még nem eléggé értékeltünk.

Kevesebb politikai fecsegést, több figyelmet a kommunista építés legegyszerűbb, de eleven, az életből vett, az életben kipróbált tényeire — ezt a jelszót fáradhatatlanul ismételni kell mindannyiunknak, íróinknak, agitátorainknak, propagandistáinknak, szervezőinknek stb.

Természetes és elkerülhetetlen dolog, hogy a proletárforradalmat követő első időben a fő és alapvető feladat foglalkoztat bennünket leginkább: a burzsoázia ellenállásának letörése, a győzelem a kizsákmányolókon, összeesküvésük elnyomása (mint például „a rabszolgatartók összeesküvése” Petrográd átadására, amely összeesküvésben mindenki részt vett, kezdve a feketeszázaktól és a kadetoktól a mensevikekig és eszerekig). De párhuzamosan ezzel a feladattal, ugyanilyen elkerülhetetlenül — és minél tovább, annál inkább — napirendre kerül a pozitív kommunista építésnek, az új gazdasági viszonyok, az új társadalom megteremtésének még lényegesebb feladata.

A proletárdiktatúra — amint erre már ismételten rámutattam, többek között március 12-én, a Petrográdi Szovjet ülésén mondott beszédemben — nemcsak erőszak a kizsákmányolókkal szemben, sőt nem is legfőképpen erőszak. Ennek a forradalmi erőszaknak gazdasági alapja, életképességének és sikerének záloga az, hogy a proletariátus a társadalmi munkaszervezetnek magasabb típusát képviseli és valósítja meg, mint a kapitalizmus. Ez a lényeg. Ez a kommunizmus elkerülhetetlen teljes győzelmének erőforrása, záloga.

A társadalmi munka hűbéri szervezete a deresfegyelemre támaszkodott, és emellett a dolgozók, akiket maroknyi földesúr rabolt és gyötört, a legteljesebb sötétségben és megfélemlítettségben éltek. A társadalmi munka kapitalista szervezete az éhség fegyelmére támaszkodott, s a dolgozók óriási tömege a polgári kultúra és polgári demokrácia minden haladása ellenére, még a legelőrehaladottabb, legcivilizáltabb és legdemokratikusabb köztársaságokban is, a bérrabszolgák vagy leigázott parasztok tudatlan és megfélemlített tömege maradt, amelyet maroknyi kapitalista fosztogatott és gyötört. A társadalmi munka kommunista szervezete, amely felé az első lépés a szocializmus, maguknak a dolgozóknak szabad és tudatos fegyelmére támaszkodik, akik lerázták mind a földbirtokosok, mind a kapitalisták igáját, és mindinkább erre fog támaszkodni.

Ez az új fegyelem nem az égből pottyan és nem jámbor óhajok szülötte, hanem a kapitalista nagyüzemű termelés anyagi feltételeiből és csakis azokból nő ki. Ezek nélkül az új fegyelem nem lehetséges. Ezeknek az anyagi feltételeknek hordozója vagy megvalósítója pedig egy bizonyos történelmi osztály, amelyet a nagykapitalizmus hozott létre, szervezett meg, tömörített, iskolázott, világosított fel és edzett meg. Ez az osztály — a proletariátus.

A proletariátus diktatúrája, ha ezt a latin, tudományos, történelmi-filozófiai kifejezést egyszerű nyelvre lefordítjuk, ezt jelenti:

csakis egy bizonyos osztály, mégpedig a városi és általában a gyári, az ipari munkások képesek arra, hogy vezessék a dolgozók és kizsákmányoltak egész tömegét a tőke igájának megdöntéséért folyó harcban, a tőke megdöntése folyamán, a győzelem megtartásáért és megszilárdításáért folyó egész harcban, az új szocialista társadalmi rend megteremtésének művében, az osztályok teljes megszüntetéséért folyó egész harcban. (Zárójelben megjegyezzük: a szocializmus és kommunizmus között tudományos szempontból csak az a különbség, hogy az előbbi a kapitalizmusból kinövő új társadalom első fokát jelenti, az utóbbi — ennek a társadalomnak magasabb, további fokát.)

A „berni”, a sárga Internacionálénak az a bűne, hogy vezérei csak szavakban ismerik el az osztályharcot és a proletariátus vezetőszerepét, de félnek végiggondolni a dolgot, félnek éppen attól az elkerülhetetlen következtetéstől, amely különösen rettegésben tartja a burzsoáziát és teljesen elfogadhatatlan számára. Félnek elismerni, hogy a proletariátus diktatúrája szintén olyan időszak, melyben osztályharc folyik, ami elkerülhetetlen, míg az osztályok meg nem szűntek, s ami változtatja formáit és különösen elkeseredetté, különösen sajátszerűvé válik a tőke megdöntését követő első időben. A proletariátus. miután kivívta a politikai hatalmat, nem szünteti be az osztályharcot, hanem folytatja — persze más viszonyok között, más formában, más eszközökkel — egészen az osztályok megszüntetéséig.

De mit jelent „az osztályok megszüntetése”? Mindenki, aki magát szocialistának nevezi, elismeri a szocializmusnak ezt a végső célját, de korántsem mindenki veszi alaposan fontolóra ennek a jelentőségét. Osztályoknak az emberek olyan nagy csoportjait nevezik, amelyek a társadalmi termelés történelmileg meghatározott rendszerében elfoglalt helyük, a termelési eszközökhöz való (nagyrészt törvényekben szabályozott és rögzített) viszonyuk, a munka társadalmi szervezetében játszott szerepük, következésképpen a társadalmi javak rendelkezésükre álló részének megszerzési módjai és nagysága tekintetében különböznek egymástól. Az osztályok az emberek olyan csoportjai, amelyek közül az egyik eltulajdoníthatja a másik munkáját, annak következtében, hogy a társadalmi gazdaság adott rendszerében különböző a helyzetük.

Világos, hogy az osztályok teljes megszüntetéséhez nemcsak a kizsákmányolókat, a földbirtokosokat és kapitalistákat kell megdönteni, nemcsak ezek tulajdonát kell megszüntetni, hanem meg kell szüntetni a termelési eszközök mindenféle magántulajdonát is, meg kell szüntetni mind a város és a falu közötti különbséget, mind pedig a fizikai munkát végző emberek és a szellemi munkát végző emberek közötti különbséget. Ez igen hosszadalmas dolog. Eléréséhez óriási lépéssel kell előbbrevinni a termelőerők fejlődését, le kell küzdeni a kisüzemű termelés nagyszámú maradványának ellenállását (gyakran passzív ellenállását, mely különösen szívós, s amelyet különösen nehéz leküzdeni), le kell küzdeni az e maradványokkal összefüggő szokások és renyheség roppant erejét.

Annak feltételezése, hogy valamennyi „dolgozó” egyformán képes erre a munkára, nem volna más, mint az özönvíz előtti, Marx előtti szocialisták üres frázisa vagy illúziója. Mert ez a képesség nem adódik önmagától, hanem történetileg fejlődik ki és csak a kapitalista nagyüzemű termelés anyagi feltételeiből fejlődik ki. A kapitalizmusból a szocializmus felé vezető út elején ez a képesség csak a proletariátusban van meg. A proletariátus, először, azért tudja teljesíteni a rá háruló óriási feladatokat, mert a civilizált társadalmak legerősebb és élenjáró osztálya; másodszor, azért, mert a legfejlettebb országokban a lakosság többségét alkotja; harmadszor, azért, mert az elmaradott kapitalista országokban, mint amilyen Oroszország, a lakosság többsége a félproletárokhoz, vagyis azokhoz az emberekhez tartozik, akik az év egy részében állandóan proletármódra élnek, akik állandóan úgy keresik meg a kenyerüket, hogy részben bérmunkára szegődnek el a kapitalista üzemekbe.

Aki úgy próbálja megoldani a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet feladatait, hogy a szabadságról, egyenlőségről, a demokráciáról általában, a munkademokrácia egyenlőségéről stb. hangoztatott általános frázisokból indul ki (mint Kautsky, Martov és a berni, sárga Internacionálé többi hőse teszi), az ezzel csak a maga kispolgári, filiszteri, nyárspolgári természetét árulja el, eszmei tekintetben szolgamódra a burzsoázia után kullog. Ezt a feladatot csak úgy lehet helyesen megoldani, ha konkrétan tanulmányozzuk azt a sajátos viszonyt, amely a politikai hatalom birtokába jutott külön osztály, nevezetesen a proletariátus és a dolgozó lakosság nemproletár, valamint félproletár tömegei között kialakul, márpedig ez a viszony nem képzeletszülte harmonikus, nem „eszményi” körülmények között alakul ki, hanem a burzsoázia részéről kifejtett bősz és sokoldalú ellenállás reális körülményei közepette.

A lakosság — leginkább pedig a dolgozó lakosság — óriási többsége bármelyik kapitalista országban, köztük Oroszországban is, ezerszer tapasztalta a saját bőrén és hozzátartozóinál a tőke nyomását, fosztogatását, a különféle durva szidalmazásokat. Az imperialista háború — vagyis az emberek tízmillióinak legyilkolása annak a kérdésnek eldöntése céljából, hogy az angol vagy a német tőke szerezze-e meg az elsőséget az egész világ kirablásában — rendkívül kiélezte, növelte, elmélyítette ezeket a megpróbáltatásokat, és rákényszerítette az embereket, hogy azokat tudatosan felismerjék. Innen ered a lakosság óriási többségének és különösen a dolgozó tömegeknek elkerülhetetlen rokonszenve a proletariátus iránt, azért, mert a proletariátus hősies bátorsággal, forradalmi kíméletlenséggel lerázza a tőke igáját, megdönti a kizsákmányolókat, elnyomja ellenállásukat és saját vére árán tör utat az új társadalom megteremtése felé, amelyben nem lesz helyük kizsákmányolóknak.

Bármilyen nagyok, bármennyire elkerülhetetlenek is a dolgozó lakosság nemproletár és félproletár tömegeinek kispolgári ingadozásai, tétovázása, hogy nem volna-e jobb visszatérni a polgári „rendhez”, a burzsoázia „védőszárnyai” alá, ezek a tömegek mégis kénytelenek elismerni, hogy az erkölcsi és politikai tekintély a proletariátus oldalán van, amely nemcsak megdönti a kizsákmányolókat és elnyomja ellenállásukat, de új, magasabbrendű társadalmi kapcsolatot, társadalmi fegyelmet teremt: a tudatos és egyesült dolgozók fegyelmét, akik nem ismernek maguk fölött semmiféle igát és semmiféle hatalmat, kivéve a saját egyesülésük hatalmát, a saját tudatosabb, bátrabb, tömörültebb, forradalmibb, állhatatosabb élcsapatuk hatalmát.

A proletariátusnak ahhoz, hogy győzzön, hogy megteremtse és megszilárdítsa a szocializmust, kettős, illetve kettősségében egységes feladatot kell megoldania: először, a tőke elleni forradalmi harcban tanúsított határtalan bátorságával magával kell ragadnia a dolgozók és kizsákmányoltak egész tömegét, magával kell ragadnia, szerveznie és vezetnie kell ezt a tömeget a burzsoázia megdöntése és minden ellenállási kísérletének teljes elnyomása céljából; másodszor, maga után kell vonnia a dolgozók és kizsákmányoltak egész tömegét, továbbá valamennyi kispolgári réteget az új gazdasági építés útjára, az új társadalmi kapcsolat, az új munkafegyelem, az új munkaszervezet megteremtésének útjára, amely a tudomány és a kapitalista technika legújabb vívmányait a nagyüzemű szocialista termelést létrehozó öntudatos dolgozók tömeges egyesülésével kapcsolja egybe.

Ez a második feladat nehezebb az elsőnél, mert semmiesetre sem oldható meg egyetlen hősies fellángolással, hanem a tömegek közt végzett hétköznapi munkához szükséges legtürelmesebb, legállhatatosabb, legnagyobb hősiességet követeli meg. De ez a feladat lényegesebb is az elsőnél, mert a burzsoázia fölötti győzelemhez szükséges erő legmélyebbről fakadó forrása, s a győzelem tartósságának és megdönthetetlenségének egyetlen záloga végső fokon csakis az új, magasabbrendű társadalmi termelési mód lehet, amely a kapitalista és kispolgári termelést a nagyüzemű szocialista termeléssel váltja fel.

* * *

A „kommunista szombatoknak” éppen azért van óriási történelmi jelentőségük, mert a munka termelékenységének fokozása, az új munkafegyelemre való áttérés, a szocialista gazdasági és életviszonyok létrehozása terén a munkások öntudatos és önkéntes kezdeményezését mutatják meg nekünk.

Azoknak a kisszámú, helyesebben mondva, egészen ritkaságszámba menő német polgári demokratáknak egyike, akik az 1870—187l-es évek tanulságai után nem a sovinizmushoz és nem a nemzeti liberalizmushoz, hanem a szocializmushoz jutottak el, J. Jacoby mondotta, hogy egyetlen munkásegyesület megalapításának nagyobb történelmi jelentősége van, mint a sadowai ütközetnek. Ez igaz. A sadowai ütközet azt a kérdést döntötte el, hogy a német nemzeti kapitalista állam megteremtésénél a két polgári monarchia, az osztrák és a porosz monarchia közül melyiké legyen az elsőség. Az, hogy egy munkásegyesületet alapítottak, a proletariátusnak a burzsoázia fölötti, világméretekben való győzelme felé jelentett egy kis lépést, így mi is elmondhatjuk, hogy az első kommunista szombat, amelyet Moszkvában 1919 május 10-én a Moszkva — Kazán vasútvonal munkásai rendeztek, nagyobb történelmi jelentőséggel bír, mint Hindenburg vagy Foch és az angolok bármelyik győzelme az 1914 — 1918-as imperialista háborúban. Az imperialisták győzelmei nem jelentenek mást, mint a munkásmilliók lemészárlását az angol, amerikai és francia milliárdosok profitjáért, nem jelentenek mást, mint a pusztuló, elhájasodott, elevenen rothadó kapitalizmus vadállati kegyetlenkedését. A Moszkva—Kazán vasútvonal munkásainak kommunista szombatja egy sejtje annak az új, szocialista társadalomnak, amely a föld minden népét megszabadítja a tőke igájától és a háborúktól.

A burzsoá urak és csatlósaik — a mensevikeket és eszereket is beleértve —, akik megszokták, hogy a „közvélemény” képviselőinek tartsák magukat, természetesen kigúnyolják a kommunisták reménységeit és ezeket a reményeket „virágcserépben növő faóriásnak” tartják, gúnyolódnak azon, hogy a lopásoknak, a naplopásnak, a termelékenység hanyatlásának, a nyersanyag tönkretevésének, a termékek tönkretevésének stb. tömeges eseteihez képest milyen csekély a kommunista szombatok száma. Mi azt feleljük ezeknek az uraknak: ha a polgári értelmiség a dolgozók szolgálatába állítaná tudását, nem pedig az orosz és külföldi kapitalistákat szolgálná hatalmuk visszaállítása érdekében, akkor az átalakulás gyorsabban és békésebben haladna. Ez azonban utópia, mert a kérdést az osztályharc dönti el, az értelmiség többsége pedig a burzsoáziához húz. Nem az értelmiség segítségével, hanem (legalábbis az esetek többségében) az értelmiség ellenállása ellenére fog győzni a proletariátus olymódon, hogy félresöpri útjából a javíthatatlan burzsoá intellektueleket, átgyúrja, átneveli, befolyási körébe vonja az ingadozókat és fokozatosan mind nagyobb részüket állítja a maga oldalára. A kárörvendezés az átalakulás nehézségein és balsikerein, a pánikkeltés, a régihez való visszatérés hirdetése — mindezek a burzsoá értelmiség osztályharcának eszközei és fogásai. A proletariátus ezzel nem engedi becsapni magát.

De vajon, ha érdemben vizsgáljuk a kérdést, előfordult-e a történelemben, hogy egy új termelési mód azonnal gyökeret vert, a balsikerek, hibák, visszaesések hosszú sorozata nélkül? Az orosz faluban félszázaddal a jobbágyság eltörlése után is jócskán maradt még hűbéri csökevény. Amerikában félszázaddal a néger-rabszolgaság eltörlése után a négerek legnagyobbrészt még félig rabszolgasorban voltak. A burzsoá intellektuelek, a mensevikeket és eszereket is beleértve, hívek maradnak önmagukhoz azzal, hogy a tőkét szolgálják és továbbra is elejétől végig hazug érvekkel hozakodnak elő: a proletárforradalom előtt azt vetették szemünkre, hogy utópisták vagyunk, a proletárforradalom után meg azt követelik tőlünk, hogy fantasztikus gyorsasággal küszöböljük ki a múlt minden nyomát!

Mi azonban nem vagyunk utópisták és ismerjük a polgári „érvek” valódi értékét, tudjuk azt is, hogy a forradalom után, bizonyos ideig, az erkölcsökben a régi nyomai még feltétlenül túlsúlyban lesznek az új hajtásai fölött. Amikor az új éppen csak megszületett, a régi, bizonyos ideig, mindig erősebb az újnál, ez mindig így szokott lenni, a természetben és a társadalmi életben egyaránt. A csúfolódás azon, hogy az új hajtásai gyengék, az intellektuelek olcsó kétkedése és más efféle — mindez, lényegében, a burzsoázia osztályharcának módszere a proletariátus ellen, a kapitalizmus védekezése a szocializmussal szemben. Gondosan kell tanulmányoznunk az új hajtásait, a legnagyobb figyelmet kell tanúsítanunk irányukban, minden eszközzel elő kell segítenünk növekedésüket és „ápolnunk” kell ezeket a zsenge hajtásokat. Néhány feltétlenül elpusztul közülük. Nem kezeskedhetünk azért, hogy éppen a „kommunista szombatok” fognak különösen fontos szerepet játszani. Nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy az új minden néven nevezendő hajtását támogatnunk kell, s majd az élet kiválasztja közülük a legéletrevalóbbakat. Ha egy japán tudósnak azért, hogy az embereknek a vérbaj legyőzésében segítsen, elég türelme volt ahhoz, hogy kipróbáljon 605 vegyi készítményt, amíg elő nem állította a 606-ot, azt a készítményt, amely megfelelt bizonyos követelményeknek, akkor azoknak, akik nehezebb feladatot akarnak megoldani, akik a kapitalizmust akarják legyőzni, elég kitartással kell rendelkezniük száz meg száz új harci módszer, eljárás, eszköz kipróbálásához, hogy ilyenformán kidolgozzák azokat, amelyek a legalkalmasabbak.

A „kommunista szombatok” azért annyira fontosak, mert azokat egyáltalán nem olyan munkások kezdeményezték, akik különösen jó viszonyok között élnek, hanem különböző szakmákhoz tartozó munkások, köztük szakképzettség nélküli, tanulatlan munkások, akik közönséges, azaz a legnehezebb viszonyok között élnek. Mi mindannyian jól ismerjük a munkatermelékenység csökkenésének, ami nemcsak Oroszországban, de az egész világon megfigyelhető, a legfőbb okát; ez az ok: az imperialista háború nyomában járó pusztulás és nyomorúság, elkeseredés és fáradtság, a betegségek és a hiányos táplálkozás. Ez utóbbi fontosság szempontjából első helyen áll. Az ok — az éhínség. Ahhoz viszont, hogy az éhínséget kiküszöböljük, növelni kell a munka termelékenységét a mezőgazdaságban is, a közlekedésben is, az iparban is. Tehát holmi bűvös kör féle áll elő: hogy a munka termelékenységét növeljük, meg kell szabadulnunk az éhínségtől, hogy megszabaduljunk az éhínségtől, növelnünk kell a munka termelékenységét.

Tudjuk, hogy a gyakorlatban az ilyen ellentmondások a bűvös kör áttörésével oldódnak meg, azzal, hogy a tömegek hangulatában fordulat áll be egyes csoportok hősies kezdeményezése következtében, amely az ilyen fordulat hátterében nem ritkán döntő szerepet játszik. A moszkvai segédmunkások és a moszkvai vasutasok (természetesen a többségre gondolok, nem pedig maroknyi spekulánsra, az igazgatóságokban lebzselőkre és más efféle fehérgárdista csőcselékre) — azok közé a dolgozók közé tartoznak, akik kétségbeejtően nehéz körülmények között élnek. Állandóan elégtelen a táplálkozásuk, de most, az új termés előtt, a közellátási helyzet általános megrosszabbodása következtében — egyenesen éheznek. És ezek az éhes munkások, akiket a burzsoázia, a mensevikek és az eszerek dühös ellenforradalmi agitációja vesz körül, „kommunista szombatokat” rendeznek, minden fizetés nélkül túlóráznak, és annak ellenére, hogy fáradtak, agyongyötörtek, kimerültek az éhségtől, a munka termelékenységének óriási emelkedését érik el. Hát nem óriási hősiesség ez? Hát nem világtörténelmi jelentőségű fordulat kezdete ez?

A munka termelékenysége, ez végeredményben a legfontosabb, a legfőbb az új társadalmi rend győzelme szempontjából. A kapitalizmus a munka olyan termelékenységét hozta létre, amilyet a hűbériség nem ismert. A kapitalizmust azzal lehet véglegesen legyőzni és azzal fogjuk véglegesen legyőzni, hogy a szocializmus a munkának új, sokkal magasabbfokú termelékenységét hozza létre. Ez igen nehéz és igen hosszadalmas dolog, de megkezdtük és ez a legfontosabb. Ha az éhező Moszkvában 1919 nyarán az éhező munkások, akik az imperialista háború négy nehéz évét, utána pedig a még nehezebb polgárháború másfél évét élték át, meg tudták kezdeni ezt a nagy művet, milyen lesz a további fejlődés, amikor majd győzünk a polgárháborúban és kiharcoljuk a békét?

A kommunizmus a kapitalizmussal szemben az önkéntes, a tudatos, az egyesült, a modern technikát felhasználó munkások magasabbfokú munkatermelékenységét jelenti. A kommunista szombatok rendkívül becsesek, a kommunizmus tényleges csíráját jelentik, ez pedig igen ritka dolog, mert mi azon a fokon vagyunk, amikor „csak az első lépéseket tesszük a kapitalizmusból a kommunizmusba való átmenet felé” (mint azt pártunk programja igen helyesen mondja).

A kommunizmus ott kezdődik, mikor az egyszerű munkás önfeláldozóan nehéz munkával megbirkózva kezd gondoskodni a munka termelékenységének emeléséről, arról, hogy minden pud gabonát, szenet, vasat és egyéb terméket megőrizzen, bár azokat nem személyesen a dolgozó kapja, nem is „hozzátartozói”, hanem „távolállók”, azaz a társadalom egésze, tíz és százmillió ember, akik eleinte egy szocialista államban, később a Szovjet Köztársaságok Szövetségében egyesülnek.

Karl Marx a „Tőké”-ben kigúnyolja az emberi szabadságjogok polgári demokrata alapokmányának dagályosságát és ünnepélyességét, ezt az egész frázishalmazt a szabadságról, egyenlőségről és testvériségről általában, amely minden országban elkápráztatja a nyárspolgárokat és filisztereket, az aljas berni Internacionálé mostani aljas hőseit is beleértve. Marx a jogok e dagályos kinyilatkoztatásával szembeállítja a proletariátus egyszerű, szerény, a tárgyra szorítkozó, mindennapi kérdésfeltevését: a munkanap törvényes megrövidítése az állam részéről — ez a proletariátus kérdésfeltevésének egyik tipikus példája. Marx megjegyzésének találó volta és egész mélysége annál világosabb, annál nyilvánvalóbb lesz előttünk, minél jobban kibontakozik a proletárforradalom tartalma. Az igazi kommunizmus „formulái” éppen abban különböznek a Kautskyk, a mensevikek, az eszerek és kedves berni „atyafiaik” dagályos, körmönfont és ünnepélyes frázishalmazaitól, hogy mindent a munkafeltételekre vezetnek vissza. Kevesebb fecsegést a „munkademokráciáról”, a „szabadságról, egyenlőségről, testvériségről”, a „népuralomról” és más effélékről: napjaink öntudatos munkása és parasztja ezekben a felfújt frázisokban ugyanolyan könnyen felfedezi a polgári intellektuel szélhámosságát, mint ahogy az élettapasztalattal bíró embernek elég, ha ránéz a „gentleman” kifogástalanul „sima” képére és külsejére, s azonnal, csalhatatlanul megállapítja: „Minden valószínűség szerint csirkefogó.”

Kevesebb dagályos frázist, több egyszerű, hétköznapi munkát, gondoskodjunk a pud gabonáról meg a pud szénről! Fordítsunk több gondot arra, hogy ez az éhező munkásnak és a lerongyolódott, ruhátlan parasztnak oly szükséges pud gabona és pud szén ne üzérkedés útján, ne kapitalista ügyletek révén kerüljön elő, hanem az egyszerű dolgozók — az olyanok, mint a Moszkva—Kazán vasútvonal segédmunkásai és vasutasai — tudatos, önkéntes, odaadóan hősies munkája révén.

Mindannyiunknak el kell ismernünk, hogy a forradalom kérdéseinek kezelése tekintetében mindenütt, többek között a mi sorainkban is, lépten-nyomon megmutatkoznak a burzsoá-intellektuel, a frázisos módszer nyomai. Sajtónk például keveset harcol a rothadt, burzsoá-demokratikus múlt e rothadt maradványai ellen, kevéssé támogatja az igazi kommunizmus egyszerű, szerény, hétköznapi, de eleven hajtásait.

Nézzük a nők helyzetét. Nincs a világon olyan demokrata párt, a legelőrehaladottabb polgári köztársaságban sem, amely évtizedek alatt ebben a tekintetben akár a századrészét tette volna annak, amit mi kormányzásunknak már az első évében megtettünk. A szó szoros értelmében kő kövön nem maradt azokból a nők jogi egyenlőtlenségéről, a válás megszorításáról, a válással kapcsolatos undorító formaságokról, a törvénytelen gyermekek el nem ismeréséről, az apaság megállapításáról stb. szóló aljas törvényekből, amelyeknek, a burzsoázia és a kapitalizmus szégyenére, még sok maradványa található minden civilizált országban. Ezerszeresen jogunk van büszkélkedni azzal, amit ezen a téren tettünk. De minél inkább megtisztítottuk a talajt a régi, polgári törvények és intézmények szemetétől, annál világosabbá vált előttünk, hogy ez csak a talaj megtisztítása az építkezés számára, de még nem maga az építkezés.

A nő továbbra is házi rabszolga, minden felszabadító törvény ellenére, mert a kis háztartás elnyomja, fojtogatja, eltompítja, lealacsonyítja a nőt, odaláncolja a konyhához és a gyermekszobához, munkaerejét barbár módra terméketlen, kicsinyes, idegölő, butító, nyomasztó munkára pazarolja. A nők igazi felszabadítása, az igazi kommunizmus csak ott és akkor kezdődik, ahol és amikor megkezdődik a tömegharc (amelyet az államhatalom birtokában levő proletariátus vezet) a kis háztartás ellen, vagy helyesebben, amikor kezdetét veszi a kis háztartás tömeges átépítése nagy szocialista háztartássá.

Vajon elég figyelmet fordítunk-e a gyakorlatban erre a kérdésre, amely elméletileg minden kommunista számára vitán felül áll? Nyilván nem. Eléggé gondosan ápoljuk-e a kommunizmus hajtásait, amelyek már most megvannak ezen a téren? Nem és mégegyszer nem. A nyilvános étkezők, bölcsődék, napközi otthonok — ezek a kommunizmus hajtásainak példái, ezek azok az egyszerű, hétköznapi, semmiféle pompát, ékesszólást, ünnepélyességet nem igénylő eszközök, amelyek valóban alkalmasak arra, hogy felszabadítsuk a női, valóban alkalmasak arra, hogy csökkentsük és megszüntessük azt az egyenlőtlenséget, amely a nők helyzetében a férfiakéhoz képest a társadalmi termelésben és a társadalmi életben való szereplésük terén fennáll. Ezek az eszközök nem újak, a nagykapitalizmus teremtette meg őket (mint általában a szocializmus valamennyi anyagi előfeltételét), de a kapitalista rendszerben, először is, ritkaságszámba mentek, másodszor — ami különösen fontos —, vagy üzleti vállalkozások maradtak, a spekuláció, nyerészkedés, csalás, hamisítás minden rossz oldalával, vagy pedig a „polgári jótékonyság látványosságai” voltak, amiket a jóérzésű munkások joggal gyűlöltek és megvetettek.

Kétségtelen, hogy nálunk ezeknek az intézményeknek a száma jelentékenyen megszaporodott, és hogy kezdik megváltoztatni jellegüket. Kétségtelen, hogy a munkásnők és parasztasszonyok között sokkal több a szervezőtehetség, mint amennyiről tudomásunk van, sokkal több az olyan ember, aki ért ahhoz, hogy valamilyen gyakorlati dolgot sok munkásnak és még több fogyasztónak a részvételével megszervezzen, minden frázis- pufogtatás, kapkodás, civakodás, tervekről, rendszerekről stb. szóló fecsegés nélkül, ami a túlságosan öntelt „intelligencia” vagy az újdonsült „kommunisták” állandó „betegsége”. Mi azonban nem ápoljuk kellő módon az új élet e hajtásait.

Nézzük a burzsoáziát. Milyen nagyszerűen reklámozza azt, amire neki van szüksége! Hogyan dicsőítik a kapitalisták lapjai millió meg millió példányban azokat a vállalatokat, amelyek a kapitalisták szemében „mintavállalatok”, hogyan teszik a „mintaszerű” polgári intézményeket a nemzeti büszkeség tárgyává! A mi sajtónk nem törődik vagy alig törődik azzal, hogy a legjobb étkezőkről vagy a legjobb bölcsődékről írjon, hogy mindennapi befolyásolással elérje azt, hogy ezek egyike-másika mintaintézménnyé váljék, hogy népszerűsítse azokat, részletesen leírja, hogy mintaszerű kommunista munkával mennyi munkát takarítanak meg, mennyi kényelmet szereznek a fogyasztók számára, mennyi élelmiszert takarítanak meg, milyen mértékben szabadítják fel a nőt a házi rabszolgaság alól, menynyire javítják meg az egészségügyi viszonyokat, mit lehet elérni ezen a téren, mennyire lehet ezt kiterjeszteni az egész társadalomra, minden dolgozóra.

A mintaszerű termelés, a mintaszerű kommunista szombatok, a mintaszerű gondosság és lelkiismeretesség minden egyes pud gabona beszerzésénél és elosztásánál, a mintaétkezők, a mintaszerű tisztaság ebben vagy abban a munkásházban, ebben vagy abban a városnegyedben — minderre újságainknak is, minden egyes munkás- és parasztszervezetnek is, tízszer-annyi figyelmet és gondot kell fordítania, mint eddig. Ezek mind a kommunizmus hajtásai, és mindannyiunk közős és elsőrendű kötelessége, hogy ezeket a hajtásokat ápoljuk. Bármily nehéz is a helyzetünk az élelmezés és a termelés terén, másfélévi bolsevik uralom után mégis kétségtelen, hogy az egész vonalon előrehaladtunk: a gabonabegyűjtés 30 millió púdról (1917 augusztus 1-től 1918 augusztus l-ig) 100 millió púdra (1918 augusztus 1-től 1919 május l-ig) emelkedett; a konyhakertészet területe növekedett, a be nem vetett gabonaterület csökkent, a vasúti közlekedés a roppant fűtőanyagnehézségek ellenére is javulóban van és így tovább. Ezen az általános alapon és a proletár államhatalom támogatása mellett a kommunizmus hajtásai nem fognak elsorvadni, hanem kifejlődnek és teljes kommunizmussá terebélyesednek.

* * *

Alaposan át kell gondolni a „kommunista szombatok” jelentőségét, hogy ebből a nagy kezdeményezésből levonjuk a belőle adódó roppant fontosságú gyakorlati tanulságokat.

Az első és legfontosabb tanulság az, hogy mindenképpen támogatni kell ezt a kezdeményezést. Nálunk túlságosan könnyen kezdték használni a „kommuna” szót. Mindenféle vállalkozást, amely kommunistáktól indul ki, vagy amelyben kommunisták vesznek részt, gyakran azonnal „kommunának” nyilvánítanak — és emellett gyakran elfelejtik, hogy ezt az annyira megtisztelő elnevezést hosszú és szívós munkával kell kiharcolni, az igazi kommunista építés során bebizonyított gyakorlati sikerrel kell kiharcolni.

Ezért, szerintem, tökéletesen helyes az a határozat, amely a Központi Végrehajtó Bizottság tagjainak többségénél megérlelődött: meg kell változtatni a Népbiztosok Tanácsának azt a rendeletét, amely a „fogyasztási kommunák” elnevezésre vonatkozik. Hadd legyen az elnevezés egyszerűbb — legalább az új szervezeti munka első fokainak hibáit és fogyatékosságait nem fogják a „kommunák” rovására írni, hanem (mint ahogyan az igazság meg is követeli) a rossz kommunisták rovására. Nagyon hasznos volna a „kommuna” szót kiküszöbölni a köznapi használatból, megtiltani, hogy boldog boldogtalan felkapja, vagy pedig ezt az elnevezést csak az igazi kommunáknál ismerni el, azoknál, amelyek a gyakorlatban valóban bebizonyították (és amelyeknél az egész környékbeli lakosság egyhangú elismeréssel igazolta), hogy kommunista módon képesek és tudják az ügyeket intézni. Először bizonyítsd be, hogy tudsz ingyen dolgozni a társadalom érdekében, a dolgozók összessége érdekében, hogy tudsz „forradalmi módon dolgozni”, hogy emelni tudod a munka termelékenységét, hogy amit csinálsz, az mintaszerű, és azután nyújtsd ki a kezed a „kommuna” megtisztelő elnevezésért!

A legértékesebb kivételek ebben a tekintetben a „kommunista szombatok”. Itt ugyanis a Moszkva—Kazán vasútvonal tanulatlan segédmunkásai és vasutas munkásai előbb tettel mutatták meg, hogy tudnak kommunistákként dolgozni, és azután nevezték el kezdeményezésüket „kommunista szombatnak”. Törekednünk kell arra és el kell érnünk, hogy ez ezentúl is így legyen, hogy mindenkit, aki vállalkozását, intézményét, vagy ügyét kommunának nevezi, anélkül hogy ezt nehéz munkával és a tartós munka gyakorlati sikerével, a dolog mintaszerű és valóban kommunista intézésével bebizonyítaná, könyörtelenül nevetségessé tegyenek és mint csalót és fecsegőt megbélyegezzenek.

A „kommunista szombatok” nagy kezdeményezését más szempontból is ki kell használni, mégpedig: a párttisztítás érdekében. A forradalmat követő első időben, amikor a „becsületes” és nyárspolgári beállítottságú emberek tömege különösen félénk volt, amikor a burzsoá értelmiség, beleértve természetesen a mensevikeket és eszereket is, a burzsoázia előtt lakájkodva, mind egy szálig szabotált, teljességgel elkerülhetetlen volt, hogy a kormányzó párthoz oda ne dörgölőzzenek kalandorok és egyéb igen ártalmas elemek. Enélkül egyetlen forradalom sem volt és nem is lehet. A kérdés lényege az, hogy a kormányzó párt, amely egészséges és erős haladó osztályra támaszkodik, értsen hozzá, hogy megtisztítsa sorait.

E tekintetben a munkát régen elkezdtük. Ezt a munkát következetesen és fáradhatatlanul folytatni kell. Segített nekünk a kommunisták mozgósítása a háborúra: a gyávák és mihasznák elmenekültek a pártból. Szerencsés utat! A párttagok számának ilyen csökkenése a párt erejének és súlyának óriási növekedését jelenti. Folytatni kell a párttisztítást, kihasználva a „kommunista szombatok” kezdeményezését: a pártba csakis féléves, mondjuk „próbaidő” vagy „forradalmi módon végzett munkában” kiállott „vizsga” után kell felvenni tagokat. Ugyanilyen vizsgát kell követelni minden párttagtól, aki 1917. október 25-e után lépett be a pártba és különleges munkájával vagy érdemeivel nem bizonyította be, hogy feltétlenül megbízható, hűséges, és tud kommunista lenni.

A párttisztítás, ha az a párt részéről az igazi kommunista munkát illető követelmények állandó fokozásával jár együtt, meg fogja javítani az államhatalom apparátusát és óriási mértékben meg fogja gyorsítani a parasztok végleges áttérését a forradalmi proletariátus oldalára.

A „kommunista szombatok” többek között rendkívül élénk fényt vetettek az államhatalom apparátusának osztályjellegére a proletariátus diktatúrája idején. A párt Központi Bizottsága körlevelet bocsátott ki a „forradalmi módon végzett munkáról”. A gondolat egy 100—200 000 tagot számláló párt (feltételezem, hogy komoly tisztítás után ennyi tag marad, mert most több van) Központi Bizottságától származik.

Ezt a gondolatot felkarolták a szakmailag szervezett munkások. Számuk nálunk, Oroszországban és Ukrajnában, eléri a 4 milliót. Óriási többségükben a proletár államhatalom mellett, a proletárdiktatúra mellett vannak, 200 000 és 4 millió — ez a „fogaskerekek” egymáshoz való viszonya, ha szabad magunkat így kifejezni. Azután jönnek a parasztság tízmilliói, amely három fő csoportra oszlik: a legszámosabb és a proletariátushoz a legközelebb áll a félproletárok vagyis a szegényparasztság csoportja; utána a középparasztság következik; végül, van egy igen kisszámú csoport — a kulákok vagyis a falusi burzsoázia.

Amíg fennáll a gabonakereskedelem és az éhségre való spekulálás lehetősége, a paraszt megmarad (és ez a proletárdiktatúra alatt egy bizonyos időtartamra elkerülhetetlen) félig dolgozónak, félig spekulánsnak. Mint spekuláns, ellenségesen áll velünk szemben, ellenségesen áll a proletár állammal szemben, hajlandó megegyezni a burzsoáziával és a burzsoázia hű lakájaival, egészen a mensevik Serig vagy az eszer B. Csernyenkovig, akik a szabad gabonakereskedelem mellett foglalnak állást. De mint dolgozó, a paraszt a proletár állam barátja, a munkás hű szövetségese a földbirtokos és a kapitalista elleni harcban. Mint dolgozó, a paraszt óriási, sokmilliós tömegével az államnak azt a „gépezetét” támogatja, amelyet egy 100—200 000 főnyi kommunista proletár élcsapat vezet, és amely a szervezett proletárok millióiból áll.

Nem volt még a világon a szó igazi értelmében demokratikusabb, a dolgozó és kizsákmányolt tömegekkel szorosabban egybeforrott állam.

Éppen az olyan proletármunka, amilyet a „kommunista szombatok” jelentenek és váltanak valóra, eredményezi majd azt, hogy a parasztságban végérvényesen megerősödik a tisztelet és szeretet a proletár állam irányában. Az ilyen munka és csakis az ilyen munka győzi meg a parasztot véglegesen arról, hogy az igazság a mi oldalunkon, a kommunizmus oldalán van, az ilyen munka teszi a parasztot odaadó hívünkké, ez pedig azt jelenti, hogy az ilyen munka a közellátási nehézségek teljes leküzdésére, a gabonatermelés és elosztás kérdésében a kommunizmusnak a kapitalizmuson aratott teljes győzelmére, a kommunizmus feltétlen megszilárdulására vezet.

1919. június 28.

N. Lenin

Megjelent külön brosúrában,
Moszkva 1919. július.

Lenin Művei. 29. köt. 415—443. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

A kínai kommunista párt rövid története – 21. rész
A Kínai Kommunista Párt a harmadik forradalmi polgárháború időszakában

(idézet: A kínai kommunista párt rövid története című könyvből)

A Népi Politikai Tanácskozó Testület összehívása. A Kínai Népköztársaság megalakulása. A kínai demokratikus forradalom győzelmének nemzetközi jelentősége
Mao Ce-tung „A nép demokratikus diktatúrájáról” című munkája, s még előbb a VII. pártkongresszuson választott Központi Bizottság 2. plénuma, előkészítette a Kínai Népköztársaság megalakulását. Az előkészítő munkák befejeződése után Pekingben megtartották a Népi Politikai Tanácskozó Testület plenáris ülésszakát, amely 1949. szeptember 21-től szeptember 30-ig folytatta munkáját. Az ülésszakon részt vettek az ország különböző nemzetiségeinek, valamennyi demokratikus pártnak és csoportnak, valamint a tömegszervezeteknek a képviselői, továbbá a különböző körzetek és katonai egységek küldöttei, az ülésszakra külön meghívott demokratikus politikusok stb. A részvevők száma összesen 662 volt. Az ülésszakon a küldöttek egyhangúlag jóváhagyták „A Kínai Népi Politikai Tanácskozó Testület általános programját”, amelyet a VII. pártkongresszuson választott Központi Bizottság második plénumán hozott határozatoknak és Mao Ce-tung „A nép demokratikus diktatúrájáról” című munkájának szellemében dolgoztak ki. „A Kínai Népköztársaság Központi Népi Kormányának megalakításáról szóló törvény”-t, valamint „A Kínai Népi Tanácskozó Testület működési szabályzatát” is egyhangúlag hagyták jóvá. Az ülésszak megválasztotta a Központi Népi Kormányt és a Központi Népi Kormányzótanácsot, jóváhagyta a Kínai Népköztársaság állami zászlaját és himnuszát, s Pekinget az ország fővárosává nyilvánította. A Központi Népi Kormány elnökévé Mao Ce-tung elvtársat választották meg.

1949. október 1-én a pekingi Tienanmeng téren ünnepélyes külsőségek között kikiáltották a Kínai Népköztársaságot.

A hatalom kérdésének — minden forradalom fő kérdésének — eldőlése, a Kínai Népköztársaság megalakulása, a forradalmi hatalom kiterjesztése az egész országra azt jelentette, hogy a kínai nép a kommunista párt vezetésével megdöntötte az imperializmus, a feudalizmus és a bürokratikus tőke félgyarmati, félfeudális, ellenforradalmi uralmát. Kínában a demokratikus forradalom lényegében véve győzelmet aratott, s az ország a szocialista forradalom útjára lépett. A Kínai Népköztársaság megalakulása és a kínai demokratikus forradalom győzelme nemcsak Kína történetében volt döntő, gyökeres fordulat, hanem az oroszországi Nagy Októberi Szocialista Forradalom, és a második világháború éveiben a fasiszta erők szétzúzása után a világtörténelemnek is legfontosabb eseménye volt.

Először is, e győzelem nyomán egy hatalmas ország — amelynek lakossága az egész földkerekség népességének egynegyede — levált a kapitalizmus világrendszeréről, és a szocializmus útjára lépett. Ez jelentékenyen meggyengítette az Egyesült Államok vezette agresszív imperialista tábort, s óriási mértékben megerősítette a béke, a demokrácia és a szocializmus táborát, amelynek élén a Szovjetunió halad.

Másodszor, e forradalom győzelme révén a világ legnagyobb félgyarmati országa összetörte az imperialista rabság bilincseit, amelyek oly sokáig gúzsba kötötték. Emellett ez a hatalmas, a forradalom előtt félgyarmati ország Keleten fekszik, azon a földrészen, amelynek lakossága az egész emberiségnek majdnem a fele, s amely hosszú idő óta szenved az imperialisták elnyomásától. Ez a győzelem a lelkesedés hatalmas tüzét lobbantotta lángra a gyarmati és a félgyarmati országok népeiben, különösen a keleti népekben, elszántságot és új erőt öntött beléjük harcuk folytatásához, megszilárdította a győzelembe vetett hitüket, és megmutatta, milyen úton juthatnak el a felszabaduláshoz.

Harmadszor, a kínai forradalom győzelme újból cáfolhatatlanul bizonyította, hogy a marxizmus—leninizmus nemcsak a tőkésországok viszonyai között alkalmazható (az oroszországi Októberi Szocialista Forradalom győzelme már bebizonyította ennek a megállapításnak az igazságát), hanem a gyarmati és a félgyarmati országok viszonyai között is.

A kínai forradalom elmélete és politikai irányvonala, amelyet a Kínai Kommunista Párt Mao Ce-tung vezetésével dolgozott ki, annak eredménye, hogy a marxizmus—leninizmust egyesítették a gyarmati és a félgyarmati országok forradalmának gyakorlatával.

A Kínai Kommunista Párt „felbecsülhetetlen értékű tapasztalatokra tett szert, s e tapasztalatok között a legfontosabb a következő három tényező:

a fegyelmezett, Marx, Engels, Lenin és Sztálin elméletével felvértezett párt, amely az önbírálat módszerét alkalmazza, és szoros kapcsolatban áll a tömegekkel;

az e párt vezetése alatt álló hadsereg;

a különböző forradalmi rétegeknek és csoportoknak e párt irányítása alatt álló egységfrontja.”^16
16 Mao Ce-tung. A nép demokratikus diktatúrájáról. Lásd. A kínai forradalom diadalmas útja. Mao Ce-tung válogatott beszédei és írásai. 233 —234. old.

Ez a három fő tényező: ragyogó példa arra, hogyan kell a marxizmus—leninizmus egyetemes érvényű igazságát összekapcsolni a gyarmati, illetve félgyarmati országban folyó forradalom gyakorlatával. E példa és más megcáfolhatatlan tények következtében szükségszerűen növekedik a marxizmus—leninizmus tekintélye az egész világ népeinek szemében, s ugyanakkor a burzsoá ideológia különböző formáinak a befolyása jelentősen gyengül.

A Kínai Népköztársaság megalakulása Kínára és az egész világra egyaránt óriási hatással volt. „A kínai nép, amely az egész emberiség egynegyedét alkotja, saját kezébe vette sorsának intézését — mondotta Mao Ce-tung a Kínai Népi Politikai Tanácskozó Testület első ülésszakán tartott megnyitó beszédében. — Elődeink több mint száz esztendőn keresztül rendíthetetlen és önfeláldozó harcot folytattak a külföldi és belföldi elnyomók ellen. Gondoljunk csak az 1911-es forradalomra, amelyet dr. Szun Jat-szen, a kínai forradalom nagyszerű viharmadara vezetett. Elődeink örökül hagyták ránk, hogy valósítsuk meg az ő legszebb álmaikat. Ezt most meg is tettük. Összefogtunk, s felszabadító népi háborúban és nagy népi forradalomban legyőztük a belföldi és külföldi elnyomókat. Most pedig kikiáltjuk a Kínai Népköztársaság megalakulását. Nemzetünk mostantól kezdve tagja lesz a világ békeszerető és szabadságszerető népei nagy családjának. A kínai nemzet önfeláldozóan és szorgalmasan fog dolgozni azért, hogy megteremtse saját civilizációját és boldog életét, s ugyanakkor harcol az egész világ békéjéért és szabadságáért. Soha többé nem leszünk meggyalázott nemzet; íme máris kiegyenesítettük a hátunkat. Forradalmunk az egész világon megnyerte a széles néptömegek rokonszenvét, és a világ minden részén vannak barátaink.”^17
17 Mao Ce-tung. A jelenlegi helyzet és feladataink. Lásd. A kínai forradalomdiadalmas útja. Mao Ce-tung válogatott beszédei és írásai. 238—239. old.

SaLa

 

Óvakodjatok a kémektől!
– írta: V. I. Lenin –

Halál a kémekre!

A fehérgárdisták Petrográd ellen irányuló támadása nyilvánvalóan bebizonyította, hogy a fehérek az egész frontövezetben, minden nagyobb városban nagy szervezettel rendelkeznek, amelynek feladata kémkedés, árulás, hidak felrobbantása, felkelések rendezése a hátországban, a kommunisták és a munkásszervezetek neves tagjainak meggyilkolása.

Mindenkinek résen kell lennie.

Mindenütt meg kell kettőzni az éberséget, fontolóra kell venni és a legszigorúbban életbe kell léptetni több rendszabályt a kémek és fehér összeesküvők kinyomozása és elfogásuk érdekében.

A vasúti dolgozók és kivétel nélkül valamennyi katonai egység politikai vezetői különösen kötelesek megkettőzni az elővigyázatosságot.

Minden öntudatos munkásnak és parasztnak testével kell védelmeznie a Szovjethatalmat, fel kell vennie a harcot a kémekkel és a fehérgárdista árulókkal. Legyen mindenki őrhelyén — állandó, katonai módon megszervezett kapcsolatban a pártbizottságokkal, a Rendkívüli Bizottságokkal, a legmegbízhatóbb és legtapasztaltabb szovjet-funkcionárius elvtársakkal.

V. Uljanov (Lenin)
a Munkás-Paraszt Honvédelmi Tanács elnöke

F. Dzerzsinszkij
belügyi népbiztos

Megjelent: „Pravda” 116. sz. 1919. május 31.

Lenin Művei. 29. köt. 409. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

A kínai kommunista párt rövid története – 20. rész
A Kínai Kommunista Párt a harmadik forradalmi polgárháború időszakában

(idézet: A kínai kommunista párt rövid története című könyvből)

A kuomintangista csapatok védekezésének megtörése; a három — a Liaojan-Senjang, a Huajhaj és a Peking—Tiencsin—Kalgan térségében lefolytatott, s lényegében a háború győzelmes befejezésére vezető három nagy hadművelet
A helyes pártvezetés és az egész ország népének lelkes támogatása következtében a Felszabadító Néphadsereg támadása egyre hatalmasabb erejűvé, egyre viharosabbá és feltartóztathatatlanabbá vált. A csangkajsekista Kuomintangban pánik és zűrzavar tört ki, mindamellett a reakció heves ellenállást tanúsított. A csangkajsekisták „általános mozgósítást” rendeltek el, s minden embertartalék és anyagi eszköz felhasználásával megpróbáltak általános védelmi frontot létrehozni a Felszabadító Néphadsereg támadásával szemben. Ez az általános front azonban csak hat hónapig tartotta magát. A kuomintangista csapatok óriási veszteségeket szenvedtek: több mint 750 000 tisztet és katonát vesztettek. 1948 januárban a Kuomintang az egész front védelméről kénytelen volt áttérni egyes frontszakaszok védelmére. Ez az úgynevezett körzetenkénti védekezés abból állt, hogy az arcvonalat 20 „rendhelyreállítási körzetre” osztották. Minden ilyen körzetben 3—5 brigádnyi katonaság tartózkodott, s a csapatokat a stratégiai fontosságú pontokon és a közlekedési vonalak mentén vonták össze. Az ellenségen azonban már ez sem segített. Amikor az egyes körzetek védelmére tért át, a Felszabadító Néphadsereg még nagyobb győzelmeket aratott: 1948 januárjától júliusig több mint 1 060 000 főnyi ellenséges csapatokat semmisített meg és rohammal nagy stratégiai fontosságú városokat foglalt el: Lojangot, Kajfenget, Paocsit, Vejhszhient, Hsziangfant, Jencsout, Linfenget, Szepingkajt stb.

Az ellenség látva, hogy rosszul áll a szénája, 1948 augusztusától kezdve kénytelen volt lemondani az egyes körzetek védelméről, és áttérni egyes stratégiai fontosságú támaszpontok védelmére. Ennek a védelemnek megszervezése céljából az ellenség a „rendhelyreállítási körzeteket” egyesítette, és jelentős mértékben megerősítette „mozgó alakulatait”: mindegyikhez 5—6, sőt 12—13 brigád tartozott. Ugyanakkor csapatait a stratégiai fontosságú és jól megerősített városokban vonta össze, hogy megakadályozza a Felszabadító Néphadsereget a védelem áttörésében, és ezeknek a városoknak elfoglalásában.

Közben azonban az erőviszonyok még inkább a mi javunkra tolódtak el. A Felszabadító Néphadsereg létszáma 2 800 000-re nőtt. Hadseregünk kitűnően megtanulta a nagy támadó hadműveletek taktikájának alkalmazását. Az ellenség 3 600 000 főnyi hadsereggel rendelkezett, de a fronton csak 1 700 000 katona és tiszt volt. A többit a mögöttes területeken kellett tartania. Ilyen körülmények között az egyes fontos támaszpontokat védelmező ellenséges csapatok hamarosan ismét vereséget szenvedtek. 1948 szeptember 12-e és november 2-a között a Felszabadító Néphadsereg végrehajtotta a Liaojang—Senjan térségében indított hadműveletet, amelynek során megsemmisítette az ellenség Északkelet-Kínában harcoló 470 000 főnyi hadseregcsoportját. A Felszabadító Néphadsereg egységei rohammal elfoglaltak két stratégiai fontosságú és jól megerősített várost: Csincsout és Senjangot, s teljesen felszabadították Észak-kelet-Kínát. 1948. november 7-e és 1949. január 10-e között a Felszabadító Néphadsereg Hszucsou térségében végrehajtotta a huajhaji hadműveletet. A huajhaji ütközetben az ellenségnek mintegy 550 000 katonája és tisztje pusztult el, illetve került fogságba, s a Jangce-folyótól északra fekvő kelet-kínai körzetek lényegében felszabadultak. A huajhaji ütközettel csaknem egyidejűleg, 1948. december 5-e és 1949. január 31-e között hajtotta végre a Felszabadító Néphadsereg a peking—tiencsin—kalgani hadműveletet: rohammal elfoglalta Kalgant és Tiencsint, békés úton felszabadította Pekinget, s megsemmisített egy több mint 520 000 főnyi kuomintangista hadsereget. Ezzel egyes támaszpontok kivételével egész Észak-Kína felszabadult.

Ez a Liaojan—Senjang, Huajhaj és Peking—Tiencsin—Kalgan térségében lezajlott három nagy ütközet a Felszabadító Néphadsereg és a kuomintangista csapatok döntő mérkőzése volt. A Felszabadító Néphadsereg ebben a három nagy ütközetben megsemmisítette az ellenség fő katonai erőit, a Kuomintang legjobb brigádjait és hadosztályait. A kuomintangista hadsereg, amely több mint húsz éven át Csang Kaj-sek ellenforradalmi uralmának legfőbb támasza volt, lényegében megsemmisült, a kínai nép óriási katonai győzelmet aratott. Az ország a demokratikus forradalom győzelmének küszöbéhez érkezett.

A VII. pártkongresszuson választott Központi Bizottság 2. plénuma meghatározza a párt fő politikai irányvonalát az egész országra kiterjedő győzelemért folyó harcban, és megfogalmazza a szocializmusba való átmenet alapelveit
1949 márciusában, a demokratikus forradalom győzelmének küszöbén, a Kínai Kommunista Pártnak a VII. kongresszuson választott Központi Bizottsága Sicsiacsuang környékén megtartotta 2. plenáris ülését. Ez a plénum a csangkajsekista Kuomintang teljes megsemmisítésére, s az imperializmus, a feudalizmus és a bürokratikus tőke maradék erőinek felszámolására irányuló rendszabályokon kívül alaposan megvitatta a párt előtt a demokratikus forradalom győzelme után felmerülő fő feladatokat, és ezekre vonatkozóan határozatot is hozott.

A Központi Bizottság plénuma megállapította, hogy a párt 1927 után munkájának súlypontját a falvakba helyezte át, ott gyűjtötte össze a forradalmi erőket, hogy a városokat bekerítse és végül is elfoglalja. A párt ezt a történelmi feladatot eredményesen hajtotta végre, s most meg kell tanulnia a városok igazgatását, a városi építőmunka megindítását, a munka súlypontját a falvakból idejében a városokba kell áthelyeznie, és már onnan kell irányítania a falvakat. A pártnak meg kell tanulnia a városokban és a falvakban folytatott munka, az ipar és a mezőgazdaság egybekapcsolását, a munkások és a parasztok szoros összefogásának megvalósítását.

Arra a kérdésre, hogy miképpen kell igazgatni a városokat és megindítani bennük az építőmunkát, a plénum azt válaszolta, hogy a pártnak a munkásosztályra kell támaszkodnia, és központi feladatának az ipar helyreállítását és fejlesztését kell tekintenie. A népi hatalom csak abban az esetben lehet szilárd, a munka minden más területen csak abban az esetben lehet eredményes, ha a városokban a termelés helyreáll, és tovább fejlődik, ha a nép élete megjavul.

A plénum részletesen megvitatta a termelés helyreállításának és fejlesztésének — a gazdasági építésnek kérdését. A plénum behatóan elemezte a régi Kína gazdaságának legfontosabb sajátosságait, s ennek alapján megállapította, hogy a japán imperialista agresszió elleni háború előtt a korszerű ipar aránya az egész népgazdaságban csak mintegy 10%, a mezőgazdaság aránya pedig körülbelül 90% volt. A korszerű iparban a tőke nagy része az imperialisták és a kínai bürokratikus burzsoázia kezében összpontosult. A magántőkés gazdaság a második helyen állt. A falvakban a feudális földtulajdon volt az uralkodó forma. Ezt meg kellett szüntetni. Valamennyi többi gazdasági forma majdnem ugyanolyan elmaradott és szétforgácsolt volt, mint a középkorban.

A plénum ezekből a sajátosságokból kiindulva a következőkben határozta meg a párt gazdaságpolitikáját és az új Kína különböző társadalmi-gazdasági szektorainak viszonyát:

Először: Mivel a régi Kínában a legfontosabb gazdasági ágakba fektetett tőkék nagy része az imperialisták és a bürokratikus burzsoázia kezében összpontosult, ezeknek a tőkéknek elkobzása és a munkásosztály vezette népköztársaság tulajdonába adása lehetővé teszi, hogy a népi hatalom megszerezze az ország gazdaságának kulcspozícióit. A gazdaság állami, közvetlenül a népköztársaság alá rendelt szektora szocialista jellegű lesz, és az ország egész népgazdaságának a vezető szektorává válik.

Másodszor: Mivel a nemzeti burzsoázia a demokratikus forradalom folyamán sok esetben vagy részt vett a forradalomban, vagy semleges álláspontra helyezkedett, továbbá, mivel a kínai gazdaság elmaradott, és a korszerű ipar gyenge, a népgazdaság helyreállításának és fejlesztésének előmozdítására bizonyos ideig a magántőkét is fel kell használni. A magántőkét azonban megfelelő módon korlátozni kell; a magántőkének együtt kell működnie az állammal, és az állam gazdaságpolitikájához és gazdasági tervezéséhez kell igazodnia. Hiba volna lehetővé tenni számára a szabad és korlátlan fejlődést, de a túlságos és kíméletlen korlátozás vagy haladéktalan felszámolásának követelése ugyancsak helytelen volna.

Harmadszor: Mivel az ország egész gazdaságán belül a mezőgazdaság aránya igen nagy, s emellett szétforgácsoltság és elmaradottság jellemzi, a pártnak a mezőgazdaságot óvatosan és fokozatosan, ugyanakkor azonban tevékenyen, a szövetkezetesítés és a technikai újjáalakítás útjára kell vezetnie.

A fentebbieket összefoglalva azt mondhatjuk, hogy Kínában a demokratikus forradalom győzelme után még elég hosszú ideig öt gazdasági szektor lesz: a szocialista jellegű állami gazdasági szektor, a félszocialista jellegű szövetkezeti szektor, az egyéni munkán alapuló kisüzemi szektor, a magántőkés szektor és végül az államkapitalista szektor, amelyben az állam együttműködik a magántőkével. A pártnak az a feladata, hogy az egész ország népét a gazdaság állami szektorának erőteljes fejlesztésére mozgósítsa, az állami szektort a népgazdaság vezető erejévé tegye, a magántőkét az államkapitalista szektor révén átalakítsa, s az egyéni parasztgazdaságokat szövetkezetekbe tömörítse.

A VII. pártkongresszuson választott Központi Bizottság 2. plénuma a gazdasági építőmunka problémái mellett a politikai harc kérdéseit is megtárgyalta. Megállapította, hogy a demokratikus forradalom győzelme és az ellenség fegyveres erőinek teljes megsemmisítése után a népi hatalomnak még mindig lesznek az országban titkos ellenségei. Emellett azt is figyelembe kell venni, hogy Kínát még mindig két fő ellentét jellemzi: az első — az országon belüli ellentét, nevezetesen a munkásosztály és a burzsoázia közötti ellentét, a második — külső ellentét, nevezetesen Kína és az imperialista hatalmak közötti ellentét. Éppen ezért a demokratikus forradalom győzelme után sem a munkásosztály vezette népi államot, sem a népi hadsereget nem szabad meggyengíteni, hanem mindkettőt még jobban meg kell erősíteni. A pártnak szívós kitartással azon kell munkálkodnia, hogy egységbe forrassza a munkásságot, a parasztságot és a forradalmi értelmiséget, s magvává, irányító erejévé váljék a nép demokratikus diktatúrájának, amelynek alapja a munkásosztály vezette munkás-paraszt szövetség. A pártnak ugyanakkor minden erejével arra kell törekednie, hogy a maga oldalára állítsa a kispolgárság és a nemzeti burzsoázia felső rétegeit — amelyek együttműködhetnek a munkásosztállyal —, s ilyenformán ezekkel a rétegekkel együtt végleg felszámolja az ellenforradalmi és imperialista erőket, és velük együtt építse az új Kínát.

A nép demokratikus diktatúrájának megszilárdulása és az állami gazdasági szektor vezető pozícióinak erősödése az egész népgazdaságban — megteremtette a feltételeket ahhoz, hogy a párt sikeresen vezesse a népet „a termelés minél gyorsabb helyreállítása és fejlesztése, az imperializmussal szembeni ellenállás, Kínának agrárországból ipari országgá, új demokratikus országból szocialista országgá való fokozatos, állandóan előre haladó átalakítása terén”. Ilyenformán a VII. pártkongresszuson választott Központi Bizottság 2. plénuma megfogalmazta Kína számára a szocializmusba való átmenet alapelveit.

A Kuomintang „béke”-manővereinek leleplezése. Csaknem az egész kínai szárazföld felszabadulása
A párt Központi Bizottsága röviddel a 2. plénum után Pekingbe tette át székhelyét. Április 1-én Pekingben tárgyalások kezdődtek a Kínai Kommunista Párt és a Kuomintang képviselői között. Ezeket a tárgyalásokat a Kuomintang kérésére folytatták. A Kuomintang, amely korábban — az egész ország népének tiltakozásával mit sem törődve — polgárháborút robbantott ki, most a „béke” megkötésére tett javaslatot, mert azt remélte, hogy így megállíthatja a Felszabadító Néphadsereg előrenyomulását, időt nyerhet, és maradék erőit összegyűjtve újból kísérletet tehet a forradalom leverésére. A Kínai Kommunista Párt azonban felismerte és leleplezte az ellenségnek ezt az alattomos szándékát. A kommunista párt „Egyezmény az ország békéjének helyreállításáról” címmel tervezetet dolgozott ki, amely Kína békés felszabadításának lehetőségét vette alapul. A Kuomintang azonban megtagadta ennek az egyezménynek az aláírását, s így „békés” intrikái teljesen lelepleződtek.

Mao Ce-tung és Csu Te 1949. április 21-én, miután a Kuomintang megtagadta az „Egyezmény az ország békéjének helyreállításáról” című békeokmány aláírását, parancsot adtak a támadásra, s felszólították a Felszabadító Néphadsereget, hogy „bátran haladjon előre, határozottan, következetesen, s Kína egész területén az utolsó emberig semmisítse meg az ellenállást kifejtő kuomintangista reakciósokat, szabadítsa fel az ország egész népét, és védelmezze meg a kínai terület függetlenségét, szuverenitását és sérthetetlenségét”.

E parancs megkapása után a Felszabadító Néphadsereg átkelt a Jangce-folyón, és április 23-án felszabadította Nankingot. Nanking felszabadulása után hivatalosan kihirdették, hogy a Kuomintang ellenforradalmi uralma megdőlt. Ugyanakkor különböző frontokon tovább folyt az ellenség maradék erőinek felszámolása, s 1949 folyamán egymás után szabadultak fel az ország nagy területei és fontos városai: Nancsang, Csencsiang, Sanghaj, Hangcsou, Vuhan, Tajjüan, Hszian, Lancsou, Fucsou, Kuangcsou, Kujjang, Kujlin, Csungking, Csengtu. Békés úton szabadult fel Hunan, Szujjüan, Hszincsiang, Hszikang, Jünnan és több más tartomány.

Tehát a Felszabadító Néphadsereg a Kínai Kommunista Párt vezetésével és az egész ország népének a támogatásával három és fél év alatt (1946 júliusától) hősies harcokban megsemmisítette az ellenség több mint 7 440 000 katonát és tisztet számláló hadseregeit¹⁰, és lényegében véve befejezte a kínai szárazföld felszabadításának nagy művét.
¹⁰ Ha azonban 1950 júniusig terjedően számítjuk, létszámuk 8 070 000volt. — Szerző.

Mao Ce-tung „A nép demokratikus diktatúrájáról” című művének megjelenése
1949. június 15-én, abban az időben, amikor a Felszabadító Néphadsereg, miután sikeresen befejezte az ország egész szárazföldi részének felszabadítását, tovább folytatta hősies támadását, Pekingben a Kínai Kommunista Párt kezdeményezésére előkészítő bizottságot hoztak létre egy újabb Politikai Tanácskozó Testület összehívására — a Kínai Népköztársaság megalakításának előkészítése céljából. Milyen legyen ennek a népköztársaságnak a jellege? Milyen lesz ebben az államban a különböző osztályok viszonya? Milyen feladatok várnak erre az államra? Milyen legyen a külpolitikája? Mindezekre az alapvetően fontos kérdésekre választ kellett adni. Figyelembe véve ezt a követelményt, Mao Ce-tung elvtárs 1949. július 1-én közzétette „A nép demokratikus diktatúrájáról” című munkáját.

Mao Ce-tung az állam jellegéről, és az államon belül az osztályok viszonyáról szólva megállapította, hogy a Kínai Népköztársaság „a nép demokratikus diktatúrájának” állama.

„Mi a nép? Kína jelenlegi fejlődési fokán a munkásosztály, a parasztság, a kispolgárság és a nemzeti burzsoázia.”^11
11 Mao Ce-tung. A nép demokratikus diktatúrájáról. Lásd. A kínai forradalom diadalmas útja. Mao Ce-tung válogatott beszédei és írásai. 229. old.

E négy osztály közül a nép demokratikus diktatúrájának vezető ereje a munkásosztály. A munkásosztálynak a parasztsággal és a városi kispolgársággal kötött szövetsége — a nép demokratikus diktatúrájának alapja, s ezen belül a legfőbb: a munkás-paraszt szövetség. A nemzeti burzsoázia nem lehet a vezető, s a nép demokratikus diktatúrájának államhatalmi szerveiben nem foglalhat el vezető helyet. Bizonyos időn át azonban, avégett, „hogy ellenállhassunk az imperialista elnyomásnak, és elmaradott gazdaságunkat egy lépéssel előbbre vihessük, Kínának minden városi és falusi kapitalista tényezőt fel kell használnia, ha ezek hasznosak, és nem károsak a nemzetgazdaság és a nép életszínvonala szempontjából; a közös harcban össze kell fognunk a nemzeti burzsoáziával¹²”.
¹² Ugyanott, 233. old.

„Ezek az osztályok — írta Mao Ce-tung elvtárs — a munkásosztály és a kommunista párt vezetésével összefognak, hogy megalakítsák saját államukat, és megválasszák saját kormányukat, hogy az diktatúrát gyakoroljon az imperializmus bérenceivel — a földbirtokosok osztályával, a bürokratikus tőkésosztállyal, valamint az ezeket az osztályokat képviselő kuomintangista reakciósokkal és cinkosaikkal szemben, hogy elnyomják, s tisztességes viselkedésre kényszerítsék őket, és megtiltsák nekik, hogy akár szavaikkal, akár cselekedeteikkel túllépjék a megengedett határt. Ha szavaikkal és cselekedeteikkel túllépnék ezt a határt, haladéktalanul elnyerik büntetésüket. A nép számára meg kell valósítani a demokratikus rendszert, biztosítani kell számára a szólás, a gyülekezés és a szervezkedés szabadságát. A szavazási jog egyedül a népet illeti meg, a reakciósokat ki kell zárni belőle. E kettős szempont, nevezetesen: demokrácia a népnek és diktatúra a reakciósokkal szemben — alkotja együttesen a nép demokratikus diktatúráját.”^13
13 Ugyanott, 229. old.

Mao Ce-tung a nép demokratikus diktatúrájának feladatairól szólva rámutatott arra, hogy ez a diktatúra erőszakot fog alkalmazni, vagyis fel fogja használni az állam hatalmát az imperialista agresszió visszaverésére, az országon belül tevékenykedő reakciósok aknamunkájának elfojtására, s ezeket arra fogja kényszeríteni, hogy dolgozzanak, s munka közben neveljék át magukat. A népi demokratikus diktatúra demokratikus módszerekkel fogja nevelni a néptömegeket, hogy megszabaduljanak a kínai és a külföldi reakciósok befolyásától, s levetkőzzék a régi társadalomtól örökölt káros szokásokat és nézeteket. A nép demokratikus diktatúrája megszervezi a néptömegeket a népgazdaság helyreállítására és tovább fejlesztésére, s fokozatosan meg fogja oldani az ország iparosításának, a mezőgazdaság szövetkezetesítésének és a magántőkés vállalatok államosításának problémáját. A nép demokratikus diktatúrájának megfelelő szervei nevelőmunkájukkal a nemzeti burzsoázia számos tagjára is hatni fognak. Ez, a nemzeti burzsoázia átnevelésére irányuló munka különösen nagy erővel fog kibontakozni a magántőkés vállalatok államosításának időszakában. Általában pedig a nép demokratikus diktatúrájának feladatait így foglalhatjuk össze: „erősítsük a nép államának apparátusát, elsősorban a néphadsereget, a népi rendőrséget és a népi bíróságot, hogy eredményesen megvédhessék az országot, s megóvhassák a nép érdekeit; ez elengedhetetlen feltétele annak, hogy Kína a munkásosztály és a kommunista párt vezetésével állandóan fejlődjék, agrárországból ipari országgá váljék, s megvalósítsa az újdemokratikus társadalomból a szocialista és a kommunista társadalomba való átmenetet …”^14
14 Ugyanott.

Mao Ce-tung, a népköztársaság nemzetközi kapcsolatairól szólva megállapította, hogy „az imperializmus korában az igazi népi forradalom egyetlen országban sem győzhet, ha a nemzetközi forradalmi erők különböző módon nem támogatják, mert ha ki is vívja a győzelmet, nem sikerül azt megszilárdítania.”^15
15 Ugyanott, 227. old.

Ezért a Kínai Népköztársaságnak „az egyik oldalra kell állnia”, „a szocializmus oldalára”, a Szovjetunióval és az új demokratikus országokkal, valamint más országok proletariátusával és néptömegeivel kell összefognia, hogy velük együtt nemzetközi egységfrontot hozzon létre.

SaLa

 

Üdvözlet a Magyar munkásoknak
– írta: V. I. Lenin –

Elvtársak! Lelkesedéssel és örömmel töltenek el bennünket a hírek, amelyeket a Magyar Tanácsköztársaság politikusaitól kapunk. Alig több mint két hónapja áll fenn Magyarországon a Tanácshatalom, de szervezettség tekintetében a magyar proletariátus, úgy látszik, már túltett rajtunk. Ez érthető, mert Magyarországon a lakosság általános kulturális színvonala magasabb, azonkívül az ipari munkások aránya az egész lakossághoz képest (a mai Magyarországnak 8 millió lakosa van, ebből Budapestnek 1 millió) hasonlíthatatlanul nagyobb, végül a szovjet rendszerre, a proletárdiktatúrára való átmenet is hasonlíthatatlanul könnyebb és békésebb volt Magyarországon.

Ez az utóbbi körülmény különösen fontos. Európában a szocialista vezérek többsége, mind a szociálsoviniszta, mind a Kautsky-féle irányzathoz tartozók, olyan mélyen elmerültek a tisztára nyárspolgári előítéletek mocsarában, amelyeket évtizedeken át nevelt beléjük a viszonylag „békés” kapitalizmus és a polgári parlamentarizmus, hogy képtelenek megérteni a szovjet hatalmat és a proletárdiktatúrát. A proletariátus nem töltheti be világtörténelmi felszabadító küldetését, ha nem söpri el, nem távolítja el útjából ezeket a vezéreket. Ezek az emberek teljesen vagy félig elhitték az oroszországi Szovjethatalomról terjesztett burzsoá hazugságot, és nem tudták megkülönböztetni a Szovjethatalomban testet öltött új, proletár demokráciának, a dolgozók demokráciájának, a szocialista demokráciának lényegét a polgári demokráciától, amely előtt szolgamódra hasra vágódnak, s amelyet „tiszta demokráciának” vagy általában „demokráciának” neveznek.

Ezek az elvakult, polgári előítéletekkel teli emberek nem értették meg a világtörténelmi fordulatot a polgári demokráciától a proletár demokráciához, a burzsoá diktatúrától a proletár diktatúrához. Az orosz Szovjethatalom, a szovjet hatalom fejlődése orosz történetének ilyen vagy olyan sajátosságát összetévesztették a nemzetközi jelentőségében vett szovjet hatalommal.

A magyar proletárforradalom még a vakot is látóvá teszi. A proletárdiktatúrára való átmenet formája Magyarországon egészen más, mint Oroszországban: a burzsoá kormány önként lemondott, a munkásosztály egységét, a szocializmus egységét azonnal helyreállították kommunista program alapján. Annál világosabban domborodik ki most a szovjet hatalom lényege: most sehol a világon nem lehetséges semmiféle más olyan hatalom, amelyet a dolgozók, élükön a proletariátussal, támogatnának, mint a szovjet hatalom, mint a proletariátus diktatúrája.

Ez a diktatúra feltételezi a kíméletlenül szigorú, gyors és határozott erőszak alkalmazását a kizsákmányolók, a kapitalisták, a földbirtokosok és lakájaik ellenállásának elnyomása céljából. Aki ezt nem értette meg, az nem forradalmár, azt el kell távolítani a proletariátus vezéreinek vagy tanácsadóinak sorából.

De nem egyedül az erőszak a proletárdiktatúra lényege és nem elsősorban az erőszak. A proletárdiktatúra legfőbb lényege a dolgozók vezető osztagának, élcsapatának, egyetlen vezetőjének, a proletariátusnak szervezettsége és fegyelmezettsége. A proletárdiktatúra célja, hogy megteremtse a szocializmust, megszüntesse a társadalom osztályokra tagozódását, dolgozóvá tegye a társadalom valamennyi tagját, és az embernek ember által való mindenféle kizsákmányolását megfossza talajától. Ezt a célt nem lehet egycsapásra elérni, ehhez a kapitalizmusról a szocializmusra való átmenetnek meglehetősen hosszú időszakára van szükség, azért is, mert a termelés átszervezése nehéz dolog, azért is, mert időbe telik, amíg az élet minden terén gyökeres változásokat hajthatunk végre, azért is, mert a kispolgári és polgári gazdálkodás megszokottságának hatalmas erejét csak hosszú, kitartó harccal lehet leküzdeni. Éppen ezért beszél Marx a proletárdiktatúra egész időszakáról mint a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet időszakáról.

Ennek az egész átmeneti időszaknak folyamán a fordulattal szemben ellenállást fognak kifejteni a kapitalisták, valamint a polgári értelmiség soraiból kikerülő nagyszámú csatlósaik, akik tudatosan tanúsítanak ellenállást, és gyakran nemtudatosan ellenállást fognak kifejteni a kispolgári szokásoknak és hagyományoknak túlságosan alávetett dolgozók óriási tömegei is, többek közt a parasztok. Az ingadozás e rétegekben kikerülhetetlen. A paraszt mint dolgozó a szocializmushoz húz, szívesebben látja a munkások diktatúráját, mint a burzsoázia diktatúráját. A paraszt mint gabonaeladó a burzsoáziához, a szabadkereskedelemhez húz, vagyis visszafelé húz a „megszokott”, régi, „ősidőktől” való kapitalizmushoz.

Proletárdiktatúrára, egy osztály uralmára, szervezettségének és fegyelmezettségének erejére, központosított hatalmára van szükség, amely a kapitalizmus kultúrájának, tudományának és technikájának valamennyi vívmányára támaszkodik; szükség van a proletariátusnak valamennyi dolgozó pszichológiájához való közelségére, tekintélyére, mellyel a szétforgácsolt, a politikában kevésbé járatos, kevésbé szilárd, faluról vagy a kisiparból származó dolgozók előtt bír, hogy a proletariátus magával ragadhassa a parasztságot és általában a kispolgári rétegeket. Itt a „demokráciáról” általában, az „egységről” vagy a „munkademokrácia egységéről”, a „munka embereinek egyenlőségéről” és más effélékről hangoztatott frázisokkal, amelyekre annyira hajlamosak az elnyárspolgáriasodott szociálsoviniszták és kautskysták — ilyen frázisokkal az ügyet nem mozdítjuk elő. A frázisok csak port hintenek az emberek szemébe, elhomályosítják az öntudatot, fokozzák a kapitalizmus, a parlamentarizmus, a polgári demokrácia régi eltompultságát, megcsontosodottságát, maradiságát.

Az osztályok megszüntetése — hosszú, nehéz, szívós osztályharc műve, s az osztályharc a tőke uralmának megdöntése után, a burzsoá állam lerombolása után, a proletárdiktatúra megteremtése után, nem tűnik el (mint ezt a régi szocializmus és a régi szociáldemokrácia sekélyes képviselői képzelik), hanem csak formáit változtatja és sok tekintetben még elkeseredettebbé válik.

A burzsoázia ellenállásával szemben, a kispolgárság megcsontosodottságával, maradiságával, határozatlanságával és ingadozásaival szemben a proletariátus osztályharccal kénytelen megvédeni hatalmát, megszilárdítani szervező befolyását, elérni ama rétegek „semlegesítését”, amelyek félnek otthagyni a burzsoáziát és túlságosan határozatlan lépésekkel követik a proletariátust, megszilárdítani a dolgozók új fegyelmét, elvtársias fegyelmét, a proletariátussal való tartós kapcsolatukat, tömörülésüket a proletariátus körül, megszilárdítani ezt az új fegyelmet, a társadalmi kapcsolatnak ezt az új alapját a középkori feudális fegyelem helyébe, az éhség korbácsa által teremtett fegyelem, a kapitalizmus idején fennálló „szabad” bérrabszolgaság fegyelme helyén.

Ahhoz, hogy az osztályokat megszüntessük, egy osztály diktatúrájának időszaka szükséges, éppen azé az osztályé az elnyomott osztályok közül, amely nemcsak megdönteni képes a kizsákmányolók uralmát, nemcsak ellenállásukat tudja könyörtelenül elnyomni, hanem eszmeileg is szakítani tud az egész burzsoá-demokrata ideológiával, az általában vett szabadságról és egyenlőségről hangoztatott kispolgári frázisokkal (mert a valóságban, mint azt Marx már régen kimutatta, ezek a frázisok az árutulajdonosok „szabadságát és egyenlőségét”, a kapitalista és a munkás „szabadságát és egyenlőségét” jelentik).

Mi több. Az elnyomott osztályok közül csak az az osztály képes megszüntetni diktatúrájával az osztályokat, amely a tőke elleni sztrájkok és politikai harcok évtizedei folyamán iskolázódott, tömörült, kinevelődött, megedződött,— csak az az osztály, amely elsajátította az egész városi, ipari, nagykapitalista kultúrát, amely el van szánva és képes arra, hogy ezt a kultúrát megvédje, minden vívmányát megőrizze, továbbfejlessze és az egész nép, minden dolgozó számára hozzáférhetővé tegye, — csak az az osztály, amely képes elviselni mindazokat a nehézségeket, megpróbáltatásokat, viszontagságokat és nagy áldozatokat, amelyeket a történelem elkerülhetetlenül ráró arra, aki szakít a múlttal és merészen utat tör az új jövő felé, — csak az az osztály, amelynek legjobbjait gyűlölet és megvetés tölti el minden iránt, ami nyárspolgári és filiszteri, azon tulajdonságok iránt, amelyek olyan buján tenyésznek a kispolgárság, a kistisztviselők, az „értelmiség” körében, — csak az az osztály, amely „végigjárta a munka megacélosító iskoláját”, s amely munkaképességével minden dolgozóban minden becsületes emberben tiszteletet tud kelteni maga iránt.

Magyar munkások! Elvtársak! Ti még jobb példát adtatok a világnak, mint Szovjet-Oroszország, azzal hogy az igazi proletárdiktatúra alapján egycsapásra egyesíteni tudtatok valamennyi szocialistát. Most az a hálás és igen nehéz feladat áll előttetek, hogy megálljátok a sarat az antant elleni súlyos háborúban. Legyetek szilárdak. És ha ingadozás üti fel a fejét a szocialisták között, akik tegnap csatlakoztak hozzátok, a proletárdiktatúrához, vagy a kispolgárság körében, nyomjátok el könyörtelenül ezeket az ingadozásokat. Agyonlövetés — ez a gyáva méltó jutalma a háborúban.

Az a háború, amelyet ti viseltek, az egyetlen jogos, igazságos, igazán forradalmi háború, az elnyomottak háborúja az elnyomók ellen, a dolgozók háborúja a kizsákmányolók ellen, háború a szocializmus győzelméért. Az egész világon a munkásosztály minden becsületes tagja a ti pártotokon áll. Minden hónap közelebb hozza a proletár világforradalmat. Legyetek szilárdak! A győzelem a tietek lesz!

1919. V. 27.

Lenin

Megjelent: „Pravda” 115. sz. 1919. május 29.

Lenin Művei. 29. köt. 393—397. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

A kínai kommunista párt rövid története – 19. rész
A Kínai Kommunista Párt a harmadik forradalmi polgárháború időszakában

(idézet: A kínai kommunista párt rövid története című könyvből)

A kuomintangista csapatok által a szabad körzetek ellen indított általános támadás és az „egyes fő irányokban” indított támadások teljes veresége
A Felszabadító Néphadsereg, a Központi Bizottság helyes stratégiai célkitűzései alapján és a nép nagy tömegeinek támogatásával győzelmes harcokat vívott a szabad körzetekbe betört ellenséges csapatokkal, s 1946 júliusától 1947 februárjáig több mint 710 000 ellenséges katonát és tisztet semmisített meg. Ugyanakkor az ellenség a partizánosztagok akciói miatt még az elfoglalt városokban sem érezhette magát biztonságban. Ezért kénytelen volt ezekben a városokban is jelentős létszámú csapatokat tartani.

Az ellenség súlyos veszteségeket szenvedett, ugyanakkor pedig kénytelen volt az arcvonalat meghosszabbítani és erőit szétforgácsolni, s azoknak a csapatoknak létszáma, amelyek a szabad körzetek ellen támadásra indultak, jelentősen csökkent. Emiatt 1947 márciusától kezdve a reakciós Kuomintangnak le kellett mondania az egész frontra kiterjedő általános támadás folytatásáról, s át kellett térnie arra, hogy a két fő irányban, Santung tartomány két szabad körzete és Senhszi tartomány északi része ellen indítson támadást.

Négy hónapig tartó harcok után azonban az ellenség itt is vereséget szenvedett. A Kínai Felszabadító Néphadsereg e négy hónap leforgása alatt több mint 407 000 ellenséges katonát és tisztet semmisített meg, s nemcsak azt sikerült elérnie, hogy szétzúzta a Santung tartományban és Senhszi tartomány északi részén levő szabad körzeteket támadó ellenséget, hanem az Északkelet-Kínában létesült szabad körzetekben és a sanhszi—csahar—hopeji meg a sanhszi—santung—honani körzetben részleges ellentámadásba is át tudott menni.

A földreform végrehajtása a szabad körzetekben, és a hazafias mozgalom kibontakozása a kuomintangista uralom körzeteiben. A népi demokratikus egységfront kiszélesítése és megszilárdítása
A Kínai Felszabadító Néphadsereg győzelmei elválaszthatatlanul összefüggtek azzal, hogy a szabad körzetekben agrárreformot hajtottak végre. 1946. május 4-étől, vagyis attól az időponttól kezdve, hogy a Központi Bizottság közzétette irányelveit, 1946 teléig, illetve 1947 tavaszáig a szabad körzetek területének körülbelül a kétharmad részén a földkérdést alapjában véve megoldották, s a feudális erőket felszámolták. A földreform óriási mértékben fokozta a parasztság hajlandóságát a forradalmi harc támogatására. A parasztcsaládok ezrei, sőt tízezrei férfitagjaikat kiküldték a frontra. Ezek a harcosok semmitől, még életük feláldozásától sem riadtak vissza, hogy megvédjék földjüket, megsemmisítsék a támadó kuomintangista-csapatokat.

A Kínai Felszabadító Néphadsereg győzelmeihez nem kis mértékben járult hozzá a Kuomintang-uralom körzetében élő lakosság hazafias, demokratikus mozgalma is. Ezekben a körzetekben a néptömegek nem tudták már elviselni az éhezést, a politikai elnyomást, s az amerikai imperialisták és a csangkajsekista Kuomintang által kirobbantott polgárháború következtében egyre súlyosbodó bajokat. 1946 őszétől 1947 tavaszáig különböző helyeken szakadatlanul egymást követték a népi megmozdulások: a diákok sztrájkokat és tüntetéseket rendeztek, a munkások sztrájkba léptek, a városi szegénység harcra kelt a megnyomorító adók és egyéb szolgáltatások ellen, fegyveres parasztfelkelések lángoltak fel. Az éhínség, a polgárháború, az elnyomás, az amerikai katonáknak kínai nőkkel szembeni erőszakoskodásai, az amerikaiaknak Kína belügyeibe való beavatkozása ellen harcra buzdító felhívás egységbe forrasztotta a diákok és más demokratikus elemek nagy tömegeit.

A csangkajsekista Kuomintang a Kínai Kommunista Párt és más hazafias és demokratikus erők politikai elszigetelése céljából amerikai gazdáinak utasítására, a Politikai Tanácskozó Testület határozatait megszegve, 1946 november—decemberére „nemzetgyűlést” hívott egybe. Ez a kínai népet egyáltalán nem képviselő „nemzetgyűlés” olyan „alkotmányt” szavazott meg, amely törvényesítette a fasiszta diktatúrát. A Kuomintang abban a törekvésében, hogy eltiporja a Kínai Kommunista Pártot, s általában a hazafias és demokratikus erőket, 1947 márciusában saját uralmi körzeteiben feloszlatta a Kínai Kommunista Párt valamennyi legális szervezetét, s arra kényszerítette a pártot, hogy hívja vissza Nankingban, Sanghájban és Csungkingban tárgyalásokat folytató képviselőit. Májusban közzétették „A társadalmi rend fenntartásának ideiglenes szabályait”, amelyek megtiltották a diákoknak és a munkásoknak, hogy sztrájkoljanak, gyűléseket és tüntetéseket rendezzenek. Mindenütt összeütközésekre került a sor a diáktömegek s a Kuomintang katonai rendőrsége és külön politikai rendőrsége között. Ezer meg ezer diákot tartóztattak le és vetettek börtönbe, ahol sokan belehaltak a kegyetlen kínzásokba.

Az események azonban mégsem úgy alakultak, ahogy a külföldi és a belföldi reakció szerette volna. A politikai szédelgéssel párosult terror még jobban felháborította a népet, és még magasabb fokra emelte öntudatát. Ha azelőtt még akadtak olyanok, akik kisebb-nagyobb mértékben bizonyos illúziókat tápláltak a „nemzetgyűléssel”, az „alkotmánnyal”, és a „demokrácia”egyéb formáival kapcsolatban, amelyekkel a csangkajsekista Kuomintang annyira dicsekedett, most ezek az ábrándok egyszerre szertefoszlottak. Mindenki saját szemével látta, milyen is ez a „nemzetgyűlés”, ez az „alkotmány” stb. Ha azelőtt még akadtak olyanok, akik kisebb-nagyobb mértékben azzal a hiú reménnyel áltatták magukat, hogy megvalósul az a béke, amelyről a kuomintangisták annyit fecsegtek — most végre mindenki előtt nyilvánvalóvá vált, mit jelent a valóságban ez a kuomintangista „béke”. Mindenki látta, hogy éppen a békéről szavaló kuomintangisták azok, akik többmilliós hadseregekkel támadást indítanak a szabad körzetek ellen, éppen ezek a „békeangyalok” mészároltatják le katonáikkal, rendőrségükkel, titkos ügynökeikkel azokat a fegyvertelen diákokat, akik felemelik szavukat a polgárháború ellen, éppen ők kényszerítették a kommunista pártot arra, hogy visszahívja a béketárgyalásokon részt vevő képviselőit, s ezzel éppen ők akadályozták meg a tárgyalások sikeres befejezését. Szertefoszlott minden illúzió, akárcsak a pára. A demokratikus pártok és csoportok, a becsületes emberek, ha csak szemernyi igazságérzet is volt bennük, mind határozottan szembeszálltak a báb-„nemzetgyűléssel” és a hazug „alkotmánnyal”, s szégyenletesnek tartották a Kuomintanggal való együttműködést. A csangkajsekista Kuomintangot az egész nép gyűlölete fogta körül. A nagy néptömegek, a közbülső rétegeket is beleértve, a Kínai Kommunista Pártra vetették tekintetüket, egyedül benne volt minden reménységük. A párt vezetése alatt álló népi demokratikus egységfront még jobban kiszélesedett, még jobban megszilárdult.

A Kínai Felszabadító Néphadsereg visszaverte a kuomintangista csapatok támadását, a felszabadított körzetekben nagy arányokban bontakozott ki a földreform, a népi demokratikus egységfront még szélesebb és összeforrottabb lett, s mindeme körülmények következtében a fronton is, az egész országban is gyökeresen megváltozott a helyzet. A Felszabadító Néphadsereg a stratégiai védekezésről kezdett áttérni a stratégiai támadásra.

3. A Kínai Kommunista Párt harca a demokratikus forradalom végleges győzelméért

A Kínai Felszabadító Néphadsereg áttérése a stratégiai védekezésről a stratégiai támadásra
1947 júliusa után a katonai erőviszonyok terén óriási eltolódás ment végbe. A sorozatos vereségek után az ellenséges csapatok létszáma, amely a polgárháború elején 4 300 000 fő volt, 3 730 000- re, a reguláris csapatok létszáma 2 000 000-ról 1 500 000-re csökkent, a harci kötelékek száma pedig még jobban összezsugorodott: mindössze 40 brigád maradt. Míg azonban az ellenség egyre gyengült, a Felszabadító Néphadsereg minden ütközet után egyre erősebb lett. A Felszabadító Néphadsereg katonáinak és tisztjeinek teljes létszáma, amely a harmadik forradalmi polgárháború megindulásának időszakában valamivel több mint 1 200 000-re rúgott, 1 950 000-re emelkedett. Emellett a népi csapatok a harcokban nagy hadizsákmányra tettek szert, s jelentős mértékben kiegészítették és megjavították fegyverzetüket. A földreform sikeres végrehajtása nyomán a szabad körzetek napról napra egyre jobban megszilárdultak, s a Felszabadító Néphadsereg parancsnokságának nem kellett szétforgácsolnia a csapatokat a hátországi városok és közlekedési vonalak védelmére.

Ilyenformán a Felszabadító Néphadsereg, jóllehet teljes létszáma egyelőre még mindig kisebb volt, mint az ellenséges hadseregé, csapatainak harci ereje tekintetében már felülmúlta az ellenséget. Ez, valamint a Kínai Kommunista Párt döntő politikai fölénye lehetővé tette, hogy a Felszabadító Néphadsereg a stratégiai védekezésről áttérjen a stratégiai támadásra.

A stratégiai támadás 1947 júliusában indult meg. A Felszabadító Néphadsereg csapatai a Sanhszi—Hopej—Santung—Honan arcvonalon átkeltek a Huangho-folyón, Santung tartomány délnyugati része felé nyomultak előre, majd gyorsított menetben 10 000 lit megtéve, elérték a hupej—honan—anhuji körzetet. Augusztusban a sanhszi—hopej—santung—honani körzetben harcoló hadsereg egyik ezrede Nyugat-Honanban lecsapott az ellenségre, majd Senhszi tartomány déli részén folytatott hadműveleteket. Szeptemberben a kelet-kínai front hadserege, miután Santung tartományban felmorzsolta az ellenséget, Honan, Anhuj és Csiangszu tartomány síksági körzeteiben győzelmes hadjáratot folytatott le. Ezzel kudarcba fulladt a csangkajsekista Kuomintangnak az az aljas terve, hogy a szabad körzeteket hadszíntérré változtassa, és így törje meg ellenállásukat: a fő hadszíntér áttevődött a Kuomintang-uralom körzeteibe. A Jangce, a Huangho, a Huajho és a Hancsiang folyók között elterülő hatalmas síkságon a Felszabadító Néphadsereg széles fronton támadásba ment át. Itt a szabad körzetek területe rohamos ütemben gyarapodott, s olyan méreteket ért el, hogy lakossága már megközelítette a 30 milliót. A Felszabadító Néphadsereg a külső arcvonalakon végrehajtott hadműveletekkel egyidejűleg a belső frontokon — Északkelet-, Északnyugat-, Észak- és Kelet-Kína különböző területein is ellentámadásba ment át azokkal az ellenséges csapatokkal szemben, amelyek megvetették lábukat a szabad körzetekben. A harcok során a Felszabadító Néphadsereg visszafoglalta a megszállt területek nagy részét.

A Felszabadító Néphadseregnek a belső és a külső frontokon megindított feltartóztathatatlan támadása ily módon előkészítette a talajt ahhoz, hogy általános stratégiai támadásba menjen át — a Kuomintang ellenforradalmi uralmának az egész országra kiterjedő megsemmisítése céljából. „Ettől a perctől kezdve — írta Mao Ce-tung elvtárs — a Kínai Felszabadító Néphadsereg, az amerikai imperializmus és Csang Kaj-sek rablóbandájának ellenforradalmi szekerét a pusztulás útjára fordította, míg ő maga a forradalom szekerén a győzelem útján haladt előre.

Ez fordulópont a történelemben. Ez Csang Kaj-sek húszéves ellenforradalmi uralmának fordulópontja a hatalomtól a pusztulás felé vezető úton. Ez az imperializmus több mint száz évig tartó kínai uralmának fordulópontja a hatalomtól a pusztulás felé vezető úton.”^6
6 Mao Ce-tung. A jelenlegi helyzet és feladataink. Lásd. A kínai forradalom diadalmas útja. Mao Ce-tung válogatott beszédei és írásai. 187. old.

A Központi Bizottság 1947 decemberi értekezlete, s a pártnak ezt közvetlenül megelőzően és ezt követően kifejtett tevékenysége betetőzi a demokratikus forradalom országos méretekben való győzelmének előkészítését

Melyek voltak a párt feladatai az új helyzetben, az ország történetének ebben a döntő pillanatában? Mivel már elérkezett az idő a csangkajsekista Kuomintang ellenforradalmi uralmának megdöntésére, a Központi Bizottság az egész nép kívánságának és törekvéseinek megfelelően elhatározta, hogy kiadja a „Le Csang Kaj-sekkel! Teremtsük meg az új Kínát!” jelszót. 1947. október 10-én a Felszabadító Néphadsereg a Központi Bizottság útmutatásai alapján nyilatkozatot tett közzé, amelyben felszólította „a különböző elnyomott osztályokat: a munkásságot és a parasztságot, továbbá a katonákat, a diákokat, a kereskedőket, a különböző társadalmi szervezeteket, a demokratikus pártokat és csoportokat, az ország nemzeti kisebbségeit, a kínai emigránsokat, a hazafias politikusokat, hogy tömörüljenek a nemzeti egységfrontba, döntsék meg Csang Kaj-sek diktatórikus kormányát, és hozzanak létre demokratikus koalíciós kormányt”.

Mivel a helyzet alakulása a földkérdést illetően a lakosság nagy részét érintő törvényeket igényelt, a párt Központi Bizottsága országos agrárkonferenciát hívott egybe, s miután tüzetesen megvizsgálta a helyzetet, és általánosította a földreform végrehajtása során Kína különböző vidékein szerzett tapasztalatokat, kidolgozta és 1947. október 10-én közzétette „A földtörvény fő rendelkezései” című útmutatásokat. A „Rendelkezések” megszilárdították azt a politikát, amelyet a Központi Bizottság 1946. május 4-i irányelvei körvonalaztak, s ugyanakkor kijavították a földreform végrehajtására vonatkozó néhány korábbi, nem eléggé következetes intézkedést. Előfordult ugyanis, hogy a földbirtokosok több földet és felszerelést kaptak, mint a parasztok, a kulákok földjéhez és vagyonához pedig lényegében nem nyúltak hozzá. A „Rendelkezések” hivatalosan proklamálták „valamennyi nagybirtokos földtulajdon jogának megszüntetését”, „a földtulajdonon alapuló feudális és félfeudális kizsákmányoló rendszer megszüntetését”, s a földtulajdon új, „a föld azé, aki megműveli” elven alapuló rendszerének megvalósítását.

A Központi Bizottság a stratégiai támadás megindítása és az új győzelmek előkészítése utáni időszakban a különböző területeken a pártra háruló további munka tervének kidolgozása végett 1947 decemberében Észak-Senhsziben értekezletet tartott. Ezen az értekezleten Mao Ce-tung „A jelenlegi helyzet és feladataink” címmel előadói beszédet mondott. Beszédében a kialakult helyzet mélyreható elemzése alapján megjelölte és tüzetesen megmagyarázta a pártra a stratégiai támadás szakaszában váró feladatokat, különösen a katonai kérdésekkel, a földreformmal, a gazdaságpolitikával, az egységfront megerősítésével és a pártépítéssel összefüggő feladatokat.

A katonai kérdéseket illetően Mao Ce-tung — a Kínai Felszabadító Néphadsereg eddigi tapasztalatait összegezve — megállapította, hogy a fő erőket a hadműveletek döntő területeire kell összpontosítani, s az ellenséges csapatok megsemmisítése céljából mozgó háborút kell folytatni. Ugyanakkor a Felszabadító Néphadseregnek a stratégiai támadásra való áttérése után kialakult helyzetet figyelembe véve, leszögezte, hogy az ellenség szétszórt, elszigetelt egységeinek megsemmisítése után le kell csapni „az összpontosított és erős ellenséges csapatokra”. Ennek során különösen nagy figyelmet kell fordítani az ellenséges hadállások áttörésének taktikájára, s amennyiben a körülmények lehetővé teszik, a megfelelő pillanatban meg kell támadni és el kell foglalni az ellenségnek azokat a támaszpontjait és városait, amelyek nem készültek fel eléggé védelemre, egyszersmind pedig fel kell készülni „az ellenség által szilárdan tartott valamennyi támaszpont és város” megrohamozására.

A földreformról szólva Mao Ce-tung újból hangsúlyozta, hogy a földreform végrehajtásánál a mi politikánk: „a szegényparasztra támaszkodva, szilárd szövetségben a középparaszttal, szétzúzni a földbirtokosok és a régi típusú gazdag parasztok feudális és félfeudális kizsákmányoló rendszerét”.^7
7 Mao Ce-tung. A jelenlegi helyzet és feladataink. Lásd. A kínai forradalom diadalmas útja. Mao Ce-tung válogatott beszédei és írásai. 195. old.

A szegényparasztokra támaszkodás politikája azt jelenti, hogy meg kell szervezni a szegényparasztokat, belőlük kell kialakítani a földreform végrehajtásáért folytatott harcnak és a falusi harc minden más formájának derékhadát, földet kell nekik adni és teljesíteni kell valamennyi többi gazdasági követelésüket.

A középparasztokkal létesített szilárd szövetség politikája azt jelenti, hogy a földek elkobzása és felosztása során nem szabad megsérteni érdekeiket, kellőképpen figyelembe kell venni szükségleteiket, a középparasztokat is be kell vonni a hatalmi szervek és a parasztszövetségek munkájába, igazságosan kell kivetni a földadót, igazságosan kell elosztani a háború terheit és így tovább.

A földesúri osztály és a régi típusú kulákság körében elterjedt kizsákmányolási formáknak, a feudális és a félfeudális kizsákmányolásnak megszüntetése azt jelenti, mondotta Mao Ce-tung, hogy a földbirtokosok földjét és vagyonát el kell kobozni, s a régi típusú kulákoktól is el kell venni a fölöslegesnek tekinthető, vagyis azokat a földeket és mezőgazdasági eszközöket, amelyek meghaladják a parasztság többségének tulajdonában levő föld és gazdasági eszközök átlagos mértékét. Az így elkobzott földeket és gazdasági eszközöket fel kell osztani a föld nélküli és kevésföldű parasztok között, s ügyelni kell arra, hogy a földbirtokosok és kulákok birtokában ne maradjon több föld és felszerelés, mint amennyivel a parasztcsaládok többsége rendelkezik. Ugyanakkor azonban „a földesuraknak semmit, a gazdag parasztoknak pedig silány földet” jelszóban kifejezésre jutó baloldali hibákat is el kell kerülni.

Ilyenformán Mao Ce-tung elvtárs megmondta mit kell tenni a földreform eredményes megvalósítása érdekében. Mao Ce-tung elvtárs beszéde elősegítette azoknak a „baloldali” és jobboldali elhajlásoknak a kijavítását, amelyek abban az időben a különböző körzetekben már előfordultak, vagy később előfordulhattak, s amelyek abban nyilvánultak meg, hogy a földreformot nem hajtották végre eléggé következetesen, illetve megsértették a középparasztok érdekeit, a földbirtokosokat fizikailag is megsemmisítették stb.

A gazdaságpolitikáról szólva Mao Ce-tung újból hangsúlyozta, hogy az új demokratikus forradalom szakaszában a párt gazdasági programjának három fő célkitűzése a következő: „Elkobozni a feudális osztály földjét és átadni a parasztoknak; elkobozni a monopoltőkét, amelynek élén Csang Kaj-sek, Szung Ce-ven, Kung Hsziang-hszi és Csen Li-fu áll, és átadni az új demokratikus államnak; pártolni a nemzeti ipart és kereskedelmet.”^8
8 Mao Ce-tung. A jelenlegi helyzet és feladataink Lásd. A kínai forradalom diadalmas útja. Mao Ce-tung válogatott beszédei és írásai 198 old.

Mao Ce-tung külön kiemelte, hogy az új demokratikus forradalomnak meg kell szűntetnie az imperializmus Kínában élvezett előjogait, a földesúri és a bürokratikus burzsoá elnyomást és kizsákmányolást, valamint a termelőerők fejlődését akadályozó komprádori, feudális termelési viszonyokat. Az új demokratikus forradalom azonban nem szünteti meg általában a kapitalizmust, nem számolja fel a kis- és középpolgárságot. Ezek szerint Mao Ce-tung idejében megadta a választ a párt gazdaságpolitikájának azokra a kérdéseire, amelyeket a stratégiai támadás megkezdése után sürgősen meg kellett oldani, s egyszersmind óva intett a nemzeti ipar és kereskedelem tönkretételében kifejezésre jutó elhajlásoktól, amelyek a városok felszabadítása és a földreform végrehajtása során már előfordultak, vagy később előfordulhattak.

Az egységfrontról szólva Mao Ce-tung a következőket állapította meg: most, amikor a csangkajsekista Kuomintang bűnei az egész nép színe előtt lelepleződtek, amikor pártunk helyes agrárpolitikát folytat, védelmébe veszi a nemzeti ipart és kereskedelmet, s amikor a Felszabadító Néphadsereg győzelmes harcokat vív — a népi demokratikus egységfrontnak minden eddiginél szélesebbé és erősebbé kell válnia. Mao Ce-tung ismételten hangsúlyozta, hogy az egész pártnak meg kell értenie a következő igazságot: „A kínai új demokratikus forradalom győzelme lehetetlen az ország egész lakosságának túlnyomó többségét magában foglaló, legszélesebb egységfront nélkül. De ez nem minden, ennek az egységfrontnak a Kínai Kommunista Párt szilárd vezetése alatt kell állnia. A Kínai Kommunista Párt szilárd vezetése nélkül semmiféle forradalmi egységfront sem vívhatja ki a győzelmet.”^9
9 Ugyanott, 202. old.

Mindeme feladatok eredményes megvalósításának fő láncszeme a párt irányítása, a párszervezetek megszilárdítása volt. Ezért a Mao Ce-tung vezette Központi Bizottság idejében felvetette a pártépítés kérdéseit, felszólította a kommunistákat a pártalapszervezetek rendbe hozására és a vezető pártszervek munkájának megjavítására.

A pártalapszervezetek rendbe hozásának kérdéseit az 1947 októberi országos agrárértekezleten már megtárgyalták. A Központi Bizottság decemberi értekezletén Mao Ce-tung tüzetesen kifejtette ezeket a kérdéseket. Megállapította, hogy a kommunista párt tagjainak száma már elérte a 2 700 000-et, s ez igen nagy siker, mert lehetővé tette pártunk számára, hogy az ország egész népét vezesse, és megsemmisítse a külső és belső ellenségeket. A párt növekedésével azonban bizonyos negatív jelenségek is együtt jártak. „Sok földesúr, gazdag paraszt és lumpenproletár megragadta az alkalmat — mondotta Mao Ce-tung —, hogy pártunkba férkőzzék. A falvakban befészkelődtek a pártszervezetekbe, a hatalmi szervekbe és a tömegszervezetekbe, basáskodnak, elnyomják a népet, eltorzítják a párt irányvonalát; így ezek a szervezetek elszakadnak a tömegektől, s a földreform nem valósulhat meg következetesen. Ez a súlyos körülmény késztet bennünket a párt sorainak újjászervezésére és megtisztítására. Ha nem oldjuk meg ezt a feladatot, a falvakban egy lépéssel sem juthatunk előbbre.”

A Központi Bizottság útmutatásai alapján 1947 telén és 1948 tavaszán — a földreform végrehajtásával egyidejűleg — különböző körzetekben megindult a pártszervezetek rendbe hozására irányuló mozgalom. E mozgalom során a pártalapszervezetek többsége a felsőbb pártszervek irányításával és a sejtgyűlésekre meghívott pártonkívüli aktivisták részvételével bírálatot és önbírálatot indított, következetesen feltárta a hibákat és a párt politikai irányvonalával ellenkező megnyilvánulásokat, megtisztította a pártszervezeteket az ellenséges elemektől, megszüntette a helytelen munkastílusból eredő torzításokat, s még szorosabbra fűzte a párt és a tömegek kapcsolatát.

A Kínai Kommunista Párt Központi Bizottsága a vezető pártszervek munkájának megjavítása céljából 1948-ban több útmutatást tett közzé. A Központi Bizottság megállapította, hogy Kínában újabb forradalmi fellendülés következett be, s a kommunista párt az előtt a feladat előtt áll, hogy az egész országban közvetlenül a hatalom megragadására vezesse a tömegeket. A pártnak a falvakban kifejtett forradalmi munkája, amely helyi jellegű és viszonylag nem valami bonyolult volt, s amelynek a módszerei meglehetősen lassan változtak, valamint a viszonylag kisarányú részleges háború már nagy forradalomba és országos méretekben folyó nagy háborúba csapott át. Ahhoz, hogy a párt munkája összhangban legyen a nagy forradalom és a nagy háború követelményeivel, meg kellett erősíteni a párt Központi Bizottságának egységes, centralizált vezetését. A Központi Bizottság ezért megkövetelte a különböző fokú pártbizottságoktól, hogy erélyes és kitartó harcot folytassanak a fegyelmezetlenség és az anarchia ellen, s kimondta, hogy „minden hatalmat, amelyet központosítani lehet és kell, a Központi Bizottságban és a Központi Bizottságot képviselő pártintézményekben kell központosítani”.

A központosított és egységes politikai vezetés elvének következetes megvalósítása érdekében az országos jelentőségű politikai, katonai, gazdasági és kulturális kérdéseket a Központi Bizottságnak kell eldöntenie, a helyi pártbizottságok nem dönthetnek maguk ezekben a kérdésekben. Továbbá a Központi Bizottság határozatot hozott, amely szerint „a különböző fokú vezető pártszerveknek le kell küzdeni azt a helytelen gyakorlatot, hogy az egyes intézkedések végrehajtása előtt nem kérnek útmutatást a felsőbb pártszervektől, és végrehajtásuk után sem tesznek jelentést ezekről az intézkedésekről”. A Központi Bizottság határozata kimondta, hogy a magasabb fokú pártbizottságok kötelesek rendszeres időközökben beszámolni munkájukról a Központi Bizottságnak, s ilyenformán „idejében megvilágítani a helyzetet és lehetővé tenni a Központi Bizottság számára, hogy egy-egy intézkedés vagy esemény előtt, illetve után segítséget nyújtson a helyi szervezeteknek, s elérje, hogy ne kövessenek el hibákat, illetve minél kevesebb hibát kövessenek el”.

A Központi Bizottság ugyanakkor, amikor a központosított, egységes vezetés erősítésének szükségességét hangoztatta, egyszersmind elítélte az olyan eseteket, amikor a párt életéből hiányzott a kellő demokratizmus, például amikor egyes funkcionáriusok mindent magukra vállaltak, egyedül, anélkül döntöttek fontos kérdésekben, hogy bárkivel is megtanácskozták volna a dolgokat, és így tovább. A párt Központi Bizottsága rámutatott arra, hogy a múltban a súlyos katonai helyzet és az illegalitás folytán a normális demokratikus pártélet nem bontakozhatott ki kellőképpen. Most azonban a helyzet lényegesen megváltozott, s a különböző fokú pártbizottságoknak most már kötelességük, hogy rendszeresen, előre megállapított időközökben taggyűléseket, értekezleteket hívjanak össze, és biztosítsák számukra a Szervezeti Szabályzatban lefektetett jogokat. A Központi Bizottság továbbá rámutatott arra, hogy erősíteni kell a kollektív vezetést, tökéletesíteni kell a pártbizottságok struktúráját, minden fontos kérdést eléjük kell terjeszteni megvitatás végett, s miután a pártbizottságok tagjai minden korlátozás nélkül elmondták véleményüket és helyes határozatokat hoztak, ezeket feltétlenül végre kell hajtani.

A párt sorainak rendezéséért indított mozgalom megszilárdította a falusi pártalapszervezeteket, előmozdította a párton belüli demokrácia fejlődését, és megerősítette az egységes, központosított pártvezetést. Mindeme körülmények következtében a vezető pártszervek munkája is megjavult. A pártalapszervezetek és a vezető pártszervek megerősítése a kínai forradalom győzelmének igen fontos előfeltétele volt.

Eszerint a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottságának decemberi értekezlete, s a pártnak az értekezletet megelőzően és azt követően kifejtett tevékenysége megoldotta a politikai, a gazdasági, a katonai és a pártépítés terén a Felszabadító Néphadsereg stratégiai támadásba való átmenete következtében napirendre került különböző nagy fontosságú problémákat. Teljesen befejeződött az a munka, amelynek eredményeképpen a kommunista párt szubjektíve felkészült a nép vezetésére a forradalomnak az egész országra kiterjedő győzelméért folyó harcban.

SaLa

A harmadik Internacionálé és helye a történelemben

Az „antant” országainak imperialistái ostromzár alá vették Oroszországot és arra törekszenek, hogy a Szovjet Köztársaságot mint ragályfészket elvágják a kapitalista világtól. Ezek az emberek, akik intézményeik „demokratizmusával” kérkednek, annyira elvakultak a Szovjet Köztársaság iránti gyűlöletükben, hogy nem veszik észre, mennyire nevetségessé teszik magukat. Gondoljuk csak el: az előrehaladott, a legcivilizáltabb és „legdemokratikusabb” országok, amelyek állig fel vannak fegyverkezve és katonai tekintetben osztatlanul uralkodnak az egész földkerekségen, félnek mint a tűztől attól a szellemi ragálytól, amely egy tönkretett, éhező, elmaradott, sőt, az ő állításuk szerint, félvad országból jön!

Már maga ez az ellentmondás felnyitja minden ország dolgozó tömegeinek a szemét és segít leleplezni az imperialista Clémenceau, Lloyd George, Wilson és kormányaik képmutatását.

De nemcsak az segít nekünk, hogy a kapitalistákat a Szovjetek iránti gyűlölet elvakítja, hanem az is, hogy marakodnak egymással és ezért gáncsot vetnek egymásnak. Valósággal összeesküdtek agyonhallgatásunkra, mert mindennél jobban félnek a Szovjet Köztársaságról szóló igaz hírek elterjedésétől, különösen a Szovjet Köztársaság hivatalos okmányainak elterjedésétől. A francia burzsoázia vezető lapja, a „Temps” („Az Idő”), mégis leközölt egy hírt a III., Kommunista Internacionálé Moszkvában történt megalapításáról.

Mi ezért a burzsoázia vezető lapjának, a francia sovinizmus és imperializmus e vezérorgánumának, legtiszteletteljesebb köszönetünket nyilvánítjuk. Elismerésünk jeléül hajlandók vagyunk a „Temps”-hoz ünnepélyes hálairatot intézni azért, hogy olyan sikeresen és ügyesen segít nekünk.

Abból, hogy a „Temps” a mi szikratáviratunk alapján hogyan szerkesztette meg a hírt, teljesen tisztán láthatók azok az indítóokok, amelyek a pénzeszsáknak ezt a lapját vezérlik. Wilsont akarta bosszantani, szúrni akart rajta egyet: lám — úgymond —, ilyenek azok, akikkel ön tárgyalni hajlandó! A pénzeszsák megrendelésére író bölcsek nem veszik észre, hogy amikor Wilsont a bolsevikokkal ijesztgetik, ez a dolgozó tömegek szemében reklámmá válik a bolsevikok javára. Még-egyszer: legtiszteletteljesebb köszönetünk a francia milliomosok lapjának!

A III. Internacionálé megalapítása olyan világhelyzetben ment végbe, hogy az „antant” imperialistáinak vagy a kapitalizmus lakájainak — amilyenek a Scheidemannok Németországban, a Rennerek Ausztriában — semmiféle tilalma, semmiféle kicsinyes és szánalmas mesterkedése sem tudja megakadályozni, hogy az egész világ munkásosztályában el ne terjedjen és rokonszenvet ne ébresszen ennek az Internacionálénak a híre. Ezt a helyzetet a mindenütt nem is napról napra, hanem óráról órára szemmelláthatóan érlelődő proletárforradalom hozta létre. Ezt a helyzetet a dolgozó tömegek közötti szovjet mozgalom hozta létre, amely már olyan erőre kapott, hogy valóban nemzetközivé vált.

Az I. Internacionálé (1864—1872) lerakta a munkások nemzetközi szervezetének alapját a tőke elleni forradalmi támadásuk előkészítése céljából. A II. Internacionálé (1889— 1914) olyan proletármozgalom nemzetközi szervezete volt, amely szélességben növekedett, ami nem ment a forradalmi színvonal ideiglenes süllyedése, az opportunizmus ideiglenes megerősödése nélkül, amely opportunizmus végülis ennek az Internacionálénak szégyenletes csődjére vezetett.

A III. Internacionálé ténylegesen 1918-ban jött létre, amikor az opportunizmus és a szociálsovinizmus ellen sok éven át, de különösen a háború alatt vívott harc több nemzetnél kommunista pártok megalakítására vezetett. Formálisan a III. Internacionálé első kongresszusán, 1919 márciusában, Moszkvában, alakult meg. S ennek az Internacionálénak legjellemzőbb vonása, hivatása: hogy valóra váltsa, átvigye az életbe a marxizmus tanításait és megvalósítsa a szocializmus és a munkásmozgalom évszázados eszményeit, — a III. Internacionálénak ez a legjellemzőbb vonása azonnal megnyilvánult abban, hogy az új, a harmadik „Nemzetközi Munkásszövetség” bizonyos mértékben már most kezd egyet jelenteni a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségével.

Az I. Internacionálé lerakta a szocializmusért vívott nemzetközi proletárharc alapját.

A II. Internacionálé korszaka előkészítette a talajt a mozgalom széles, tömegméretekben való elterjedésére számos országban.

A III. Internacionálé magáévá tette a II. Internacionálé munkájának eredményeit, megtisztította az opportunista, szociálsoviniszta, polgári és kispolgári salaktól, és megkezdte a proletárdiktatúra megvalósítását.

A világ legforradalmibb mozgalmát, a proletariátusnak a tőkés iga megdöntésére irányuló mozgalmát vezető pártok nemzetközi szövetségének ma már eddig példátlanul álló szilárd bázisa van: néhány Szovjet. Köztársaság, amelyek nemzetközi méretekben viszik át az életbe a proletariátus diktatúráját, a proletariátusnak a kapitalizmuson aratott győzelmét.

A III., Kommunista Internacionálé világtörténelmi jelentősége abban rejlik, hogy megkezdte valóra váltani Marx óriási jelentőségű jelszavát, azt a jelszót, amely a szocializmus és a munkásmozgalom évszázados fejlődését összegezi, azt a jelszót, amelyet ez a fogalom fejez ki: proletárdiktatúra.

Ez a lángeszű előrelátás, ez a lángeszű elmélet valósággá válik.

Ez a latin szó most már le van fordítva a mai Európa minden nemzetének nyelvére, sőt: a világ minden nyelvére.

A világtörténelemben új korszak kezdődött.

Az emberiség lerázza magáról a rabság utolsó formáját: a kapitalista, vagyis a bérrabszolgaságot.

Az emberiség, a rabságtól megszabadulva, először tér át az igazi szabadságra.

Hogyan történhetett az, hogy az első ország, amely a proletárdiktatúrát megvalósította, amely Szovjet Köztársaságot szervezett, az egyik legelmaradottabb európai ország volt? Aligha tévedünk, ha azt mondjuk, hogy éppen az az ellentmondás, amely Oroszország elmaradottsága és a polgári demokrácián át a demokratizmus legmagasabb formájára, a szovjet vagy proletár demokráciára való „ugrása” között fennáll, hogy éppen ez az ellentmondás volt az egyik ok (azonkívül, hogy a szocializmus vezéreinek többsége opportunista szokások és nyárspolgári előítéletek rabja), amely különösen megnehezítette, illetve meglassította Nyugaton a Szovjetek szerepének megértését.

A munkástömegek az egész világon ösztönösen felfogták a Szovjeteknek mint a proletariátus harci fegyverének és a proletár állam formájának jelentőségét. Az opportunizmus által megrontott „vezérek” azonban továbbra is a polgári demokráciát bálványozták és bálványozzák, és azt mondják, hogy az „demokrácia” áltálában.

Van-e valami csodálatos abban, hogy a proletárdiktatúra megvalósítása mindenekelőtt „ellentmondást” mutat Oroszország elmaradottsága és a polgári demokrácia „átugrása” között? Az volna csodálatos, ha a demokrácia új formájának megvalósulását a történelem az ellentmondások egész sora nélkül ajándékozta volna nekünk.

Ha bármely marxistának, sőt akárkinek, aki ismeri általában a jelenkori tudományt, feladnók a kérdést: „Valószínű-e a különböző kapitalista országok egyenletes vagy harmonikusan arányos áttérése a proletárdiktatúrára?” — kétségtelenül tagadólag felelne erre a kérdésre. A kapitalizmus világában sohasem volt és nem is lehetett sem egyenletesség, sem harmónia, sem arányosság. Mindegyik ország a kapitalizmus és a munkásmozgalom sajátosságainak hol az egyik, hol a másik oldalát, vagy vonását vagy csoportját fejlesztette ki különösen szembetűnően. A fejlődés folyamata egyenlőtlenül ment végbe.

Amikor Franciaország végrehajtotta nagy polgári forradalmát és ezzel történelmileg új életre ébresztette az egész európai kontinenst, az ellenforradalmi koalíció élére Anglia került, holott ugyanakkor kapitalista szempontból sokkal fejlettebb volt, mint Franciaország. E kor angol munkásmozgalma pedig sok mindent zseniálisan előre megsejt a jövendő marxizmusából.

Amikor Anglia az első nagyarányú, valóban tömegméretű, politikailag kialakult proletárforradalmi mozgalmat, a chartizmust adta a világnak, az európai kontinensen a legtöbb esetben gyenge polgári forradalmak mentek végbe, Franciaországban viszont kitört az első nagy polgárháború a proletariátus és a burzsoázia között. A burzsoázia a proletariátus különböző nemzeti osztagait egyenként, a különböző országokban különbözőképpen verte széjjel.

Anglia mintaképe volt az olyan országnak, amelyben — Engels szavai szerint — a burzsoázia, az elpolgáriasodott arisztokrácia mellett, létrehozta a proletariátus leginkább elpolgáriasodott felső rétegét. Ez az előrehaladott kapitalista ország néhány évtizeden át a proletariátus forradalmi harca szempontjából elmaradottnak bizonyult. Franciaország mintha kimerítette volna a proletariátus erőit a munkásosztálynak a burzsoázia elleni két hősies, világtörténelmi szempontból rendkívül sokat jelentő felkelésében, 1848-ban és 1871-ben. A munkásmozgalom Internacionáléjában a vezetőszerep ezután, a XIX. század 70-es éveitől kezdve, Németország kezébe ment át, amely pedig akkor gazdaságilag mind Anglia, mind Franciaország mögött állott. Amikor pedig Németország gazdaságilag mind a két országot maga mögött hagyta, azaz a XX. század második évtizedében, az egész világnak mintául szolgáló németországi marxista munkáspárt élére, Scheidemanntól és Noskétól Davidig és Legienig a cégéres gazfickók, a legmocskosabb kapitalista bérencek csürhéje, a munkások soraiból származó, de a monarchia és az ellenforradalmi burzsoázia szolgálatában álló, legocsmányabb hóhérok csoportja került.

A világtörténelem feltartóztathatatlanul halad a proletárdiktatúra felé, de korántsem sima, egyszerű, nyílegyenes utakon.

Amikor Karl Kautsky még marxista volt, nem pedig a marxizmusnak az a renegátja, amivé lett, mint a Scheidemannokkal való egységnek és a polgári demokráciának harcosa a szovjet vagy proletár demokráciával szemben, a XX. század legelején cikket írt „A szlávok és a forradalom” címmel. Ebben a cikkben kifejtette azokat a történelmi feltételeket, amelyek alapján kirajzolódott annak lehetősége, hogy a vezetőszerep a nemzetközi forradalmi mozgalomban a szlávok kezébe megy át.

Így is történt. Egyidőre — magától értetődően csak rövid időre — a vezetőszerep a forradalmi proletár Internacionáléban az oroszok kezébe ment át, mint ahogy a XIX. század különböző időszakaiban az angolok, majd a franciák, majd a németek kezében volt.

Már többízben volt alkalmam beszélni arról, hogy a fejlett országokhoz viszonyítva az oroszoknak könnyebb volt a nagy proletárforradalmat megkezdeniök, de nehezebb lesz folytatniok és végleges győzelemre vinniök a szocialista társadalom teljes megszervezésének értelmében.

Nekünk könnyebb volt megkezdenünk, először, azért, mert a cári monarchiának — a XX. század Európája szempontjából — rendkívül nagy politikai elmaradottsága a tömegek forradalmi nyomásának rendkívül nagy erejét váltotta ki. Másodszor, Oroszország elmaradottsága sajátságos módon egybeolvasztotta a burzsoázia ellen irányuló proletárforradalmat a földbirtokosok ellen irányuló parasztforradalommal. Mi ezzel kezdtük 1917 októberében és nem győztünk volna akkor olyan könnyen, ha nem ezzel kezdtük volna. Marx, Poroszországról beszélve, már 1856-ban rámutatott a proletárforradalom és a parasztháború sajátságos egybekapcsolódásának lehetőségére. A bolsevikok 1905 elejétől kezdve síkraszálltak a proletariátus és a parasztság forradalmi-demokratikus diktatúrájának eszméjéért. Harmadszor, az 1905-ös forradalom rendkívül sokat tett a munkások és parasztok tömegeinek politikai iskolázása érdekében, abban az értelemben, hogy élcsapatuk megismerkedett a nyugati szocializmus „legújabb vívmányaival”, s ugyanúgy a tömegek forradalmi cselekvése értelmében. Olyan „főpróba” nélkül, mint amilyen 1905 volt, az 1917-es forradalmak, a februári polgári forradalom éppúgy, mint az Októberi Proletárforradalom — lehetetlenek lettek volna. Negyedszer, Oroszország földrajzi viszonyai lehetővé tették, hogy más országoknál hosszabb ideig álljon ellent az előrehaladott kapitalista országok katonai túlerejének. Ötödször, a proletariátus és a parasztság sajátos viszonya megkönnyítette az átmenetet a polgári forradalomról a szocialista forradalomra, megkönnyítette a városi proletárok számára a falu félproletár, legszegényebb dolgozó rétegeinek befolyásolását. Hatodszor, a sztrájkharc hosszú iskolája és az európai munkás-tömegmozgalom tapasztalatai, mélyreható és gyorsan élesedő forradalmi helyzetben, megkönnyítették a proletár forradalmi szervezet olyan sajátos formájának kialakulását, mint a Szovjetek.

Ez a felsorolás természetesen nem teljes. Egyelőre azonban beérhetjük ennyivel.

A szovjet vagy proletár demokrácia Oroszországban született meg. A Párizsi Kommünhöz viszonyítva megtörtént a második világtörténelmi jelentőségű lépés. A proletár-paraszt Szovjet Köztársaság a világ első szilárd szocialista köztársaságának bizonyult. Mint új államtípus, már nem pusztulhat el. Most már nem áll egyedül.

Ahhoz, hogy a szocializmus építésének munkáját folytassuk, hogy azt végigvigyük, még nagyon-nagyon sokra van szükség. Kulturáltabb országok, olyan országok szovjet köztársaságainak, ahol a proletariátusnak nagyobb a súlya és befolyása, minden kilátásuk megvan arra, hogy elhagyják Oroszországot, mihelyt a proletárdiktatúra útjára lépnek.

A csődbejutott II. Internacionálé most haldoklik és elevenen rothad. Ténylegesen a nemzetközi burzsoázia szekértolójának szerepét játssza. Igazi sárga Internacionálé. Legkimagaslóbb szellemi vezérei, mint Kautsky, a polgári demokráciát dicsőítik, ezt nevezik „demokráciának” általában vagy — ami még butább és otrombább — „tiszta demokráciának.”

A polgári demokrácia idejét múlta, mint ahogy idejét múlta a II. Internacionálé is, amely történelmileg szükséges, hasznos munkát végzett, amikor a munkástömegeknek e polgári demokrácia keretein belül való előkészítése volt napirenden.

A legdemokratikusabb polgári köztársaság sem volt soha és nem is lehetett semmi más, mint gépezet a tőke kezében a dolgozók elnyomására, mint a tőke politikai hatalmának fegyvere, a burzsoázia diktatúrája. A demokratikus polgári köztársaság a többségnek ígérte a hatalmat, ezt hirdette, de megvalósítani sohasem tudta, amíg fennállott a föld és egyéb termelési eszközök magántulajdona.

A burzsoá-demokratikus köztársaságban a „szabadság” valójában a gazdagok szabadsága volt. A proletárok és a dolgozó parasztok kihasználhatták ezt a szabadságot és ki is kellett használniok arra, hogy előkészítsék erőiket a tőke megdöntésére, a burzsoá demokrácia leküzdésére, de általános szabály, hogy a dolgozó tömegek a kapitalizmus alatt ténylegesen nem élhettek a demokráciával.

A világon először a szovjet vagy proletár demokrácia hozott létre demokráciát a tömegek, a dolgozók, a munkások és a kisparasztok számára.

A világon eddig még sohasem volt a lakosság többségének olyan államhatalma, ennek a valódi többségnek olyan hatalma, amilyen a Szovjethatalom.

A Szovjethatalom elnyomja a kizsákmányolók és cinkosaik „szabadságát”, elveszi tőlük a kizsákmányolás „szabadságát”, azt a „szabadságot”, hogy az éhségen megszedjék magukat, azt a „szabadságot”, hogy a tőke hatalmának visszaállításáért harcolhassanak, azt a „szabadságot”, hogy más országok burzsoáziájával megegyezhessenek a saját országuk munkásai és parasztjai ellen.

Hadd védjék a Kautskyk az ilyen szabadságot. Ehhez a marxizmus renegátjának, a szocializmus renegátjának kell lenni.

A II. Internacionálé szellemi vezéreinek csődje, az olyanoké, mint Hilferding és Kautsky, semmiben sem nyilvánult meg olyan világosan, mint abban, hogy teljesen képtelenek megérteni a szovjet vagy proletár demokrácia jelentőségét, annak a Párizsi Kommünhöz való viszonyát, a történelemben elfoglalt helyét, a szovjet demokráciának mint a proletárdiktatúra formájának szükségszerűségét.

A „független” (olvasd: nyárspolgári, filiszter, kispolgári) németországi szociáldemokrácia „Die Freiheit” („Szabadság”) c. lapjának 74. számában, 1919 február 11-én, egy „Németország forradalmi proletariátusához” szóló felhívás jelent meg.

Ezt a felhívást a párt vezetősége és egész „nemzetgyűlési” — német „alkotmányozó gyűlési” — frakciója írta alá.

Ez a felhívás azzal vádolja a Scheidemannokat, hogy meg akarják szüntetni a Tanácsokat, és azt ajánlja — tréfán kívül hogy egyeztessék össze a Tanácsokat az Alkotmányozó Gyűléssel, adjanak a Tanácsoknak bizonyos állami jogokat, bizonyos helyet az alkotmányban.

Kibékíteni, egyesíteni a burzsoázia diktatúráját a proletariátus diktatúrájával! Milyen egyszerű dolog ez! Micsoda zseniális nyárspolgári ötlet!

Csak az a kár, hogy az egyesült mensevikek és szociálforradalmárok, ezek a kispolgári demokraták, akik szocialistáknak képzelik magukat, már kipróbálták ezt Kerenszkij alatt Oroszországban.

Aki olvasta Marxot és nem értette meg, hogy a kapitalista társadalom minden válságos pillanatában, az osztályok minden komoly összeütközése idején vagy a burzsoázia diktatúrája, vagy a proletariátus diktatúrája lehetséges csupán, az semmit sem értett meg Marx gazdasági és politikai tanaiból.

De Hilferdingnek, Kautskynak és társaiknak az a zseniális nyárspolgári ötlete, hogy békésen össze kell egyeztetni a burzsoázia diktatúráját és a proletariátus diktatúráját, külön elemzést igényel, ha ki akarjuk meríteni azokat a gazdasági és politikai sületlenségeket, amelyeket ebben a szerfölött furcsa és komikus február 11-i kiáltványban egy halomba hordtak. Ezt félre kell tennünk egy másik cikk számára.

Moszkva, 1919. április 15.

N. Lenin

Megjelent 1919. májusban.

Lenin Művei. 29. köt. 308—316. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

A kínai kommunista párt rövid története – 18. rész
A Kínai Kommunista Párt a harmadik forradalmi polgárháború időszakában

(idézet: A kínai kommunista párt rövid története című könyvből)

A földreform-mozgalom megindulása a felszabadított körzetekben
A Kínai Kommunista Párt az amerikai imperialisták és a csangkajsekista Kuomintang elleni harc során a felszabadított körzetekben mozgalmat indított az agrárviszonyok átalakításáért. „Kínában az agrárviszonyok rendkívül ésszerűtlenek” — állapította meg a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottsága „A kínai földtörvény-tervezet közzétételéről” szóló határozatában. — Ha a helyzetet általánosságban nézzük, megállapíthatjuk, hogy a falusi lakosság legfeljebb 10%-át képviselő földbirtokosok és kulákok a földnek mintegy 70—80%-ával rendelkeznek, és kegyetlenül kizsákmányolják a parasztokat; ezzel szemben a falusi lakosság több mint 90%-át képviselő zsellérek, kisbirtokosok, középparasztok és egyéb elemek birtokában a földnek 20—30%-a van; ezek egész éven át dolgoznak, de jövedelmükből rendszerint nem futja arra, hogy jóllakjanak. Ez a helyzet az oka annak, hogy nemzetünk szegény és elmaradott, s agressziókat meg elnyomást kell elszenvednie. Ez a fő akadálya országunk demokratizálásának és iparosításának, független, egységes, gazdag és erős országgá változtatásának.”

A kommunista párt e helyzet megváltoztatása érdekében már régen síkraszállt a feudális földtulajdon megszüntetése és a paraszti földtulajdon rendszerének megteremtése mellett. A japán imperializmus agressziója elleni háború időszakában azonban a Kína és Japán közötti ellentétek voltak a fő ellentétek, s ezért a párt a földesúri birtokok elkobzásának korábban követett politikájáról — saját elhatározásából — áttért a földbér és a kölcsönkamat leszállításának politikájára, hogy ilyenformán elérje a Kuomintang és a feudális földtulajdon fenntartásában érdekelt egyének csatlakozását a japánellenes nemzeti egységfronthoz. A japán imperializmus agressziója elleni háború befejeződése után, amikor a Kína és Japán közti ellentétek háttérbe szorultak, ismét kiéleződtek a földbirtokosok és a parasztok között fennálló ellentétek: Sanhszi, Hopej, Santung, Csiangszu tartományban és más felszabadított területeken a paraszttömegek nagyarányú harcot indítottak az árulók megbüntetéséért, a földesurakkal való leszámolásért, a földbér és a kölcsönkamat leszállításáért, s „a föld azé, aki megműveli” elv alapján elvették a földet a nagybirtokosoktól.

Az árulók, a helyi zsarnokok, a földesurak és más reakciós elemek, átkot szórva a szabad körzetek harcoló parasztságára, egymás után menekültek a városokba. A közbülső erők a reakciósok hatására aggályoskodni és ingadozni kezdtek. Egyes párttagok — igaz, hogy kevesen voltak — szintén úgy vélekedtek, hogy a parasztmozgalomban „túlkapások” fordulnak elő, hogy a parasztok „túlságosan nagy tüzet raktak”. Ez bizonyos mértékig emlékeztetett az 1927-ben, a forradalmi mozgalom fellendülésének időszakában kialakult helyzetre: a parasztok állhatatosan követelték a földkérdés megoldását, s a pártnak szilárdan és világosan állást kellett foglalnia ebben a kérdésben. 1946. május 4-én a párt Központi Bizottsága közzétette „A haszonbér leszállításáról és a földkérdésről szóló irányelveket”, amelyek kimondták, hogy a kialakult helyzetben a párt fő történelmi feladata, egész munkájának döntő láncszeme a szabad körzetekben a feudális kizsákmányolás megszüntetése és a földkérdés megoldása a parasztság javára. A pártbizottságoknak, erejüket nem kímélve, mozgósítani kell a paraszttömegeket e történelmi feladat megoldására, és vezetni kell harcukat. A Központi Bizottság megkövetelte, hogy a pártbizottságok erőteljesen támogassák a parasztok igazságos követeléseit és helyes akcióit, biztosítsák a parasztoknak a már előzőleg szerzett vagy most tulajdonukba került föld birtokjogát, verjék vissza az árulók, a helyi zsarnokok és földbirtokosok támadásait, oszlassák el a közbülső rétegek kételyeit, küzdjék le a párton belüli hibás véleményeket és elképzeléseket. A párt Központi Bizottságának ezeket az időszerű, világos, helyes és határozott irányelveit a parasztság sokmilliós tömegei lelkesen támogatták.

Ettől az időtől kezdve a szabad körzetekben a haszonbér és a kölcsönkamat leszállításáért indított mozgalom hovatovább földreform-mozgalomba csapott át. A földreform egyre szélesebb körű végrehajtása biztosította a párt számára a paraszttömegek messzemenő, őszinte és szilárd támogatását. Ezzel a forradalom kimeríthetetlen erőforrása tárult fel, létrejött valamennyi ellenségünk legyőzésének fő feltétele. Ez a mozgalom, a párt teljes katonai felkészültségével, s a békéért és a demokráciáért folytatott harcban kivívott politikai győzelmeivel együtt, teljes mértékben lehetővé tette, hogy a kínai nép a Kínai Kommunista Párt vezetésével meghiúsítsa az amerikai imperialisták mesterkedéseit, és győzelmet arasson a csangkajsekista Kuomintang által kirobbantott polgárháborúban.

2. A Kínai Kommunista Párt harca a szabad körzetekbe betört kuomintangista csapatok leveréséért

Saját erőink is az ellenséges erők helyzete az országos méretű polgárháború kezdeti szakaszában
1946 júniusa végén a kuomintangista hadsereg támadást indított a Dél-Honanban — az észak-kínai Alföldön, valamint a Hupej tartomány keleti részén létesített szabad körzet ellen, júliusban pedig betört a csiangszu—anhuji szabad körzet területére. Több mint 40 kilométeres fronton, a csiangszui Nantungtól az anhuji Lajanig folytak a harcok.^2
2 A csiangszu—anhuji szabad körzet a japán területrablók elleni háború után jött létre, négy szabad körzet — Közép-Csiangszu, Észak-Csiangszu és a Huangho-folyó mentén fekvő két körzet — egyesítése útján. A csiangszu—anhuji körzetet és a santungi szabad körzetet később kelet-kínai szabad körzetnek nevezték el. — Szerző.

Röviddel ezután a kuomintangisták az egész országban dühödt támadásokat indítottak különböző szabad körzetek: a Sanhszi tartomány déli részén, a Santung tartomány délnyugati részén, a Csiaocsoutól keletre, a Kelet-Hopejben, a Szujjüan tartomány keleti részén, a Csahar tartomány déli részén, a Zsehol tartományban és a Liaoning tartomány déli részén létesült szabad körzet ellen. Megkezdődött az általános polgárháború.

A csangkajsekista Kuomintang a polgárháború megindítása idején az amerikai imperialisták segítsége révén hatalmas, 4 300 000 főnyi hadsereggel rendelkezett, amely állig fel volt fegyverkezve amerikai fegyverekkel. A hadseregnek majdnem a fele (körülbelül 2 millió fő) reguláris csapatokból állt. A Kuomintang által ellenőrzött körzetekben az ország lakosságának 70 százaléka élt, valamennyi nagyvárost, a vasútvonalak és más közlekedési vonalak nagy részét is a Kuomintang tartotta kezében, s a milliós japán hadsereg fegyverzetét is felhasználhatta. A Kínai Felszabadító Néphadsereg létszáma ebben az időben nem sokkal haladta meg az 1 200 000 főt, ami az ellenséges hadsereg létszámának még 30%-át sem érte el, s fegyverekkel is sokkal gyengébben volt ellátva. A szabad körzetek lakossága ebben az időben az ország egész lakosságának mintegy 30%-a volt. A szabad körzetekben a földreform ekkor még éppen hogy megkezdődött, a feudális erőket még nem semmisítették meg teljesen, s ezért a Felszabadító Néphadsereg hátországa még nem volt eléggé szilárd.

Mindez arról tanúskodott, hogy az erőfölény az ellenség oldalán van, s a mi hadseregünknek ideiglenesen rosszabb a helyzete. Az ellenségnek azonban voltak bizonyos gyenge oldalai, amelyeket nem lehetett megszüntetni: az ellenségeink által kirobbantott háború hitszegő, igazságtalan, ellenforradalmi háború volt, ezért „az emberek szíve ellene fordult, az ellenséges katonák harci szelleme nem volt valami jó, s a kuomintangista uralom körzetei gazdasági nehézségekkel küzdöttek”. Ebből következett az, hogy az ellenségnek katonai tekintetben is sok sebezhető pontja volt: a szabad körzetek, amelyeket az ellenség el akart foglalni, óriási méretűek, az ellenség katonai erői viszont korlátozottak voltak.

Az ellenség katonai erőit összpontosítani igyekezett a Felszabadító Néphadsereg megsemmisítésére, ugyanakkor azonban kénytelen volt szétforgácsolni erőit, hogy megtarthassa az elfoglalt körzeteket. A háborúban csak a csekélyszámú magas rangú tiszt volt érdekelve. A tisztek és a katonák zöme gyűlölte a háborút. A központi kormánynak alárendelt csapatok főparancsnoksága az élvonalba — vagyis a biztos halálba — mindig a helyi csapatokat küldte. A tartományi hatóságok, amelyek meg akarták óvni csapataikat, szembeszegültek a főparancsnoksággal. Az említett okoknál fogva a kuomintangista hadsereget megoldhatatlan ellentétek marcangolták, s a csapatok vezetése nem lehetett egységes. Az Egyesült Államokból küldött fegyverekhez nagy mennyiségű lőszerre, a lőszerszállításhoz pedig jó közlekedési viszonyokra volt szükség. Csakhogy olyan vidékeken, ahol a falvak egymástól nagy távolságra fekszenek, ahol a szabad körzetek hadserege és néptömegei a legkülönbözőbb helyeken rajtaütéseket hajtottak végre, szó sem lehetett jó közlekedési viszonyokról, s a lőszerszállítás és a harcoló egységek ellátása az ellenség számára rendkívül nehéz feladatnak bizonyult. Emellett az ádáz közelharcban és az éjszakai csatákban az amerikai haditechnikát nem is lehetett hatékonyan felhasználni.

A mi csapataink egészen más helyzetben voltak. Az a háború, amelyet a néphadsereg folytatott, igazságos, hazafias, forradalmi háború volt, ezért „az emberek együtt éreztek vele, a néphadsereg katonáinak harci szelleme kitűnő volt, s a szabad körzetek gazdasági problémáit meg lehetett oldani”. Amellett a mi hadseregünk számára a Központi Bizottság Mao Ce-tung vezetésével helyes stratégiai irányvonalat dolgozott ki, s a mi hadseregünknek az ellenségtől eltérően, nem voltak olyan sebezhető pontjai, amelyekről fentebb beszéltünk.

A Központi Bizottság és Mao Ce-tung elvtárs a csangkajsekista Kuomintang szétzúzásának politikai és katonai előfeltételeiről
Volt-e lehetőségünk a kialakult helyzetben a támadó ellenség szétzúzására? Ebben az időben az ellenség katonai túlerejét kihasználva, az Egyesült Államoktól kapott repülőgépek, tüzérség és tankok felhasználásával betört a szabad körzetekbe, és sok várost meg falut elfoglalt. Csang Kaj-sek és a Kuomintang más ellenforradalmi vezetői, minden valóságérzetüket elvesztve, azt hangoztatták, hogy három, de legfeljebb hat hónap alatt szétverik a Felszabadító Néphadsereget. Azok, akik korábban a semlegesség álarcát öltötték magukra, most megmutatták igazi arcukat, és nyíltan a csangkajsekista Kuomintang mellé álltak. Akadtak más rövidlátó emberek is, akik kételkedtek abban, hogy a Felszabadító Néphadsereg meg tudja verni az ellenséget.

Ezekben a nehéz napokban, amikor ilyen sötét felhők gyülekeztek fölöttünk, a Központi Bizottság Mao Ce-tung vezetésével, a helyzet józan mérlegelése alapján szilárd meggyőződéssel vallotta, hogy „számunkra nem csupán szükségszerűség Csang Kaj-sek megverése, hanem képesek is vagyunk rá vereséget mérni”. „Le kell győznünk Csang Kaj-seket, mert az általa megindított háború ellenforradalmi háború, amelyet az amerikai imperializmus utasítására folytat Kína nemzeti függetlensége és a kínai nép szabadsága ellen.” „Ha mi egy ilyen pillanatban a gyengeség vagy a megalkuvás jeleit mutattuk volna, ha nem mertük volna az ellenforradalmi háborúval bátran szembeszegezni a forradalmi háborút, Kína a sötét hatalmak martalékává válik, és nemzetünk jövője meg lett volna pecsételve” — mondotta Mao Ce-tung elvtárs. Le tudjuk győzni Csang Kaj-seket, mert „ellenségünk katonai fölénye csupán átmeneti jelenség, csak ideiglenesen ható tényező: az amerikai imperializmus segítsége ugyancsak ideiglenesen hatótényező, míg Csang Kaj-sek háborújának népellenes jellege és a nép támogatása állandó tényezők; ezen a téren a Felszabadító Néphadsereg van fölényben.”^3
3 Mao Ce-tung. A jelenlegi helyzet és feladataink. Lásd. A kínai forradalom diadalmas útja. Mao Ce-tung válogatott beszédei és írásai. Szikra 1950. 188.,190-191. old.

Hogyan zúzhatjuk szét az ellenséget saját erőink és az ellenséges tábor helyzetének fentebb ismertetett sajátosságait figyelembe véve? Politikai téren a párt Központi Bizottsága az egész pártot arra szólította fel, hogy minden lehető módon használja ki a háborúnak a nép körében tapasztalható népszerűtlenségét, fogjon össze még szorosabban a néptömegekkel, s mindenkit, akit csak lehetséges, állítson maga mellé. Konkrétan ez egyrészt azt jelentette, hogy a falvakban szilárdan a zsellérekre és a szegényparasztokra támaszkodva, a középparasztokat tömörítve, erélyesen végre kellett hajtani a földreformot. Másrészt a földkérdés megoldásánál differenciálni kellett: a kulákokat, a kisebb és a közepes földbirtokosokat el kellett választani az árulóktól, a tuhaóktól, a liesenektől és a helyi zsarnokoktól. Míg az árulókkal, a tuhaókkal és a liesenekkel, valamint a helyi zsarnokokkal szemben a legnagyobb szigorral kellett eljárni, addig a kulákok, a kisebb, a közepes földbirtokosok irányában nagylelkűséget kellett tanúsítani, s ilyenformán csökkenteni kellett az ellenséges elemek számát, és meg kellett szilárdítani a szabad körzeteket. A városokban a proletariátusra kellett támaszkodni, tömöríteni kellett a kispolgárságot és általában a haladó elemeket, igyekezni kellett a mi oldalunkra állítani a közbeeső rétegeket, s el kellett szigetelni a reakciós csoportokat. A kuomintangista csapatok köréből is a magunk oldalára kellett állítani mindazokat, akik szembeszállhattak a polgárháborúval, és el kellett szigetelni azokat, akik helyeselték a háború kirobbantását.^4
4 Lásd a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottságának 1946. július 20-i „Önvédelem útján zúzzuk szét Csang Kaj-sek támadását” című irányelveit. — Szerző.

A hadműveletek tekintetében a Központi Bizottság azt a követelményt támasztotta, hogy a kialakult helyzetben, amikor az ellenség erős, mi pedig gyengék vagyunk, a párt teljes mértékben használja ki az ellenség sebezhető pontjait és saját előnyeit, s az aktív védekezés stratégiáját alkalmazza. Ez azt jelentette, hogy „a legfontosabb feladat az ellenség csapatainak megsemmisítése, de nem lehet a fő cél a terület megtartása, vagy a terület elfoglalása”. Ha az ellenség több irányból támad és nagyszámú dandárt vet harcba, akkor az ellenséges csapatok szétzúzására irányuló hadműveleteknél az ellenség erőinél hatszorta, ötszörte, négyszerte vagy legalább háromszorta nagyobb katonai erőket kell összevonnunk, hogy a megfelelő pillanatban bekeríthessük és felmorzsolhassuk először az egyik ellenséges brigádot, mégpedig azt, amelyik aránylag kevesebb támogatást kap, vagy pedig olyan körzetben fejti ki tevékenységét, ahol a terep és a helyi lakosság hangulata is a mi hadműveletünknek kedvez. Ezzel egyidejűleg kisebb erőkkel le kell kötnünk az ellenség többi egységét és kötelékét, hogy ne nyújthassanak segítséget a bekerített csapatoknak. A bekerített brigád megsemmisítése után, a helyzettől függően, hozzáfogunk az ellenség valamelyik másik brigádjának vagy egyszerre több brigádjának a megsemmisítéséhez. „Taktikai téren, amikor az ellenség előrenyomuló fő erőire készülünk koncentrált csapást mérni, azoknak a csapatainknak, amelyek ezt az akciót végrehajtják, túlnyomó fölényben, hatszoros, ötszörös, négyszeres, de legalább háromszoros túlerőben kell lenniök, s egész tüzérségünket, vagy annak nagyobb részét ezeknek a harcoknak körzetében kell összevonnunk. Értenünk kell ahhoz, hogy megtaláljuk az ellenséges állások legkönnyebben sebezhető pontjait, ezekre a pontokra döntő csapást mérjünk, s a harci feladatot bármi áron a megjelölt idő alatt végrehajtsuk. A feladat végrehajtása után az elért eredményeket gyorsan tovább kell fejleszteni, és egyenként meg kell semmisíteni az ellenséges csapatokat.”^5
5 Lásd. A Kínai Népi Forradalmi Katonai Tanács 1946. szeptember 16-i, „Túlerő összpontosításáról és az ellenséges csapatok egyenkénti megsemmisítéséről” című útmutatásait. — Szerző.

Tehát az általános erőviszonyokat tekintve mi voltunk rosszabb helyzetben. Az egyes hadműveleteknél összpontosított túlerő azonban biztosította számunkra a győzelmet, s így az ellenséget mindig megsemmisítettük, katonáit és tisztjeit fogságba ejtettük, s ugyanakkor nagy mennyiségű fegyvert is zsákmányoltunk, ami növelte a Néphadsereg erejét. Bizonyos idő után az erőviszonyok megváltoztak: az ellenség fokozatosan elvesztette erőfölényét és rosszabb helyzetbe került, a mi csapataink pedig, amelyek korábban kedvezőtlen helyzetben voltak, fokozatosan túlsúlyra tettek szert, s ez végül is minden fronton az ellenség teljes szétzúzására és a forradalmi háború győzelmére vezetett.

SaLa

 

Levél a petrográdi munkásokhoz a keleti front megsegítéséről

A petrográdi munkás elvtársakhoz

Elvtársak! A Keleti Fronton rendkívül megrosszabbodott a helyzet. Kolcsak ma elfoglalta a Votkin-üzemeket, küszöbön áll Bugulma eleste; úgy látszik, Kolcsak még folytatni fogja előnyomulását.

Fenyegető a veszély.

A Népbiztosok Tanácsában ma egész sor rendkívüli intézkedést terjesztünk elő a Keleti Front megsegítésére, fokozzuk az agitációt.

A petrográdi munkásokat arra kérjük, hogy állítsanak talpra mindenkit, mozgósítsanak minden erőt a Keleti Front megsegítésére.

A munkás-katonák ott jobban fognak táplálkozni és élelmiszercsomagokkal segíteni fogják családjaikat is. De a legfontosabb, hogy ott dől el a forradalom sorsa.

Ha ott győzünk, befejezzük a háborút, mert külföldről a fehérek nem kapnak többé segítséget. Délen közel vagyunk a győzelemhez. De délről nem vonhatunk el erőket, amíg nem arattunk ott teljes győzelmet.

Ezért fel a Keleti Front megsegítésére!

Mind a Szovjeteknek, mind a szakszervezeteknek meg kell feszíteniök minden erejüket, mindenkit talpra kell állítaniok, mindenképpen segíteniük kell a Keleti Frontnak.

Meg vagyok győződve, elvtársak, hogy a petrográdi munkások példát fognak mutatni egész Oroszországnak.

Moszkva, 1919. április 10.

Kommunista üdvözlettel
Lenin

Megjelent: „Petrogradszkaja Pravda”
81. sz. 1919. április 12.

Lenin Művei. 29. köt. 277. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa