Címke: ideológia

Harcra a fűtőanyagválság ellen!

Körlevél a pártszervezetekhez

Elvtársak! Pártunkra, mint a proletariátus szervezett élcsapatára hárult az a feladat, hogy egyesítse és vezesse a munkásosztálynak a munkás-paraszt Szovjethatalom győzelméért folyó harcát. Most, kétesztendei győzelmes harc után, jól tudjuk, milyen eszközökkel sikerült leküzdenünk azokat a kimondhatatlan nehézségeket, melyeket az országnak a négyéves imperialista háború által és az összes kizsákmányolók, az oroszországiak csakúgy, mint a nemzetköziek ellenállása által előidézett teljes leromlása gördített utunkba.

Elvtársak! Erőnk fő forrása: a munkások öntudatossága és hősiessége, akiktől a dolgozó parasztok nem tagadhatták meg és nem tagadhatják meg rokonszenvüket és támogatásukat. Győzelmeink oka abban rejlik, hogy pártunk és a Szovjethatalom közvetlenül a dolgozó tömegekhez fordul, rámutatva minden újabb nehézségre és megoldásra váró feladatra; abban rejlik, hogy pártunk meg tudja magyarázni a tömegeknek, miért kell egyik vagy másik pillanatban a szovjet munkának hol egyik, hol másik oldalára összpontosítani minden erőt; abban rejlik, hogy fokozni tudjuk a tömeg energiáját, hősiességét, lelkesedését, a legfontosabb soronlevő feladatra összpontosítva forradalmi erőfeszítéseit.

Elvtársak! Elérkezett az idő, mikor a fűtőanyagválság elleni harc lett a legfontosabb soronlevő feladat. A végső csapásokat mérjük Kolcsakra, legyőztük Jugyenyicset, sikeresen megkezdtük támadásunkat Gyenyikin ellen. Jelentősen megjavítottuk a gabonabegyűjtést és tárolást. A fűtőanyagválság azonban az egész szovjet munka összeomlásával fenyeget: a munkások és alkalmazottak szétszaladnak az éhség és a hideg miatt, a gabonaszállító vonatok megállnak, — a fűtőanyaghiány miatt valóságos katasztrófa közeleg.

A fűtőanyag kérdése minden más kérdés középpontjába került. A fűtőanyagválságot mindenáron le kell küzdenünk, különben nem lehet megoldani sem az élelmezési, sem a katonai, sem az általános gazdasági feladatokat.

És a fűtőanyagválságot le lehet küzdeni. Mert ha el is vesztettük a donyeci szenet, ha nincs is lehetőségünk arra, hogy az Uralban és Szibériában gyorsan fokozzuk a széntermelést, rendelkezésünkre áll még sok erdő, elegendő mennyiségű fát vághatunk ki és szállíthatunk el.

A fűtőanyagválságot le lehet küzdeni. Értenünk kell ahhoz, hogy a fő erőket (a jelen pillanatban) legfőbb ellenségünk ellen: a (fűtőanyaghiány ellen összpontosítsuk; értenünk kell ahhoz, hogy lelkesedést, keltsünk a dolgozó tömegekben, forradalmi erőfeszítéssel el kell érnünk, hogy a lehető leggyorsabban és a lehető, legnagyobb mennyiségben termeljünk ki és szállítsunk mindenféle fűtőanyagot: szenet, olajos palát, tőzeget és így tovább, elsősorban pedig tűzifát, tűzifát és tűzifát.

Az Oroszországi Kommunista Párt Központi Bizottsága meg van győződve arról, hogy a pártszervezetek, a párt tagjai, miután két éven át bizonyságot tettek arról, hogy ennél korántsem könnyebb, hanem jóval nehezebb feladatokat is forradalmi módon meg tudnak oldani — meg fogják oldani ezt a feladatot is.

Az Oroszországi Kommunista Párt Központi Bizottsága különösen a következő intézkedéseket javasolja valamennyi pártszervezetnek:

1. A fűtőanyagkérdést és a fűtőanyagválság elleni harc kérdését mától kezdve minden pártszervezetnek a pártgyűlések és elsősorban a pártbizottsági ülések állandó napirendi pontjául kell kitűznie. Mit tehetünk még, mit kell tennünk a fűtőanyagválság leküzdése érdekében? hogyan kell fokozni ezt a munkát? hogyan tegyük eredményesebbé? — ezek a kérdések kössék le most minden pártszervezet figyelmét.

2. Ugyanez vonatkozik az összes kormányzósági végrehajtó bizottságokra, városi végrehajtó bizottságokra, kerületi, volosztyi végrehajtó bizottságokra, egyszóval valamennyi vezető szovjet intézményre. A pártembereknek kell magukra vállalniok a kezdeményezést, hogy az idevágó munkát országos méretekben egységesen végezzék, erősítsék és minden módon fokozzák.

3. A legszélesebbkörű agitációt kell folytatni mindenütt, különösen a falun, hogy megmagyarázzuk a fűtőanyagkérdés jelentőségét a Szovjethatalom szempontjából. Különösen harcolni kell az ellen, hogy a fűtőanyagkérdésben helyi, vidéki, szűklátókörű és önző érdekek kerekedjenek felül. Meg kell magyarázni, hogy az országos szükségletek érdekében végzett önfeláldozó munka nélkül lehetetlen megmenteni a Szovjet Köztársaságot, lehetetlen megvédeni a parasztok és munkások hatalmát.

4. A legfigyelmesebben kell ellenőrizni, hogyan teljesítik a gyakorlatban a párt feladatait és a Szovjethatalom megbízásait, követeléseit és az általa kitűzött feladatokat. Az összes új párttagokat, akik az utolsó párthét idején léptek be a pártba, be kell vonni az ellenőrző munkába, hogy megállapítsuk, teljesíti-e mindenki a kötelességét.

5. A legnagyobb gyorsasággal és a legszigorúbban életbe kell léptetni az egész lakosság munkakötelezettségét, vagy mozgósítani kell bizonyos korosztályokat, hogy szenet és olajos palát termeljenek ki és szállítsanak, hogy fát vágjanak ki, és a tűzifát a vasútállomásokra szállítsák. Munkanormákat kell megállapítani, és mindenáron el kell érni, hogy a normákat teljesítsék. Kíméletlen szigorral kell büntetni azokat, akik ismételt figyelmeztetés, követelés és parancs ellenére kibújnak a munka alól. Minden elnézés, minden gyengeség bűn a forradalommal szemben.

A hadseregben megjavítottuk a fegyelmet. Meg kell javítanunk a munkafegyelmet is.

6. Gyakrabban, erélyesebben, rendszeresebben, szervezettebben kell kommunista szombatokat rendezni, elsősorban a fűtőanyaggal kapcsolatos munkák elvégzésére. A párttagok járjanak elől a munkafegyelemben és az energikus munkában. A Népbiztosok Tanácsának, a Honvédelmi Tanácsnak, valamint a többi központi és helyi szovjet intézménynek a fűtőanyagkérdésre vonatkozó rendeleteit lelkiismeretesen végre kell hajtani.

7. A fűtőanyaggal foglalkozó vidéki intézményeket a legjobb pártmunkásokkal meg kell erősíteni. Az erők elosztását felül kell vizsgálni, és ebből a célból megfelelően át kell csoportosítani azokat.

8. A központból kiküldött elvtársakat minden módon segíteni kell, arra kell törekedni, hogy a fiatalok közül minél többen tanulják meg a gyakorlatban, hogyan kell szervezni, kiépíteni, vezetni a fűtőanyaggal összefüggő munkákat. A helyi sajtóban több figyelmet kell szentelni ennek a munkának, gondosan ki kell emelni a valóban jó munka példáit, hogy mindenki tudomást szerezzen róla, és kíméletlenül kell harcolni bizonyos kerületek, ügyosztályok, intézmények elmaradottsága, hanyag munkája vagy hozzánemértése ellen. Sajtónknak serkentenie kell az elmaradókat, munkára, munkafegyelemre, szervezettségre kell nevelnie.

9. Az ellátási szervek legfőbb feladata a fűtőanyaggal kapcsolatos munkában részvevőknek élelmiszerrel és takarmánnyal való ellátása legyen. Támogassák őket minden vonalon, erősítsék munkájukat, ellenőrizzék a munka teljesítését.

10. A fűtőanyaggal foglalkozó valamennyi szervben (éppígy valamennyi szovjet intézményben) fáradhatatlanul arra kell törekedni, hogy a valóságban biztosítva legyen mindenkinek személyi felelőssége a részére kijelölt, szigorúan és pontosan meghatározott munkáért vagy a munka egy részéért. A kérdések testületi megvitatását a szükséges minimumra kell korlátozni és sohase akadályozzuk az elhatározás gyorsaságát és határozottságát, ne vegyük le a felelősséget az egyes funkcionáriusok válláról.

11. Az összes fűtőanyagkérdéseket különös pontossággal és sürgősen kell elintézni. A legkisebb huzavona esetében is kíméletlenül büntetni kell. A központ tájékoztatása legyen mintaszerű.

12. Általában az egész fűtőanyag-munkát katonailag kell megszervezni: ugyanolyan eréllyel, gyorsasággal, a legszigorúbb fegyelemmel, mint amilyet a háborúban követelünk. Enélkül nem győzzük le a fűtőanyagínséget. Enélkül nem jutunk ki a válságból.

Az Oroszországi Kommunista Párt Központi Bizottsága meg van győződve arról, hogy az elvtársak minden erejüket megfeszítik és a legerélyesebben, legpontosabban végrehajtják ezeket az utasításokat.

Harcra a fűtőanyagínség ellen — a győzelemig!

Az Oroszországi Kommunista Párt
Központi Bizottsága

Megjelent: „Pravda” 254. sz.
1919. november 13.

Lenin Művei. 30. köt. 125—129. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kína forradalma
A kínai történelem tanulsága
III. Ki „idegengyűlölő” Kínában?
3. A Taiping-felkelés és az első intervenció

(idézet: Kína forradalma című könyvből)

3. A Taiping-felkelés és az első intervenció
(1850—1865)

Már említettük, hogy amikor bezúzták Kína kapuját, nemcsak az imperialista támadók léptek be rajta — hanem az egész modern világ. Abban a pillanatban, amikor Kína elszigeteltsége végétért, az országot új nemzeti rabszolgaság fenyegette. Ez volt a büntetés az elmaradottságért, amely az elszigeteltségből fakadt. Ugyanakkor azonban az érintkezés felvétele megmutatta Kína népének: micsoda gazdagság és erő azoknak az osztályrésze, akik megdöntötték a feudalizmust. Ha mégegy forradalomnak kellett jönnie Kínában, ez már nem lehetett egyszerű dinasztia-változás. Nem lehetett olyan, mint Li Ce-cseng parasztháborúja, amely csak újra megnyitotta az elmaradottság annyiszor ismétlődő fejezetét. A nyugati népek kikovácsolták azokat a politikai és technikai szerszámokat, amelyek nemcsak a feudális elnyomás elleni felkelést, hanem a feudalizmustól való továbbhaladást is lehetővé tették. Kínának nem kellett új szerszámokat találnia. Kölcsön vehette a meglévőket és saját használatára formálhatta őket.

A Nyugatnak ez a kettős hatása rendkívüli bonyodalmat okozott. Elültette a modern kínai nacionalizmus gyökereit. A régi egységérzéstől és a különböző „barbárokkal” szemben tanúsított felsőbbrendűségérzéstől eltérően ez lett a nemzet megőrzéséért folytatott harc eszköze. Ezt a nacionalizmust az események akkor visszavonhatatlanul összekapcsolták a demokráciára való törekvéssel. A nyugati hatás ennek az érzésnek két olyan változatát is életrehívta, amelyet a Nyugat később szívesen nevezett „idegengyűlöletnek”.

A mandzsu kormány és azok a kínai feudális uralkodókörök, amelyek támogatták, féltek az idegen ágyúktól. De az idegen eszméktől még jobban féltek. Az imperializmussal meg tudtak egyezni úgy, hogy kínai földdel és szuverén jogokkal vesztegették meg. De megalkuvás nélkül gyűlöltek minden demokratikus irányzatot és készen állottak arra, hogy megsemmisítsék tűzzel, vassal és kínzókamrákkal. Kína uralkodóinak idegengyűlölete lényegében lázas törekvés volt arra, hogy folytathassák uralmukat a nép felett és elszigeteljék azt a „veszélyes gondolatoktól”. Ez az idegengyűlölet akkor az egész modern világ és minden haladás gyűlöletét jelentette.

A kínaiak új nacionalizmusa másrészről harcolni is kész volt azért, hogy Kína részese legyen a modern világnak, ne pedig rabszolgája, örömmel fogadott minden olyan nyugati könyvet, találmányt és fegyvert, amely segíthette ennek a célnak az elérését. Ez a nemzeti érzés nem volt sem idegenellenes, sem „anti-modern”. Ellenkezőleg: megalkuvás nélkül imperialista-ellenes volt és modern-párti.

Éppen ezért, a lakatok leverése után az első nagy népi megmozdulás nem idegenellenes — hanem feudalizmus-ellenes felkelés volt. Nem a legfejlettebb értelmiségiektől indult ki, akiket az idegen könyvek elbűvöltek, hanem a parasztoktól, akik megint tűrhetetlen elnyomás alatt éltek. A felkelés vezetője Hung Sziü- csuan, nagy energiájú és messiási látomásokkal terhelt, szegényes műveltségű ember volt, aki Dél-Kínában találkozott egy Roberts nevű protestáns misszionáriussal és megkeresztelkedett. Jelszavai között az igazságról és egyenlőségről szóló kínai mondások a szegények jogait hirdető újtestamentumi szövegekkel keveredtek. Felszólította a népet: csatlakozzék hozzá a mandzsuk megdöntésére és Tai Ping Tien Kuo, a „Békés Mennyei Királyság” megalakítására.

1850-ben Hung a Kuangtung és Kuangszi tartományok elmaradt falvaiban katonai forradalmat kezdeményezett. Erői úgy nőttek, mint a lavina. Számtalan paraszt, kevés tanító és néhány naplopó sorakozott táborába. Nemsokára rendkívül szorosan megszervezett hadsereget állított fel. Ez a sereg „alacsony sorsú fickókból” állott ugyan — mégis rendkívül okos taktikát, az áldozatkész rajongás sohasem látott fokát sajátította el és a tehetséges guerilla-parancsnokok egész sorát nevelte ki. Ahová seregei elértek, szétrombolták a földesurak világát és olyan kormányokat állítottak fel, amelyek a szegények ügyét szolgálták. Rövid idő alatt a Jangce folyótól délre egész Kínát megtisztították a mandzsuk csapataitól és Nankingot a Mennyei Királyság fővárosává tették. Tizenöt esztendeig dúlt a polgárháború, és a Taiping-zászlókat északon Peking külvárosáig, nyugaton pedig a tibeti határig juttatták el. Azt mondják: húszmillió ember pusztult el, amíg vérbe tudták fojtani a forradalmat.

A Taiping-felkelés lezárt egy fejezetet a kínai népmozgalmak történetében — és ugyanakkor olyan új fejezetet nyitott, amelynek még ma is tanúi vagyunk. Ez volt a kezdete Kína demokratikus forradalmának. Ez volt az őse az eredeti, harcosan haladó Kuomintangnak és a kínai Vörös Hadseregnek. Ugyanakkor ez volt Kína utolsó tisztán paraszti forradalma. A Taipingek egy angol látogatója, Augustus F. Lindley annyira a látottak hatása alá került, hogy hatalmas erőfeszítéseket tett a külvilág tájékoztatására. Lindley így idézi földtörvényüket.

Ha földetek van, műveljétek együtt, és amikor rizst terem, egyétek meg közösen … úgyhogy mindenkinek jusson és mindenkinek egyformán. Minden családnak kell epret termesztenie, öt tyúkot és két disznót kell tartania és gondoskodnia kell róla, hogy szaporodjanak … Mihelyt elérkezik az aratás, minden „vexiláriusnak” (a legalacsonyabb rangú Taiping-hivatalnok) gondoskodnia kell arról, hogy a gondjára bízott huszonöt községnek elegendő élelemtartaléka legyen. A fölös készletet be kell szolgáltatnia a közös magtárba … Akkor a község feje elegendő készlettel fog rendelkezni, minden családról mindenütt egyformán fognak gondoskodni, mindenki jól táplálkozhat és tisztességesen öltözködhet.*

* Lásd Lin Le (Augustus Lindley írói neve) Tai Ping Tien Kuo c. könyvét. Day & Son Ltd. kiadás, London, 1866.*

A „jóltáplált és tisztességesen öltözött” szavak belekerültek a Nyolcadik (kommunista) Hadsereg jelszavai közé. Egyéb vonatkozásban azonban a Taiping-terv rendkívül atyai jellegű volt, és inkább támaszkodott a funkcionáriusok erényeire, mint a népi önkormányzat erejére. Egy másik szemtanú, dr. Bridgeman, a híres misszionárius mindazonáltal már modern jellemvonásokról is beszámol. Megjegyzi, hogy a mandzsukkal szemben, akiket Nyugatból csak a fegyverek érdekeltek, a Taipingok aszerint szívták magukba a nyugati eszméket, hogy azok használnak-e a népnek vagy sem. Látott például nyilvános falragaszokat a Taiping-falvak házain, amelyek „élelem, ruházat és orvosság szétosztásáról” szóltak és „bizonyos kerületek oltásra való előkészítéséről” intézkedő utasításokat tartalmaztak. Nem kisebb ember, mint Sir George Bonham, Anglia akkori kínai követe mondotta, hogy a Taiping-csapatoknál „olyan lelkesedést és a kitűzött célok olyan egységét tapasztalta, amely bizonyítja, hogy ezek az emberek többek voltak egyszerű zsoldosoknál”. Henry Meadows, egy másik ismert angol távolkeleti diplomata 1861 április 19-én jelentést küldött lord John Russell külügyminiszternek és sürgette, hogy „álljon a Taipingok oldalára, mert a mandzsuk hatalma haldoklik”.

A feudalizmustól a szabadság felé forduló nép iránt érzett ilyen ösztönös rokonszenv ellenére is csakhamar megváltozott a Nyugat magatartása. A forradalom jelentősen befolyásolta a sangháji, legfontosabb külkereskedelmi gócpont helyzetét. Gyakorlatilag semleges helyzete a menekülő földesurak mentsvárává tette, akik magukkal hozták a városba az alsó Jangce völgyében összeharácsolt földbér- és gabonavagyonukat. Ennek a kincsnek nagyrésze az első sangháji ingatlan-hossz alkalmával a külföldi cégek és ügynökök zsebébe vándorolt. Az idegen lobogók védelme alatt ekkoriban fantasztikus árakon adták el az új jövevényeknek a telkeket és házakat. Amikor a Taiping-csapatok közeledtek a városhoz, amely már ekkor Kína tengeri kereskedelmének egyik gócpontja volt — a császári hatóságok ráadásul „ideiglenesen” még a vámszedési jogokat is az angolokra ruházták. Azt remélték ugyanis, hogy a kikötő jövedelmeit ilymódon akkor megtarthatják, ha magát a várost ideiglenesen el is kell hagyniok.

A meggazdagodott és megerősödött külföldi kereskedők és ingatlanügynökök felállították a maguk önálló városi hatóságát: a sangháji városi tanácsot. Ezzel teljesen uralmuk alá hajtották Kína legnagyobb ütőerének, a Jangce folyónak tengeri kijáratát. A tanácsnak nemcsak a külföldi, hanem a kínai lakosság és tulajdon felett is teljes adóztatási és rendfenntartási joga volt. Segítették a tanácsot a területenkívüli konzuli igazságszolgáltatás törvényei is. Ezeket a törvényeket már beiktatták Kínának az angolokkal és amerikaiakkal kötött nemzetközi szerződéseibe és „a legtöbb kedvezményt élvező nemzet” elve alapján most kiterjesztették más hatalmakra is. A területenkívüliség törvényei értelmében a város kereskedő urai egyetlen hatóságként a városi tanácsot ismerték el. A kereskedő-urak intézkedései ellen legfeljebb — saját konzuljaikhoz lehetett fellebbezni. A konzulok diplomáciai megbízottak, kereskedelmi szervezők voltak — és ők bíráskodtak minden olyan ügyben, amelyben nyugati ember volt a vádlott, tekintet nélkül a panaszos nemzetiségére. Hogy a külföldiek közös kiváltságait minél jobban kimélyítsék, a konzulok megalkották a Konzuli Testület nevű szervezetet. Ez döntött minden kérdésben.

Ilyen jogokat persze érdemes volt védeni. Ha a mandzsuk gyengesége és megvesztegethetősége ilyen gyümölcsöket terem — gondolták az idegen külügyminisztériumok — miért kacérkodjunk a Taipingekkel, akik keresztényiek és haladók, de egyben hazafiak is, akik erős Kínát akarnak teremteni? Így hát a császári csapatok helyett a külföldi helyőrségek állottak Sangháj kapuinál a meglepett Taiping-csapatok útjába.

Röviddel ezután a Taiping-csapatok lefoglaltak egy angol zászló alatt közlekedő Arrow nevű kis ópiumcsempész-hajót. Ezt a kis incidenst az angol-francia hadsereg és tengerészet arra használta fel, hogy — elfoglalja Pekinget. A mandzsuknak meg kellett tanulniok, ki az úr a házban és hogy tulajdonképpen miért törődtek a megmentésükkel. Kínát megalázták és Sangháj új jogi helyzetét törvénybeiktatták. A császári kormány kénytelen volt más kikötőkben is nagy koncessziókat engedélyezni az imperialistáknak. Azt a jogot is megadta nekik, hogy a kínai tengerpart mentén és a folyókon a kínai hatóságok minden jogi, vagy adminisztrációs ellenőrzése nélkül hajózhattak. Kína egész külkereskedelmét — függetlenül attól, hogy merrefelé irányult — annak az általános feltételnek vetették alá, hogy minden behozatal legfeljebb 5%-ig adóztatható meg. Ezzel lerombolták az egyetlen olyan lehetséges gátat, amely védhette volna a belső ipar fejlődését. A területenkívüliség jogát még határozottabban körülírták és megerősítették. A kínai tengeri vámhivatalt, amely a kínai kormány megbízásából az 5%-os vámot összegyűjtötte, nemcsak Sanghájban, hanem mindenütt — és nemcsak ideiglenesen, hanem véglegesen is — külföldi ellenőrzés alá helyezték. Ennek a hivatalnak magasabb tisztviselőit a legfontosabb „szerződéses hatalmak”, Anglia, Franciaország, az USA és a cári Oroszország meghatározott kvóta szerint fizették. A vámjövedelmekből biztosították Anglia és Franciaország kártalanítását — azokért a költségekért, amelyekbe a kiváltságok megszerzése került. Ebből a jövedelemből fizették a mandzsu uralkodók a kölcsön kapott pénzösszegek kamatait is.

Hogy mindennek milyen hatása volt Kína fejlődésére, azt felmérhetjük, ha arra gondolunk: milyen lett volna az angol történelem, ha a piros és a fehér rózsa idején a franciák befészkelték volna magukat az angol tengerpartra, Londonban saját városi tanácsot és adószedő gépezetet létesítettek volna, más angol kikötőkben megszervezték volna ennek a gépezetnek a fiókjait és állandósították volna ezeket a „jogokat”. Minden valószínűség szerint nem került volna sor az angol földbirtokok növekedésére, elmaradtak volna az Erzsébet-korabeli rablóhadjáratok és a vagyon központosítása. Nem lett volna birodalmi méretű tengeri kereskedelem, sem pedig ipari forradalom. Anglia olyan állapotban maradt volna, mint Írország — vagy mint Kína. Miután a mandzsukat kényük-kedvük szerint leigázták — a külföldi hatalmak elindultak, hogy gyorsan végetvessenek a kényelmetlenné váló Taiping-forradalomnak. Lindley keserű és éles hangon ír az új szövetségről.

„A mandzsuk egyre jobban rettegtek az idegen beavatkozástól, s ez rendkívül visszataszító magatartásra ösztönözte őket … Ez a magatartás éppen a Taiping-felkelés idején vált tűrhetetlenné. Ilyen körülmények között természetes volt, hogy az európaiak rokonszenvvel nézték az új, kiemelkedő hatalmat. Mihelyt széles körben ismertté vált a Taipingok szervezete és hitvallása, csaknem általánosan zajos dicséreteket zengtek róluk. A papság és a vallásos világ szinte félbolond volt az örömtől … és a kereskedők a legféktelenebb spekulációkba kezdtek (kivéve az ópiumcsempészeket).

Ezek a jóakaratú és felvilágosult európaiak várakoztak egy kissé. Úgy találták, hogy a hasznothajtó változás befejeződéséhez még hosszú idő szükséges, közben pedig csökkenhet a nyereségük. Csodálatos módon a Taipingok iránt érzett rokonszenvük ezután a felfedezés után szinte az ujjaik hegyén keresztül párolgott el — ahogy az angol közmondás mondja —, »mint Bob Acre bátorsága«. Csakhamar olyan események történtek, amelyek az emberszeretetnek ezeket az utolsó morzsáit is megsemmisítették … Az Arrow elfogása ürügy volt a fegyverhasználatra és ez egyszeriben tálcán nyújtotta a külföldiek felé mindazokat a kedvező körülményeket, amelyeket eredetileg a Taiping-mozgalomtól vártak. A kereskedővilág egyrészének számára teljesen elegendő volt, hogy átkozott ópiumkereskedelmüket törvényesítették és általános kereskedelmi forgalmukat növelték. A politikusok megelégedtek azzal, hogy a kínai kormányt annyira megalázzák, hogy kényük-kedvük szerint bánhassanak vele.

A Taiping-mozgalmat egyszerre „elfogadhatatlannak” találták. Nem számított többé, hogy az ügy jogos volt és szent. Egyszerűen nem jelentett már hasznot az angol kereskedő és kormánya számára. S ez a kormány szokott, aljas önzésében — tévesen — biztosra vette, hogy a Mandzsu-ház mindig erőtlen marad. Azt sem értette meg ez a kormány, hogy, ha késhet is a Taipingok végső sikere — az önkéntes és megszorításnélküli Taiping-kereskedelem végülis hasznothajtóbb lenne a mandzsuk erőszakolt kényszerkereskedelménél. Nem kevésbé különös mint igaz, hogy az angolok és franciák mandzsuellenes háborúi az utóbbiakat csak nagyon kevéssé gyengítették. Az európaiak mindig helyi erőkkel kerültek szembe, amelyek a belső veszélytől sokkal jobban féltek, mint az idegen behatolóktól.”

Az amerikaiak szerepe az esemény alatt teljesen egyértelmű volt. A sangháji amerikai kereskedők résztvettek az első Taiping-ellenes megmozdulásokban és pénzükkel segítették Frederick Townsend Ward seregének felállítását. Ward sírja később zarándokhelye lett a sangháji amerikai kereskedőknek. Az amerikai tengerészet — noha hivatalosan érdektelen volt — beavatkozott ágyúival a kínaellenes angol-francia hadműveletekbe, melyek végül is a felháborító tiencsini szerződéssel végződtek. 1856-ban a Portsmouth és a Levant nevű amerikai hadihajók „semleges” jogaikat felhasználva Kanton közelében megkerülték azokat a gátakat, amelyeket a kínaiak az angolok távoltartására építettek és rövid bombázás után elfoglalták az útjukba kerülő erődöt. Ezt a ragyogó haditettet Brooklynban még mindig megörökíti egy tengerészeti emlékmű. A mexikói háború egyik hőse, Tatnall tengernagy 1860-ban hajóhadával horgonyt vetett az északkínai Taku-erődítmények előtt. Hope, angol admirális támadta ezeket az erődöket. A kínai parti ágyúk az angolok több hajóját elsüllyesztették. Tatnall ekkor mondta először a később annyit idézett híres szavakat: „vér sűrűbb a víznél”. Az amerikai tengernagy azzal kezdte, hogy orvosi segítséget kínált Hope sebesültjeinek — és azzal végezte, hogy tüzet nyitott a kínaiakra és bevonta a támadásba ellenük az angol tengerészeket. Az egész ügyet később egy tiencsini „amerikai koncesszió” meghódításával kerekítették ki. Ezt később Lincoln elnök egyenes rendeletére szüntették meg, akinek nem az volt a véleménye, hogy az Egyesült Államoknak velük békében élő nemzetektől feltétlenül földet kell rabolniok.

Érdemes észben tartani ezt a történelmi epizódot. Rendkívül élesen megvilágítja ez azoknak az amerikai katonai köröknek állandó, folytatólagos politikáját, amelyek gyengébbnek gondolt népek között a maguk szakállára szeretnek cselekedni. Megvilágítja ez az epizód a távolkeleti imperializmus kapcsolatát azokkal az érzelmes jelszavakkal, amelyeket az angol-amerikai szövetség ügynökei használnak. Megmagyarázza, hogy a távolkeleti népek között miért okoz felháborodást egy ilyen szövetség gondolata. Azt is megmagyarázza, hogy amikor az amerikai kormányzat valóban a népé volt, akkor hogyan tekintett az ilyen kalandokra. Lincoln Ábrahám cselekedetéből egy évszázadra szóló amerikai népszerűség sarjadt Kínában. A kínaiak elfelejtették utálni Tatnallt, mert egy nagyobb amerikai cselekedete más fényben mutatta meg előttük az Egyesült Államokat.

A Taiping-ellenes angol-francia intervenciót siettette az is, hogy a Taipingok nem voltak hajlandók versenyre kelni a mandzsukkal, az idegenek kegyeiért. Hung Sziü-csuan, a „Mennyei Király” nem kért európai segítséget — csak európai semlegességet. Nem érdekelték azok a londoni ajánlatok, amelyek „jóindulatú közvetítő” szerepére vállalkoztak a harcbanálló felek között. Azt mondotta, hogyha elintézni való dolga van a császárral — elintézi maga.

Az angolok először hangsúlyozták, hogy nincsen szándékuk beavatkozni Kína belügyeibe. Biztosították a Taipingokat, hogy sangháji partraszállásuk ellenére nem foglalnak állást a polgárháborúban. Hope angol admirális, akivel a „Vér sűrűbb, mint a víz” című jelenetnél már találkoztunk, kijelentette: „Őfelsége kormánya fenn kívánja tartani semlegességét a két szembenálló fél között.” Ugyanakkor azonban egyik alárendeltjét, Osborne kapitányt, tanácsadóként odakölcsönözte a Mandzsu-ház flottájának. Azután Gordon őrnagyot is Kínába küldték az „Örökké Győzelmes Hadsereg” nevű modernül felszerelt császári hadtest vezetésére. Ezt a hadtestet a sangháji kereskedők pénzén három amerikai kalandor: F. T. Ward, Burgevine és Forrester szervezték. A brit kormány „engedélyt adott a tiszteknek, hogy fél fizetéssel és külön kínai zsolddal kínai szolgálatba léphessenek”. A már idézett Lindley arról tudósít, hogy a Mandzsu-dinasztia csapatai „Enfield-puskákat és gránátokat használtak (valamennyi frissen érkezett a fegyverraktárakból és valamennyiért Anglia adófizetői szurkolták le pénzüket).” Lindley és más, Taiping-szolgálatba lépett külföldi önkéntes erőfeszítései nyomán felzúdult az angol közvélemény. A Trafalgar-téren tiltakozó gyűlés volt. 1864 május 31-én Cobden, a híres liberális államférfi, aki sikeresen harcolt azok ellen, akik ugyanebben az időszakban a Dél oldalán be akartak avatkozni az amerikai polgárháborúba — a parlamentben a kínai beavatkozás megszüntetését követelte. Ebben az ügyben nem járt sikerrel. A tragédia tovább folytatódott. A Taiping-hadsereg felhívásait megcenzúrázták. A Taiping-felkeléssel rokonszenvező fiatal diplomaták jelentéseit eltüntették — éppen úgy, ahogyan az 1945—46-os kínai USA-beavatkozás során Hurley amerikai követ „eltüntette” alárendeltjei jelentéseit. Sangháj környékén megkezdődtek az összecsapások.

Az egyik ilyen incidens során egy Cavanaugh nevű kapitány csapatai tüzeltek Taiping-osztagokra. Ezek visszalőttek és megöltek egy európait. Cavanaugh megtorlásul egy egész falut felégettetett.

Egy másik esetben Hope tengernagy Sangháj előtt bevetette a brit tengerészgyalogságot. Mint mondotta, azért, hogy „erkölcsi támogatást nyújtson a kínai kormánynak”. Az így kiprovokált csetepatéban maga is megsebesült. Lindley ezeket írja:

Meg kellett bosszulni azoknak a lázadóknak szemtelenségét és hallatlan merészségét, akik golyót merészeltek küldeni egy olyan brit tengernagy lábikrájába — aki mindent megtett, hogy megölje őket. A szövetségesek ezért elővonszolták tüzérségüket, háromszáz embert megöltek és rengeteg gabonát felgyújtottak, vagy elpusztítottak.

Hogy Sanghájt milyen módon tartották meg a császár számára, azt már a három Taiping-támadást visszaverő csapatok összetételéből is látni lehetett. A „kínai” császári csapatok soraiban harcolt az első támadás során 1497 angol katona Stanley tábornok vezetésével, négyszáz francia Portet tengernagy parancsnoksága alatt és háromszáz kínai az amerikai Ward irányításával. Kormánycsapatok részt sem vettek a harcban. A második alkalommal ezerhétszáz angol, hétszáz francia és négyszáz Ward-katona harcolt. Csak a harmadik alkalommal érkezett ötezer főnyi császári csapat, de ezeket is ezerháromszáz főnyi angol-francia osztag és ezer Ward-katona támogatták.

Eközben lord Palmerston angol miniszterelnök annyira felháborodott parlamenti kritikusainak magatartásán, hogy már nem is tagadta a beavatkozást. Méltóságteljes és álszent viktoriánus körmondatokban kijelentette:

„Más országokban is beavatkoztunk már — mégpedig rendkívüli hasznára az említett országoknak. Beavatkoztunk Görögország esetében és megteremtettük a görög állam függetlenségét. Beavatkoztunk Portugáliában is és képessé tettük ennek az országnak népét egy szabad és parlamentáris alkotmány megalkotására. Beavatkoztunk azokba az eseményekbe, amelyek később a krími háborúkhoz vezettek. Beavatkoztunk Kína belügyeibe is. Hogy miért? Azért, mert szerződéses jogaink és érdekeink forogtak kockán.”

A Taipingok mozgalmát — amelyet pedig sohasem vádoltak idegengyűlölettel — ilymódon leverték. Végső fokon az idegen beavatkozás billentette ellenfeleik javára a mérleg serpenyőjét — de azért belső hibáik is voltak. A felkelés programja túlságosan misztikus és elvont volt. Nagy odaadásra késztette ugyan a tömegeket, de megvolt benne a jacqueriek minden gyengesége, amely szétforgácsolja a paraszthadseregeket, mihelyt azok nagyvárosokhoz közelednek.

Abban az időben az angol-francia közbelépés azért volt döntő jelentőségű, mert a kínai feudalizmusnak alkalmat adott tartalékai felsorakoztatására. Ezek a tartalékok nem a gyenge pekingi udvartól származtak, hanem Közép- és Dél-Kína gazdag földesuraitól. A Mandzsu-ház ezeket a földesurakat mindig csak kétséges híveinek tekintette, hiszen ezek még mindig az utolsó tiszta kínai uralkodócsalád, a Ming-dinasztia emlékét dédelgették. Ennek a dinasztiának utolsó sarja éppen az ő köreikben talált menedéket. 1850 körül azután rádöbbentek, hogy a Mandzsu-házon és a nyugati idegeneken kívül semmi sem áll közöttük, meg a harcrakelt parasztok és zsellérek között. Vidéki földesurak, mint Cseng Kuo-fan és Co Cung-tang, a didergő hivatalnokokat félretolva, egész hadseregeket állítottak fel birtokaik alkalmazottaiból, meg a környék gazdag parasztjaiból. Elindultak, hogy ezekkel a seregekkel harcrakeljenek a Mandzsu-ház uralmáért, az önkényuralmi tradíciókért és az irgalmatlan földbérekért. Saját érdekeikről volt szó, ezért olyan könyörtelenek voltak „a lázadókhoz”, amilyen könyörtelen az USA déli államaiban a lincselő csőcselék, ha a „fehér faj felsőbbrendűségét” veszélyeztetve látja. Ezek az elemek tovább is mandzsu szolgálatban maradtak és azon igyekeztek, hogy Japán mintájára ipari, feudális Kínát építsenek. Kiszívták saját országuk erejét — az idegenek pedig őket nem engedték talpraállani.

A kettős válságból lassan felocsúdó Kínát a következő negyedszázadban ide-oda rugdosták. Még Japán is beleszólt a gyarmati osztozkodásba. 1874-ben elrabolta a Linkin szigeteket Okinawával együtt. Franciaország 1885-ben vívta meg a maga kis háborúját. Elsüllyesztette a Mandzsu-ház tengerészeiének nagy részét és elfoglalta Indokínát. 1894-ben ismét Japán támadott Korea és Formóza irányában. Talán még Dél-Mandzsúriát is megkapta volna, ha a többi hatalmak nem tartották volna túlságosan nagynak az újdonsült imperialista étvágyát. Közben tovább fejlődött a nyugati gazdasági élet. A tőkekivitel, a kartellek és az iparfejlesztési társaságok túlnőttek a kereskedelmi érdekeltségek keretein. Az imperialisták kezdték többre becsülni a monopolizált beruházási területeket, a nyersanyagforrásokat és az olcsó helyi munkaerőket, mint a piacokat. Megszervezték és meggyorsították a tengerentúli területek felkutatását. Afrikát rekordidő alatt felosztották. Kína kincsei felé éhesebb szemek fordultak, mint valaha.

Az 1890-es évek végén a cári Oroszország is megmozdult. Megvesztegetett egy mandzsu alkirályt és így Mandzsúriában, Dairenben és Port-Arthurban vasútépítési jogokhoz jutott. Anglia azzal válaszolt, hogy a Csili-öböl másik partján — ezekkel a városokkal szemben — elfoglalta Weihaiwei tengerészeti támaszpontot és vasútépítési jogokat is szerzett. Hongkong számára a kínai kormánytól 99 évre megvásárolta a később „új területeknek” nevezett földdarabot. Franciaország a szokásos vasúti szerződéseken kívül, Kuangcsouban flottatámaszpontot biztosított a maga számára. Japán kijelentette, hogy a Formózával átellenben fekvő Fukien tartomány „japán befolyási terület”. Olaszország a Szanmen-öbölben, Sanghájtól délre tengerészeti támaszpontot követelt.

II. Vilmos, a becsvágyó német császár két misszionáriusnak meggyilkolását arra használta fel, hogy elrabolta Csingtaót és német vasútvonalat épített a Santung-félszigeten keresztül.

Ám a messzi távolban, Kubában folyó spanyol-amerikai háború eredményeképpen az amerikaiak is kinyújtották kezüket távolkeleti területek felé. Dewey a manilai öbölben tönkretette a francia flottát — de szárazföldi hadserege nem volt. A szárazföldön Aguinaldo szabadságharcosai törték össze a spanyol csapatokat. Az amerikaiak először ünnepelték ezeket a Fülöp-szigeti szabadsághősöket — azután váratlanul kinyújtották feléjük enyves imperialista kezüket. A szigeteken nagyobb amerikai szárazföldi hadsereg szállt partra, mint amennyit a spanyolok ellen valaha is felhasználtak. Így tiporták el a korábban szabadsághősöknek nevezett Fülöp-szigeti népet s egyszeriben vad és brutális lázadóknak nyilvánították őket.

Lehetséges, hogy ha az amerikai McKinley kormányzat nem veszi kezelésbe „a kis barna testvéreket” — akkor kezelésbe veszi őket más. Az amerikai közvélemény is megmozdult és arra kényszerítette a kormányt, hogy a Fülöp-szigetieknek aranyozott ketrecet készítsen. Mindez persze nem változtatja meg azt a tényt, hogy a Fülöp-szigeteken 1900-ban ugyanazt cselekedték az amerikaiak, amit a hollandok cselekedtek a közelmúltban Jáva szigetén. Williams Thaddeus Seton amerikai ezredes a korabeli szenvedélyek lelohadása után, azelőtt jórészt ismeretlen hivatalos adatok alapján, megírta ezeknek az eseményeknek történetét. Először az egész írás 1939-ben cikkek formájában jelent meg az Infantry Journal-ban, majd pedig „Katonák a Fülöp-szigeteken” címmel könyv formájában is megjelent. A könyv támogatói azt mondották, hogy mindez „hozzájárulás a háborús erőfeszítésekhez”. Ami azóta történt, az is „hozzájárulás” volt — de inkább a háború utáni „erőfeszítésekhez”…

Menjünk csak vissza Kínába. — Szerte a világon folyt a gyarmatosítás. Kína földjén, amely gazdag gyarmati zsákmányt ígért s ahol egyre nőttek a különböző hatalmak befolyási övezetei — recsegni, ropogni kezdett az imperialista hatalmak közötti megegyezés épülete. Egy lord Charles Beresford nevű angol diplomata „Kína felosztása” címmel könyvet írt. Az egész világ az ország azonnali felosztásáról beszélt.

SaLa

Gazdaság és politika a proletárdiktatúra korszakában

A Szovjethatalom kétéves jubileuma alkalmából kisebb brosúrát szándékoztam írni a címben jelzett kérdésről. A mindennapi munka sietsége közben azonban mindeddig nem sikerült továbbjutnom egyes részek előkészítő munkájánál. Ezért úgy határoztam, hogy megkísérlem röviden, vázlatszerűen kifejteni azokat a gondolatokat, amelyek, nézetem szerint, a leglényegesebbek ebben a kérdésben. Persze, a kifejtés vázlatos jellege nagyon kényelmetlen és sok hátránnyal jár. De azért talán egy rövid folyóiratcikk keretében is elérhető az a szerény cél, hogy felvessem a kérdést, és fonalat adjak a különböző országok kommunistáinak a kérdés megvitatásához.

1

Elméletileg kétségtelen, hogy a kapitalizmus és a kommunizmus között bizonyos átmeneti időszak van, amely szükségképpen egyesíti magában a társadalmi gazdaság mindkét rendszerének vonásait, illetve sajátosságait. Ez az átmeneti időszak szükségképpen a haldokló kapitalizmus és a születő kommunizmus, vagy másszóval: a legyőzött, de meg nem semmisített kapitalizmus és a megszületett, de még egészen gyenge kommunizmus közötti harc időszaka.

Nemcsak a marxistának, de minden művelt embernek, aki valamennyire is ismeri a fejlődés elméletét, magától értetődőnek kell tartania, hogy egy egész történelmi korszakra van szükség, amelyet az átmeneti időszaknak ezek a vonásai jellemeznek. És mégis, a szocializmusba való átmenetre vonatkozó elmélkedéseket, amelyeket a kispolgári demokrácia jelenlegi képviselőitől hallunk (és ilyenek látszólagos szocialista cégérük ellenére a II. Internacionálé összes képviselői, közöttük az olyan emberek, mint MacDonald és Jean Longuet, Kautsky és Friedrich Adler), kivétel nélkül az jellemzi, hogy teljesen megfeledkeznek erről a nyilvánvaló igazságról. A kispolgári demokratáknak tulajdonsága, hogy irtóznak az osztályharctól, arról álmodoznak, hogy meg lehet lenni anélkül is, arra törekszenek, hogy mindent elsimítsanak és kibékítsenek, hogy letompítsák az éles szögleteket. Ezért az ilyen demokraták vagy kitérnek az elől, hogy elismerjék a kapitalizmusból a kommunizmusba vezető átmenet egész történelmi szakaszát, vagy pedig a két harcoló fél kibékítésére irányuló tervek kiagyalását tekintik feladatuknak, ahelyett, hogy e két erő egyikének harcát vezetnék.

2

Országunk nagyfokú elmaradottsága és kispolgári jellege következtében Oroszországban a proletárdiktatúrának bizonyos sajátosságok tekintetében okvetlenül másnak kell lennie, mint az előrehaladott országokban. De a fő erők — és a társadalmi gazdaság fő formái — Oroszországban is ugyanazok, mint bármely kapitalista országban, úgyhogy ezek a sajátosságok a leglényegesebbet nem érinthetik.

A társadalmi gazdaság e fő formái: a kapitalizmus, a kisárutermelés, a kommunizmus. A fő erők: a burzsoázia, a kispolgárság (különösen a parasztság), a proletariátus.

Oroszország gazdasági rendszere a proletárdiktatúra korszakában nem egyéb, mint — egy óriási állam egységes méretében — a kommunista módon egyesített munka első lépéseinek harca a kisárutermelés és a még fennmaradt, valamint a kisárutermelés talaján újjászülető kapitalizmus ellen.

A munka Oroszországban annyiban van kommunista módon egyesítve, amennyiben, először, megszüntettük a termelési eszközök magántulajdonát, és amennyiben, másodszor, a proletár államhatalom az állami földön és állami vállalatokban országos méretekben megszervezi a nagyüzemi termelést, a különböző gazdasági ágak és vállalatok között elosztja a munkaerőt és az állam tulajdonában levő szükségleti cikkek tömegét elosztja a dolgozók között.

Azért beszélünk a kommunizmus „első lépéseiről” Oroszországban (ezt mondja pártunk 1919 márciusában elfogadott programja is), mert mindezek a feltételek nálunk csak részben valósultak meg, vagy másszóval: e feltételek megvalósulása még csak kezdeti szakaszában van. Egyszerre, egyetlen forradalmi csapással véghezvittük azt, ami egycsapásra egyáltalában véghezvihető: például mindjárt a proletárdiktatúra első napján, 1917. október 26-án (1917. november 8-án) eltöröltük a földmagántulajdont, kártalanítás nélkül kisajátítottuk a nagybirtokosokat. Néhány hónap alatt, szintén kártalanítás nélkül, kisajátítottuk majdnem az összes nagykapitalistákat, a gyárak, részvénytársaságok, bankok, vasutak stb. tulajdonosait. Alapjában és legfőbb vonásaiban már megvalósítottuk a nagyipari termelés állami szervezését, a „munkásellenőrzésről” a gyárak, vasutak „munkás-igazgatására” való áttérést, de a mezőgazdaságban ennek egészen a kezdetén vagyunk („szovjet gazdaságok”, a munkásállam által állami földön szervezett nagygazdaságok). Hasonlóképpen alig-alig indult meg a kisföldművelők különböző formájú társulásainak a szervezése, mint átmenet a kisárutermelő mezőgazdaságról a kommunista mezőgazdaságra. Ugyanezt kell mondanunk a magánkereskedelem helyébe lépő termékelosztás állami szervezéséről, vagyis az állami gabonabegyűjtésről és a gabonának a városba, az iparcikkeknek a faluba szállításáról. Erre a kérdésre vonatkozólag alább közölni fogjuk a rendelkezésünkre álló statisztikai adatokat.

A parasztgazdaság továbbra is kisárutermelés marad. A kapitalizmusnak itt rendkívül széles alapja van, gyökerei nagyon mélyek, nagyon szívósak. Ezen az alapon a kapitalizmus fennmarad és újraszületik a kommunizmus elleni legádázabb harcban. E harc formái: a batyuzás és a gabona (valamint egyéb termékek) állami begyűjtése ellen, általában a termékek állami elosztása ellen irányuló spekuláció.

3

Néhány konkrét adatot közlünk ezeknek az elvont elméleti tételeknek az illusztrálására.

A Közellátási Népbiztosság adatai szerint az állami gabona- begyűjtés Oroszországban 1917. augusztus 1-től 1918. augusztus l-ig körülbelül 30 millió pudot, a következő évben körülbelül 110 millió pudot eredményezett. A rákövetkező év (1919 — 1920) első három hónapjában a begyűjtési kampány előreláthatólag eléri a 45 millió pudot az 1918 megfelelő hónapjaiban (augusztusoktóber) begyűjtött 37 millió púddal szemben.

(Szovjet-Oroszországban a „szovjet gazdaságok” és a „mezőgazdasági kommunák” száma körülbelül 3 536, illetőleg 1 961, a mezőgazdasági arteleké 3 696. Központi Statisztikai Hivatalunk most számlálja össze pontosan a szovjet gazdaságokat és a kommunákat. A számlálás eredményei 1919 novemberétől kezdődően fognak beérkezni.)

Ezek a számok világosan mutatják, hogy a dolgok lassan, de szakadatlanul javulnak abban az értelemben, hogy a kommunizmus legyőzi a kapitalizmust. A dolgok javulnak, annak ellenére, hogy a polgárháború, melyet az orosz és a külföldi kapitalisták a világ leghatalmasabb államai minden erejének megfeszítésével szerveznek, olyan nehézségeket okoz, aminőkre a világon nincs példa.

Ezért, bárhogy hazudjanak, bárhogy rágalmazzanak is bennünket a világ burzsoái és nyílt és leplezett szekértolóik (a II. Internacionálé „szocialistái”), egy dolog kétségtelen: a proletárdiktatúra fő gazdasági problémája szempontjából nálunk a kommunizmus győzelme a kapitalizmuson biztosítva van. Az egész világ burzsoáziája éppen azért dühöng és őrjöng olyan veszettül a bolsevizmus ellen, azért szervez hadjáratokat, összeesküvéseket stb. a bolsevikok ellen, mert nagyon jól tudja, hogy győzelmünk a társadalmi gazdaság átépítése terén elkerülhetetlen, hacsak katonai erővel el nem tipornak bennünket. Az pedig — hogy ilymódon eltiporjanak minket — nem fog sikerülni.

Hogy a rendelkezésünkre álló rövid idő alatt, és munkánk hallatlan nehézségei közepette, mennyire győztük le máris a kapitalizmust, azt a következő összegező számok mutatják. A Központi Statisztikai Hivatal éppen most állította össze a gabonatermelés és fogyasztás adatait a sajtó számára. Az adatok nem egész Szovjet-Oroszországra, hanem csak 26 kormányzóságra vonatkoznak.

Az eredmény a következő:

Szovjet-Oroszország 26 kormányzósága	A lakosság száma (millió)	Gabonatermelés (vetőmag és takarmány nélkül) (millió pud)	Beszállított gabona		A lakosság rendelkezésére álló egész gabonamennyiség (millió pud)	1 főre eső gabona-fogyasztás (pud)
			A közellátási Népbiztosság útján	Batyuzással
			(millió pud)
Termelő kormányzó-ságok	Városok  4,4	–	20,9	20,6	41,5	9,5
	Falvak  28,6	625,4	–	–	481,8	16,9
Fogyasztó kormányzó-ságok	Városok  5,9	–	20,0	20,0	40,0	6,8
	Falvak  13,8	114,0	12,1	27,8	151,4	11,0
Összesen (26 korm.)  52,7		739,4	53,0	68,4	71,7	13,6

Tehát a városok gabonájának körülbelül a felét a Közellátási Népbiztosság adja, másik felét — a batyuzók szállítják. A városi munkások élelmezésének pontos vizsgálata 1918-ban ezt az arányt mutatta. Emellett a munkás az állam által szállított gabonáért kilenced részét fizeti annak, amit a batyuzóknak fizet. A gabona spekulációs ára tízszeresen meghaladja az állami árat. Ezt bizonyítja a munkásháztartások tüzetes tanulmányozása.

4

A közölt adatok alapos tanulmányozása pontos anyagot szolgáltat, amely képet ad Oroszország mai gazdasági szerkezetének összes fő vonásairól.

A dolgozók megszabadultak évszázados elnyomóiktól és kizsákmányolóiktól, a földbirtokosoktól és a kapitalistáktól. Ezt az igazi szabadság és igazi egyenlőség felé tett lépést, amelynek nagyszerűségéhez, méreteihez, gyorsaságához foghatót még nem látott a világ, semmibe sem veszik a burzsoázia hívei (közöttük a kispolgári demokraták), akik a parlamenti burzsoá demokrácia értelmében beszélnek szabadságról és egyenlőségről, és azt hazugul általában „demokráciának” vagy „tiszta demokráciának” (Kautsky) nevezik.

A dolgozók azonban éppen az igazi egyenlőséget, az igazi szabadságot (a földbirtokosoktól és a kapitalistáktól való megszabadulást) méltányolják, és ezért tartanak ki oly szilárdan a Szovjethatalom mellett.

Parasztországban először általában a parasztok nyertek a proletárdiktatúrával, ők nyertek a legtöbbet, azonnal nyertek. A paraszt a földesurak és a tőkések uralma alatt éhezett Oroszországban. A parasztnak történelmünk hosszú évszázadai folyamán még sohasem volt módja arra, hogy magának dolgozzék: száz- és százmillió pud gabonát adott a kapitalistáknak, a városba és külföldre, maga pedig éhezett. Először a proletárdiktatúrában dolgozott a paraszt magának és táplálkozott jobban a városiaknál. Először látott a paraszt valóságos szabadságot: szabadon ehette a maga kenyerét, megszabadult az éhségtől. A föld felosztásánál, mint ismeretes, a legnagyobb mértékben érvényesült az egyenlőség: az esetek óriási többségében a parasztok a családtagok száma szerint osztják fel a földet.

A szocializmus: az osztályok megszüntetése.

Hogy megszüntessük az osztályokat, először is meg kell dönteni a földbirtokosokat és a kapitalistákat. A feladatnak ezt a részét végrehajtottuk, ez azonban a feladatnak csak egy része, mégpedig nem is a legnehezebb része. Hogy megszüntessük az osztályokat, másodszor, meg kell szüntetni a munkás és a paraszt közötti különbséget, mindenkit dolgozóvá kell tenni. Ezt nem lehet egyszerre keresztülvinni. Ez hasonlíthatatlanul nehezebb és szükségszerűen hosszantartó feladat. Olyan feladat ez, amelyet nem lehet valamely osztály megdöntésével megoldani. Ezt a feladatot csak az egész társadalmi gazdaság szervezett átépítésével, az egyéni, különálló kisüzemű árugazdaságról nagyüzemű társadalmi gazdaságra való átmenettel lehet megoldani. Ez az átmenet szükségképpen rendkívül hosszadalmas. Elhamarkodott és vigyázatlan közigazgatási, törvényhozási rendszabályok csak lassíthatják és megnehezítik ezt az átmenetet. Meggyorsítani ezt az átmenetet csak olyan segítséggel lehet, amely módot ad a parasztnak arra, hogy óriási mértékben megjavítsa, gyökeresen átalakítsa a földművelés egész technikáját.

A proletariátusnak, amely legyőzte a burzsoáziát, hogy megoldja a feladatnak ezt a második, rendkívül nehéz részét, parasztpolitikájában tántoríthatatlanul a következő fő vonalat kell követnie: a proletariátusnak külön kell választania, el kell határolnia a dolgozó parasztot a tulajdonos paraszttól, a munkálkodó parasztot a kupeckedő paraszttól, a két keze munkájából élő parasztot a spekuláns paraszttól.

Ebben az elhatárolásban van a szocializmus egész lényege.

És nincs mit csodálkozni azon, hogy azok, akik szavakban szocialisták, valójában pedig kispolgári demokraták (a Martovok és Csernovok, a Kautskyk és társaik), nem értik a szocializmusnak ezt a lényegét.

Ez az elhatárolás nagyon nehéz, mert az eleven életben az összes „paraszti” tulajdonságok, akármilyen különbözők, akármilyen ellentmondók is, egy egészbe olvadnak össze. Az elhatárolás mindazonáltal lehetséges, és nemcsak lehetséges, de elkerülhetetlenül következik a parasztgazdaság és a paraszti élet feltételeiből. A földesurak, a kapitalisták, a kupecek, a spekulánsok és ezek állama, még a legdemokratikusabb polgári köztársaságokat is beleértve, évszázadokon át elnyomták a dolgozó parasztot. A dolgozó paraszt évszázadokon át nevelte magában a gyűlöletet és ellenséges érzületet ezekkel az elnyomókkal és kizsákmányolókkal szemben, és ez az életadta „nevelés” kényszeríti a parasztot arra, hogy a munkás szövetségét keresse a kapitalista ellen, a spekuláns ellen, a kupec ellen, Ugyanakkor azonban a gazdasági körülmények, az árugazdaság körülményei; elkerülhetetlenül (nem mindig, de az esetek óriási többségében) kupeccé és spekulánssá teszik a parasztot.

A fentebb közölt statisztikai adatok szemléltetően mutatják a dolgozó paraszt és a spekuláns paraszt közötti különbséget. Az a paraszt, aki 1918 —1919-ben állami, szabott áron 40 millió pud gabonát adott a városok éhező munkásságának, az állami szervek kezébe, e szervek minden hiányossága ellenére, melyeket a munkáskormány nagyon jól ismer, de amelyek nem küszöbölhetők ki a szocializmusba való átmenet első időszakában, ez a paraszt: dolgozó paraszt, a szocialista munkás teljesjogú társa, legmegbízhatóbb szövetségese, édes testvére a tőke igája elleni harcban. De az a paraszt, aki feketén, az állami árnál tízszerte drágábban adott el 40 millió pud gabonát, aki kihasználja a városi munkás szorultságát és éhségét, becsapja az államot, mindenütt fokozza és terjeszti a csalást, a rablást, a galád üzelmeket, ez a paraszt spekuláns, a kapitalista szövetségese, a munkás osztályellensége, kizsákmányoló. Mert gabonafelesleggel rendelkezni, amelyet állami földről olyan szerszámokkal takarítottak be, amelyek előállításában, így vagy amúgy, része van nemcsak a paraszt, hanem a munkás munkájának is és így tovább — gabonafelesleggel rendelkezni és spekulálni vele, ez az éhező munkás kizsákmányolását jelenti.

Ti megsértettétek a szabadságot, az egyenlőséget, a demokráciát — kiáltják nekünk mindenfelől, és arra hivatkoznak, hogy Alkotmányunkban a munkás és a paraszt nem egyenlő, hogy az Alkotmányozó Gyűlést szétkergettük, hogy erőszakkal elvesszük a gabonafelesleget stb. Erre azt feleljük: nem volt még olyan állam a világon, amely annyit tett volna a dolgozó parasztságot évszázadok óta kínzó tényleges egyenlőtlenség, tényleges rabszolgaság megszüntetése érdekében, mint a miénk. De sohasem fogjuk elismerni a spekuláns paraszt egyenlőségét, mint ahogy nem ismerjük el a kizsákmányoló és a kizsákmányolt, a jóllakott és az éhező „egyenlőségét” sem, mint ahogy nem ismerjük el az előbbi „szabadságát” az utóbbi kifosztására. És azokkal a művelt emberekkel, akik nem akarják megérteni ezt a különbséget, úgy fogunk bánni, mint fehérgárdistákkal, még ha demokratáknak, szocialistáknak, internacionalistáknak, Kautskyknak, Csernovoknak, Martovoknak nevezik is magukat.

5

A szocializmus az osztályok megszüntetése. A proletariátus diktatúrája mindent megtett, amit megtehetett ennek érdekében. Az osztályokat azonban egycsapásra megszüntetni nem lehet.

Az osztályok megmaradtak és megmaradnak a proletárdiktatúra korszakában. Ha majd az osztályok eltűnnek, nem lesz szükség diktatúrára. De az osztályok nem tűnnek el a proletariátus diktatúrája nélkül.

Az osztályok megmaradtak, de a proletárdiktatúra korszakában mindegyikük megváltozott; megváltozott az osztályok egymáshoz való viszonya is. Az osztályharc nem szűnik meg a proletárdiktatúrában, csak más formákat ölt.

A proletariátus a kapitalizmus alatt elnyomott osztály volt, olyan osztály, amely meg volt fosztva a termelési eszközök mindennemű tulajdonától, az egyetlen osztály, amely közvetlenül és egészében szembenállt a burzsoáziával, és ezért egyedül volt képes arra, hogy mindvégig forradalmi osztály legyen. A proletariátus, miután megdöntötte a burzsoáziát és meghódította a politikai hatalmat, uralkodó osztállyá lett: birtokában van az államhatalom, rendelkezik az immár társadalmasított termelési eszközökkel, vezeti az ingadozó, közbülső elemeket és osztályokat, elnyomja a kizsákmányolók fokozott ellenállását. Mindez az osztályharc különös feladata, olyan feladat, melyet a proletariátus azelőtt nem tűzött és nem is tűzhetett maga elé.

A kizsákmányolók, a földbirtokosok és kapitalisták osztálya nem tűnt el és nem is tűnhet el egyszerre a proletárdiktatúrában. A kizsákmányolók szét vannak verve, de nincsenek megsemmisítve. Megmaradt nemzetközi bázisuk, a nemzetközi tőke, amelynek részét alkotják. Részben tulajdonukban maradtak bizonyos termelési eszközök, megmaradt a pénzük, megmaradtak óriási társadalmi összeköttetéseik. Ellenállásuk ereje, éppen vereségük következtében, százszorosan, ezerszeresen fokozódott. Az állami, katonai, gazdasági igazgatás „művészete” nagy, igen nagy fölényt biztosít számukra, úgyhogy jelentőségük hasonlíthatatlanul nagyobb, mint a lakosságihoz viszonyított számuk. A megdöntött kizsákmányolók osztályharca a kizsákmányoltak győztes élcsapata, azaz a proletariátus ellen, mérhetetlenül elkeseredettebbé vált. S ez nem is lehet másképp, ha forradalomról beszélünk, ha ezt a fogalmat nem cseréljük fel reformista illúziókkal (mint ahogy a II. Internacionále hősei teszik).

Végül a parasztság, mint általában minden kisburzsoázia, a proletárdiktatúrában is középen levő, közbülső helyet foglal el: egyrészt a dolgozók elég jelentékeny (az elmaradt Oroszországban pedig óriási) tömege ez, melyet a dolgozók közös érdeke, a földbirtokostól és a kapitalistától való szabadulás kívánsága egyesít; másrészt különálló kisgazdák, tulajdonosok és kereskedők, akik gazdasági helyzetüknél fogva elkerülhetetlenül a proletariátus és a burzsoázia között ingadoznak. És amikor a proletariátus és a burzsoázia közötti harc kiéleződik, amikor az összes társadalmi viszonyok hihetetlenül éles fordulattal megváltoznak, természetes, hogy éppen a parasztok és általában a kispolgárok, mivel nagyon erősen ragaszkodnak a régihez, a megszokotthoz, a változatlanhoz, elkerülhetetlenül hol ide, hol oda pártolnak, ingadoznak, kapkodnak, tétováznak és így tovább.

A proletariátusnak az a feladata, hogy vezesse ezt az osztályt — vagy ezeket a társadalmi elemeket —, harcoljon, hogy a befolyása alá vonja őket. Magával vonni az ingadozókat, a tétovázókat — ez a proletariátus teendője.

Ha egybevetjük az összes fő erőket vagy osztályokat és ezeknek a proletárdiktatúra által megváltoztatott kölcsönös viszonyát, akkor látjuk, hogy milyen határtalan elméleti ostobaság, milyen korlátolt a II. Internacionálé összes képviselőinek az a közkeletű, kispolgári elképzelése, hogy a szocializmusba való átmenet útja az általában vett „demokrácián keresztül” vezet. Ennek a tévedésnek az a burzsoáziától örökölt előítélet az alapja, hogy a „demokrácia” tartalmilag feltétlen, osztályonkívüli. Valójában a demokrácia is teljesen új fázisba megy át a proletárdiktatúrában, az osztályharc is magasabb fokra lép, maga alá rendelve az összes különböző formákat.

A szabadságról, egyenlőségről, demokráciáról szóló általános frázisok valójában csak vak szajkózása azoknak a fogalmaknak, amelyek az árutermelési viszonyok lenyomatai. A proletárdiktatúra konkrét feladatait ezeknek az általános frázisoknak segítségével megoldani — annyit jelent, mint az egész vonalon a burzsoázia elméleti, elvi álláspontjára helyezkedni. A proletariátus szempontjából csakis így tehető fel a kérdés: szabadság? — de melyik osztály elnyomásától való felszabadulás? egyenlőség? — de melyik osztálynak melyik osztállyal való egyenlősége? demokrácia? — de vajon a magántulajdon talaján-e, vagypedig a magántulajdon eltörléséért folyó harc alapján? stb.

Engels az „Anti-Dühring”-ben már régen megvilágította, hogy az egyenlőség fogalma, mivel az árutermelési viszonyok lenyomata, előítéletté válik, ha az egyenlőséget nem úgy értelmezzük, mint az osztályok megszüntetését. Ezt az elemi igazságot, hogy az egyenlőség burzsoá-demokratikus fogalma egészen más, mint annak szocialista fogalma, folytonosan elfelejtik. De ha ezt nem felejtjük el, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy a proletariátus a burzsoázia megdöntésével döntő lépést tesz az osztályok megszüntetése felé, és hogy ennek befejezése érdekében a proletariátusnak tovább kell folytatnia osztályharcát, fel kell használnia az államhatalom apparátusát, és a harc, a befolyásolás, a ráhatás különböző módszereit kell alkalmaznia a megdöntött burzsoáziával és az ingadozó kispolgársággal szemben.

(Folytatása következik.)

1919. X. 30.

N. Lenin

Megjelent: „Pravda” 250. sz.
1919. november 7.

Lenin Művei. 30. köt. 93—103. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kína forradalma
A kínai történelem tanulsága
III. Ki „idegengyűlölő” Kínában?
2. A döntő nyugati áttörés

(idézet: Kína forradalma című könyvből)

2. A döntő nyugati áttörés
(1839—1850)

A régi hódítók valamennyien az északi és északnyugati szárazföldi határokon keresztül törtek be Kínába. Évszázadokon keresztül ez volt Kína főkapuja és legnagyobb védelmi problémája. A tengerpartot a hatalmas Csendes-óceán hullámai védték. Nagyobb zavar ezen a határvonalon sohasem volt — eltekintve a középkori japánok elszórt kalóztámadásaitól, vagy később a portugál és holland kalandorok néhány hajójától. Anglia, amely akkoriban a leghaladottabb és legerősebb ország volt, csak a tizenkilencedik század elején zúzta be ágyúival ezt az elhanyagolt hátsó kaput. Kína régi, biztosan védett határából egyszerre az egész ország legsebezhetőbb pontja lett. Főkapu lett a hátsó kapuból.

Anglia arra kötelezte Kínát, hogy nyissa meg területét a külföldi megbízottak és a kereskedelem számára. Erőszakkal elragadta Hongkongot. Rákényszerítette Kínára az első „egyenlőtlen szerződést”, amely az idegen kereskedelmi létesítmények számára jóformán diplomáciai területenkívüliséget biztosított, a nyugatiakat — és később a japánokat — kivonta a kínai jog hatálya alól. Az ilyen szerződés elidegeníthetetlen jogot biztosított az idegen misszionáriusoknak, hogy ott prédikálhatnak és építhetnek templomot, ahol akarnak.

Az áttörés hatása irtózatos volt. Nyomban kiderült, hogy Kína nem a „világ közepe” és Ázsia legerősebb erődítménye többé — hanem teljesen védtelen az ellen a támadás ellen, amely India sorsára akarja juttatni. A kényszerű nyugati behozatal — először az indiai ópium, azután az olcsó gyári áruk — felfordította az ország pénzügyi helyzetét és tönkretette kéziiparát.

A kínai hivatalnokok gyűlölték a „barbár” bekerítést, de látták: ha a nyugati tudomány segítségével nem teszik erőssé országukat, akkor nem kerülhetik el a teljes nyugati uralmat. A legyengült Mandzsu-háznak még volt annyi ereje, hogy minden újítást ellenezzen. Ezek a mandzsuk — ha magukba szívták is Kína kultúráját — az országot még mindig nem hazájuknak, hanem személyes birtokuknak tekintették. Ilymódon élesedett az ellentét a hivatalnokok és a dinasztia között. Az előbbiek közül néhányan belemerültek a nyugati politikai és termelési formák tanulmányozásába és azon gondolkodtak, hogyan lehetne azokat Kínában is alkalmazni.

Kínát akkoriban az mentette meg a teljes gyarmatosítástól, hogy egyszerre több hatalom is ki akarta aknázni erőforrásait — és gyengeségét. Az angolok, franciák és a cári Oroszország kínai cselekedeteit nagymértékben befolyásolta, sőt korlátozta az európai egyensúlyban gyökerező viszonyuk. Sok esetben szinte semlegesítették egymást.

Az akkori kisebb hatalmak képviselői is megjelentek Kínában. Az Egyesült Államok akkor a maga határainak kiterjesztésével volt elfoglalva, nem kívánt tehát tengerentúli birtokokat. Különben is gyenge volt még ahhoz, hogy beleszólhasson egy régi feltételek között vívott birodalomszerzési versenybe. Ettől függetlenül azért szó volt amerikai érdekekről is, hiszen az USA pionír-szerepet töltött be a kínai kereskedelemben azóta, amióta az első „Yankee Clipper”-ek kifutottak Bostonból, hogy éljenek a forradalom-szerezte kereskedelmi szabadsággal. Ennek a kereskedelemnek a védelmében az USA fokozatosan használni igyekezett a „legnagyobb kedvezményt élvező nemzet” és a „nyitott ajtó és egyenlő lehetőség” elvét. Ezek az elvek később távolkeleti politikájának alapjává váltak.

Ezt a politikát csak nagyon ritkán magyarázták helyesen — és nagyon gyakran félreértették. Célja nem az volt, hogy Kínát erősítse, vagy jogot adjon neki arra, hogy tetszése szerint nyissa vagy csukja az ország kapuit. Éppen ellenkezőleg: az volt a célja, hogy mindenki számára egyenlő jogok mellett biztosítsa a nyitott ajtót. Ha például Anglia és Franciaország arra használták tüzérségüket, hogy Kínát az élelmiszeradó csökkentésére kényszerítsék, vagy arra, hogy új kikötőket nyissanak — akkor ezeket a „legnagyobb kedvezményt élvező nemzeteket” illető új jogokat Amerikára is ki kellett terjeszteni. Owen Lattimore ezt „műkedvelő imperializmusnak” nevezte és azt mondotta: lényegét ez a két szó fejezhetné ki: „engem is!”

Az Egyesült Államok természetesen akkoriban még nem volt elég erős ahhoz, hogy ilyen tételt támogathasson. Az elvet inkább azért fogadta el, mert annak a korszaknak igazi nagyhatalmai — Anglia, Franciaország és a cári Oroszország — is úgy találták, hogy különböző nézeteltérések helyett helyesebb, ha az egyikük által elért kiváltságokból valamennyien részesülnek. Lényegében ezt a politikát később Anglia és Amerika együtt dolgozták ki. A kínai idegen érdekeltségek mintegy kartellt alkottak. A közös jogokat gyakran nem egy-egy hatalom, hanem az egész diplomáciai testület közös jegyzékei védelmezték. Bármenynyire civakodott is a fehér ember világa — Kína felé még több évtizedig közös frontot mutatott.

A Mandzsu-dinasztia természetesen nem nagyon örült ennek. Gyengeségében azonban mégis meglátta, hogy a helyzetből bizonyos előnyöket lehet húzni. A nyugati hatalmak egymással ellentétes érdekei nem engedték meg, hogy bármelyik közülük teljesen birtokba vegye Kínát. A pekingi kormány volt az a szervezet, amely felelősen egyenlő feltételeket szabhatott a különböző együttműködő hatalmaknak. Ilymódon valamennyi ilyen hatalomnak érdeke volt ennek a kormánynak a fennmaradása. Persze ez rendkívül költséges biztosítás volt — de bizonyos kockázatot mindenesetre kiküszöbölt. Kétségtelen, hogy hosszú lejáratra megőrizte Kína önállóságának egy bizonyos minimumát. Ez megvolt, de Szun Jat-szen, a kínai nép nagy vezetője keserűen jegyezte meg: ez a politika nem gyarmattá, vagy félgyarmattá, hanem „mindenki gyarmatává” tette Kínát.

Ez a politika, eredetétől függetlenül, egyedülálló helyzetet biztosított Amerikának Kína irányában. Az USA első követei, mint Anson Burlingame, mindig hangsúlyozták, hogy az amerikai állam a gyarmatosítók elleni forradalomból született. Az USA eleinte nem veti részt a kínai földrablásban és 1900-ig csapatokat sem küldött Kínába. Az angolok ennek a politikának láttán gúnyosan jegyezték meg: nincs is szükség arra, hogy Amerika csapatokat küldjön, hiszen amúgyis részt kap mindazokból a kereskedelmi és törvényes előnyökből, amelyekért Anglia erőszakot kénytelen alkalmazni és gyűlöletet arat. Ebben az állításban több igazság van, mint költészet — de nem az akkori idő elkeseredett Kínája számára. Igaz, hogy Amerika nem harcolt érdekükben — de nem harcolt más sem. A fődolog az, hogy legalább nem közeledett feléjük puskával a kezében.

SaLa

A munkásállam és a párthét

A moszkvai párthét a Szovjethatalom nehéz napjaiban zajlott le. A földbirtokosok, a kapitalisták és barátaik, Gyenyikin sikerein felbuzdulva, kétségbeesett energiával fokozzák összeesküvő munkájukat, a burzsoázia még görcsösebb erőfeszítéssel igyekszik rémületet kelteni, minden eszközzel alá akarja ásni a Szovjethatalom szilárdságát. Az ingadozó, bizonytalan, öntudatlan nyárspolgárok s velük együtt az intellektuelek, az eszerek, a mensevikek — mint rendesen — még bizonytalanabbak lettek, és ők voltak az elsők, akiket sikerült is megijeszteniük a kapitalistáknak.

De úgy gondolom, jobb is, hogy a moszkvai párthét egybeesett ezekkel a nehéz percekkel, mert az ügynek így többet használ. Nem parádéra kell nekünk a párthét. Kirakat-párttagokra ingyen sincs szükségünk. A mi pártunk, a forradalmi munkásosztály pártja, az egyetlen olyan kormánypárt a világon, amelynek nem az a legfőbb gondja, hogy a taglétszámát növelje, hanem az, hogy a tagság minőségét javítsa, hogy a pártot megtisztítsa a „befurakodóktól”. Már többször átregisztráltuk a párt tagjait, hogy kiűzzük ezeket a „befurakodókat”, hogy csak az öntudatos és a kommunizmus iránt őszinte odaadással viseltető tagokat hagyjuk meg a pártban. Felhasználtuk a frontra való mozgósítást, felhasználtuk a kommunista szombatokat, hogy megtisztítsuk a pártot azoktól, akik csak a kormányzó párt tagságával járó előnyöket akarják „élvezni”, akik nem akarják viselni a kommunizmus javára végzett önfeláldozó munka terheit.

És most, amikor fokozott mértékben folyik a mozgósítás a frontra, a párthétnek az az előnye, hogy nem csábítja azokat, akik be akarnak furakodni a pártba. Csak az egyszerű munkásokat és szegényparasztokat, a dolgozó parasztokat hívjuk nagy számban a pártba, nem pedig a spekuláns parasztokat. Ezeknek az egyszerű tagoknak a pártba való felvétellel nem ígérünk és nem adunk semmilyen előnyt. Ellenkezőleg, a párt tagjaira ma a szokottnál nehezebb és veszélyesebb munka hárul.

Annál jobb. Csak a kommunizmus őszinte hívei, csak a munkásállam lelkiismeretes és odaadó hívei, csak a becsületes dolgozók, csak a kapitalizmus idején elnyomott tömegek igazi képviselői jönnek majd a pártba.

Csakis ilyen párttagokra van szükségünk.

Nem reklám, hanem komoly munka céljából van szükségünk új párttagokra. Ezért hívjuk őket a pártba. A dolgozók előtt szélesre tárjuk a párt kapuit.

A Szovjethatalom a dolgozók hatalma, amely a tőke igájának teljes megdöntéséért harcol. Erre a harcra a városok és gyári központok munkásosztálya kelt fel elsőnek. Ez a munkásosztály vívta ki az első győzelmet és meghódította az államhatalmat.

A munkásosztály magához fűzi a parasztok többségét. Mert csak a kupeckedő, a spekuláns paraszt húz a tőkéhez, a burzsoáziához, de nem a dolgozó paraszt.

A legfejlettebb, legöntudatosabb munkások, Petrográd munkásai adták a legtöbb embert Oroszország kormányzására. Mi azonban tudjuk, hogy az egyszerű munkások és parasztok között nagyon sokan vannak, akik odaadóan szolgálják a dolgozó tömegek érdekeit és vezető munkára alkalmasak. Köztük igen sok a szervező és adminisztráló tehetség. A kapitalizmus elzárta előttük az utat. Mi azonban mindenképpen segítjük és segítenünk is kell őket, hogy előrejussanak és hozzáfogjanak a szocializmus építésének munkájához. Nem könnyű megtalálni ezeket az új, szerény, névtelen tehetségeket. Nem könnyű bevonni az állami munkába ezeket az egyszerű munkásokat és parasztokat, akiket a földesurak és a kapitalisták évszázadokon keresztül elnyomtak és megfélemlítettek.

De éppen ez a nehéz munka az, amit el kell végeznünk, feltétlenül el kell végeznünk, hogy a munkásosztályból, a dolgozó parasztságból, mélyebbről merítsünk új erőket.

Lépjetek be a pártba, elvtársak, pártonkívüli munkások és dolgozó parasztok! Nem ígérünk nektek ezért előnyöket, nehéz munkára, az államépítés munkájára hívunk benneteket. Ha a kommunizmus őszinte hívei vagytok, fogjatok bátrabban a munkához, ne féljetek attól, hogy új és nehéz ez a munka, ne zavarjon benneteket az a régi előítélet, hogy állítólag csak az tud megbirkózni ezzel a munkával, akinek hivatalos képesítése van. Ez nem igaz. A szocializmus építésének munkáját mind nagyobb számban vezethetik és kell is, hogy vezessék egyszerű munkások és dolgozó parasztok.

A dolgozók tömegei velünk vannak. Ez a mi erőnk. Ez a világkommunizmus legyőzhetetlenségének forrása. Minél több új dolgozót a pártba a tömegből, hogy önállóan vegyenek részt az új élet építésében — ezzel a módszerrel küzdünk minden nehézség ellen, ez a mi győzelmünk útja.

1919. X. 11.

N. Lenin

Megjelent: „Pravda” 228- sz.
1919. október 12.

Lenin Művei. 30. köt. 48—50. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

A vöröskatona elvtársakhoz

Elvtársak! Vöröskatonák! A cári tábornokok — Jugyenyics északon, Gyenyikin délen — mégegyszer megfeszítik erejüket, hogy legyőzzék a Szovjethatalmat, hogy visszaállítsák a cár, a földbirtokosok és kapitalisták uralmát.

Tudjuk, hogyan végződött Kolcsak hasonló kísérlete. Kolcsak nem sokáig tudta félrevezetni az uráli munkásokat és a szibériai parasztokat. Amikor az uráli munkások és szibériai parasztok észrevették a csalást és saját bőrükön érezték a tisztek, a földesúri és kapitalista csemeték véget nem érő erőszakoskodásait, a botozást, a fosztogatást — segítettek Vörös Hadseregünknek, hogy leverje Kolcsakot. Az orenburgi kozákok egyenesen a Szovjethatalomhoz pártoltak.

Ezért szilárd a hitünk, hogy legyőzzük Jugyenyicset és Gyenyikint. A cári és földbirtokosi uralmat nem sikerül visszaállítaniok. Soha! Gyenyikin hátában már lázadoznak a parasztok. A Kaukázusban magasra csapott a Gyenyikin elleni felkelés lángja. Zúgolódnak és elégedetlenkednek a kubáni kozákok, akik nem jó szemmel nézik Gyenyikinnek a földbirtokosok és az angolok érdekében elkövetett erőszakoskodásait és rablásait.

Legyetek szilárdak, vöröskatona elvtársak! A munkások és parasztok egyre tömörebben, egyre tudatosabban, egyre határozottabban kelnek a Szovjethatalom védelmére.

Előre elvtársak, vöröskatonák! Harcra a munkás- és paraszthatalomért, a földbirtokosok ellen, a cári tábornokok ellen! Mienk a győzelem!

1919. X. 19.

N. Lenin

Megjelent 1919-ben.

Lenin Művei, 30. köt. 55. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kína forradalma
A kínai történelem tanulsága
III. Ki „idegengyűlölő” Kínában?
1. Az új dráma háttere
(idézet: Kína forradalma című könyvből)

Nem is olyan régen, a régi rossz időkben, az volt a szokás, hogy ha egy idegen hatalom Kínát koncessziós tárgyalásokra akarta rávenni — néhány kisebb hadihajót irányított a partokhoz, a hajók felfedték ágyúikat és esetleg néhány gránátot is megeresztettek. Ezt „hadihajó-diplomáciának” nevezték és a maga idejében ez ritkán mondott csődöt. Az egész ügynek szükséges feltétele volt, hogy „idegengyűlölőnek” nevezzék azokat, akikre az ágyúcsöveket irányították. Nyilván az „idegengyűlölet” volt abban az időben a legnagyobb bűn, amit egy kínai elkövethetett. Amikor a kínai nemzeti érzés már igen nagyra nőtt, a „hadihajó-diplomácia” is kiment a divatból. Amikor 1937-ben a fafejű japán militaristák mégis használni akarták, kiderült, hogy még hadseregük és haditengerészetük nagyrésze is túlságosan kicsiny és későn érkezik. Az „idegengyűlölet” vádja sem volt már jó ürügy a lövöldözésre, miután a japánok kisajátították és a maguk hadjáratát úgy hirdették, hogy az „valamennyi civilizált nemzet jogainak védelmében” folyik.

Ezért a „bűnért” Japán leverése óta nem ölnek meg ugyan senkit — de a vádat még mindig felhozzák. Régi gyarmati gránátosok, akiket az ázsiai nemzeti érzés minden fajtája idegesít, meg vannak győződve arról, hogy szíve mélyén minden kínai gyűlöli az idegeneket.

A háború alatt Sir Philip Chetwode marsall, az indiai hadsereg egyik nyugalmazott harcosa volt az Angol Vöröskereszt elnöke. 1945-ben meglátogattam Londonban. Azt akartam megtudni, szervezete minden kínai politikai pártnak és körzetnek nyújt-e segítséget, vagy csak a Kuomintangnak. Egészen rendesen viselkedett, amíg meg nem említettem, hogy az ilyen segítség emberies volta mellett még azt is megmutatná: mennyire szívén viseli az angol közvélemény Kína egységét. Akkor a rettenthetetlen agg kiegyenesedett és azt mondta. „Az ördögbe is, hiszen azok ötszáz milliónyian vannak. Szörnyűséges dolog lenne, ha egységesek lennének.” Sir Philip tehát azért nem segített két civakodó felet — nehogy kibékítse őket. Félt a kínaiak „idegengyűlöletétől”. Az ázsiai népek ismerik ezt a fajtát — és egészen bizonyosan utálják az ilyen idegeneket.

Sir Philip szemében a japánok csak kísértetek voltak. 1944 vége felé Joseph Stillwell tábornok Kínában valódi japánokkal állott szemben. Ő nem megakadályozni akarta az egységet, hanem kifejleszteni. Azt akarta, hogy a Kuomintang félmillió katonája ne a kínai kommunistákat tartsa blokád alatt, hanem harcoljon a japánok ellen és állítsa meg előnyomulásukat. Azt is akarta, hogy az amerikaiak a kommunista csapatokkal is működjenek együtt, ne csak Csang Kai-sek seregével, amely meglehetősen alkalmatlan volt a feladat ellátására. A tábornokot, aki szerette Kínát, visszahívták és így megszabadították gondjaitól — a Kuomintang pedig azt terjesztette róla, hogy Kínaellenes. Viszonzásul amerikai újságírók idegengyűlölőnek nevezték a Kuomintangot. A haladó kínaiak, akik Stillwell sikerét kívánták, ugyanezt a Kuomintangot hazafiatlannak és UNO-ellenesnek nevezték.

Kína a háború alatt sem vált egységessé — és az amerikai segítség is egyoldalú maradt. Stillwell nem tudott az északkínai japánellenes harc számára amerikai fegyvereket és felszerelést juttatni, mert Csang Kai-sek megakadályozta. Azt mondták, hogy „beavatkozik” Kína belügyeibe. Pedig csak azt akarta, hogy Csang Kai-sek erélyesebben „avatkozzék be” a japánellenes háborúba.

Japán legyőzése után Stillwell egyik követője, Wedemeyer tábornok, már Csang Kai-sek áldásával szállított katonákat Észak-Kínába — sőt ő szállította oda Csang embereinek nagyrészét is. Az amerikai csapatok itt volt japánbérenc egységekkel és még fegyverben lévő japánokkal közösen őriztek hidakat, vasutakat és városokat, őrizték őket a kínai kommunisták „illetéktelen megszállása” ellen — akik pedig ezen a területen teljesen egyedül harcoltak a japánok ellen … Most már a kommunisták mondották, hogy ez nem más, mint beavatkozás a kínai belügyekbe és polgárháborús uszítás. Figyelmeztették Barbey tengernagy hetedik flottáját, hogy hagyjon el egy parti területet és tüzeltek egy vonatra, amely az USA által felszerelt Csang Kai-sek katonákat, meg „spanyolfalnak” néhány amerikai tisztet szállított. A tengerészet megtorlásul bombázott egy falut és sok kínai Lidicére gondolt. Csang Kai-sek volt az amerikaiak kedvence. Neki persze mindez tetszett. A kommunistáknak mindez nem tetszett és ezért őket, különösen Kuomintang-körökben, kezdték „idegengyűlölőknek” nevezni.

Úgy tűnik hát, hogy Kínában sokfajta idegen hatás érvényesült és sokfajta az „idegengyűlölő” is. Persze a leghasznosabb lenne azt megvizsgálni, hogy bizonyos országok miért voltak Kína-ellenesek. Tekintve azonban, hogy ez a könyv eredetileg nyugati olvasók számára íródott — s tekintve, hogy nyugaton sokan félnek a modern és független Ázsia „idegengyűlöletétől” — közelítsük meg a tárgyat ebből a szempontból. Nézzük az adatokat.

1. Az új dráma háttere
(A tizenkilencedik század eleje)

Időnkint mindig feláll valaki és azt mondja: „Kína nem nemzet, hanem földrajzi fogalom.”*

* A japánok 1931-ben és 1937-ben ezekkel a szavakkal akarták támadásukat „béke és rendfenntartó küldetésnek” álcázni. A második világháborúban Hanson Baldwin elevenítette fel ezt a kifejezést. Ezzel igyekezett magyarázni a kínai japánellenes front gyengeségét.*

Ez persze bolondság, hiszen Kínát régebben fogta össze a közös kormány és közös kultúra, mint bármilyen más, ma létező államot. Valaha olyan büszkék voltak közös jellegzetességeikre a kínaiak, hogy a maguk országát tekintették az egyedüli civilizált világnak, amelyen kívül csak „barbárok” élnek. Voltak idők, amikor nem is tévedtek oly nagyon.

Másrészről: Kína régi feudális abszolutizmusa gyökerében különbözött minden modern politikai rendszertől. Az ország hivatalos neve sohasem volt Kína — mindig az uralkodó dinasztia nevét viselte. A mandzsuk alatt például Ta Csing TI Kuo-nak hívták, ami azt jelenti: „Nagy és Tiszta Birodalom”. „Nagy és Tiszta” — a Nurhacsu császári ág felvett neve volt. Azok a családok ugyanis, amelyek elérték a császári bíbort, nem elégedtek meg azzal, hogy a történelem lapjain mint egyszerű wang-ok, vagy csu-k szerepeljenek. Ha az angol királyok is ezt tartották volna, a brit birodalmat ma „A királyi windsori oroszlán birtokának” neveznék — egészen egy újabb uralkodócsalád trónralépéséig.

A Nagy és Tiszta Birodalom a maga virágkorában nemcsak a kínaiak, de a mandzsuk, a mongolok, a tibetiek, a sinkiangi ujgurok és a keletszibériai vadásztörzsek felett is uralkodott. Senki sem tudta pontosan, hol is végződik a birodalom — mindenesetre a koreaiak, burmaiak, indokínaiak és a nepáli gurkák is évi ajándékokat küldözgettek Pekingbe.

Noha a kínaiak voltak a meghódított nép, a maguk kultúráját magasabbrendűnek tekintették, mint a birodalom többi népeiét. Nekik volt a legáltalánosabban ismert írásuk, bevált adminisztrációs rendszerük és leggazdagabb hagyományaik. Csakis az ő tudósaik voltak azok az írástudók, akik elvezethették a birodalmat. Ők voltak járatosak az adók, az öntözés, a hivatali vizsgák ügyében. Egyedül az ő nyelvüket lehetett adminisztratív használatra alkalmazni. Így hát a mandzsu hódítók tanultak meg kínaiul és felejtették el a mandzsut — ahelyett, hogy a kínaiak tanultak volna mandzsu nyelven és felejtették volna el a magukét. A mandzsu még második nyelvként sem nyert polgárjogot. A hivatali állások most is attól függtek, hogy a pályázó menynyire volt járatos a kínai klasszikusokban. A kínai mandarinok, akik az idegen császár számára s annak megbízásából uralkodtak a népen — nem egyszer magán a császáron is uralkodtak.

A mandarinoktól eltekintve, Kína népe sohasem felejtette el, hogy idegenek uralkodnak felette. Sohasem „Nagy és Tiszta Nép”-nek — hanem ősidők óta a Középső Királyság embereinek, vagy egyszerűen Feketehajú Népnek nevezték magukat. E két név közül az utóbbi a régebbi és valószínűleg még abból az időből származik, amikor a Sárga Folyó mentén az első törzsek más színezésű emberekkel is találkoztak. Az ősi északnyugati tartományokban magam is láttam szürkeszemű és vörös, sőt világosbarnahajú kínaiakat is.

Kiegészítő névként néha a „Han-nép”, vagy „Tang-nép” nevet használták, a korai kereszténység idejében uralkodott két nagy dinasztiájuk után. A banditák elleni helyi védelemre és bizonyos szabadkőművesszerű kölcsönös segítségre alakított titkos társaságaik alapszabályában mindig volt valamilyen mandzsuellenes íz.

A kínaiak — egyedül Ázsia valamennyi feudális népe közül— sohasem kerültek az istenek, vagy földi nagyságok szellemi rabszolgaságába. Ennek az okát még senki sem magyarázta meg kielégítő módon. A régi Indiában a babonák hallatlan hatással voltak a népre és összetartották a kasztrendszert. Tisztelték, szentek szentjének tartották a templomokat és még a tehén is szent állat néhánymillió ember számára. A városi Kína ezzel szemben csaknem teljesen vallástalan. A kínai falun számos vallás él békésen egymás mellett — gyakran ugyanannak az egyénnek az agyában, aki többnyire mindegyikben csak félig hisz. Az esőverte falusi bálványok magukrahagyatva állanak a félig összeomlott szentélyek hiányos tetőzete alatt és csintalan kisfiúk kivájják a bálványok fekete márványszemét. Senkisem figyelmezteti őket. Ha hosszú szárazság köszönt be, vagy más mennyei közbelépésre van szükség, helyrehozzák a templomot és imádkoznak benne. De ha az istenség nem szállítja a segítséget — a parasztok bottal verik a szobrokat. Az égi hierarchia hasonlít a földihez és a falusi isten bizony igen kis legény. Néhány — a földihez hasonló — vesztegetési kísérlet után gyakran olyasmit tesznek ezekkel a szobrokkal, amit földi képmásaikkal aligha mernének megcselekedni.

Ugyanez határozta meg a kínaiak magatartását császáraikkal szemben. A feltevés szerint a kínai császárt — akárcsak a japánit — az ég jelölte ki. A japán császár azonban közvetlenül az istenektől származik — a kínai Menny Fiát pedig atyja csak „adoptálta”, jó magaviselet esetén … A japán császári vonal ezért elvben sérthetetlen és örök. A kínaiak viszont azt tartották hogy nagy természeti katasztrófák, vagy az ország rossz állapota azt jelzik: az ég nem kedveli már az uralkodóházat. Ilyen esetben már nem gonosztett, hanem dicséretes cselekedet volt kihajítani a régi dinasztiát és az isteni akarat méltóbb végrehajtója után nézni.

Kínát az is megkülönböztette Indiától és Japántól, hogy az örökölt nemesség jelentősége jóformán még a kereszténység megjelenése előtt megszűnt. Minden „alacsonysorsú ember” megtalálhatta az utat a trónhoz, sőt, az istenségek csarnokaihoz is. Liu Pang, a nagy Han-dinasztia alapítója egyszerű paraszt katona volt. Kuan Kung, a Három Királyság Korszakának híres tábornoka, akit később a Háború Isteneként tiszteltek — kocsmáros volt. A Ming-dinasztia egy alacsonyrangú szerzetestől származott. Az egyik leghatalmasabb kínai regény, amelyet a hivatalnokoknak sohasem sikerült teljesen elnyomniok: a Sui-Hu. (Pearl Buck „Minden ember testvér”-nek fordítja.) Ez a sokat olvasott és évszázadok óta mesemondók száján keringő regény kedélyes rablókról szól. Mindennapi emberekről, akik azzal töltik idejüket, hogy megbüntetik a szegények sanyargatóit.

Amikor a külső veszedelem igazán komolyra vált, a Mandzsudinasztia ugyanattól a rothadástól szenvedett, amely elődeit elpusztította. Rossz bőrben volt az ország és a parasztság a titkos társaságok mandzsuellenes jelszavait már nem reménykedésnek— hanem a cselekvés alapjának tekintették. A bürokraták kezdtek elfordulni a Mandzsu-háztól, mert az nem ígért többé biztonságot, és a kínai feudális uraknak mindig szükségük volt egy középpontban álló „erős emberre”. A dinasztia általános helyzete hasonlított ahhoz, amely a Mingek bukását kísérte. Rendkívül gyorsan, túlságosán is elgyengült ahhoz, hogy belső, vagy külső ellenségeivel elbánjon.

Mint Wu Szan-kui, a mandzsu kormány és kínai hivatalnokai is elkezdtek hintázni a kétféle fenyegetés között. Most azonban nemcsak ragyogó lovashadsereg élén járó nomádok állottak Kína kapui előtt. A modern világ, amely megnőtt míg Kína álmodott — kertelés nélkül berúgta a kaput.

SaLa

 

Levél a munkásokhoz és parasztokhoz a Kolcsakon aratott győzelem alkalmából

Elvtársak! A vörös csapatok az egész Uralt felszabadították Kolcsak uralma alól és megkezdték Szibéria felszabadítását. Az Ural és Szibéria munkásai és parasztjai lelkes örömmel fogadják a Szovjethatalmat, mert vasseprűvel söpri ki az egész földesúri és kapitalista bandát, amely súlyos adókkal, önkényeskedéssel, botozással, a cári elnyomás visszaállításával gyötörte a népet.

Az általános öröm és lelkesedés, amelyet az Ural felszabadítása és az vált ki belőlünk, hogy a vörös csapatok Szibéria területére léptek, nem szolgálhat okul arra, hogy megpihenjünk babérjainkon. Az ellenség még korántsincs megsemmisítve. Sőt meg sincs törve véglegesen.

Minden erőnket meg kell feszítenünk, hogy kiűzzük Kolcsakot, a japánokat és a többi idegen rablót Szibériából, és még nagyobb erőfeszítés szükséges ahhoz, hogy megsemmisítsük az ellenséget és ne engedjük meg, hogy rabló munkáját újból és újból megkezdhesse.

Hogyan érjük el ezt?

Az Uralban és Szibériában szerzett súlyos tapasztalatoknak, s ugyanígy a négyéves imperialista háború meggyötörte országok tapasztalatainak, nem szabad hiábavalóaknak lenniök számunkra.

E tapasztalatokból minden munkásnak és parasztnak, minden dolgozónak a következő öt fő tanulságot kell levonnia, hogy biztosítsa magát a Kolcsak-rendszer pusztításainak megismétlődése ellen.

Első tanulság. Ahhoz, hogy a munkások és parasztok hatalmát megvédjük a rablókkal, vagyis a földbirtokosokkal és kapitalistákkal szemben, hatalmas Vörös Hadseregre van szükségünk. Nem szavakkal, hanem tettekkel bizonyítottuk be, hogy tudunk ilyen hadsereget teremteni, hogy megtanultuk annak vezetését, megtanultuk, hogyan kell legyőzni a kapitalistákat annak ellenére, hogy bőkezű támogatást kapnak fegyverben és felszerelésben a világ leggazdagabb országaitól. A bolsevikok ezt tettekkel bizonyították be. Minden munkás és paraszt — ha öntudatos — hinni fog nekik, de nem szavaik (szavaknak hinni ostobaság), hanem azoknak a tapasztalatoknak alapján, amelyeket millió meg millió ember az Uralban és Szibériában szerzett. Az a feladat, hogy a munkások és parasztok felfegyverzését a többnyire a kapitalistákkal és földbirtokosokkal együttérző volt tisztek parancsnoklásával egyesítsük, igen nehéz. Ezt a feladatot csak kitűnő szervezőképességgel, szigorú és öntudatos fegyelemmel és csak abban az esetben lehet megoldani, ha a nagy tömegek bíznak a munkásokból kikerült politikai megbízottak vezető rétegében. Ezt a nagyon nehéz feladatot a bolsevikok megoldották: bár igen gyakran fordul elő nálunk árulás a volt tisztek között, mégis, a Vörös Hadsereg nemcsak hogy a kezünkben van, hanem megtanulta legyőzni a cár tábornokait és Anglia, Franciaország meg Amerika tábornokait.

Ezért mindenkinek, aki komolyan meg akar szabadulni a Kolcsak-uralomtól, minden erejét, minden eszközt, minden tudását teljes egészében oda kell adnia, hogy a Vörös Hadsereget megteremtsük és megerősítsük. Szívvel-lélekkel végre kell hajtani a Vörös Hadseregre vonatkozó minden törvényt, minden parancsot, mindenképpen erősíteni kell a fegyelmet a hadseregben, segíteni kell a Vörös Hadsereget mindennel, amivel kiki segítheti — ez az első, legfontosabb és legfőbb kötelessége minden öntudatos munkásnak és parasztnak, aki nem kívánja a Kolcsak-uralmat.

Mint a tűztől, úgy kell irtózni a partizán módszerektől, az egyes osztagok önkényeskedésétől, a központi hatalommal szemben való engedetlenségtől, mert mindez pusztulásba vezet: ezt bebizonyította az Ural is, Szibéria is, Ukrajna is.

Aki nem segíti odaadóan és önfeláldozóan a Vörös Hadsereget, aki nem támogatja teljes erővel a rendet és a fegyelmet a hadseregben, az áruló és hitszegő, az a Kolcsak-rendszer híve, azt könyörtelenül meg kell semmisíteni.

Erős Vörös Hadsereggel legyőzhetetlenek vagyunk. Erős hadsereg nélkül elkerülhetetlenül Kolcsak, Gyenyikin, Jugyenyics áldozatai leszünk.

Második tanulság. A Vörös Hadsereg nem lehet erős nagy állami gabonatartalékok nélkül, mert enélkül a hadsereget sem szabadon mozgatni, sem a szükséghez mérten előkészíteni nem lehet. És enélkül nem lehet ellátni a munkásokat, akik a hadsereg számára dolgoznak.

Minden öntudatos munkásnak és parasztnak tudnia kell és jól meg kell jegyeznie, hogy Vörös Hadseregünk nem elég gyors és nem elég tartós sikereinek fő oka ma éppen az állami gabonatartalékok elégtelenségében rejlik. Aki nem szolgáltatja be gabonafölöslegét az államnak, az Kolcsakot segíti, az hitszegő, az a munkások és parasztok árulója, az bűnös a Vörös Hadseregben szolgáló munkások és parasztok újabb tízezreinek halálában és szenvedéseiben.

A szélhámosok, a spekulánsok és a teljesen felvilágosulatlan parasztok így okoskodnak: jobb lesz, ha szabad áron adom el a gabonámat, mert akkor sokkal többet kapok érte, mintha megszabott áron az államnak adom el.

De hisz éppen arról van szó, hogy a szabad eladás folytán növekszik a spekuláció, néhányan meggazdagodnak, de csak a gazdagok laknak jól, a munkástömegek pedig éhesek maradnak. Ezt láttuk a valóságban Szibéria és Ukrajna leggazdagabb gabonatermelő vidékein.

Szabad gabonakereskedelem mellett a tőke diadalmaskodik, a dolgozók pedig éheznek és nyomorognak.

Szabad gabonakereskedelem mellett a gabona ára pudonként többezer rubelre is felszökik, a pénz elértéktelenedik, maroknyi spekuláns meggazdagszik, a nép pedig elszegényedik.

Szabad gabonakereskedelem mellett üresek az állami raktárak, a hadsereg erőtlen, az ipar pusztul, Kolcsak vagy Gyenyikin győzelme elkerülhetetlen.

Csak a gazdagok, csak a munkás- és paraszthatalom leggonoszabb ellenségei pártolják tudatosan a szabad gabonakereskedelmet. Aki felvilágosulatlansága miatt pártolja a szabad gabonakereskedelmet, annak Szibéria és Ukrajna példájából meg kell tanulnia és meg kell értenie, hogy miért jelenti a szabad gabonakereskedelem Kolcsak és Gyenyikin győzelmét.

Vannak még felvilágosulatlan parasztok, akik így okoskodnak: adjon előbb az állam nekem a gabonámért cserébe jó minőségű árut háború előtti áron, akkor odaadom a gabonafölösleget, másképpen nem. S ilyen okoskodással a szélhámosok és a földbirtokosok csatlósai gyakran „lépre csalják” a felvilágosulatlan parasztokat.

Nem nehéz megérteni, hogy a munkásállam most, amikor a kapitalisták az országot a Konstantinápolyért folytatott négyéves rablóháborúval teljesen tönkretették, és utána még a Kolcsakok és Gyenyikinek, az egész világ kapitalistáinak segítségével, bosszúból pusztítják — nem adhat árut a parasztoknak, mert az ipar áll. Nincs gabona, nincs fűtőanyag, nincs ipar.

Minden értelmes paraszt egyetért azzal, hogy gabonafölöslegét kölcsön kell adnia az éhes munkásoknak, azzal a feltétellel, hogy ipari termékeket kap majd érte cserébe.

Így van ez most is. Minden öntudatos, értelmes paraszt, mindenki, a szélhámosokat és a spekulánsokat kivéve, belátja, hogy az egész gabonafölösleget kölcsön kell adnia a munkásállamnak, mert akkor az állam helyre fogja állítani az ipart és fog adni ipari termékeket a parasztoknak.

Megbíznak-e a parasztok a munkásállamban, hogy kölcsönadják neki gabonafölöslegüket? — ezt kérdezhetik tőlünk.

Válaszolunk: először, az állam nyugtát ad a kölcsönről, bankjegyeket ad. Másodszor, minden paraszt tapasztalatból tudja, hogy a munkásállam, vagyis a Szovjethatalom, segíti a dolgozókat, harcol a földbirtokosok és a kapitalisták ellen. Ezért nevezik a Szovjethatalmat munkás-paraszt hatalomnak. Harmadszor, a parasztnak nincs más választása: vagy a munkásnak hisz vagy a kapitalistának, vagy a munkásállamban bízik és annak nyújt kölcsönt vagy a kapitalisták államának. Más választás nincs, sem Oroszországban, sem a világ egyetlen más államában. Minél öntudatosabbakká válnak a parasztok, annál szilárdabban állanak a munkások pártján, annál erősebb az az elhatározásuk, hogy mindenképpen segítsék a munkásállamot, hogy lehetetlenné tegyék a földbirtokosok és kapitalisták hatalmának visszatérését.

Harmadik tanulság. Kolcsak és Gyenyikin végleges megsemmisítése érdekében a legszigorúbb forradalmi rendet kell tartani, szentül bekell tartani a Szovjethatalom törvényeit és rendeleteit s meg kell követelni, hogy mindenki végrehajtsa azokat.

Kolcsak uráli és szibériai győzelmeinek példáján mindnyájan világosan láttuk, hogy a legkisebb rendetlenség, a Szovjethatalom törvényeinek legkisebb megszegése, a legkisebb figyelmetlenség vagy hanyagság feltétlenül a földbirtokosok és kapitalisták megerősödésének, győzelmének malmára hajtja a vizet. Mert a földbirtokosok és a kapitalisták nincsenek megsemmisítve és nem tartják magukat legyőzötteknek: minden értelmes munkás és paraszt látja, tudja és megérti, hogy csak szét vannak verve és elrejtőztek, megbújtak és nagyon gyakran „szovjet” színt — „védő” színt öltöttek. Sok földbirtokos besurrant a szovjetgazdaságokba, a kapitalisták pedig szovjet hivatalnokok képében a különböző „igazgatóságokba” és „központokba”; minden lépésnél lesik a Szovjethatalom hibáit és gyengéit, hogy megdöntsék, hogy segítsék ma a csehszlovákokat, holnap Gyenyikint.

Minden erőnkkel ki kell nyomozni és kézre kell keríteni ezeket az elrejtőzött földbirtokos és kapitalista rablókat, bárhol bújtak is meg, le kell leplezni és könyörtelenül meg kell büntetni őket, mert ezek a dolgozók leggonoszabb, legkörmönfontabb, legképzettebb és legtapasztaltabb ellenségei, akik türelmesen lesik az összeesküvésre alkalmas pillanatot; szabotálók ezek, akik semmilyen gaztettől sem riadnak vissza, csak hogy árthassanak a Szovjethatalomnak. A dolgozók ez ellenségeivel, a földbirtokosokkal, a kapitalistákkal, a szabotálókkal, a fehérekkel szemben könyörtelennek kell lennünk.

Ahhoz pedig, hogy kézrekerítsük őket, ügyesnek, óvatosnak, öntudatosnak kell lennünk, a legéberebb figyelemmel kell kísérnünk a legkisebb rendetlenséget, a szovjet törvények lelkiismeretes végrehajtásától való legkisebb eltérést. A földbirtokosokat és kapitalistákat nemcsak tudásuk és gyakorlatuk teszi erőssé, nemcsak a világ leggazdagabb országainak támogatása ad nekik erőt, hanem a nagy tömegek megszokása és tudatlansága is, akik a „régi módon” akarnak élni és nem értik meg annak szükségességét, hogy a Szovjethatalom törvényeit szigorúan és lelkiismeretesen betartsák.

A legkisebb törvénytelenség, a szovjet rend legkisebb megszegése már olyan rés, amelyet a dolgozók ellenségei azonnal kihasználnak s amely elősegíti Kolcsak és Gyenyikin győzelmeit. Bűn volna elfelejteni azt, hogy a Kolcsak-uralom a csehszlovákokkal szemben tanúsított kis vigyázatlansággal, egyes ezredek kisebb engedetlenségével kezdődött.

Negyedik tanulság. Bűn volna megfeledkezni nemcsak arról, hogy a Kolcsak-uralom apró dolgokból keletkezett, hanem arról is, hogy megszületésénél bábáskodtak és közvetlen támogatást nyújtottak a mensevikek (a „szociáldemokraták”) és az eszerek (a „szociálforradalmárok”). Ideje már megtanulni, hogy a politikai pártokat tetteik, ne pedig szavaik szerint értékeljük.

A mensevikek és eszerek, akik szocialistáknak nevezik magukat, a valóságban a fehérek cinkosai, a földbirtokosok és kapitalisták szekértolói. Nemcsak egyes tények bizonyították be ezt a valóságban, hanem az orosz forradalom történetének két nagy időszaka is: 1) a Kerenszkij-uralom és 2) a Kolcsak uralom. A mensevikek és eszerek szavakban mindkét esetben „szocialistáknak” és „demokratáknak” vallották magukat, a valóságban azonban a fehérgárdisták szekértolóinak szerepét játszották. Hát csak nem leszünk olyan ostobák, hogy hiszünk nekik most, amikor azt javasolják, hogy mégegyszer engedjünk nekik „próbálkozni”, s ezt a próbálkozást „egységes szocialista (vagy demokrata) frontnak” nevezik? Csak nem akadnak még a Kolcsak-uralom után olyan parasztok, egyes kivételektől eltekintve, akik nem értették meg, hogy az „egységfront” a mensevikekkel és eszerekkel — a Kolcsak szekértolóival való megegyezést jelenti?

Egyesek azt az ellenvetést teszik, hogy a mensevikek és eszerek belátták hibájukat és lemondtak a burzsoáziával való mindennemű szövetségről. Ez azonban nem igaz. Először is, a jobboldali mensevikek és eszerek még csak le sem mondtak az ilyen szövetségről és nincs megállapított határvonal, amely elválasztaná a baloldaliakat ezektől a „jobboldaliaktól”, mégpedig a „baloldali” mensevikek és eszerek hibájából nincs; mialatt szavakban „elítélik” a „jobboldalukat”, a valóságban még a legjobb mensevikek és eszerek is tehetetlenek maradnak velük szemben, minden szóbeli fogadkozásuk ellenére. Másodszor, még a legjobb mensevikek és eszerek is éppen kolcsakista eszmékért szállnak síkra, amelyek segítik a burzsoáziát, Kolcsakot és Gyenyikint, fedezik szennyes és véres kapitalista üzelmeiket. Ezek az eszmék: néphatalom, általános, egyenlő, közvetlen választójog, Alkotmányozó Gyűlés, sajtószabadság és más egyebek. Az egész világon látunk kapitalista köztársaságokat, amelyek éppen ezzel a „demokratikus” hazugsággal igazolják a kapitalisták uralmát és a gyarmatok leigázásáért folytatott háborúikat. Itt nálunk azt látjuk, hogy Kolcsak, Gyenyikin, Jugyenyics és akármelyik tábornok szívesen tesz nyakra-főre ilyen „demokratikus” ígéreteket. Lehet-e hinni annak, aki üres ígéretek fejében támogat egy megrögzött banditát? A mensevikek és eszerek kivétel nélkül valamennyien támogatják a megrögzött banditákat, az egész világ imperialistáit, azáltal, hogy áldemokratikus jelszavakkal kendőzik azok hatalmát, azok hadjáratát Oroszország ellen, azok uralmát, azok politikáját. A mensevikek és eszerek mind „szövetséget” ajánlanak fel nekünk, azzal a feltétellel, hogy tegyünk engedményeket a kapitalistáknak és vezéreiknek, Kolcsaknak és Gyenyikinnek, például „mondjunk le a terrorról” (amikor az egész antant milliárdosainak, a leggazdagabb országok egész szövetségének terrorja áll velünk szemben és ezek az országok összeesküvéseket szőnek Oroszországban), vagy hogy nyissuk meg az utat a szabad gabonakereskedelem számára stb. A mensevikek és eszerek e „feltételei” a következőket jelentik: mi, mensevikek és eszerek, a kapitalisták felé hajlunk, de mi „egységfrontot” akarunk a bolsevikokkal, akik ellen a kapitalisták, minden engedményt felhasználva, harcot folytatnak! Nem, mensevik és eszer urak, most már ne Oroszországban keressenek olyan embert, aki képes hinni önöknek. Oroszországban az öntudatos munkások és parasztok megértették, hogy a mensevikek és eszerek a fehérgárdisták szekértolói, egyesek tudatosan és rossz szándékból, mások pedig megnemértésből és a régi hibák mellett való makacs kitartásból, de valamennyien — a fehérgárdisták szekértolói.

Ötödik tanulság. Hogy Kolcsakot és az egész Kolcsak-uralmat úgy megsemmisítsük, hogy az újból talpra ne állhasson, az egész parasztságnak ingadozás nélkül a munkásállam mellé kell állani. Ijesztgetik a parasztokat (különösen a mensevikek és eszerek, mind, még a „baloldaliak” is), az „egy párt diktatúrájának”, a bolsevikok, a kommunisták pártja diktatúrájának mumusával.

Kolcsak példáján a parasztok megtanulták, hogy ne féljenek a mumustól.

Vagy a földesurak és kapitalisták diktatúrája (vagyis vashatalma), vagy a munkásosztály diktatúrája.

Nincs középút. Hiába ábrándoznak középútról a nemesi csemeték, az intellektuelecskék és az úrfiak, akik rossz könyvekből rosszul tanultak. Középút sehol a világon nincs és nem is lehet. Vagy a burzsoázia diktatúrája (amelyet a néphatalomról, Alkotmányozó Gyűlésről, a szabadságról és egyebekről szóló dagályos eszer és mensevik frázisok takarnak), vagy a proletariátus diktatúrája. Aki ezt nem tanulta meg az egész XIX. század történetéből, az reménytelen idióta. Oroszországban pedig mindnyájan láttuk, miként ábrándoztak a középútról a mensevikek és eszerek a Kerenszkij-uralom és Kolcsak idején.

Kinek használtak ezek az ábrándok? Kinek segítettek? — Kolcsaknak és Gyenyikinnek. A középútról ábrándozok — Kolcsak cinkosai.

Az Uralban és Szibériában a munkások és parasztok a tapasztalat alapján hasonlították össze a burzsoázia diktatúráját és a munkásosztály diktatúráját. A munkásosztály diktatúráját az a bolsevik párt valósítja meg, amely már 1905-től kezdve, sőt már korábban, összeforrt az egész forradalmi proletariátussal.

A munkásosztály diktatúrája azt jelenti, hogy a munkásállam ingadozás nélkül elnyomja a földbirtokosokat és kapitalistákat, elnyomja és legyőzi az árulókat és hitszegőket, akik ezeket a kizsákmányolókat segítik.

A munkásállam — könyörtelen ellensége a földbirtokosnak és a kapitalistának, a spekulánsnak és a csalónak, ellensége a föld és a tőke magántulajdonának, ellensége a pénz hatalmának.

A munkásállam — egyetlen igaz barátja és segítője minden dolgozónak, a parasztságnak is. Semmiféle ingadozás a tőkével szemben, a dolgozók szövetsége a tőke elleni harcban, munkás-paraszt hatalom, Szovjethatalom — ez a valóságban a „munkásosztály diktatúrája”.

A mensevikek és eszerek ezekkel a szavakkal ijeszteni akarják a parasztokat. Nem fog sikerülni. Kolcsak után még a legfélreesőbb vidékeken élő munkások és parasztok is megértették, hogy ezek a szavak jelentik éppen azt, ami nélkül nem menekülhetnek meg Kolcsaktól.

Le az ingadozókkal, a gerinctelenekkel, a tőkét segíteni akarókkal, mindazokkal, akiket elbűvölnek a tőke jelszavai és ígéretei! Könyörtelen harc a tőke ellen és a dolgozók szövetsége, a parasztok szövetsége a munkásosztállyal — ez a Kolcsak- uralom utolsó és legfontosabb tanulsága.

1919. augusztus 24.

N. Lenin

Megjelent: „Pravda” 190. sz.
1919. augusztus 28.

Lenin Művei. 29. köt. 579—578. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kína forradalma
Egymilliárd ember megmozdul
II. Miért elmaradott Ázsia?
(idézet: Kína forradalma című könyvből)

Nem jutunk túlságosan messzire a dolgok megértésében, ha azokra a lelkiismerethajszolta fehér szentimentalistákra hallgatunk, akik „a Kelet magasabbrendű szellemiségéről” beszélnek, vagy azokra az ázsiai kóklerekre, akik, mint Lin Ju-tang, a hallgatóság lélegzet-akadt csodálatára felöklendezik filozófusaik és királyaik régmúlt nagyszerűségét. A bizonyság szemünk, fülünk — és orrunk — számára teljesen világos. Ázsia elmaradott. Szennyes és szegény. Tíz ember közül kilenc nem tud olvasni. A gyarmati és félgyarmati Távol- és Közel-Kelet feudális sorban és évszázados elmaradottságban él. Azok az ázsiaiak, akik maguk nem húznak hasznot az elmaradottságból — nem is tagadják. Csak véget akarnak ennek vetni.

Másrészt: végzetes lenne azt hinni, hogy ezen az alapon mi „magasabbrendűek” vagyunk. Csak három, vagy négyszáz esztendővel ezelőtt még nem azért utaztak Ázsiába az európaiak, hogy jobbminőségű árucikkeket adjanak el, vagy hogy a „civilizációt” terjesszék. Azért utaztak, hogy textilt és más árukat hozzanak Európába. Olyan árukat, amelyek finomabbak voltak mindannál, amit a Nyugat termelt.

Európa csak tegnap érte be Ázsiát. Kirabolta, összejátszott az ázsiai feudális urakkal a földrész nyomorbantartására, azután területének nagyrészét gyarmatosította. Ha mi előbb emelkedtünk ki a feudalizmusból, mint Ázsia — Ázsia sokkal előbb emelkedett ki a barbarizmusból, mint mi. Nemrégiben egy volt Roosevelt-követő liberális azzal igyekezett védeni az USA kínai beavatkozását, hogy azt mondotta, „a kínaiak még a kőkorszakban élnek” és „erős, de baráti kézre van szükségük”. Arra alapozta véleményét, hogy látta, amint kínai parasztok kőmalommal zúzták össze a gabonaszemeket. Megmondtam neki, hogy a kínaiak és hinduk már akkor edzették a vasat, amikor az nekünk még eszünkbe sem juthatott — és azt is, hogy kőmalmot New England-ben is találhat. Ex-liberális barátom nemcsak történelmi képtelenséget fecsegett, de imperialista képtelenséget is — a legbanálisabb, Kipling-féle fajtából. Váratlan helyeken akad manapság ilyesmire az ember.

Ázsia elkésett. De éretlen lenne ezért saját problémái megoldására? Lehet, hogy éretlen a mi kérdéseink megoldására — de a maga gondjaival szemben jobban fel van fegyverezve, mint a mi őseink, amikor azok állottak hasonló problémák előtt — hiszen eligazodhat mások tapasztalatain. Az első feladat mindenesetre nem technikai, hanem politikai: Ázsiának mindenekelőtt a feudalizmust kell szétrombolnia.

Németország népe mindig elvesztette a parasztháborúkat és sohasem jutott el a demokráciához. A feudális junker-földesurak a tizenkilencedik század közepén ügyesen összefogtak az új iparbárókkal és a hadsereget meg az államot egyaránt ellenőrizték. Innen eredtek a császárság és a hitlerizmus vad kísérletei az annyira vágyott régi feudális világ egy „korszerű” változatának visszaállítására.

Spanyolország valaha nagy feudális-kereskedő ország volt, de nem haladt előre Európa többi részével. Napoleon idejében, a forradalomban, majd a késői harmincas évek polgárháborújában tett kétségbeesett erőfeszítések ellenére is szegénységben és elmaradottságban tartotta a feudalizmus. Oroszország a feudalizmust és kapitalizmust 1917-ben jóformán egyidőben rázta le magáról s az eredmény: a hatalmas Szovjetunió! Ez az ország csak nemrégiben verte le Kelet-Európáról a feudális bilincseket. Valóban nem döntő fontosságú, hogy Ázsiában csak ennyire későn érkezett el az önálló, modern nemzettéválás órája.

Kína a legnagyobb az ázsiai országok között és Kína kísérelte meg legkeményebben a feudális kötelékek letépését. Paraszt- háborúi megelőzték az európaiakat és gyakran ismétlődtek. Az intézményesített katonai feudalizmustól felülről végrehajtott centralizáció útján már akkor megszabadult, amikor az Nyugaton még el sem kezdődött. Földbirtokos nemessége az európai előtt hanyatlani kezdett — de mégis hatalmon maradt.

Vajon mi tartotta hatalmon? Még a Nyugat megjelenése előtt hatalmon tartotta Kína hanyatló urainak és az idegen megszállóknak szentségtelen szövetsége. Ezek az idegen megszállók erősebb fegyverekkel tudták elnyomni a népet, mint az elerőtlenedett urak. Így jutott Kína az idegen Mandzsu-ház uralma alá. A mandzsu császárok csaknem háromszáz esztendeig, a köztársaság 1911-es kikiáltásáig uralkodtak.

Rendkívül színes korabeli leírását adja a tatár hódításnak egy 1665-ben Londonban megjelent, Martin Martinius katolikus pap által írott könyv. Címe: Bellum Tartaricum, avagy hogyan hódították meg a TATÁROK megrohanásukkal KÍNA nagy és igen híres császárságát, s hogyan igázták le az utóbbi hét esztendőben azt a hatalmas birodalmat. (Bellum Tartaricum, or the Conquest of the Great and Most Renowned Empire of CHINA By the Invasion of the TARTARS, who in these last seven years have wholly subdued that vast Empire.) Martinius ott volt Kínában, amikor a mongolok átvették a hatalmat. (A korabeli Európa a mandzsukat a mongolokkal és a többi középázsiai népekkel együtt tatároknak nevezte.) Olyan jelentést állított össze erről a hódításról, amire egy mai haditudósító is büszke lehetne. Mi több: néhány név kihagyásával akár meg is írhatta volna egy mai tudósító.

Martinius elmondja nekünk, hogy a Ming-dinasztia, a mandzsuk közvetlen elődjének bukását a „banditizmus” rendkívüli elterjedése jelezte. Ez Kínában, mint minden más feudális országban Robin-Hood-i ízt kapott, amely a gazdagok kiközösítettjeit a szegények hőseivé emelte.

Ezt írja (a nyelvet „modernizáltuk” és összevontuk magát a történést):

„A sáskajárás miatt Senszi és Santung tartományokban növekedett az éhínség. Azután felkelés tört ki, amelynek hevességét csak fokozta Csung Csen császár irtózatos kapzsisága. A császár adókkal és különböző vámokkal teljesen kimerítette a népet. Li Ce-cseng, a Tolvajok Vezetője meggyőzte a katonákat és a népet arról: az egek őt küldötték a nép megsegítésére. Tisztelettudóan bánt a néppel, katonáinak megtiltotta a szegények sanyargatását. Csak a tisztviselőket üldözte, csak a gazdagokat büntette. Az általa elfoglalt területen minden adót megszüntetett.

A császár hadvezére vezetésével sereget küldött ellene, de a sereg nem harcolt. Sőt, a legtöbb katona átszökött a tolvajokhoz. Eközben a Tolvajok Vezetője, aki éppen olyan gyors volt a végrehajtásban, mint amilyen szellemes az ötletek kiagyalásában — katonáit álruhában Peking városába juttatta és ott lázadást szított. Ha figyelembevesszük, hogy ezek a tolvajok kétségbeesett, alacsonysorsú aljas fickók voltak — igazán meglepő, hogyan tudtak ilyen mélységes titkot tartani ilyen nagy ügyekben. 1664-ben el is jutottak a fővárosba.

A Nagy Falat őrző hadvezér, Wu Szan-kui ekkor követet küldött a tatárok királyához és segítséget kért a támadók eltiprására. A tatár király nem szalaszthatott el ilyen kiváló alkalmat, tehát nyomban útnak indult Wu Szan-kui csak a bosszúra gondolt és a tatárok minden feltételét teljesítette, nem is gondolva arra, hogy — mint a kínaiak mondják — „tigriseket hozott, hogy a kutyákat elűzze.”

Li Ce-cseng hallott a tatárok és Wu szövetségéről, elhagyta tehát Pekinget és Senszi tartományba vonult. A tatárok nyolc napig üldözték, de nem tudtak, vagy nem akartak átkelni a Sárga Folyón. Visszatértek hát a reszkető fővárosba.

Wu Szan-kui ekkor jutalmat ajánlott fel nekik, dicsőítette erejüket és túlozta a civódás során tett szolgálataikat, végül pedig azt kívánta tőlük, hogy távozzanak. A tatárok erre hosszú és meggondolt választ adtak — éppen az ellenkezőjét annak, amit Wu várt: „Úgy gondoljuk, még nem érkezett el a távozás ideje — feltéve, hogy okaink felsorolása után is nem kívánod még távozásunkat. Az a véleményünk ugyanis, hogy igen sok még a lázadó, akik inkább szét vannak szórva, semmint megsemmisítve. Azt is hallottuk, hogy nagy tábornokuk, Li Ce-cseng még kezében tartja a leggazdagabb és legnépesebb tartományokat. Ő azonban fél tőlünk, tatároktól. Ha meghallja, hogy elmentünk, újabb támadásokat indíthat — mi pedig esetleg nem tudnánk újabb segélyt küldeni. Ezért úgy gondoljuk, be kell tetőzni a győzelmet, hogy te végül is átnyújthasd császárodnak a birodalmat. Ne siess tehát ígért jutalmaink kifizetésével. A te kezedben éppen olyan jó helyen van az, mint a mienkben. Inkább arra van szükség, hogy te — részben a magad csapataival, részben a miénkkel — a tolvajok ellen vonulj és kiirtsd őket.”

Wu Szan-kui nem értette a cselt, vagy nem merte ingerelni azt a hadsereget, amely már benn volt az ország szívében. Röviddel ezután a tatárok kijelentették, hogy joguk van az egész birodalomhoz. Menekült kínai tisztviselők segítették őket, akik az előrehaladás reményében kitűnő tanácsokat adtak saját hazájuk ellenségeinek. A tatárok ezután Wu Szan-kuit Szingan székhellyel tartományi alkirállyá nevezték ki. Így Wu, aki eddig Kínáért harcolt a lázadók ellen, most arra kényszerült, hogy Kína ellen vonuljon és tartományait a Tatár Birodalomhoz csatolja.”

A mai Ázsiában a társadalmi szervezésnek, a kereskedelemnek és közlekedésnek csaknem hasonlóan primitív állapota okoz éhínségeket. Példa erre az indiai Bengáli-éhinség és a Honan-éhinség Kínában. Ezek mindegyike 1942 és 44 között hárommillió áldozatot követelt. A földesurak és adószedők rablókedve is változatlan.

Akárcsak akkoriban, az ilyen szerencsétlenségek most is „zavargásokat”, sokszor nagy parasztfelkeléseket okoznak. A modern idők kínai parasztja ugyanezen okok miatt özönlött az 1850-es Taiping-felkelés és az 1930-as Vörös Hadsereg soraiba. Amikor ezek a népi forradalmi erők megszállnak egy-egy területet, mindig könnyítenek a földművesek terhein és mindig megzabolázzák azok elnyomóit.

Azok, akik az elkeseredett parasztot „alacsonysorsú és aljas fickóknak” vagy éppen „tolvajnak” látták, szüntelenül csodálkoztak küzdőszelleme, intelligenciája és eredményes guerilla-taktikája felett. A földesurak szolgálatában álló kormányok hadseregei — amelyekben ugyanolyan parasztok harcolnak, mint a „tolvajok” soraiban — most is hasznavehetetleneknek bizonyulnak, ha a nép ellen küldik őket. Az egységes japánellenes harcot megelőző utolsó polgárháborús csatában Csang Kai-sek egyik legjobb hadserege állt át a „vörösökhöz”. Amikor Japán legyőzése után ismét fellángolt a harc, a Kuomintang amerikai fegyverekkel felszerelt hadosztályai egyre-másra állottak a kommunisták-vezette néphadsereg oldalára.

A feudális kínai uralkodóosztályok képviselői újabban is mindig külföldi beavatkozáshoz folyamodtak, amikor uralmukat forradalom fenyegette. A Taiping-forradalmat külső erők segítségével zúzták össze, — az 1927-es forradalmat is. Ezt kísérelték meg most az amerikaiak segítségével.

A beavatkozó külső hatalom mindig erősebb, mint azok, akik behívták. Ezért vagy már kezdettől fogva arra számít, hogy megszerzi az uralmat az ország felett — vagy pedig evés közben jön meg az étvágya. Ez volt az eset számos amerikai hivatalnok esetében, akik szerették azt hinni, hogy Kína nem a kínai nép országa, hanem csak eszköze különböző amerikai gazdasági és stratégiai tervezgetéseknek.

A nép mindig meggyűlöli azokat, akik idegen „segítséghez” folyamodnak. Wu Szan-kui nevének hallatára ma (több mint háromszáz év után) minden kínai gondolkodás nélkül köp egyet. A Mandzsu-dinasztia, amely teljesen kínai szokásokat vett fel, akkor írta alá halálos ítéletét (és kis híján a kínai függetlenségét is), amikor behívta az angolokat. Ami Csang Kai-seket illeti— róla ma az a vélemény, mint Wu Szan-kuiról.

Azok a kormányok, amelyek beavatkoznak, hogy más népeket lerázzanak — szörnyű terhet raknak a maguk népére. Ennek az undorító szerepnek az elvállalásával a barátság összes régebbi kötelékeit elpusztítják. Wendell Willkie beszélt valamikor Amerika „jóakarat-tartalékáról” a Távol-Keleten. Ez a jóakarat annak a következménye volt, hogy sok más európai néppel ellentétben az amerikaiakat nem azonosították ösztönösen, közvetlen hódító törekvésekkel. Ez persze azóta megváltozott.

Hogy ismét visszatérjünk az amerikai történelemre — az amerikai forradalom korában tagadhatatlanul Anglia volt a föld legdemokratikusabb országa. Az amerikai gyarmatosok maguk is büszkék voltak szabad angol születésükre. Nem is azért lázadtak fel tehát, mert nem becsülték az olyan brit intézményeket, mint a parlamenti képviselet, vagy az alkotmány — hanem azért, mert becsülték őket, mert nem tudták elviselni, hogy megfosszák őket már biztosított jogaiktól.

Az angolok egy egész évszázadra szóló gyűlöletet arattak Amerikában, amikor a gyarmatosok szemében az „angol” — a „vöröskabátosokat” és a magascsizmás zsoldosokat jelentette. Az amerikai angolok úgy meggyűlölték az angliai angolokat, hogy ellenükben még az ősellenségnek tartott franciák segítségét is hajlandók voltak elfogadni. A függetlenségért harcoló amerikai csapatokat nem az érdekelte, hogy otthon ki demokratikusabb, hanem az: ki a barátja és ki az ellensége az ő amerikai demokráciájuknak.

A franciák több mint egy évszázadig tartó érzelmes barátságot szereztek maguknak Amerikában azért, mert, miután megsegítették a gyarmatosokat, meg sajátmagukat (hiszen ők is háborúban állottak Angliával) — összecsomagoltak és hazamentek. Ha Lajos király maga akarta volna meghatározni, hogy a megvert angolok milyen tábornokoknak adhatják meg magukat — mint Mac Arthur tette, amikor utasította a japánokat, hogy csak Csang Kai-sek előtt rakhatják le a fegyvert, — ha néhány angol csapatot felfegyverzett volna, hogy azok őrizzék az amerikaiakat, amíg „uralkodó-népek” döntenek a zsákmány felett — ahogyan az indonézeket és a kínai partizánokat őriztették, — vagy ha Amerikában tartotta volna csapatait, hogy ilymódon biztosítsa a számára legmegfelelőbb kormányforma érvényesülését — ahogyan azt az amerikaiak tették Kínában —, akkor a telepesek menten elfelejtették volna a segítséget. Rádöbbentek volna, hogy a franciák nyelve idegen, hogy vallásuk katolikus és hogy szokásaik furcsák. Dühöngött volna a gyűlölet és vérontás.

Az akkori franciák azonban értelmesen viselkedtek. Lajos király persze mindenütt gyűlölte a köztársaság eszméjét, de tudta: jobb nem beavatkozni, hiszen ezek a rongyos fickók már oly sok brit hadsereget megvertek. Bizonyosan szerette volna az új Egyesült Államokat harci bázisul használni Kanada visszahódítására, amelyet csak nemrég vettek el tőle az angolok. Mégis el tudta fojtani ezeket a gondolatokat.

Álljunk csak meg! — szólhat az olvasó: az amerikai forradalmárok győztek, de a kínai parasztok mindig csak veszítettek …

Ez igaz volt addig, ameddig a parasztok egyedül voltak. Li Ce-cseng forradalma a tizenhetedik században ugyanazok ellen a gonoszságok ellen küzdött, amelyekkel most szembefordul a kínai paraszt. Ugyanaz az elemi erő és a szegények igazságának az a szenvedélye hajtotta, mint a történelem többi „egyszerű és tiszta” parasztháborúját. Mint Angliában Wat Tyler lázadása,— vagy a francia jacquerie-k — hatalmaserejű, de rövidéletű robbanás volt. Kevés volt a városi szövetségese. A helyi éhségtüntetésekből önmagától fejlődött hatalmas erővé — de nem volt terve arra, hogy mit kezdjen ezzel az erővel. Nem számolt az idegen hódítás fenyegetésével. Valószínű, hogy minden egyes katona már megnyertnek tekintette a maga háborúját, amikor egy elnyomót összezúzott és a gazdagoktól elvett zsákmánnyal kárpótolta magát hosszú évek szenvedéséért és önkényeskedéséért. Mint Anteus — a tiszta jacquerie is meghal, amikor elhagyja szülőanyját, a földet. Amíg az ilyen harcok belül maradnak a feudális rend keretein — az uralkodó csoportok a végén mindig győzedelmeskedhetnek.

Európában ezt a feudális keretet belülről meglágyította a kereskedelem növekedése, a tengerentúli hódítások és az ipar. Ázsiában kívülről vájtak bele az imperializmus, meg a Nyugat liberális és szociális eszméi. A Nyugaton a feudális idők óta megváltozott a színház, kicserélődtek a statiszták és színészek. Nincs igazi érintkezési pont. Ázsiában, mint megmutattuk, még mindig uralkodó a feudalizmus. De ha a statiszták ugyanazok is — az ázsiai „színház” ma már másik városban áll. Sok új színész van a régiek mellett és még a régi színészeken is új a ruha. A kínai közelmúlt, és különösen a háborúalatti változások története ékesen bizonyítja ezt. A feudalizmus elleni harc megelőzte ugyan az imperialistaellenes harcot — de csak közösen teljesedhettek ki. A közelmúlt, és különösen a háborúalatti kínai történelem tanulmányozása megmutatja: ütött az óra!

SaLa

 

Mind egy szálig harcra Gyenyikin ellen!

Az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt Központi Bizottságának levele a pártszervezetekhez

Elvtársak! Bekövetkezett a szocialista forradalom egyik igen válságos, sőt minden valószínűség szerint a legválságosabb pillanata. A kizsákmányolók, a földbirtokosok és kapitalisták orosz és külföldi (elsősorban angol és francia) védelmezői kétségbeesett kísérletet tesznek arra, hogy visszaállítsák a népi munka fosztogatóinak, a földbirtokosoknak és kizsákmányolóknak uralmát Oroszországban, hogy megszilárdítsák bukófélben levő hatalmukat az egész világon. Kudarcot vallott az angol és francia kapitalistáknak az a terve, hogy saját csapataikkal meghódítsák Ukrajnát; kudarcot vallottak Kolcsak támogatásával Szibériában; a Vörös Hadsereg az egy emberként felkelt uráli munkások támogatásával hősiesen nyomul előre az Uralban, közeledik Szibériához, hogy ezt az ottani urak, a kapitalisták hallatlanul kegyetlen járma alól felszabadítsa. Kudarcot vallott végül az angol és francia imperialistáknak az a terve is, hogy elfoglalják Petrográdot egy ellenforradalmi összeesküvés segítségével, amelyben orosz monarchisták, kadetok, mensevikek és eszerek vettek részt, a baloldali eszereket is beleértve.

Most a külföldi kapitalisták kétségbeesett kísérletet tesznek, hogy visszaállítsák a tőke jármát Gyenyikin hadjárata segítségével, akit, mint valamikor Kolcsakot, tisztekkel, hadianyaggal, lőszerrel, tankokkal stb. stb. segítenek.

A munkásoknak és parasztoknak meg kell feszíteniök minden erejüket, a Szovjet Köztársaságnak meg kell feszítenie minden erejét, hogy visszaverjük Gyenyikin támadását és legyőzzük őt, anélkül hogy a Vörös Hadsereg győzelmes támadását az Uralban és Szibériában megállítanók. Ebben foglalható össze

a jelen pillanat legfőbb feladata

Mindenekelőtt és legfőképpen minden kommunista, minden velük rokonszenvező, minden becsületes munkás és paraszt, minden szovjet funkcionárius feszítse meg katona-módra erejét, hogy munkája, ereje és igyekezete maximumát a háború közvetlen feladataira, Gyenyikin támadásának gyors visszaverésére fordítsa és e feladatnak megfelelően csökkentse és szervezze át minden egyéb tevékenységét.

A Szovjet Köztársaságot ostrom alá vette az ellenség. A Szovjet Köztársaságnak egységes harci tábornak kell lennie, nem szavakban, hanem a valóságban.

Minden intézmény egész munkáját a háborúhoz kell alkalmazni és át kell szervezni a háború követelményeinek megfelelően!

A testületi elv elengedhetetlen a munkás- és parasztállam ügyeinek intézésénél. De a testületi elv minden túlzásbavitele, huzavonára, felelőtlenségre vezető minden eltorzítása, a testületi szerveknek minden átváltoztatása fecsegő intézményekké — igen nagy baj és ennek a bajnak mindenáron, minél hamarabb, semmitől vissza nem riadva, véget kell vetni.

A testületi elv sem a testületek tagjainak száma tekintetében, sem a munka gyakorlati vezetése szempontjából ne terjedjen túl az okvetlen szükséges minimumon; meg kell tiltani a „szónoklatokat”, a vitákat a legnagyobb gyorsasággal kell lefolytatni, információra és pontosan megfogalmazott gyakorlati javaslatokra kell korlátozni.

A testületi elv alkalmazását minden esetben, amikor arra akár a legkisebb lehetőség van, csakis a legfontosabb kérdéseknek minél szűkebb körű testületben való legrövidebb megtárgyalására kell korlátozni, az intézmény, a vállalat, az ügyek és feladatok gyakorlati irányítását vagy intézését pedig egyetlen elvtársra kell bízni, akiről tudjuk, hogy kemény, határozott, merész ember, ért az ügyek gyakorlati vezetéséhez és a legnagyobb bizalomnak örvend. A testületi elvnek minden esetben és kivétel nélkül minden körülmények között együtt kell járnia azzal, hogy pontosan megállapítjuk minden egyes személy egyéni felelősségét valamely pontosan meghatározott munkáért. A testületi elvre való hivatkozással leplezett felelőtlenség a legveszedelmesebb baj, amely mindenkit fenyeget, akinek nincs igen nagy tapasztalata a gyakorlati testületi munkában, s amely a katonai ügyekben lépten-nyomon elkerülhetetlenül katasztrófára, zűrzavarra, pánikra, egymásnak ellentmondó parancsolgatásra, vereségre vezet.

Nem kevésbé veszedelmes baj az ide-oda kapkodás a szervezési kérdésekben vagy a szervezési tervkovácsolás. A munkának a háború érdekében szükséges átszervezése semmiesetre se vezessen az intézmények átszervezésére és még kevésbé új intézményeknek sebtében való létesítésére. Ez minden körülmények közt megengedhetetlen, ez csak zűrzavarra vezet. A munka átszervezésének abból kell állania, hogy azoknak az intézményeknek működését, amelyek nem feltétlenül szükségesek, ideiglenesen beszüntetjük, vagy bizonyos mértékig csökkentjük. De a háború támogatására irányuló minden munkát teljesen és kizárólag a már létező katonai intézmények útján kell lebonyolítani, olymódon, hogy ezeket az intézményeket megjavítjuk, megerősítjük, kibővítjük, támogatjuk. Külön „védelmi bizottságok” vagy „forradalmi bizottságok” (forradalmi vagy katonai forradalmi bizottságok) alakítása, először, csak kivételesen engedhető meg; másodszor, csak úgy, ha ezt az illetékes katonai hatóság, illetve a Szovjethatalom legfelsőbb szerve jóváhagyja; harmadszor, a jelzett feltétel kötelező teljesítésével.

A népnek meg kell magyarázni az igazat Kolcsakról és Gyenyikinről

Kolcsak és Gyenyikin a Szovjet Köztársaság fő és egyedül komoly ellenségei. Ha az antant (Anglia, Franciaország, Amerika) nem segítené őket, már régen összeomlottak volna. Csak az antant segítsége ad nekik erőt. De mégis kénytelenek ámítani a népet, s időnként a „demokrácia”, az. „Alkotmányozó Gyűlés”, a „néphatalom” stb. híveinek tüntetni fel magukat. A mensevikek és eszerek szívesen hagyják magukat félrevezetni.

Most teljesen kiderült az igazság Kolcsakról (márpedig Gyenyikin Kolcsak hasonmása). A munkások tízezreit lőtték agyon. Még mensevikeket és eszereket is agyonlőttek. Egész kerületek parasztjait megbotozták. Nyilvánosan vesszőztek meg nőket. A tisztek, a földbirtokoscsemeték, hatalmuk teljében tobzódnak. A rablásnak se vége, se hossza. Ez az igazság Kolcsakról és Gyenyikinről. Még a mensevikek és eszerek között is, akik maguk is elárulták a munkásokat, maguk is Kolcsak és Gyenyikin hívei voltak, még ő közöttük is egyre többen akadnak, akik kénytelenek elismerni ezt az igazságot.

Egész propaganda- és agitációs munkánk középpontjába kell állítani azt, hogy felvilágosítsuk erről a népet. Meg kell magyarázni, hogy vagy Kolcsak és Gyenyikin, vagy a Szovjet hatalom, a munkások hatalma (diktatúrája); középút nincs; középút nem lehetséges. Különösen ki kell használni a nembolsevikok tanúvallomásait: az olyan mensevikekét, eszerekét, pártonkívüliekét, akik Kolcsaknál vagy Gyenyikinnél voltak egy ideig. Hadd tudja meg minden munkás és paraszt, miért folyik a harc, mi vár rá Kolcsak vagy Gyenyikin győzelme esetén.

A mozgósítandók közötti munka

Gondoskodásunk egyik fő tárgya a mozgósítandók közötti munka, a mozgósítást elősegítő munka és a mozgósítottak közötti munka legyen. A kommunistákat és a velük rokonszenvezőket mind egy szálig talpra kell állítani mindenütt, ahol a mozgósítottakat összpontosítják, vagy ahol helyőrségek és különösképpen, ahol tartalék-zászlóaljak stb. vannak. Kivétel nélkül valamennyiüknek össze kell fogniok és dolgozniok kell, egyeseknek naponta, másoknak, mondjuk, négy vagy nyolc órát hetenként, a mozgósítás elősegítése érdekében és a mozgósítottak között, a helyőrség katonái között, — természetesen, szigorúan szervezetten, olymódon, hogy a helyi pártszervezet és katonai hatóság jelöl ki mindenkit a megfelelő munkára.

A pártonkívüliek, vagy azok, akik nem a kommunista párthoz tartoznak, természetesen nem képesek eszmei munkát végezni Gyenyikin vagy Kolcsak ellen. De megengedhetetlen, hogy ezen az alapon mentesítsük őket minden munka alól. Meg kell találnunk a megfelelő módot arra, hogy az egész lakosság mind egy szálig (elsősorban pedig a vagyonosabb réteg, a városokban és a falvakban egyaránt) köteles legyen valamilyen formában hozzájárulni a maga obulusával a mozgósítás, illetve a mozgósítottak támogatásához.

A támogatás külön módja legyen a mozgósítottak lehető leggyorsabb és legjobb kiképzésénél való közreműködés. A Szovjethatalom behív minden volt tisztet, altisztet stb. A kommunista pártnak s a párt példáját követve minden rokonszenvezőnek és minden munkásnak a munkás-parasztállam segítségére kell sietnie, először azzal, hogy minden módon közreműködik a jelentkezés alól kibújni igyekvő volt tisztek, altisztek stb. kézrekerítésénél; másodszor azzal, hogy a pártszervezet ellenőrzése alatt és a pártszervezet mellett megszervezi azok csoportjait, akik elméletileg vagy gyakorlatilag (például úgy, hogy részt vettek az imperialista háborúban) katonai kiképzésben részesültek és hasznunkra lehetnek.

A katonaszökevények közötti munka

Az utóbbi időben szemmelláthatóan fordulat állott be a hadseregből való szökések elleni harcban. Több kormányzóságban a katonaszökevények tömegesen kezdenek visszatérni a hadseregbe, és túlzás nélkül mondhatjuk, hogy szinte megrohanták a Vörös Hadsereget. Ennek oka először az, hogy a párttagok ügyesebben és rendszeresebben végzik munkájukat; másodszor, a parasztok körében mindinkább terjed az a meggyőződés, hogy Kolcsak és Gyenyikin a cári rendszernél is rosszabb rendszer visszaállítását hozzák magukkal, visszahozzák a munkások és parasztok rabszolgaságát, a botozást, fosztogatást, a tisztek és nemes uracsok garázdálkodását.

Ezért mindenütt és minden erőnkből hozzá kell látnunk a katonaszökevények közötti munkához, hogy a szökevények visszatérjenek a hadsereg kötelékébe. Ez az egyik legelső és legéletbevágóbb feladat.

Csak mellékesen jegyzem meg: az a körülmény, hogy módunkban van a meggyőzés erejével hatni a katonaszökevényekre, valamint ennek a munkának a sikere azt mutatja, hogy a munkásállam egészen különleges, a földbirtokos és tőkés államétól eltérő magatartást tanúsít a parasztság irányában. Az állam e két utóbbi fajtájánál a fegyelem egyetlen forrása a botozás, illetőleg az éhség réme. A munkásállam vagy a proletárdiktatúra számára lehetséges a fegyelem más forrása: a parasztok meggyőzése a munkások által, a munkások és parasztok testvéri szövetsége. Amikor szemtanúk elbeszéléseit halljuk arról, hogy ebben és ebben a kormányzóságban (például Rjazan kormányzóságban) katonaszökevények ezrei meg ezrei térnek vissza önként a hadseregbe, hogy a népgyűléseken néha a „katonaszökevény-elvtársak” megszólításnak leírhatatlan sikere van, csak akkor kezdjük megérteni, hogy még mennyi, általunk ki nem használt erő rejlik a munkásoknak és parasztoknak ebben a testvéri szövetségében. A parasztnak előítéletei vannak, amelyek a kapitalista, az eszer, a „szabad kereskedelem” felé sodorják, de van józan esze is, amely mindinkább a munkásokkal való szövetség felé viszi.

Közvetlen segítség a hadseregnek

Hadseregünknek legelsősorban arra van szüksége, hogy ellássuk egyenruhával, lábbelivel, fegyverrel, lőszerrel. Egy kifosztott országban óriási erőfeszítéseket kell tenni ahhoz, hogy fedezni tudjuk a hadseregnek ezt a szükségletét, — Kolcsakot meg Gyenyikint is csak Anglia, Franciaország és Amerika rabló kapitalistáinak bőkezű támogatása menti meg az ellátási hiányok nyomában járó elkerülhetetlen csődtől.

Bármennyire tönkre van téve Oroszország, még mindig jócskán vannak olyan erőforrásai, amelyeket még nem használtunk ki, gyakran nem tudtunk kihasználni. Még sok olyan hadianyagraktár van, amelyet nem kutattunk fel vagy nem vizsgáltunk át, még sok termelési lehetőséget nem használtunk ki, gyakran a tisztviselők tudatos szabotálása miatt, gyakran a bürokratikus huzavona, a fejetlenség és gyámoltalanság — „a múlt bűnei” miatt, amelyek oly elkerülhetetlenül és oly kegyetlenül nehezednek rá minden forradalomra, amely „ugrást” tesz egy új társadalmi rend felé.

Ebben a tekintetben különösen fontos a hadseregnek nyújtott közvetlen segítség. Azok az intézmények, amelyek ezzel foglalkoznak, különösen rászorulnak a „felfrissítésre”, a kívülről jövő támogatásra, a munkások és parasztok önkéntes, erélyes és hősies helyi kezdeményezésére.

Minél szélesebb körben fel kell szólítani erre a kezdeményezésre minden öntudatos munkást és parasztot, minden szovjet funkcionáriust, ebben a tekintetben a különböző helyeken és a különböző munkaterületeken a hadsereg megsegítésének különböző formáit kell kipróbálni. Itt sokkal kisebb mértékben alkalmazzák a „forradalmi módon végzett munkát”, mint más területeken, pedig itt sokkal nagyobb szükség van „forradalmi módon végzett munkára”.

E munkának egyik lényeges része a fegyvergyűjtés a lakosság körében. Hogy egy négyéves imperialista háborút, továbbá két népforradalmat átélt országban a parasztoknál és a burzsoáziánál nagyon sok fegyver van elrejtve, az természetes és elkerülhetetlen. De ez ellen most, Gyenyikin fenyegető hadjárata idején, minden erőnkből harcolnunk kell. Aki fegyvert rejt el, vagy segít elrejteni, a legnagyobb bűnt követi el a munkások és parasztok ellen, megérdemli, hogy főbelőjék, mert bűnös abban, hogy a legjobb vöröskatonák ezrei meg ezrei pusztulnak el a frontokon, gyakran csakis fegyverhiány miatt.

A petrográdi elvtársaknak ezer meg ezer fegyvert sikerült felkutatniok, amikor — szigorúan szervezett formában — tömeges házkutatást hajtottak végre. Arra van szükség, hogy Oroszország más részei ne maradjanak Petrográd mögött, hanem minden áron utolérjék és túlszárnyalják Petrográdot.

Másrészt kétségtelen, hogy a legtöbb puskát a parasztok rejtik el, mégpedig gyakran minden rossz szándék nélkül, egyszerűen azért, mert meggyökeresedett bizalmatlansággal viseltetnek mindenféle „államisággal” stb. szemben. Ha értettünk ahhoz, hogy (a legjobb kormányzóságokban) sokat, méghozzá nagyon sokat tegyünk meggyőzés, ügyes agitáció, a dolog célszerű megközelítése útján a szökevényeknek a Vörös Hadseregbe való önkéntes visszatérése érdekében, akkor nem kétséges, hogy ugyanannyit, ha ugyan nem többet tehetünk, és kell is tennünk, a fegyverek önkéntes visszaadása érdekében.

Munkások és parasztok! Kutassátok fel az elrejtett puskákat és szolgáltassátok be a hadseregnek! Ezzel megmenekültök attól, hogy Kolcsak és Gyenyikin parancsára halálragyötörjenek, agyonlőjenek, tömegesen megbotozzanak és kifosszanak benneteket.

A nemháborús jellegű munka csökkentése

Ahhoz, hogy a fentebb röviden vázolt munkáknak akár egy részét is elvégezhessük, egyre újabb és újabb funkcionáriusokra van szükség, méghozzá a legmegbízhatóbb, legodaadóbb és legerélyesebb kommunisták közül. De honnan vegyük őket, amikor általános a panasz, hogy nincs kellő számú ilyen funkcionárius, és a meglevők túlságosan fáradtak.

Kétségtelen, hogy ezek a panaszok sok tekintetben jogosak. Ha valaki pontosan megszámolná, hogy a munkás- és paraszttömegek támogatását és rokonszenvét élvező élenjáró munkások és kommunisták milyen vékony rétege kormányozta a legutóbbi húsz hónap folyamán Oroszországot, egyenesen hihetetlennek találná az eredményt. Márpedig óriási sikerrel kormányoztunk, dolgoztunk a szocializmus megteremtésén, példátlan nehézségeket küzdöttünk le és legyőztük a burzsoáziával közvetve vagy közvetlenül kapcsolatban álló ellenséget, amely mindenütt felüti a fejét. És már valamennyi ellenségünket legyőztük, egy kivételével: az antant kivételével, Anglia, Franciaország és Amerika világhatalommal rendelkező imperialista burzsoáziája kivételével, de ugyanakkor ennek az ellenségnek is összetörtük már egyik karját — Kolcsakot; csak a másik karja — Gyenyikin — fenyeget bennünket.

Az állam igazgatásához, a proletárdiktatúra feladatainak megvalósításához szükséges új munkás erők gyorsan fejlődnek annak a munkás- és parasztifjúságnak képében, amely a legőszintébben, leglelkesebben és legodaadóbban tanul, feldolgozza magában az új renddel kapcsolatban szerzett új benyomásokat, levetkőzi a régi, kapitalista és burzsoá-demokratikus előítéleteket és még keményebb kommunistákat kovácsol ki soraiból, mint a régi kommunista nemzedék.

De akármilyen gyorsan fejlődik is ez az új réteg, akármilyen gyorsan tanul és érlelődik is a polgárháború és a burzsoázia veszett ellenállásának tüzében, a legközelebbi hónapokban mégsem adhat nekünk az államigazgatáshoz szükséges kész funkcionáriusokat. Márpedig éppen a legközelebbi hónapokról, 1919 nyaráról meg őszéről van szó, hiszen a Gyenyikin elleni harcban a döntés haladéktalanul szükséges és küszöbön áll.

Hogy a katonai munka fokozásához nagy számban kapjunk felkészült funkcionáriusokat, csökkenteni kell a szovjet munkának egész sor nem hadi célokat, vagy helyesebben, nem közvetlenül hadi célokat szolgáló területét és intézményét, ebben az irányban (vagyis a csökkentés irányában) kell átszervezni minden olyan intézményt és vállalatot, amely nem feltétlenül szükséges.

Vegyük például a „Legfőbb Népgazdasági Tanács” tudományos műszaki osztályát. Ez fölöttébb hasznos intézmény, amely szükséges a szocializmus teljes felépítéséhez, valamennyi tudományos és műszaki erő helyes nyilvántartásához és elosztásához. De vajon feltétlenül szükséges-e az ilyen intézmény? Nyilván nem. Ha olyan embereket bocsátanánk a rendelkezésére, akiket azonnal fel lehet és fel is kell használni arra, hogy halaszthatatlan és égetően szükséges kommunista munkát végezzenek a hadseregben és közvetlenül a hadsereg számára, az a jelenlegi helyzetben egyenesen bűn volna.

Ilyenfajta intézmény és intézmény keretében működő osztály, a központban és vidéken, nálunk meglehetősen sok van. Mivel a szocializmus teljes megvalósítására törekszünk, elkerülhetetlen volt, hogy azonnal hozzáfogjunk ilyen intézmények felépítéséhez. De tökfilkók vagy bűnösök volnánk, ha most, amikor Gyenyikin hadjárata fenyegető veszéllyé vált, nem lennénk képesek olymódon átszervezni sorainkat, hogy leállítsunk és csökkentsünk mindent, ami nem feltétlenül szükséges.

Ha nem esünk rémületbe és nem kapkodunk ide-oda szervezési munkánkban, nem is kell sem átszervezni, sem végleg megszüntetni semmilyen intézményt, sem pedig — ami különösen káros a sebtében végzett munkánál — új intézmények szervezésébe fogni. Be kell szüntetnünk három, négy, öt hónapra minden nem feltétlenül szükséges intézményt és intézmény keretében működő osztályt, a központban és a vidéken, vagy, ha nem lehet azokat teljeseri beszüntetni, csökkenteni kell tevékenységüket (körülbelül) ugyanannyi időre, csökkenteni kell a lehető legnagyobb mértékben, azaz csak minimális, a feltétlenül szükséges munkákat szabad meghagyni.

Mivel fő célunk az, hogy azonnal nagyszámú kész, tapasztalt, odaadó, kipróbált kommunistát vagy a szocializmussal rokonszenvező embert kapjunk a katonai munka céljaira, megkockáztathatjuk azt, hogy sok olyan intézményt (illetőleg intézmény keretében működő osztályt), amelynek tevékenységét erősen csökkentettük, ideiglenesen egyetlen kommunista nélkül hagyjunk, kizárólag burzsoá funkcionáriusok kezébe adjunk. Ez a kockázat nem nagy, hiszen csak a nem feltétlenül szükséges intézményekről van szó; tevékenységük leépítése (felére csökkentése) ugyan kárral fog járni, ez a kár azonban nem lesz nagy, semmiesetre sem fogja vesztünket okozni. Ezzel szemben a katonai munka fokozásához, azonnali és jelentős fokozásához szükséges erők hiánya vesztünket okozhatja. Ezt világosan meg kell érteni és le kell vonni belőle a következtetéseket.

Ha a kormányzósági, kerületi stb. hivatalok, vagy hivatali ügyosztályok minden vezetője, minden kommunista sejt, egy percnyi időt sem vesztegetve, felteszi magának a kérdést: feltétlenül szükséges-e ez vagy az az intézmény? ez vagy az az osztály? elpusztulunk-e, ha beszüntetjük vagy kilenctizedére csökkentjük munkáját, ha teljesen kommunisták nélkül hagyjuk? — ha ennek a kérdésnek felvetését az követi, hogy gyorsan és határozottan csökkentik a munkát és kivonják a kommunistákat (feltétlenül megbízható szimpatizáns vagy pártonkívüli segéderőikkel együtt), akkor a legrövidebb időn belül száz meg száz embert kaphatunk a hadsereg politikai osztályain végzendő munkára, a politikai megbízotti és egyéb tisztségekre. S akkor komoly esélyeink lesznek arra, hogy legyőzzük Gyenyikint, ugyanúgy, ahogy legyőztük az erősebb Kolcsakot.

A frontövezetben végzett munka

Az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaságban az utóbbi hetekben nagyon megnőtt és rendkívül gyorsan változott a frontövezet. Ez előhírnöke, illetve velejárója annak, hogy a háború döntő pillanatában vagyunk, hogy közeledik a kibontakozás.

Egyrészt, a Vörös Hadsereg győzelmei és Kolcsak bomlása, a forradalomnak Kolcsak területén való érlelődése folytán az uralvidéki és az uráli óriási frontövezet a mi frontövezetünkké vált. Másrészt, még nagyobb mögöttes terület vált frontövezetté Petrográd alatt és délen, a mi veszteségeink folytán, annak következtében, hogy az ellenség igen közeljutott Petrográdhoz, dél felől pedig betört Ukrajnába és Közép-Oroszországba.

A frontövezetben végzett munka különösen nagy jelentőségre tesz szert.

Az Uralvidéken, ahol a Vörös Hadsereg gyorsan halad előre, a hadseregkáderek, a politikai megbízottak, a politikai osztályok tagjai stb., továbbá a helybeli munkások és parasztok részéről az a természetes kívánság merül fel, hogy az újonnan meghódított területeken letelepedjenek és ott alkotó szovjet munkát végezzenek, amely kívánság annál természetesebb, minél erősebb a háborús fáradtság, minél lesújtóbb a Kolcsak által véghezvitt pusztítás képe. De semmi sem veszélyesebb, mint e kívánság teljesítése. Ez a támadás gyengülésével, elakadásával, annak az eshetőségnek növekedésével fenyeget, hogy Kolcsak még összeszedi magát. A mi részünkről ez határozottan bűn lenne a forradalommal szemben.

A keleti hadseregből semmiesetre sem szabad elvinni helyi munkára egyetlen embert sem! Semmiesetre sem szabad gyengíteni a támadást! Egyetlen esély a teljes győzelemre az, ha az uralvidéki és az uráli lakosság, amely végigszenvedte a Kolcsak-féle „demokrácia” borzalmait, az utolsó emberig részt vesz a harcban, ha folytatjuk a támadást Szibéria ellen, a forradalom teljes győzelméig Szibériában.

Hadd szenvedjen késedelmet az építőmunka az Uralvidéken és az Uralban, hadd menjen gyengébben ez a munka a tisztán helybeli, fiatal, tapasztalatlan, gyenge erőkkel. Ebbe nem pusztulunk bele. De ha gyengítjük az Ural és Szibéria elleni támadást, az vesztünket okozza — nekünk fokoznunk kell ezt a támadást az uráli felkelő munkások erejével, az uralvidéki parasztok erejével, akik most a saját bőrükön tapasztalták, mit jelentenek a mensevik Majszkij és az eszer Csernov „alkotmányozó gyűlési” ígéretei, és mit jelent ezeknek az ígéreteknek valóságos tartalma, azaz Kolcsak.

Az Ural és Szibéria elleni támadás gyengítése azt jelentené, hogy eláruljuk a forradalmat, eláruljuk a munkások és a parasztok Kolcsak járma alóli felszabadításának ügyét.

A nemrég felszabadított frontövezetben végzett munka során gondolni kell arra, hogy ott a fő feladat — bizalmat kell kelteni a Szovjethatalom iránt, nemcsak a munkásokban, hanem a parasztokban is, tények alapján meg kell magyarázni nekik a Szovjethatalomnak mint a munkások és parasztok hatalmának lényegét, azonnal el kell indulni abban a helyes irányban, amelyet a párt húsz hónapos munkájának tapasztalatai alapján magáévá tett. Nem szabad megismételnünk az Uralban azokat a hibákat, amelyeket Nagy-Oroszországban néha elkövettünk és amelyekről gyorsan leszokunk.

A Petrográd alatti frontövezetben, és abban a hatalmas frontövezetben, amely Ukrajnában és délen oly gyorsan és oly fenyegetően megnőtt, kivétel nélkül mindent a háború szolgálatába kell állítani, egész munkánkat, minden erőfeszítésünket, minden gondolatunkat teljes egészében a háborúnak és csakis a háborúnak kell alárendelni. Máskülönben nem lehet visszaverni Gyenyikin támadását. Ez világos. S ezt világosan meg kell érteni és teljes egészében valóra kell váltani.

Mellékesen jegyzem meg: Gyenyikin hadseregének az a sajátossága, hogy sok benne a tiszt és a kozák. Ez olyan elem, amely mögött nem áll ugyan tömegerő, de amely rendkívül alkalmas gyors rajtaütésekre, kalandokra, kétségbeesett vállalkozásokra, abból a célból, hogy pánikot keltsen, hogy a rombolás kedvéért romboljon.

Az ilyen ellenség elleni harcban a legnagyobb fokú katonai fegyelemre és katonai éberségre van szükség. Ha ölbetett kézzel várunk vagy elvesztjük a fejünket, az annyit jelent, hogy mindent elvesztünk. Minden felelős párt- vagy szovjetfunkcionárius tartsa ezt szem előtt.

Katonai fegyelem a katonai ügyekben és minden ügyben!

Katonai éberség és szigorúság, hajthatatlanság minden elővigyázatossági rendszabály életbeléptetésénél!

Magatartásunka katonai szakemberek irányában

Az a nagyarányú összeesküvés, amely Krasznaja-Gorkában tört ki, és amelynek célja Petrográd feladása volt, újból különös erővel vetette fel a katonai szakemberek és a hátországi ellenforradalommal vívott harc kérdését. Kétségtelen, hogy a közellátási és hadi helyzet kiéleződésével elkerülhetetlenül fokozódnak és a közeljövőben fokozódni fognak az ellenforradalmárok kísérletei (a petrográdi összeesküvésben részt vett az „Újjászületés Szövetsége”, részt vettek benne a kadetok is, a mensevikek is, a jobboldali eszerek is; bár elvétve, de mégis csak részt vettek benne baloldali eszerek is). Ugyanúgy kétségtelen, hogy a katonai szakemberek között a közeljövőben nőni fog az árulók arányszáma, éppúgy mint a kulákok, a burzsoá intellektuelek, a mensevikek és az eszerek között.

Helyrehozhatatlan hiba és megbocsáthatatlan gerinctelenség volna azonban, ha emiatt felvetnők azt a kérdést, hogy meg kell változtatni katonai politikánk alapelveit. Száz meg száz katonai szakember árul el és fog elárulni bennünket, mi ezeket kézre fogjuk keríteni és agyon fogjuk lőni, de nálunk rendszeresen és hosszú ideje dolgoznak a katonai szakemberek ezrei és tízezrei, akik nélkül nem lehetett volna megteremteni azt a Vörös Hadsereget, amely a rosszemlékű partizánságból fejlődött ki és keleten ragyogó győzelmeket tudott aratni. Tapasztalt és hadseregünk élén álló emberek joggal mutatnak rá arra, hogy ott, ahol a legszigorúbban valósult meg a pártnak a katonai szakemberek tekintetében és a partizán módszerek kiirtása tekintetében követett politikája, ott, ahol a legkeményebb a fegyelem, ahol a leggondosabban végzik a csapatok között a politikai munkát és a leggondosabb a politikai megbízottak munkája — ott, általánosságban véve, a katonai szakértők között a legkevesebb az olyan ember, akinek kedve kerekedik az árulásra, ott az ilyeneknek a legkevesebb lehetőségük van arra, hogy szándékukat megvalósítsák, ott nincs rendetlenség a hadseregben, ott jobb a hadsereg szervezete és szelleme, ott több győzelmet aratunk. A partizán módszer és nyomai, maradványai, csökevényei, mind a mi hadseregünkben mind az ukrán hadseregben hasonlíthatatlanul több bajt, bomlást, vereséget, katasztrófát, ember- és hadianyagveszteséget okoztak, mint a katonai szakemberek minden árulása.

A mi pártprogramunk mind a burzsoá szakemberek általános kérdésében, mind ezek egyik fajtája, a katonai szakemberek külön kérdésében egészen pontosan meghatározta a kommunista párt politikáját. Pártunk harcol és „kíméletlenül harcolni fog az ellen a látszólag radikális, valójában azonban ostoba önhittség ellen, hogy a dolgozók le tudják küzdeni a kapitalizmust és a polgári rendet, anélkül hogy a burzsoá szakemberektől tanulnának, anélkül hogy felhasználnák őket, anélkül hogy kijárnák a velük együtt végzett munka hosszú iskoláját”.

Magától értetődik, hogy ugyanakkor a párt nem teszi „a legkisebb politikai engedményt sem ennek a burzsoá rétegnek”, a párt elnyomja és el is fogja „nyomni kíméletlenül e réteg minden ellenforradalmi próbálkozását”. Természetes, hogy amikor az ilyen „próbálkozás” bekövetkezik, vagy körvonalai több-kevesebb valószínűséggel kirajzolódnak, akkor annak „kíméletlen elnyomása” más tulajdonságokat követel meg, nem a lassúságot, a tanulók óvatos magatartását, amelyeket a „hosszú iskola” követel, és nevel az emberekbe. Az az ellentmondás, amely a katonai szakemberekkel „együtt végzett munka hosszú iskolájában” elfoglalt emberek magatartása és azoknak a magatartása között áll fenn, akiknek az a közvetlen feladatuk, hogy „kíméletlenül elnyomják” a katonai szakemberek „ellenforradalmi próbálkozását” — ez az ellentmondás könnyen vezethet és vezet is súrlódásokra és összeütközésekre. Ugyanez vonatkozik a szükséges egyéni áthelyezésekre, vagy néha nagyobb számú katonai szakember áthelyezésére, amelyet az ellenforradalmi „próbálkozások” és még inkább nagy összeesküvések egyik vagy másik esete idéz elő.

Ezeket a súrlódásokat és összeütközéseket a párt útján oldjuk meg és fogjuk megoldani, ugyanezt követeljük minden pártszervezettől és ragaszkodunk ahhoz, hogy a gyakorlati munka a legkisebb kárt se szenvedje, hogy a szükséges intézkedések megtételében a legkisebb huzavona se forduljon elő, hogy katonai politikánk megállapított alapelveinek végrehajtásában a legkisebb ingadozást se tűrjék.

Ha egyes pártszervek katonai szakemberekkel szemben helytelen hangot használnak (mint nemrégiben Petrográdban történt), vagy ha a katonai szakemberek „bírálata” egyes esetekben odáig fajul, hogy a felhasználásukra irányuló rendszeres és kitartó munka közvetlen akadályává válik, a párt ezeket a hibákat azonnal kijavítja és ki fogja javítani.

E hibák kijavításának legfőbb és alapvető módszere a politikai munka fokozása a hadseregben és a mozgósítandók között, a hadseregben működő politikai megbízottak munkájának fokozása, összetételük megjavítása, színvonaluk emelése, az, hogy ténylegesen megvalósítsák azt, amit a pártprogram követel, és amit igen gyakran korántsem eléggé teljesítenek, nevezetesen: „a (katonai) parancsnoki kar minden térre kiterjedő ellenőrzésének összpontosítását a munkásosztály kezében”. A katonai szakemberek illetéktelen bírálata, minden olyan kísérlet, hogy „kapásból” javítsanak az ügyön — túlságosan könnyű, s éppen ezért kilátástalan és káros dolog. Mindenki, aki tudatában van politikai felelősségének, akit fájdalmasan érintenek hadseregünk fogyatékosságai, álljon be a sorba vöröskatonának vagy parancsnoknak, politikai munkásnak vagy politikai megbízottnak, dolgozzék mindegyikük — minden párttag megtalálja a képességeinek megfelelő helyet — a katonai szervezeten belül ennek megjavítása érdekében.

A Szovjethatalom már régóta a legnagyobb figyelmet fordítja arra, hogy a munkások, továbbá a parasztok, különösen a kommunisták, komoly katonai kiképzésben részesülhessenek. Ez ma már több intézetben, katonai intézményben, tanfolyamon folyik, de még korántsem kellő mértékben. A személyes kezdeményezés, a személyes energia számára itt még sok a tennivaló. A kommunistáknak különösen a géppuskák, ágyúk, páncélosok stb. kezelésében kell buzgalommal képezniök magukat, mert ezen a téren elmaradottságunk érezhetőbb, az ellenség fölénye a tisztek nagy számánál fogva jelentősebb, a megbízhatatlan katonai szakember ezen a téren nagy kárt okozhat, itt a kommunista szerepe rendkívül nagy.

Harc az ellenforradalommal a hátországban

Az ellenforradalom ugyanúgy, mint múlt év júliusában, ismét felüti a fejét nálunk, itt közöttünk, a hátországban.

Az ellenforradalmat legyőztük, de még korántsem semmisítettük meg, és érthető, hogy az kihasználja Gyenyikin győzelmeit és az élelmiszerhiány kiéleződését. Márpedig a közvetlen és nyílt ellenforradalom mögött, a feketeszázak és a kadetok mögött, akiket erőssé tesz tőkéjük, az antant imperializmussal való közvetlen kapcsolatuk és az, hogy megértik a diktatúra elkerülhetetlenségét és meg is tudják azt valósítani (Kolcsak módjára) — ezek mögött ott kullognak, mint mindig, az ingadozó, a gerinctelen, a cselekedeteiket szavakkal szépítgető mensevikek, jobboldali eszerek és baloldali eszerek.

Ne legyenek e tekintetben illúzióink! Ismerjük, nagyon jól ismerjük azt a „táptalajt”, amely az ellenforradalmi vállalkozásokat, lázadásokat, összeesküvéseket stb. megszüli. Ez a táptalaj a burzsoázia, a polgári értelmiség, a falvakban a kulákok, szerte mindenfelé a „pártonkívüli” emberek, továbbá az eszerek és mensevikek környezete. Meg kell háromszorozni, meg kell tízszerezni a felügyeletet e környezet fölött. Meg kell tízszerezni az éberséget, mert az ellenforradalmi próbálkozások erről az oldalról teljesen elkerülhetetlenek éppen a jelenlegi pillanatban és a közeljövőben. Ezen a talajon az ismételt hídrobbantási kísérletek és sztrájk-szervezési kísérletek, mindenféle kémkedési esetek stb. is természetesek. Elengedhetetlenek a legmesszebbmenő, rendszeres, ismételt, tömeges és váratlan elővigyázatossági rendszabályok kivétel nélkül minden olyan központban, ahol az ellenforradalmárok „táptalajának” akár a legcsekélyebb lehetősége van arra, hogy „befészkelje magát”.

A mensevikeket, a jobboldali és baloldali eszereket illetően figyelembe kell venni a legutóbbi tapasztalatokat. Az ő „perifériájukon”, a hozzájuk húzó emberek körében, kétségtelenül észlelhető eltávolodás Kolcsaktól és Gyenyikintől, közeledés a Szovjethatalomhoz. Mi ezt az eltávolodást figyelembe vettük, és minden alkalommal, amikor ez csak valamennyire is reális formában nyilvánult meg, a magunk részéről egy bizonyos lépést tettünk feléjük. Ezt a politikánkat semmiesetre sem fogjuk megváltoztatni, s a Kolcsakhoz és Gyenyikinhez húzó mensevikek és eszerek táborából a Szovjethatalomhoz húzó mensevikek és eszerek táborába való „átszökések” száma, általánosságban szólva, kétségtelenül növekedni fog.

A jelenlegi pillanatban azonban a gerinctelen és ingadozó kispolgári demokrácia, az eszerekkel és mensevikekkel az élén, mint mindig, a széljáráshoz igazodik és a győztes Gyenyikin felé hajlik. Különösen áll ez a baloldali eszerek, a (Martov és társai fajtájából való) mensevikek és a (Csernov és társai fajtájából való) jobboldali eszerek „politikai vezéreire” s általában „irodalmi csoportjaikra”, amelyeknek tagjait, minden egyébtől eltekintve, mélységesen bántja teljes politikai csődjük, és éppen ezért szinte kiirthatatlan „vonzalmat” éreznek a Szovjethatalom elleni kalandok iránt.

Ne engedjük, hogy félrevezessenek bennünket vezéreik szavai és ideológiája, egyéni becsületessége vagy képmutatása. Ennek csak az illetők életrajzának szempontjából van jelentősége. A politika, vagyis az osztályok közötti viszony, az embermilliók egymásközötti viszonya szempontjából ennek nincs jelentősége. Martov és társai a „Központi Bizottság nevében” ünnepélyesen elítélik saját „aktivistáikat” és azzal fenyegetőznek (örökké fenyegetőznek!), hogy kizárják őket a pártból. Ez azonban egyáltalán nem változtat azon a tényen, hogy ilyen „aktivisták” leginkább a mensevikek között találhatók és az ő hátuk mögé rejtőzve folytatják kolcsakista-gyenyikinista tevékenységüket. Volszkij és társai elítélik Avkszentyevet, Csernovot és társaikat, de ez egyáltalán nem akadályozza ez utóbbiakat abban, hogy erősebbek legyenek Volszkijnál, nem akadályozza Csernovot abban, hogy kimondja: „Ha nem mi, és nem most, akkor ugyan ki és mikor döntse meg a bolsevikokat?” Lehet, hogy a baloldali eszerek „önállóan” „dolgoznak”, anélkül hogy bármilyen megegyezésük volna a reakcióval, a Csernovokkal, a valóságban azonban ugyanolyan szövetségesei Gyenyikinnek és ugyanolyan egyszerű sakkfigurák Gyenyikin játszmájában, mint a megboldogult baloldali eszer, Muravjov, a volt hadseregfőparancsnok, aki „eszmei” okokból nyitotta meg a frontot a csehszlovákok és Kolcsak előtt.

Martov, Volszkij és társaik azt képzelik, hogy ők a két harcoló fél „fölött” állnak, azt képzelik magukról, hogy képesek holmi „harmadik” tábort létrehozni.

Ez az óhaj, még ha őszinte is, a kispolgári demokrata ábrándja marad, aki még most, hetven évvel 1848 után sem tanulta meg az ábécét, vagyis azt, hogy kapitalista környezetben csak vagy a burzsoázia diktatúrája, vagy a proletariátus diktatúrája lehetséges, és nincs semmiféle harmadik eshetőség. A Martovok és társaik, úgylátszik, ezzel az ábránddal fognak meghalni. Ez az ő dolguk. A mi dolgunk viszont gondolni arra, hogy a gyakorlatban elkerülhetetlen az effajta népség elhajlása ma Gyenyikin felé, holnap a bolsevikok felé. És ma a mai nap munkáját kell elvégezni.

A mi dolgunk az, hogy nyíltan vessük fel a kérdést. Mi jobb? Kihalászni és börtönbe zárni, sőt olykor agyonlőni néhány száz árulót a kadetok, pártonkívüliek, mensevikek, eszerek közül, akik a Szovjethatalom ellen, vagyis Gyenyikin mellett „lépnek fel” (ki fegyverrel, ki összeesküvéssel, ki a mozgósítás elleni agitációval, mint például a mensevik nyomdászok vagy vasutasok stb.)? Vagy odáig engedni a dolgot, hogy Kolcsak és Gyenyikin a munkások és parasztok tízezreit gyilkolja le, lövesse agyon, botoztassa halálra? A választás nem nehéz.

Ez és csakis ez a kérdés.

Aki ezt mind a mai napig sem értette meg, aki képes arra, hogy sopánkodjon az ilyen határozat „igazságtalanságán”, az menthetetlen, azt köznevetség és közmegvetés tárgyává kell tenni.

Az egész lakosság mozgósítása a háborúra

A Szovjet Köztársaság a világtőke által ostromolt erőd. Menedékjogot Kolcsak üldözései elől itt csak az élvezhet és általában a Szovjet Köztársaságban való tartózkodás jogát csak azok számára ismerhetjük el, akik cselekvően részt vesznek a háborúban és minden módon támogatnak bennünket. Ebből következik az a jogunk és kötelességünk, hogy a háború érdekében az egész lakosságot mozgósítsuk, kit a szó szoros értelmében vett katonai munkára, kit pedig a háború érdekeit szolgáló mindenféle egyéb munkára.

Ennek teljes megvalósítása eszményi szervezettséget követel. Miután pedig államszervezetünk még igen messze van attól, hogy eszményi legyen (amin egyáltalán nincs semmi csodálnivaló, ha figyelembe vesszük fiatalságát, újszerűségét és fejlődésének rendkívüli nehézségeit), a legkárosabb szervezési tervkovácsolás volna, ha ezen a téren nagy méretben egyszerre valami egésznek, vagy akár csak valami igen nagy dolognak a megvalósításához fognánk hozzá.

Sok olyan részletmunkát azonban, amely ebben a tekintetben közelebb visz az eszményhez, el lehet végezni, és pártfunkcionáriusaink, szovjetmunkásaink „kezdeményezése” ebben a tekintetben még korántsem elegendő.

Itt elég, ha felvetjük a kérdést és ráirányítjuk az elvtársak figyelmét. Nincs szükség arra, hogy konkrét utasításokat vagy terveket adjunk.

Csupán azt jegyezzük meg, hogy a Szovjethatalomhoz legközelebb álló kispolgári demokraták, akik a bevett szokás szerint szocialistáknak nevezik magukat, például egyes „baloldali” mensevikek stb., különös előszeretettel háborodnak fel azon a szerintük „barbár” módszeren, hogy túszokat szedünk.

Hát csak háborodjanak fel, de háborút viselni enélkül lehetetlen, és a veszély fokozódása esetén ezt az eszközt minden tekintetben nagyobb arányokban és gyakrabban kell igénybe venni. A mensevik vagy sárga nyomdászok, az „igazgatóságokban dolgozó” és titkos spekulációval foglalkozó vasutasok, a kulákok, a városi (és falusi) lakosság vagyonos része és más hasonló elemek például a Kolcsak és Gyenyikin elleni védekezés ügyével szemben gyakran oly végtelenül bűnös és végtelenül kihívó közömbösséggel viseltetnek, hogy az már szabotálásba csap át. Össze kell állítani az ilyen csoportok jegyzékét (vagy arra kell kényszeríteni őket, hogy ők maguk állítsanak fel csoportokat, egyetemes kezesség alapján), és nemcsak lövészárkok ásására kell felhasználni őket, ahogy ezt néha teszik, hanem a Vörös Hadsereg legkülönfélébb és legsokoldalúbb anyagi támogatásával is meg kell őket terhelni.

Ha nagyobb méretekben, sokoldalúbban és ügyesebben fogjuk alkalmazni ezt a módszert, akkor a vöröskatonák földjei jobban lesznek megművelve, jobb lesz a vöröskatonák ellátása élelemmel, dohánnyal és más szükséges dolgokkal, jelentősen csökkenni fog annak a veszélye, hogy egyes összeesküvések stb. miatt ezer meg ezer munkás és paraszt pusztul el.

„Forradalmi módon végzett munka”

A fentebb elmondottakat összefoglalva, a következő egyszerű eredményre jutunk: minden kommunistától, minden öntudatos munkástól és paraszttól, mindenkitől, aki nem akarja elősegíteni Kolcsak és Gyenyikin győzelmét, most azonnal és a legközelebbi hónapok folyamán rendkívüli erőkifejtést, „forradalmi módon végzett munkát” követelünk.

Ha az éhes, fáradt és agyongyötört moszkvai vasutasok, a szakmunkások és a tanulatlan munkások egyaránt, a Kolcsak fölötti győzelem érdekében és egészen Kolcsak végleges legyőzéséig be tudták vezetni a „kommunista szombatokat”, azt, hogy hetenként néhány órát ingyen dolgozzanak s ugyanakkor példátlan, a rendesnél sokkal magasabb termelékenységű munkát végezzenek, ez azt bizonyítja, hogy még sokat, nagyon sokat lehet tenni.

S ezt a sokat meg is kell tennünk.

Akkor győzni fogunk.

Az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt
Központi Bizottsága

A megírás ideje: legkésőbb 1919. július 3.
Lenin Művei. 29. köt. 445—465. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa