Címke: ideológia

A munkafegyelemről

Miért győztük le Jugyenyicset, Kolcsakot és Gyenyikint, jóllehet az egész világ kapitalistái segítették őket?

Miért vagyunk biztosak benne, hogy legyőzzük a gazdasági bomlást is, hogy helyreállítjuk az ipart és a mezőgazdaságot?

A földbirtokosokat és tőkéseket azért győztük le, mert a vöröskatonák, a munkások és parasztok tudták, hogy saját legbensőbb ügyükért harcolnak.

Győztünk, mert az egész munkásosztály és az egész parasztság legjobbjai példátlan hősiességet tanúsítottak ebben a kizsákmányolók elleni háborúban, mert a bátorság csodáit művelték, hallatlan nélkülözéseket viseltek el, feláldozták magukat, könyörtelenül kiűzték soraikból a haszonlesőket és a gyávákat.

Most is biztosak vagyunk benne, hogy legyőzzük a gazdasági pusztulást, mert az egész munkásosztály és az egész parasztság legjobbjai éppoly tudatosan, éppoly rendíthetetlenül, éppoly hősiesen kelnek harcra.

Amikor pedig osztályuk legjobbjait követve, egy emberként egyesülnek a dolgozók milliói, akkor biztos a győzelem.

A hadseregből kiűztük a haszonlesőket. Most mindnyájan azt mondjuk:

„Le a haszonlesőkkel, le azokkal, akiknek csak a saját hasznukon és spekuláción jár az eszük, akik kibújnak a munka alól, akik félnek a győzelem érdekében szükséges áldozatoktól!”

Éljen a munkafegyelem, a szorgos munka, a munkások és parasztok ügye iránti odaadás!

Örök dicsőség azoknak, akik a Vörös Hadsereg első soraiban küzdve elestek!

Örök dicsőség azoknak, akik most a legserényebb igyekezettel, a munka hadseregének első soraiban haladva, magukkal ragadják a dolgozók millióit!

A beszéd 1920. március végén hangzott el.
Először megjelent: „Pravda” 18. sz. 1928. január 21.
Lenin Művei. 30. köt. 440—441. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

A kínai történelem tanulsága
III. Ki „idegengyűlölő” Kínában?
7. Mi történt az első világháború után?

(idézet: Kína forradalma című könyvből)

7. Mi történt az első világháború után?
(1918—1924)

Kína történelmének következő fejezete a „hadvezérek” korszaka. Azok, akik hangsúlyozták, hogy ebben az időben Kínában káosz uralkodott, szeretnek elfeledkezni arról, hogy akkoriban az egész világ még sokkal nagyobb zűrzavarban élt.

Az első világháború befejeződése olyan változásokat hozott Kína belpolitikai és nemzetközi helyzetébe, amelyek csak az első nyugati betörést követő változásokhoz hasonlíthatók.

A nagyhatalmak Kína feletti közös gyámkodása rendkívül meggyengült. Németországot és Ausztria-Magyarországot kidöntötte a sorból a vereség. Oroszország az Októberi Forradalom miatt húzódott vissza. A háború alatt elsősorban Japán húzott hasznot a változásokból. Színleg a szövetségesek oldalán harcolt, de lényegében azzal törődött, hogy feltételeket szabjon Kínának és Santung tartományban átvegye a régi német koncessziókat. Anglia fogcsikorgatva ugyan, de támogatta Japánt. Az 1917-ben kötött híres Lansing-Isii szerződésben az USA elismerte, hogy Japánt „különleges jogok” illetik meg Kínában. Ezeken felül Japán, mint szövetséges a háború után megkapta a csendesóceáni német szigeteket, amelyeknek rendkívül hasznát vette a második világháborúban.

Japánt az első világháború után mindennek ellenére mégis elszigetelték. Az 1921-es washingtoni konferencián az USA már felhasználta azt a tényt, hogy a világ leggazdagabb országává lett és kiszorította a japánokat Santungból. Ez semmissé tette a Lansing-Isii megegyezést és megszakította az angol-japán szövetséget, amely a Csendes-óceánon erősen fenyegette az USA tengeri fölényét. Létrejött egy kilenchatalmi egyezmény, amely Kínát befolyási zónákra osztotta. A nemzetközi egyensúly azonban végig ingatag maradt. Azok a tervek, amelyek közös kínai befektetést irányoztak elő — pl. egy kölcsönök juttatására felállítandó bank-konzorcium —, csak papiros-tervek maradtak. Az is nehézséget okozott, hogy Jüan Si-kai halála óta nem volt olyan, egész Kína felett uralkodó „erős ember”, akivel a hatalmaknak ez a közös frontja létezése esetén együttműködhetett volna. Úgylátszott, hogy az egész országot széttagolják a koncért verekedő tartományi hadvezérek küzdelmei. Angliának és Japánnak egyaránt megvolt a maga védence. A világlapok első oldalán ismeretlen kalandorok nevei jelentek meg és tűntek el. Hatalmas hadseregek nőttek ki a földből és tűntek el ismét egyik napról a másikra. A bennszülött, vagy a külföldi támogatóiktól kapott pénzen a hadvezérek megvásárolták egymást, vagy egymás alvezéreit. Felbéreltek kínai parasztokat, hogy más kínai parasztokat gyilkoljanak le az első világháború visszamaradt fegyvereivel, amelyeket élelmes fegyverkereskedők kormányaik engedélyével, vagy anélkül összegyűjtöttek Európában és eladtak bárkinek, aki pénzt adott érte.

Ez azonban csak a külszín volt. A zűrzavar mögött fontos társadalmi és gazdasági fejlődés ment végbe. Régebben a kikötővárosokban csaknem minden kínai üzletember kereskedő, vagy harácsoló ügynök volt, esetleg idegen eladók, vagy vevők megbízottja. A háború alatt azonban sokan közülük gyárakat kezdtek építeni. Európa túlságosan elmerült a verekedésben, semhogy a maga számára elegendő könnyűipari cikket gyártson. Külföldre szállítani mégkevésbé tudott. A rendelések egyrészét Japán felszívta, de Kína is kapott belőlük. Most először exportálhatott kész árut. Még valami vasat és acélt is eladott, amelyet a rég haldokló Hanjeping-gyárban állítottak elő.

A háború végén a kínai nagyiparosokat válság fenyegette, mert gyártmányaik minősége többnyire nem állta ki a versenyt, a még mindig változatlanul feudális sorban élő parasztság vásárlóereje pedig igen alacsony volt. A nagyiparosok meglévő piacaikat a tarifák felemelésével szerették volna megvédelmezni a külföldi behozatal ellen. Az ilyen intézkedést azonban tiltotta a hírhedt „egyenlőtlen szerződések” egyik pontja, amely a kínaiak által kiróható legmagasabb importvámot 5 százalékban állapította meg. A nagyiparosok erős nacionalista kormányt akartak, amelynek az a hivatása, hogy küzdjön az ilyen szerződések ellen és végetvessen a hadvezérek háborúskodásának. Sokan közülük újra érdeklődni kezdtek a Kantonba visszavonult Szun Jat-szen-féle Kuomintang-párt iránt, mert ez volt az egyetlen kínai párt, amely nem kapott külföldi segítséget és nem volt lekötelezve az idegeneknek.

A gazdasági változásokat kulturális változások is kísérték. Az új városi csoportosulások ifjúsága a kínai egyetemeken megszervezték Kína első tiltakozó diákmozgalmát a versailles-i szerződésnek az ellen a döntése ellen, amely Santungot Japánnak juttatta. A központi kormány hiányának megvolt az az előnye, hogy az egyes hadvezérek a hatalomért vívott heves küzdelmük közben, nem találtak időt a kritikai mozgalom elnyomására.

A fiatalok nem százával, hanem tízezrével tanulmányozták a Nyugaton keletkezett filozófiai tanokat — a liberalizmustól egészen a Szovjetunióban frissen diadalmaskodott marxizmusig. Könyvfordítások töltötték meg a piacot. Egyszerre olvasták Jamest és Deweyt, Marxot és Lenint, Millt és Lincolnt, Romain Rollandot, H. G. Wellst, Emersont, Whitmant, Maxim Gorkijt.

Kifejlődött a modern sajtó. A kínai pedagógusok egy csoportja elindította az „irodalmi forradalmat”. A köznyelv ezúttal először kapott írott formát. Régebben a kínai könyvek nyelvezete olyan messze állott a beszédnyelvtől, mint az ó-görög a modern görögtől, vagy a latin az olasztól. A legtöbb kínai írástudatlan volt ugyan, de most legalább megérthette azt, amit hangosan felolvastak neki. Új út nyílt meg a nép felé tóduló új gondolatok számára.

Az ipar természetesen nemcsak munkáltatókból áll. A gyárak építése a nagyipari munkásosztályt most először emelte a milliós létszám felé. Mégis képtelen állítás lenne, hogy Kína már iparosodott. Kína még ma sincs iparosítva és ez a milliónyi munkás csak négyszázadrésze volt az ország egész népességének. Valószínűleg ezek voltak a világ legrosszabbul fizetett munkásai. Ahhoz azonban elegen voltak, hogy szervezkedjenek és politikai tényezővé váljanak.

1920-ban kínai marxisták megalakították a Kommunista Pártot, amely csakhamar a harcos szakszervezeti tagokat is a maga soraiba vonta. A nagy sztrájkok most már nemcsak tisztességesebb életszínvonalat követeltek, hanem militarista-ellenes és imperialista-ellenes jelszavakat is hangoztattak.

Egy másik jelentős változás volt, hogy kezdett eltűnni a fehér ember régi tekintélye. A nagy európai mészárlás láttán Kína „nyugatosítói” is bíráló szemmel tekintettek mindenre, ami külföldi volt.

Az első világháború semmiképpen nem volt Kína ügye és a nép legnagyobb része — Szun Jat-szen-t is beleértve — ellenezte a háborúban való részvételt. Amikor az országot mégis belekényszerítették a háborúba, az északi hadvezérek megengedték brit támogatóiknak, hogy 140 ezer kulit a frontra hajtsanak. Nem azért, hogy harcoljanak, hanem azért, hogy lövészárkokat ássanak a szövetségesek számára. Nyilván úgy gondolták, hogy a kínai legfeljebb csak erre jó. Sok kínai azonban európai gyárakba is elkerült. Résztvettek az európai munkásosztály háború utáni sztrájkjaiban és forradalmi harcaiban. Amikor ezek a munkások hazajöttek, elmondották, hogy nem minden idegen gazdag és erőszakos és nem mindegyik él úgy, ahogyan a Kínában élő fehérek élnek. Tanúsították, hogy az európai tömegek is elnyomás alatt élnek, hogy küzdenek uraik ellen és nem érzik magukat „magasabbrendűnek” más kétkezi munkásnál. A kínai munkásoknak ez a kettős tapasztalata az engedményes területen élő külföldieket és a kínai hivatalnokokat egyaránt nyugtalanította.

Érdekes, hogy a külföldiek között sok volt az olyan tapasztalt kínai gyarmatosító, aki ellenezte Kína részvételét a háborúban. Jellemző gyarmatosító-fennhéjázással tiltakoztak az ellen, hogy a szolgákat bevonják az urak verekedésébe. Ezek a gyarmatosítok igazi „hazafiak” módjára gyűlölték ugyan a „hunokat” — de felháborodtak, amikor ellenséges állampolgárokat megfosztottak területenkívüliségi jogaiktól és a kínai törvények hatáskörébe utalták őket. Mély és jogos előérzettel dörmögték: ha ma fehérbőrű németek felett ítélkezhetnek a „bennszülöttek” — holnap rájönnek, hogy fehérbőrű amerikaiak és angolok felett is ítélkezhetnek.

Ugyanennek a társaságnak persze elakadt a szava, amikor a Szovjetunió „minősíthetetlen” módon önként lemondott az állampolgárait megillető területenkívüliségi jogokról. Ezenfelül különösen kellemetlenül érintette őket a polgárháború után Kínába özönlött fehérgárdista menekültek tízezrei. Ezek megverten és nyomorultan érkeztek az országba, olyan állapotban, ahogyan „sárga embernek nem lenne szabad látnia európait”. Először a már említett „öreg kínai rókák” a körülmények szerencsétlen áldozatainak tartották a fehérgárdistákat és támogatták őket. Később azonban, amikor már túlsokan lettek, még útálni is kezdték őket. Ezek a menekültek a következő években ott dolgoztak, ahol éppen munkát kaptak és lenyomták a fizetéseket. Csaltak és zsaroltak. Amikor asszonyaik már minden egyebet eladtak, áruba bocsátották sajátmagukat is — tekintet nélkül a vásárló bőrének színére.

A faji felsőbbrendűség legendáját sok esztendőn keresztül a fennhéjázó modor, a finom ruhák táplálták, meg az, hogy a külföldi kormányok nyomban hazatoloncolták az esetenként megjelenő naplopókat, vagy csődbejutottakat. Ezeknek a menekülteknek azonban nem volt kormányuk. Ugyan hová is lehetett volna küldeni őket?

SaLa

 

Így élt Lenin

„MEGFESZÍTETT ERŐVEL”

A forradalom terhe rettentő, ha egymagad emelnéd, lábad meginog. De Lenin az egyenlők közt legelső akaratereje, agyszerkezete szerint.

1919-ben, a polgárháború súlyos harcai idején Lenin már az új társadalom anyagi-technikai alapjainak létrehozásán is gondolkozott. Merész tervvel lépett ország Világ elé: szakértők bevonásával kidolgozta a GOELRO néven ismert tervet, Oroszország villamosításának tervét.

Szovjethatalom + az egész ország villamosítása = kommunizmus. így állította fel Lenin a jövő képletét. Ami – behelyettesítve- annyit jelent, hogy a politikai hatalom megtartása mellé ki kell alakítani a jómódú és szabad társadalom gazdasági feltételeit, mégpedig a legmodernebb technika segítségével. (A villamos energia felhasználása akkor a legmodernebb technikát jelentette.)

Oroszországban 1919-ben a vonatokat – ha egyáltalán közlekedtek – fával fűtötték. Még a moszkvai lakásokban is többnyire mécs világított. A munkások nagy része a polgárháború frontjaira ment, a gyárak – részint munkáskezek, részint nyersanyag híján – alig-alig működtek. Lenin tervét sokan utópiának minősítették. Ő azonban tudta: a forradalmárnak nemcsak a mai napot, hanem a holnapot, a holnaputánt is maga előtt kell látnia.

Ugyanebben a szellemben beszélt, tanácskozott a jövő embereivel: a fiatalokkal, akikkel a szovjet állam létének legnehezebb pillanataiban, rengeteg gondja-tennivalója közt is sokat s szívesen foglalkozott. 1920-ban, a Komszomol III. kongresszusán, Az ifjúsági szövetség feladatai címmel híressé vált beszédében például azzal lepte meg a kongresszusi küldötteket, hogy a Vrangel elleni háború, az ellátási és termelési nehézségek kellős közepén a kommunista jövőről, a jövő szempontjából oly fontos tanulásról meg a kommunista erkölcsről beszélt nekik.

„Az ifjú nemzedékre – mondta a többi közt – az a feladat vár, hogy a megtisztított talajon felépítse a kommunista társadalmat. S ebből a szemszögből nézve általában az ifjúság s különösen a kommunista ifjúsági szövetség és más ifjúsági szervezetek feladatait egyetlen szóval jelölhetjük meg: tanulni.”

A komszomolisták egy része meghökkent, túlságosan prózainak, kevéssé forradalminak találták ezt a feladatot. Lenin, aki mindig finom érzékkel vette észre hallgatósága hangulatát, megérezte ezt, és rendkívül világos, meggyőző szavakkal fejtette ki: miért nélkülözhetetlen az új társadalom, az új gazdaság megszervezéséhez mindannak a tudáskincsnek elsajátítása, amit az emberiség tudományban, technikában évszázadok alatt felhalmozott. Nem elég azonban mindezt megismerni s elvont tudásanyagként a fejünkben elraktározni. Meg kell tanulni a tudást eleven valósággá, az új társadalom építésének mindennapos hatóerejévé változtatni – hangoztatta. A burzsoá társadalom magántulajdonosi szemléletet tükröző, individualista, önző erkölcsével pedig szembeállította az új, a nemesebb kommunista erkölcsiséget, mely lényegénél fogva közösségi erkölcs: a proletariátus osztályharcát, az elnyomottak felszabadítását szolgálja, a dolgozók érdekeit és eszményeit fejezi ki. 1920 végén és 21-ben a forradalom helyzete nagymértékben javult, hiszen fokozatosan szétverték a külföldi imperialisták és a fehérgárdisták támadásait. A polgárháború azonban roppant zűrzavart, szörnyű gazdasági romlást hagyott maga után. Külföldön pedig a forradalmi mozgalmak apálya következett. Számolni kellett azzal a ténnyel, hogy a külföldi országokban a proletárforradalom – melyre eredeti forradalomkoncepciójának kidolgozásakor Lenin számított – késlekedik.

„A világforradalom első hulláma elvonult. A második még nem emelkedett fel. Veszélyes volna, ha ebben a tekintetben illúziókban ringatnánk magunkat. Nem vagyunk Xerxészek, hogy megkorbácsoltassuk a tengert – mondta Lenin a Kommunista Internacionálé III. kongresszusán. – De vajon a tények lészögezése azt jelenti-e, hogy lemondjunk a harcról? Semmi esetre sem. Tanulni, tanulni, tanulni! Cselekedni, cselekedni, cselekedni!”

Lenin számára a cselekvést ekkor annak kidolgozása jelentette, hogyan kell a proletárállamot tartóssá és szilárddá szervezni, hogyan lehet – nemcsak a hatalmat megszerezni és megtartani, hanem – a forradalmat végigvinni, vagyis a szocializmust felépíteni egy országban.

Mindezekről súlyos viták alakultak ki a szovjet kommunisták között. Voltak, akik az elméletet kitűnően megtanulták ugyan, de nem vették tekintetbe a való helyzetet, ezért utópikus, ábrándnak talán szép, de a gyakorlatban megvalósíthatatlan javaslatokkal álltak elő „a szabadság és egyenlőség birodalmáról”. Mások – a forradalom lényegéről megfeledkezve – a nehéz helyzet láttán elveszítették bizalmukat a tömegekben, s a proletárállamot katonai-rendőri szervezetté akarták alakítani.

Kemény és gyötrelmes vitákban cáfolta meg Lenin a hibás és veszélyes elképzeléseket. És szüntelenül küzdött azzal, amit semmiféle vitában nem lehetett megsemmisíteni: a tohonyasággal, a tehetetlenséggel, a bürokratizmussal, melynek mikrobái rendkívül életképeseknek bizonyultak.

„Ha Leninnek tréfás kérdőívet kellett volna kitöltenie, hasonlót ahhoz, amilyet Marx leányai tettek apjuk elé, akkor arra a kérdésre: »Mit gyűlöl legjobban?« – Lenin majdnem biztosan azt felelte volna: »A bürokráciát!« Mindenesetre semmi sem váltott ki belőle olyan haragot, mint a bürokrácia megnyilvánulásai” – írja egyik akkori munkatársa, Jelizaveta Drabkina Téli napforduló című könyvében. Irgalmatlanul ostorozta azokat, akik „bürokratikus papírmásolási játékot játszanak”, a helyzetet megszépítő „édeskés-hivatalnoki-kommunista hazugságokkal” áltatnak másokat vagy akár önmagukat. Követelése: „nyíltan szembenézni az igazsággal”, keresni és találni olyan embereket, akik képesek megszervezni és ellenőrizni a munkát.

„Szörnyen félek – írta Lenin egy gazdasági funkcionáriusnak, hogy beledöglünk az átszervezésekbe, anélkül hogy véghezvinnénk egy gyakorlati dolgot… Isten bizony halálosan félek. Ne essen bele ebbe a hibába, mert csődöt mondunk.” „Cipeljük a huzavonát a nyilvánosság ítélőszéke elé – írta másutt. – Csak így gyógyíthatjuk komolyan ezt a betegséget.” Úgy vélte, hogy a huzavonával és a bürokráciával kapcsolatos ügyekben a nyílt ítélkezés társadalmi jelentősége „ezerszer nagyobb, mint a piszkos huzavona nyilvánosság nélküli piszkos tárgyalása, kulisszák mögötti, párton belüli, KB-n belüli hülye eltussolása”. És megint másutt: „Nem értünk hozzá, hogy nyilvánosan ítélkezzünk piszkos huzavonák ügyében. Mindannyiunkat, különösen az Igazságügyi Népbiztosságot büdös köteleken fel kell akasztani. Még nem veszítettem el a reményt, hogy valamikor megérdemelten fel is akasztanak érte bennünket.”

Indulat szülte, goromba fogalmazások? Lenin nem volt széplelkű dáma: a rosszra rettenetesen tudott haragudni. Emberi és vezetői portréjához azonban hozzátartozik, hogy nem restellt szabályosan bocsánatot kérni, ha úgy találta, hogy túlzott, hogy valakit – esetleg mégoly jogos felháborodásában is – túlzottan megbántott.

Szép dokumentuma ennek az a levél, amelyet a Kommunista Internacionálé taktikai kérdésekkel foglalkozó bizottsága 1921. július 6-i ülésének résztvevőihez küldött:

Tisztelt Elvtársak!

Közölték velem, hogy a bizottságban a magyar – helyesebben egyes magyar – kommunisták ellen irányuló szavaim elégedetlenséget keltettek. Ezért sietek írásban közölni Önökkel: amikor emigráns voltam (több mint tizenöt éven át), jómagam is többször „túlságosan baloldali” álláspontot foglaltam el (mint most látom). 1917 augusztusában szintén emigráns voltam, és pártunk Központi Bizottságához túlságosan „baloldali” javaslatot nyújtottam be, amelyet szerencsére teljes egészében elutasítottak. Természetes, hogy az emigránsok gyakran „túlságosan baloldali” álláspontra helyezkednek. Távol állt és távol áll tőlem az a gondolat, hogy ezért szemrehányást tegyek olyan kiváló, önfeláldozó, hűséges és érdemes forradalmároknak, mint amilyenek a mindnyájunk által, az egész Kommunista Internacionálé által olyan nagyra becsült magyar emigránsok.

Kommunista üdvözlettel

Lenin

E bizottsági ülésről sajnos nem maradt fenn jegyzőkönyv, így nem lehet megállapítani: név szerint kik voltak épp ezen az ülésen azok a bizonyos „egyes magyar elvtársak”. (Különböző magyar kommunistákkal – elsősorban Kun Bélával -, tudjuk, ez idő tájt „baloldaliságuk” miatt többször vitatkozott.) A levelet mégis érdemes figyelmesen olvasni. Lenin, egy nagyhatalom államfője, egy győztes forradalom vezére igazán megengedhette volna magának, hogy megfeledkezzék a kis emigráns csoport sérelméről; a „nagypolitika” szemszögéből nézve minden bizonnyal jelentéktelen incidensről. De nem feledkezett meg.

Pedig 20-ban, 21-ben olyan rengeteget dolgozott, s oly megfeszített erővel, hogy az már-már emberfelettinek tetszik. „Megkezdtem nyolcórás munkanapom tizenhatodik óráját” – mondta egyszer tréfásan magáról.

Jelizaveta Drabkina pedig összeállította egyetlen munkanapjának programját, egy viszonylag nyugodt napon, valamikor 1920 szeptemberében.

– A Kis Színház idős művésznője, Nyikulina segítséget kért, lakásából való kitelepítés fenyegette. „Hagyják őt békén” – írta rá Lenin Nyikulina levelére.

– Bogdanovo község parasztjai falujuk nehéz helyzetéről panaszkodtak Leninnek. Lenin táviratot küldött az illetékes járási élelmezési bizottságnak, megerősítette, hogy a parasztok igazat írtak, s kérte, hogy a lehetőség szerint csökkentsék beszolgáltatási kötelezettségüket.

– Minthogy Vrangel támadásba ment át, és elfoglalta Bergyanszkot és Mariupolt, Lenin javasolta: nevezzék ki Frunzét a Déli Front parancsnokává.
– Gorkij fát kért a petrográdi tudósok számára. Lenin támogatta Gorkij kérését.
– Felszólalt az első moszkvai géppuskás tanfolyam 6. századának párttaggyűlésén.
– Hosszan beszélgetett Jofféval, annak a küldöttségnek az elnökével, amelynek tárgyalásokat kellett folytatnia Lengyelországgal, majd aláírnia a tűzszüneti egyezményt és a békeszerződést.

– Értekezleten vett részt a Munka és a Honvédelem Tanácsában, a KB Politikai Irodáján és a Népbiztosok Tanácsában. A napirenden ilyen kérdések szerepeltek: A Lengyelországgal és Angliával folytatandó tárgyalások irányvonala. Fenyőtoboz gyűjtése tüzelőnek. Népszámlálás. Lovas kocsik és lószerszám vásárlása a lakosságtól a Déli Front részére. Az exportfa kitermelésének fokozása. A rádió-összeköttetés megszervezése a Vörös Hadseregben. Kenyér a Donyec-medence részére. A vasúti közlekedés helyreállítása. Lovak mozgósítása a kurszki érclelőhely kikutatásának munkálataihoz. Határozattervezet a Turkesztáni Autonóm Köztársaságról. A Központi Bizottság levele a párt valamennyi tagjához.

– Beszélgetett a Déli Frontra induló Frunzéval.
– Szobát szerzett Alekszandr Szerafimovics írónak.
– Beszélgetett egy szibériai küldöttel, majd levelet írt a Szibériai Forradalmi Bizottságnak a falusi szegénység élelmezési helyzetéről.
– Cédulát a Külügyi Népbiztosságnak a Lengyelországgal folytatandó tárgyalásokról…„

S így ment napról napra – fűzi hozzá Drabkina. – Napról napra.”

1921-ben pedig, amikor újabb belső válság fenyegetett, elsősorban a gazdasági helyzet, a nyomor, a munkások és parasztok elégedetlensége miatt (melynek figyelmeztető jele volt az emlékezetes és döbbenetes kronstadti felkelés) Lenin ismét hatalmas, minden eddigit felülvizsgáló és újraértékelő munkába kezdett. Megállapította, hogy a hadikommunizmus gazdálkodási rendszere – mely a polgárháborús években nélkülözhetetlen volt – túlélte önmagát, a gazdálkodás akadályozójává vált. Most az került napirendre, hogy megindítsák az ország gazdasági vérkeringését, javítsák – mindenekelőtt – az élelmezési helyzetet és a nyersanyagellátást. Következésképpen a parasztgazdaságokat érdekeltté kell tenni a termelésben: meg kell szüntetni minden termék kötelező beszolgáltatását, és át kell térni a termény adóra úgy, hogy a saját szükségletük kielégítése és a terményadó kifizetése után fennmaradó terményükkel a parasztok szabadon rendelkezhessenek.

Nem könnyen jutott el Lenin ehhez a döntéshez. Rengeteg okmányt tanulmányozott, s még többet beszélgetett a különböző vidékekről való parasztokkal, munkásokkal; kommunistákkal, pártonkívüliekkel. Mikor már valamiféle elképzelés kialakult, a Pravdában nyilvános vitát indítottak róla. Sok ellenzője volt a kommunisták között: a piaci viszonyok felélénkülése miatt a kapitalizmus újjáéledésétől féltek.

Lenin újból heves vitákban bizonyította be: nincs más út, meg kell indítani a gazdasági életet. Igaz, hogy bizonyos visszalépést jelent, de csak így lehet előkészíteni az előrehaladást. A vitákban alakította, csiszolta tovább a maga álláspontját.

Így született meg a NEP – az új gazdasági politika (oroszul: (Novaja Ekonomicseszkaja Politika) -, melynek hamarosan megmutatkoztak kezdeti eredményei.

(idézet: – Így élt Lenin – című könyvből)

SaLa

 

Kína felemelkedése

Kína többezer éves történelme során eljutott a gyarmatosítás poklába, de felemelkedett és megindult a nagyhatalommá – szocialista nagyhatalommá – válás útján. Az imperialista rablóhatalmak mindent megtettek és most is megtesznek, hogy ez ne sikerüljön. A gyarmatosítás, a fasizmus, és az imperializmus 60-100 millió kínai pusztulását okozta, de ma már milliárd feletti Kína népessége és a második legnagyobb hatalommá vált a földön. Az imperializmus azonban minden borzalmával együtt kimozdította Kínát a feudalizmusból és elindította felemelkedését.

Az USA és szövetségesei gyors csodálatos gazdasági növekedése a „polgári-demokratikus diktatúra” keretében működő kapitalizmusban, az elenyésző kisebbségben lévő tőkések hatalma, profitja érdekében történt. Célja, mint a kapitalizmusnak, az elenyésző kisebbségben lévő tőkések számára a minél nagyobb profitért a világuralom megszerzése a zavartalan kizsákmányolásra. Célját a gyarmatosítás modern változatával valósítja meg, aminek eredménye a világ dolgozó népeinek kíméletlen kizsákmányolása az erősebb jogán, de ha szükséges a háború is mindennapos jelenség, mint a kapitalizmusban általában. Ez a „polgári-demokratikus diktatúra” keretében a demokrácia álcájában, a világuralomra törekvés a föld népei felett (a „mosolygó fasizmus”).

A kapitalizmus motorja a tőkések profitszerzési vágya, de ez nem a proletárok érdekét szolgálja, mert ezért el kell szenvedniük a tőkésektől a kizsákmányolást, az élősködést, az alsóbbrendű bérrabszolgaságot, az embertelenséget, a háborúkat, a népirtást, a rendszeres gazdasági válságokat, a nyomort, a hamis világnézetet. A kapitalizmus gátolja az emberséges emberré válást és pusztulásba viszi az emberiséget és ráadásul alapvetően a működése módja nem javítható. Minden emberségesebb, demokratikusabb irányba történő reformja út a szocializmus felé, ami egyben a kapitalizmus hanyatlása, az osztályharc eredménye.

A kapitalizmus modelljében az egyéni érdek a meghatározó, ezért nagy hajtóereje van, de ez szélsőségesen polarizálja az emberiséget, a fejlődést anarchikusan, válságokkal, háborúkkal, embertelenséggel valósítja meg, ami nagy szenvedést okoz az emberiség többségének. Változni kell, tudatos, emberséges, a többség érdekeit előtérbehozó demokratikus irányba, a szocializmusba, mert kipusztul az emberiség.

A kapitalizmus és a szocializmus közötti alapvető különbség, hogy ki számára teszi lehetővé a demokráciát. A szocializmus célja hogy az emberiség megszabaduljon a szolgaságtól, mert csak így válhat demokratikus emberséges emberré a föld népe. A kapitalista erkölcs és érdek nem képes embertársait emberként kezelni, csak pénzel mérni, hogy mennyi profitot hoz a tőkésnek, ez a proletár ember értéke.

József Attila – A Tőkések hasznáról: „… mire a béredet kikapnád, a tőkéseké a haszon. …” http://www.mek.oszk.hu/00700/00708/html/kolto00000/kotet00566/cim00593.htm

Amíg az imperializmus népei (Amerika, EU, Anglia, Japán, stb.,) nem értik, vagy nem szenvedik meg a kapitalizmusnak az emberiség és a dolgozó nép ellen elkövetet vétkeit, bűneit, addig résztvesznek az emberiség feletti uralom megszerzésében, mert ez a vélt vagy a valós érdekük. A gyarmatosító nemzetek a „civilizációt” terjesztették és ezt folytatják a föld népei ellen most is a kapitalizmus jármában. Az Amerikába vándorolt Európai népek millió számra irtották az őslakosságot, de a „civilizáció” terjesztették Afrikában, Ázsiában is, borzasztó áldozatok árán fosztogatták a gyarmatokat és most is fosztogatják a gyengébb népeket. Ezek a „civilizált” nemzetek gyorsan fejlődnek, és sokat tehet(né)nek a demokrácia megvalósításában. Azonban az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy a „civilizált” nyugat valóban sokat tett a demokrácia és az emberséges emberré válás megvalósítására, a legtöbb humánus, emberséges, demokratikus gondolat ott született, így a marxizmus is, de megrekedt a kapitalizmusban és ezért nem fejlődik, nem fejlődhet tovább. A továbblépés egyedül a szocializmus, marxizmus-leninizmus lehet, de ha ezt nem ismerik fel, akkor ennek nagyon sok proletár áldozata lehet.

A fejlett, csodálatos technika, az F35-ös gyilkoló gép még nem elegendő az emberséges emberré váláshoz, ez csak agyar a ragadozásra és ezért nem a nép a felelős, hanem a kapitalizmus, bár ezt a gyilkológépet a proletárból lett katonák irányítják a kifosztandó nemzetek proletárjainak lemészárlására a tőkés uraik profitjáért.

A hitleri Tigris tank, amelyik talán a második világháború legjobb tankja volt, egy csodálatos gyilkoló gépezet a világuralomra, amelyik ugyanazt a célt szolgálta, mint ahogyan az irigyelt amerikai gazdasági csoda teszi lehetővé: a világ népei felett az élősködést, a totális hatalmat a kizsákmányolásra. Bár az amerikai nép eredményei valóban csodálatraméltóak, de az egyik szemünk sír és a másik nevet. A modern kapitalista gyarmatosítás módszere az USA, EU, Anglia, Japán, stb., tőkései, monopóliumai számára az egyenlőtlen üzlet vagy szerződés, adóságcsapda politika, a szankciók, a blokád a gyengébb nemzetek kifosztására, amit okos szakemberekkel, gazdasági, katonai erőfölénnyel valósít meg a gyarmatokon, félgyarmatokon, a gyengébb népeken, akár a szövetségesein is, amitől sokmilliárd ember szenved a földön. Az imperializmus él, sőt visszaél hatalmával, kihasználja előnyös helyzetét és gátlástalanul, embertelenül, állati könyörtelenséggel fosztogatja a föld lakosságát. Ez a politika antidemokratikus és embertelen, amilyen a kapitalizmus. A kapitalizmus törvényszerűen elfajulhat – és el is fajul – a fasizmusba, a totális diktatúrába, ami az imperializmus legdühödtebb, leggátlástalanabb diktatúrája a szervezett proletariátus, és a világ dolgozó népei ellen.

A kapitalizmusban, a „polgári-demokratikus diktatúrában”, ha egy nemzet előnyre tesz szert, azt feltétlenül más nemzetek kifosztására használja, ez a működési modelljéből adódóan elkerülhetetlen. Lásd az imperialista gyarmatosító hatalmakat: Amerika, Anglia, EU, Japán, stb. Olyan ez, mint az állatvilágban, az erősebb ragadozó állat, megeszi gyengébbet, de ez az állatvilágban természetes. A kapitalizmusban, „a nagyhal megeszi a kishalat” – az erősebb tőkés vállalkozó, az erősebb nemzet a gyengébbet bekebelezi, uralma alá kényszeríti, hogy élősködhessék rajta -, így az ember csak embertársainak farkasa lehet! Ha az emberiség csak állati módon tud viselkedni, nem képes továbblépni a szocializmusba, akkor még messze van a humánus, az emberséges emberré válástól. A gondolkodó képesség csak lehetőség az emberséges emberré válásra, de demokrácia nélkül ez nem valósulhat meg. A „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség!” nélkül a demokrácia, az emberséges emberré, válás nem lehetséges.

Kínában, a „népi-demokratikus diktatúrában” is gyors a fejlődés, sőt gyorsabb, mint a polgári „demokráciában”, a „polgári-demokratikus diktatúrában”. Azonban Mao Ce-tung súlyos hibákat követett el, de ebben az egész emberiség – Amerika, Anglia, Franciaország, Japán, stb., – az imperialisták, a polgári „demokrácia” bűne is benne volt és elsősorban ez vezetett a hibákra. A földön a kapitalista diktatúra uralkodott, csak a Sztálini Szovjetunió volt képes demokráciát adni a népnek, Kína pedig nyögte a feudalista múlt, a gyarmatosítás az imperialisták uralmát, háborúit, népirtásait.

Ma a kapitalista médiákban, a reklámokban hasonló színvonalú és mértékű, szinte könyörtelen, kíméletlen módon folyik a befolyásolás, az agymosás a tőkések egyéni érdekeiért, profitjáért, megsértve a közérdeket, Mao Ce-tung Kínája sem volt másként, de nem az egyéni, hanem a társadalom érdekében történt, a dolgozó nép felemelkedéséért, még akkor is, ha ez súlyos hiba, a demokrácia megsértése volt. A kapitalisták manapság ezerszámra hirdetik plakátokon az utak mentén, a tv-reklámokban, a filmekben az igét, ami a proli agymosásra kell, a tőkések hatalma, profitja érdekében.

Az imperializmus, a tőkések profitja érdekében, mint egy brutális vadállat fojtogatta és fojtogatja a föld népeit, csak hasonló módon lehetett szembeszállni vele, irgalmatlanul, ami sok hibával és embertelenséggel járt. Az imperialista gyarmatosító „civilizált” nyugat tőkései a dolgozó nép demokráciájának az ellensége, ezért a haladó emberséges, demokratikus gondolatokat, a marxizmus-leninizmust, a tudományos materialista világnézetet eltiporják. Ezért nem lehet elítélni Kínát, sőt a Szovjetuniót sem, mert a vadállattal, az imperializmussal szemben szükséges volt a kíméletlen harc és ez nem lehetett demokratikus módszer csak háború, békeharc a demokráciáért, harc a demokrácia ellenségei, a hamis világnézet, a kapitalizmus ellen a dolgozó nép, az emberiség fennmaradása érdekében.

Összehasonlításban az USA a kisebbség érdekében, a tőkések a „polgári-demokratikus diktatúrájában”, Kína a többség demokráciája érdekében fejlődött és fejlődik. Az USA és szövetségesei eljutottak a polgári „demokráciában” a totális kapitalista diktatúrához, ahol a legnagyobb ellenség a dogozó nép demokráciája. Így a földön a kapitalizmus diktatúrája és a demokrácia kegyetlen harca dühöng minden borzalmával, ami a kapitalizmus és a szocializmus, a reakció és a haladás háborúja az emberré válásért.

Politikai kisszótár (1980) – népi demokrácia: népi hatalom, amely biztosítja, hogy a demokratikus forradalom átnőjön szocialista forradalomba.

Hitler nyíltan a demokrácia ellensége volt, de a hitleri és az amerikai proli érdekeit akkor sem és most sem képviseli senki a hatalomban.

Az USA „polgári-demokratikus diktatúrájának” háborúi (akár a hitleri fasizmusé) több tízmillió áldozatot követeltek a földön, és bármi áron uralkodni készül a föld népein. Az Egyesült Államok 2020-ban várhatóan 738 milliárd dollárt költ katonai célokra. Ez a demokrácia ellen, a világuralomra szükséges (úgy, mint a hitleri fasizmusban). A kapitalizmus másként nem működik, csak a dolgozó emberiség elleni diktatúrával.

De honnan indult Kína felemelkedése?
A második világháborúban Amerika tőkései meggazdagodtak a szövetségesei megsegítésével a hitleri és a japán fasizmus elleni háborúban. Amerika a Japán fasizmus legyőzése után fegyverekkel támogatta Csang Kai-seket a polgárháborúban a kommunisták vezette nép ellen, azért hogy Kína Amerika függőségébe, félgyarmati helyzetbe kerüljön. A gyarmatosítás, a fasizmus és a polgárháború Kínának több tízmillió (60-100 millió) éhenhalt, legyilkolt áldozatába került, amiben a japánok mellett Amerikának, Angliának, Franciaországnak a polgári „demokrácia” zászlóvivőinek a keze is benne volt. Mao Ce-tung sem volt hibátlan, de elindította Kína felemelkedését, bár botladozva, de a hibái mellett, (amiben nem ő az egyetlen felelős, sőt inkább a „civilizált” imperialista nemzetek) elindult Kína felemelkedése. Így indult Kína a nyomorból, a szinte semmilyen gazdaságból a feudális és gyarmati sor felszámolása után a dolgozó nép demokráciájának a felépítésére. A harc Koreában folytatódott az Amerika vezette kommunista és Szovjetellenes háborúban, ami legalább 3 millió Kínai pusztulását okozta. Gyors fejlődésre volt szüksége Kínának, de az imperializmus, élén Amerikával, mindent megtett, hogy ez ne sikerüljön, maradjon a szegénység, a gyarmati sors. Mellesleg az USA és szövetségesei most is erre törekszenek! Mao Kínája tükrözi a történelmi múltat, a szegény elmaradott tudatlan nép, a feudális és félgyarmati sors terheit, az imperializmus, a gyarmatosítás, a fasizmus háborúi miatt kialakult állapotokat. Ezért a „civilizált” nyugat bűnei nagyobbak, mint Mao hibái, sokkal nagyobbak!

De hova jutott Kína?
GDP (nominal). Values are given in millions of United States dollars (USD) and have not been adjusted for inflation.: https://en.wikipedia.org/wiki/List_of_countries_by_past_and_projected_GDP_(nominal)#IMF_estimates_between_2010_and_2019

Dátum	USA	Japán	EU	Oroszország/ Szovjetunió	Kína	India	Kína/India	Kína/USA	Kína/Japan
1970	1,024,800	209,071	–	–	91,039	61,470	1,48	0,08	0,43
1990	5,233,300	1,914,100	7,33 trill.	2,659,500		333,000
2000	10,284,750	4,887,301	8.51 trill.	279,033	1,214,912	476,636	2,54	0,11	0,24
2018	20,494,050	4,971,929	18,736,855	1,630,659	13,407,398	2,716,746	4,93	0,65	2,69
2019	21,344,667	5,176,205	–	1,610,381	14,216,503	2,971,996	4,78	0,66	2,74
2019/1970	20,8	24,7	–	–	156,15	48,34
2024	25,728,734	6,848,808	–	1,920,937	21,309,503	4,729,319

Kína 1970-től 156 szorosára növelte GDP-jét, ami a földön jelenlegi legoptimálisabb gazdasági-politikai társadalmi formát jelenti és a cél a szocializmus, majd a kommunizmus. Ehhez az egyéni érdekeltség és a társadalmi érdek összhangját a kommunista vezetés adja meg, felhasználva a marxizmus-leninizmus tudományát.

Az USA a földön az emberiség feletti totális hatalomra tőr!
Az USA elismerte, hogy nyíltan beavatkozik a hongkongi tüntetéseken keresztül Kína bomlasztásába. Peking azzal vádolja Washingtont, hogy erőszakos bűnözőket támogat Hongkongban és aláássa az „egy ország, két rendszer” alapelvet.: https://www.alternativhirek.com/2019/11/az-usa-elismerte-hogy-nyiltan.html

Amerika gigantikus űrfegyverkezésbe kezd: Ez igazán történelmi nap az amerikai haderő számára” – hangoztatta rövid beszédében Trump. Mint fogalmazott, nagy büszkeséggel tölti el, hogy aláírhatja ezt a törvényt, amely szerinte a valaha volt legnagyobb beruházás az amerikai haderő fejlesztésébe.: https://24.hu/kulfold/2019/12/21/amerika-urhadero-dohanyzas/

Létrejött az Űrhaderő: Trump elnök 2019. december 20-án aláírta a Védelmi Minisztérium 2020. évi költségvetéséről szóló törvényt (NDAA, National Defense Authorization Act), ezzel az USA hadseregének önálló fegyvernemeként ténylegesen létrejött az Űrhaderő.: http://www.urvilag.hu/a_nemzetbiztonsagert/20200109_letrejott_az_urhadero

Az USA harca a világuralomért.
Donald Trump, az Egyesült Államok elnöke kitalálta, hogy országa hogyan tudja sanyargatni a világot anélkül, hogy be kellene vetnie a hadsereget. … a gazdasági szankciók, az embargók és a feketelistára tett országok, amelyeknek leállítják a gazdasági vérkeringését.: https://www.napi.hu/nemzetkozi_gazdasag/trump-haboru-gazdasagi-kenyszer.693518.html

„ … az amerikai légierő egy dróncsapásban meggyilkolta Kassem Suleymani, tábornokot és az iraki Hashd Al-Shaabi önkéntes erők helyettes parancsnokát Abu Mahdi Al-Mohandiszt …”: https://orientalista.hu/az-egyesult-allamok-meggyilkolta-kassem-suleymani-tabornokot/

Felébredt az alvó sárkány – Kína hamarosan a legerősebb tengeri hatalommá válik és átveszi az USA helyét! Példátlan fejlődés van!: https://www.alternativhirek.com/2019/12/felebredt-az-alvo-sarkany-kina.html

Az USA, Kína, India, stb. fejlődés megtekinthető: https://tradingeconomics.com/ – GDP: https://tradingeconomics.com/united-states/gdp

A Gyarmatosítás feletti győzelem, harc a demokráciáért!
A volt gyarmatok még mindig nem heverték ki a „civilizált” nemzetek, a gyarmatosítók – Anglia, Franciaország, USA, Japán, Németország, Spanyolország, Hollandia, stb., gaztetteit!

Kína felemelkedése a gyarmati sorból:
2019-ben a kínai hordozórakéták indultak legtöbbször a világűrbe.: http://www.urvilag.hu/kina_a_vilagurben/20200103_kina_sikeres_eve

India a gyarmati felemelkedése után:
Az ISRO napkutató szonda, az emberes űrrepülést előkészítő kísérlet és egy új hordozórakéta bemutatkozása mellett legalább tíz, újdonságot már nem jelentő startot tervez 2020-ra.: http://www.urvilag.hu/india_a_vilagurben/20200104_indiai_tervek

Vigyázz! A kapitalista agymosógépezet működésben:
„Kínai vírus”: Pánikkeltés felsőfokon „…Újabb vírus ütötte fel a fejét: a sajtó pánikkeltése. … coronavirusos történetnek három oldala van: egészségügyi, pánikkeltési és egy komoly uszítás. … Adott a klímaválság és háborúk tépázta világunk, amelyért nem más felelős, mint a globális kapitalizmus. … Egy olyan világban élünk, ahol a neoliberális és a fasisztoid sajtónak csak annyi marad, hogy kénytelen-kelletlen beszámoljon arról, hogyan követ el a neoliberális fasiszta Trump-rezsim különféle bűncselekményeket az emberiség ellen (koreai konfliktus, jemeni népirtás és éhezés, szíriai török invázió, iráni háborús fenyegetés, provokáció a Baltikumban és a Dél-kínai-tengeren, a menekültek elleni emberi jogsértések a mexikói határon, iskolai lövöldözések, rasszista rendőri erőszak…), nem is beszélve olyan szövetségesei ámokfutásairól, mint Merkel, Macron, Boris Johnson, Erdogan és Orbán.”: http://www.amiidonk.hu/tudomany-2/kinai-virus-panikkeltes-felsofokon/
***
A gyarmatosítás (latin eredetű szóval kolonizáció, illetve kolonializmus) az idegen területek, a gyarmatok megszerzésére, lakóinak alávetésére, természeti kincseinek az anyaország érdekében történő kiaknázására, munkaerejének kizsákmányolására irányuló tevékenység.: https://hu.wikipedia.org/wiki/Gyarmatos%C3%ADt%C3%A1s

Az egyenlőtlen szerződés nemzetközi jogi fogalma azokra a szerződésekre vonatkozik, amelyek a 19. században és a 20. század első felében főleg a nagyhatalmak (Nagy-Britannia, Franciaország, Oroszország, Poroszország, Amerikai Egyesült Államok, Osztrák–Magyar Monarchia) és egyes elmaradottabb ázsiai államok (Kína, Japán, Korea) között jöttek létre.: https://hu.wikipedia.org/wiki/Egyenl%C5%91tlen_szerz%C5%91d%C3%A9s_(nemzetk%C3%B6zi_jog)

1978-tól kezdve a Kínai Kommunista Párt folyamatos lépéseket tett a tervgazdaság piacgazdasággá alakításáért. A mezőgazdaságban felhagytak a korábbi erőszakos kollektivizálással, helyette áttértek az állami gazdaságokra. A szolgáltatásban és a könnyűiparban megjelenhetett a magánszféra, amely az ország meghatározott területein egyben külföldi vállalkozók odatelepülését is jelentette. A párt befolyását a gazdaság minden területén csökkentették, a helyi hatóságok, illetve a vállalatok vezetősége kapta kézbe az irányítást. Így Kínában létrejött a szocialista piacgazdaság.: https://hu.wikipedia.org/wiki/K%C3%ADna#Ipar

Az alkotmány első fejezete szerint a Kínai Népköztársaság szocialista állam, a munkásosztály által vezetett, a munkás-paraszt szövetségen alapuló „népi demokratikus diktatúra”. A KNK-ban – az alaptörvény szerint – minden hatalom a népé.: https://hu.m.wikipedia.org/wiki/A_K%C3%ADnai_N%C3%A9pk%C3%B6zt%C3%A1rsas%C3%A1g_%C3%A1llamszervezete

Kína a szocializmus kezdeti szakaszában van, ezért használhatják a kapitalista módszereket, legalább is a Kínai Kommunista Párt ideológiája szerint. A kínai gazdasági reform Teng Hsziao-ping irányításával kezdődött 1979-ben, és négy évtizede tart. „Nem érdekes, hogy a macska fekete vagy fehér, amíg megfogja az egeret” – Teng mondása jól érzékelteti a kínai modell lényegét. Politikai rendszerváltás nélkül keresték és keresik a kínaiak a gazdasági fejlődés leggyorsabb útjait. Állami irányítással és szabályozással magán és állami vállalatok egymás mellett élése gazdasági fejlődés motorja. Minden bank állami bank továbbra is. A kínai fejlesztő állami modell mutatja, hogy vegyes gazdaság is képes fejlődni és nem igaz az a liberális nézet, hogy az állam minden körülmények között rossz gazda.: http://ujegyenloseg.hu/a-kinai-modell-sikerenek-titka/

A Kínai Kommunista Párt a kínai munkásosztály élcsapata, egyben a kínai nép és a kínai nemzet élcsapata is, a kínai sajátos szocializmus ügyeinek vezető testülete, amely képviseli a korszerű termelőerők fejlődésének irányát, a korszerű kultúra haladási irányát és a néptömegek legszélesebb körének alapvető érdekeit Kínában.
A Kínai Kommunista Párt legmagasabb eszményképe és végső célja a kommunizmus megvalósítása. A párt szabályzata előírja: A Kínai Kommunista Pártnak a marxizmus-leninizmus, Mao Ce-tung eszméi, Teng Hsziao-ping elmélete és a „három képviselet” koncepció a cselekvési irányelve.: http://hungarian.cri.cn/chinaabc/chapter2/chapter20401.htm

Világtörténelmi kisenciklopédia: „… Az SZKP XX. kongresszusa után mind nyilvánvalóbbá vált, hogy a Mao Cetung körül csoportosuló kínai vezetés kalandor, antileninista vonalat próbál ráerőszakolni a nemzetközi kommunista mozgalomra, s ez az irányzat nem zárta ki a háborút, mint a szocializmus világméretű megvalósításának eszközét. … Mao Cetung csoportjának antileninista és szovjetellenes irányvonala (1958-tól). 1958-ban Mao Cetung és hívei elérkezettnek látták az időt, hogy a párton és államon belül végrehajtott tisztogatási hullám előkészítése után 1958 májusában a VIII. pártkongresszus 2. ülésszakán keresztülvigyék a KP új, fő irányvonalát, a „nagy ugrás” politikáját, 1958 augusztusában pedig a „népi kommunák” politikáját is. … A „kulturális forradalom” folyamán a népi demokratikus rend politikai felépítményét gyakorlatilag szétrombolták, helyére pedig katonai-bürokratikus diktatúrát állítottak. …”
***
Kína különleges körzete: – (kiadva: 1976, Tudósítás 1942-45 eseményeiről Jenanban) „… A marxista párt, amely természetét tekintve az osztályharc eszköze, nem lehet meg minden láncszemének centralizált és fegyelmezett vezetése nélkül. Ámde ez nem jelenti azt, hogy a párt a vezetők akaratának néma és engedelmes eszköze. A vezető akarata a párt akaratának koncentrált kifejezése kell hogy legyen. A párt akaratát pedig a demokratikus centralizmus módszerével alakítják ki. A demokratikus centralizmus módszere nélkül a marxista párt nem lehet reális erő, múlhatatlanul fecsegők és udvaroncok gyülekezetévé fajul, és könnyű zsákmányává válik a jól szervezett burzsoá államapparátusnak. A demokratikus centralizmus elvét a KKP-ban olyan módszer váltja fel, amely elnyom minden „Mao elnökkel” szemben álló véleményt, s azzá az elvi rabsággá fajul, amelyről oly gúnyosan írt annak idején Marx. Mao Ce-tung ismeri az ókori kínai irodalmat, és sok tekintetben ennek köszönheti honfitársai tiszteletét. Csak felületesen ismeri viszont a nyugati filozófiát, és vulgáris elképzelései vannak a marxizmusról. … A kínai nép a kommunista párttal és vezetőinek nevével kapcsolja össze az új élet reményét. Egy olyan életét, amely nem ismeri a szegénységet, a nemzeti elnyomást és a feudális-kapitalista rablást. Az objektív történelmi szükségszerűség Kína egyik vezető politikai erejévé változtatja a KKP-t. A leigázott népek tiltakozásként a nacionalizmushoz fordulnak, mint olyan erőhöz, amely ösztönösen egyesíti az országot. De csak egyetlen lépés – és a „tiltakozó” nacionalizmus már sovinizmus és fajelmélet! … Jenanba olyan emberek érkeztek, akik a szocialista Kínáról álmodoztak. Ha tudatlanok és megtévesztettek is, készek harcolni hazájukért. Az a spekuláció, amelyet Mao Ce-tung a haza mindenki számára kedves eszméjével űz, kitűnő eszköz a kezében a marxizmus-leninizmus internacionalista lényege ellen vívott harchoz. A patriotizmust a KKP-ban észrevétlenül a nacionalizmus váltja fel. … Mao a szocializmus nevében elárulja a szocializmust, a kommunista párt nevében megsemmisíti a kommunista pártot, a demokrácia nevében meghonosítja a terrort! A történelemhamisítás és a félrevezetés – ezek Mao Ce-tung eszközei a hatalomért vívott harcban. …”
***
A fal mögött Kína (1975): „… A KNK a Szovjetunióval szövetségben, a szocialista országok segítségét élvezve kezdte meg az új társadalom építését, a pártot irányító Mao Ce-tung és hívei azonban az ötvenes évek végén szakadár irányvonalat dolgoztak ki, és a hatvanas években szovjetellenes, a szocialista közösség ellen irányuló politika útjára vezették az országot. 1958-ban belefognak a kommunizmus gyorsított építésének voluntarista kísérletébe, a „nagy ugrás” azonban kudarcba, gazdasági katasztrófába torkollik. 1966-ban a vezető apparátusban levő ellenfeleik eltávolítására kirobbantják a „Nagy Proletár Kulturális Forradalmat” …

… A KKP VII. kongresszusát 1945-ben tartották — ekkor állították hivatalosan is „Mao Ce-tung eszméit” a kínai pártban a marxizmus klasszikusai mellé —, majd később, 1966-ban föléjük. 1956-ban került sor a VIII. kongresszusra, amelynek határozatait azonban 1958-ban a „nagy ugrás” szentesítésére összehívott második ülésszakon felülvizsgálták. 1969-ben a „kulturális forradalom” győztesei a párt romjain tartották meg az úgynevezett IX. kongresszust, amely legalizálni próbálta Lin Piao hadügyminiszter felemelkedését, s még a szervezeti szabályzatba is belefoglalta, hogy ő Mao Ce-tung utóda. 1971 őszén Lin Piao és a többi vezető kulisszák mögötti harca véres leszámolással ért véget. …

… Személyi kultusz természetesen csak ott születhet, ahol van olyan vezető, aki ezt szívesen látja. Mao nyilvánvalóan ilyen vezető, ez azonban nem elégséges magyarázat. Bizonyos történelmi hagyományok szerepét nem lehet tagadni: Kína mindig akkor volt nagy, amikor a központi hatalom (a császárság) erős volt, és a nép tisztelte a császárt. A császár személyét mindig páratlan kultusz vette körül. A Kínai Kommunista Párt élén 1935-től fogva Mao Ce-tung állt (számos más vezetővel együtt irányítva a japánellenes és felszabadító háborút), és a személye körüli kultuszt az a törekvés is magyarázta, hogy a sok száz milliós lakosságnak, amelynek tudatát nem lehetett egy csapásra átalakítani, egy országos vezetőt adjanak, személyi tekintéllyel, a hajdani császárok csalhatatlanságának nimbuszával (Mao maga is így indokolta a jelenséget Edgar Snow-val folytatott beszélgetésében). Ez persze nem marxista koncepció — de tény az, hogy a személyi kultusz már a hatalom megragadásának küszöbén kicsírázott, amikor a párt Jenanban megtartott VII. kongresszusán éppen Liu Sao-csi szólította fel arra a pártot, hogy tanulmányozzák Mao tanításait, a „maocetungi eszmét”. (A „kulturális forradalom” e híres fogalma tehát éppen a fő ellenségének kikiáltott személytől származik.) A VII. kongresszust egy úgynevezett munkastílus javító kampány nyomán hívták össze, amelynek során Mao számos ellenfelét kiszorították a párt vezetéséből.

A népi hatalom első évtizedében Mao művei képezték a kínai párt ideológiai munkájának alapját, ő volt a párt vezetője és fő teoretikusa, ő volt az, aki — ahogy Pekingben megfogalmazták — „kínaizálta a marxizmust”. A kínai politikai fejlődés későbbi irányának ismeretében e munkákból ma már ki lehet elemezni azokat a vonásokat, amelyek a kínai pártot szembefordították a nemzetközi munkásmozgalom főirányával, és így annak a marxizmus—leninizmus tanításaira támaszkodó erőivel — de Mao ekkori műveiben számos olyan tételt is találunk, amelynek alapján a jelenlegi kínai politika vonalát is le lehetne leplezni. Mao Ce-tung elvi munkássága jellemző módon éppen akkor apadt el, amikor Kína szembefordult a szocialista közösséggel. Azóta neve alatt szinte kizárólag „nyilatkozatok” és „utasítások” jelentek meg, s a nyíltan szovjetellenes kijelentések már ezek között hangzottak el. A személyi kultusz is már a nemzetközi munkásmozgalom főerőivel való szakítás után öltött társadalmilag veszélyes, majd abszurd méreteket. …

… egyes számítások szerint a múlt században a Tajping-felkelés idején 40 millió ember vesztette életét, vagy a japán agresszió és összes következményei (éhínség, járvány, stb.) miatt 60 millió …

… A felszabadulás előtti években a kínai mezőgazdaság mélypontra jutott. A kínai parasztot egyszerre többféle csapás is sújtotta: a földesúri kizsákmányolás, a gazdagparasztok uzsoráskodása, a hadurak — az ország egy-egy részét ellenőrző és egymással szüntelenül marakodó tábornokok — hadjáratai, a Kuomintang korrupciója, mindezek mögött a kínai komprádor-burzsoázia segítségével még az imperialista hatalmak is megkövetelték a maguk sápját a szerencsétlen földművelőktől. …

… A többszáz millió paraszt végső elkeseredettsége volt a kínai forradalom egyik legfőbb hajtóereje. Amikor a városokban letörték, a falvakban, a hegyekben, a vidéki körzetekben pislákolt-lobogott fel újra lángja, és onnan verbuválta a győzelem előtt több milliósra nőtt fegyveres seregéhez a harcosok javát is. A forradalom legfontosabb programpontja a földreform volt, és győzelmét annak végrehajtása szilárdította meg. …

… 1958-ban a pekingi Csiao SuPao című lap közölt statisztikai kimutatást egy évi 300 jüan jövedelmű átlagosnak tekinthető hattagú hunani parasztcsalád, apa, anya és négy gyerek fogyasztásáról — itt tehát egy főre 50 jüan jut. A hunani családban egy főre évente mintegy két mázsa rizs, 65 kiló édesburgonya, nem egészen két liter étolaj, mintegy három kiló hús, négy méter pamutvászon jutott. Az egész család évi cukorfogyasztása egy kiló volt, és összesen egy pár cipőt vásárolt. A felsorolt cikkekből a rizs hat személyre számítva 175 jüanba, a vászon 29 jüanba, a hús 18 jüanba, az étolaj 13 jüanba, az édesburgonya 11 jüanba került. Sóra, zoknira, cipőre, zöldségre, fűszerekre, dohányra, gyógyszerekre összesen 55 jüant adtak ki és így az évi költségvetés 301 jüanra rúg. Ehhez valószínűleg hozzá lehet még adni a háztáji termést. 301 jüan a hivatalos árfolyamon átszámítva valamivel több mint háromezer forint. …”
***
Marxista fogalomlexikon: Kizsákmányolás: idegen munkaterméknek ellenszolgáltatás nélküli elsajátítása a termelési eszközök tulajdonosa által. A proletariátus, mivel nem rendelkezik termelési eszközökkel, kénytelen a munkaerejét áruba bocsátani, és a megtermelt értéktöbbletet a termelési eszközök tulajdonosa kisajátítja. A kizsákmányolást csak a szocialista forradalom számolja fel, megszüntetve a termelési eszközök magántulajdonát.

Marxista fogalomlexikon – Kapitalizmus: a feudalizmust felváltó társadalmi-gazdasági alakulat, amely a termelési eszközök magántulajdonán, a bérmunka kizsákmányolásán alapszik. A tőkés termelés alaptörvénye: az értéktöbblet-szerzés. A kapitalizmust a termelés anarchiája, időszaki válságok, krónikus munkanélküliség, a tömegek nyomora, konkurencia és háborúk jellemzik. A kapitalizmus alapvető ellentmondása a munka társadalmi jellege és az elsajátítás magántőkés formája közötti ellentmondás, mely a tőkés társadalom két alapvetőosztálya, a proletáriátus és a burzsoázia antagonizmusában nyilvánul meg.

Filozófiai kislexikon (1980) – szocializmus: „… A szocializmus olyan társadalom, amely a termelési eszközök társadalmi tulajdonán alapul, és ahol az egész népgazdaság fejlődését a tervszerűség jellemzi. A szocializmus-ban felszámolják a kizsákmányoló osztályokat, megszüntetik az ember kizsákmányolását. …”
***

SaLa

 

Kína forradalma
A kínai történelem tanulsága
III. Ki „idegengyűlölő” Kínában?
6. Forradalmi külszín — ellenforradalmi valóság

(idézet: Kína forradalma című könyvből)

6. Forradalmi külszín — ellenforradalmi valóság
(1911—1917)

A kínai politikai változás nem volt forradalom a szó nálunk ismert értelmében. Az első jól irányzott szél elfújta a molyette császári ruhákat, de a kínai társadalom a régi maradt. A faluban ott ült a földesúr. A kormány hivatalaiban ott ült a régi bürokrata. Lehet, hogy a felszín háborgott, de az ország belsejében nem volt nagyobb a fordulat, mint amilyen a császárok változását is kísérhette.

Annyi bizonyos, hogy egyetlen dinasztiaváltozás sem járt ilyen kis véráldozattal. Az első csetepaték puskalövései csakhamar elhaltak — és ezután már a legharciasabb zaj azoknak az ollóknak a csattogása volt, amelyek négyszázmillió kínai fejéről levágták a Mandzsu-dinasztia által kötelezővé tett copfot. 1644-ben, amint Martinius feljegyezte, a nép kitartóan küzdött a régi hajviselet fenntartásáért a mandzsu „divattal” szemben. 1911-ben egyetlen kínai sem szállott harcba a copf érdekében.

Szun Jat-szen hazasietett és követői Nankingban elnökké kiáltották ki. A kínai nemesség nem helyeselte a választást. Megerősített szállásai mélyén a diplomáciai testület is ferde szemmel nézett a „tudálékos demagógra”. A paraszttömegek még aludtak. Szun minden ereje a középső és déli tartományokban volt. Peking és a régi központi kormány gépezete Szun váratlan szövetségesének, Jüan Si-kai tábornoknak a kezében volt, akinek seregeit eredetileg a Mandzsu-dinasztia a maga legutolsó erőtartalékainak tekintette. Jüan nagyravágyó köpönyegforgató volt, abból a fajtából, amely a forradalomhoz akkor csatlakozik, ha látja, hogy már nem lehet leverni. Az 1898-as reformistáknak is ő volt a reménysége, de elárulta őket az anyacsászárnőnek. Most azt mondotta Szun-nak és társainak, hogy megkaphatják a köztársaságot — ha őt választják meg elnöknek. Az ő kezében volt a hadsereg. Őt pártolták a külföldi hatalmak. Ő volt az a fajta hivatalnok, akivel az imperialisták együtt tudnak dolgozni. Szun félt a polgárháborútól és lemondott Jüan javára.

Forradalom és ellenforradalom ritkán követte egymást ennyire minden zökkenő nélkül. A régi tisztviselők bevonták a sárkányos császári lobogót és kitűzték a köztársaság ötcsíkú zászlaját.*

* Mindegyik csík a köztársaság egy-egy népét — kínaiak, mandzsuk, mongolok, mohamedánok és tibetiek — jelképezte. 1927-ben ezt a zászlót a „fehér nap, kék ég. vörös föld” jelkép váltotta fel.*

A történelem talán legkorruptabb és legkorlátozottabb választásai után egy szenátusból és képviselőházból álló törvényhozást alakítottak. A két háznak legnagyobb része feudális úr volt, akiket könnyen meg lehetett vesztegetni és akik azt cselekedték, amit mondtak nekik. A Kuomintang-delegáció rövidesen visszavonult és Szun Kanton környékén ütötte fel a maga félig lázadó, félig együttműködő főhadiszállását.

Röviddel ezután kitört az első világháború. Európát túlságosan elfoglalták saját véráldozatai, semhogy különösebben erős nyomást tudott volna gyakorolni Kínára. Japán igyekezett tőkét kovácsolni a helyzetből és különleges jogokat követelt. Jüan minden komolyabb vonakodás nélkül engedett. Trónról álmodott, ennek érdekében hajlandó volt megfizetni minden támogatásért.

A következő időszakban Jüan propagandafőnöke egy Frank Goodnow nevű amerikai filozófiai doktor volt, első a kínai reakció külföldi ügynökeinek hosszú sorában. Goodnow iskolai dolgozatokat írt annak a bizonyítására, hogy lényegében csak a monarchia felel meg a kínai nép vérmérsékletének és hagyományainak, ömlengései több külföldi kormányt és érdekeltséget befolyásoltak, amelyek szilárdan hittek abban, hogy félgyarmati népekkel úgy lehet legjobban elbánni, ha „erős embert” állítanak föléjük, aki fékentartja saját népét és kedvezményre kedvezménnyel válaszol. Régen ez volt már a módszer Dél-Amerikában és a Balkán-félszigeten. És vajon milyen ember „erősebb” egy királynál?

Goodnow tanulmányai persze azokhoz a kínaiakhoz is eljutottak, akiket a Nyugat ereje annyira lenyűgözött, hogy kezdtek hitelt adni a kínai közmondásnak: „az idegen ész mindig bölcsebb, az idegen hold fényesebb, az idegen víznek édesebb az íze”.

A kínai nép a maga egészében még mindig nem tudta, milyen kormányformát akar. Többezer esztendő alatt azonban azt mindenesetre megtanulta, hogy milyet nem akar. Amikor 1916-ban Jüan nagymerészen császárrá kiáltotta ki magát, mindenütt fellángolt a forradalmi tűz. Néhány héten belül Jüan minden reménye meghiúsult, ő maga pedig meghalt. Igaz volt tehát, hogy Kína még nem köztársaság, de az is világos volt, hogy a régi császári igába már semmi sem tudja visszakényszeríteni. Ezt nem mindenki értette meg. Egyesek azt gondolták, hogy Jüan azért vallott kudarcot, mert „parvenü” volt. Ezek azt hitték, hogy „törvényes” jelölttel sikerülhet a kísérlet. Rövidesen megkapták a választ. 1917-ben bekövetkezett az a császári restauráció, amely azután végetvetett minden hasonló kísérletnek. Az új trónkövetelő a kis mandzsu trónörökös Pu-ji volt. A japánok támogatták. A nép dühe néhány nap alatt elfújta az egész színjátékot. A „császár” és környezete a holland követségen keresett menedéket.

SaLa

 

Levél Ukrajna munkásaihoz és parasztjaihoz a Gyenyikinen aratott győzelmek alkalmából

Elvtársak! Négy hónappal ezelőtt, 1919. augusztus végén, levélben fordultam a munkásokhoz és parasztokhoz a Kolcsakon aratott győzelem alkalmából.

Ezt a levelet most teljes egészében újra kinyomatom Ukrajna munkásai és parasztjai számára a Gyenyikinen aratott győzelmek alkalmából.

A vörös csapatok elfoglalták Kievet, Poltavát, Harkovot és győzelmesen nyomulnak Rosztov felé. Ukrajna a Gyenyikin elleni felkelés lángjában ég. Egybe kell gyűjteni minden erőt, hogy véglegesen szétzúzzuk Gyenyikin csapatait, melyek a földbirtokosok és kapitalisták hatalmát igyekeznek visszaállítani. Meg kell semmisítenünk Gyenyikint, hogy kizárjuk egy újabb hadjárat minden lehetőségét.

Ukrajna munkásainak és parasztjainak meg kell ismerniök azokat a tanulságokat, amelyeket minden orosz paraszt és munkás tapasztalatból szűrt le akkor, amikor Kolcsak meghódította Szibériát, és amikor a vörös csapatok hosszú hónapokig tartó földesúri és kapitalista elnyomás után felszabadították Szibériát.

Ukrajnában Gyenyikin uralma ugyanolyan súlyos megpróbáltatás volt, mint Kolcsak uralma Szibériában. Kétségtelen, hogy e súlyos megpróbáltatás tanulságait megszívlelve, az ukrán parasztok és munkások — ugyanúgy, mint az uráli és szibériai munkások és parasztok — világosabban fogják látni a Szovjethatalom feladatait és keményebben védik majd a Szovjethatalmat.

Nagy-Oroszországban teljesen eltöröltük a földesúri földtulajdont. Ukrajnában is ugyanezt kell tenni, és az ukrán munkások és parasztok Szovjethatalmának meg kell erősítenie a földesúri földtulajdon teljes eltörlését, az ukrán munkásoknak és parasztoknak mindenféle földesúri elnyomástól és maguktól a földesuraktól való teljes megszabadítását.

De ezen és egész sor más feladaton kívül, amelyek a nagy-orosz és az ukrán dolgozó tömegeknél ugyanazok voltak és ma is ugyanazok, a Szovjethatalomnak Ukrajnában külön feladatai vannak. E külön feladatok egyike jelenleg rendkívüli figyelmet érdemel. Ez a nemzeti kérdés, vagyis az a kérdés: legyen-e Ukrajna az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársasággal szövetségi (föderatív) kapcsolatban álló, külön, független Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság, vagy pedig olvadjon egybe Oroszországgal egységes Szovjet Köztársasággá. Minden bolseviknak, minden öntudatos munkásnak és parasztnak figyelmesen gondolkodnia kell ezen a kérdésen.

Az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaság Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottsága és az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt elismerte Ukrajna függetlenségét. Ezért magától értetődik és mindenki elismeri, hogy csakis maguk az ukrán munkások és parasztok dönthetnek és fognak dönteni Összukrajnai Szovjetkongresszusukon arról, egybeolvasszák-e Ukrajnát Oroszországgal, meghagyják-e Ukrajnát önálló és független köztársaságnak, s az utóbbi esetben milyen föderatív kapcsolat legyen e köztársaság és Oroszország között.

Hogyan kell eldönteni ezt a kérdést a dolgozók érdekei szempontjából? a munkának a tőke igájától való teljes megszabadításáért folyó harcuk sikere szempontjából?

Először, a munka érdekei azt követelik, hogy a különböző országok, a különböző nemzetek dolgozói a legteljesebb bizalommal legyenek egymás iránt és a legszorosabb szövetségben forrjanak össze. A földbirtokosok és kapitalisták, a burzsoázia hívei megbontani igyekeznek a munkások egységét, szítani igyekeznek a nemzeti viszályt és ellenségeskedést, hogy gyöngítsék a munkásokat, hogy erősítsék a tőke hatalmát.

A tőke nemzetközi erő. Hogy legyőzzük, ahhoz a munkások nemzetközi szövetsége, nemzetközi testvérisége szükséges.

Mi ellenségei vagyunk a nemzeti ellenségeskedésnek, a nemzeti viszálynak, a nemzeti elkülönülésnek. Mi nemzetköziek, internacionalisták vagyunk. Arra törekszünk, hogy a világ összes nemzeteinek munkásait és parasztjait szorosan egyesítsük és teljesen egybeforrasszuk az egységes Szovjet Világköztársaságban.

Másodszor, a dolgozóknak nem szabad elfelejteniök, hogy a kapitalizmus a nemzeteket kisszámú elnyomó, nagyhatalmi (imperialista), teljes jogú, kiváltságos nemzetre és óriási többséget alkotó, elnyomott, függő és félig függő, nem egyenjogú nemzetre osztotta. Az 1914—1918-as bűnös és reakciós háború még fokozta ezt a megoszlást, ezen az alapon szította az ellenségeskedést és gyűlölködést. A nemteljesjogú és függő nemzetekben évszázadokon át elégedetlenség és bizalmatlanság gyülemlett fel a nagyhatalmi és elnyomó nemzetekkel szemben, — az olyan nemzetekben, mint az ukrán, olyan nemzetekkel szemben, mint a nagyorosz.

Mi a nemzetek önkéntes szövetségét akarjuk, olyan szövetséget, amely nem tűrné meg egyik nemzet erőszakosságát sem a másikkal szemben, olyan szövetséget, mely a legteljesebb bizalmon, a testvéri egység világos tudatán, teljesen önkéntes megegyezésen alapulna. Ilyen szövetséget nem lehet egyszerre megvalósítani; a legnagyobb türelemmel és elővigyázatossággal kell ennek elérésére törekedni, nehogy elrontsuk az ügyet, nehogy bizalmatlanságot keltsünk, hogy időt adjunk annak a bizalmatlanságnak a kiküszöbölésére, melyet az évszázados földbirtokosi és kapitalista elnyomás, a magántulajdon és annak elosztása és újraelosztása miatt keletkezett ellenségeskedés hagyott ránk örökül.

Ezért, amikor tántoríthatatlanul a nemzetek egységére törekszünk, és könyörtelenül üldözünk mindent, ami elválasztja őket, nagyon óvatosnak, türelmesnek, engedékenynek kell lennünk a nemzeti bizalmatlanság csökevényeivel szemben. Legyünk hajthatatlanok, engesztelhetetlenek minden olyan kérdésben, mely a munka alapvető érdekeit érinti a tőke igájától való megszabadulásért folyó harcban. Az a kérdés viszont, hogy miképpen állapítsuk meg az országhatárokat most, ideiglenesen — hiszen az országhatárok teljes megsemmisítésére törekszünk —, nem alapvető, nem fontos, másodrangú kérdés. Ezzel a kérdéssel várhatunk és várnunk is kell, mert a parasztok és kistulajdonosok nagy tömegeiben gyakran igen szívósan él még a nemzeti bizalmatlanság, s ha elsietjük a dolgot, fokozhatjuk azt, vagyis árthatunk a teljes és végleges egység ügyének.

Az oroszországi munkás-paraszt forradalom, az 1917-es Október-Novemberi Forradalom tapasztalata, annak a kétéves győzelmes harcnak a tapasztalata, melyet a forradalom a nemzetközi és az orosz kapitalisták betörése ellen folytat, napnál világosabban megmutatta, hogy a kapitalistáknak ideiglenesen sikerült kihasználniok a lengyel, lett, észt és finn parasztok és kistulajdonosok nemzeti bizalmatlanságát a nagyoroszokkal szemben, ennek a bizalmatlanságnak az alapján sikerült ideiglenesen viszályt szítaniok közöttük és közöttünk. A tapasztalat megmutatta, hogy ez a bizalmatlanság csak nagyon lassan enged és múlik el, és mennél óvatosabbak és türelmesebbek a nagyoroszok, akik sokáig elnyomó nemzet voltak, annál biztosabban szűnik meg ez a bizalmatlanság. Azzal, hogy elismerjük a lengyel, lett, litván, észt, finn államok függetlenségét, éppen azzal nyerjük meg lassan, de tántoríthatatlanul a szomszédos kisállamok legelmaradottabb, a kapitalisták által leginkább félrevezetett és megfélemlített dolgozó tömegeinek bizalmát. Éppen ezt az utat követve ragadjuk ki őket a legbiztosabban „saját” nemzeti kapitalistáik befolyása alól, vezetjük őket a legbiztosabban a teljes bizalom, a jövendő egységes nemzetközi Szovjet Köztársaság felé.

Amíg Ukrajna nem szabadul meg teljesen Gyenyikintől, Ukrajna kormánya az Összukrajnai Szovjetkongresszus összeüléséig az Összukrajnai Forradalmi Bizottság lesz. Ebben a Forradalmi Bizottságban, az ukrán bolsevik kommunisták mellett, a kormány tagjaiként dolgoznak az ukrán borotybista kommunisták. A borotybisták többek közt abban különböznek a bolsevikoktól, hogy ragaszkodnak Ukrajna feltétlen függetlenségéhez. A bolsevikok ebben nem látnak okot nézeteltérésekre és széthúzásra, ezt nem tartják a vállvetett proletármunka akadályának. Csak legyen egység a tőke igája ellen, a proletárdiktatúráért folyó harcban, — a nemzeti határok, az államok közötti föderatív vagy más kapcsolatok miatt a kommunistáknak nem kell összekülönbözniük. A bolsevikok közt vannak, akik hívei Ukrajna teljes függetlenségének, vannak, akik hívei a többé vagy kevésbé szoros föderatív kapcsolatnak, vannak, akik hívei Ukrajna és Oroszország teljes egybeolvadásának.

E kérdések miatt nem szabad összekülönbözni. Ezeket a kérdéseket az Összukrajnai Szovjetkongresszus fogja eldönteni.

Ha nagyorosz kommunista ragaszkodik Ukrajna és Oroszország egybeolvadásához, az ukránok könnyen meggyanúsíthatják, hogy ezt a politikát nem a tőke elleni harcban szükséges proletáregység szempontjából védi, hanem azért, mert osztja a régi nagyorosz nacionalizmus, imperializmus előítéleteit. Az ilyen bizalmatlanság természetes, bizonyos fokig elkerülhetetlen és jogos, mert a nagyoroszok évszázadokon át, a földesurak és a kapitalisták elnyomása alatt, magukba szívták a nagyorosz sovinizmus szégyenletes és gyalázatos előítéleteit.

Ha ukrán kommunista ragaszkodik Ukrajna feltétlen állami függetlenségéhez, azzal gyanúsíthatják meg, hogy ezt a politikát nem a tőke igája ellen harcoló ukrán munkások és parasztok időleges érdekeinek szempontjából védi, hanem azért, mert osztja a kispolgárok és kistulajdonosok nemzeti előítéleteit. Mert a tapasztalat százszor megmutatta, hogy a különböző országok kispolgári „szocialistái” — mindenféle lengyel, lett, litván állítólagos szocialista, a grúz mensevikek, eszerek és mások — kizárólag azért tüntették fel magukat a proletariátus híveinek, hogy csalással becsempésszék a „saját” nemzeti burzsoáziájukkal való megalkuvás politikáját, mely a forradalmi munkások ellen irányul. Ezt láttuk Oroszországban, az 1917. februártól októberig terjedő időszakban a Kerenszkij-politika példáján, ezt láttuk és látjuk minden országban.

Ilyenformán igen könnyen megtörténhet, hogy a nagyorosz és az ukrán kommunisták kölcsönös bizalmatlansággal tekintenek egymásra. Miképpen harcoljunk e bizalmatlanság ellen? Hogyan küzdjük le ezt a bizalmatlanságot, és hogyan nyerhetjük meg egymás bizalmát?

Ennek az a legjobb eszköze, ha a proletárdiktatúrát és a Szovjethatalmat együttes munkával védjük a világ földbirtokosai és kapitalistái ellen folyó harcban, feltétlen hatalmuk visszaállítására irányuló próbálkozásaikkal szemben. Ez az együttes harc világosan megmutatja majd a gyakorlatban, hogy bármint döntsenek is az állami függetlenség vagy az országhatárok kérdésében, a nagyorosz és az ukrán munkásoknak okvetlenül szoros katonai és gazdasági szövetségre van szükségük, mert különben az „antant” kapitalistái, vagyis a leggazdagabb kapitalista országok, Anglia, Franciaország, Amerika, Japán, Olaszország szövetségének kapitalistái egyenként eltipornak és megfojtanak bennünket. A Kolcsak és Gyenyikin elleni harcunk példája világosan feltárta ezt a veszélyt, hiszen ezek a kapitalisták látták el őket pénzzel és fegyverrel.

Aki megbontja a nagyorosz és az ukrán munkások és parasztok egységét és legszorosabb szövetségét, az a Kolcsakokat, a Gyenyikineket, a világ kapitalista rablóit segíti.

Ezért nekünk, nagyorosz kommunistáknak, a legszigorúbban kell üldözni körünkben a nagyorosz nacionalizmus legkisebb megnyilvánulását is, mert ezek a jelenségek, amelyek általában a kommunizmus elárulását jelentik, a legnagyobb károkat okozzák, éket vernek közénk és az ukrán elvtársak közé, s ezzel Gyenyikin és a gyenyikini ellenforradalom malmára hajtják a vizet.

Ezért nekünk, nagyorosz kommunistáknak, engedékenyeknek kell lenni, ha Ukrajna állami függetlenségét, Oroszországgal való szövetségének formáit, általában a nemzeti kérdést érintő nézeteltérések merülnek fel köztünk és az ukrán bolsevik és borotybista kommunisták között. Mindannyiunknak, nagyorosz, ukrán és bármely más nemzethez tartozó kommunistáknak egyaránt hajthatatlanoknak és engesztelhetetleneknek kell lennünk a proletárharc alapvető, életbevágóan fontos kérdésében, amelyek egyformák minden nemzetnél, a proletárdiktatúra kérdéseiben, abban, hogy ne tűrjük a burzsoáziával való megalkuvást, ne tűrjük azoknak az erőknek a szétforgácsolását, amelyek Gyenyikintől védenek bennünket.

Legyőzni Gyenyikint, megsemmisíteni Gyenyikint, lehetetlenné tenni egy hasonló betörés megismétlődését, — ez mind a nagyorosz, mind az ukrán munkások és parasztok életbevágó érdeke. Hosszú és nehéz harc ez, mert az egész világ kapitalistái segítik Gyenyikint, és segíteni fogják a különböző Gyenyikineket.

Ebben a hosszú és nehéz harcban nekünk, nagyorosz és ukrán munkásoknak, a legszorosabb szövetségben kell haladnunk, mert külön-külön nyilván nem tudunk velük megbirkózni. Bárhogyan szabályozzák is Ukrajna és Oroszország határait, bármilyen formái legyenek is kölcsönös állami viszonyuknak, mindez nem olyan fontos, ebben a kérdésben engedményeket lehet és kell tenni, ebben a kérdésben sorra ki lehet próbálni ezt is, azt is, amazt is, emiatt nem vész el a munkások és parasztok ügye, a kapitalizmus feletti győzelem ügye.

De ha nem tudjuk megóvni legszorosabb szövetségünket, a Gyenyikin ellen, országaink és a világ kapitalistái és kulákjai ellen kötött szövetségünket, akkor a munka ügye bizonyára elvész hosszú évekre, abban az értelemben, hogy a kapitalisták akkor eltiporhatják és megfojthatják Szovjet-Ukrajnát is, Szovjet-Oroszországot is.

A világ burzsoáziája és mindenféle kispolgári párt, a „megalkuvó” pártok, amelyek készek szövetségre lépni a burzsoáziával a munkások ellen, leginkább a különböző nemzetiségű munkások egységét igyekeztek megbontani, bizalmatlanságot igyekeztek szítani, zavarni igyekeztek a munkások szoros nemzetközi szövetségét és nemzetközi testvériségét. Ha ez sikerül a burzsoáziának, akkor a munkások ügye elveszett. Oroszország és Ukrajna kommunistáinak rajta kell lenniök, hogy türelmes, állhatatos, szívós, közös munkával meghiúsítsák a burzsoázia nacionalista cselszövéseit, hogy leküzdjenek mindenféle nacionalista előítéletet, és példát mutassanak az egész világ dolgozóinak a különböző nemzetekhez tartozó munkások és parasztok igazi, szilárd szövetségére abban a harcban, melyet a Szovjethatalomért, a földbirtokosi és kapitalista elnyomás megsemmisítéséért, a Föderatív Szovjet Világköztársaságért folytatnak.

1919. XII. 28.

N. Lenin

Megjelent: „Pravda” 3. sz. 1920. január 4.

Lenin Művei. 30. köt. 287—294. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

Kína forradalma
A kínai történelem tanulsága
III. Ki „idegengyűlölő” Kínában?
5. Szun Jat-szen és munkájának gyökerei

(idézet: Kína forradalma című könyvből)

5. Szun Jat-szen és munkájának gyökerei
(1866—1911)

Mialatt a kínai államot a nyugati imperialisták egyre jobban leigázták, nőtt a kínai nép kapcsolata a nyugati technikai haladással. Néhány diák külföldön, vagy Hongkong és az idegen koncesszió iskoláiban tanult.

A XIX. század második felében sok országot modern elgondolás szerint újjászervezték. Az olcsó bérszerződéseket hajszoló külföldi társaságok fél-rabszolga módra terelték össze a kínai parasztokat és külföldre szállították őket. Az 1850-es években jó néhányezret vittek az USA-ba az Union Pacific Railway építéséhez. Még több ment dolgozni Malájföld és Jáva ültetvényeire és bányáiba.

Rendkívül fontos, hogy a véletlen folytán éppen azokból a tartományokból „vándoroltak” ki legtöbben, amelyekben élt a Taiping-felkelés emléke. A külföldre távozott első munkások közül sokan voltak olyanok, akik maguk is résztvettek a felkelésben, s akik otthon nem is kereshettek munkát, mert még a Kínában maradás is veszélyes volt számukra. A tengerentúli kínai települések ezért a harcos és tudatos mandzsu-ellenesség központjai voltak.*

* Régebben is volt ezeknek a településeknek mandzsu-ellenes hagyományuk. A Ming-dinasztia utolsó hívei és a XVII. századbeli nagy tengeri forradalmár, a formózai Koxinga követői alapították ezeket a településeket.*

Az anyaország és a külföldre került munkások települése közötti forgalom hozzájárult az új eszmék terjedéséhez. Ezek a munkások rövidesen pénzt küldtek haza a falvakban végrehajtandó apróbb újítások céljaira. Dél-Kínában, ahol az ország régi nemzetközi kereskedelmi kapcsolatai már amúgyis megtörték a jeget, kezdtek kialakulni a „modernizmus” új szigetei.

Röviddel a Taiping-felkelés leverése után, nem messze Kantontól, egy középparaszt házában fiú születését ünnepelték. A neve Szun Jat-szen volt. A föld és a földet túró nép közelében nőtt fel. Gyermekkorában végtelennek tűnő órákon keresztül hallgatta az öregek elbeszéléseit, akik pipájukat szörcsögtetve arról beszéltek: hogyan harcoltak, hogyan igyekeztek megdönteni az uralkodócsaládot és megteremteni az egyszerű emberek Kínáját.

A Szun-család emigráns tagjai először Honoluluba, azután Hongkongba küldték tanulni a fiút.

Szunt mindenekelőtt az fogta meg ezekben a városokban, hogy a Nyugat tudása jobb élet számára teremtett lehetőséget. Úgy határozott, hogy orvos lesz. Először az amerikaiak által vezetett kantoni orvosi főiskolán, azután a hongkongi egyetemen tanult. Itt vizsgázott. John Stuart Mill és Montesquieu műveit olvasta. Tanárok és diákok akkoriban a demokráciáról és a növekvő európai szocialista mozgalomról vitáztak. Amikor a viták során az alkotmányos monarchista reformerek és a köztársaságpártiak szembekerültek egymással — Szun mindig a köztársaságiak oldalán állott.

Csakhamar kitűnt társai közül, akik az új eszméket könyvszagú módon közelítették meg, vagy pedig anarchista befolyás alatt állottak és bombamerényletekkel akarták eltenni láb alól a mandzsu hivatalnokokat. Szun szülőfalujának gondolkodásmódjával, Taiping-örökségével és külföldi honfitársai segítségét is számbavéve gondolta át az olvasottakat.

Egészséges ítélőképessége miatt csakhamar vezetőnek ismerték el. Gyakorlati érzéke és munkabírása rendkívül nagy volt. Ugyanolyan jó szervező volt, mint agitátor. A külföldi kínaiak csakhamar pénzzel is támogatták, a pénzt arra használta, hogy elutazott, vagy írt azokba az országokba, amelyekben fiatal kínaiak tanultak. Minden olyan diák, aki hazatért, hogy polgári, vagy katonai szolgálatba lépjen, hazavitt magával valamit Szun eszméiből. Ezt a kétirányú kapcsolatot kiépítették és fenntartották. Szun türelmes volt. Nem tett sokat, de ezt a keveset húsz esztendeig cselekedte egyfolytában, a boxer forradalom előtt és után. Így született meg Kína első igazi politikai pártja, amely számos névváltoztatás után végülis a Kuomintang nevet kapta.

Szun Jat-szen tudta, hogy a dinasztia ingadozik és csak egy alapos szikrára van szükség ahhoz, hogy felrobbanjon. A kis „akció-csoportok” által végrehajtott első felkelési kísérletek kudarcba fulladtak, és a résztvevőket kivégezték. A forradalmárok ezután annak az új hadseregnek a megszervezésére gondoltak, amelynek megalakítását a Mandzsu-ház kísérelte meg. Ennek a hadseregnek a katonái kínaiak voltak. Tisztjeit külföldön tanult emberekből válogatták ki.

Az alapszervezeteket jól építették be a hadseregbe — s a többi szinte már magától jött. Szun nem is volt Kínában, hanem az amerikai Denverben tartott felolvasó-kőrutat, amikor megtudta, hogy a hankaui helyőrség egyrésze fellázadt a dinasztia ellen. Ez történt 1911-ben. Ezt senkisem várta. Legkevésbé a külföldi hatalmak és diplomatáik, akik, mint rendesen, nem látták a kormányzat fényűzésének felszíne mögött a növekvő forradalmat. Ráadásul ez a kormány még megbízható üzletfélnek is látszott. Az USA, ahol ekkoriban a republikánus Taft volt az elnök, éppen jelentős Wall Street-kölcsönt juttatott a mandzsu kormánynak. Amerikának ilymódon érdeke volt a kormány fennmaradása. A Mandzsu-dinasztiát viszont egyetlen kínai sem óhajtotta megerősíteni. A nép önkéntes tiltakozó mozgalmat szervezett az amerikai kölcsön ellen. Ez a tiltakozó mozgalom csúcsosodott ki végül a katonai forradalomban. Valamennyi nyugati megfigyelő jelentéktelennek mondotta a mozgalmat — de az úgy terjedt, mint az erdőtűz.

Az anyacsászárnő akkor már három esztendeje halott volt. A császár, aki húsz esztendővel később Pu-ji néven Mandzsukuo japán báburalkodója lett, még karonülő gyermek volt.

A hadseregfőparancsnokság tanácsolta a császári családnak: mondjanak le a trónról, mert a hadseregben nem lehet többé bízni. Szun Londonba sietett. Sikerült megígértetnie az angol kormánnyal, hogy nem avatkozik be a fejleményekbe és a japánokat is meggátolja a beavatkozásba. Ez jelentős módon segítette a forradalmárokat.

A császári rendszer, amely Kínát sok uralkodócsalád idején, sokezer esztendeig kormányozta — úgy omlott össze, mint Jerikó falai. Jóformán semmi egyéb nem kellett hozzá, mint kürtök harsogása. A nyugati hatalmak hiába védték a császárságot: megölték a nyugaton született társadalmi mozgalmak.

Rendkívül érdekes volt az események amerikai visszhangja. A nép, amely a maga hagyományaira is emlékezett, érdeklődéssel és lelkesedéssel fordult a forradalmárok felé. Washington azonban, amely éppen ekkoriban merült el a dollárdiplomácia első nagy hullámában, rendkívül kényelmetlenül érezte magát. A hivatalos Amerika később hiába igyekezett azt híresztelni, hogy Szun Jat-szen-t, mint az amerikai eszmék zászlóvivőjét támogatta. A tények, amelyeket minden jó történelemkönyv bevall, egészen mást mondanak. A valóság az, hogy éppen az akkori világ legnagyobb köztársaságának kormánya reménykedett legtovább a világ leggonoszabb és legrégibb zsarnoksága életbenmaradásában.

SaLa

 

Beszéd a földművelő kommunák és a mezőgazdasági artelek I. kongresszusán

1919. december 4

Elvtársak! Nagyon örülök, hogy a kormány nevében üdvözölhetem a földművelő kommunák és a mezőgazdasági artelek első kongresszusát. Önök, természetesen, valamennyien tudják a Szovjethatalom egész tevékenységéből, hogy milyen óriási jelentőséget tulajdonítunk a kommunáknak, arteleknek és általában minden olyan szervezetnek, amelynek az a célja, hogy az apró, egyéni parasztgazdaságot társadalmi, társas vagy artel- gazdasággá alakítsa át, illetve, hogy ezt az átalakulást fokozatosan elősegítse. Önök tudják, hogy a Szovjethatalom már régen milliárdos alapot létesített az ilyenfajta kezdeményezések támogatására. „A szocialista földrendezés szabályzata” különösen kiemeli a kommunák, artelek és minden olyan vállalkozás jelentőségét, amely a föld társadalmi megmunkálását célozza, s a Szovjethatalom minden erejét latbaveti, hogy ez a törvény ne maradjon holt betű, hanem valóban meghozza azt a hasznot, amit meg kell hoznia.

Minden ilyen vállalkozás óriási jelentőségű, mert ha a régi, szegény, nyomorúságos parasztgazdaság megmaradna olyannak, amilyen régebben volt, akkor szó sem lehetne a szocialista társadalom tartós építéséről. Csakis abban az esetben, ha sikerül a parasztoknak a gyakorlatban megmutatni a föld társadalmi, kollektív, társas, artelben történő megmunkálásának előnyeit, csak ha a társas, az artelgazdasággal sikerül a parasztnak segítséget nyújtani, csakis akkor fogja majd az államhatalmat kezében tartó munkásosztály a maga igazát valóban bebizonyítani a parasztnak, csakis akkor vonhatja majd valóban a maga oldalára a sokmilliós paraszttömeget szilárdan és igazán. Ezért a legnagyobb jelentőséget kell tulajdonítanunk azoknak a különböző intézményeknek, amelyek elősegítik a társas, az artelben szervezett földművelést. Millió és millió elaprózott, eldugott falvakban szerteszórt, különálló gazdaságunk van. Esztelen gondolat lenne, ha ezeket a gazdaságokat valamilyen gyors módszerrel, valamilyen paranccsal, külső beavatkozással akarnánk átalakítani. Nagyon jól tudjuk, hogy a milliónyi apró parasztgazdaságra csak fokozatosan, óvatosan, csakis sikeres gyakorlati példával lehet hatni, mert a parasztok nagyon is gyakorlati emberek, sokkal erősebb szálak fűzik őket a föld megmunkálásának régi módjához, semhogy kizárólag tanácsok, könyvek útmutatásai alapján hajlandók lennének bármilyen komoly változtatásra. Ez lehetetlen, de meg esztelenség is volna. Ha majd gyakorlatilag, a parasztok számára kézzelfogható tapasztalati úton bebizonyítottuk, hogy a társas, artelben szervezett földművelésre való áttérés szükséges és lehetséges, csakis akkor mondhatjuk majd teljes joggal, hogy olyan óriási parasztországban, mint Oroszország, komoly lépést tettünk előre a szocialista földművelés útján. A kommunáknak, arteleknek és társulásoknak ez az óriási jelentősége igen nagy állami és szocialista kötelezettséget ró mindannyiukra, és ezért a Szovjethatalomnak és képviselőinek, magától értetődően, különösen figyelemmel és elővigyázatossággal kell foglalkozniok ezzel a kérdéssel.

A szocialista földrendezésről szóló törvényünk kimondja, hogy minden egyes társas, artelben szervezett mezőgazdasági vállalkozás feltétlen kötelességének tartjuk, hogy ne különüljön el a környékbeli parasztlakosságtól, ne húzódjék el tőle, hanem okvetlenül nyújtson neki támogatást. Ezt mondja a törvény, megismétlik az összes kommunák, artelek és társulások mintaalapszabályai, ezt fejtegetik állandóan a Földművelésügyi Népbiztosságunk és a Szovjethatalom valamennyi szervének utasításai és rendeletei. De minden azon fordul meg, hogy megtaláljuk a valóban gyakorlati módját annak, hogyan kell mindezt az életben alkalmazni. Még nem vagyok biztos benne, hogy már legyűrtük ezt a legnagyobb nehézséget. Szeretném, ha a kongresszusuk — amelyen önöknek, mint a társadalmi gazdaságok terén működő gyakorlati dolgozóknak, akik Oroszország minden részéből egybegyűltek, lehetőség nyílik tapasztalataik kicserélésére — minden kételyt eloszlatna és bebizonyítaná, hogy gyakorlatilag elsajátítjuk, kezdjük elsajátítani az artelek, társulások, kommunák és általában mindenfajta kollektív, társadalmi mezőgazdasági vállalat megszilárdításának tudományát. Ahhoz azonban, hogy ezt bebizonyítsuk, valóban gyakorlati eredményekre van szükség.

Ha a földművelő kommunák alapszabályait, vagy azokat a könyveket olvassuk, amelyek erről a kérdésről szólnak, akkor az az érzésünk, hogy túl sok bennük a propaganda, elméletileg túlságosan terjengősen indokolják, hogy miért kell kommunákat szervezni. Ez, persze, szükséges. Alapos propaganda nélkül, a társas földművelés előnyeinek megmagyarázása nélkül, ha nem ismételjük el ezerszer és ezerszer ezt a gondolatot, nem számíthatunk arra, hogy a parasztság széles tömegeiben felébred az érdeklődés, és megkezdődik a társas földművelés megvalósítási módjainak gyakorlati kipróbálása. Propagandára, persze, szükség van, és nem kell félnünk az ismétlésektől sem, mert amit mi ismétlésnek gondolunk, az sok száz és ezer paraszt számára, alkalmasint, nem ismétlés, hanem olyan igazság, amely először tárul fel előtte. És ha az a gondolatunk támad, hogy túl sok figyelmet fordítunk a propagandára, ki kell jelentenünk, hogy százszor annyi figyelmet kell rá fordítanunk. De amikor ezt mondom, abban az értelemben mondom, hogy a parasztság bizalmatlanul fogja fogadni propagandánkat, ha csak általánosságban magyarázzuk meg neki a mezőgazdasági kommunák szervezésének hasznosságát, és ugyanakkor a valóságban nem tudjuk kimutatni azt a gyakorlati hasznot, amelyet a társulások, artelgazdaságok hajtanak neki.

A törvény kimondja, hogy a kommunák, artelek és társulások kötelesek segítséget nyújtani a környékbeli parasztlakosságnak. Az állam, a munkáshatalom viszont milliárdos alapot létesít, hogy támogassa a mezőgazdasági kommunákat és arteleket. Persze, ha egyik-másik kommuna ebből az alapból fogja segíteni a parasztokat, akkor a parasztság, attól félek, csak nevetni fog rajta. És joggal. Mindegyik paraszt azt fogja majd mondani: „No igen, ha milliárdos alapot adnak neked, akkor könnyen vethetsz oda nekünk is belőle valamit.” Félő, hogy a paraszt ezen csak nevetni fog, mert a paraszt ezt a kérdést nagyon figyelmesen és nagyon bizalmatlanul vizsgálja. A paraszt hosszú évszázadok során csak azt tapasztalta, hogy az államhatalom elnyomja, s így hozzászokott, hogy mindent, ami hivatalos helyről jön, bizalmatlanul fogadjon. És ha a mezőgazdasági kommunák csak azért fogják segíteni a parasztokat, hogy eleget tegyenek a törvény szavának, akkor az ilyen segítség haszontalan lesz, csak kárt okoz. Mert a mezőgazdasági kommuna elnevezés igen nagy dolog, összefügg a kommunizmus fogalmával. Jó, ha a kommunák a gyakorlatban mutatják meg, hogy valóban komoly munkát végeznek a parasztgazdaság javítása érdekében, — akkor kétségkívül növekedni fog a kommunisták és a kommunista párt tekintélye. Lépten-nyomon előfordult azonban, hogy a kommunák csak elriasztották a parasztságot, sőt a „kommuna” szó olykor a kommunizmus elleni harc jelszava lett. S ez nemcsak ott volt észlelhető, ahol esztelen módon erőszakkal próbálták kommunákba kergetni a parasztokat. Annyira szembeötlő volt ennek az esztelensége, hogy a Szovjethatalom réges-régen fellépett az ilyen próbálkozások ellen. És remélem, hogy ha most előfordulnak is még az erőszaknak egyes esetei, ritkán fordulnak elő, és önök a mostani kongresszusukon is mindent el fognak követni, hogy a Szovjet Köztársaságban nyoma se maradjon ennek a hallatlan dolognak, s hogy a környékbeli parasztlakosság egyetlen olyan példára se hivatkozhassék, amely alátámasztaná azt a régi véleményt, mintha a kommunába való belépés valamilyen erőszakkal volna kapcsolatos.

De még ha meg is szabadulunk ettől a régi hiányosságtól, még ha teljesen le is küzdjük ezt a felháborító dolgot, ez tennivalónknak csak egy kis része lesz. Mert az államnak továbbra is támogatnia kell a kommunákat, s nem lennénk kommunisták, nem lennénk a szocialista gazdaság meghonosításának hívei, ha nem nyújtanánk állami támogatást mindenféle kollektív mezőgazdasági vállalkozásnak. Kénytelenek vagyunk segítséget nyújtani azért is, mert ez minden feladatunkkal egybevág, és mivel jól tudjuk, hogy ezek a társulások, artelek és kollektív szervezetek új dolgok, s ha nem támogatja őket a hatalmon levő munkásosztály, akkor nem fognak gyökeret verni. Hogy gyökeret verjenek, s éppen azért, mert az állam pénzzel és más egyébbel segíti őket, el kell érnünk, hogy a parasztok ne gúnyolódhassanak ezen. Mindig óvakodnunk kell attól, hogy a paraszt azt mondhassa a kommunák, artelek és társulások tagjairól, hogy az állam eltartottjai és csak annyiban különböznek a paraszttól, hogy kedvezményeket kapnak. Ha földet adnak meg építkezési segélyt a milliárdos alapból, minden tökfilkó valamivel jobban élhet, mint az egyszerű paraszt. Mi köze ehhez a kommunizmusnak, miféle javulás van itt — mondja majd a paraszt —, miért kell őket tisztelnünk? Ha kiválasztanak néhány tucat vagy néhány száz embert és milliárdokat adnak nekik, persze, hogy dolgozni fognak.

Éppen a parasztnak ez a magatartása aggaszt bennünket leginkább, és ezt a kérdést figyelmébe ajánlom a kongresszuson egybegyűlt elvtársaknak. Ezt a kérdést gyakorlatilag úgy kell megoldani, hogy elmondhassuk: nemcsak ezt a veszedelmet kerültük el, hanem megtaláltuk a módját annak is, hogyan kell harcolnunk, hogy a parasztnak ne legyen oka így gondolkodni, ellenkezőleg, minden kommunában, minden artelben olyasvalamit lásson, amit az államhatalom támogat, a földművelés új módszereit lássa, amelyek nem könyvekben és nem beszédekben (ez nagyon olcsó dolog), hanem a gyakorlati életben bizonyítják be, hogy előnyösebbek a régieknél. Ezért nehéz a feladat megoldása, s ez az oka annak, hogy mi is, akik csak száraz adatokat látunk, nehezen tudjuk megítélni: tényleg bebizonyítottuk-e, hogy minden kommuna, minden artel valóban magasabbrendű a régi rendszer minden vállalatánál, hogy a munkáshatalom e téren segít a parasztnak.

Azt hiszem, e kérdés megoldása szempontjából gyakorlatilag igen kívánatos lenne, ha önök, akik számos környékbeli kommunát, artelt és társulást gyakorlatilag ismernek, kidolgoznák azokat a módszereket, amelyekkel valóban, ténylegesen ellenőrizhetnénk, hogyan hajtják végre azt a törvényt, amely megköveteli, hogy a mezőgazdasági kommunák segítséget nyújtsanak a környékbeli lakosságnak; hogyan valósítják meg a szocialista földművelésre való áttérést és miben nyilvánul meg ez konkrétan minden kommunában, artelben, társulásban; hogyan valósítják meg, hány társulás, hány kommuna valósítja meg ezt ténylegesen, és hány olyan van, amely még csak most készül erre; hány esetben nyújtottak a kommunák segítséget, és milyen jellegű volt ez a segítség: filantropikus-e avagy szocialista jellegű?

Ha a kommunák és az artelek az államtól kapott segélyből juttatnak valamit a parasztoknak, ezzel csak alkalmat adnak arra, hogy a paraszt úgy gondolkodjék: itt csak jóemberek segítenek rajta, ami azonban korántsem bizonyítja azt, hogy áttértek a szocialista rendre. A parasztok pedig ősidők óta megszokták, hogy bizalmatlanok legyenek az ilyen „jóemberekkel” szemben. Tudnunk kell ellenőrizni, hogy tényleg miben nyilvánult meg ez az új társadalmi rend, hogyan bizonyítják be a parasztnak, hogy a föld társas, artelben való megművelése jobb, mint ha a paraszt egyénileg műveli a földet, és hogy nem azért jobb, mert a társulások, artelek állami segélyt kapnak; kitartó munkával kell tudnunk bebizonyítani a parasztnak, hogy ez az új rendszer gyakorlatilag állami segítség nélkül is megvalósítható.

Sajnos, nem lehetek jelen a kongresszus végéig, s így nem vehetek részt az említett ellenőrzési módszerek kidolgozásában. De biztos vagyok benne, hogy önök a Földművelésügyi Népbiztosságunkat vezető elvtársakkal együtt meg fogják találni ezeket a módszereket. Örömmel olvastam Szereda elvtárs földművelésügyi népbiztos cikkét, amelyben kiemeli, hogy a kommunáknak és a társulásoknak nem szabad elszakadniok a környékbeli parasztlakosságtól, hanem arra kell törekedniök, hogy a környékbeli parasztlakosság gazdaságait javítsák. A kommunát úgy kell berendezni, hogy mintaszerű legyen, és hogy a szomszédos parasztok maguk vonzódjanak hozzá; gyakorlati példával kell megmutatni nekik, hogyan kell segíteni azokon az embereken, akik az áruhiány és az általános gazdasági bomlás nehéz viszonyai között gazdálkodnak. Hogy megállapítsuk a megvalósítás gyakorlati módszereit, nagyon részletes utasítást kell kidolgoznunk, amely a környékbeli parasztlakosságnak nyújtandó segítség minden formáját felsorolja, minden egyes kommunától számon kéri, mit tett a parasztság támogatása érdekében, rámutat azokra a módszerekre, amelyek segítségével elérhetjük, hogy a meglevő kétezer kommuna és körülbelül négyezer artel mindegyike olyan sejt legyen, amely tetteivel meg tudja győzni a parasztokat, hogy a kollektív mezőgazdaság, mint átmenet a szocializmusba, nem kitalálás, nem puszta lázálom, hanem hasznos dolog.

Mondottam már, hogy a törvény megköveteli a kommunáktól, hogy segítsék a környékbeli parasztlakosságot. A törvényben nem tudtuk magunkat másképp kifejezni, és nem tudtunk semmilyen gyakorlati útmutatást adni. Általános irányelveket kellett megállapítanunk, és arra kellett számítanunk, hogy az öntudatos elvtársak a vidéken lelkiismeretesen fogják alkalmazni ezt a törvényt, és ezernyi módot találnak majd arra, hogy minden egyes helység konkrét gazdasági viszonyai között hogyan alkalmazzák gyakorlatilag. Persze minden törvényt ki lehet játszani, még végrehajtásának látszatával is. A parasztok segítéséről szóló törvény is puszta játékszerré válhat és egészen ellenkező eredményekre vezethet, ha lelkiismeretlenül alkalmazzák.

A kommunáknak olyan irányban kell fejlődniük, hogy a velük való érintkezés és a tőlük kapott gazdasági segítség hatása alatt változni kezdjenek a parasztgazdaság viszonyai, és minden egyes kommuna, artel vagy társulás értsen hozzá, hogy megvesse e viszonyok javulásának alapját és gyakorlatilag meg is valósítsa azt, tettekkel bizonyítva be a parasztoknak, hogy ez a változás csak hasznukra válik.

Önök, természetesen, azt gondolhatják, hogy majd azt mondják nekünk: a gazdaság javításához más viszonyok kellenek, nem olyanok, mint a négy évig tartó imperialista háború és az imperialisták által ránk kényszerített kétéves polgárháború okozta pusztulás mostani körülményei. Hogyan lehet még csak gondolni is a földművelő gazdaságok nagyarányú javítására a mi viszonyaink között, — adja isten, hogy valamiképp felszínen tartsuk magunkat és éhen ne haljunk.

Teljesen érthető, hogy felmerülhetnek ilyen kétségek. De ha nekem kellene válaszolnom az efféle ellenvetésekre, én a következőket mondanám: Tegyük fel, hogy a gazdaság leromlása, a pusztulás, az áruhiány, a zilált közlekedés, az állatállomány és a munkaeszközök megsemmisülése következtében valóban lehetetlen a gazdaságot nagymértékben javítani. Nem kétséges azonban, hogy számos esetben a gazdaság kisebb méretű javítása keresztülvihető. De tegyük fel, hogy még ezt sem lehet megcsinálni. Vajon azt jelenti ez, hogy a kommunák nem változtathatnak a környékbeli parasztok életén, és nem bizonyíthatják be a parasztoknak, hogy a kollektív mezőgazdasági üzem nem mesterségesen nevelt melegházi növény, hanem a munkáshatalom újabb segítsége a dolgozó parasztságnak, a parasztság támogatása a kulákság elleni harcában? Biztos vagyok benne, hogy még akkor is, ha így tesszük fel a kérdést, még ha fel is tételezzük, hogy a mai bomlás viszonyai közt nem lehet javulást elérni, még ebben az esetben is nagyon, nagyon sokat lehet elérni, ha a kommunákban és artelekben lelkiismeretes kommunisták vannak.

Hogy ne csak mondjam, hanem bizonyítsam is ezt, arra utalok, amit városainkban kommunista szombatoknak neveznek. Így nevezték el a városi munkások ingyenes munkáját, amit a rendes, minden munkástól megkövetelt munkán felül, valamely közszükséglet kielégítése végett néhány órán át végeznek. Ezeket a kommunista szombatokat először a Moszkva—Kazán vasútvonal vasutasai vezették be Moszkvában. A Szovjethatalom egyik felhívásában rámutatott arra, hogy a frontokon harcoló vöröskatonák hallatlan áldozatokat hoznak, és minden csapás ellenére, amelyet el kell viselniök, csodával határos győzelmeket aratnak az ellenségen, és egyben leszögezte, hogy csak abban az esetben győzhetünk végérvényesen, ha nemcsak a frontokon, hanem a hátországban is ilyen hősiességet és önfeláldozást tanúsítunk. A moszkvai munkások erre a felhívásra kommunista szombatok szervezésével válaszoltak. Kétségtelen, hogy a moszkvai munkásoknak sokkal több csapást és nyomorúságot kell elviselniök, mint a parasztoknak, s ha? önök megismerkednek a moszkvai munkások életviszonyaival, és elgondolkoznak azon, hogy a munkások milyen hallatlanul nehéz viszonyok között tudtak kommunista szombatokat rendezni, akkor majd egyetértenek velem abban, hogy még a legnehezebb körülmények sem szolgálhatnak ürügyül arra, hogy meg ne csináljuk azt, amit minden körülmények között meg lehet csinálni, ha ugyanazt a módszert alkalmazzuk, mint a moszkvai munkások. Semmi sem járult annyira hozzá a kommunista párt tekintélyének növeléséhez a városban, semmi sem fokozta annyira a pártonkívüli munkások tiszteletét a kommunisták iránt, mint ezek a kommunista szombatok, amikor már nem voltak többé szórványos jelenségek, s a pártonkívüli munkások a gyakorlatban látták, hogy az uralkodó kommunista párt tagjainak kötelezettségeik vannak, és a kommunisták nem azért vesznek fel új tagokat a pártba, hogy azok a kormányzó párt helyzetével járó előnyöket élvezzék, hanem azért, hogy a valóban kommunista munka, vagyis olyan munka példájával járjanak elől, amelyet ingyen végeznek. A kommunizmus a szocializmus fejlődésének legfelső foka, amikor az emberek azért dolgoznak, mert tudatában vannak annak, hogy a köz javára dolgozni kell. Tudjuk, hogy most nem vezethetjük be a szocialista rendet, jó, ha gyermekeink, vagy talán unokáink életében fog megvalósulni nálunk. De állítjuk, hogy az uralkodó kommunista párt tagjai a nehézségek nagyobb részét vállalják a kapitalizmus elleni harcban, amikor a legjobb kommunistákat a frontra mozgósítják, azoktól pedig, akiket nem lehet erre felhasználni, megkövetelik, hogy teljesítsék a kommunista szombatokkal járó kötelezettségeiket.

Ha majd önök is bevezetik ezeket a kommunista szombatokat, amelyek minden nagy ipari városban elterjedtek — a párt minden egyes tagjának most kötelezően részt kell vennie ezeken, különben még a pártból való kizárással is megbüntetik —, ha majd a kommunákban, artelekben és társulásokban önök is ezt az eszközt alkalmazzák, még a legrosszabb viszonyok között is elérhetik és el is kell érniök, hogy a paraszt minden kommunát, minden artelt és társulást olyan egyesülésnek tekintsen, amely nem azzal tűnik ki, hogy állami segélyt kap, hanem azzal, hogy a munkásosztály legjobb képviselői gyűltek benne össze, akik nemcsak másoknak prédikálják a szocializmust, hanem maguk is meg tudják azt valósítani, maguk is meg tudják mutatni, hogy még a legrosszabb viszonyok között is tudnak kommunista módon gazdálkodni, és amivel csak lehet, segíteni tudják a környékbeli parasztlakosságot. Itt nincs helye semmiféle kibúvónak, itt nem lehet áruhiányra hivatkozni, nem lehet arra hivatkozni, hogy nincs vetőmag, vagy hogy elhullott a jószág. Ez az ellenőrzésnek olyan eszköze, amelynek segítségével mindenesetre határozottan megállapíthatjuk, mennyire oldottuk meg a gyakorlatban a magunk elé tűzött nehéz feladatot.

Meg vagyok róla győződve, hogy a kommunák, társulások és artelek képviselőinek közös gyűlése megvitatja ezt, és meg fogja érteni, hogy ennek a módszernek az alkalmazása valóban hathatós eszköze a kommunák és társulások megszilárdításának, és olyan gyakorlati eredményei lesznek, hogy Oroszországban egyetlen esetben sem fog előfordulni, hogy a paraszt ellenséges szemmel nézné a kommunákat, arteleket és társulásokat. Ez azonban nem elég: azt kell elérnünk, hogy a parasztság rokonszenvezzen velük. Mi, a Szovjethatalom képviselői, a magunk részéről mindent megteszünk, hogy elősegítsük ezt, és hogy a milliárdos alapból vagy más forrásokból csak azokban az esetekben folyósítsanak állami segélyt, amikor a dolgozó kommunák és artelek valóban gyakorlatilag közelebb kerülnek a környékbeli parasztok életéhez. E feltételek nélkül az arteleknek vagy társulásoknak nyújtott mindennemű segítséget haszontalannak, sőt feltétlenül károsnak tartunk. Azt a segítséget, amit a kommunák nyújtanak a környékbeli parasztoknak, nem szabad olyan segítségnek tekinteni, amelyet csak azért adnak, mert feleslegük van, — annak szocialista segítségnek, vagyis olyan segítségnek kell lennie, amely módot nyújt a parasztoknak arra, hogy az elkülönült, egyéni gazdálkodásról áttérjenek a társas gazdálkodásra. Ezt pedig csakis a kommunista szombatok módszerével lehet megvalósítani, amelyről itt beszéltem.

Ha okulnak a városi munkások tapasztalatain, akik hasonlíthatatlanul rosszabb viszonyok között élnek, mint a parasztok, és mégis mozgalmat indítottak a kommunista szombatokért, akkor biztos vagyok benne, hogy az önök közös, egyetértő támogatásával el fogjuk érni, hogy a mai néhány ezer kommuna és artel mindegyike a kommunista eszmék és elgondolások igazi melegágya lesz a parasztok kőzött, olyan gyakorlati példa, amely megmutatja nekik, hogy ez a palánta, bár még gyönge és kicsiny, de nem mesterséges, nem üvegházi palánta, hanem az új, szocialista rendszer igazi hajtása. Csak akkor aratunk majd tartós győzelmet a régi tudatlanságon, koldussorson és ínségen, csak akkor érjük el azt, hogy semmi ilyen nehézség nem rettent vissza bennünket további utunkon.

Megjelent: „Pravda” 273. és 274. sz.
1919. december 5. és 6.

Lenin Művei. 30. köt. 184—194. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

A kapitalizmus sikere, hogy az értékeket következetesen pénzzel méri, de ez a hibája is, mert az embert is kénytelen pénzzel mérni, így a működési modellje révén elkerülhetetlenül embertelenséget követ el, erre próbál megoldást találni a szocializmus, ami természetesen nem hibátlan, de emberségességre képes és törekszik.

A kapitalizmus bűne, hogy a működési módja miatt az egyéni érdeket helyezi a társadalmi fölé, így válik elenyészően csekély egyén érdeke a teljes társadalom érdekévé, ami így elkerülhetetlenül diktatúra a többség részére.

ATV.hu: Egyenlőtlenségi jelentése: a közel 2 ezer leggazdagabb ember vagyona 4,6 milliárd legszegényebbével ér fel (2020)

A kapitalizmus fejlődésével a hibája és bűne miatt kénytelen egyre embertelenebb, gátlástalanabb, ravaszabb, álcázottabb, mosolygósabb diktatúrára, ha fenn akar maradni, végül, ha szükséges el kell vetnie a demokrácia látszatát is, nyílt diktatúrává muszáj változnia, mert az emberséges demokratikus forma nem tartozhat a lehetséges működési modelljébe. A feudalizmus is nyílt önkényuralommá „Szent Szövetséggé” változott hatalma megvédésére. A kapitalizmus a pénzről, a tőkések profitjáról a kizsákmányolásról szól, és ezen nem lehet változtatni. A robotizálás elterjedésével semmi szüksége nem lesz a kapitalizmusnak a világ népeinek többségére, sőt érdekelt lesz az elpusztításukban, vagy átalakul szocializmusba, de sajnos ez csak forradalommal lehetséges, mert a kapitalizmus nem fejlődhet szocializmussá, a hatalom birtokosainak ez nem érdeke.

A kapitalizmus „polgári-demokratikus diktatúrája” valóságos lehetőség a kizsákmányolásra, élősködésre, felsőbbrendűségre, gyarmatosításra és ennek érdekében a háborúkra. Ennek az embertelenségnek próbál gátat szabni a szocializmus, a „népi-demokratikus diktatúra” segítségével a szocializmus gazdasági működési modelljével.

A kapitalizmusban az egyén és a társadalom érdekviszonyában az egyén szempontja a meghatározó és ez a működési modellje miatt megosztott társadalmat hoz létre, ahol a többség egyéni érdeke már nem számít és ez nem javítható hibája. A szocializmusban az egyén érdeke alárendelt a társadalom, a többség érdeknek, működési modellje miatt az egyenlőség dominál, de a társadalmi és az egyéni érdek harmóniája megvalósítható és meg is kell valósulnia. A szocializmusban a társadalom érdeke tagjainak egyéni boldogulása, ha ez nem a közösség kárára történik, de ehhez demokrácia, szocialista demokrácia szükséges, a demokratikus centralizmusra alapozva.

Az ideiglenesen elbukott „szegény” szocializmus, amely az erős gazdag világkapitalista diktatúra környezetében létezett, a szocialista demokrácia formálissá válása mellet a kényszerűségből alkalmazott proletárdiktatúra lazulásával és az egyéni érdekeltség rossz kezelése miatt jutott zátonyra, az emberiség kárára. Ebből tanulni kell az újrakezdéshez, mert a kapitalizmus elpusztítja az emberiséget.

A kapitalizmus osztálytársadalom, kifejlődve alapvetően és meghatározóan két társadalmi osztályra tagozódik, úgymint tőkésre és proletárra, vagyis termelőeszközzel rendelkező és nem rendelkezőkre. A kapitalizmus a működési modellje miatt lehetséges és meg is valósul a kizsákmányolás, az élősködés, és kialakul a bérrabszolgaság, és ezek a legdominánsabb társadalmi jellemzői. A kapitalizmusban a demokrácia és a diktatúra megvalósulása az alapvető két társadalmi osztály viszonyában kibékíthetetlen osztályellentété válik. A kapitalizmusban a politikai-gazdasági hatalom nem a többségben lévő proletároké, hanem kizárólag a tőkéseké, ami a kizsákmányoláshoz, a kapitalista gazdasági modell működéséhez nélkülözhetetlen. (Kommunista Kiáltvány)

A kapitalista modellben az ember annyit ér, amennyi profitot tud hozni a gazdasági-politikai hatalommal bíróknak, ezért semmilyen embertelenség nem lehet akadálya a proletárokkal szembeni diktatúrának. Csak a tőkések félelme szab határt a kapitalizmusban elkerülhetetlen embertelenségeknek, de néha még az sem.

Igazi forradalmi gondolatok

Petőfi Sándor – A nép nevében: … Még kér a nép, most adjatok neki! Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép, Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?

Petőfi Sándor – Föltámadott a tenger: … Habár fölül a gálya, S alul a víznek árja, Azért a víz az úr!

Ezek a gondolatok minden demokrata, minden kommunista számára szent cél lehet.

Petőfi Sándor – A XIX. Század költői: … Ha majd a bőség kosarából Mindenki egyaránt vehet, Ha majd a jognak asztalánál Mind egyaránt foglal helyet, Ha majd a szellem napvilága Ragyog minden ház ablakán: Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, Mert itt van már a Kánaán! – a kommunizmus –

Az emberségesebb emberré váláshoz elkerülhetetlen a demokrácia kiterjesztése a többségre. A nép számára a demokráciához a társadalmi megosztottságot meg kell szüntetni, ehhez a „Szabadság, Egyenlőség, Testvériesség” megvalósítása elkerülhetetlenül szükséges. Amíg a nép megoszlik szolgákra és az urakra, addig lehetetlen a demokrácia, a szolga népnek a közügyekben, a hatalomban való valódi részvétele. A demokrácia működéséhez megfelelő társadalmi szervezettség szükséges, de az osztálytársadalomban ez elsősorban osztályérdeket valósít meg. Így az osztálytársadalmakban az osztályérdek az ellenséges osztályt kiszorítja a demokrácia gyakorlásából, ami a működési modellje miatt szükségszerű.

Az osztálytársadalmakban osztályháború folyik, ezért mindenkire kiterjedő demokrácia a legoptimálisabb körülmények között sem valósítható meg. Az osztályháború célja a kibékíthetetlen osztályérdekek megvalósítása. Mivel a kapitalizmus csak a kisebbség, a szocializmus ellenben a többség számára biztosíthat demokráciát, ezért a szocializmus előnyösebb az emberiségnek. Ez a működési modelljükből következik. A demokrácia keretében a hibák felszínre kerülhetnek, és kisebb konfliktust okozhatnak, akár a társadalmi katasztrófák is elkerülhetők. A kapitalizmusban a proletárokkal szembeni diktatúra fegyver az osztályérdek, a kizsákmányolás érdekében, ellenben a szocializmusban a proletárdiktatúra a kizsákmányolás megakadályozását szolgálja.

Azonban az osztálytársadalmakban az osztályharc érdekében a demokrácia korlátozása az ellenséges társadalmi osztály részére szükséges, de emiatt az uralkodó osztály diktatúrája totálisan elfajulhat, akár önkényuralommá is válhat, még saját osztálya egyes részei ellen is. A diktatúra veszélyes, csak az osztálynélküli társadalomban szüntethető meg, csak ott lehetséges valódi, mindenki számára demokrácia.

Társadalmi osztály: „Osztályoknak az emberek olyan nagy csoportjait nevezik, amelyek a társadalmi termelés történelmileg meghatározott rendszerében elfoglalt helyük, a termelési eszközökhöz való (nagyrészt törvényekben szabályozott és rögzített) viszonyuk, a munka társadalmi szervezetében játszott szerepük, következésképpen a társadalmi javak rendelkezésükre álló részének megszerzési módjai és nagysága tekintetében különböznek egymástól. Az osztályok az emberek olyan csoportjai, amelyek közül az egyik eltulajdoníthatja a másik munkáját, annak következtében, hogy a társadalmi gazdaság adott rendszerében különböző a helyzetük.” (Lenin Művei. 29. köt. 428. old.)

Mit nevezhetünk demokráciának és diktatúrának?

Demokrácia: legáltalánosabb értelemben olyan politikai rendszer, amelyben a hatalom forma szerint az egész nép kezében van, ténylegesen azonban valamely osztály diktatúrája érvényesül. – Marxista fogalomlexikon

Az osztálytársadalmakban a demokrácia az uralkodóosztály osztályérdekének megfelelően a közügyekben, a hatalomban való részvételi lehetőség a kornak és a társadalmi rendszernek megfelelő szervezeti formában.

Az osztálytársadalmakban a diktatúra az uralkodóosztály osztályérdekét veszélyeztetőkkel szembeni erőszak, az elnyomott osztály érdekérvényesítésének, demokráciájának korlátozása, a közéletből, a közügyekből, a hatalomból való kiszorítása, osztályöntudatának megtörése.

Az osztálytársadalmakban az uralkodó társadalmi osztály a politikai-gazdasági hatalom birtokosa, amely nem feltétlenül azonos a néppel, ami így lehet csak a társadalom elenyésző kisebbsége is, ez a jellemzője a kapitalizmusnak. A szocializmusban az uralkodóosztály a dolgozó nép, a többség (munkás-paraszt-értelmiség szövetségben).

A demokrácia, akár a többségben lévő nép – osztály – számára is, nem azt jelenti, hogy nincs, vagy nem lehet hiba a társadalom működésében, de lehetőség a hibák kijavítására. Az osztálytársadalmakban azonban a hibákat az ellenérdekelt osztály az osztályháborúra felhasználja, ezért nehezen kerülnek a felszínre és ez társadalmi katasztrófákhoz vezet.

Demokrácia és diktatúra a kapitalizmusban:

A demokrácia és a diktatúra az osztálytársadalmakban egymás mellett létezik, az uralkodó és az elnyomott osztályok viszonyát, érdekeit szabályozza, biztosítja az uralkodóosztály uralmát, érdekeit az államhatalom segítségével. A kapitalizmusban a hatalmi ágak szétválasztása az uralkodóosztály, a kapitalisták számára biztosíthatja a demokráciát az önkényuralom ellen, hasonlóan a jogállamisághoz, ami korszerű szervezett formát jelent a társadalom működéséhez, de az önkényuralom még így is kialakulhat.

A kapitalizmusban a dolgozó proletárosztály számára, mivel semmilyen hatalommal nem rendelkezik, mindenképpen a diktatúra valamilyen formája – mértéke – valósul meg. A kapitalizmusban a proletárok a hatalmi ágakban és a jogállam szerveiben csak dolgozó proletárok, akik elsősorban az uralkodóosztály érdekében tevékenykednek, számukra a demokrácia és a diktatúra az osztályhelyzetükből következik, így ez alapvetően, mint a proletárok számára diktatúra.

Az osztálytársadalmakban az élesedő osztályharc a demokrácia kényszerű korlátozásához vezet, ami alól a szocializmus és a kapitalizmus sem kivétel. Az osztályellenség a diktatúrában megerősödhet, mert felhasználja osztályharcához a demokrácia hiányában keletkező eltusolt és akár nagyon súlyos hibákat, ami a kapitalizmusban és a szocializmusban is érvényes. A szocializmusban csak a nagyon következetes szocialista demokrácia lehet eredményes, a kapitalizmusban azonban nem lehetséges demokrácia a nép számára. Így történt, hogy az erős és fejlett kapitalista világrendszer mellett létezett, de gyengébben fejlett szocializmusban a demokrácia kényszerű korlátozása elvezetett a kapitalizmus restaurálásához. Az osztályháborúban a nagyon erős kapitalista világrendszer és a nem eléggé fejlett szocialista demokrácia miatt a kapitalista osztályellenség felhasználta a szocializmus gyermekbetegségeit és a „polgári-demokratikus diktatúrát” visszaállította.

A polgárság haladó gondolkodói a feudalizmus önkényuralmának megtörésére az emberi és polgári jogok nyilatkozata-át a Nagy Francia Forradalom alkotta meg, amely a kapitalizmus működési modell korlátjával volt terhes. A modern korban szintén a kapitalizmus árnyékában születet meg az ENSZ által elfogadott nyilatkozat, az emberi jogok egyetemes nyilatkozata. Ezek a jogok mind a kapitalista társadalmi viszonyokban keletkeztek.

A kapitalizmus működési modellje feltételezi a gazdaság működéséhez szükséges minden tényező pénzért való megvásárlását, ami jelentős fejlődés a feudalista modellhez képest. Ez kiterjed a dolgok, gépek, emberi munkaerő és a politikai hatalom pénzért való megvásárlására is. A megvásárolt gazdasági tényezők azonban nem tartoznak bele a demokrácia körébe, így a proletár sem, aki a munkaerejét adja el. Így a kapitalizmusban is megvalósul a megosztott társadalmi forma, hasonlóan, mint a feudalizmusban, csak modern formában, mert a cél ugyanaz, a korlátlan zavartalan kizsákmányolás, ehhez pedig korlátlan hatalom szükséges.

A polgári „demokrácia” a kapitalizmus működési módjával nem valósíthatja meg következetesen az általa eredetileg elképzelt emberi és polgári jogokat és a „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” jelszavát, mert bérrabszolgaságra, kizsákmányolásra épül. Ezek megvalósítására csak a szocialista demokrácia képes.

***

Wikipédia „… A politika kifejezés az ókori görög polisz névből ered. A politika szó magyar jelentése: közélet, ez értelemben tehát mindenki, aki részt vesz a közéletben, tevékeny (aktív) vagy tétlen (passzív) politikát folytat. … Általában úgy gondolunk a politikára, mint a hatalomért folytatott küzdelemre, mint ennek színterére, s mint a politikai színtér eseményeire. … A tevékeny politika valójában érdekek harca a közéletben, leginkább a közhatalomból való részesedésre vagy a közhatalom döntéseinek befolyásolására való igyekezet.”

Wikipédia: „… A demokrácia olyan politikai rendszer, amely a népnek a közügyekben való részvételére épül. … Népszerű meghatározása a demokráciának a népuralom, egyenjogúság; az a politikai rendszer, melyben a népé a hatalom. …”

Wikipédia: „…A diktatúra vagy parancsuralom, önkényuralom olyan kormányzási forma, ahol az állami főhatalom (a kormányzati hatalom) forrása nem a népakarat. …”

Wikipedia.hu: „…A hatalmi ágak szétválasztása a hatalommal való visszaélés intézményesített gátja. … Történetileg az önkényuralom megakadályozására irányult …”

Wikipedia.hu: „…A jogállam olyan állam, ahol a közhatalmat a nyilvános és írott jogszabályok tartalmának megfelelően, és a jogszabályokban meghatározott eljárások keretében, arra feljogosított szervezetek és személyek gyakorolják. …”

Filozófiai kislexikon (1980) – párt, politikai: valamely társadalmi osztály vagy szociális csoport legaktívabb képviselőit egyesítő politikai szervezet, amely az adott osztály, csoport érdekeit fejezi ki és politikai harcukat vezeti. … A munkásosztálynak, hogy sikeresen betölthesse történelmi misszióját, szintén önálló politikai párt-ot kell szerveznie (lásd Marx—Engels Művei. 16. köt. 63. old.). A munkásosztály párt-ja jellegét, ideológiáját, szervezeti formáit, tevékenységi módszereit tekintve gyökeresen különbözik valamennyi többi osztály politikai párt-jától. Ideológiája, programja és taktikája a marxizmus—leninizmus tudományos világnézetén alapszik. Olyan élcsapatként lép a porondra, amely egyesíti és szervezi a munkásosztályt az osztály egészének érdekeiért folyó harcban. A munkásosztály politikai párt-jának biztosítania kell céljai, akarata és akciói egységét. Történelmi szerepét, feladatait es felépítésének elveit Marx es Engels „A Kommunista Párt kiáltványa”-ban tisztázta. …”

Filozófiai kislexikon (1980) – szocializmus: „… A szocializmus olyan társadalom, amely a termelési eszközök társadalmi tulajdonán alapul, és ahol az egész népgazdaság fejlődését a tervszerűség jellemzi. A szocializmus-ban felszámolják a kizsákmányoló osztályokat, megszüntetik az ember kizsákmányolását. A politikai hatalom (a proletárdiktatúra a szocializmus-ba való átmenet, az egyetemes népi állam a felépült szocializmus és a kommunizmusba való átmenet idején) a dolgozók kezében van, a munkásosztály vezető szerepe mellett. A szocializmus létrejötte és fejlődése elszakíthatatlanul összekapcsolódik a marxista—leninista, kommunista pártok vezető, irányító tevékenységével.

Marxista fogalomlexikon – Demokrácia: legáltalánosabb értelemben olyan politikai rendszer, amelyben a hatalom forma szerint az egész nép kezében van, ténylegesen azonban valamely osztály diktatúrája érvényesül. A burzsoá politikusok és a reformisták a demokrácia fogalmát rendszerint elszakítják a konkrét gazdasági-társadalmi tartalomtól és főleg formális jegyek alapján ítélik meg. A marxizmus-leninizmus a demokráciát konkrét társadalmi-gazdasági tartalmában és feltételeiben vizsgálja. A kizsákmányoló rendszerekben a demokráciának csak külső látszata van meg, a valóságos népuralom sohasem valósulhat meg benne. A demokrácia csak az elnyomó osztályok (a kisebbség) számára van biztosítva, az elnyomott osztályok (a többség) számára ugyanakkor ez diktatúrát jelent. A polgári demokráciákban a burzsoázia formális szabadságjogokat biztosít (alkotmányt, parlamentet és más képviseleti intézményeket hoz létre, általános választójogot ad stb.) de minden módon akadályozza, hogy a tömegek valóban élhessenek is azokkal. Ha a burzsoázia uralmát veszély fenyegeti, akkor elveti a polgári demokratikus szabadságjogoknak még a látszatát is, és nyílt terrorista diktatúrához folyamodik. A demokrácia új, magasabb rendű formája a szocialista demokrácia, amely a nép többségének, a dolgozó tömegeknek a demokráciája.

Filozófiai kislexikon (1980) – népi demokrácia: a proletárdiktatúra egyik formája, amely kifejezi „a szocialista forradalom fejlődésének sajátszerűségét az imperializmus gyengülésének viszonyai között és az erőviszonyoknak a szocializmus javára történt megváltozását. Ebben a formában kifejeződtek az egyes országok történelmi és nemzeti sajátosságai is” (Az SZKP XXII kongresszusa ) A népi demokrácia Kelet Európa és Ázsia több országában a népi demokratikus forradalom során alakult ki. E forradalmak fejlődésében nagy jelentősége volt a földreformnak, amely felszámolta a feudális maradványokat és megerősítette a munkásosztály és a dolgozó parasztság szövetségét. A forradalom előrehaladásával a munkásosztály és pártja egyre jobban beavatkozott a tőkés gazdaságba (államosítás) és egyidejűleg korlátozta a burzsoázia politikai befolyását is. A mélyreható demokratikus átalakulás megvalósítása tette lehetővé a forradalmak átnövését a szocialista forradalomba. Ennek megfelelően a népi demokrácia, amely eredetileg a nép demokratikus diktatúrájaként jött létre, a proletárdiktatúra funkcióit kezdte betölteni. A forradalom ezen általános menetének az egyes országokban megvannak a maga konkrét sajátosságai. A népi demokratikus formát a népi demokratikus forradalom széles osztályalapja (amely nemcsak a munkásosztályt és a parasztságot, hanem a burzsoázia egyes rétegeit is magába foglalja), továbbá a népi demokratikus forradalomból a szocialista forradalomba, való békés átnövés hozta létre, ami lehetőséget nyújtott egyes régebbi képviseleti formák (parlament) felhasználására. A népi demokráciák jellemző vonásai a többpártrendszer (néhány európai ország kivételével), amikor a kommunista párt mellett más demokratikus pártok is vannak, amelyek a szocializmus álláspontján állnak és elismerik a munkásosztály vezető szerepét, a politikai pártokat és tömeg szervezeteket egyesítő népfront, mint sajátos szervezeti forma. A népi demokrácia kialakulási időszakának sajátossága még, hogy a meglevő politikai jogokat nem korlátozzák, a régi államgépezet szétzúzása hosszabb ideig tart stb. A történelem tapasztalatai bebizonyítottak, hogy a népi demokrácia a szocializmus építésének rendkívül eredményes eszköze.

Filozófiai kislexikon (1980) – proletárdiktatúra: a proletariátus államhatalma, amely a burzsoá államgépezet szétzúzása eredményeképpen jön létre. A proletárdiktatúra alkotja a szocialista forradalom fő tartalmat, ez győzelemének elengedhetetlen feltétele és legfőbb eredménye. Éppen ezért a proletárdiktatúráról szóló tanítás a marxi—lenini elmélet egyik legfontosabb része. A proletariátus arra használja fel hatalmat, hogy megtörje a kizsákmányolok ellenállását, megszilárdítsa a forradalom győzelmét, idejében elhárítsa a burzsoázia restaurációs kísérleteit, védekezzék a nemzetközi reakció agresszív cselekedetei ellen (lásd osztályharc). Ám a proletárdiktatúra nemcsak és nem elsősorban erőszakot jelent. Fő funkciója — konstruktív, építő funkció. A diktatúrát a proletariátus arra használja fel, hogy megnyerje a dolgozok nagy tömegeit és bevonja őket a szocialista építésbe, hogy forradalmi átalakításokat hajtson végre a társadalmi élet valamennyi területén a gazdasági életben, a kultúrában, az életformában, hogy kommunista szellemben nevelje a dolgozókat és felépítse az új, osztály nélküli társadalmat. A proletárdiktatúra a szocializmus felépítésének fő eszköze, győzelmének elengedhetetlen feltétele. Alapja és legfőbb elve a munkásosztály és a parasztság szövetsége, a munkásosztály vezető szerepének biztosításával. A szocialista építés során bővül és megszilárdul a proletárdiktatúra társadalmi bázisa, kialakul a társadalom társadalmi-politikai és ideológiai egysége. A proletárdiktatúra rendszerében a fő vezető és irányító erő a munkásosztály élcsapata a kommunisták pártja. A proletárdiktatúra rendszerébe beletartoznak a dolgozok különféle tömegszervezetei a népképviseleti szervek, a szakszervezetek, a szövetkezetek, az ifjúsági szövetségek és más egyesületek, amelyek a szocialista állam és a dolgozó tömegek fő összekötő láncszemei. A történelemben a proletárdiktatúra első formája a Párizsi Kommün volt, amely értékes tapasztalatokkal gazdagította a marxizmust, s lehetővé tette, hogy Marx következtetéseket vonhasson le az eljövendő szocialista társadalom államformájára vonatkozóan. A szovjet forma (az oroszországi forradalmi munkásmozgalomban spontánul kialakult szovjetekből, tanácsokból keletkezett, azokra épülő államforma) a proletárdiktatúra új formáját alkotja. Jelentőségét Lenin tárta fel a két orosz forradalom tapasztalatainak tanulmányozása alapján. A legújabb forradalmi tapasztalatok alapján a proletárdiktatúra egy másik új formája alakult ki a népi demokrácia. A proletárdiktatúra nem öncél, hanem a diktatúra és osztály nélküli társadalomba való átmenet történelmileg szükségszerű és egyetlen lehetséges eszköze. A szocialista építés során változásokon megy át. A társadalom szociális struktúrájának fejlődésfolyamatával egyidejűleg — melynek iránya az egyre növekvő homogenitás — a proletárdiktatúra állama fokozatosan egyetemes népi állammá alakul át. Az egyetemes népi állam szükségszerű szakasz azon az úton, amely a jövőbeli kommunista társadalmi önigazgatás megteremtéséhez vezet.

Marxista fogalomlexikon – Demokratikus Centralizmus: a kommunista pártok és a szocialista államok felépítési-szervezési alapelve. 1. A kommunista pártok működésében a következők jellemzik: a párt valamennyi vezető szervét demokratikusan választják meg (taggyűléseken, pártértekezleteken, pártkongresszusokon) a vezetőszervek kötelesek rendszeresen beszámolni tevékenységükről az illetékes pártszervezeteknek. A pártszervezetek és a pártvezetőségek demokratikusan, együttesen alakítják ki a párt politikáját, véleményeltérés esetén a kisebbség köteles alávetni magát a többség határozatának, az elfogadott határozat minden párttagra egyformán kötelező, a felsőbb szervek határozatai kötelezőek az alsóbbakra; szigorú pártfegyelem, amely minden párttagra egyformán vonatkozik; a bírálat és önbírálat alkalmazása; a párttagság észrevételeinek és kezdeményezésének figyelembevétele a vezető szervekben. A demokratikus centralizmustól elválaszthatatlan a kollektív vezetés érvényesítése és frakciózás szigorú megtiltása. 2. A szocialista államok működésében: az államhatalmi szervek tagjait a lakosság választja és bármikor visszahívhatja; az alsóbb szervek a felsőbb szerveknek vannak alárendelve, kötelesek azok rendelkezéseit végrehajtani; az alapvetőkérdéseket a demokratikus úton megválasztott központi szervek döntik el, ugyanakkor a helyi szervek önállósággal és kezdeményezési lehetőséggel bírnak, és bevonják a dolgozók legszélesebb rétegeit az állami ügyek megvitatásába és intézésébe. A demokratikus centralizmus elve érvényesül a szocialista országok gazdaságának irányításában és szervezetében is.
***
Világtörténet 6. kötet: „…

1. A Bécsi Kongresszus és a Szent Szövetség

A Bécsi Kongresszus és döntései

1814 októberétől 1815 júniusáig ülésezett Bécsben az európai hatalmak képviselőinek kongresszusa. A kongresszuson I. Sándor orosz cár, Metternich osztrák kancellár, Castlereagh angol külügyminiszter, Hardenberg porosz külügyminiszter és Talleyrand francia külügyminiszter irányító szerepet töltött be. E személyek egymás közti torzsalkodása és alkudozása határozta meg a kongresszus legfontosabb döntéseit.

A kongresszus vezetőinek célja a francia polgári forradalom és a napóleoni háborúk eredményeképpen Európában végbement politikai változások és reformok felszámolása volt. Görcsösen ragaszkodtak a „legitimizmus” elvéhez, vagyis vissza akarták állítani a birtokaiktól megfosztott régi egyeduralkodók „törvényes” jogait. Valójában a „legitimizmus” elve a reakció önkényét volt hivatott palástolni. …

A Szent Szövetség és az európai reakció tombolása

A bécsi kongresszus döntései nagyban hozzájárultak az európai nemesi-monarchikus reakció megerősödéséhez. „1815 után — írta Engels — minden országban a forradalomellenes párt tartotta kezében a kormányzás gyeplőjét. A feudális arisztokraták uralkodtak minden kormányban Londontól Nápolyig, Lisszabontól Szentpétervárig.” Az európai államok reakciós kormányai a forradalmi és nemzeti felszabadító mozgalmak elleni harc fokozása érdekében megkötötték az úgynevezett Szent Szövetséget. …”
***
Kommunista Kiáltvány: „… A mi korszakunkat, a burzsoázia korszakát azonban az jellemzi, hogy egyszerűsítette az osztályellentéteket. Az egész társadalom mindinkább két nagy ellenséges táborra szakad, két nagy, egymással homlokegyenest szemben álló osztályra: burzsoáziára és proletariátusra. … *Burzsoázián a modern tőkések osztálya értendő, akik a társadalmi termelési eszközök tulajdonosai és bérmunkát alkalmaznak. Proletariátuson pedig a modem bérmunkások osztálya, akik, minthogy nincsenek saját termelési eszközeik, kénytelenek eladni munkaerejüket, hogy megélhessenek.* … A modern államhatalom nem más, mint az egész burzsoá osztály közös ügyeit igazgató bizottság. … A burzsoázia, ahol uralomra jutott, szétrombolt minden hűbéri, patriarchális, idillikus viszonyt. Könyörtelenül széttépte a tarkabarka hűbéri kötelékeket, melyek az embert természetes feljebbvalójához fűzték, s nem hagyott meg más köteléket ember és ember között, mint a meztelen érdeket, az érzés nélküli „készpénzfizetést”. … Egyszóval, a vallási és politikai illúziókba burkolt kizsákmányolás helyébe a nyílt, szemérmetlen, közvetlen, sivár kizsákmányolást állította. A burzsoázia megfosztotta dicsfényüktől az összes eleddig tisztelt és jámbor félelemmel szemlélt tevékenységeket. Fizetett bérmunkásává változtatta az orvost, a jogászt, a papot, a költőt, a tudomány emberét. A burzsoázia leszaggatta a családi viszonyról meghatóan szentimentális fátylát és e viszonyt puszta pénzviszonyra redukálta. … Amilyen mértékben a burzsoázia, azaz a tőke fejlődik, ugyanolyan mértékben fejlődik a proletariátus, a modern munkások osztálya, akik csak addig élnek, amíg munkát kapnak, és akik csak addig kapnak munkát, amíg munkájuk a tőkét gyarapítja. …”

SaLa

 

A kínai történelem tanulsága
III. Ki „idegengyűlölő” Kínában?
4. Kezdetleges reformista és feudális ellenállás

(idézet: Kína forradalma című könyvből)

4. Kezdetleges reformista és feudális ellenállás
(1870—1901)

Már leírtuk, hogy a Taiping felkelés alatt Közép-Kína tehetségesebb földesurai, akiket a mandzsuk régebben félretoltak, hogyan védték meg a dinasztiát a parasztok ellen. Ezek a földesurak résztvettek a kormányban és annak elkésve bizonyos férfias jelleget adtak. Cseng Kuo-fan tehetséges szervező volt. Co Cung-tang a hadsereg élén összezúzta Jakub Begujgúr nemzeti forradalmát kínai Turkesztánban és az Északnyugat-Kínában kitört mohamedán felkeléseket. Ezek az emberek tudták, hogy a kínai hadsereget feltétlenül modernizálni kell. Eltűrték az idegenek vasúti koncesszióit, mert arra gondoltak, hogy ők fogják ellenőrizni valamikor ezeket a vonalakat. Egyikük, Csang Csi-tung megépítette a Hanjeping-acélműveket, amelyek még ma is a legnagyobbak Kínában. Co Cung-tang nemcsak a csatában győzte le a mohamedánokat, hanem azzal is, hogy csapataival modern utakat építtetett a haditerület felé. Modern textilgyári gépeket hozatott és a távoli Lancsouban textilműveket létesített az északnyugati területek bőséges gyapjúhozamának feldolgozására.

Ezeket az erőfeszítéseket részben a közeli Japán hallatlan fejlődése ösztönözte. A japán arisztokráciának sikerült megtartania a császárságot és a feudális földbirtokrendszert, ugyanakkor pedig eltörölte az elavult feudális szervezeti formákat és elindította az iparosodást. Japán kapuit később nyitották ki, mint Kínáét — de negyven évvel később már olyan erős hadserege és tengerészete volt, hogy függetlensége biztosítottnak látszott és a rabló tervek végrehajtásában részestársa lett a nyugati imperialistáknak. Japánnak szerencséje volt azért is, mert nem kellett ugyanazzal az imperialista csoportosulással szembenéznie, mint Kínának. Japán növekedését Anglia is segítette, amely az ország katonai és főleg tengeri erejében a cári Oroszország szükséges távolkeleti ellensúlyozóját látta. Kína újtípusú hivatalnokai igyekeztek követni a japán példát.

Az eredmény az 1898-as reformmozgalom volt. Ez a keményfejű mandzsu tisztségviselők ellen irányult, akik „nem tanultak és nem felejtettek semmit”. Tudósok, mint Kang Ju-wei kidolgozták egy olyan alkotmányos monarchia tervét, amely elég erős lett volna a nyugati gyámkodás lerázására. Ugyanakkor pedig megakadályozta volna a hagyományos társadalmi „egyensúly” megváltoztatását. Ezek a tervek magának az ifjú császárnak, Kuang Sziü-nek is tetszettek, aki bővében volt ugyan az észnek, de szűkében az akaraterőnek. A reformerek példaképe Európa és az új Japán volt, de támogatást egyiktől sem kaptak.

Háromhónapos roham után — amely idő alatt a császár egész sor újító rendelkezést adott ki — az egész mozgalmat összezúzta a császár nagynénje. Ez a nagynéni Ce Hszi anyacsászárnő volt, akit „az agg mandzsu sárkány utolsó éles fogának” neveztek. E kemény öregasszony számára nem volt újság a hatalom. Már egyszer évekig uralkodott kiskorú unokaöccse helyett. Most mozgósította a régi udvar embereit, hogy ismét hatalomra juthasson. Gyorsan lesújtott, elfogatott annyi reformista „összeesküvőt”, amennyit csak tudott és hóhéraival kettévágatta őket, mint az árulókat „szokás”. A fiatal császárt életének hátralévő tíz esztendejére börtönbe záratta.

Az anyacsászárnő a múlt jellegzetes figurája volt. Gyűlölte az újmódi idegen szokásokat és valószínűleg még Japánt is csak a Nyugat gyengeakaratú követőjének tartotta. A családi uralom dinasztikus elméletében hitt csupán és semmiféle újítást nem volt hajlandó megtűrni. A „Hatamen Octroi” adót, amelyet minden Pekingbe érkező árura kivetettek — szépítőszerek vásárlására használta. Uralkodása alatt lefoglalt egy hatalmas vagyont, amelyet az új hivatalnokok kínai hajóhad építésére gyűjtöttek. Az egészet arra használta, hogy az angol-francia hadsereg által 1860-ban felégetett, Versailles-t másoló Nyári Palota helyén újat építtessen. A palota egyik látványossága, amit még ma is megcsodálnak a pekingi turisták, egy márványhajó, amely oszlopokon áll, mesterséges tó közepén. Ez az egyetlen hajó, amelyet Kína a flottára gyűjtött vagyonból kapott. A császárnő pavilonnak használta. Itt szokta meginni teáját és itt figyelte, amint a nap lebukott a fenyőborította dombok és pompás palotájának aranylemezekkel borított tetőzete mögött.

Ezalatt az idegen hatalmak már élesítették késeiket, hogy felszeleteljék végre a kínai tortát. Közben azonban újabb parasztlázadás tört ki. Boxerlázadásnak nevezték, mert az „Egyetértő öklök” nevű titkos társaság, amely az egészet kezdeményezte, ennek a sportnak kínai változatára tanította ki tagjait. Elméletileg ez a megmozdulás visszaesést jelentett a Taipingok-hoz képest. Sem társadalmi programja, sem kormánytervezete nem volt. Azt azonban világosan látták, hogy mi a főveszedelem. A mozgalom így mégiscsak a kínai nép elkeseredett erőfeszítéseit tükrözte. A népét, amely meg akart szabadulni minden idegen elnyomótól — a mandzsukat is beleértve. A zavargások kapóra jöttek a császárnőnek. Éppen erre volt szüksége: olyan népszerű ügyre, amely támogathatja az uralkodóházat. Ügyesen eltérítette a boxereket eredeti céljuktól: az uralkodóház és a nyugatiak együttes kirepítésétől. A boxerek ilymódon a mandzsu abszolutizmus bábjaivá váltak, amely „a gonosz idegenek áldozatának” szerepében tetszelgett. A boxerek benyomultak Pekingbe és megostromolták a diplomatanegyedet. Angol, amerikai, orosz, német és japán csapattestekből álló szövetséges erő tudta csak szétszórni őket. Vilmos császár, aki ebben az időben a sárga veszedelemről szónokolt, von Waldersee gróf marsall vezénylete alatt nagy expedíciós sereget fegyverzett fel és küldött Kínába. A marsall csak a boxerek leverése után érkezett ugyan Kínába, de, mint a legmagasabb rangú szövetséges tiszt, mégis átvette a vezénylést. Teuton alapossággal működő osztagokat küldött a környékre, amelyek felégették a falvakat és gyilkolták a népet „a lázadók” bűneiért.

A boxerforradalom gondolkodásmódja zavaros volt ugyan, mégis inkább használt, mint ártott Kínának. Megtanította a nyugati hatalmakat arra, hogy ha az ország gyenge is — felrobban, ha úgy kezelik mint Indiát. Az imperialisták ezért a nyílt gyarmatosítás helyett visszatértek a közös bekerítés régi politikájához.

Arra mindenesetre nem tanította meg ez a forradalom a nyugatiakat, hogy abba kell hagyniok a dinasztia támogatását. Erős emberre volt szükségük, aki közéjük és a nép közé álljon. Olyan erős emberre, aki Kínához viszonyítva volt erős — nem pedig az imperialistákhoz. A láthatáron az egyetlen „erős férfi”— nő volt: az anyacsászárnő. Co Hszi tehát finom érzékkel köpenyeget fordított és elfoglalta új szerepkörét. Mint Hirohito 1946-ban, ő is a mértékletesség bajnoka szerepében díszelgett és az idegenek számára hajtóvadászatot rendezett a boxerek vezetőire.

A „nyitott kapu” és az „egyenlő lehetőségek” politikája elvének elismerésével a közös imperialista ellenőrzés módszere éppen ezekben az években öltötte fel XX. századbeli formáját. Ezeket az elveket meghatározva, John Hay amerikai külügyminiszter külön megemlítette Kína érintetlenségének fontosságát, elítélve a felosztást, és a befolyási zónákat. A forradalmárokat üldözték ugyan, de azt elismerték, hogy az országnak néhány újításra van szüksége. Amerika ezen a fronton kezdeményező szerepet vállalt. Abból a hadisarcból, amelyet a kormánynak a boxerek által okozott károk megtérítésére kellett fizetnie, amerikai egyetemeken erre a célra kijelölt diákokat tanítottak. Ezt a példát később más hatalmak is követték.

Ugyanebben az időben azonban új támadások érték Kína önállóságát. A végső megaláztatást az jelentette, hogy a fővárosban idegen csapatok állomásoztak és ezek tartották ellenőrzésük alatt a fővárosból a tengerhez vezető vasútvonalat. A partmenti erődítményeket leszerelték. A 15. amerikai gyaloghadosztály a „boxer garnizon” részeként egészen a japán—kínai háborúig az országban maradt.

SaLa