Címke: ideológia

Az Oroszországi Kommunista Párt
X. Kongresszusának határozati javaslata
a pártegységről (eredeti tervezet)

1. A kongresszus minden párttag figyelmét felhívja arra, hogy a jelenlegi helyzetben, amikor az ország kispolgári lakossága körében számos körülmény fokozza az ingadozásokat, különösen szükség van a párt sorainak egységére és összeforrottságára, a párttagok közötti teljes bizalom és a valóban vállvetett, a proletariátus élcsapatának akarategységét igazán megtestesítő munka biztosítására.

2. Ezzel szemben a pártban még a szakszervezetekről lefolyt általános pártvita előtt frakciózás jelei mutatkoztak, azaz olyan csoportok alakultak, amelyeknek külön platformjuk volt, s amelyek bizonyos mértékű zártságra és saját, külön csoportfegyelmük megteremtésére törekedtek. A frakciózásnak ilyen jelei voltak észlelhetők például az egyik moszkvai pártkonferencián (1920 novemberében) és az egyik harkovi pártkonferencián mind az ú. n. „munkásellenzék” csoportja, mind pedig részben az ú. n. „demokratikus centralizmus” csoportja részéről.

Minden öntudatos munkásnak világosan fel kell ismernie, hogy minden néven nevezendő frakciózás ártalmas és megengedhetetlen, mert a frakciózás — még akkor is, ha egyes csoportok képviselőiben a legjobb akarat megvan a pártegység megerősítésére, a gyakorlatban óhatatlanul oda vezet, hogy az egyetértésben végzett munka gyengül, s a kormányzó pártba befurakodott ellenségeink ismét fokozott mértékben próbálják a széttagoltságot elmélyíteni és az ellenforradalom céljaira felhasználni.

Hogy a proletariátus ellenségei miképpen használnak ki minden eltérést a szigorúan következetes kommunista vonaltól, azt alighanem a kronstadti lázadás példája mutatta meg a legszemléltetőbben, amikor a burzsoá ellenforradalom és a világ minden országának fehérgárdistái azonnal hajlandóak voltak még a szovjet rendszer jelszavainak elfogadására is, csak hogy megdönthessék Oroszországban a proletariátus diktatúráját, amikor az eszerek és általában a burzsoá ellenforradalom Kronstadtban a felkelés jelszavát állítólag egy szovjet hatalom érdekében, az oroszországi szovjet kormány ellen használták fel. Az ilyen tények eléggé bizonyítják, hogy a fehérgárdisták arra törekszenek és értenek is hozzá, hogy kommunista, sőt a legbaloldalibb kommunista mezbe öltözzenek, csak hogy gyöngítsék és megdöntsék a proletárforradalom oroszországi védőbástyáját. A kronstadti lázadás előestéjén Petrográdban terjesztett mensevik röpiratok szintén mutatják, hogyan használták fel a mensevikek az Oroszországi Kommunista Párton belüli nézeteltéréseket és a frakciózás bizonyos csíráit arra, hogy ténylegesen bátorítsák és támogassák a kronstadti lázadókat, az eszereket és a fehérgárdistákat, bár szavakban a lázadások ellenzőinek és — néhány állítólagos korrektúrával — a Szovjethatalom híveinek tüntették fel magukat.

3. Az ebben a kérdésben folytatott propagandának egyrészt abból kell állnia, hogy tüzetesen megmagyarázzuk a frakciózás kárát és veszélyét a pártegység és a proletár élcsapat akarategységének megvalósítása — a proletárdiktatúra sikerének alapfeltétele — szempontjából, másrészt abból, hogy megmagyarázzuk a Szovjethatalom ellenségei legújabb taktikai fogásainak sajátszerűségét. Ezek az ellenségek, miután meggyőződtek arról, hogy nyíltan fehérgárdista lobogó alatt az ellenforradalom reménytelen, most minden erejüket megfeszítik, hogy belekapaszkodjanak az Oroszországi Kommunista Párton belüli nézeteltérésekbe és így vagy amúgy előmozdítsák az ellenforradalmat azzal, hogy a hatalmat olyan politikai árnyalat képviselőinek adják át, amely külszínre a legközelebb áll a Szovjethatalom elismeréséhez.

A propagandának meg kell világítania a megelőző forradalmak tapasztalatait is, amikor az ellenforradalom a szélső forradalmi párthoz legközelebb álló ellenzéket támogatta, abból a célból, hogy megingassa és megdöntse a forradalmi diktatúrát, s ezzel megtisztítsa az utat az ellenforradalom, a kapitalisták és a földbirtokosok további teljes győzelme számára.

4. A frakciózás elleni gyakorlati harcban arra van szükség, hogy minden pártszervezet a legszigorúbban ügyeljen arra, hogy semmiféle frakciós megnyilvánulást ne tűrjenek. A párt fogyatékosságai okvetlenül szükséges bírálatának az az útja, hogy minden egyes gyakorlati indítványt a lehető legvilágosabb formában, azonnal, minden huzavona nélkül beterjesztenek megvitatás és döntés céljából a párt helyi vezető szerveihez és központi vezető szervéhez. Ezenkívül mindenkinek, aki bírálattal lép fel, a bírálat formájában tekintettel kell lennie a párt helyzetére, arra, hogy a pártot ellenség veszi körül, bírálata tartalmát tekintve pedig a szovjet- és pártmunkában való közvetlen részvételével a gyakorlatban kell megkísérelnie a párt vagy az egyes párttagok hibáinak kijavítását. A párt általános irányvonalának minden elemzését, avagy a párt gyakorlati tapasztalatainak számbavételét, a párthatározatok végrehajtásának ellenőrzését, a hibák kijavítása módszereinek tanulmányozását stb. semmiesetre sem szabad előzetesen valamely „platform” stb. alapján kialakult csoportban vitára bocsátani, hanem kizárólag közvetlenül az összes párttagoknak kell megvitatásra előterjeszteni. Ezért a kongresszus elrendeli a „Gyiszkusszionnij Lisztok” rendszeresebb megjelenését és külön gyűjtemények kiadását, fáradhatatlanul törekedve arra, hogy a kritika a lényegre irányuljon és semmiesetre se öltsön olyan formákat, amelyek alkalmasak arra, hogy a proletariátus osztályellenségeit segítsék.

5. A kongresszus, amikor elvileg elveti a szindikalista és anarchista irányzatú elhajlást, amelynek elemzésével külön határozat foglalkozik, és amikor megbízza a Központi Bizottságot azzal, hogy minden frakciózást teljesen megszüntessen, egyúttal kijelenti, hogy azokban a kérdésekben, amelyek például az úgynevezett „munkásellenzék” csoportjának különös figyelmét vonták magukra — a párt megtisztítása a nemproletár és megbízhatatlan elemektől, a bürokratizmus elleni küzdelem, a demokratizmus és a munkások öntevékenységének fejlesztése stb. —, bármily komoly indítványt a legnagyobb figyelemmel kell megvizsgálni s a gyakorlati munkában kell kipróbálni. A pártnak tudnia kell, hogy, mivel számos különféle akadályba ütközünk ezekben a kérdésekben, nem valósítunk meg minden szükséges rendszabályt, s hogy a párt, amely kérlelhetetlenül elvet minden nem tárgyilagos és frakciós álkritikát, ugyanakkor új módszerek kipróbálásával továbbra is minden eszközzel fáradhatatlanul küzdeni fog a bürokratizmus ellen, a demokratizmus és az öntevékenység kiszélesítéséért, a pártba befurakodott elemek felkutatásáért, leleplezéséért és kiűzéséért stb.

6. A kongresszus ezért kivétel nélkül minden csoportot, bármely platform alapján alakult is (mint amilyen például a „munkásellenzék”, a „demokratikus centralizmus” csoportja stb.), feloszlatottnak nyilvánít és elrendeli azonnali feloszlatásukat. A kongresszusi határozat végre nem hajtása a pártból való feltétlen és azonnali kizárást vonja maga után.

7. Hogy a párton belül és az egész szovjet munkában a legszigorúbb fegyelmet valósítsa meg és mindennemű frakciózást kiküszöbölve a legnagyobb egységet érje el, a kongresszus felhatalmazza a Központi Bizottságot arra, hogy fegyelemsértés vagy a frakciózás felújítása vagy megtűrése esetén alkalmazza a pártbüntetés minden formáját, beleértve a pártból való kizárást is, a Központi Bizottság tagjaival szemben pedig a póttaggá való visszaminősítést, sőt, mint végső rendszabályt, a pártból való kizárást. A Központi Bizottság tagjaival, a Központi Bizottság póttagjaival és az Ellenőrző Bizottság tagjaival szemben az ilyen végső eszköz alkalmazásának feltétele, hogy egybehívják a Központi Bizottság plénumát, amelyre meg kell hívni a Központi Bizottság minden póttagját és az Ellenőrző Bizottság minden tagját. Ha a párt legfelsőbb vezetőinek ilyen együttes gyűlése kétharmad szótöbbséggel a központi bizottsági tag póttaggá való visszaminősítésének vagy a pártból való kizárásának szükségességét elismeri, ezt a rendszabályt haladéktalanul életbe kell léptetni.

Először „Az Oroszországi Kommunista Párt
tízedik kongresszusa. Gyorsírói feljegyzés
(1921. március 8—16)” c. könyvben jelent meg.
Moszkva 1921.

Lenin Művei. 32. köt. 251—251. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

Kína forradalma
A kínai történelem tanulsága
III. Ki „idegengyűlölő” Kínában?
11. Hirohito — a győztes

(idézet: Kína forradalma című könyvből)

11. Hirohito — a győztes

1927 után Kínában az „orosz veszedelem” állandó hangsúlyozásával operáltak az imperialista hatalmak. Persze maguk sem hitték, hogy igaz, de beleillett általános terveikbe. Magában Oroszországban kudarcot vallott az Októberi Forradalom ellen indított roham. Ehelyett Európát és Ázsiát forradalmi hullám öntötte el. Azután a hullám megállott. Az áradatot egy időre feltartóztatták. S akiket ez az áradat megrémített — ismét a „forrás” felé fordultak, ahonnan az első hullám útrakelt.

Sangháj Nemzetközi Negyedének féltékenyen őrzött érintetlenségét megszüntették, hogy Tu Jüe csirkefogóinak utat engedjenek. Még meglepőbb „szentségtörés” történt Pekingben, ahol utolsó napjaikat élték az északkínai hadvezérek. A diplomáciai testület engedélyével kínai rendőrség nyomult be az idegenek által ellenőrzött diplomáciai negyedbe — és megrohanta a szovjet követséget. Ugyanakkor Londonban és Newyorkban hasonló támadások érték a Szovjetunió félhivatalos kereskedelmi ügynökségeit. Abban az időben azt híresztelték, hogy Pekingben „bizonyítékokat” találtak arra nézve, hogy Oroszország „bolsevizálni“ akarja Kínát. Maga Randall Gould is bevallja azonban, hogy „ezek a papírok a legdurvább és legostobább hamisítványok voltak, amelyeket fehérgárdisták hoztak forgalomba . . . valamennyi a régi orosz helyesírás szerint íródott, holott a szovjet kormány kizárólag az új egyszerűsített helyesírást használta”.

Ezután nyomban megszakadt a diplomáciai kapcsolat a Szovjetunió és Kína között. A Kuomintang már korábban kiutasította Borodint és a különböző városokban működő szovjet konzulokat. Kantonban, ahol jobboldali rohamcsapatok levertek egy, az utolsó pillanatban kirobbant munkásforradalmat, a szovjet konzulátus néhány alkalmazottját kihurcolták irodáikból és megölték. Az asszonyok nemiszervébe karót vertek . . .

Így ért véget a Kína-Szovjet kapcsolatok első szakasza. A két ország elszigetelődött egymástól, nem voltak többé hivatalosan „beszélő viszonyban”.

Az imperialista hatalmak közben tovább támogatták az új „erős embert”. Emlékezhetünk, hogy még a szétvert boxerlázadás is megriasztotta Kína felosztásának leghangosabb bajnokait. Éppen így, az 1924—27-es hadjáratok, noha nem érték el céljukat, mégis a Kína önállóságára nehezedő formális bilincsek egy részének lehullását eredményezték. Hogy a Kuomintang jobbszárnyának helyzetét megerősítsék, enyhítették azokat a rendelkezéseket, amelyek meggátolták Kínát saját import-tarifájának megállapításában. A népszövetség útépítési szakértőket és a járványellenes küzdelemben jártas orvosokat küldött Csang Kai-seknek. Washington engedélyével nyugalmazott amerikai katonatisztek érkeztek, hogy segítsenek a kínai pilóták kiképzésében. (Közöttük volt Chennault ezredes, aki később visszatért a szolgálatba és jelentős szerepet vitt a japánellenes háborúban.)*

* Chennault a háború után is „jelentős szerepet vitt” — a Wall Street egyik legtevékenyebb ügynöke volt Kínában. A Kuomintang összeomlása után jobbnak látta visszatérni az USA-ba. — Ford.*

A Kuomintang-csapatok folytatták útjukat Észak-Kína felé. Útközben forradalmi csapatokat is maguk mögött hagytak — ezek váltak később a Vörös Hadsereg magvaivá. Ez az előnyomulás már más volt, mint a forradalmi Kuomintang diadalmenete. Ezt már semmi sem különböztette meg a régi polgárháborúk katonai felvonulásaitól. Az út persze nem volt nehéz, hiszen a külföldi imperialisták és a feudális csoportok egyaránt Csang mögött állottak. Néhány északi hadvezért legyőzött, másokat hűbéresként bevett az üzletbe. Jellemző incidens történt Santungnál. Japán, amelynek nem tetszett, hogy Csangot az angolszászok támogatják, csapatokat rakott partra, hogy elvágja útját. Az ügyet elsimították és nemsokára az egész ország Csang kezében volt.

Mi következhetett egy ilyenfajta „egységesítő hadjárat” után? A kínai kormány, amely eredetileg a nyugattal kötött „egyenlőtlen szerződések” elleni tiltakozásból született meg — most azzal akarta megmutatni „megbízhatóságát” a nyugatnak, hogy megtámadta az egyetlen országot, amely önként eltörölte ezeket a szerződéseket … A Szovjetuniónak, amely önként lemondott területenkívüliségi jogairól és koncesszióiról, volt egy kereskedelmi fél-érdekeltsége a délkínai vasutaknál, amelyet a cári időkben építettek Mandzsúrián keresztül. A vasútvonal helyzetét kölcsönös megegyezéssel, az egyenlő jogok elve alapján szabályozták. 1929-ben a kínai kormány megszegte a szerződést és megkezdte a szovjet alkalmazottak letartóztatását. A Szovjetunió volt az egyetlen nagyhatalom, amelynek kínai földön nem voltak csapatai. A szerződésszegés és a letartóztatások után, a határon mutatkozó ellenállást leküzdve, csapatokat küldött a vasútvonal őrzésére. A kínai kormány kénytelen volt visszaállítani a régi állapotokat és a csapatokat nyomban visszavonták.

Ugyanakkor már az új „erős ember” uralma alatt is recsegni kezdett az „egység” épülete. Nemcsak a szétszórt népi erők kezdték újra a szervezkedést, a régi hadvezérek is újra felütötték fejüket. Csangot a siker úgy elvakította, hogy tábornoktársaival éppen olyan durván bánt, akárcsak a közkatonákkal. Azt sem mérte fel, hogy mennyire az imperialistáknak szolgáltatta ki országát. Ezért azután még az idegenek számára is „arrogáns”-nak tűnt. 1928-ban a Kuomintang-jobbszárny egy- része fellázadt és a déli tartományokban önkormányzatot létesített. Ezt a szomszédos Hongkongban ülő angolok bizonyos jóindulattal kezelték. Északon a japánok bátorították Jen Hszi-san és Feng Ju-sziang lázadását, amelyben egy magát baloldalinak nevező Kuomintang-kalandor, Wang Csing-wej is közreműködött. Ez utóbbinak a déli lázadáshoz is volt némi köze. Csang a kényúr helyzetéből lassan, de biztosan a feudális uralkodó polcára csúszott, aki csak a maga hűbéresei között első, de nem feltétlenül hatalmasabb mindegyiknél. Az a közvetlen veszély fenyegetett, hogyha ez a folyamat folytatódik, Csang hatalma tovább csökken és végül nem lesz egyéb, mint a Jangce alsó folyásánál uralkodó hadvezér, Sangháj hátsó kapujának védelmezője.

Amikor Kína régi gyengeségei ilymódon újra megjelentek — nyugaton is kezdtek rosszul menni az ügyek. A huszas évek fellendülésének a nagy válság végetvetett. Megrendült az USA és egész Európa. A kínai ipar, amely a tarifa-egyenjogúsítástól olyan sokat remélt, egyszerre a közös gazdasági szerencsétlenség kellős közepén találta magát. Akárcsak a többi tőkés országokban, Sanghájban, Tiencsinben, Mukdenben és Kantonban is bezártak a gyárak.

Dél-Mandzsuriát hirtelen válság válság után rázta meg. Ez volt az a terület, ahol az 1905-ös orosz-japán háborúban aratott győzelem óta a japán befolyás volt a legerősebb. (Az egyetlen megmaradt orosz vasúti érdekeltség Észak-Mandzsuriában volt.) Először nem volt teljesen világos, később azonban megoldódott ezeknek a kezdeti megrázkódtatásoknak a jelentősége. Ma már tudjuk, hogy közelgett Kína nagy megpróbáltatása, amelyet különböző tényezők már száz esztendeje késleltettek. Elsőízben volt a modern kínai történelemben egy idegen támadó számára olyan kedvező a nemzetközi helyzet és olyanfokú az ország belső gyengesége, hogy megkísérelhette az ország teljes meghódítását.

A sorsjáték nyertesei a japánok voltak. A körülmények ilyen számukra kedvező összejátszásának időpontjában sértetlen erőben állottak a helyszínen. Akarták a háborút és fel is voltak készülve rá.

SaLa

 

„Baloldaliság” – a kommunizmus gyermekbetegsége

I
Milyen értelemben beszélhetünk az orosz forradalom nemzetközi jelentőségéről?

Azután, hogy a proletariátus Oroszországban a politikai hatalmat meghódította (1917 október 25-én, az új naptár szerint november 7-én), az első hónapokban úgy tűnhetett fel, hogy az elmaradott Oroszország és az előrehaladott nyugat-európai országok közötti óriási különbségek következtében a proletariátus forradalma ez utóbbi országokban igen kevéssé fog hasonlítani a mienkre. Most már meglehetősen sok nemzetközi tapasztalattal rendelkezünk, és ezek a tapasztalatok minden kétséget kizáróan amellett szólnak, hogy forradalmunk egyes alapvető vonásai nem helyi, nem különleges nemzeti, nem csupán orosz, hanem nemzetközi jelentőségűek. És én itt nem a szónak abban a tágabb értelmében beszélek nemzetközi jelentőségről, hogy forradalmunknak nem egyik-másik vonása, hanem valamennyi alapvető vonása és sok másodrangú vonása is nemzetközi jelentőségű azért, mert forradalmunk kihat a világ minden országára. Nem, forradalmunk egyes alapvető vonásainak a szó legszorosabb értelmében, azaz olyan értelemben kell nemzetközi jelentőséget tulajdonítani, hogy nemzetközi érvényűek, vagyis történelmileg elkerülhetetlen, hogy nemzetközi méretekben megismétlődjék az, ami nálunk történt.

Persze igen nagy hiba volna, ha túloznánk ezt az igazságot, ha forradalmunk egyes alapvető vonásain túlmenően is kiterjesztenők érvényességét. Ugyanúgy hiba volna az is, ha szem elől tévesztenők, hogy mihelyt a proletárforradalom legalább egy előrehaladott országban győz, minden valószínűség szerint éles fordulat következik majd be: nevezetesen, Oroszország röviddel ez után nem minta-ország, hanem („szovjet” és szocialista értelemben) ismét elmaradott ország lesz.

Ám az adott történelmi időpontban az a helyzet, hogy az orosz minta a világ minden országának mutat egyet-mást, méghozzá igen lényegeset, elkerülhetetlen és nem is távoli jövőjükből. A világ előrehaladott munkásai már régen megértették ezt, és még gyakrabban nem is annyira megértették, mint inkább forradalmi osztályösztönükkel megsejtették, megérezték. Ezzel magyarázható a Szovjethatalom, s ugyanígy a bolsevik elmélet és taktika alapjainak (a szó szoros értelmében vett) nemzetközi „jelentősége”. Ezt nem értették meg a II. Internacionálé olyan „forradalmi” vezérei, mint Kautsky Németországban, Ottó Bauer és Friedrich Adler Ausztriában, akik éppen ezért reakciósoknak, a legrosszabbfajta opportunizmus és szociálárulás védelmezőinek bizonyultak. Többek között egy Bécsben, 1919-ben, „A világforradalom („Welt-revolution”. Sozialistische Bücherei, Heft 11; Ignaz Brand) címmel megjelent névtelen brosúra különösen szemléltetően tárja elénk az egész gondolatmenetet és gondolatkört, helyesebben a gondolathiánynak, a vaskalaposságnak, az aljasságnak és a munkásosztály érdekei elárulásának egész feneketlen mélységét — méghozzá a „világforradalom” eszméjének „védelmezését” hangoztató frázisok mártásában feltálalva.

Ezzel a brosúrával azonban részletesebben majd más alkalommal kell foglalkoznunk. Itt még csak egyet jegyzünk meg: valamikor réges-régen, amikor Kautsky még marxista volt, nem pedig renegát, és a történetíró szemével vizsgálta a kérdést, előre látta egy olyan helyzet bekövetkezésének lehetőségét, amelyben az orosz proletariátus forradalmisága mintakép lesz Nyugat-Európa számára. Ez 1902-ben volt, amikor Kautsky „A szlávok és a forradalom” címmel cikket írt a forradalmi „Iszkrá”-ba. Ebben a cikkben Kautsky a következőket írta:

„Jelenleg azonban (1848-cal ellentétben) feltehető, hogy a szlávok nemcsak hogy a forradalmi népek sorába léptek, hanem a forradalmi gondolat és a forradalmi cselekvés súlypontja is egyre jobban a szlávok felé tolódik el. A forradalom központja nyugatról keletre tolódik el. A XIX. század első felében a forradalom központja Franciaországban, időnként Angliában volt. 1848-ban Németország is a forradalmi nemzetek sorába lépett… Az új évszázad olyan eseményekkel kezdődik, amelyek arra a gondolatra késztetnek, hogy a forradalom központjának további eltolódása várható, mégpedig Oroszországba … Oroszország, amely annyi forradalmi kezdeményezést vett át Nyugattól, most talán képes arra, hogy maga legyen Nyugat forradalmi erőforrása. Meglehet, hogy a lángralobbanó orosz forradalmi mozgalom lesz az a roppant tényező, amely kiirtja az ernyedt nyárspolgáriasságot és a hidegen számító politikai kontárkodásnak sorainkban terjedni kezdő szellemét, s újból lobogó lángra lobbantja majd a harci kedvet, a mi nagy eszményeink iránti lelkes odaadást. Oroszország már régen nem az az ország, amely Nyugat-Európa szempontjából egyszerűen a reakció és az abszolutizmus támasza. A dolog most alighanem éppen fordítva áll. Nyugat-Európa válik az oroszországi reakció és abszolutizmus támaszává … A cárral az orosz forradalmárok talán már rég elbántak volna, ha nem kellene egyúttal szövetségese — az európai tőke — ellen is harcolniok. Reméljük, hogy ezúttal sikerül nekik mindkét ellenséggel elbánniok, és hogy az új «szentszövetség» gyorsabban omlik majd össze, mint elődei. De bárhogy végződjék is az Oroszországban most folyó harc, a vértanúk — akiket, sajnos, túlontúl nagy számban fog szülni — nem ontják hiába vérüket, szenvedésük nem lesz hiábavaló. A kiontott vér és a szenvedés meg fogja termékenyíteni az egész civilizált világon a társadalmi forradalom hajtásait, bujább és gyorsabb növésre fogja serkenteni ezeket a hajtásokat. 1848-ban a szlávság kemény fagy volt, amely elpusztította a népek tavaszának virágait. Most talán a vihar szerepét szánta neki a sors, amely megtöri a reakció jegét és feltartóztathatatlanul meghozza a népek számára az új, a boldog tavaszt.” (Karl Kautsky „A szlávok és a forradalom” c. cikke az „Iszkra” orosz forradalmi szociáldemokrata újság 18. számában, 1902 március 10.)

Jól írt 18 évvel ezelőtt Kari Kautsky!

III
A bolsevikok sikerének egyik alapvető feltétele

Ma már bizonyára majdnem mindenki látja, hogy a bolsevikok nemhogy két és fél évig, de két és fél hónapig sem tarthatták volna magukat hatalmon, ha pártunkban nem lett volna a legszigorúbb fegyelem, valóságos vasfegyelem, ha a párt nem élvezte volna a munkásosztály egész tömegének, azaz mindazoknak legteljesebb és legodaadóbb támogatását, akik a munkásosztály gondolkodó, tisztességes, önfeláldozó, befolyásos, az elmaradt rétegeket vezetni vagy magukkal ragadni képes elemei.

A proletariátus diktatúrája az új osztály legönfeláldozóbb és legkíméletlenebb háborúja a hatalmasabb ellenség ellen, a burzsoázia ellen, melynek ellenállását megtízszerezte az, hogy megdöntötték (jóllehet csak egy országban), és amelynek hatalma nemcsak a nemzetközi tőke erejében, a burzsoázia nemzetközi kapcsolatainak erejében és szilárdságában, hanem a szokás erejében, a kisüzemi termelés erejében is gyökerezik. Mert kisüzem, sajnos, még nagyon-nagyon sok maradt a világon, és a kisüzem állandóan, minden nap minden órájában magától és tömegméretekben szüli a kapitalizmust és a burzsoáziát. Mindezeknél az okoknál fogva a proletárdiktatúra feltétlenül szükséges, és a burzsoázia legyőzése lehetetlen hosszú, makacs, elkeseredett, életre-halálra menő háború nélkül, amely kitartást, fegyelmezettséget, szilárdságot, hajthatatlanságot és egységes akaratot követel.

Ismétlem, az oroszországi proletariátus győzelmes diktatúrájának tapasztalatai szemléltetően mutatták meg azoknak, akik nem tudnak gondolkozni, vagy akiknek nem kellett erről a kérdésről gondolkodniok, hogy a feltétlen központosítás és a proletariátus legszigorúbb fegyelme a burzsoázia legyőzésének egyik alapvető feltétele.

Erről gyakran esik szó. De korántsem gondolkoznak eleget azon, hogy mit jelent ez? milyen körülmények között lehetséges ez? Nem kellene-e a Szovjethatalomnak és a bolsevikoknak szóló üdvrivalgást gyakrabban kiegészíteni azoknak az okoknak igen komoly elemzésével, amelyeknél fogva a bolsevikok meg tudták teremteni a forradalmi proletariátus számára nélkülözhetetlen fegyelmet?

A bolsevizmus, mint politikai eszmeáramlat és mint politikai párt, 1903 óta áll fenn. Csak a bolsevizmusnak olyan története, amely fennállásának egész időszakát felöleli, magyarázhatja meg kielégítően, hogy miért tudta a bolsevizmus kikovácsolni és a legsúlyosabb viszonyok között fenntartani a proletariátus győzelméhez elengedhetetlenül szükséges vasfegyelmet.

Itt mindenekelőtt felmerül a kérdés: mi tartja fenn a proletariátus forradalmi pártjának fegyelmét? mi ellenőrzi? mi erősíti? Először, a proletár élcsapat öntudatossága, odaadása a forradalom iránt, kitartása, önfeláldozása, hősiessége. Másodszor, az a képessége, hogy a dolgozók legszélesebb tömegeivel, elsősorban a proletártömegekkel, de a nemproletár dolgozó tömegekkel is, felvegye a kapcsolatot, közelkerüljön hozzájuk s bizonyos mértékig, mondhatnók, egybeolvadjon velük. Harmadszor, a proletár élcsapat politikai vezetésének helyessége, politikai stratégiájának és taktikájának helyessége, feltéve, hogy a legszélesebb tömegek saját tapasztalataik alapján meggyőződtek ennek a vezetésnek helyességéről. Ezek nélkül a feltételek nélkül lehetetlen a fegyelmet megteremteni egy forradalmi pártban, amelynek képesnek kell lennie arra, hogy valóban pártja legyen annak az élenjáró osztálynak, amelyre a burzsoázia megdöntésének és az egész társadalom átalakításának feladata vár. Ezek nélkül a feltételek nélkül a fegyelem megteremtésére irányuló kísérletekből múlhatatlanul üres külsőség, frázis, komédia lesz. Másfelől azonban ezek a feltételek nem alakulhatnak ki egyszerre. Csak hosszú munka, keserves tapasztalatok árán lehet azokat megteremteni; megteremtésüket a helyes forradalmi elmélet könnyíti meg, amely azonban nem dogma, hanem csak a valóban tömegjellegű és valóban forradalmi mozgalom gyakorlatával való szoros kapcsolatban alakul ki véglegesen.

Ha a bolsevizmus 1917 —1920-ban, példátlanul súlyos viszonyok között, képes volt arra, hogy megteremtse és sikeresen fenntartsa a legszigorúbb központosítást és vasfegyelmet, ennek oka egész egyszerűen Oroszország több történelmi sajátosságában rejlik.

Egyrészt, a bolsevizmus 1903-ban a marxista elmélet sziklaszilárd alapján keletkezett. Ennek — és csakis ennek — a forradalmi elméletnek helyességét viszont nemcsak az egész XIX. század nemzetközi tapasztalatai, hanem különösen a forradalmi eszme tévelygéseinek és ingadozásainak, tévedéseinek és csalódásainak árán Oroszországban szerzett tapasztalatok is bebizonyították. Vagy fél évszázadon át, körülbelül a múlt század 40-es éveitől a 90-es évekig, a haladás eszméje Oroszországban, a példátlanul barbár és reakciós cárizmus igája alatt sóvárogva kutatta a helyes forradalmi elméletet és csodálatos buzgalommal és alapossággal kísérte figyelemmel ezen a téren Európa és Amerika minden „legújabb vívmányát”. A marxizmust, mint az egyedül helyes forradalmi elméletet, Oroszország valóban kikínlódta magának, félszázados hallatlan kínszenvedés és áldozatok, példátlan forradalmi hősiesség, hihetetlen energia és önfeláldozó kutatás, tanulás, gyakorlati kipróbálás, csalódások és ellenőrzés, Európa tapasztalatainak ellenőrzése és azoknak a mieinkkel való összehasonlítása árán jutott hozzá. A cárizmus által kikényszerített emigráns élet következtében a forradalmi Oroszország a XIX. század második felében oly bőséges nemzetközi összeköttetésekkel, a forradalmi mozgalom nemzetközi formái és elméletei tekintetében olyan nagyszerű tájékozottsággal rendelkezett, mint a világnak egyetlen más országa sem.

Másrészt, a bolsevizmus mögött, amely ezen a gránit-szilárd elméleti alapon keletkezett, olyan 15 éves (1903—1917) történelmi gyakorlat van, amelynek, a tapasztalatok bőségét tekintve, az egész világon nincsen párja. Mert hiszen ennek a 15 évnek folyamán egyetlen ország sem élt át még csak megközelítőleg sem annyit forradalmi tapasztalatok tekintetében, a mozgalom különböző formáinak, a legális és illegális, a békés és viharos, a földalatti és nyílt, a propagandakörökre szorítkozó és a tömegmozgalmi forma, a parlamenti és a terrorista forma váltakozásának gyorsasága és sokfélesége tekintetében. Egyetlen országban sem tornyosultak egymásra ilyen rövid idő alatt és ilyen bőségben a modern társadalmat alkotó valamennyi osztály harcának, még hozzá egy olyan harcnak formái, árnyalatai és módszerei, amely az ország elmaradottsága és a cári elnyomás súlya következtében különösen gyorsan érlelődött, különösen mohón és sikeresen sajátította el az amerikai és az európai politikai tapasztalatok megfelelő „legújabb vívmányait”.

III
A bolsevizmus történetének fő szakaszai

A forradalom előkészítésének évei (1903—1905). Mindenütt érezhető a nagy vihar közeledése. Erjedés és készülődés minden osztályban. Külföldön az emigráns sajtó elméletileg felveti a forradalom valamennyi alapvető kérdését. A három fő osztály, a három fő politikai áramlat, a polgári-liberális áramlat, a kispolgári-demokratikus áramlat (amely a „szociáldemokrata” és a „szociálforradalmár” irány cégére alatt húzódott meg) és a proletárforradalmi áramlat képviselői a programba-vágó és taktikai nézetek rendkívül heves harca során már előrevetítik és előkészítik az osztályok jövendő nyílt harcát. Minden kérdést, amely körül 1905 —1907-ben és 1917 — 1920-ban a tömegek fegyveres harca folyt, csírájában megtalálhatunk (és meg kell találnunk) az akkori sajtóban. A három fő irányzaton kívül azonban, természetesen, tetszésszerinti számban találhatunk közbeeső, átmeneti, felemás alakulatokat. Helyesebben: a lapok, pártok, frakciók és csoportok harcában azok az eszmei és politikai irányok kristályosodnak ki, amelyek valóban osztályjellegűek; az osztályok a jövendő harcok céljaira kikovácsolják maguknak a megfelelő eszmei és politikai fegyvereket.

A forradalom évei (1905 — 1907). Az osztályok mind nyíltan lépnek fel. A programbavágó és taktikai nézeteket ellenőrzi a tömegek cselekvése. A sztrájkharc még sehol a világon nem tapasztalt nagy méretekben és hevességgel lángol fel. A gazdasági sztrájk politikai sztrájkba, a politikai sztrájk pedig felkelésbe nő át. A vezető proletariátus és a vezetett, ingadozó, határozatlan parasztság közötti kölcsönös viszonyt a gyakorlat ellenőrzi. A harc spontán fejlődése során megszületik a szovjet szervezeti forma. A Szovjetek jelentőségéről akkoriban folyó vitákban az 1917 —1920-as évek nagy harca veti előre árnyékát. A parlamenti és a parlamenten kívüli harc formáinak, a parlament bojkottálása és a parlamentben való részvétel taktikájának, a harc legális és illegális formáinak váltakozása, valamint ezeknek a formáknak kölcsönös viszonya és összefüggései — mindezt a tartalom bámulatos gazdagsága jellemzi. A politikai tudomány alapelveivel való megismerkedés tekintetében ennek az időszaknak minden egyes hónapja — a tömegek és a vezérek, az osztályok és a pártok számára egyaránt — a „békés”, „alkotmányos” fejlődés egy-egy évével ért fel. Az 1905-ös „főpróba” nélkül az 1917-es Októberi Forradalom győzelme lehetetlen lett volna.

A reakció évei (1907—1910). A cárizmus győzött. A forradalmi és ellenzéki pártokat egytől-egyig szétverték. Politika helyett csüggedés, demoralizálódás, szakadások, bomlás, hitehagyás, pornográfia. Erősödik a vonzódás a filozófiai idealizmushoz; fellép a miszticizmus, mint az ellenforradalmi hangulatok köntöse. De ugyanakkor éppen az óriási vereség adja a forradalmi pártoknak és a forradalmi osztálynak az igazi és leghasznosabb leckét, a történelmi dialektika leckéjét, a leckét abból, hogyan kell a politikai harc vezetését felfogni, elsajátítani, a művészet színvonalára emelni. A jóbarátot a balsorsban ismerjük meg. Vert seregek jól tanulnak.

A győztes cárizmus kénytelen gyorsított ütemben lerombolni Oroszországban a burzsoá viszonyok előtti, patriarchális életviszonyok maradványait. Oroszország polgári fejlődése bámulatos gyorsasággal halad előre. Az osztályokonkívüliség, az osztályfölöttiség illúziója és az az illúzió, hogy el lehet kerülni a kapitalizmust, szertefoszlik. Az osztályharc egészen új módon, de annál határozottabban jelentkezik.

A forradalmi pártoknak tovább kell tanulniok. Támadni megtanultak. Most meg kell érteni, hogy ezt a tudományt ki kell egészíteni a minél rendezettebb visszavonulás tudományával. Meg kell érteni — és a forradalmi osztály a saját keserű tapasztalatán okulva érti meg —, hogy nem lehet győzni, ha nem tanulja meg a szabályszerű támadást és a szabályszerű visszavonulást. Valamennyi szétvert ellenzéki és forradalmi párt közül a bolsevikok vonultak vissza a legnagyobb rendben, az ő „seregük” szenvedte a legkisebb veszteséget, az ő törzsük maradt meg a legnagyobb épségben, náluk voltak (a szakadás méreteit és jóvátehetetlenségét tekintve) a legkisebb szakadások, náluk volt a legkisebb demoralizálódás, ők őrizték meg a legjobban azt a képességet, hogy munkájukat a legszélesebb mederben, a leghelyesebben és legerélyesebben újból megkezdjék. És ezt a bolsevikok csak azért érték el, mert kíméletlenül leleplezték és kikergették soraikból a frázisforradalmárokat, akik nem akarták megérteni, hogy vissza kell vonulni, hogy érteni kell a visszavonuláshoz, hogy feltétlenül meg kell tanulni a legális munkát a legreakciósabb parlamentekben, a legreakciósabb szakszervezetekben, szövetkezetekben, munkásbiztosítási és hasonló szervezetekben.

A fellendülés évei (1910-1914). Eleinte a fellendülés hihetetlenül lassú volt, majd az 1912-es lénai események után valamivel gyorsabb. A bolsevikok hallatlan nehézségek leküzdése árán visszaszorították a mensevikeket, akiknek, mint a munkásmozgalomban működő burzsoá ügynököknek szerepét 1905 után az egész burzsoázia nagyszerűen megértette, és akiket ennélfogva az egész burzsoázia ezerféleképpen támogatott a bolsevikokkal szemben. De a bolsevikoknak sohasem sikerült volna ezt elérniök, ha nem folytatták volna azt a helyes taktikát, hogy az illegális munkát egybekapcsolták a „legális lehetőségek” feltétlen kihasználásával. A legnagyobb mértékben reakciós dumában a bolsevikok meghódították az egész munkáskúriát.

Az első imperialista világháború (1914—1917). A legális parlamentarizmus, jóllehet a „parlament” szélsőségesen reakciós, rendkívül hasznos szolgálatot tesz a forradalmi proletariátus pártjának, a bolsevikoknak. A bolsevik képviselőket Szibériába küldik. Az emigrációs sajtóban a szociálimperializmus, a szociálsovinizmus, a szociálpatriotizmus, a nem következetes és a következetes internacionalizmus, a pacifizmus és a pacifista illúziók forradalmi tagadása — e nézetek minden árnyalata nálunk hiánytalanul fellelhető. Az II. Internacionálé tudós tökfilkói és vénasszonyai, akik megvetően és gőgösen fintorgatták orrukat azon, hogy az orosz szocialista mozgalomban oly nagy számban vannak „frakciók”, és hogy a köztük folyó harc mennyire elkeseredett — amikor a háború valamennyi előrehaladott országban megfosztotta őket az annyit dicsért „legalitástól”, nem értettek ahhoz, hogy akár megközelítőleg olyan szabad (illegális) eszmecserét szervezzenek és a helyes nézeteknek olyan szabad (illegális) kidolgozását szervezzék meg, mint amilyet az orosz forradalmárok Svájcban és számos más országban megszerveztek. Éppen ezért a nyílt szociálpatrióták is, a „kautskysták” is, minden országban a proletariátus leghitványabb árulóinak bizonyultak. Ha viszont a bolsevizmus 1917—1920-ban győzni tudott, ennek a győzelemnek egyik legfőbb magyarázata az, hogy a bolsevizmus már 1914 végétől kezdve kíméletlenül leleplezte a szociálsovinizmus és a „kautskyzmus” (amelynek Franciaországban a longuetizmus, Angliában a Független Munkáspárt és a fábiánusok vezéreinek nézetei, Olaszországban Turati stb. felelnek meg) ocsmány, visszataszító és aljas voltát, a tömegek pedig utóbb a saját tapasztalataik alapján egyre inkább meggyőződtek a bolsevikok nézeteinek helyességéről.

A második forradalom Oroszországban (1917. februártól októberig). A cárizmus hihetetlen korhadtsága és ósdisága (a rendkívül gyötrelmes háború csapásaival és terheivel karöltve) hihetetlenül nagy romboló erőt hozott létre, s ez az erő a cárizmus ellen irányult. Oroszország néhány nap alatt demokratikus polgári köztársasággá alakult át, amely — a háború közepette — szabadabb volt, mint a világ bármely más országa. A kormányt, mint a „legszigorúbban parlamenti” köztársaságokban, az ellenzéki és forradalmi pártok vezérei alakították meg, és ekkor az a körülmény, hogy valaki a parlamentben — jóllehet az elképzelhető legreakciósabb parlamentben — egy ellenzéki párt vezére volt, megkönnyítette számára, hogy utóbb szerephez jusson a forradalomban.

A mensevikek és a „szociálforradalmárok” néhány hét alatt nagyszerűen elsajátították a II. Internacionálé európai hőseinek, a kormányszocialistáknak és egyéb opportunista csürhének módszereit, szokásait, érveit és szofizmáit. Mindaz, amit most a Scheidemannokról és Noskékről, Kautskyról, Hilferdingről, Rennerről, Austerlitzről, Ottó Bauerról, Friedrich Adlerról, Turatiról, Longuet-ról, a fábiánusokról és az angol független munkáspárt vezéreiről olvasunk, egy ismerős és régi dallam unalmas ismétlésének, visszhangjának tűnik fel előttünk (és valóban az is). Mi már mindezt láttuk a mensevikeknél. A történelem tréfát űzött és egy elmaradt ország opportunistáit arra kényszerítette, hogy elébevágjanak számos vezető ország opportunistáinak.

Ha a II. Internacionálé hősei egytől-egyig megbuktak és szégyent vallottak a Szovjetek és a Szovjethatalom jelentőségének és szerepének kérdésében, ha ebben a kérdésben különösen „dicsőségesen” vallottak szégyent és jutottak kátyúba a II. Internacionáléból most kilépett három igen fontos párt (nevezetesen a német független Szociáldemokrata párt, a francia longuetista párt és az angol független munkáspárt) vezérei, ha mindannyiokról kitűnt, hogy a kispolgári demokrácia előítéleteinek rabjai (teljesen az 1848-as kispolgárok szellemében, akik „szocialista-demokratáknak” nevezték magukat), úgy mi már a mensevikek példáján láttuk mindezt. A történelem tréfát űzött: Oroszországban 1905-ben megszülettek a Szovjetek, ezeket 1917 februárjától októberéig meghamisították a mensevikek, akik megbuktak, mert nem tudták megérteni a Szovjetek jelentőségét és szerepét, most pedig az egész világon megszületett és az egész világ proletariátusa körében hihetetlen gyorsasággal terjed a Szovjethatalom eszméje s a II. Internacionálé régi hősei mindenütt ugyanúgy megbuknak, mint a mi mensevikjeink, mert nem tudják megérteni a Szovjetek szerepét és jelentőségét. A tapasztalat bebizonyította, hogy a proletárforradalom egyes igen lényeges kérdéseiben valamennyi országnak elkerülhetetlenül végig kell csinálnia mindazt, amit Oroszország végigcsinált.

A bolsevikok a parlamenti (valójában) polgári köztársaság és a mensevikek elleni győzelmes harcukat — ellentétben azokkal a nézetekkel, amelyekkel most nem ritkán találkozik az ember Európában és Amerikában — igen óvatosan kezdték és egyáltalán nem olyan egyszerűen készítették elő. Mi a jelzett időszak elején nem a kormány megdöntésének jelszavát adtuk ki, hanem megmagyaráztuk, hogy a kormányt nem lehet megdönteni a Szovjetek összetételének és beállítottságának előzetes megváltoztatása nélkül. Nem a burzsoá parlament, az Alkotmányozó Gyűlés bojkottját hirdettük, hanem azt mondtuk — pártunk áprilisi (1917) konferenciájától kezdve hivatalosan, a párt nevében mondtuk —, hogy a polgári köztársaság Alkotmányozó Gyűléssel jobb, mint az ugyanilyen köztársaság Alkotmányozó Gyűlés nélkül, a „munkás és paraszt” szovjet köztársaság viszont jobb minden néven nevezendő burzsoá-demokratikus, parlamenti köztársaságnál. Ilyen óvatos, minden részletre kiterjedő, körültekintő és hosszas előkészítés nélkül sem kivívni nem tudtuk volna az 1917 októberi győzelmet, sem megtartani nem tudtuk volna ezt a győzelmet.

IV
A munkásmozgalom milyen belső ellenségei ellen folytatott harcban nőtt fel, erősödött és edződött meg a bolsevizmus?

Elsősorban és főképpen az opportunizmus elleni harcban, amely 1914-ben végleg szociálsovinizmusba nőtt át, a proletariátussal szemben végleg a burzsoázia oldalára pártolt át. Az opportunizmus természetesen a bolsevizmus fő ellensége volt a munkásmozgalmon belül. Nemzetközi méretekben ez az ellenség most is a fő ellenség. Erre az ellenségre fordította és fordítja a bolsevizmus a legtöbb figyelmet. A bolsevikok tevékenységének ezt az oldalát most már külföldön is elég jól ismerik.

Mást kell mondanunk a bolsevizmusnak a munkásmozgalmon belüli másik ellenségéről. A külföldön még nagyon kevéssé tudják, hogy a bolsevizmus a kispolgári forradalmiság ellen évek hosszú során át folytatott harcban nőtt fel, alakult ki és edződött meg; ez a kispolgári forradalmiság az anarchizmusra hasonlít, illetőleg egyet-mást kölcsönvesz tőle, és minden lényeges dologban eltér a következetes proletár osztályharc követelményeitől és szükségleteitől. Elméletileg a marxisták teljesen tisztázottnak tekintik — s az európai forradalmak és forradalmi mozgalmak tapasztalatai teljesen igazolták — azt, hogy a kistulajdonos, a kisvállalkozó (ez sok európai országban igen nagy számban, tömegesen megtalálható társadalmi típus), aki a kapitalizmusban állandóan elnyomatásnak, s igen gyakran az életviszonyok hihetetlenül erős és gyors rosszabbodásának van kitéve és tönkremegy, könnyen csap át szélsőséges forradalmiságba, de nem képes arra, hogy kitartást, szervezettséget, fegyelmet és állhatatosságot tanúsítson. A kapitalizmus borzalmaitól „megvadult” kispolgár olyan társadalmi jelenség, amelyet az anarchizmushoz hasonlóan minden tőkés országban megtalálunk. Az ilyen forradalmiság állhatatlansága, meddő volta, az a sajátossága, hogy gyorsan meghunyászkodásba, közönybe, képzelgésbe, sőt az egyik vagy másik „divatos” burzsoá áramlatért való „eszeveszett” rajongásba csap át — mindez köztudomású. Ezeknek az igazságoknak elméleti, absztrakt elismerése azonban még egyáltalán nem mentesíti a forradalmi pártokat a régi hibáktól, amelyek mindig váratlan indítóokból kifolyólag, némileg új formában, azelőtt még nem látott köntösben vagy körülmények közt, eredeti — többé vagy kevésbé eredeti — helyzetben jelentkeznek.

Az anarchizmus meglehetősen gyakran volt mintegy büntetés a munkásmozgalom opportunista bűneiért. A két torz jelenség kölcsönösen kiegészítette egymást. És ha Oroszországban, annak ellenére, hogy lakosságának összetétele fokozottabb mértékben volt kispolgári, mint az európai országokban, az anarchizmusnak a két forradalom (1905 és 1917) időszakában és ezeknek a forradalmaknak előkészítése idején aránylag elenyésző befolyása volt, ezt részben kétségkívül a bolsevizmus érdemének kell betudni, amely mindig könyörtelen és engesztelhetetlen harcot folytatott az opportunizmus ellen. Azt mondom, hogy „részben”, mert még fontosabb szerepe volt az oroszországi anarchizmus meggyengülésében annak, hogy a múltban (a XIX. század 70-es éveiben) módjában volt szokatlanul buján kifejlődnie és teljesen bebizonyítania, hogy menynyire helytelen, mennyire nem alkalmas arra, hogy a forradalmi osztály vezető elmélete legyen.

A bolsevizmus már keletkezése idején, 1903-ban, átvette a kispolgári, félig anarchista (vagy az anarchizmussal kacérkodni hajlandó) forradalmiság elleni kíméletlen harc hagyományát, amely a forradalmi szociáldemokráciánál mindig megvolt és az 1900 —1903-as években, amikor Oroszországban a forradalmi proletariátus tömegpártjának alapjait leraktuk, különösen erős gyökeret vert nálunk. A bolsevizmus átvette és folytatta a harcot az ellen a párt ellen, amelynél három fő pontban a legerősebben nyilvánultak meg a kispolgári forradalmiság tendenciái — a „szociálforradalmárok” pártja ellen. Először, ez a párt, amely elvetette a marxizmust, konokul nem akarta (talán helyesebb, ha azt mondjuk, hogy nem tudta) megérteni, hogy minden politikai akció előtt szigorú objektivitással feltétlenül mérlegelni kell az osztályerőket és azok egymáshoz való viszonyát. Másodszor, ez a párt a maga sajátos „forradalmiságát” vagy „baloldaliságát” abban látta, hogy az egyéni terror, a merényletek mellett foglalt állást, amit mi, marxisták, határozottan elvetettünk. Magától értetődik, hogy mi az egyéni terrort csak célszerűség okából vetettük el, az olyan embereket azonban, akik képesek volnának arra, hogy a nagy francia forradalom terrorját, vagy általában egy, az egész világ burzsoáziája által ostromolt, győzelmes forradalmi párt terrorját „elvileg” elítéljék, az ilyen embereket már Plehanov az 1900— 1903-as években, amikor Plehanov marxista és forradalmár volt, kinevette és megbélyegezte. Harmadszor, a „szociálforradalmárok” a „baloldaliságot” abban látták, hogy a német szociáldemokráciának aránylag nem nagy opportunista vétkein gúnyolódtak, de ugyanakkor utánozták ugyanennek a pártnak szélső opportunistáit, például az agrárkérdésben vagy a proletárdiktatúra kérdésében.

Közbevetőleg megjegyezzük, hogy a történelem most nagy, világtörténelmi méretekben megerősítette azt a véleményt, amely mellett mi mindig síkraszálltunk, nevezetesen, hogy a forradalmi német szociáldemokrácia (meg kell jegyezni, hogy már Plehanov, 1900—1903-ban, követelte Bernsteinnek a pártból való kizárását, a bolsevikok pedig, akik mindig hívek maradtak ehhez a hagyományhoz, 1913-ban leleplezték Legien egész aljasságát, gyalázatos magatartását és árulását) —, hogy a forradalmi német szociáldemokrácia volt a legközelebb az olyan párthoz, amelyre a forradalmi proletariátusnak szüksége van ahhoz, hogy győzhessen. Most, 1920-ban, a háborús idők és a háború utáni első évek megannyi szégyenletes összeomlása és válsága után, világosan látható, hogy a nyugati pártok közül éppen a német forradalmi szociáldemokrácia volt az, amely a legjobb vezéreket adta, és amely a többinél hamarabb állott talpra, épült fel és erősödött meg. Ez látható mind a spartakisták pártján, mind a „Németországi Független Szociáldemokrata Párt” baloldali, proletár szárnyán, amely a Kautskyk, Hilferdingek, Ledebourok, Crispienek opportunizmusa és jellemtelensége ellen hajthatatlan harcot folytat. Ha most átfogó pillantást vetünk egy teljesen lezárult történelmi időszakra, nevezetesen a Párizsi Kommüntől az első Szovjet Szocialista Köztársaságig terjedő időre, akkor egészen határozottan rajzolódik ki előttünk, vitathatatlanná lesz, hogy mi az álláspontja általában a marxizmusnak az anarchizmus tekintetében. Végeredményben a marxizmusnak lett igaza, és ha az anarchisták joggal mutattak is rá a legtöbb szocialista pártban uralkodó államelmélet opportunista voltára, akkor először is, ez az opportunista jelleg azzal volt kapcsolatban, hogy eltorzították, sőt egyenesen eltitkolták Marx államelméletét („Állam és forradalom” c. könyvemben rámutattam arra, hogy Bebel 36 éven át, 1875-től 1911-ig, véka alá rejtette Engels levelét, amely különösen szemléletesen, élesen, határozottan és világosan leplezte le a közkeletű szociáldemokrata államelmélet opportunista voltát); másodszor, az opportunista államelmélet helyesbítése, a Szovjethatalomnak és a polgári parlamenti demokráciával szemben való fölényének elismerése, mindez a leggyorsabban és a legszélesebb mederben éppen az európai és amerikai szocialista pártok leginkább marxista irányzataiból indult ki.

Két esetben öltött különösen nagy méreteket a bolsevizmus harca saját pártjának „baloldali” elhajlásai ellen: 1908-ban az akkori igen reakciós „parlamentben” és az igen reakciós törvények béklyójába vert legális munkásegyesületekben való részvétel kérdése körül és 1918-ban (a breszti béke) abban a kérdésben, hogy megengedhető-e valamilyen „kompromisszum”.

1908-ban a „baloldali” bolsevikokat kizártuk pártunkból, mert konokul nem akarták megérteni, hogy részt kell vennünk akár a legreakciósabb „parlamentben” is. A „baloldaliak” — közöttük sok kiváló forradalmár, akik később becsülettel állták meg (és állják meg ma is) a helyüket, mint a kommunista párt tagjai — különösen az 1905-ös bojkott során szerzett jó tapasztalatokra támaszkodtak. Amikor a cár 1905 augusztusában kihirdette a tanácskozó „parlament” egybehívását, a bolsevikok ezt a parlamentet — valamennyi többi ellenzéki párttal és a mensevikekkel szemben — bojkottálták és az 1905-ös októberi forradalom csakugyan el is seperte azt. Akkor a bojkott nem azért bizonyult helyesnek, mintha általában helyes volna nem részt venni a reakciós parlamentekben, hanem azért, mert helyesen ítéltük meg az objektív helyzetet, amely olyan volt, hogy a tömegsztrájkok gyors ütemben politikai sztrájkba, azután forradalmi sztrájkba, majd pedig felkelésbe csaptak át. Azonkívül a harc akkor akörül folyt, hogy meghagyjuk-e a cár kezében az első képviseleti intézmény összehívását, vagy pedig megpróbáljuk ezt az összehívást a régi hatalom kezéből kiragadni. Később, mivel már nem voltunk és nem is lehettünk biztosak abban, hogy hasonló objektív helyzettel állunk szemben, továbbá abban, hogy a fejlődés iránya és üteme ugyanaz, a bojkott nem volt többé helyes.

1905-ben a „parlament” bolsevik bojkottja rendkívül becses politikai tapasztalatokkal gazdagította a forradalmi proletariátust, mert megmutatta, hogy a harc legális és illegális, parlamenti és parlamenten kívüli formáinak kombinálása mellett néha hasznos, sőt feltétlenül szükséges a harc parlamenti formáiról való lemondás. De ha ezeket a tapasztalatokat vakon, szolgai módon, kritika nélkül más viszonyok között, más helyzetben akarjuk felhasználni, akkor a legnagyobb hibát követjük el. 1906-ban a bolsevikok „duma”-bojkottja már hiba volt, bár nem nagy és könnyen jóvátehető hiba. Igen komoly és nehezen jóvátehető hiba volt a bojkott 1907-ben, 1908-ban és a következő években, amikor, egyrészt, nem lehetett azt várni, hogy a forradalmi hullám emelkedni fog és felkelésbe csap át, és amikor, másrészt, a megújhodó burzsoá monarchia egész történeti helyzete szükségessé tette a legális és illegális munka kombinálását. Ha most visszatekintünk erre a teljesen lezárult történelmi időszakra, amelynek a következő időszakokkal való összefüggése már egészen nyilvánvaló — különösen világossá válik, hogy a bolsevikok nem tudták volna 1908— 1914-ben a proletariátus forradalmi pártjának szilárd magvát megtartani (nem is szólva arról, hogy nem tudták volna megszilárdítani, fejleszteni, erősíteni), ha nem tartottak volna ki a legkeményebb harcban a mellett a felfogás mellett, hogy az illegális harci formákat feltétlenül egybe kell kapcsolni a legális formákkal, hogy feltétlenül részt kell venni az igen reakciós parlamentben és több más, reakciós törvények béklyójába vert intézményben (betegsegélyző pénztárak stb.).

1918-ban nem került sor szakadásra. A „baloldali” kommunisták akkor csak külön csoportot vagy „frakciót” alkottak pártunkon belül, mégpedig nem hosszú ideig. Ugyancsak 1918-ban a „baloldali kommunizmus” legtekintélyesebb képviselői, például Radek és Buharin elvtársak, nyíltan beismerték hibájukat. Ők úgy vélték, hogy a breszti béke az imperialistákkal való, elvileg megengedhetetlen és a forradalmi proletariátus pártjára nézve káros kompromisszum volt. Ez valóban az imperialistákkal kötött kompromisszum volt, de olyan — és olyan viszonyok között kötött — kompromisszum, amely kötelező volt.

Mostanában, amikor azt hallom, hogy támadják a breszti béke aláírása idején követett taktikánkat, például a „szociálforradalmárok”, vagy amikor Lansbury elvtársnak velem folytatott beszélgetése során tett megjegyzését hallom: „A mi angol szakszervezeti vezéreink azt mondják, hogy nekik is megengedhetők a kompromisszumok, ha a bolsevizmusnak megengedhetők voltak” — akkor rendszerint mindenekelőtt egy egyszerű és „népszerű” hasonlattal felelek:

Képzeljék el, hogy automobiljukat fegyveres banditák állították meg. Önök odaadják nekik pénzüket, útlevelüket, revolverüket és az automobilt. Így aztán megszabadulnak a banditák kellemes szomszédságától. Itt kétségtelenül kompromisszummal állunk szemben. „Do ut des” („adok” neked pénzt, fegyvert, automobilt, „hogy adj” nekem módot arra, hogy ép bőrrel elhordjam magam). De nehéz épeszű embert találni, aki az ilyen kompromisszumot „elvi szempontból megengedhetetlennek” nyilvánítaná, vagy aki kijelentené, hogy az, aki ilyen kompromisszumot kötött, a banditák cinkosa (jóllehet a banditák, amikor az automobilba ültek, azt és a fegyvert újabb rablásokra használhatták fel). A német imperializmus banditáival kötött kompromisszumunk ilyenfajta kompromisszum volt.

Amikor azonban a mensevikek és az eszerek Oroszországban, a scheidemannisták (és jelentékeny mértékben a kautskysták is) Németországban, Ottó Bauer és Friedrich Adler (hogy Renner úrról és társairól ne is szóljunk) Ausztriában, a Renaude- lek, Longuet-k és társaik Franciaországban, a fábiánusok, a „függetlenek” és a „munkás”-párt (a „labouristák”) Angliában 1914—1918-ban meg 1918 —1920-ban saját burzsoáziájuk és néha a „szövetséges” burzsoázia banditáival is kompromisszumokat kötöttek saját országuk forradalmi proletariátusa ellen, akkor bizony mindezek az urak úgy jártak el, mint a banditizmus cinkosai.

A következtetés világos: a kompromisszumokat „elvileg” elvetni, általában mindenféle kompromisszumot megengedhetetlennek tartami — gyerekesség, amelyet mégcsak komolyan venni is nehéz. Annak a politikusnak, aki a forradalmi proletariátus számára hasznos akar lenni, értenie kell ahhoz, hogy kiragadja éppen az olyan kompromisszumok konkrét eseteit, amelyek megengedhetetlenek, amelyekben opportunizmus és árulás nyilvánul meg, és hogy minden erejével bírálja, könyörtelenül leleplezze ezeket a konkrét kompromisszumokat, engesztelhetetlen harcot folytasson ellenük, s ne adjon agyafúrt szocialista „üzletembereknek” és parlamenti jezsuitáknak módot arra, hogy „általában a kompromisszumokról” szóló elmélkedések segítségével kibújjanak, kihúzzák magukat a felelősség alól. Az angol szakszervezeti „vezér” urak, valamint a fábiánus társaság és a „független” munkáspárt vezérei éppen ilyen módon igyekeznek kibújni az alól a felelősség alól, amely az általuk elkövetett árulásért, az általuk kötött olyan kompromisszumért terheli őket, amely kompromisszum valóban a legrosszabb opportunizmust, árulást és hitszegést jelenti.

Kompromisszum és kompromisszum között különbség van. Tudnunk kell elemezni minden egyes kompromisszumnak, illetőleg a kompromisszumok minden egyes válfajának körülményeit és konkrét feltételeit. Meg kell tanulnunk megkülönböztetni azt az embert, aki a banditáknak azért adta oda a pénzt meg a fegyvert, hogy csökkentse a banditák által okozott bajt és megkönnyítse a banditák elfogását és agyonlövését, attól az embertől, aki a banditáknak azért ad pénzt és fegyvert, hogy részt vegyen a banditák zsákmányának felosztásában. A politikában ez korántsem mindig olyan könnyű, mint az említett gyermekesen egyszerű kis példában. De akinek eszébe jutna, hogy olyan receptet agyaljon ki a munkások számára, amely az életben előforduló minden esetre előre elkészített megoldásokat tartalmaz, vagy aki azt ígérné, hogy a forradalmi proletariátus politikájában nem lesz semmiféle nehézség és semmiféle bonyolult helyzet, az egyszerűen szédelgő volna.

Hogy elejét vegyem a félremagyarázásoknak, megpróbálok, legalább egészen röviden, leszögezni néhány alapvető tételt, konkrét kompromisszumok elemzése formájában.

Az a párt, amely megkötötte a német imperialistákkal a breszti béke aláírásában kifejezésre jutó kompromisszumot, internacionalizmusát 1914 vége óta a gyakorlatban kovácsolta ki. Volt bátorsága a cári monarchia vereségét hirdetni és a két imperialista rabló közötti háború idején fellépő „honvédelmet” megbélyegezni. Ennek a pártnak a parlamenti képviselői Szibériába mentek, és nem azon az úton haladtak, amely a burzsoá kormány miniszteri tárcáihoz vezet. A forradalom, amely megdöntötte a cárizmus uralmát és megteremtette a demokratikus köztársaságot, új, mégpedig óriási próbatétel volt e párt számára: a párt nem volt hajlandó semmiféle egyezkedésre „saját” imperialistáival, hanem megdöntésük előkészítésén dolgozott és meg is döntötte őket. A politikai hatalom meghódítása után ez a párt követ kövön nem hagyott sem a földesúri, sem a tőkés tulajdonból. Ez a párt közzétette és semmisnek nyilvánította az imperialisták titkos szerződéseit, minden népnek felajánlotta a békét és csak akkor vetette alá magát a breszti rablók erőszakának, amikor az angol és francia imperialisták meghiúsították a békét, a bolsevikok pedig mindent elkövettek, ami emberileg lehetséges volt, hogy a forradalmat Németországban és más országokban siettessék. Hogy az ilyen kompromisszum, amelyet egy ilyen párt, ilyen körülmények között kötött, a legteljesebb mértékben helyest volt, az mindenki előtt napról napra világosabbá és nyilvánvalóbbá válik.

Az oroszországi mensevikek és eszerek (éppen úgy, mint a II. Internacionálé vezérei az 1914—1920-as években világszerte egytől-egyig) árulással kezdték, amikor közvetlenül vagy közvetve igazolni igyekeztek a „honvédelmet”, vagyis saját rabló burzsoáziájuk védelmét. Folytatták az árulást azzal, hogy koalícióra léptek saját országuk burzsoáziájával és saját burzsoáziájukkal együtt harcoltak országuk forradalmi proletariátusa ellen. Az ő blokkjuk, amelyet Oroszországban először Kerenszkijjel és a kadetokkal, azután Kolcsakkal és Gyenyikinnel létesítettek, éppúgy mint az a blokk, amelyet külföldi elvbarátaik saját országuk burzsoáziájával létesítettek, azt jelentette, hogy a proletariátus ellen átálltak a burzsoázia pártjára. Az ő kompromisszumok, amelyre az imperializmus banditáival léptek, elejétől végig abban állott, hogy az imperialista banditizmus cinkosaivá lettek.

V
A „baloldali” kommunizmus Németországban.
Vezérek — párt — osztály — tömeg

Azok a németországi kommunisták, akikről most beszélnünk kell, nem „baloldaliaknak” nevezik magukat, hanem — ha nem tévedek — „elvi ellenzéknek”. De hogy teljesen magukon viselik a „baloldaliságnak”, ennek a „gyermekbetegségnek” ismertető jeleit, ki fog tűnni további fejtegetéseinkből.

„A Németországi Kommunista Párt (Spartakus Szövetség) szakadása” címmel „a majna-frankfurti helyi csoport” kiadásában megjelent kis brosúra, amely ennek az ellenzéknek álláspontját tükrözi, fölöttébb szemléltetően, pontosan, világosan és röviden ismerteti nézeteinek lényegét. Néhány idézet elég lesz ahhoz, hogy az olvasókat nézeteinek lényegével megismertessük:

„A kommunista párt az elszánt osztályharc pártja …”

„. . . Politikailag ez az átmeneti idő” (a kapitalizmus és a szocializmus közötti átmeneti idő) „a proletárdiktatúra időszaka …”

„… Felmerül a kérdés: ki legyen a diktatúra hordozója: a kommunista pár t-e, vagy a proletárosztály? .. Elvileg a kommunista párt diktatúrájára, vagy pedig a proletárosztály diktatúrájára kell-e törekedni? ..”

(A kiemelést az idézetben mindenütt az eredetiből vettük át.)

A brosúra szerzője továbbá azzal vádolja a Németországi Kommunista Párt „Központi Bizottságát”, hogy ez a „Központi Bizottság” a Németországi Független Szociáldemokrata Párttal való koalíció útját keresi, hogy a Központi Bizottság „valamennyi politikai harci eszköz elvi elismerésének kérdését”, a parlamentarizmust is beleértve, csak azért vetette fel, hogy elpalástolja azt a tulajdonképpeni és legfőbb törekvését, hogy koalícióra lépjen a függetlenekkel. A brosúra így folytatja:

„Az ellenzék más utat választott. Az a véleménye, hogy a kommunista párt uralmának és a párt diktatúrájának kérdése csak taktikai kérdés. Mindenesetre a kommunista párt uralma minden párturalom utolsó formája. Elvileg a proletárosztály diktatúrájára kell törekedni. És a párt valamennyi intézkedését, szervezeteit, harcának formáját, stratégiáját és taktikáját ennek a célnak a szolgálatába kell állítani. Ennek megfelelően a leghatározottabban el kell vetni minden néven nevezendő kompromisszumot más pártokkal, minden néven nevezendő visszatérést a parlamentarizmus történelmileg és politikailag idejét múlt harci formáihoz, minden néven nevezendő lavírozást és megegyezéses politikát.” „A forradalmi harc jellegzetesen proletár módszereit fokozott mértékben kell hangsúlyozni. Abból a célból viszont, hogy felöleljük a legszélesebb proletár köröket és rétegeket, amelyeknek a forradalmi harcban a kommunista párt vezetése alatt kell fellépniök, a legszélesebb alapon és a legszélesebb keretek között új szervezeti formákat kell teremteni. A forradalmi elemek összességének ez a gyűjtőmedencéje az üzemi szervezetek alapján felépített munkásszövetség. Ebben a szövetségben kell egyesülniük mindazoknak a munkásoknak, akik követték a jelszót: Ki a szakszervezetekből! Itt sorakozik fel a harcoló proletariátus a legszélesebb harci sorokba. Az osztályharc, a szovjet rendszer és a diktatúra elismerése elég ahhoz, hogy valaki belépjen. A harcoló tömegek minden további politikai nevelése és a harc közben való politikai tájékoztatás a kommunista párt feladata, amely a munkásszövetségen kívül áll…”

„… Most tehát két kommunista párt áll egymással szemben:Az egyik — a vezérek pártja, amely arra törekszik, hogy a forradalmi harcot felülről szervezze és igazgassa, aminek során kompromisszumokat köt és belemegy a parlamentarizmusba, hogy olyan helyzeteket teremtsen, amelyek módot adnak majd neki egy koalíciós kormányba való belépésre, amely kezében tartaná a diktatúrát.

A másik — a tömegpárt, amely a forradalmi harc alulról való fellángolását várja, e harc érdekében csak egy, világosan a célhoz vezető módszert ismer és alkalmaz, s elvet mindennemű parlamenti és opportunista módszert; ez az egyetlen módszer a burzsoázia fenntartás nélküli megdöntésének módszere, hogy azután a szocializmus megvalósítása érdekében megteremthessük a proletár osztálydiktatúrát…”

„… Ott a vezérek diktatúrája — itt a tömegek diktatúrája! — ez a mi jelszavunk.”

Ezek a leglényegesebb tételek, amelyek a Németországi Kommunista Párt ellenzékének nézeteit jellemzik.

Ezeknek a fejtegetéseknek elolvasása után minden bolsevik, aki a bolsevizmus 1903 óta megtett fejlődését tudatosan végigcsinálta vagy közelről figyelte, azonnal azt fogja mondani: „Milyen régi, régóta ismerős limlom ez! Milyen «baloldali» gyerekesség!”

De vegyük közelebbről szemügyre az idézett fejtegetéseket.

Már maga a kérdésnek olyan feltevése, hogy „a párt diktatúrája vagy az osztály diktatúrája? a vezérek diktatúrája (pártja) vagy a tömegek diktatúrája (pártja)?” — a leghihetetlenebb és legkilátástalanabb eszmezavarról tanúskodik. Vannak emberek, akik azon buzgólkodnak, hogy valami egészen különlegeset agyaljanak ki és buzgó okoskodásukkal nevetségessé válnak. Mindenki tudja, hogy a tömegek osztályokra oszlanak; hogy a tömegeket és osztályokat egymással szembeállítani csak olyanformán lehet, ha a társadalmi termelésben elfoglalt helye szerint nem tagolt óriási többséget általában véve szembehelyezzük azokkal a kategóriákkal, amelyek a termelés társadalmi szervezetében külön helyet foglalnak el; hogy az osztályokat rendszerint és a legtöbb esetben, legalábbis a modern civilizált országokban, politikai pártok vezetik; hogy a politikai pártokat általános szabályképpen a legtekintélyesebb, legbefolyásosabb, legtapasztaltabb, a legfelelősségteljesebb tisztségekre megválasztott egyének, úgynevezett vezérek többé vagy kevésbé állandó csoportjai vezetik. Mindez ábécé. Mindez egyszerű és világos. Mire való volt ehelyett holmi zagyva beszéd, holmi új volapük? Egyrészt nyilvánvaló, hogy ezek az emberek megzavarodtak, amikor olyan súlyos helyzetbe kerültek, amelyben a párt legális és illegális helyzetének gyors váltakozása megzavarja a vezérek, pártok és osztályok közötti szokásos, normális, egyszerű viszonyt. Németországban, s ugyanúgy más európai országokban is, túlságosan megszokták a legalitást, megszokták, hogy szabályszerű pártkongresszusok választják szabadon s annak rendje és módja szerint a „vezéreket”, hogy a pártok osztályösszetételét kényelmesen lehet felülvizsgálni a parlamenti választások, a népgyűlések, a sajtó útján, a szakszervezetek és más egyesületek hangulata stb. alapján. Amikor ezekről a megszokott módszerekről a forradalom viharos menete és a polgárháború fejlődése következtében gyorsan át kellett térni a legalitás és illegalitás váltakozására, egybekapcsolásukra, a „vezérek csoportjai” kiválasztásának, kialakításának vagy megőrzésének „kényelmetlen”, „nemdemokratikus” módszereire, az emberek ebbe belezavarodtak és hihetetlen sületlenségeket kezdtek kieszelni. Valószínű, hogy a holland „tribunisták”, akik szerencsétlenségükre egy kis országban születtek, ahol megvannak a különösen kiváltságos és különösen állandó jellegű legális helyzet hagyományai és körülményei, mint olyan emberek, akik sohasem látták a legális és illegális helyzet váltakozását, zavarba jöttek, elvesztették a fejüket és elősegítették az ilyen sületlenségek kieszelését.

Másrészt észrevehető, hogy a manapság „divatos” „tömeg” és „vezérek” szavakat egyszerűen meggondolatlanul, összefüggés nélkül használják. Az emberek sokat hallották és alaposan bemagolták a „vezérek” ellen irányuló támadásokat, a vezérek szembeállítását a „tömeggel”, de arra nem voltak képesek, hogy fontolóra vegyék, miről is van szó tulajdonképpen, hogy tisztába jöjjenek a dologgal.

A „vezérek” és a „tömegek” közti eltérés minden országban különösen világosan és erősen megmutatkozott az imperialista háború végén és az imperialista háború után. Marx és Engels ennek a jelenségnek fő okát az 1852-től 1892-ig terjedő években Anglia példáján sokszor megmagyarázta. Anglia monopolisztikus helyzete a „tömegből” kiemelt egy félig kispolgári, opportunista „munkásarisztokráciát”. Ennek a munkásarisztokráciának a vezérei minduntalan átmentek a burzsoázia oldalára, közvetve vagy közvetlenül a burzsoázia kitartottjai voltak. Marx ennek a söpredéknek megtisztelő gyűlöletét vívta ki magának azzal, hogy nyíltan árulóknak bélyegezte őket. A legújabb (XX. századbeli) imperializmus néhány vezető ország számára monopolista, kiváltságos helyzetet teremtett, s ezen az alapon a II. Internacionálén belül mindenütt kialakult az áruló vezérek, opportunisták, szociálsoviniszták típusa, akik a maguk céhének, a munkásarisztokraták rétegének érdekeit védik. Az opportunista pártok elszakadtak a „tömegektől”, azaz a dolgozók legszélesebb rétegeitől, a dolgozók többségétől, a legrosszabbul fizetett munkásoktól. A forradalmi proletariátus győzelme lehetetlen, ha nem harcolunk ez ellen a baj ellen, ha nem leplezzük le, nem bélyegezzük meg és nem kergetjük el az opportunista szociáláruló vezéreket; éppen ilyen politikát kezdett el a III. Internacionálé.

Ha valaki odáig megy ebben a tekintetben, hogy a tömegek diktatúráját általában szembeállítja a vezérek diktatúrájával, értelmetlenséget és ostobaságot követ el, amin csak nevetni lehet. Különösen mulatságos az, hogy valójában a régi vezérek helyébe, akik egyszerű dolgokról egészen józan nézeteket vallanak, valójában (a „Le a vezérekkel!” jelszó leple alatt) új vezéreket tolnak előtérbe, akik hihetetlen ostobaságokat és zagyvaságokat beszélnek. Ilyenek Németországban Lauffenberg, Wolfheim, Horner, Karl Schröder, Friedrich Wendel, Karl Erler. Ez utóbbinak azok a kísérletei, hogy „elmélyítse” a kérdést és kijelentse, hogy a politikai pártok általában véve fölöslegesek és „burzsoá jellegűek”, a sületlenségnek olyan csimborasszóját jelentik, hogy az ember csak a vállát vonogathatja. Lám, a kis tévedés mindig szörnyű nagy tévedéssé válhat, ha az ember ragaszkodik hozzá, ha elmélyíti azzal, hogy nagy feneket kerít neki, ha „mindvégig kitart” mellette.

A párteszme és a pártfegyelem tagadása: idejutott az ellenzék. Ez pedig annyi, mint a proletariátus teljes lefegyverzése a burzsoázia javára. Ez ugyanaz, mint a kispolgári szétforgácsoltság, állhatatlanság, kitartásra, egyesülésre, szervezett cselekvésre való képtelenség, amely, ha az ember elnéző vele szemben, minden proletárforradalmi mozgalomnak feltétlenül vesztét okozza. Aki a kommunizmus szempontjából tagadja a párteszmét, az a (németországi) kapitalizmus csődjének küszöbéről a kommunizmusnak nem az alsó és nem a középső, hanem a felső szakaszába akar átugorni. Mi Oroszországban a kapitalizmusból a szocializmusba, vagyis a kommunizmus alsó fokára való átmenetnek első lépéseit éljük át (most, a burzsoázia megdöntését követő harmadik évben). Az osztályok, a hatalomnak a proletariátus által való meghódítása után még évekig megmaradtak és mindenütt megmaradnak. Legfeljebb talán Angliában, ahol nincsenek parasztok (kisüzem-tulajdonosok azonban mégiscsak vannak!), lesz ez a határidő rövidebb. Az osztályok megszüntetése nemcsak azt jelenti, hogy elkergetjük a földbirtokosokat meg a tőkéseket — ezt viszonylag könnyen elvégeztük —, jelenti azt is, hogy felszámoljuk a kisárutermelőket, márpedig a kisárutermelőket nem lehet elkergetni, nem lehet elnyomni, ezekkel össze kell férni, ezeket csak igen hosszadalmas, igen lassú, óvatos szervezőmunkával lehet (és kell) átformálni, átnevelni. A kisárutermelők a proletariátust minden oldalról a kispolgáriság levegőjével veszik körül, átitatják vele, demoralizálják vele a proletariátust, aminek következtében a proletariátus soraiban állandóan kiújul a kispolgári gerinctelenség, szétforgácsolódás, individualizmus, az átmenet a lelkesedésből a csüggedésbe. A proletariátus politikai pártjában a legszigorúbb központosításra és fegyelemre van szükség ahhoz, hogy ezzel szembeszállhassunk, hogy a proletariátus szervező feladatát (márpedig ez a proletariátus fő feladata) helyesen, sikeresen, győzelmesen valóra válthassuk. A proletariátus diktatúrája szívós harc, véres és vértelen, erőszakos és békés, katonai és gazdasági, pedagógiai és adminisztratív harc a régi társadalom erői és hagyományai ellen. Milliók és tízmilliók szokásainak ereje — a legrettenetesebb erő. Acélos és harcedzett párt nélkül, az osztály valamennyi becsületes elemének bizalmát élvező párt nélkül, olyan párt nélkül, amely figyelemmel tudja kísérni és befolyásolni tudja a tömegek hangulatát — ilyen harcot sikeresen vívni lehetetlen. A központosított nagyburzsoáziát legyőzni ezerszerte könnyebb, mint „legyőzni” a kistulajdonosok millióit és tízmillióit, márpedig ezek a maguk mindennapi, hétköznapi, láthatatlan, megfoghatatlan bomlasztó tevékenységükkel éppen azokat az eredményeket valósítják meg, amelyekre a burzsoáziának szüksége van, amelyek visszaállítják a burzsoáziát. Aki csak valamelyest is gyengíti a proletariátus pártjának vasfegyelmét (különösen a proletariátus diktatúrája idején), az ténylegesen a burzsoáziát segíti a proletariátus ellen.

A vezérek, a párt, az osztály és a tömeg viszonyának kérdése mellett fel kell vetni a „reakciós” szakszervezetek kérdését. De előbb legyen szabad még néhány befejező megjegyzést tennem pártunk tapasztalatai alapján. Támadások a „vezérek diktatúrája” ellen pártunkban mindig voltak: emlékezetem szerint az első ilyen természetű támadások 1895-ben fordultak elő, amikor forma szerint még nem volt párt, de a központi csoport Pétervárott kialakulóban volt és magára kellett vállalnia a kerületi csoportok vezetését. Pártunk IX. kongresszusán (1920 áprilisában) volt egy kis ellenzék, amely szintén a „vezérek diktatúrája”, az „oligarchia” stb. ellen beszélt. Nincs tehát semmi csodálatos, semmi új, semmi borzasztó abban, ha a németeknél fellép a „baloldali kommunizmus”, ez a „gyermekbetegség”. Ez a betegség minden veszedelem nélkül múlik el, sőt a szervezet utána még erősebb lesz. Másrészt a legális és illegális munka gyors váltakozása, amely azzal járt együtt, hogy éppen a vezérkart, éppen a vezéreket kellett különösen „dugdosni”, különösen elkonspirálni, nálunk néha igen veszedelmes jelenségekre vezetett. A legnagyobb baj az volt, hogy 1912-ben egy provokátor, Malinovszkij, került be a bolsevikok Központi Bizottságába. Malinovszkij tucatjával árulta el, juttatta fegyházba a legjobb és legodaadóbb elvtársakat, és sokaknak közülük megrövidítette az életét. Hogy nem okozott még nagyobb bajt, az csak azért volt, mert nálunk a legális és az illegális munka egybekapcsolása helyesen volt megszervezve. Malinovszkijnak, hogy bizalmunkat megnyerje, mint a párt Központi Bizottsága tagjának és duma-képviselőnek segítenie kellett nekünk legális napilapok kiadásában, amelyek értettek ahhoz, hogy a cárizmus viszonyai között is harcoljanak a mensevikek opportunizmusa ellen, és megfelelő burkolt formában hirdessék a bolsevizmus alapelveit. Malinovszkij ugyanakkor, amikor egyik kezével tucatjával küldte a bolsevizmus legjobb embereit a fegyházba és a halálba, a másik kezével kénytelen volt segíteni nekünk abban, hogy a legális sajtó útján az új bolsevikok tízezreit neveljük. Nem árt, ha azok a német (valamint angol, amerikai, francia és olasz) elvtársak, akik most az előtt a feladat előtt állanak, hogy megtanuljanak forradalmi munkát végezni a reakciós szakszervezetekben, alaposan fontolóra veszik ezt a tényt.

Sok országban, köztük a legelőrehaladottabb országokban, a burzsoázia most kétségtelenül provokátorokat küld és provokátorokat fog küldeni a kommunista pártokba. Az ilyen veszély elleni harc egyik eszköze — az illegális és legális munka ügyes egybekapcsolása.

VI
Kell-e dolgozniok a forradalmároknak a reakciós szakszervezetekben?

A német „baloldaliak” a maguk számára eldöntöttnek tekintik, hogy erre a kérdésre feltétlenül tagadóan kell válaszolni. Az ő véleményük szerint a szónoklatok és dühös kifakadások a „reakciós” és „ellenforradalmi” szakszervezetek ellen elegendők annak „bebizonyítására” (különösen „komoly” és különösen ostoba benyomást kelt ez K. Horner esetében), hogy a forradalmároknak, a kommunistáknak nem kell, sőt nem is szabad dolgozniok a sárga, szociálsoviniszta, megalkuvó, Legien-féle ellenforradalmi szakszervezetekben.

De bármily biztosak is a német „baloldaliak” abban, hogy ez a taktika forradalmi taktika, valójában ez a taktika gyökerében téves és nem tartalmaz egyebet üres frázisoknál.

Hogy ezt megmagyarázzam, a mi tapasztalatainkkal kezdem a dolgot — e cikk általános tervének megfelelően, minthogy ennek a cikknek az a célja, hogy alkalmazza Nyugat-Európára azt, ami a bolsevizmus történetéből és mai taktikájából általánosan alkalmazható, általános érvényű, általánosan kötelező.

A vezérek, a párt, az osztály és tömegek közötti viszony és ezzel együtt a proletariátus diktatúrájának és pártjának a szakszervezetekhez való viszonya nálunk jelenleg konkrétan a következőképpen áll. A diktatúrát a Szovjetekbe szervezett proletariátus gyakorolja, amelyet a legutóbbi (1920. áprilisi) pártkongresszus adatai szerint 611 000 tagot számláló kommunista, bolsevik párt vezet. A tagok száma, mind az Októberi Forradalom előtt, mind utána, igen erősen ingadozott, és azelőtt, még 1918-ban és 1919-ben is, jóval kisebb volt. Mi félünk a párt túlságos növelésétől, mert egy kormányzó pártba elkerülhetetlenül karrieristák és csirkefogók igyekeznek befurakodni, akik nem érdemelnek egyebet, mint hogy agyonlőjék őket. Legutoljára a párt kapuját — kizárólag munkások és parasztok számára — azokban a napokban (1919 telén) tártuk fel szélesen, amikor Jugyenyics néhány versztnyire állott Pétervártól, Gyenyikin pedig Oreiben volt (kb. 350 versztnyire Moszkvától), azaz amikor a Szovjet Köztársaságot rettenetes, halálos veszedelem fenyegette, és amikor kalandorok, karrieristák, csirkefogók és általában a nem állhatatos emberek a kommunistákhoz való csatlakozástól semmiesetre sem várhattak előnyös karriert (sőt inkább akasztófát és kínzásokat várhattak). A pártot, amely évenként kongresszusra ül össze (a legutóbbi kongresszusra minden ezer tag választott egy küldöttet), a kongresszuson választott 19 tagú Központi Bizottság vezeti, a folyó munkát pedig Moszkvában még kisebb testületeknek, mégpedig az úgynevezett „Orgbjuró”-nak (Szervező Iroda) és a „Polit- bjuró”-nak (Politikai Iroda) kell vezetniök, amelyeket a Központi Bizottság teljes ülésein választanak, és amelyek a Központi Bizottság öt-öt tagjából állanak. Szóval a legteljesebb „oligarchiát” látjuk. Köztársaságunkban egyetlen állami intézmény sem intéz el fontosabb politikai vagy szervezeti kérdést a párt Központi Bizottságának irányító utasításai nélkül.

A párt munkájában közvetlenül a szakszervezetekre támaszkodik, amelyeknek jelenleg, a legutóbbi (1920 áprilisi) kongresszus adatai szerint 4 milliónál több tagjuk van, s amelyek formailag pártonkívüliek. Ténylegesen azonban a szakszervezetek óriási többségének minden vezető intézménye — elsősorban természetesen a szakszervezetek összoroszországi központja vagy irodája (VCSzPSz — Összoroszországi Központi Szakszervezeti Tanács) — kommunistákból áll és végrehajtja a párt minden utasítását. Az eredmény, mindent összevéve, egy formailag nem kommunista, rugalmas és aránylag széleskörű, roppant hatalmas proletár apparátus, amelynek révén a párt szorosan egybekapcsolódik az osztállyal és a tömeggel, s amelynek révén, a párt vezetésével, megvalósul az osztály diktatúrája. A szakszervezetekkel való legszorosabb kapcsolat nélkül, a szakszervezetek odaadó támogatása nélkül, a szakszervezeteknek nemcsak a gazdasági, hanem a katonai építőmunka terén is végzett legönfeláldozóbb munkája nélkül — természetesen, nemhogy két és fél évig, de még két és fél hónapig sem tudtuk volna kormányozni az országot és gyakorolni a diktatúrát. Világos, hogy ez az igen szoros kapcsolat a gyakorlatban azt jelenti, hogy igen bonyolult és sokoldalú agitációs és propagandamunkát kell folytatni, kellő időben, méghozzá gyakran kell megbeszéléseket tartani nemcsak a vezető, hanem általában a befolyásos szakszervezeti funkcionáriusokkal, erélyesen kell harcolni a mensevikek ellen, akiknek, bár egészen kis számban, mindezideig vannak híveik, akiket mindenféle ellenforradalmi cselfogásra tanítanak, a demokrácia (a burzsoá demokrácia) ideológiai védelmétől és a szakszervezetek „függetlenségének” (a proletár államhatalomtól való függetlenségének) hirdetésétől kezdve egészen a proletárfegyelem szabotálásáig stb. stb.

Azt a kapcsolatot, amelyet a szakszervezetek útján tartunk fenn a „tömegekkel”, mi elégtelennek tartjuk. A gyakorlat nálunk a forradalom során olyan intézményt teremtett — és mi minden tekintetben támogatni, fejleszteni, bővíteni igyekszünk ezt az intézményt —, mint a pártonkívüli munkás- és parasztkonferenciák, amelyek révén figyelemmel kísérjük a tömegek hangulatát, közelebb kerülünk hozzájuk, kielégítjük igényeiket, a legjobb munkaerőket a tömegek sorából állami tisztségekre nevezzük ki stb. Az egyik legutóbbi rendelet, amely az Állami Ellenőrzés Népbiztosságának „Munkás és Paraszt Felügyeletté” való átalakításáról szól, feljogosítja az ilyen pártonkívüli konferenciákat, hogy különböző felülvizsgálatok stb. céljaira ők válasszák az Állami Ellenőrzés tagjait.

Továbbá, a párt egész munkája magától értetődően a Szovjetek útján folyik, amelyek a dolgozó tömegeket, foglalkozási ágra való tekintet nélkül, egyesítik. A kerületi Szovjetkongresszusok olyan demokratikus intézmények, amilyeneket a burzsoá világban még a legjobb demokratikus köztársaságok sem láttak eddig és e kongresszusok révén (amelyeket a párt igyekszik minél nagyobb figyelemmel kísérni), valamint olymódon, hogy a faluba különböző tisztségekre állandóan öntudatos munkásokat vezényelünk, érvényre juttatjuk a proletariátus vezetőszerepét a parasztság irányában, gyakoroljuk a városi proletariátus diktatúráját, rendszeresen harcolunk a gazdag, burzsoá, kizsákmányoló és üzérkedő parasztság ellen stb.

Ilyen a proletár államhatalom általános gépezete, „felülről”, a diktatúra gyakorlásának szempontjából nézve. Az olvasó remélhetőleg meg fogja érteni, hogy az orosz bolseviknak – aki ezt a gépezetet ismeri, és megfigyelte, hogyan fejlődött ki ez a gépezet 25 év folyamán kis, illegális földalatti propagandakörökből — miért nem tűnhetnek fel a „felülről” vagy „alulról”, a vezérek diktatúrája vagy a tömegek diktatúrája és ehhez hasonló beszédek egyébnek, mint nevetséges, gyerekes esztelenségnek, olyasvalaminek, mintha arról folyna a vita, hogy az embernek a ballába hasznosabb-e, vagy a jobbkeze.

Ugyanilyen nevetséges, gyerekes badarságnak kell tartanunk a német baloldaliaknak azokat a mélyenszántó, fölöttébb tudálékos és rettentően forradalmi beszédeit, hogy a kommunisták nem dolgozhatnak és kommunistáknak nem is szabad dolgozniok a reakciós szakszervezetekben, hogy erről a munkáról le lehet mondani, hogy ki kell lépni a szakszervezetekből, és hogy feltétlenül egészen újsütetű, egészen tiszta — nagyon kedves (és valószínűleg nagyobbrészt igen fiatal) kommunisták által kiagyalt — „munkásszövetséget” kell teremteni stb. stb.

A kapitalizmus egyrészt a munkások között évszázadok során kialakult régi szakmai és mesterségbeli különbségeket hagy elkerülhetetlenül örökségül a szocializmusra, másrészt pedig olyan szakszervezeteket, amelyek csak igen lassan, hosszú éveken át fejlődhetnek és fejlődnek majd átfogóbb, kevésbé szakmai jellegű ipari szövetségekké (olyanokká, amelyek egész termelési ágakat, nem pedig csak egyes szakmákat, mesterségeket, illetőleg foglalkozási ágakat ölelnek fel), s azután ezeken az ipari szövetségeken át fognak áttérni az emberek közötti munkamegosztás megszüntetésére, arra, hogy minden irányban fejlett és minden irányban iskolázott embereket, olyan embereket neveljenek, tanítsanak és képezzenek ki, akik mindenhez értenek. A kommunizmus e felé a cél felé halad, e felé a cél felé kell haladnia és el is fogja érni ezt a célt, de csak sok-sok év múlva. Ha valaki ma kísérletet tesz arra, hogy gyakorlatilag elébevágjon a teljesen kifejlődött, teljesen megszilárdult és kialakult, teljesen kibontakozott és megérett kommunizmus e jövendő eredményének, akkor ez annyi, mintha egy négyéves gyereket akarna felsőbb matematikára tanítani.

A szocializmus építését nem képzeletbeli és nem általunk külön erre a célra teremtett emberanyagból lehet (és kell) megkezdenünk, hanem abból az anyagból, amelyet a kapitalizmus hagyott ránk örökül. Ez, szó se róla, igen „nehéz dolog”, de a feladatnak minden más felfogása annyira komolytalan, hogy nem is érdemes róla beszélni.

A szakszervezetek a kapitalizmus fejlődésének elején óriási haladást jelentettek a munkásosztály számára, átmenetet jelentettek a munkások szétforgácsoltságától és tehetetlenségétől az osztály egyesülésének kezdetéhez. Amikor a proletárok osztályegyesülésének legmagasabb formája, a proletariátus forradalmi pártja (amely nem érdemli meg ezt a nevet, amíg nem tanulja meg a vezéreket az osztállyal és a tömegekkel egyetlen egészbe, egyetlen elválaszthatatlan egységbe forrasztani) fejlődésnek indult, akkor a szakszervezetek elkerülhetetlenül bizonyos reakciós vonásokat, bizonyos céhszerű szűk látókört, bizonyos politikamentességre való hajlamot, bizonyos merevséget stb. kezdtek mutatni. A proletariátus fejlődése azonban sehol a világon nem ment és nem is mehetett végbe másképp, mint a szakszervezeteken keresztül, a munkásosztály pártjával való kölcsönhatásuk útján. A politikai hatalomnak a proletariátus által való meghódítása a proletariátus mint osztály számára óriási lépést jelent előre, és a pártnak az a feladata, hogy még nagyobb mértékben, méghozzá újszerűen és nemcsak a régi módon nevelje a szakszervezeteket, vezesse őket, ugyanakkor azonban nem szabad megfeledkeznie arról, hogy a szakszervezetekre még szükség van és sokáig szükség lesz, mint a „kommunizmus iskoláira” és a proletárokat diktatúrájuk gyakorlására előkészítő iskolákra, mint a munkások nélkülözhetetlen egyesüléseire, amelyek azt a célt szolgálják, hogy az ország egész gazdaságának igazgatása fokozatosan a munkásosztály (és nem egyes szakmák), azután pedig a dolgozók összességének kezébe menjen át.

Az, hogy a szakszervezetek az említett értelemben bizonyos fokig „reakciósak”, a proletariátus diktatúrája idején elkerülhetetlen. Aki ezt nem érti, az egyáltalán nem értette meg a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet alapfeltételeit. Félni ettől a „reakciósságtól”, megpróbálni meglenni nélküle, átugorni rajta — a legnagyobb ostobaság, mert ez ugyanaz, mint félni a proletár élcsapat szerepétől, amely abban áll, hogy a munkásosztály és a parasztság legelmaradottabb rétegeit és tömegeit tanítja, felvilágosítja, neveli, bevonja az új életbe. Másfelől elhalasztani a proletárdiktatúra megvalósítását addig az időpontig, amikor már egyetlen olyan munkás sem lesz, aki szűklátókörű szakmai szempontból nézi a dolgokat, egyetlen olyan munkás sem lesz, akiben céhes szellemű és trade-unionista előítéletek vannak, még nagyobb hiba volna. A politikus művészete (a kommunistánál pedig feladatainak helyes megértése) éppen abban áll, hogy helyesen kell megítélnie azokat a körülményeket és azt a pillanatot, amikor a proletariátus élcsapata sikeresen veheti kezébe a hatalmat, amikor ennek során és ezután elegendő támogatást kaphat a munkásosztály és a nemproletár dolgozó tömegek elég széles rétegei részéről, amikor ezután módjában áll fenntartani, erősíteni, szélesebb alapokra fektetni uralmát azáltal, hogy a dolgozók mind szélesebb tömegeit neveli, tanítja és a maga oldalára állítja.

Továbbá: Oroszországnál előrehaladottabb országokban az, hogy a szakszervezetek bizonyos fokig reakciósak, kétségkívül sokkal erősebben nyilvánult meg, és ennek sokkal erősebben is kellett megnyilvánulnia, mint nálunk. Nálunk a mensevikek azt a támaszt, amellyel a szakszervezetekben rendelkeztek (részben igen kevés szakszervezetben még most is rendelkeznek), éppen a céhekre jellemző szűk látókörnek, a szakmai önzésnek és opportunizmusnak köszönhetik. Nyugaton az ottani mensevikek sokkal erősebben „vertek gyökeret” a szakszervezetekben, ott sokkal szélesebb szakszervezeti, szűklátókörű, önző, érdeslelkű, kapzsi, nyárspolgári, imperialista beállítottságú, az imperializmus által megvesztegetett és az imperializmus által megrontott „munkásarisztokrata” réteg alakult ki, mint nálunk. Ez vitathatatlan. A harc a Gompers-ek, Jouhaux úrék, a Hendersonok, Merrheimek, Legienek és kompániájuk ellen Nyugat-Európában sokkal nehezebb, mint a mi mensevikjeink elleni harc, akik tökéletesen egyöntetű társadalmi és politikai típust képviselnek. Ezt a harcot kíméletlenül kell folytatni és — mint ahogy mi tettük — feltétlenül folytatni kell mindaddig, amíg az opportunizmus és a szociálsovinizmus valamennyi javíthatatlan vezérét teljesen meg nem bélyegeztük és a szakszervezetekből ki nem kergettük. A politikai hatalmat nem lehet meghódítani (és nem is szabad kísérletet tenni a politikai hatalom megragadására) mindaddig, amíg ez a harc nem ért el bizonyos fokot; csakhogy a különböző országokban és különböző viszonyok között ez a „bizonyos fok” nem egyforma, s ezt a fokot helyesen megállapítani minden egyes országban csakis a proletariátus megfontolt, tapasztalt és hozzáértő politikai vezetői tudják. (A siker fokmérőjét ebben a harcban nálunk többek között az 1917 novemberében, néhány nappal az 1917 október 25-i proletárforradalom után lezajlott alkotmányozó gyűlési választások jelentették, amikor is a mensevikek ezeken a választásokon döntő vereséget szenvedtek, a bolsevikok 9 millió szavazatával szemben csak 700 000 — a Kaukázusontúlt is hozzászámítva 1 400 000 — szavazatot kaptak; lásd „Az alkotmányozó gyűlési választások és a proletárdiktatúra” c. cikkemet a „Kommunyisztyicseszkij Internacional” c. folyóirat 7—8. számában.)

A „munkásarisztokrácia” elleni harcot azonban mi a munkástömegek nevében és azért folytatjuk, hogy ezeket a magunk oldalára állítsuk; az opportunista és szociálsoviniszta vezérek elleni harcot azért folytatjuk, hogy a munkásosztályt a magunk oldalára állítsuk. Ezt az egészen elemi és teljesen nyilvánvaló igazságot elfelejteni ostobaság volna. És éppen ezt az ostobaságot követik el azok a német „baloldali” kommunisták, akik abból, hogy a szakszervezetek vezető rétege reakciós és ellenforradalmi elemekből áll, azt a következtetést vonják le, hogy. . . ki kell lépni a szakszervezetekből!! hogy le kell mondani a szakszervezetekben való munkáról!! hogy a munkásszervezeteknek új, kiagyalt formáit kell megteremteni!! Ez megbocsáthatatlan ostobaság, ennél nagyobb szolgálatot kommunisták a burzsoáziának nem is tehetnének. Mert a mi mensevikjeink, mint a szakszervezetek opportunista, szociálsoviniszta, kautskysta vezérei egytől-egyik, nem egyebek, mint a „burzsoázia ügynökei a munkásmozgalmon belül” (amit mi a mensevikekkel szemben mindig hangoztattunk), vagy az amerikai Daniel de Leon követőinek pompás és igen találó kifejezése szerint, a „tőkés osztály munkás ügyvivői” (labor lieutenants of the capitalist class). Nem dolgozni a reakciós szakszervezetekben annyit jelent, mint a nem eléggé fejlett vagy elmaradt munkástömegeket a reakciós vezérek, a burzsoázia ügynökei, a munkásarisztokraták vagy az „elpolgáriasodott munkások” befolyása alatt hagyni (l. Engels levelét, amelyet 1858-ban írt Marxnak az angol munkásokról).

Éppen az a sületlen „elmélet”, amely szerint a kommunistáknak nem kell résztvenniök a reakciós szakszervezetekben, mutatja a legszemléltetőbben, hogy milyen könnyelműen ítélik meg ezek a „baloldali” kommunisták a „tömegek” befolyásolásának kérdését, milyen visszaélést követnek el, amikor nagy hangon a „tömegekre” hivatkoznak. Ahhoz, hogy a „tömegeknek” segíteni tudjunk, hogy kivívjuk a „tömegek” rokonszenvét, együttérzését, támogatását, az szükséges, hogy ne féljünk a nehézségektől, ne féljünk a „vezérek” akadékoskodásától, gáncsoskodásától, sértegetéseitől, üldözéseitől (ezek a vezérek, mivel opportunisták és szociálsoviniszták, a legtöbb esetben közvetlen vagy közvetett összeköttetésben állanak a burzsoáziával és a rendőrséggel), és hogy feltétlenül ott dolgozzunk, ahol a tömegek vannak. Képesnek kell lenni minden áldozatra, érteni kell akár a legnagyobb akadályok leküzdéséhez, ahhoz, hogy rendszeresen, szívósan, állhatatosan, türelmesen folytathassunk propagandát és agitálhassunk éppen azokban az intézményekben, egyesületekben, szövetségekben, mégha az elképzelhető legreakciósabbak is, amelyekben proletár vagy félproletár tömegek vannak. Márpedig éppen a szakszervezetek és a munkásszövetkezetek (az utóbbiak legalább is néha) azok a szervezetek, amelyekben tömegek vannak. A „Folkets Dagblad Politiken” c. svéd újság (1920. március 10-i szám) adatai szerint Angliában a szakszervezetek tagjainak száma 1917 végétől 1918 végéig 5,5 millióról 6,6 millióra emelkedett, vagyis 19%-kal nőtt. 1919 végére a taglétszám elérte a 7 ¹/₂ milliót. Franciaországra és Németországra vonatkozólag a megfelelő adatok nincsenek most kezem ügyében, de egészen vitathatatlanok és köztudomásúak azok a tények, amelyek arról tanúskodnak, hogy a szakszervezetek taglétszáma ezekben az országokban is nagymértékben nő.

Ezek a tények napnál világosabban mutatják, és ezt ezernyi más adat is megerősíti, hogy éppen a proletártömegekben, „lent”, az elmaradottak között, nő az öntudat és fokozódik a szervezkedésre való törekvés. Angliában, Franciaországban, Németországban millió meg millió munkás elsőízben tér át a teljes szervezetlenségről a szervezet elemi, legalacsonyabb, legegyszerűbb, számukra (azok számára, akik még teljesen át vannak itatva polgári-demokratikus előítéletekkel) leginkább érthető formájára, nevezetesen a szakszervezetekre — a forradalmár, de oktalan baloldali kommunisták azonban ott állnak mellettük, azt kiáltozzák, hogy „tömeg”, „tömeg”! és nem hajlandók dolgozni a szakszervezeteken belül!! azt hozzák fel ürügyül, hogy a szakszervezetek „reakciósak”!! egy egészen újsütetű, tiszta, polgári-demokratikus előítéletekkel meg nem fertőzött, a szakmai szellem és a szakmai szűkkeblűség bűnétől mentes „munkásszövetséget” találnak ki, amely állítólag át fogó lesz (lesz!) és ahol a belépéshez csak (csak!) az kell majd, hogy a belépő „elismerje a szovjet rendszert és a diktatúrát” (lásd a fentebbi idézetet)!!

Nagyobb oktalanságot, a forradalomra nézve nagyobb kárt annál, mint amit a „baloldali” forradalmárok okoznak, elképzelni sem lehet! Ha mi most Oroszországban, az oroszországi burzsoázián és az antant burzsoáziáján aratott példátlan győzelmek két és fél esztendeje után, a szakszervezetekbe való belépés feltételéül a „diktatúra elismerését” tűznők ki, akkor butaságot követnénk el, ártanánk a tömegekre gyakorolt befolyásunknak és segítenénk a mensevikeknek. Hiszen a kommunisták feladata éppen az, hogy tudják meggyőzni az elmaradottakat, hogy tudjanak dolgozni köztük, nem pedig az, hogy kiagyalt, gyerekesen „baloldali” jelszavakkal elhatárolják magukat tőlük.

Nem kétséges, hogy Gompers, Henderson, Jouhaux és Legien úrék nagyon hálásak az olyan „baloldali” forradalmároknak, akik, mint a német „elvi” ellenzék (isten őrizz az ilyen „elvhűségtől”!), vagy mint egyes forradalmárok az amerikai „Világ Ipari Munkásai” szövetségben, azt hirdetik, hogy a reakciós szakszervezetekből ki kell lépni és a bennük való munkáról le kell mondani. Nem kétséges, hogy ezek az urak, az opportunizmus „vezérei”, fel fogják használni a polgári diplomácia minden cselfogását, a polgári kormányok, a papok, a rendőrség és a bíróságok segítségéhez fognak folyamodni azért, hogy ne engedjék be a kommunistákat a szakszervezetekbe, hogy mindenképpen kiszorítsák őket onnan, hogy a szakszervezetekben folytatott munkájukat minél kellemetlenebbé tegyék, hogy sértegessék őket, hajszát indítsanak ellenük, üldözzék őket. Érteni kell ahhoz, hogy mindezzel szembeszálljunk, hogy minden áldozatra készek legyünk, sőt, hogy szükség esetén mindenféle cselfogáshoz, ravaszsághoz, illegális módszerekhez, az igazság elhallgatásához, eltitkolásához folyamodjunk, csak azért, hogy behatoljunk a szakszervezetekbe, hogy megmaradjunk bennük, hogy mindenáron kommunista munkát fejtsünk ki bennük. A cárizmus idején 1905-ig nem volt semmiféle „legális lehetőségünk”, de amikor Zubatov, az ohrana embere, feketeszázas munkásgyűléseket hívott egybe és feketeszázas munkásegyesületeket szervezett, hogy a forradalmárokat kézrekerítse és harcoljon ellenük, mi ezekre a gyűlésekre és ezekbe az egyesületekbe is elküldtük pártunk tagjait (én személyesen emlékszem közülük Babuskin elvtársra, egy kiváló pétervári munkásra, akit a cári tábornokok 1906-ban agyonlövettek), ezek kapcsolatot teremtettek a tömegekkel, ügyesen módját ejtették annak, hogy agitációt fejtsenek ki és kiragadták a munkásokat a Zubatov-ügynökök befolyása alól. Természetesen Nyugat-Európában, amelyet különösen átitattak a különösen erős gyökereket eresztett legalitás- és alkotmánytisztelő polgári-demokratikus előítéletek, az ilyesmit nehezebb keresztülvinni. De keresztül lehet és keresztül is kell vinni, mégpedig rendszeresen.

A III. Internacionálé Végrehajtó Bizottságának véleményem szerint határozottan el kell ítélnie általában azt a politikát, amely ellenzi a részvételt a reakciós szakszervezetekben (amikor is részletesen meg kell indokolnia, hogy miért oktalan a részvétel ellenzése és miért rendkívül káros a proletárforradalom szempontjából), és el kell ítélnie külön a holland kommunista párt néhány tagjának magatartását, akik — akár közvetlenül, akár közvetve, akár nyíltan, akár burkoltan, akár teljesen, akár részben — támogatták ezt a helytelen politikát. A végrehajtó bizottságnak szerintem a Kommunista Internacionálé következő kongresszusán javaslatot kell tennie, hogy a kongresszus ítélje el ezt a helytelen politikát. A III. Internacionálénak szakítania kell a II. Internacionálé taktikájával és ezért a kényes kérdéseket nem szabad megkerülnie, nem szabad elpalástolnia, hanem élükre kell azokat állítania. A „függetleneknek” (a Németországi Független Szociáldemokrata Pártnak) szemtől-szembe kereken megmondtuk az igazat, a „baloldali” kommunistáknak is szemtől-szembe kereken meg kell mondanunk, hogy mi az igazság.

VII
Részt kell-e vennünk a polgári parlamentben?

A német „baloldali” kommunisták a legnagyobb megvetéssel — és a legnagyobb könnyelműséggel — tagadólag felelnek erre a kérdésre. Indokai? A fentebbi idézetben láttuk:

„. . . a leghatározottabban el kell vetni minden néven nevezendő visszatérést a parlamentarizmus történelmileg és politikailag idejétmúlt harci formáihoz…”

Ez szinte nevetségesen nagyképűen hangzik és nyilvánvalóan helytelen. „Visszatérés” a parlamentarizmushoz! Talán Németországban már tanácsköztársaság van? Nem úgy fest a dolog! Hogy lehet akkor „visszatérésről” beszélni? Hát nem üres frázis ez?

A parlamentarizmus „történelmileg idejét múlta”. Ez propagandisztikus értelemben igaz. De mindenki tudja, hogy ettől a gyakorlati leküzdésig még nagyon hosszú az út. A kapitalizmusról már sok évtizeddel ezelőtt el lehetett mondani — mégpedig teljes joggal —, hogy „történelmileg idejét múlta”, de ez egyáltalán nem küszöböli ki annak szükségességét, hogy a kapitalizmus talaján igen hosszú és igen szívós harcot folytassunk. A parlamentarizmus, „történelmileg idejét múlta” világtörténelmi értelemben, azaz a burzsoá parlamentarizmus kora véget ért és megkezdődött a proletárdiktatúra kora. Ez vitathatatlan. De a világtörténelmet évtizedekkel mérjük. Tíz-húsz évvel előbb vagy utóbb, ez a világtörténelmi méretek szempontjából közömbös, ez — a világtörténelem szempontjából — csekélység, amelyet még megközelítőleg sem lehet számbavenni. De éppen ezért a gyakorlati politika kérdésében világtörténelmi méretekre hivatkozni, a legégbekiáltóbb elméleti hiba.

Vajon a parlamentarizmus „politikailag idejét múlta”? Ez már más dolog. Ha ez igaz volna, akkor a „baloldaliak” szilárd lábon állanának. De ezt be kell bizonyítani, mégpedig a legkomolyabb elemzés útján, ám a „baloldaliak” azt sem tudják, hogyan kell hozzáfogni ehhez az elemzéshez. A „parlamentarizmusról szóló irányelvek”-ben, amelyek „A Kommunista Internacionálé Ideiglenes Amszterdami Irodájának Közlönye” 1. számában („Bulletin of the Provisional Bureau in Amsterdam of the Communist International”, February 1920) jelentek meg és nyilvánvalóan holland-baloldali vagy baloldali-holland törekvést juttatnak kifejezésre, az elemzés, mint látni fogjuk, szintén nem ér fabatkát sem.

Először. A német „baloldaliak”, mint tudjuk, már 1919 januárjában „politikailag idejétmúltnak” tartották a parlamentarizmust, olyan kiváló politikai vezetők, mint Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht véleménye ellenére. Tudjuk, hogy a „baloldaliak” hibát követtek el. Már magában véve ez a tény egycsapásra és alapjában megdönti azt a tételt, hogy a parlamentarizmus „politikailag idejét múlta”. A „baloldaliak” kötelessége bebizonyítani, hogy most miért nem hiba többé akkori vitathatatlan hibájuk. De semmiféle bizonyítékot sem hoznak és nem is hozhatnak fel. A politikai pártnak saját hibáihoz való viszonya egyik legfontosabb és legbiztosabb ismérve a párt komolyságának és annak, hogy miként teljesíti a valóságban kötelességét osztálya és a dolgozó tömegek irányában. A hibát nyíltan beismerni, okait feltárni, elemezni azt a helyzetet, amely a hibát szülte, gondosan megvitatni, hogy milyen eszközökkel lehet a hibát kijavítani — ez jellemzi a komoly pártot, így teljesíti a párt kötelességét, így neveli és tanítja az osztályt, azután pedig a tömegeket is. A németországi (és hollandiai) „baloldaliak” nem teljesítik ezt a kötelességüket; nem hajlandók rendkívüli figyelemmel, alapossággal, óvatossággal tanulmányozni nyilvánvaló hibájukat, és éppen ezzel bizonyítják be, hogy csoportjuk nem az osztály pártja, hanem propagandakör, nem a tömegek pártja, hanem intellektuelek és az intellektuelek legrosszabb tulajdonságait utánzó maroknyi munkás csoportja.

Másodszor. A „baloldaliak” frankfurti csoportjának ugyanabban a brosúrájában, amelyből fentebb részletes idézeteket közöltünk, a következőket olvassuk:

„.. . a munkások milliói, akik még a centrum” (a katolikus „Centrum”-párt) „politikáját követik, ellenforradalmiak. A falusi proletárok az ellenforradalmi csapatok légióit szolgáltatják” (a fentebb említett brosúra, 3. old.).

Mindenki előtt világos, hogy ezek túlságosan elnagyolt és túlzott kijelentések. Az itt kifejtett alapvető tény azonban vitathatatlan, és az, hogy a „baloldaliak” ezt elismerik, különösen szemléltetően tanúskodik hibájukról. Hát hogyan lehet arról beszélni, hogy a „parlamentarizmus politikailag idejét múlta”, ha a proletárok „milliói” és „légiói” még mindig nemcsak általában a parlamentarizmus mellett vannak, hanem éppenséggel „ellenforradalmiak”!? Világos, hogy a parlamentarizmus Németországban politikailag még nem múlta idejét. Világos, hogy a németországi „baloldaliak” saját óhajukat, saját eszmei és politikai álláspontjukat minősítették objektív valóságnak. Ez a forradalmár legveszedelmesebb hibája. Oroszországban, ahol a rendkívül durva és kíméletlen cári elnyomás különösen hosszú időn át és különösen változatos formákban szülte a különböző irányú forradalmárokat, a csodálatosan odaadó, lelkes, hősies, erősakaratú forradalmárokat, Oroszországban a forradalmároknak ezt a hibáját különösen közelről figyeltük meg, különösen figyelmesen tanulmányoztuk, különösen jól ismerjük és ezért különösen jól látjuk másoknál is. A németországi kommunisták számára a parlamentarizmus természetesen „politikailag idejét múlta”, de éppen arról van szó, hogy azt, ami számunkra idejét múlta, ne tekintsük úgy, mintha az osztály számára, a tömegek számára is idejétmúlt volna. Éppen ebből ismét azt látjuk, hogy a „baloldaliak” nem képesek úgy mérlegelni, nem tudnak úgy viselkedni, mint az osztály pártja, mint a tömegek pártja. Kötelességetek ügyelni arra, hogy ne süllyedjetek le a tömegek színvonalára, az osztály elmaradt rétegeinek színvonalára. Ez vitathatatlan. Kötelességetek megmondani a tömegeknek a keserű igazságot. Kötelességetek néven nevezni a polgári-demokratikus és parlamenti előítéleteket. De egyúttal az is kötelességetek, hogy józanul figyeljétek igenis az egész osztály (és nemcsak az osztály kommunista élcsapata), igenis az egész dolgozó tömeg (és nemcsak a tömeg legelőrehaladottabb emberei) öntudatának és felkészültségének tényleges állapotát.

Ha nem is „milliók” és „légiók”, hanem csak egyszerűen az ipari munkások eléggé jelentékeny kisebbsége a katolikus papokat — a mezőgazdasági munkásoké pedig a földesurakat és a kulákokat (Grossbauern) — követi, akkor ebből már kétségbevonhatatlanul az következik, hogy a parlamentarizmus Németországban politikailag még nem múlta idejét, hogy a parlamenti választásokon és a parlamenti szószéken folytatott harcban való részvétel a forradalmi proletariátus pártja számára éppen azért kötelező, hogy nevelje saját osztálya elmaradott rétegeit, hogy felébressze és felvilágosítsa a fejletlen, megfélemlített, tudatlan falusi tömegeket. Amíg nem vagytok képesek a burzsoá parlamentet és bármiféle más jellegű reakciós intézményt szétkergetni, addig kötelességetek dolgozni ezekben az intézményekben, éppen azért, mert ott vannak még azok a munkások, akiket a papok és az istenhátamögötti falvak viszonyai megtévesztettek; különben az a veszély fenyeget, hogy közönséges fecsegőkké váltok.

Harmadszor. A „baloldali” kommunisták nagyon sok jót mondanak rólunk, bolsevikokról. Néha kedve volna az embernek azt mondani: inkább kevesebbet dicsérnének bennünket és igyekeznének alaposabban megérteni a bolsevikok taktikáját, többet foglalkoznának vele! Részt vettünk az oroszországi burzsoá parlament, az Alkotmányozó Gyűlés 1917 szeptembernovemberében lezajlott választásain. Helyes volt-e a taktikánk, vagy sem? Ha nem, akkor ezt világosan meg kell mondani és be kell bizonyítani: ez feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a nemzetközi kommunista mozgalom helyes taktikát dolgozhasson ki. Ha igen, akkor ebből bizonyos következtetéseket kell levonni. Arról természetesen szó sem lehet, hogy Oroszország viszonyait azonosítsuk Nyugat-Európa viszonyaival. De éppen annak a kérdésnek tisztázása érdekében, hogy mit jelent „a parlamentarizmus politikailag idejét múlta” fogalom, feltétlenül pontosan számba kell venni a mi tapasztalatunkat, mert a konkrét tapasztalatok számbavétele nélkül az ilyen fogalmak nagyon könnyen válnak üres frázisokká. Nem volt-e nekünk, orosz bolsevikoknak, 1917 szeptember—novemberében, akármelyik nyugati kommunistánál több jogunk azt hinni, hogy Oroszországban a parlamentarizmus politikailag idejét múlta? Természetesen több jogunk volt, mert hiszen nem az a fontos, hogy régóta vagy nem régóta állnak-e fenn a burzsoá parlamentek, hanem az, hogy a dolgozók nagy tömegei mennyire készek (eszmeileg, politikailag és gyakorlatilag) elfogadni a szovjet rendszert és szétkergetni a burzsoá-demokratikus parlamentet (vagy megengedni szétkergetését). Hogy Oroszországban 1917 szeptember—novemberében a városok munkásosztálya, a katonák és a parasztok számos sajátos körülmény következtében, ritkán előforduló módon fel voltak készülve a szovjet rendszer elfogadására és a legdemokratikusabb burzsoá parlament szétkergetésére, ez egyáltalán nem vitás és teljességgel megállapított történeti tény. És a bolsevikok mégsem bojkottálták az Alkotmányozó Gyűlést, hanem részt vettek annak megválasztásában a proletariátus politikai hatalomrajutása előtt is és után is. Hogy ezek a választások rendkívül becses (és a proletariátus szempontjából a legnagyobb mértékben hasznos) politikai eredményekkel jártak, azt — merem remélni — bebizonyítottam a fentebb említett cikkben, amelyben részletesen elemeztem az oroszországi alkotmányozó gyűlési választások adatait.

Az ebből folyó következtetés egészen vitathatatlan: be van bizonyítva, hogy a forradalmi proletariátusnak még néhány héttel a Szovjet Köztársaság győzelme előtt is, sőt e győzelem után is, a burzsoá-demokratikus parlamentben való részvétel nemcsak hogy nem árt, hanem megkönnyíti neki, hogy bebizonyítsa az elmaradt tömegeknek, hogy miért érdemlik meg az ilyen parlamentek a szétkergetést, megkönnyíti a szétkergetés sikerét, megkönnyíti a polgári parlamentarizmus „politikai lejáratását”. Ha valaki nem veszi figyelembe ezt a tapasztalatot és ugyanakkor igényt tart arra, hogy a Kommunista Internacionáléhoz tartozzék, amelynek nemzetközileg kell kidolgoznia taktikáját (nem mint korlátoltan, vagy egyoldalúan nemzeti, hanem igenis, mint nemzetközi taktikát), akkor a legnagyobb hibát követi el és a gyakorlatban letér a nemzetköziség útjáról, holott szavakban elismeri a nemzetköziséget.

Vegyük most szemügyre a parlamentben való részvétel megtagadása mellett felhozott „holland-baloldali” érveket. A fentebb említett „holland” tézisek legfontosabbikának, a 4. tézisnek fordítása (angolból) így szól:

„Amikor a tőkés termelési rendszer összeomlott és a társadalom a forradalom állapotában van, a parlamenti tevékenység, maguknak a tömegeknek akcióival összehasonlítva, fokozatosan elveszti jelentőségét. Amikor ilyen körülmények között a parlament az ellenforradalom központjává és szervévé válik, másrészt pedig a munkásosztály a szovjetek formájában építi saját hatalmának eszközeit, esetleg egyenesen szükségesnek bizonyulhat, hogy lemondjunk a parlamenti tevékenységben való minden néven nevezendő részvételről.”

Az első mondat nyilvánvalóan helytelen, mert a tömegek akciója — pl. egy nagy sztrájk — mindig fontosabb a parlamenti tevékenységnél, és egyáltalán nemcsak forradalom idején vagy forradalmi helyzetben. Ez a nyilvánvalóan tarthatatlan, történelmileg és politikailag helytelen érv csak azt mutatja különös szemléltető erővel, hogy a szerzők egyáltalán nem veszik figyelembe sem az általános európai (az 1848-as és 1870-es forradalom előtti francia; az 1878—1890-es német stb.), sem pedig az orosz tapasztalatokat (lásd fentebb) arra vonatkozólag, hogy mennyire fontos a legális és illegális harc egybekapcsolása. Ennek a kérdésnek óriási jelentősége van, mind általában véve, mind pedig különösen azért, mert minden civilizált és előrehaladott országban gyorsan közeledik az az idő, amikor a legális és illegális harc egybekapcsolása a proletariátus és a burzsoázia közötti polgárháború kibontakozása és közeledése következtében, a kommunistáknak a köztársasági és általában a polgári kormányok részéről tapasztalható kíméletlen üldözése következtében, amelyek a törvényesség mindenféle megsértéséhez folyamodnak (elég, ha utalunk Amerika példájára) stb., a forradalmi proletariátus pártja számára egyre jobban kötelezővé válik és részben már azzá is vált. Ezt a rendkívül fontos kérdést a hollandok és általában a baloldaliak egyáltalán nem értették meg.

A második mondat először is történelmileg helytelen. Mi, bolsevikok, részt vettünk a legellenforradalmibb parlamentekben, és a tapasztalat azt mutatta, hogy ez a részvétel éppen az első oroszországi polgári forradalom (1905) után a második polgári forradalom (1917. február), majd a szocialista forradalom (1917. október) előkészítése céljából nemcsak hasznos, hanem elkerülhetetlenül szükséges is volt a forradalmi proletariátus pártja számára. Másodszor, ez a mondat elképesztően ellentmond minden logikának. Abból, hogy a parlament az ellenforradalom szervévé és „központjává” válik (valójában sohasem volt „központ” és nem is lehet az, de ezt csak mellesleg jegyezzük meg), a munkásság pedig a szovjetek formájában megteremti saját hatalmának eszközeit, ebből az következik, hogy a munkásságnak fel kell készülnie — eszmei, politikai és technikai tekintetben — a szovjetek harcára a parlament ellen, a parlamentnek a szovjetek által való szétkergetésére. Ebből azonban egyáltalán nem következik az, hogy a parlament szétkergetését megnehezítené vagy nem könnyítené meg az, hogy az ellenforradalmi parlamenten belül szovjet ellenzék van. A Gyenyikin és Kolcsak ellen folytatott győzelmes harcunk idején egyetlenegyszer sem vettük észre, hogy közömbös lett volna győzelmeink szempontjából az, hogy volt nálunk szovjet, proletár ellenzék. Igen jól tudjuk, hogy az Alkotmányozó Gyűlés szétkergetését 1918. január 5-én nem nehezítette meg, hanem megkönnyítette az a körülmény, hogy a szétkergetés előtt álló ellenforradalmi Alkotmányozó Gyűlésen belül volt következetes bolsevik szovjet ellenzék, valamint nem következetes, baloldali-eszer szovjet ellenzék. A tézis szerzői teljesen belezavarodtak a kérdésbe és elfelejtették a forradalmak egész sorának, ha ugyan nem valamennyi forradalomnak tapasztalatait, amelyek arról tanúskodnak, hogy forradalmak idején különösen hasznos a reakciós parlamenten kívül lejátszódó tömegakció egybekapcsolása az ezen a parlamenten belül működő, a forradalommal rokonszenvező (vagy még jobb, ha a forradalmat egyenesen támogató) ellenzékkel. A hollandok és a „baloldaliak” itt általában úgy okoskodnak, mint a forradalom doktrinérjei, akik soha nem vettek részt igazi forradalomban, vagy nem mélyedtek bele a forradalmak történetébe, vagy pedig bizonyos reakciós intézmények szubjektív „tagadását” naiv módon olybá veszik, mintha ezt az intézményt számos objektív tényező egyesült erői valóban szétrombolták volna. A legbiztosabb eszköz arra, hogy egy új politikai (és nemcsak politikai) eszmét lejárassunk és ártsunk neki, az, hogy megvédésének ürügyén a képtelenségig visszük. Mert minden igazságot, ha „szertelenné” teszik (mint ahogyan az idősebb Dietzgen mondotta), ha eltúlozzák, ha kiterjesztik tényleges alkalmazhatóságának határain túl, a képtelenségig lehet vinni, sőt a jelzett körülmények között az igazság elkerülhetetlenül képtelenségbe csap át. Nos, ilyen rossz szolgálatot tesznek a holland és a német baloldaliak annak az új igazságnak, hogy a szovjet hatalom jobb a burzsoá-demokratikus parlamentnél. Magától értetődik, hogy aki a régi módon és általában azt állítaná, hogy a burzsoá parlamentekben való részvétel megtagadása semmiféle körülmények között sem engedhető meg, annak nem volna igaza. Nem kísérelhetem itt meg azoknak a feltételeknek meghatározását, amelyek esetén a bojkott hasznos, hiszen ennek a cikknek a feladata sokkal szerényebb: az, hogy a nemzetközi kommunista taktika néhány időszerű kérdésével kapcsolatban számbavegye az orosz tapasztalatokat. Az orosz tapasztalat azt mutatja, hogy a bolsevikok egy esetben sikeresen és helyesen (1905), egy másik esetben pedig tévesen (1906) alkalmazták a bojkottot. Az első esetet elemezve, a következőket látjuk: olyan helyzetben, amikor a tömegek parlamenten kívüli forradalmi akciója (nevezetesen a sztrájkakció) páratlan gyorsasággal nőtt, amikor a proletariátus és a parasztság egyetlen rétege sem nyújthatott semmiféle támogatást a reakciós kormánynak, amikor a forradalmi proletariátus, sztrájkharcaival és az agrármozgalom révén, biztosította a maga számára a széles, elmaradt tömegekre való befolyást, sikerült megakadályozni, hogy a reakciós kormány reakciós parlamentet hívjon egybe. Egészen nyilvánvaló, hogy a mostani európai viszonyokra ez a tapasztalat nem alkalmazható. Egészen nyilvánvaló az is — a fentebb kifejtett érvek alapján —, hogy a hollandok és a „baloldaliak” álláspontja, akik, ha csak feltételesen is, a parlamentekben való részvétel megtagadása mellett kardoskodnak, gyökerében helytelen és árt a forradalmi proletariátus ügyének.

Nyugat-Európában és Amerikában a parlament a munkásosztály élenjáró forradalmárai szemében különösen gyűlöletessé vált. Ez vitathatatlan. Ez tökéletesen érthető, mert hiszen nehéz elképzelni undorítóbb, aljasabb, hitszegőbb valamit, mint a szocialista és szociáldemokrata képviselők óriási többségének a parlamentben a háború alatt és után tanúsított magatartása. De nemcsak oktalan, hanem egyenesen bűnös dolog volna engedni ennek a hangulatnak, amikor azt a kérdést kell eldönteni, hogy miképpen harcoljunk az általánosan elismert baj ellen. Nyugat-Európa sok országában a forradalmi hangulat most, mondhatni, „újdonság” vagy „ritkaság”, amelyre túlságosan soká hiába, türelmetlenül vártak, és lehet, hogy ezért engednek olyan könnyen a hangulatnak. Persze, a tömegek forradalmi hangulata nélkül, olyan feltételek nélkül, amelyek elősegítik az ilyen hangulat elhatalmasodását, a forradalmi taktika nem válhatik tetté, de mi Oroszországban nagyon is hosszú, nehéz, véres tapasztalatok árán győződtünk meg arról az igazságról, hogy a forradalmi taktikát nem lehet pusztán a forradalmi hangulatra építeni. A taktikának az adott állam (és a környező államok, illetőleg — világméretekben — valamennyi állam) minden osztályerejének józan, szigorúan tárgyilagos számbavételén, valamint a forradalmi mozgalmak tapasztalatának számbavételén kell felépülnie. „Forradalmiságunkat” pusztán a parlamenti opportunizmus szidalmazásával, pusztán a parlamentekben való részvétel elvetésével kifejezni — nagyon könnyű dolog, de éppen azért, mert olyan túlságosan könnyű, nem is megoldása a nehéz, igen nehéz feladatnak. Az európai parlamentekben igazán forradalmi parlamenti frakciót létrehozni sokkal nehezebb, mint Oroszországban volt. Ez természetes. De ez csak részben érzékelteti azt az általános igazságot, hogy Oroszországban az 1917-es konkrét, történelmileg rendkívül eredeti helyzetben könnyű volt a szocialista forradalmat megkezdeni, de folytatni és végigvinni Oroszországnak nehezebb lesz, mint az európai országoknak. Már 1918 elején rá kellett mutatnom erre a körülményre, és az azóta szerzett két évi tapasztalat teljesen megerősítette ennek a felfogásnak a helyességét. Olyan különleges feltételek, mint: 1) az, hogy a szovjet forradalmat egyesíthettük a munkásokat és parasztokat hihetetlenül agyonkínzó imperialista háború befejezésével, ami a szovjet forradalomnak volt köszönhető; 2) az, hogy bizonyos időre kihasználhattuk a világ két leghatalmasabb imperialista rablócsoportjának élethalálharcát, amely csoportok nem egyesülhettek a szovjet  ellenség ellen; 3) az, hogy aránylag hosszú polgárháborút bírhattunk ki, ami részben az ország óriási méreteinek és a rossz közlekedési eszközöknek volt köszönhető; 4) az, hogy a parasztságban oly mélyreható polgári-demokratikus forradalmi mozgalom volt, hogy a proletariátus pártja átvette a parasztok pártjának forradalmi követeléseit (az eszerek pártjáét, amelynek többsége erősen ellenséges beállítottságú volt a bolsevizmussal szemben), és ezeket a követeléseket azonnal megvalósíthatta, mert a proletariátus meghódította a politikai hatalmat — ilyen különleges feltételek Nyugat-Európában most nincsenek, és ilyen vagy hasonló feltételek nem egykönnyen ismétlődnek meg. Egyébként ezért van az — számos más okon kívül —, hogy Nyugat-Európának a szocialista forradalmat megkezdenie nehezebb, mint nekünk. Az a kísérlet, hogy „megkerüljék” ezt a nehézséget, olyanformán, hogy „átugorják” a reakciós parlamentek forradalmi célokra való kihasználását — színtiszta gyerekesség. Új társadalmat akartok teremteni? és féltek azoktól a nehézségektől, amelyekkel együttjár egy meggyőződéses, odaadó, hősies kommunistákból álló jó parlamenti frakció megteremtése a reakciós parlamentben! Hát nem gyerekesség ez? Ha Karl Liebknecht Németországban, Z. Höglund Svédországban még alulról jövő tömegtámogatás nélkül is példát tudtak mutatni a reakciós parlamentek valóban forradalmi kihasználására, hogyan lehetséges az, hogy egy gyorsan fejlődő forradalmi tömegpárt a tömegek háború utáni kiábrándulása és elkeseredése közepette nem képes magának akár a legrosszabb parlamentben is kommunista frakciót kikovácsolni?! Éppen azért, mert a munkások és — még inkább — a kisparasztok elmaradt tömegeit Nyugat-Európában sokkal erősebben áthatják a polgári-demokratikus és parlamenti előítéletek, mint Oroszországban, éppen ezért a kommunisták hosszas, kitartó, semmiféle nehézségtől vissza nem riadó harcot ezeknek az előítéleteknek leleplezése, eloszlatása, leküzdése érdekében csak az olyan intézményekből folytathatnak (és kell is hogy folytassanak), mint amilyenek a burzsoá parlamentek.

A német „baloldaliak” panaszkodnak pártjuk rossz „vezéreire”, kétségbeesnek és odáig mennek, hogy nevetséges módon „elvetik” a „vezéreket”. Olyan viszonyok között azonban, amikor a „vezéreket” gyakran kell illegalitásban rejtegetni, jó, megbízható, kipróbált, tekintéllyel rendelkező „vezérek” kinevelése különösen nehéz dolog, és ezeket a nehézségeket nem lehet sikeresen leküzdeni, ha nem kapcsoljuk egybe a legális és az illegális munkát, ha nem próbáljuk ki a „vezéreket” többek között a parlamenti küzdőtéren is. A kritikát — mégpedig a legélesebb, legkíméletlenebb, legkérlelhetetlenebb kritikát — nem a parlamentarizmus vagy a parlamenti tevékenység ellen kell irányítani, hanem azok ellen a vezérek ellen, akik nem tudják — és még jobban azok ellen, akik nem akarják — a parlamenti választásokat és a parlamenti szószéket forradalmi módon, kommunista módon kihasználni. Csak az ilyen — természetesen az alkalmatlan vezérek elkergetésével és alkalmas vezérekkel való pótlásukkal párosuló — kritika lesz hasznos és termékeny forradalmi munka, amely egyidejűleg ráneveli a „vezéreket” arra, hogy méltók legyenek a munkásosztályhoz és a dolgozó tömegekhez, a tömegeket pedig arra, hogy megtanulják a politikai helyzetet helyesen felfogni, és megérteni azokat a nem ritkán igen bonyolult és egymásra torlódó feladatokat, amelyek ebből a helyzetből folynak.

VIII
Semmiféle kompromisszumot?

A frankfurti brosúrából vett idézetben láttuk, hogy milyen határozottsággal adják ki a „baloldaliak” ezt a jelszót. Szomorú látvány, hogy olyan emberek, akik kétségkívül marxistáknak tartják magukat és marxisták akarnak lenni, elfelejtették a marxizmus alapigazságait. 1874-ben Engels, aki Marxhoz hasonlóan azokhoz a ritka, nagyon ritka írókhoz tartozott, akiknél minden egyes nagyobb munkájuk minden mondatában a tartalom csodálatos mélységét találjuk, a következőket írta a 33 blanquista kommunárd kiáltványa ellen:

„«. .. Mi kommunisták vagyunk» (írták kiáltványukban a blanquista kommunárdok), «mert célunkat úgy akarjuk elérni, hogy nem állunk meg a közbeeső állomásokon, nem megyünk bele kompromisszumokba, amelyek csak kitolják a győzelem napját és meghosszabbítják a rabság korszakát».

A német kommunisták azért kommunisták, mert valamennyi közbeeső állomáson és kompromisszumon át, amelyeket nem ők hoztak létre, hanem a történelmi fejlődés menete, világosan látják és soha nem tévesztik szem elől a végcélt: az osztályok megszüntetését és egy olyan társadalmi rend felépítését, amelyben nem lesz többé helye a föld és a termelési eszközök magántulajdonának. A harminchárom blanquista azért kommunista, mert azt képzeli, hogy mihelyt ők át akarnak ugrani minden közbeeső állomást és kompromisszumot, akkor a dolog rendben van és hogy ha — ami szilárd meggyőződésük — a napokban «megkezdődik» a dolog és a hatalom az ő kezükbe kerül, akkor holnapután «bevezetik a kommunizmust». Ha tehát ezt nem lehet most mindjárt megcsinálni, akkor ők nem kommunisták.

Micsoda gyerekes naivság, — hogy valaki a maga türelmetlenségét elméleti érvként hozza fel!” (Engels Frigyes. „A blanquista kommunárdok programja”, a „Volksstaat” c. német szociáldemokrata újságból, 1874. 73. sz., orosz kiadása: „Cikkek 1871— 1875-ből” c. cikkgyűjteményben, Petrográd 1919. 52—53. old.).

Engels ugyanabban a cikkben mély tiszteletét fejezi ki Vaillant iránt, és Vaillant-nak (aki Guesde-hez hasonlóan mindaddig, amíg 1914 augusztusában mindketten el nem árulták a szocializmust, a nemzetközi szocializmus egyik legnagyobb vezére volt) „kétségbevonhatatlan érdeméről” beszél. De a nyilvánvaló tévedést Engels nem hagyja beható elemzés nélkül. Természetesen olyan forradalmárok, akik nagyon fiatalok és tapasztalatlanok, valamint kispolgári forradalmárok, még ha igen tisztes korúak és nagyon tapasztaltak is, rendkívül „veszedelmesnek”, érthetetlennek, helytelennek láthatják „a kompromisszumok megengedését”. És sok szofista okoskodik (azért, mert nagyon vagy túlontúl „tapasztalt” politikai rókák) úgy, mint az opportunizmusnak Lansbury elvtárs által említett angol vezérei: „Ha a bolsevikoknak megengedhető ez vagy az a kompromisszum, akkor miért ne volna nekünk megengedhető bármiféle kompromisszum?” A proletárok azonban, akik sok-sok sztrájkon nevelődtek (hogy az osztályharcnak csak ezt az egy megnyilvánulását említsük), rendszerint kitűnően megértik az Engels által kifejtett igen mélyértelmű (filozófiai, történelmi, politikai és lélektani) igazságot. Minden egyes proletár átélt már sztrájkot, átélt már a gyűlölt elnyomókkal és kizsákmányolókkal kötött „kompromisszumokat”, amikor a munkások kénytelenek voltak munkába állni, anélkül hogy bármit is elértek volna, vagy pedig úgy, hogy beleegyeztek abba, hogy követeléseiket csak részben teljesítették. Minden egyes proletár, aki a tömegharcnak és az osztályellentétek erős kiéleződésének körülményei közt él, látja a különbséget az olyan kompromisszum között, amelyet az objektív feltételek kényszerítenek ki (a sztrájkolóknak szegény a kasszája, máshonnan nem kapnak támogatást, a végsőkig ki vannak éhezve és el vannak csigázva), amely kompromisszum a legkevésbé sem csökkenti az ilyen kompromisszumot megkötő munkások forradalmi odaadását és a további harcra való készségét — másrészt pedig az árulók kompromisszuma között, akik az objektív körülményekre hárítják saját egoizmusukat (a sztrájktörők is „kompromisszumot” kötnek!), saját gyávaságukat, saját hasraesésüket a kapitalisták előtt, saját hajlandóságukat arra, hogy a kapitalisták ijesztgetéseire vagy rábeszélésére, néha alamizsnáinak, máskor hízelgéseinek hatására beadják a derekukat (az árulók ilyen kompromisszumai különösen sűrűn fordulnak elő az angol munkásmozgalom történetében az angol szakszervezetek vezérei részéről, de egy vagy más formában majdnem minden munkás látott hasonló jelenségeket minden országban).

Magától értetődik, hogy vannak egyes kivételesen nehéz és bonyolult esetek, amikor csak a legnagyobb erőfeszítések árán sikerül helyesen megállapítani egyik vagy másik „kompromisszum” igazi jellegét, mint ahogy vannak gyilkossági esetek, amikor nagyon nehéz eldönteni, hogy teljesen jogos, sőt kötelező emberölés történt-e (pl. kényszerű önvédelemből), vagy pedig megbocsáthatatlan hanyagsággal, sőt esetleg ravaszul végrehajtott álnok tervvel van dolgunk. Magától értetődik, hogy a politikában, ahol osztályok és pártok közötti, gyakran rendkívül bonyolult — nemzeti és nemzetközi — kölcsönös viszonyról van szó, igen sok jóval nehezebb eset fordul majd elő, mint a sztrájk esetében jogos „kompromisszumnak”, illetőleg a sztrájktörő, a hitszegő vezér áruló „kompromisszumának” stb. kérdése. Olyan receptet, vagy olyan általános szabályt („semmiféle kompromisszumot”!) kidolgozni, amely minden esetre érvényes lenne, badarság. Az embernek a saját fejével kell gondolkoznia, hogy minden egyes esetben el tudjon igazodni. A pártszervezetnek és a vezér nevet megérdemlő pártvezetőknek jelentősége többek közt éppen abban van, hogy az adott osztályhoz tartozó valamennyi gondolkozó ember hosszas, szívós, változatos, sokoldalú munkája útján kikovácsolják a szükséges tudást, a szükséges tapasztalatokat, kifejlesztik a tudáson és tapasztalatokon kívül szükséges politikai érzéket, ami képessé teszi őket arra, hogy bonyolult politikai kérdéseket gyorsan és helyesen oldjanak meg.

Naiv és egészen tapasztalatlan emberek azt képzelik, hogy elég elismerni azt, hogy a kompromisszumok általában megengedhet ők, — és eltűnik minden határ az opportunizmus — amely ellen kérlelhetetlen harcot folytatunk s kell is folytatnunk — és a forradalmi marxizmus, vagyis a kommunizmus között. Az olyan embereken azonban, akik még nem tudják, hogy mind a természetben, mind a társadalomban minden határvonal mozgékony és bizonyos mértékig feltételes, nem lehet másképpen segíteni, mint hosszas tanítás, nevelés, felvilágosítás, politikai és élettapasztalatok útján. Fontos, hogy ki tudjuk ragadni minden egyes időpont vagy különleges történelmi pillanat gyakorlati politikai kérdései közül azokat, amelyekben megnyilvánul a megengedhetetlen, az áruló, a forradalmi osztály számára végzetesen veszedelmes opportunizmust megtestesítő kompromisszumok legfőbb válfaja, és minden erőnkkel azon legyünk, hogy ezekről a kompromisszumokról lerántsuk a leplet és harcoljunk ellenük. A két egyformán fosztogatásra és rablásra törekvő államcsoport között folyó 1914—1918-as imperialista háború idején az opportunizmusnak ilyen legfőbb, alapvető válfaja a szociálsovinizmus, azaz a „honvédelem” támogatása volt, ami az ilyen háborúban valójában egyet jelentett azzal, hogy védeni kell „saját” burzsoáziánk rablóérdekeit. A háború után a rabló „Népszövetség” védelme; az adott ország saját burzsoáziájával való és a forradalmi proletariátus, valamint a „szovjet” mozgalom ellen irányuló közvetlen vagy közvetett szövetségek védelme; a burzsoá demokrácia és a burzsoá parlamentarizmus védelme a „Szovjethatalom”-mal szemben: ezek voltak a legfőbb megnyilvánulásai azoknak a megengedhetetlen és áruló kompromisszumoknak, amelyek összességükben a forradalmi proletariátusra és ügyére nézve végzetes opportunizmust eredményezték.

„.. . A leghatározottabban el kell vetni minden néven nevezendő kompromisszumot más pártokkal . . . minden néven nevezendő lavírozást és megegyezéses politikát” —

írják a német baloldaliak a frankfurti brosúrában.

Csodálatos, hogy ilyen nézetek mellett ezek a baloldaliak nem jelentik ki, hogy határozottan elítélik a bolsevizmust! Hiszen nem lehet, hogy a német baloldaliak ne tudnák, hogy a bolsevizmus egész története, mind az Októberi Forradalom előtt, mind utána, bővelkedik a lavírozás, a más pártokkal — köztük burzsoá pártokkal — való megegyezések, kompromisszumok eseteiben!

Háborút folytatni a nemzetközi burzsoázia megdöntéséért, százszorta nehezebb, hosszabb, bonyolultabb háborút, mint az államok közötti szokásos háborúk legádázabbja, és emellett eleve lemondani a lavírozásról, az ellenségek közötti érdekellentétek (akár csak ideiglenes) kihasználásáról, a lehetséges (bár esetleg csak ideiglenes, megbízhatatlan, ingadozó, feltételes) szövetségesekkel való egyességekről és kompromisszumokról — vajon nem határtalanul nevetséges dolog ez? Nem olyan-e ez, mintha egy még ki nem kutatott és eddig hozzáférhetetlen hegy nehéz megmászásánál eleve lemondanánk arról, hogy néha cik-cakos vonalban haladjunk, néha visszaforduljunk, feladjuk a már kiválasztott irányt és különböző irányokat próbáljunk meg? És ilyen embereket tudtak támogatni — mindegy, hogy közvetlenül-e vagy közvetve, nyíltan-e vagy burkolt formában, teljesen-e vagy részben — a holland kommunista párt egyes tagjai, ilyen embereket, akik ennyire híjával vannak a tudatosságnak és ennyire tapasztalatlanok (még jó, ha ezt fiatalságuk indokolja: az ifjúságot az isten is arra teremtette, hogy bizonyos időn át efféle butaságokat beszéljen)!!

A proletariátus első szocialista forradalma után, a burzsoáziának egy országban való megdöntése után, ennek az országnak a proletariátusa hosszú időn át gyengébb lesz, mint a burzsoázia, egyszerűen már a burzsoázia óriási nemzetközi összeköttetései következtében is, azután pedig annak következtében, hogy annak az országnak kisárutermelői, amely a burzsoázia uralmát megdöntötte, ösztönösen és állandóan visszaállítják, feltámasztják a kapitalizmust és a burzsoáziát. A hatalmasabb ellenfelet csak legnagyobb erőfeszítéssel és csak úgy lehet legyőzni, ha egyrészt feltétlenül, a legalaposabban, a leggondosabban, a legóvatosabban, a legügyesebben kihasználunk minden, még egészen kis „rést” is ellenségeink soraiban, a különböző országok burzsoáziája, az egyes országokban pedig a burzsoázia különböző csoportjai és válfajai közötti minden érdekellentétet, másrészt kihasználunk minden, akár szikrányi lehetőséget is arra, hogy olyan szövetségeshez jussunk, amely mögött tömegek állanak, még ha csak ideiglenes, ingadozó, bizonytalan, megbízhatatlan és feltételes is ez a szövetséges. Aki ezt nem értette meg, az mákszemnyit sem értett meg a marxizmusból és általában napjaink tudományos szocializmusából. Aki nem bizonyította be gyakorlatilag, elég hosszú időn át és elég változatos politikai helyzetekben, hogy ezt az igazságot tettre tudja váltani, az még nem tanulta meg, hogyan kell segíteni a forradalmi osztályt abban a harcban, amelyet ez az osztály az egész dolgozó emberiségnek a kizsákmányolóktól való megszabadításáért folytat. És a mondottak egyformán vonatkoznak a politikai hatalomnak a proletariátus által való meghódítását megelőző és az azt követő időszakra.

A mi elméletünk nem dogma, hanem a cselekvés vezérfonala — mondta Marx és Engels, s az olyan „szabadalmazott” marxistáknak, mint Karl Kautsky, Ottó Bauer stb., óriási hibája, óriási bűne az, hogy ezt nem értették meg, hogy ezt nem tudták a proletariátus forradalmának legfontosabb pillanataiban alkalmazni. „A politikai tevékenység nem a Nyevszkij proszpekt járdája” (Pétervár nyílegyenes főutcájának tiszta széles, sima járdája), szokta volt mondani még N. G. Csernisevszkij, a Marx előtti idők nagy orosz szocialistája. Az orosz forradalmárok Csernisevszkij óta megszámlálhatatlan áldozattal fizettek azért, hogy ezt az igazságot semmibe vették vagy elfelejtették. Mindenáron el kell érni azt, hogy Nyugat-Európa és Amerika baloldali kommunistái és a munkásosztály odaadó forradalmárai ne olyan drágán fizessenek meg ezért az igazságért, mint az elmaradt oroszok.

Az orosz forradalmi szociáldemokraták a cárizmus bukása előtt nem egyízben éltek a polgári liberálisok szolgálataival, azaz igen sok gyakorlati kompromisszumot kötöttek velük, 1901 —1902-ben pedig, még a bolsevizmus keletkezése előtt, az „Iszkra” régi szerkesztősége (ennek a szerkesztőségnek összetétele a következő volt: Plehanov, Akszelrod, Zaszulics, Martov, Potreszov meg én) formális politikai szövetséget kötött (igaz, nem hosszú időre) Sztruvéval, a polgári liberalizmus politikai vezérével, egyúttal azonban értett hozzá, hogy szünet nélkül a legkíméletlenebb ideológiai és politikai harcot folytassa a polgári liberalizmus és a polgári liberalizmusnak a munkásmozgalmon belül akár a legkisebb mértékben megnyilvánuló befolyása ellen. A bolsevikok mindig ezt a politikát folytatták. 1905-től kezdve rendszeresen síkraszálltak a munkásosztálynak és a parasztságnak a liberális burzsoázia és a cárizmus ellen irányuló szövetsége mellett, de ugyanakkor sohasem mondtak le arról, hogy támogassák a burzsoáziát a cárizmus ellen (például a választások második fordulójában, vagy a pótválasztásoknál), és nem szüntették be a legkérlelhetetlenebb eszmei és politikai harcot a burzsoá forradalmi parasztpárt, a „szociálforradalmárok” ellen, leleplezték őket, mint olyan kispolgári demokratákat, akik csalárd módon a szocialistákhoz számítják magukat. 1907-ben a bolsevikok a dumaválasztások alkalmával rövid időre szabályszerű politikai blokkra léptek a „szociálforradalmárokkal”. A mensevikekkel 1903 és 1912 közt többízben voltunk néhány éven át formailag egységes szociáldemokrata pártban, de sohasem szüntettük be ellenük, mint a proletariátusra gyakorolt polgári befolyás közvetítői és mint opportunisták ellen az eszmei és politikai harcot. A háború idején bizonyos kompromisszumot kötöttünk a „kautskystákkal”, a baloldali mensevikekkel (Martov) és a „szociálforradalmárok” egy részével (Csernov, Natanszon), együtt üléseztünk velük Zimmerwaldban és Kientalban s közös kiáltványokat bocsátottunk ki, de sohasem szüntettük be és nem hagytuk ellanyhulni az eszmei és politikai harcot a „kautskysták”, Martov és Csernov ellen (Natanszon 1919-ben, mint hozzánk egész közelálló, velünk majdnem szolidáris „forradalmi kommunista” narodnyik halt meg). Az Októberi Forradalom pillanatában nem kimondott, de igen fontos (és igen sikeres) politikai blokkra léptünk a kispolgári parasztsággal, minthogy teljesen, egyetlenegy változtatás nélkül elfogadtuk az eszer agrárprogramot, azaz kétségtelen kompromisszumot kötöttünk velük, hogy bebizonyítsuk a parasztoknak, hogy nem akarunk parancsolgatni nekik, hanem meg akarunk egyezni velük. Ugyanakkor a „baloldali eszereknek” a kormányban való részvétellel járó szabályszerű politikai blokkot ajánlottunk fel (és ezt hamarosan meg is valósítottuk), amelyet a breszti béke megkötése után ők bontottak fel, hogy aztán 1918 júliusában az ellenünk irányuló fegyveres felkelésig, a továbbiak során pedig az ellenünk való fegyveres harcig jussanak el.

Érthető tehát, hogy a német baloldaliak támadásai, amelyeket azért intéztek a Németországi Kommunista Párt Központi Bizottsága ellen, mert ez a „függetlenekkel” („Németországi Független Szociáldemokrata Párt”, kautskysták) való blokk gondolatát megengedhetőnek tekinti, szerintünk teljesen komolytalanok és szemléltetően bizonyítják, hogy a „baloldaliaknak” nincs igazuk. Nálunk Oroszországban is voltak jobboldali mensevikek (akik részt vettek a Kerenszkij-kormányban), akik a német Scheidemannoknak felelnek meg, és baloldali mensevikek (Martov), akik a jobboldali mensevikekkel szemben ellenzékben voltak és a német kautskystáknak felelnek meg. A munkástömegeknek a mensevikektől a bolsevikokhoz való fokozatos átpártolását világosan láttuk 1917-ben: az I. Összoroszországi Szovjetkongresszuson, 1917 júniusában, a küldötteknek csak 13%-a tartozott hozzánk. Az eszerek és a mensevikek többségben voltak. A II. Szovjetkongresszuson (a régi naptár szerint 1917. október 25-én) a szavazatok 51%-a volt a mienk. Miért vezetett Németországban a munkások ugyanolyan, teljesen azonos jellegű, jobbról balra való eltolódása előbb a „függetlenek” közbülső pártjának s miért nem mindjárt a kommunistáknak megerősödésére, holott a „függetleneknek” soha semmi néven nevezendő önálló politikai eszméjük nem volt, ez a párt soha semmi néven nevezendő önálló politikát nem folytatott, hanem állandóan csak ingadozott Scheidemannék és a kommunisták között?

Ennek egyik oka nyilvánvalóan a német kommunisták hibás taktikája volt, akiknek bátran és becsületesen be kell ismerniök ezt a hibát és meg kell tanulniok azt jóvátenni. A hiba az volt, hogy elvetették a reakciós, burzsoá parlamentben és a reakciós szakszervezetekben való részvételt, a hiba annak a „baloldali” gyermekbetegségnek számos megnyilvánulásában rejlett, amely most kitört, és amelyet annál jobban, annál gyorsabban, a szervezet számára annál nagyobb haszonnal fognak kigyógyítani.

A német „független szociáldemokrata párt” belül nyilvánvalóan nem egységes: a régi opportunista vezérek mellett (Kautsky, Hilferding és úgy látszik, jelentős mértékben Crispien, Ledebour és mások), akik bebizonyították, hogy képtelenek megérteni a Szovjethatalomnak és a proletariátus diktatúrájának jelentőségét, hogy képtelenek vezetni a proletariátus forradalmi harcát, ebben a pártban kialakult és rendkívüli gyorsasággal nő egy proletár balszárny. Ebben a pártban (amelynek, úgy hiszem, vagy háromnegyedmillió tagja van) a tagok százezrei olyan proletárok, akik otthagyták Scheidemannt és gyorsan haladnak a kommunizmus felé. Ez a proletár szárny már a függetlenek lipcsei kongresszusán (1919-ben) javasolta a III. Internacionáléhoz való haladéktalan és feltétlen csatlakozást. A pártnak ezzel a szárnyával való „kompromisszumtól” félni egyenesen nevetséges. Ellenkezőleg, a kommunisták kötelesek keresni és megtalálni a velük való kompromisszum megfelelő formáját, egy olyan kompromisszumét, amely egyrészt megkönnyíti és meggyorsítja az elkerülhetetlenül szükséges teljes egybeolvadást ezzel a szárnnyal, másrészt pedig semmilyen tekintetben sem feszélyezi a kommunistákat a „függetlenek” opportunista jobbszárnya ellen irányuló eszmei és politikai harcukban. Valószínű, hogy a kompromisszum megfelelő formáját kidolgozni nem lesz könnyű dolog, de csak szélhámos ígérhetne a német munkásoknak és a német kommunistáknak „könnyű” utat a győzelemhez.

A kapitalizmus nem volna kapitalizmus, ha a „tiszta” proletariátust nem venné körül a proletártól a félproletárhoz (ahhoz, aki kenyerét félig munkaereje eladása útján szerzi meg), a félproletártól a kisparaszthoz (és a kisiparoshoz, a háziiparoshoz, általában a kistulajdonoshoz), a kisparaszttól a középparaszthoz stb. vezető rendkívül tarka átmeneti típusok tömege; — ha magán a proletariátuson belül nem volnának fejlettebb és kevésbé fejlett rétegek, vidék, szakma, néha vallás stb. szerinti megoszlások. A proletariátus élcsapata, tudatos része, a kommunista párt számára mindebből az a szükségszerűség — mégpedig feltétlen szükségszerűség — következik, hogy lavírozáshoz, a proletárok különböző csoportjaival, a munkások és a kisemberek különböző pártjaival való megegyezéshez, kompromisszumokhoz kell folyamodnia. A dolog lényege az, hogy tudnunk kell ezt a taktikát a proletáröntudat, a forradalmiság, a harcképesség és győznitudás általános színvonalának emelése, nem pedig leszállítása érdekében alkalmazni. Közbevetőleg meg kell jegyezni, hogy a bolsevikoknak a mensevikeken aratott győzelme nemcsak az 1917-es Októberi Forradalom előtt, hanem utána is a lavírozás, a megegyezés, a kompromisszumok taktikájának alkalmazását követelte, persze csupán olyan lavírozásét, olyan megegyezését és kompromisszumokét, amelyek a bolsevikok munkáját a mensevikek rovására elősegítették, meggyorsították, szilárdították, erősítették. A kispolgári demokraták (köztük a mensevikek is) szükségképpen ingadoznak a burzsoázia és a proletariátus, a burzsoá demokrácia és a szovjet rendszer, a reformizmus és a forradalmiság, a munkások iránti szeretet és a proletárdiktatúrától való félelem stb. között. A kommunisták helyes taktikájának abban kell állnia, hogy ezeket az ingadozásokat kihasználja, s egyáltalán nem abban, hogy nem vesz tudomást róluk; a kihasználás megköveteli, hogy azoknak az elemeknek, akik a proletariátus felé fordulnak, engedményeket tegyünk, mégpedig akkor és annyiban, amikor és amennyiben ezt teszik; ugyanakkor harcolni kell azok ellen az elemek ellen, akik a burzsoázia felé fordulnak. A mensevizmus nálunk a helyes taktika alkalmazása következtében egyre jobban bomladozott és bomladozik, elszigeteli a konokul opportunista vezéreket, és a mi táborunkba hozza a legjobb munkásokat, a kispolgári demokrácia legjobb elemeit. Ez hosszadalmas folyamat és az a hebehurgya „határozat”, hogy „semmiféle kompromisszumot, semmiféle lavírozást”, csak árthat a forradalmi proletariátus befolyása erősödésének és ereje növekedésének.

Végül, a németországi „baloldaliak” egyik kétségtelen hibája, hogy csökönyösen ragaszkodnak a versailles-i béke el nem ismeréséhez. Minél „alaposabban” és „higgadtabban”, minél „határozottabban” és minél megfellebbezhetetlenebb módon fogalmazza meg ezt a nézetet például K. Horner, annál kevésbé okos színezete van a dolognak. Nem elég az, ha lemondunk a „nemzeti bolsevizmus” (Lauffenberg és mások) égbekiáltó esztelenségeiről, amely addig az állításig merészkedett, hogy a nemzetközi proletárforradalom jelenlegi viszonyai közt blokkot kell alakítani a német burzsoáziával az antant elleni háború céljából. Meg kell érteni, hogy merőben téves az a taktika, amely eleve kizárja, hogy Szovjet-Németország (ha hamarosan német szovjet köztársaság keletkeznék) bizonyos időre elismerje a versailles-i szerződést és alávesse magát ennek a szerződésnek. Ebből nem következik, hogy a „függetleneknek” igazuk volt, hogy akkor, amikor Scheidemannék ültek a kormányban, amikor Magyarországon még nem dőlt meg a Tanácshatalom, amikor még nem volt kizárva az a lehetőség, hogy egy bécsi szovjetforradalom segítséget fog nyújtani Tanács-Magyarországnak — hogy az akkori viszonyok között a versailles-i béke aláírását követelték. Akkor a „függetlenek” nagyon rosszul lavíroztak és manővereztek, mert többé-kevésbé felelősséget vállaltak az áruló Scheidemannokért, s a Scheidemannok ellen irányuló kíméletlen (és a legnagyobb mértékben higgadtan átgondolt) osztályháború álláspontjáról többé-kevésbé besiklottak az „osztálynélküli”, vagy „osztályfölötti” álláspontra.

Most azonban a helyzet nyilvánvalóan olyan, hogy a németországi kommunistáknak nem szabad megkötniök a kezüket és a kommunizmus győzelme esetére a versailles-i béke kötelező és feltétlen elvetését ígérniök. Ez ostobaság. Azt kell mondani: a Scheidemannok és a kautskysták az árulások egész sorát követték el, amelyek megnehezítették (részben egyenesen meghiúsították) a Szovjet-Oroszországgal és Tanács-Magyarországgal való szövetség ügyét. Mi kommunisták minden eszközzel megkönnyítjük és előkészítjük majd az ilyen szövetséget, a versailles-i békét pedig egyáltalán nem vagyunk kötelesek feltétlenül és méghozzá azonnal elvetni. A versailles-i béke sikeres elvetésének lehetősége a szovjet mozgalomnak nemcsak németországi, hanem nemzetközi sikereitől is függ. A Scheidemannok és a kautskysták akadályozták ezt a mozgalmat, mi pedig elősegítjük. Ez a dolog lényege, ez az alapvető különbség. Es ha osztályellenségeink, a kizsákmányolók és lakájaik, a Scheidemannok és kautskysták elmulasztottak egész sor lehetőséget arra, hogy erősítsék mind a németországi, mind a nemzetközi szovjet mozgalmat, hogy erősítsék mind a németországi, mind a nemzetközi szovjet forradalmat, akkor ezért ők viselik a felelősséget. A németországi szovjet forradalom erősíteni fogja a nemzetközi szovjet mozgalmat, amely a leghatalmasabb védőbástya (méghozzá az egyetlen megbízható, bevehetetlen, világviszonylatban is hatalmas bástya) a versailles-i béke ellen és általában a nemzetközi imperializmus ellen. A versailles-i békétől való megszabadulást kötelezően, feltétlenül és haladéktalanul az első helyre, az imperializmus által elnyomott többi országnak az imperializmus járma alól való felszabadulása elé helyezni — kispolgári (a Kautskykhoz, Hilferdingekhez, Ottó Bauerekhez és kompániájukhoz méltó) nacionalizmus, nem pedig forradalmi internacionalizmus. A burzsoáziának bármely nagy európai országban, többek között Németországban való megdöntése a nemzetközi forradalom szempontjából olyan előnyt jelent, amelynek kedvéért el lehet és el is kell viselni — ha ez szükséges lesz — a versailles-i béke huzamosabb fennállását. Ha Oroszország egymagában, a forradalom számára hasznos módon, kibírt néhány hónapi breszti békét, akkor nincs semmi lehetetlen abban, hogy Szovjet-Németország, Szovjet-Oroszországgal szövetségben, a forradalom számára hasznos módon kibírja a versailles-i béke huzamosabb fennállását.

Franciaország, Anglia stb. imperialistái provokálják a német kommunistákat, csapdát állítanak nekik: „Mondjátok azt, hogy nem írjátok alá a versailles-i békét.” A baloldali kommunisták pedig, mint a gyerekek, beleesnék a nekik felállított csapdába, ahelyett, hogy ügyesen manővereznének az álnok és az adott pillanatban erősebb ellenséggel szemben, ahelyett hogy azt mondanák neki: „Most aláírjuk a versailles-i békét.” Ha eleve megkötjük a kezünket, ha nyíltan megmondjuk az ellenségnek, amely most jobban fel van fegyverkezve, mint mi, hogy fogunk-e harcolni ellene és mikor, ez ostobaság, nem pedig forradalmiság. Felvenni a harcot, amikor ez nyilvánvalóan az ellenségnek és nem nekünk előnyös — bűn, és fabatkát sem érnek a forradalmi osztály olyan politikusai, akik nem képesek a „lavírozásra, a megegyezésre, a kompromisszumokra” abból a célból, hogy a számukra nyilvánvalóan hátrányos ütközet elől kitérjenek.

IX
A „baloldali” kommunizmus Angliában

Angliában még nincs kommunista párt, de van friss, széles-medrű, hatalmas, gyorsan fejlődő, a legrózsásabb reményekre jogosító kommunista mozgalom a munkások között; van néhány politikai párt és szervezet („Brit Szocialista Párt”, „Szocialista Munkáspárt”, „Dél-Walesi Szocialista Egyesület”, „Szocialista Munkásszövetség”), amelyek kommunista pártot akarnak teremteni és már tárgyalásokat folytatnak egymással erre vonatkozólag. A „Worker’s Dreadnought” c. újságban (VI. köt., 48. sz. 1920 február 21.), a „Szocialista Munkásszövetség” hetilapjában, „Kommunista párt felé” címmel egy cikk jelent meg a lap szerkesztőjének, Sylvia Pankhurst elvtársnőnek tollából. A cikk ismerteti azoknak a tárgyalásoknak a menetét, amelyeket az említett négy szervezet folytat egymással egy egységes kommunista párt megalakításáról, a III. Internacionáléhoz való csatlakozás, a parlamentarizmus helyett a szovjet rendszernek és a proletárdiktatúrának elismerése alapján. Kitűnik, hogy az egységes kommunista párt haladéktalan megalakításának egyik legfőbb akadálya azokban a nézeteltérésekben rejlik, amelyek a parlamentben való részvétel és az új kommunista pártnak a régi, szakmai beállítottságú, főleg szakszervezetekből összetevődő opportunista és szociálsoviniszta „Munkáspárt”-hoz való csatlakozása kérdésében állnak fenn. A „Szocialista Munkásszövetség” — éppúgy, mint a „Szocialista Munkáspárt” — a parlamenti választásokban és a parlamentben való részvétel ellen, a „Munkáspárt”-hoz való csatlakozás ellen foglal állást, s ebben a tekintetben más álláspontot foglal el, mint a Brit Szocialista Párt tagjai, illetőleg tagjainak többsége; ez utóbbi párt az ő szemükben az angliai „kommunista pártok jobbszárnya” (Sylvia Pankhurst említett cikke, 5. old.).

Az alapvető megoszlás tehát ugyanaz, mint Németországban, annak ellenére, hogy a nézeteltérések megnyilvánulásának formája (Németországban ez a forma sokkal közelebb áll az „oroszhoz”, mint Angliában) és egész sor más körülmény tekintetében óriási különbségek vannak. Vegyük hát szemügyre a „baloldaliak” érveit.

A parlamentben való részvétel kérdését illetőleg Sylvia Pankhurst elvtársnő W. Gallacher elvtársnak ugyanabban a számban közölt cikkére hivatkozik, aki a glasgow-i „Skótországi Munkástanács” nevében a következőket írja:

„Ez a munkástanács — írja — határozottan parlamentellenes és mögötte áll különböző politikai szervezetek balszárnya. Mi a skótországi forradalmi mozgalmat képviseljük, amely arra törekszik, hogy az üzemekben (a különböző iparágakban) forradalmi szervezetet, és a szociális bizottságokon alapuló kommunista pártot hozzon létre az egész országban. Hosszú ideig veszekedtünk a hivatalos parlamenti politikusokkal. Nem tartottuk szükségesnek, hogy nyíltan hadat üzenjünk nekik, ők pedig félnek támadást indítani ellenünk.

Az ilyen helyzet azonban nem tarthat sokáig. Győzünk az egész vonalon.

Skótországban a Független Munkáspárt tagjainak zöme egyre nagyobb undort érez, amikor a parlamentre gondol s majdnem valamennyi helyi csoport a Szovjetek” (a szerző angol átírásban az orosz szót használja) „vagy munkástanácsok híve. Magától értetődik, hogy ennek igen komoly jelentősége van azoknak az uraknak a számára, akik a politikát kereseti forrásnak (foglalkozásnak) tekintik, s ezek minden eszközt igénybe vesznek, hogy tagjaikat rábírják arra, hogy visszatérjenek a parlamentarizmus ölébe. A forradalmár elvtársaknak nem szabad” (a kiemelés mindenütt a szerzőtől ered) „ezt a bandát támogatniok. A mi harcunk itt igen nehéz lesz. Egyik legcsúnyább vonása azoknak az árulása lesz, akiket a személyes érdekek jobban ösztökélnek, mint a forradalom érdekei. A parlamentarizmusnak mindennemű támogatása egyszerűen azt segíti elő, hogy a hatalom a mi brit Scheidemannjaink és Noskéinkptezébe kerüljön. Henderson, Clynes és társaik megrögzött reakciósok. A hivatalos Független Munkáspárt egyre jobban a polgári liberálisok hatalmába kerül, akik lelki menhelyet találtak MacDonald meg Snowden úr és kompániájuk táborában. A hivatalos Független Munkáspárt esküdt ellensége a III. Internacionálénak, a tömeg viszont a III. Internacionálé mellett van. Az opportunista parlamenti politikusoknak bármi módon való támogatása egyszerűen azt jelenti, hogy a fentnevezett urak kezére játszunk. A Brit Szocialista Pártnak itt nincsen semmi jelentősége … Egészséges forradalmi üzemi (ipari) szervezet és kommunista párt kell itten, amely világos, pontosan meghatározott, tudományos alapokon működik. Ha elvtársaink segíthetnek nekünk abban, hogy mind az egyiket, mind a másikat megteremtsük, akkor szívesen elfogadjuk segítségüket; ha nem tehetik ezt, akkor az isten szerelméért, egyáltalán ne avatkozzanak bele a dologba, ha nem akarják elárulni a forradalmat azáltal, hogy támogatják a reakciósokat, akik oly buzgón igyekeznek megszerezni a «tiszteletreméltó» „(? — a kérdőjel a szerzőtől ered) „képviselői címet és égnek a vágytól, hogy bebizonyítsák, hogy éppoly sikerrel tudnak kormányozni, mint maguk a «főnökök», az osztálypolitikusok.”

Ez a szerkesztőséghez intézett levél, véleményem szerint, nagyszerűen kifejezi az olyan fiatal kommunisták vagy egyszerű munkások hangulatát és szempontját, akik éppen hogy kezdenek közeledni a kommunizmushoz. Ez a hangulat a legnagyobb mértékben örvendetes és értékes; meg kell becsülni és támogatni kell ezt a hangulatot, mert nélküle a proletariátus győzelmére Angliában — vagy akármelyik más országban — nem volna semmi remény. Az olyan embereket, akik ki tudják fejezni a tömegeknek ezt a hangulatát, akik a tömegekben elő tudják idézni az ilyen (igen gyakran csak szunnyadó, nem tudatosodott, fel nem ébresztett) hangulatot, istápolni kell és körültekintően minden támogatást meg kell nekik adni. Egyúttal azonban határozottan, nyíltan meg kell mondani nekik, hogy a hangulat magában véve nem elég ahhoz, hogy a tömegeket a nagy forradalmi harcban vezessük, s hogy ezek meg ezek a hibák, amelyeket a forradalom legodaadóbb hívei készek elkövetni vagy elkövetnek — mégis csak hibák, amelyek kárt okozhatnak a forradalom ügyének. Gallacher elvtársnak a szerkesztőséghez intézett levele minden kétséget kizáró módon mutatja mindazoknak a hibáknak a csíráit, amelyeket a német „baloldali” kommunisták elkövetnek, és amelyeket az orosz „baloldali” bolsevikok 1908-ban és 1918-ban elkövettek.

A levél írója el van telve a legnemesebb proletár gyűlölettel a polgári „osztálypolitikusok” ellen (ez a gyűlölet azonban nemcsak proletárok számára, hanem valamennyi dolgozó és — hogy egy német kifejezéssel éljünk — valamennyi „kisember” számára is érthető, mindannyiukhoz közelálló). Az elnyomott és kizsákmányolt tömegek képviselőjének ez a gyűlölete valóban „minden bölcsesség kezdete”, minden szocialista és kommunista mozgalomnak és a mozgalom sikerének az alapja. De a levél írója nyilván nem veszi figyelembe azt, hogy a politika tudomány és művészet, amely nem az égből pottyan le, amelyet nem adnak ingyen, s hogy a proletariátusnak, ha le akarja győzni a burzsoáziát, ki kell termelnie a saját proletár „osztálypolitikusait”, mégpedig olyanokat, akik nem rosszabbak a burzsoá politikusoknál.

A levél írója kitűnően megértette, hogy nem a parlament, hanem csak a munkás Szovjetek szolgálhatnak eszközül a proletariátus céljának elérésére és természetes, hogy aki ezt eddig nem értette meg, az a legmegrögzöttebb reakciós, akkor is, ha a legtudósabb ember, a legtapasztaltabb politikus, a legőszintébb szocialista, a legolvasottabb marxista, a legbecsületesebb polgár és családapa. A levél írója azonban fel sem veti azt a kérdést, nem is gondol arra, hogy fel kell vetni azt a kérdést, hogy vajon ki lehet-e vívni a Szovjetek győzelmét a parlament fölött anélkül, hogy bevinnők a „szovjet” politikusokat a parlamentbe? — anélkül, hogy belülről bomlasztanánk a parlamentarizmust? — anélkül, hogy a parlamenten belülről előkészítenők a Szovjetek sikerét a parlament szétkergetésének rájuk váró feladata terén. Pedig a levél írója kimondja azt a tökéletesen helyes gondolatot, hogy a kommunista pártnak Angliában tudományos alapokon kell működnie. A tudomány először is megköveteli más országok tapasztalatainak tekintetbevételét, különösen, ha más, szintén kapitalista országok olyan helyzetben vannak vagy voltak nemrégiben, hogy igen hasonló tapasztalatokat szűrhetnek, illetőleg szűrhettek le; másodszor, tekintetbe kell venni az adott országon belül működő erők, csoportok, pártok, osztályok és tömegek összességét, és semmiesetre sem szabad a politikát kizárólag csak egy csoport vagy párt kívánságainak és nézeteinek, öntudatossága és harckészségének foka alapján meghatározni.

Hogy a Hendersonok, Clynesek, MacDonaldok, Snowdenek megrögzött reakciósok, az igaz. Éppúgy igaz az is, hogy a hatalmat a kezükbe akarják venni (aminek érdekében egyébként előnyben részesítik a burzsoáziával való koalíciót), hogy ugyanazon ősrégi burzsoá szabályok szerint akarnak „kormányozni”, hogy amikor hatalmon lesznek, elkerülhetetlenül úgy fognak viselkedni, mint a Scheidemannok és Noskék. Mindez így van. De ebből egyáltalán nem az következik, hogy támogatásuk a forradalom elárulása, hanem az, hogy a forradalom érdekében a munkásosztály forradalmárainak ezeket az urakat bizonyos parlamenti támogatásban kell részesíteniük. Hogy ezt a gondolatot világossá tegyem, két, napjainkból származó angol politikai okmányból indulok ki: 1) Lloyd George miniszterelnök 1920 március 18-i beszédéből (a „The Manchester Guardian” 1920 március 19-i számának közlése szerint) és 2) a „baloldali” kommunista Sylvia Pankhurst elvtársnőnek fentebb említett cikkében olvasható fejtegetéseiből.

Lloyd George beszédében vitába szállt Asquith-tel (akit külön meghívtak a gyűlésre, de aki nem fogadta el a meghívást) és azokkal a liberálisokkal, akik nem a konzervatívokkal való koalíciót, hanem a munkáspárthoz való közeledést akarják. (Mint láttuk, Gallacher elvtárs a szerkesztőséghez intézett levelében szintén utalt arra a tényre, hogy a liberálisok a Független Munkáspárthoz mennek át.) Lloyd George azt bizonyítgatta, hogy szükség van a liberálisok és konzervatívok koalíciójára, méghozzá szoros koalíciójára, mert különben győzhet a Munkáspárt, amelyet Lloyd George „szívesebben nevez” szocialista pártnak és amely a termelési eszközök „kollektív tulajdonba vételére” törekszik. „Franciaországban ezt kommunizmusnak nevezték” — magyarázta népszerű formában az angol burzsoázia vezére hallgatóinak, a parlamenti liberális párt tagjainak, akik ezt eddig valószínűleg nem tudták —, „Németországban ezt szocializmusnak nevezték, Oroszországban pedig bolsevizmusnak nevezik.” A liberálisok számára ez — magyarázta Lloyd George — elvileg elfogadhatatlan, mert a liberálisok elvi alapon a magántulajdon hívei. „Veszélyben a civilizáció”, jelentette ki a szónok s ezért a liberálisoknak és a konzervatívoknak egyesülniük kell…

„.. . Ha az ember elmegy a mezőgazdasági kerületekbe — mondotta Lloyd George —, elismerem, hogy ott a régi párttagozódást találja meg, amely megmaradt úgy, ahogy volt. Ott a veszély messze van. Ott nincs veszély. De ha majd a mezőgazdasági kerületekre is rákerül a sor, a veszély ott éppen olyan nagy lesz, mint amekkora most egyes ipari kerületekben. Országunk négyötöd része iparral és kereskedelemmel foglalkozik; csak alig egyötöde földműveléssel. Ez egyike azoknak a körülményeknek, amelyeket állandóan szem előtt tartok, amikor azokra a veszedelmekre gondolok, amelyeket a jövő tartogat számunkra. Franciaországban a lakosság mezőgazdasággal foglalkozik, ott tehát bizonyos nézeteknek szilárd alapjuk van, amely nem valami gyorsan változik, és amelyet nem nagyon könnyű forradalmi mozgalommal megbolygatni. A mi országunkban más a helyzet. A mi országunkat könnyebb felforgatni, mint bármely más országot a világon, és ha ez az ország majd inogni kezd, akkor itt az összeomlás az említett okoknál fogva nagyobb lesz, mint más országokban.”

Az olvasó láthatja ebből, hogy Lloyd George úr nemcsak nagyon okos ember, hanem tanult is sokat a marxistáktól. Nem árt, ha mi is tanulunk egyet-mást Lloyd George-tól.

Meg kell még említeni a Lloyd George beszédét követő vitából a következő érdekes epizódot:

„Wa11ace úr. Szeretném megkérdezni hogy mi a miniszterelnök úr véleménye az ipari kerületekben az ipari munkások irányában követett politikája eredményeiről, akik közül jelenleg igen sokan liberálisok, és akiknek részéről oly sok támogatásban részesülünk. Nem lesz-e az eredmény esetleg az, hogy a munkások, akik jelenleg a mi őszinte segítőtársaink, óriási mértékben fogják növelni a Munkáspárt erejét?

A miniszterelnök. Nekem egészen más a nézetem. Az a tény, hogy a liberálisok egymás ellen harcolnak, kétségkívül igen nagyszámú liberálist elkeserít és a Munkáspárt felé taszít, ahol már igen jelentékeny számban vannak liberálisok, igen tehetséges emberek, akik most a kormány befeketítésével vannak elfoglalva. Az eredmény kétségkívül az, hogy a közhangulat jelentős mértékben a Munkáspárt javára billen. A közvélemény nem a Munkáspárton kívül álló liberálisok felé fordul, hanem a Munkáspárt felé, mint ahogy a pótválasztások mutatják.”

Közbevetőleg mondva, ez a gondolatmenet különösen világosan mutatja, hogy a burzsoázia legokosabb emberei is megzavarodtak és képtelenek arra, hogy jóvátehetetlen butaságokat ne kövessenek el. Ebbe a burzsoázia bele is fog pusztulni. Ezzel szemben a mi embereink még butaságokat is elkövethetnek (igaz, csak akkor, ha ezek a butaságok nem túlnagyok és ha idejekorán jóváteszik őket), s végül mégis ők lesznek a győztesek.

A másik politikai okmány a „baloldali” kommunista Sylvia Pankhurst elvtársnő következő vélekedése:

„… Inkpin elvtárs (a Brit Szocialista Párt titkára) a Munkáspártról azt mondja, hogy «a munkásosztály mozgalmának fő szervezete». Egy másik elvtárs a Brit Szocialista Pártból a III. Internacionálé konferenciáján még világosabban kidomborította a Brit Szocialista Párt nézeteit. Azt mondta: «Mi a munkáspártot a szervezett munkásosztálynak tekintjük».

Mi nem osztjuk ezt a nézetet a Munkáspártot illetőleg. A Munkáspárt számszerűleg igen nagy, bár tagjainak igen jelentékeny része tétlen és közömbös; ezek olyan munkások és munkásnők, akik azért léptek be a szakszervezetbe, mert műhelytársaik szakszervezeti tagok és mert segélyt akarnak kapni.

De elismerjük, hogy a Munkáspárt nagy számbeli erejét az a tény is előidézte, hogy ezt a pártot az az elméleti iskola hozta létre, amelynek határán túl a brit munkásosztály többsége még nem jutott el, bár a nép fejében nagy változások készülnek, és ezek gyorsan meg fogják változtatni ezt a helyzetet. ..”

„. .. A Brit Munkáspárt, más országok szociálpatrióta szervezeteihez hasonlóan, a társadalom természetes fejlődése során elkerülhetetlenül hatalomra fog jutni. A kommunisták feladata az, hogy dolgozzanak azoknak az erőknek a kikovácsolásán, amelyek megdöntik majd a szociálpatriótákat, és nekünk országunkban sem késlekednünk nem szabad ezzel a tevékenységgel, sem pedig ingadoznunk nem szabad.

Nem szabad energiánkat a Munkáspárt erejének növelésére pazarolnunk; ennek a pártnak hatalomrajutása elkerülhetetlen. Erőnket a kommunista mozgalom megteremtésére kell összpontosítanunk, amely ezt a pártot le fogja győzni. A Munkáspárt nemsokára kormányt fog alakítani; a forradalmi ellenzéknek készen kell lennie arra, hogy megtámadja …”

A liberális burzsoázia tehát lemond az évszázados tapasztalatok által történelmileg szentesített — és a kizsákmányolók számára rendkívül előnyös — „kétpárt”-rendszerről (a kizsákmányolók pártjairól van szó) és szükségesnek tartja e pártok erőinek egyesítését a Munkáspárt elleni harcra. A liberálisok egy része, mint a patkányok a süllyedő hajóról, a Munkáspártba menekül. A baloldali kommunisták elkerülhetetlennek tartják a hatalom átmenetelét a Munkáspárt kezébe és elismerik, hogy most a munkások többsége mögötte áll. Ebből azt a furcsa következtetést vonják le, amelyet Sylvia Pankhurst elvtársnő így fogalmaz meg:

„A kommunista pártnak nem szabad kompromisszumokat kötnie… Doktrínáját tisztán, a reformizmustól való függetlenségét szeplőtlenül kell megőriznie; hivatása az, hogy az élen haladjon, megállás nélkül, ne térjen le az útról, hogy egyenes úton haladjon a kommunista forradalom felé.”

Ellenkezőleg, abból, hogy a munkások többsége Angliában még az angol Kerenszkijeket vagy Scheidemannokat követi, hogy még nem tudja tapasztalatból, milyen az a kormány, amely ezekből az emberekből áll — márpedig ilyen tapasztalatok Oroszországban és Németországban egyaránt szükségesek voltak ahhoz, hogy a munkások tömegesen pártoljanak át a kommunizmushoz —, ebből kétségbevonhatatlanul az következik, hogy az angol kommunistáknak részt kell venniök a parlamenti életben, hogy kötelesek a parlamenten belülről segíteni a munkástömegeket abban, hogy a gyakorlatban lássák egy Henderson- és Snowden-féle kormány eredményeit, segíteniök kell a Hendersonoknak és Snowdeneknek legyőzni az egyesült Lloyd George-ot és Churchillt. Ha másképp járnak el, akkor ezzel megnehezítik a forradalom ügyét, mert a forradalom lehetetlen mindaddig, amíg a munkásosztály többségének nézetei meg nem változnak, márpedig ezt a változást a tömegek politikai tapasztalatai idézik elő, sohasem pusztán a propaganda. „Kompromisszumok nélkül előre, ne térjünk le az útról”, ha ezt a munkásoknak egy nyilvánvalóan erőtlen kisebbsége mondja, amely tudja (vagy amelynek mindenesetre tudnia kell), hogy a többség rövid idő múlva, abban az esetben, ha Henderson és Snowden legyőzi Lloyd George-ot és Churchillt, csalódik vezéreiben és áttér majd a kommunizmus támogatására (vagy mindenesetre a semlegességre, mégpedig nagyobbrészt a kommunisták iránti jóakaratú semlegességre) — az ilyen jelszó nyilvánvalóan hibás. Ez ugyanaz, mintha tízezer katona harcba rontana ötvenezer főnyi ellenség ellen, ahelyett, hogy „megállna”, „letérne az útról”, sőt „kompromisszumot” kötne, mégpedig azért, hogy bevárja a közeledő százezerfőnyi erősítést, amely nem tud azonnal akcióba lépni. Ez intellektuel gyerekesség, nem pedig a forradalmi osztály komoly taktikája.

A forradalom alaptörvénye, melyet minden forradalom és különösképpen a XX. század mindhárom orosz forradalma megerősít, a következő: a forradalomhoz nem elegendő az, hogy a kizsákmányolt és elnyomott tömegek belássák, hogy a régi módon lehetetlen tovább élniök és változást követeljenek; a forradalomhoz az is szükséges, hogy a kizsákmányolók ne tudjanak élni és kormányozni a régi módon. Csak akkor, ha az „alul levők” nem akarják a régit, a „felül levők” pedig nem tudnak tovább élni és kormányozni a régi módon, csak akkor győzhet a forradalom. Ezt az igazságot más szavakkal így fejezhetjük ki: a forradalom nem lehetséges általános nemzeti (a kizsákmányoltakat és a kizsákmányolókat egyaránt érintő) válság nélkül. Tehát a forradalomhoz először is azt kell elérnünk, hogy a munkások többsége (vagy mindenesetre a tudatos, gondolkodó, politikailag aktív munkások többsége) teljesen megértse a forradalom szükségességét és kész legyen érte akár halálba menni; másodszor, hogy a kormányzó osztályok olyan kormányzati válságot éljenek át, amely a legelmaradottabb tömegeket is bevonja a politikába (minden igazi forradalom jele: az addig közömbös dolgozó és elnyomott tömeg politikai harcra képes képviselőinek gyors megtízszereződése vagy akár megszáz- szorozódása), meggyengíti a kormányt és lehetővé teszi, hogy a forradalmárok gyorsan megdöntsék.

Angliában, mint ahogy az egyebek között éppen Lloyd George beszédéből látható, nyilvánvalóan érlelődőben van a sikeres proletárforradalom mindkét előfeltétele. És a baloldali kommunisták által elkövetett hibák most éppen azért rendkívül veszedelmesek, mert egyes forradalmároknál azt tapasztaljuk, hogy nem eléggé higgadtan, nem eléggé figyelmesen, nem eléggé tudatosan, nem eléggé körültekintően mérlegelik ezeket a feltételeket. Ha mi nem forradalmi csoport, hanem a forradalmi osztály pártja vagyunk, ha magunkkal akarjuk ragadni a tömegeket (enélkül pedig azt kockáztatjuk, hogy egyszerűen szószátyárok maradunk), akkor először, segítenünk kell Hendersonnak, vagy Snowdennek, hogy leverje Lloyd George-ot és Churchillt (sőt helyesebb, ha azt mondjuk: kényszerítenünk kell az előbbieket arra, hogy az utóbbiakat leverjék, mert az előbbiek félnek saját győzelmüktől); másodszor, segítenünk kell a munkásosztály többségének, hogy saját tapasztalatai alapján győződjék meg a mi igazunkról, vagyis arról, hogy a Hendersonok és Snowdenek semmit sem érnek, hogy egész lényükben kispolgárok és árulók, hogy bukásuk elkerülhetetlen; harmadszor, közelebb kell hozni azt a pillanatot, amikor azon a talajon, amelyet a munkások többségének a Hendersonokból való kiábrándulása teremt, a siker komoly kilátásával egycsapásra lehet majd félredobni a Hendersonok kormányát, amely még kétségbeesettebben fog fűhöz-fához kapkodni, ha még az igen okos és igen komoly, nem kispolgár, hanem nagypolgár Lloyd George is teljes fejetlenséget árul el és egyre inkább lejáratja magát (és az egész burzsoáziát) azzal, hogy az egyik nap Churchillel támadnak „súrlódásai”, másnap meg Asquith-tel vannak „súrlódásai”.

Konkrétabban fogok beszélni. Az angol kommunistáknak, nézetem szerint, egyetlen kommunista pártban kell egyesíteniök mind a négy pártjukat és csoportjukat (mind nagyon gyenge, egyik-másik igen-igen gyenge), a III. Internacionálé elveinek és a parlamentben való kötelező részvételnek alapján. A kommunista párt „kompromisszumot”, választási megegyezést ajánl fel a Hendersonoknak és a Snowdeneknek: együtt megyünk Lloyd George és a konzervatívok Szövetsége ellen, felosztjuk a parlamenti helyeket a Munkáspártra, illetőleg a kommunistákra (nem a választásokon, hanem külön szavazásnál) leadott munkásszavazatok alapján, fenntartjuk magunknak az agitáció, a propaganda és a politikai tevékenység legteljesebb szabadságát. E nélkül az utolsó feltétel nélkül természetesen nem szabad blokkot alakítani, mert ez árulás volna: az angol kommunisták éppoly feltétlenül kötelesek védeni és megvédeni a Hendersonok és Snowdenek leleplezésének legteljesebb szabadságát, mint ahogy az orosz bolsevikok (tizenöt éven át, 1903-tól 1917-ig) védték és meg is védték azt az orosz Hendersonokkal és Snowdenekkel, azaz a mensevikekkel szemben.

Ha a Hendersonok és Snowdenek hajlandók lesznek belemenni ilyen feltételek mellett a blokkba, akkor nyertünk, mert hiszen nekünk egyáltalán nem fontos a mandátumok száma, mi nem törjük magunkat értük, mi ebben a tekintetben engedékenyek leszünk (ezzel szemben a Hendersonok és különösen új barátaik — vagy gazdáik —, a Független Munkáspárthoz átpártolt liberálisok, a legjobban a mandátumokat hajhásszák). Nyertünk, mert olyan pillanatban fogjuk bevinni a tömegek közé a mi agitációnkat, amikor maga Lloyd George „ajzotta fel” őket és nemcsak a Munkáspártnak fogunk segíteni abban, hogy minél hamarabb megalakítsa a maga kormányát, hanem a tömegeknek is segítségére leszünk abban, hogy minél hamarabb megértsék egész kommunista propagandánkat, amelyet úgy fogunk folytatni a Hendersonok ellen, hogy semmiben sem engedjük magunkat korlátozni és semmit sem hallgatunk el.

Ha a Hendersonok és Snowdenek elutasítják majd azt, hogy ilyen feltételek mellett blokkra lépjenek velünk, akkor még többet nyertünk. Mert akkor egycsapásra megmutattuk a tömegeknek (jegyezzük meg, hogy a tömeg, még a tisztára mensevik, teljesen opportunista Független Munkáspárton belül is, a Szovjetek híve), hogy a Hendersonok többre becsülik azt, hogy ők maguk a tőkések közelében maradjanak, mint azt, hogy egyesítsék a munkásokat. Akkor egycsapásra nyertünk a tömegek szemében, amelyek, különösen Lloyd George ragyogó és— a kommunizmus számára — fölöttébb helyes, fölöttébb hasznos magyarázatai után, rokonszenvezni fognak azzal a gondolattal, hogy a munkásoknak egyesülniük kell Lloyd George és a konzervatívok szövetsége ellen. Akkor egycsapásra nyertünk, mert bebizonyítottuk a tömegeknek, hogy a Hendersonok és Snowdenek félnek legyőzni Lloyd George-ot, félnek egyedül kezükbe venni a hatalmat, igyekeznek titokban megszerezni Lloyd George támogatását, aki nyíltan nyújtja kezét a konzervatívoknak a Munkáspárt ellen. Meg kell jegyeznünk, hogy nálunk Oroszországban az 1917. február 27-i (a régi naptár szerint) forradalom után a bolsevikoknak a mensevikek és eszerek (vagyis az orosz Hendersonok és Snowdenek) ellen irányuló propagandája szakasztott ilyen körülmények folytán járt sikerrel. Mi azt mondtuk a mensevikeknek és eszereknek: vegyétek kezetekbe az egész hatalmat a burzsoázia nélkül, mert többségetek van a Szovjetekben (az I. Összoroszországi Szovjetkongresszuson, 1917 júniusában, a szavazatoknak mindössze 13%-a volt a bolsevikoké). De az orosz Hendersonok és Snowdenek féltek a burzsoázia nélkül kezükbe venni a hatalmat, és amikor a burzsoázia halogatta az alkotmányozó gyűlési választásokat, mert nagyon jól tudta, hogy a többség az eszereké és mensevikeké lesz (az eszerek és mensevikek a legszorosabb politikai blokkra léptek és valójában egy és ugyanazt a kispolgári demokráciát képviselték), akkor az eszerek és mensevikek nem voltak képesek erélyesen és következetesen harcolni ez ellen a halogatás ellen.

Abban az esetben, ha a Hendersonok és Snowdenek elutasítanák a blokkot a kommunistákkal, a kommunisták egycsapásra nyernének a tömegek rokonszenvének meghódítása és a Hendersonok meg Snowdenek diszkreditálása tekintetében, ha pedig ennek következtében vesztenénk néhány parlamenti mandátumot, ez nekünk egyáltalán nem lenne fontos. Csak egészen kevés, feltétlenül biztos kerületben, vagyis csak ott állítanánk jelöltet, ahol jelöltjeink felállítása nem vezetne a liberális jelölt győzelmére a munkáspárti jelölttel szemben. Választási agitációt folytatnánk és röplapokat terjesztenénk a kommunizmus mellett, és minden kerületben, ahol nincs jelöltünk, arra szólítanánk fel a választókat, hogy szavazzanak a munkáspártira a burzsoá ellen. Sylvia Pankhurst elvtársnő és Gallacher elvtárs tévednek, ha ebben a kommunizmus elárulását, vagy a szociálárulók elleni harcról való lemondást látják. Ellenkezőleg, ezáltal a kommunista forradalom ügye kétségkívül nyerne.

Az angol kommunistáknak most igen gyakran nehéz a tömegekhez még csak hozzá is férniök, még csak meghallgatásra is találniok. Ha mint kommunista lépek fel és kijelentem, hogy a választókat arra szólítom fel, hogy Lloyd George-zsal szemben Hendersonra szavazzanak, biztosan meg fognak hallgatni. És módomban lesz mindenki számára érthetően megmagyarázni nemcsak azt, hogy miért jobbak a Szovjetek a parlamentnél és miért jobb a proletariátus diktatúrája Churchill diktatúrájánál (amelyet a polgári „demokrácia” cégére leplez), hanem azt is, hogy szavazatommal csak úgy akarom támogatni Hendersont, ahogy a kötél támogatja az akasztott embert; — hogy amikor a Hendersonok közelebb jutnak ahhoz, hogy megalakítsák saját kormányukat, az éppúgy az én oldalamra fogja állítani a tömegeket, éppúgy meg fogja gyorsítani a Hendersonok és Snowdenek politikai halálát, mint ahogy oroszországi és németországi elvtársaikkal történt.

Ha pedig azzal az ellenvetéssel hozakodnak elő, hogy ez túlságosan „ravasz” vagy bonyolult taktika, a tömegek nem fogják megérteni, ez a taktika szét fogja forgácsolni, fel fogja aprózni erőnket, meg fog bennünket akadályozni abban, hogy erőnket a szovjet forradalomra összpontosítsuk stb., akkor én azoknak a „baloldaliaknak”, akik ilyen ellenvetéssel hozakodnak elő, azt válaszolom: — ne hárítsátok saját doktrinér beállítottságotokat a tömegekre! Oroszországban a tömegek bizonyára nem műveltebbek, hanem kevésbé műveltek, mint Angliában. Mindamellett a tömegek megértették a bolsevikokat: és a bolsevikoknak nem ártott, hanem használt az a körülmény, hogy a szovjet forradalom előestéjén, 1917 szeptemberében, összeállították a polgári parlament (az Alkotmányozó Gyűlés) választásain fellépő képviselőjelöltjeik névsorát, közvetlenül a szovjet forradalom utáni napon pedig, 1917 novemberében, részt vettek ugyanannak az Alkotmányozó Gyűlésnek a választásain, amelyet 1918. január 5-én szétkergettek.

Nem térhetek itt ki az angol kommunisták között felmerült másik nézeteltérésre, amely akörül forog, hogy csatlakozni kell-e a Munkáspárthoz vagy sem. Túlságosan kevés anyag áll rendelkezésemre ezzel a kérdéssel kapcsolatban, amely különösen bonyolult annak következtében, hogy az angol „Munkáspárt” rendkívül sajátságos párt, felépítésében túlságosan eltér az európai kontinensen megszokott politikai pártoktól. Kétségtelen csupán az, hogy, először, ebben a kérdésben is elkerülhetetlenül hibát követ el az, aki a forradalmi proletariátus taktikáját olyan elvekből akarná levezetni, mint például: „a kommunista pártnak doktrínáját tisztán, a reformizmustól való függetlenségét szeplőtlenül kell megőriznie; hivatása az, hogy az élen haladjon, megállás nélkül, ne térjen le az útról, hogy egyenes úton haladjon a kommunista forradalom felé.” Mert az ilyen elvek nem jelentenek egyebet, mint a francia blanquista kommunárdok hibáinak megismétlését, akik 1874-ben mindennemű kompromisszum és mindennemű közbeeső állomás „elvetését” hirdették. Másodszor, kétségtelen, hogy a feladat itt is, mint mindig, az, hogy a kommunizmus általános és alapvető elveit alkalmazni tudjuk az osztályok és pártok közötti viszonyoknak arra a sajátosságára, a kommunizmus felé való objektív fejlődésnek arra a sajátosságára, amely minden egyes országot jellemez és amelyet tudni kell tanulmányozni, fellelni, eltalálni.

Erről azonban nem csupán az angol kommunista mozgalommal, hanem a valamennyi tőkés ország kommunista mozgalmának fejlődését érintő általános következtetésekkel kapcsolatban is beszélni kell. Tehát most erre a témára térünk át.

X
Néhány következtetés

Az 1905-ös oroszországi polgári forradalom a világtörténelemnek egy rendkívül eredeti fordulatát fedte fel: a sztrájkmozgalom a világon először az egyik legelmaradottabb tőkés országban jelentkezett ilyen hallatlan méretekben és erővel. A sztrájkolok száma csupán 1905 első hónapjában tízszeresen múlta felül az előző tíz év (1895 — 1904) sztrájkolóinak évi átlagszámát, 1905 januárjától októberéig pedig a sztrájkok szüntelenül és óriási mértékben nőttek. Az elmaradt Oroszország, több egészen sajátságos történelmi körülmény hatására, elsőként mutatta meg a világnak nemcsak az elnyomott tömegek önálló tevékenységének ugrásszerű növekedését a forradalom idején (ez minden nagy forradalomban így volt), hanem a proletariátus jelentőségét is, amely hasonlíthatatlanul nagyobb, mint arányszáma a lakosságon belül, a gazdasági és a politikai sztrájk egybekapcsolódását, ez utóbbinak fegyveres felkelésbe való átnövését, a kapitalizmus által elnyomott osztályok tömegharca és tömegszervezete új formájának, a Szovjeteknek megszületését.

Az 1917-es Februári és Októberi Forradalom során a Szovjetek minden irányban és országos méretekben kifejlődtek, majd pedig győzelmet arattak a proletár-, szocialista forradalomban. Két év sem telt bele és nyilvánvalóvá vált a Szovjetek nemzetközi jellege, ennek a harci és szervezeti formának átterjedése az egész világ munkásmozgalmára, a szovjet rendszernek az a történelmi hivatása, hogy a polgári parlamentarizmus és általában a polgári demokrácia sírásója, örököse, utóda legyen.

Ez még nem minden. Napjaink munkásmozgalmának története azt mutatja, hogy a munkásmozgalom minden országban át fogja élni a születőben levő, erősödő, a győzelem felé haladó kommunista mozgalomnak harcát mindenekelőtt és főképpen saját (minden egyes ország) „mensevizmusa”, vagyis opportunizmusa és szociálsovinizmusa ellen; másodszor pedig — úgyszólván kiegészítésképpen — a „baloldali” kommunisták ellen. Az első harc valamennyi országban, úgylátszik minden kivétel nélkül, mint a (most már ténylegesen halott) II. és a III. Internacionálé közötti harc fejlődött ki. A második harc megfigyelhető Németországban is, Angliában is, Olaszországban is, Amerikában is (legalábbis a „Világ Ipari Munkásai” szövetségnek és az anarchoszindikalista irányzatoknak bizonyos része ragaszkodik a baloldali kommunizmus tévedéseihez, bár, másfelől, csaknem általánosan, csaknem osztatlanul elismeri a szovjet rendszert), Franciaországban is (a volt szindikalisták egy részének a politikai párt és a parlamentarizmus tekintetében vallott álláspontja, ugyancsak a szovjet rendszer egyidejű elismerésével), azaz kétségkívül nemcsak nemzetközi, hanem világméretekben.

De az egyes országok munkásmozgalma, miközben mindenütt a burzsoázia legyőzésének alapjában véve egyforma előkészítő iskoláját járja, ezt a fejlődést a maga módján teszi meg. Amellett a nagy, vezető tőkés országok ezen az úton sokkal gyorsabban haladnak, mint a bolsevizmus, amely a történelemtől tizenöt évi időt kapott arra, hogy mint szervezett politikai irányzat, felkészüljön a győzelemre. A III. Internacionálé egy rövid esztendő leforgása alatt már döntő győzelmet vívott ki, szétverte a II., sárga, szociálsoviniszta Internacionálét, amely még néhány hónappal azelőtt hasonlíthatatlanul erősebb volt a III.-nál, szilárdnak és hatalmasnak látszott és az egész világ burzsoáziájának sokoldalú, közvetlen és közvetett, anyagi (miniszteri tárcák, útlevelek, sajtó) és szellemi támogatását élvezte.

A fődolog most az, hogy minden egyes ország kommunistái egészen tudatosan megértsék az opportunizmus és a „baloldali” doktrinérség elleni harc alapvető elvi feladatait, valamint mindazokat a konkrét sajátosságokat, amelyeket ez a harc az egyes országokban, a gazdasági élet, a politika, a kultúra, a nemzetiségi összetétel (Írország stb.), a gyarmatok, a vallási megoszlás stb. stb. sajátos vonásainak megfelelően felmutat, és amelyeket ennek a harcnak elkerülhetetlenül fel is kell mutatnia. Mindenütt érezhető, terjed és növekszik az elégedetlenség a II. Internacionáléval, opportunizmusa miatt is, meg amiatt is, hogy nem tud vagy nem képes igazán centralizált, igazán vezető központot teremteni, amely alkalmas a forradalmi proletariátus nemzetközi taktikájának irányítására, ennek a proletariátusnak az egész világot felölelő szovjet köztársaságért folytatott harcában. Világosan meg kell érteni, hogy az ilyen vezető központot semmiesetre sem lehet felépíteni a harc taktikai szabályainak sablonizálása, gépies egyenlősítése, egy kaptafára húzása alapján. Mindaddig, míg a népek és országok között nemzeti és állami különbségek vannak — márpedig ezek a különbségek még a proletariátus diktatúrájának világméretekben történő megvalósulása után is sokáig, nagyon sokáig meg fognak maradni —, a világ kommunista munkásmozgalmának nemzetközi taktikai egysége nem a különféleség kiküszöbölését, nem a nemzeti különbségek megszüntetését (ez a mai helyzetben dőre álom), hanem a kommunizmus alapelveinek (a Szovjethatalomnak és a proletariátus diktatúrájának) olyan érvényesítését követeli, amely ezeket az elveket a részletekben helyesen módosítja, azokat a nemzeti és nemzeti-állami különbségekhez hozzáalakítja, hozzáalkalmazza. Felkutatni, tanulmányozni, megkeresni, kitalálni, felismerni minden egyes országban a nemzeti sajátosságokat, a nemzeti szempontból jellegzetes mozzanatot, amely az egységes nemzetközi feladat konkrét megoldására, a munkásmozgalmon belül az opportunizmus és a baloldali doktrinérség feletti győzelemre, a burzsoázia uralmának megdöntésére, a szovjet köztársaság és a proletárdiktatúra megteremtésére vezet, ez a jelen történelmi pillanatban a fő feladat a vezető (és nemcsak a vezető) országokban. A legfontosabb — természetesen korántsem minden, de mégis a legfontosabb — már megtörtént a munkásosztály élcsapatának megnyerésével, azzal, hogy ez az élcsapat a parlamentarizmussal szemben a Szovjethatalom, a polgári-demokráciával szemben a proletárdiktatúra híve lett. Most minden erőt, minden figyelmet a következő lépésre kell összpontosítani, amely kevésbé lényegesnek látszik — és bizonyos szempontból valóban kevésbé az —, de amely ezzel szemben gyakorlatilag közelebb áll a kérdés gyakorlati megoldásához, nevezetesen arra, hogy megtaláljuk a proletárforradalomhoz való átmenet vagy közeledés formáját.

A proletár élcsapatot eszmeileg meghódítottuk. Ez a fő. Enélkül az első lépést sem lehet megtenni a győzelem felé. De ettől még meglehetősen messze az út a győzelemig. Csupán az élcsapattal győzni nem lehet. Csupán az élcsapatot a döntő harcba vetni, amikor még az egész osztály, amikor még a széles tömegek nem helyezkedtek arra az álláspontra, hogy vagy közvetlenül támogatják az élcsapatot, vagy legalább is jóindulatú semlegességet tanúsítanak irányában és teljesen képtelenek az ellenség támogatására: nemcsak ostobaság, hanem bűn is lenne. Ahhoz azonban, hogy valóban az egész osztály, hogy valóban a dolgozók és a tőke elnyomottainak széles tömegei jussanak el erre az álláspontra, ahhoz a propaganda egymagában, az agitáció egymagában kevés. Ahhoz ezeknek a tömegeknek saját politikai tapasztalata szükséges. Ez minden nagy forradalom legfőbb törvénye, amelyet most nemcsak Oroszország, hanem Németország is meglepő erővel és szemléletességgel bizonyít. Nemcsak Oroszország műveletlen, jórészt írástudatlan tömegeinek, hanem Németország nagyműveltségű, százszázalékosan írástudó tömegeinek is azt, hogy a II. Internacionálé lovagjaiból álló kormány mennyire erőtlen, mennyire jellemtelen, mennyire gyámoltalan, mennyire lakájkodik a burzsoázia előtt, mennyire galád, azt, hogy a szélsőséges reakciósok diktatúrája (Oroszországban Kornyilov, Németországban Kapp és társai) mint a proletárdiktatúra egyetlen alternatívája mennyire elkerülhetetlen, a saját bőrükön kellett tapasztalniok ahhoz, hogy határozottan a kommunizmus felé forduljanak.

A nemzetközi munkásmozgalom öntudatos élcsapatainak, azaz a kommunista pártoknak, csoportoknak és irányzatoknak legközelebbi feladata az, hogy a széles (most a legtöbb esetben még szunnyadó, közömbös, a szokásokhoz megrögzötten ragaszkodó, még fel nem ébredt) tömegeket el tudják vezetni ehhez az új helyzetükhöz, vagy helyesebben az, hogy ne csak a pártjukat tudják vezetni, hanem ezeket a tömegeket is, az új hadállás felé való közeledésük, átmenetük idején. Ha az első történelmi feladatot (a proletariátus öntudatos élcsapatának a Szovjethatalom és a munkásosztály diktatúrája számára való megnyerését) nem lehetett megoldani az opportunizmuson és a szociálsovinizmuson aratott teljes eszmei és politikai győzelem nélkül, akkor a második feladatot, amely ma van soron és amely abban áll, hogy a tömegeket elvezessük az élcsapat győzelmét a forradalomban biztosítani tudó új állásba — ezt a legközelebbi feladatot nem lehet teljesíteni a baloldali doktrinérség felszámolása, hibáinak teljes leküzdése, a tőlük való megszabadulás nélkül.

Amíg arról volt szó (s amennyiben még mindig arról van szó), hogy a proletariátus élcsapatát nyerjük meg a kommunizmus számára, addig és annyiban a propaganda állt, illetőleg áll az első helyen; itt még a propagandakörök is hasznosak, a velük járó-hibák ellenére, és kiadós eredményekre vezetnek. Amikor azonban a tömegek gyakorlati akciójáról — ha szabad így kifejeznünk magunkat —, milliós hadseregek elosztásáról, az adott társadalmat alkotó osztályerők összességének a végső és döntő harc céljából való felsorakoztatásáról van szó, akkor itt pusztán propagandista módszerekkel, pusztán a „tiszta” kommunizmus igazságainak ismételgetésével már semmihez sem kezdhetünk. Itt nem ezrekben kell számolni, mint ahogyan lényegében a propagandista számol, aki egy olyan kis csoport tagja, amely még nem vezetett tömegeket, itt milliókban és tízmilliókban kell számolni. Itt nemcsak azt a kérdést kell feltennünk magunknak, hogy meggyőztük-e a forradalmi osztály élcsapatát, hanem azt is, hogy az adott társadalom valamennyi osztályának, feltétlenül és kivétel nélkül valamennyi osztályának történelmileg cselekvőképes erői úgy oszlanak-e meg, hogy a döntő ütközetet teljesen megérettnek lehet tekinteni, olyan értelemben, hogy: (1) a velünk szemben álló ellenséges osztályerők már mind eléggé tanácstalanok, eléggé hajba-kaptak egymással, eléggé legyengítették egymást az erejüket meghaladó harcokban; hogy (2) valamennyi ingadozó, tétovázó állhatatlan közbeeső elem, azaz a kisburzsoázia — nem a burzsoáziáról van szó —, a kispolgári demokrácia eléggé leleplezte magát a nép előtt és gyakorlati csődjével eléggé szégyent vallott; hogy (3) a proletariátus soraiban a burzsoázia elleni legerélyesebb, haláltmegvetően bátor forradalmi akcióknak kedvező tömeghangulat kapott lábra és vált hatalmassá. Akkor aztán a forradalom megérett, akkor győzelmünk, ha helyesen vettük számba valamennyi fentebb jelzett feltételt és helyesen választottuk meg a pillanatot — biztosítva van.

A Churchillek és Lloyd George-ok — ezek a politikai típusok elenyésző nemzeti különbségekkel minden országban fellelhetők —, továbbá a Hendersonok és Lloyd George-ok közötti nézeteltérések teljesen lényegtelenek és jelentéktelenek a tiszta, vagyis az absztrakt, azaz a gyakorlati, tömegjellegű politikai akciókra meg nem érett kommunista mozgalom szempontjából. A tömegek gyakorlati akciójának szempontjából azonban ezek a különbségek igen-igen fontosak. Az olyan kommunistának, aki nemcsak öntudatos, meggyőződött, az eszméitől áthatott propagandista, hanem a tömegek gyakorlati vezetője is akar lenni a forradalomban, legfőbb teendője, legfőbb feladata az, hogy ezeket a különbségeket figyelembe vegye, hogy meghatározza azt a pillanatot, amikor teljesen megértek az ezek között a „barátok” között elkerülhetetlen összeütközések, amelyek a „barátokat”, valamennyit együttvéve, gyengítik és elerőtlenítik. A kommunizmus eszméje iránti legmesszebbmenő odaadást párosítani kell azzal a képességgel, hogy belemenjünk minden szükséges gyakorlati kompromisszumba, lavírozásba, egyezkedésbe, kerülő utakba, visszavonulásba és egyéb hasonlókba, azért hogy meggyorsítsuk a Hendersonok (azaz — hogy ne egyes neveket mondjak — a II. Internacionálé hőseinek, a kispolgári demokrácia magukat szocialistának nevező képviselőinek) politikai hatalomrajutását és lejáratását; hogy meggyorsítsuk elkerülhetetlen gyakorlati bukásukat, amely a tömegeket éppen a mi szellemünkben, éppen a kommunizmus tekintetében világosítja fel; hogy siettessük az elkerülhetetlen súrlódásokat, civakodásokat, összeütközéseket, a teljes meghasonlást a Hendersonok — Lloyd George-ok — Churchillek (mensevikek és eszerek — kadetok — monarchisták; a Scheidemannok — a burzsoázia — a kappisták stb.) között és helyesen válasszuk ki azt a pillanatot, amikor a meghasonlás a „szent magántulajdon” mindezen „pillérei” között a legnagyobb, hogy a proletariátus döntő támadásával valamennyiüket szétverhessük, és meghódíthassuk a politikai hatalmat.

A történelem általában, a forradalmak története pedig különösen, mindig gazdagabb tartalmú, változatosabb, sokoldalúbb, elevenebb, „ravaszabb”, mint ahogy azt akár a legelőrehaladottabb osztályok legjobb pártjai, legöntudatosabb élcsapatai képzelik. Ez érthető is, mert hiszen a legjobb élcsapatok tízezrek öntudatát, akaratát, szenvedélyét, képzelőerejét juttatják kifejezésre, míg a forradalmat minden emberi képesség különös fellendülésének és megfeszítettségének pillanatában a legélesebb osztályharc által felkorbácsolt tízmilliók képessége, öntudata, akarata, szenvedélye, képzelőereje váltja valóra. Ebből két igen fontos gyakorlati következtetés adódik: az első az, hogy a forradalmi osztálynak ahhoz, hogy feladatát megvalósíthassa, alaposan tisztába kell jönnie a társadalmi tevékenység kivétel nélkül minden formájával és oldalával (s a politikai hatalom meghódítása után, néha nagy kockázattal és roppant veszéllyel, pótolnia kell azt, amit a hatalom meghódítása előtt elmulasztott); a második az, hogy a forradalmi osztálynak készen kell állnia arra, hogy az egyik formát a legnagyobb gyorsasággal és a legváratlanabbul egy másik forma fogja felváltani.

Mindenki el fogja ismerni, hogy oktalanság, sőt bűn az olyan hadsereg magatartása, amelyik nem készül fel arra, hogy bánni tudjon mindazokkal a fegyverfajtákkal, harci eszközökkel és harci módszerekkel, amelyekkel az ellenség rendelkezik, vagy rendelkezhet. De ez a politikára még nagyobb mértékben vonatkozik, mint a hadviselésre. A politikában még kevésbé lehet előre tudni, milyen harci eszköz lesz számunkra bizonyos eljövendő viszonyok között alkalmazható és előnyös. Ha nem tudunk bánni minden harci eszközzel, akkor óriási  — néha egyenesen döntő — vereséget szenvedhetünk, ha bizonyos, más osztályok helyzetében beállott és akaratunktól független változások a tevékenység olyan formáját tűzik napirendre, amelynek alkalmazásában mi különösen gyengék vagyunk. Ha minden harci eszközzel tudunk bánni, akkor biztosan győzünk, minthogy a valóban élenjáró, valóban forradalmi osztály érdekeit képviseljük, biztosan győzünk még akkor is, ha a körülmények nem engedik meg, hogy az ellenség számára legveszedelmesebb fegyvert, azt a fegyvert vegyük igénybe, amellyel leggyorsabban mérhetünk halálos csapásokat. Tapasztalatlan forradalmárok gyakran azt hiszik, hogy a legális harci eszközök opportunista jellegűek, mert a burzsoázia ezen a téren különösen gyakran (leginkább „békés”, nem forradalmi időkben) ámította és bolondította a munkásokat, ezzel szemben az illegális harci eszközök forradalmiak. Ez azonban nem igaz. Az igazság az, hogy opportunisták és a munkásosztály árulói azok a pártok és vezérek, amelyek, illetőleg akik nem tudják vagy nem akarják (ne mondd, hogy nem tudod, mondd, hogy nem akarod) alkalmazni az illegális harci eszközöket, például olyan viszonyok között, amilyenek az 1914—1918-as imperialista háború viszonyai voltak, amikor még a legszabadabb demokratikus országok burzsoáziája is hallatlan arcátlansággal és könyörtelenül becsapta a munkásokat, és megtiltotta, hogy a háború rabló jellegéről megmondják az igazságot. Az olyan forradalmárok azonban, akik nem tudják az illegális harci formákat valamennyi legális harci formával párosítani, nagyon rossz forradalmárok. Nem nehéz forradalmárnak lenni akkor, amikor a forradalom már kitört és lángra lobbant, amikor boldog-boldogtalan, egyszerűen lelkesedésből, divatból, sőt néha egyéni karrierhajhászásból csatlakozik a forradalomhoz. Az ilyen álforradalmároktól való „megszabadulás” a proletariátusnak később, győzelme után, a legnagyobb megerőltetésbe, mondhatni gyötrelmes kínokba kerül. Sokkal nehezebb — és sokkal becsesebb — ha akkor tudunk forradalmárok lenni, amikor még nincsenek meg a közvetlen, nyílt, tényleg tömegeket felölelő, valóban forradalmi harc feltételei, ha védeni tudjuk a forradalom érdekeit (propagandával, agitációval, szervezéssel) nem forradalmi, sőt gyakran egyenesen reakciós intézményekben, nem forradalmi körülmények közt, olyan tömegek közepette, amelyek még nem képesek arra, hogy azonnal megértsék a forradalmi munkamódszerek szükségességét. Annak a konkrét útnak, vagy az események ama különös fordulatának megtalálásához, kitapogatásához, helyes meghatározásához érteni, amely a tömegeket az igazi, döntő, végső, nagy forradalmi harc felé vezeti — ez napjaink kommunista mozgalmának fő feladata Nyugat-Európában és Amerikában.

Vegyük példának Angliát. Nem tudhatjuk —és senki sem határozhatja meg előre, hogy milyen hamar lobban ott majd lángra az igazi proletárforradalom, és milyen alkalom fogja leginkább felébreszteni, lángragyújtani, harcbavinni az igen nagy, de ma még alvó tömegeket. Ezért kötelesek vagyunk egész előkészítő munkánkat úgy végezni (mint az elhunyt Plehanov szokta volt mondani, amikor még marxista és forradalmár volt), hogy mind a négy lábunkon meg legyünk patkolva. Lehetséges, hogy parlamenti válság okozza a „rianást”, ez fogja „megtörni a jeget”, lehetséges, hogy olyan válság, amely a reménytelenül összekuszált, egyre jobban és egyre kínosabban alakuló és élesedő gyarmati és imperialista ellentétekből fakad; lehet, hogy valamely harmadik stb. ok. Mi nem arról beszélünk, hogy milyen harc fogja eldönteni a proletárforradalom sorsát Angliában (ez a kérdés a kommunisták közül senkiben sem kelt kételyt, ez a kérdés mindnyájunk számára el van döntve, mégpedig a leghatározottabban), mi arról az alkalomról beszélünk, amely a ma még alvó proletártömegeket felkelti, mozgásba hozza és elvezeti közvetlenül a forradalomhoz. Ne feledjük, hogy például a francia burzsoá köztársaságban, olyan helyzetben, amely nemzetközi és belpolitikai tekintetben egyaránt százszorta kevésbé volt forradalmi, mint a mostani, elegendő volt egy olyan „váratlan” és olyan „jelentéktelen” alkalom, mint a reakciós katonai klikk ezer és ezer becstelen csalásainak egyike (a Dreyfus-ügy), hogy a népet a polgárháború közvetlen közelébe sodorja!

A kommunistáknak Angliában szüntelenül, lankadatlanul, következetesen egyaránt ki kell használniok a parlamenti választásokat, továbbá a brit kormány Írország irányában követett politikájának, gyarmati politikájának és imperialista világpolitikájának minden mozzanatát és a társadalmi élet valamennyi egyéb területét, szféráját, oldalát, és mindenütt új módszerekkel, kommunista módra, nem a II., hanem a III. Internacionálé szellemében kell dolgozniok. Nincs itt időm és helyem arra, hogy leírjam azokat a módszereket, amelyek az „oroszoknak”, a „bolsevikoknak” a parlamenti választásokon és a parlamenti harcban való részvételét jellemezték, de biztosíthatom a külföldi kommunistákat, hogy az egyáltalán nem hasonlított a szokásos nyugateurópai parlamenti kampányokra. Ebből gyakran azt a következtetést vonják le: „No igen, ez nálatok Oroszországban így volt, de nálunk a parlamentarizmus más.” Ez a következtetés helytelen. Éppen azért vannak a világon kommunisták, azért vannak a III., internacionálénak hívei minden országban, hogy az egész vonalon, az élet minden területén átalakítsák a régi szocialista, trade-unionista, szindikalista parlamenti tevékenységet új, kommunista tevékenységgé. Opportunista, színtiszta burzsoá, érdekhajhászó és szélhámos kapitalista elem a mi választásainknál is mindig éppen elegendő volt. A nyugateurópai és amerikai kommunistáknak meg kell tanulniok, hogy új, a megszokottól eltérő, nem opportunista, nem karrierista parlamenti politikát alakítsanak ki, hogy a kommunisták pártja kiadja a maga jelszavait, hogy az igazi proletárok a szervezetlen és teljesen elnyomott nép segítségével röplapokat szórjanak szét és hordozzanak széjjel, hogy meglátogassák és bejárják a munkások lakásait, a falusi proletárok és az istenhátamögötti falvak parasztjainak kunyhóit (Európában szerencsére sokkal kevesebb az istenhátamögötti falu, mint nálunk, Angliában pedig egészen kevés van), hogy betérjenek a legegyszerűbb emberek által látogatott csapszékekbe, behatoljanak a legalsóbb rétegekből toborzódó egyesületekbe és szövetkezetekbe, beférkőzzenek az alkalmi gyűlésekre, ne tudálékosan (és ne nagyon parlamenti módon) beszéljenek a néppel, cseppet se hajhásszák a parlamenti „mandátumokat”, hanem mindenütt felébresszék a gondolkodást, bevonják a tömegeket a mozgalomba, szavánfogják a burzsoáziát, kihasználják az általa teremtett apparátust, az általa kiírt választásokat, az egész néphez intézett felhívásait, a népet úgy ismertessék meg a bolsevizmussal, mint ahogy (a burzsoázia uralma alatt) sohasem sikerült megismertetni a választások idejének kivételével (nem számítva természetesen a nagy sztrájkok időpontját, amikor az egész népet átfogó agitációnak ugyanez az apparátusa nálunk még fokozottabban dolgozott). Nyugat-Európában és Amerikában ezt megtenni nagyon nehéz, igen-igen nehéz, de meg lehet és meg kell tenni, hiszen fáradság nélkül a kommunizmus feladatait egyáltalán nem lehet megoldani, csakhogy gyakorlati feladatok megoldásán kell fáradozni, amelyek egyre változatosabbak, egyre jobban egybekapcsolódnak a társadalmi élet valamennyi területével, amelyek megoldása során a társadalmi élet egyik területét a másik után egyre inkább elhódítjuk a burzsoáziától.

Ugyancsak Angliában elvtársainknak ugyanúgy új módszerekkel (nem szocialista, hanem kommunista, nem reformista, hanem forradalmi módon) kell kiépiteniök a propaganda-, agitációs és szervezőmunkát a hadseregben és „saját” államuk elnyomott és nemteljesjogú nemzetiségei között (Írországban, a gyarmatokon). Mert az imperializmus korszakában általában és méginkább most a háború után, amely elgyötörte a népeket s gyorsan felnyitja szemüket az igazság meglátására (az igazság az, hogy az emberek tízmilliói csak annak a kérdésnek eldöntéséért estek el vagy lettek nyomorékká, hogy az angol vagy a német rablók fosztanak-e majd ki több országot) — a társadalmi élet mindeme területein különösen sok gyúlékony anyag halmozódik fel s különösen sok alkalom támad összeütközésekre, válságokra, az osztályharc kiéleződésére. Nem tudjuk és nem tudhatjuk, hogy a gazdasági és politikai világválság nyomán most minden országban szanaszét röpködő számtalan szikra közül melyik szikra lesz képes lángralobbantani a tüzet, amely felrázza a tömegeket, és ezért kötelességünk, hogy új, kommunista elveink alapján hozzálássunk minden néven nevezendő munkaterület „megdolgozásához”, még akkor is, ha az a legósdibb, legelhanyagoltabb és látszólag a legreménytelenebb, mert különben nem állunk majd feladatunk magaslatán, nem leszünk eléggé sokoldalúak, nem tudunk majd bánni valamennyi fegyverfajtával, nem készülünk fel sem arra, hogy legyőzzük a burzsoáziát (amely burzsoá módra szervezte meg — most pedig felbomlasztotta — a közélet minden területét), sem pedig arra, hogy a győzelem után hozzálássunk az egész élet kommunista átszervezéséhez.

Az oroszországi proletárforradalom és ennek a forradalomnak nemzetközi méretekben aratott, a burzsoázia és a nyárspolgárok számára váratlan győzelmei után megváltozott az egész világ, megváltozott mindenütt a burzsoázia is. Megrémült a „bolsevizmustól”, eszeveszett haragra lobbant ellene, s éppen ezért, egyrészt meggyorsítja az események kibontakozását, másrészt pedig figyelmét a bolsevizmus erőszakos elnyomására összpontosítja, és ezáltal számos más területen gyengíti saját helyzetét. Ezt a két körülményt minden előrehaladott ország kommunistáinak figyelembe kell venniök.

Amikor az orosz kadetok és Kerenszkij vad hajszát kezdtek a bolsevikok ellen — különösen 1917 áprilisa után, s méginkább 1917 júniusában és júliusában —, „elvetették a sulykot”. A polgári újságok, amelyek milliós példányszámban, minden hangnemben ágáltak a bolsevikok ellen, segítettek bevonni a tömegeket a bolsevizmus megvitatásába, holott amúgy is, az újságokon kívül is, éppen a burzsoázia „buzgalma” következtében az egész közéletben elhatalmasodtak a bolsevizmusról folytatott viták. Most nemzetközi méretekben minden ország milliomosai úgy viselkednek, hogy a legnagyobb hálával tartozunk nekik. Ugyanolyan buzgalommal rendezik a hajszát a bolsevizmus ellen, mint annakidején Kerenszkij és társai tették; közben ugyanúgy „elvetik a sulykot” és ugyanúgy segítenek nekünk, mint annakidején Kerenszkij. Amikor a francia burzsoázia a bolsevizmus kérdését a választási agitáció középpontjába állítja és aránylag mérsékelt vagy ingadozó szocialistákat bolsevikoknak hord le; amikor az amerikai burzsoázia, teljesen fejét vesztve, a bolsevizmus gyanúja miatt az emberek ezreit és ezreit fogdossa össze, pánikhangulatot kelt és mindenfelé bolsevik összeesküvésekről szóló híreket terjeszt; amikor az angol burzsoázia, a világ „leghiggadtabb” burzsoáziája, minden okossága és tapasztaltsága mellett, hihetetlen ostobaságokat követ el, igen nagy anyagi eszközökkel rendelkező „bolsevizmusellenes egyesületeket” alapít, a bolsevizmusról külön irodalmat teremt, a bolsevizmus elleni harc céljára még több tudóst, agitátort és papot bérel fel, akkor ezért csak elismeréssel és hálával adózhatunk a kapitalista uraknak. Nekünk dolgoznak. Segítenek nekünk felkelteni a tömegekben az érdeklődést a bolsevizmus lényege és jelentősége iránt. Másképpen viszont nem járhatnak el, mert a bolsevizmust „agyonhallgatni”, elfojtani már nem sikerült nekik.

Ugyanakkor azonban a burzsoázia a bolsevizmusnak jóformán csak az egyik oldalát látja: a felkelést, az erőszakot, a terrort; a burzsoázia ezért különösen arra igyekszik felkészülni, hogy ezen a téren szálljon szembe és fejtsen ki ellenállást. Meglehet, hogy egyes esetekben, egyes országokban, bizonyos rövid időszakokra, ez sikerülni fog neki: ezzel a lehetőséggel számolni kell, s abban, hogy ez sikerülni fog neki, számunkra nincs egyáltalán semmi borzasztó. A kommunizmus a társadalmi életnek kivétel nélkül minden területéből „kicsírázik”, hajtásai megvannak kivétel nélkül mindenütt, a „ragály” (ha a burzsoázia és a burzsoá rendőrség által oly kedvelt és számukra „legkellemesebb” hasonlatot akarjuk használni) igen tartósan hatolt be a szervezetbe és átitatta az egész szervezetet. Ha az egyik kijáratot különös gonddal „betömik”, akkor a „ragály” talál magának más, néha teljesen váratlan kivezető utat. Az élet eléri, amit akar. Hadd tobzódjék a burzsoázia, hadd dühöngjön az eszeveszettségig, hadd vesse el a sulykot, kövessen el ostobaságokat, álljon előre bosszút a bolsevikokon és igyekezzék (Indiában, Magyarországon, Németországban stb.) lemészárolni a holnapi vagy a tegnapi bolsevikok újabb százait, ezreit, százezreit: amikor a burzsoázia így jár el, csak azt teszi, amit a történelem által pusztulásra ítélt minden osztály tett. A kommunistáknak tudniok kell, hogy a jövő mindenesetre az övék, és ezért a nagy forradalmi harcban a legnagyobb szenvedélyességet a burzsoázia eszeveszett kapkodásainak leghidegvérűbb és legjózanabb figyelembevételével párosíthatjuk (és kell is párosítanunk). Az orosz forradalmat kegyetlenül elfojtották 1905-ben; az orosz bolsevikok 1917 júliusában vereséget szenvedtek; Scheidemannak és Noskénak a burzsoáziával és a monarchista tábornokokkal együttesen kifőzött mesteri provokációja és ügyes manőverei útján több mint 15 000 német kommunistát mészároltak le; Finnországban és Magyarországon dühöng a fehérterror. A kommunista mozgalom azonban minden esetben és minden országban egyre jobban acélosodik és nő; gyökereit oly mélyre ereszti, hogy az üldözések nem gyengítik, hanem fokozzák erejét. Ahhoz, hogy biztosabban és határozottabban haladjunk a győzelem felé, csak egy hiányzik: az, hogy minden ország minden kommunistája mindenütt és teljesen átgondolt módon felismerje, hogy taktikájában a lehető legnagyobb mértékben rugalmasnak kell lennie. A nagyszerűen fejlődő kommunista mozgalom, különösen az előrehaladott országokban, most ennek a felismerésnek és annak a képességnek van híján, hogy ezt a felismerést gyakorlatilag alkalmazza.

Hasznos lecke lehetne (és legyen is) az, ami a II. Internacionálé olyan nagytudású marxistáival és olyan odaadóan szocialista vezéreivel történt, amilyenek Kautsky, Ottó Bauer és a többiek voltak, ők teljesen megértették a rugalmas taktika szükségességét, tanulták a marxista dialektikát és másokat is tanítottak rá (és sok minden abból, amit ebben a tekintetben tettek, mindenkor komoly értéke lesz a szocialista irodalomnak), de ennek a dialektikának az alkalmazása során akkora hibát követtek el, illetőleg a gyakorlatban annyira nem dialektikusaknak, annyira a formák gyors változásának és a régi formák gyors ütemben új tartalommal való telítődésének megértésére képtelen embereknek bizonyultak, hogy sorsuk nem sokkal irigylésreméltóbb Hyndman, Guesde és Plehanov sorsánál. Bukásuk fő oka az volt, hogy „elbámészkodtak” a munkásmozgalom és a szocializmus fejlődésének egy bizonyos formáján, megfeledkeztek arról, hogy ez a forma egyoldalú, féltek szemébe nézni annak a szöges fordulatnak, amely az objektív viszonyok erejénél fogva elkerülhetetlenné vált, és továbbra is olyan egyszerű, betanult, első pillantásra kétségbevonhatatlan igazságokat hajtogattak, mint az, hogy három több kettőnél. De a politika inkább hasonlít az algebrára, mint az aritmetikára s méginkább a felsőbb matematikára, mint az alsóbbra. Valójában a szocialista mozgalom régi formái egytől-egyig új tartalommal teltek meg, a számok előtt ezért új előjel tűnt fel: a „mínusz”, a mi bölcseink viszont konokul továbbra is azt hajtogatták (és hajtogatják) maguknak és másoknak is, hogy „mínusz három” több „mínusz kettőnél”.

Arra kell törekedni, hogy a kommunistákkal ne ismétlődjék meg ugyanez a hiba más oldalról, vagyis helyesebben, hogy minél hamarabb jóvátegyük és minél gyorsabban, a szervezet számára minél fájdalommentesebben kiküszöböljük ugyanazt a hibát, amelyet most, csak éppen más oldalról, a „baloldali” kommunisták elkövetnek. A baloldali doktrinérség is hiba, nemcsak a jobboldali doktrinérség. Természetesen a kommunista mozgalomban észlelhető baloldali doktrinérség hibája a jelen pillanatban ezerszerte kevésbé veszedelmes és kevésbé jelentős, mint a jobboldali doktrinérség (azaz a szociálsovinizmus és a kautskyzmus) hibája, de csak azért, mert a baloldali kommunista irányzat egészen fiatal, éppenhogy keletkezőben levő irányzat. Csak azért lehet a betegséget bizonyos feltételek mellett könnyen kigyógyítani, és a gyógyításhoz a legnagyobb eréllyel hozzá is kell látni.

A régi formák szétrepedtek, mert kiderült, hogy új tartalmuk — proletárellenes, reakciós tartalmuk — nagyon is messzemenő fejlődést ért el. Most a nemzetközi kommunista mozgalom fejlődésének szempontjából munkánknak olyan határozott, olyan erőteljes, olyan hatalmas tartalma van (dolgozni a Szovjethatalomért, a proletárdiktatúráért), hogy ez a tartalom bármely formában, az új meg a régi formában egyaránt, megnyilvánulhat és meg is kell nyilvánulnia, hogy átalakíthatja, legyőzheti, alárendelheti magának — és ezt meg is kell tennie — valamennyi formát, nemcsak az újakat, hanem a régieket is, — nem azért, hogy megbéküljünk a régiekkel, hanem azért, hogy képesek legyünk minden néven nevezendő új és régi formát a kommunizmus győzelmének teljes és végleges, döntő és visszavonhatatlan eszközévé tenni.

A kommunistáknak minden erejükkel azon kell lenniök, hogy a munkásmozgalmat és általában a társadalmi fejlődést a legegyenesebb és leggyorsabb úton vezessék a Szovjethatalom világgyőzelme és a proletárdiktatúra felé. Ez vitathatatlan igazság. De csak egy kis lépéssel kell tovább menni — az ember azt hihetné, hogy a lépés ugyanabban az irányban történt — és az igazság tévedéssé válik. Elég azt mondani, amit a német és az angol baloldali kommunisták mondanak, hogy tudniillik csak egy utat ismerünk el, az egyenes utat, hogy nem tartjuk megengedhetőnek a lavírozást, a megegyezést, a kompromisszumokat — és ez már tévedés lesz, amely igen komoly kárt okozhat, részben már okozott és okoz is a kommunizmusnak. A jobboldali doktrinérség csökönyösségében csak a régi formákat hajlandó elismerni és teljesen csődöt mondott, mert nem vette észre az új tartalmat. A baloldali doktrinérség csökönyösségében feltétlenül el akar vetni bizonyos régi formákat és nem látja, hogy az új tartalom bármely formán át utat tör magának, hogy nekünk, mint kommunistáknak, az a kötelességünk, hogy alkalmazni tudjunk minden formát, hogy megtanuljuk, miképpen kell a legnagyobb gyorsasággal kiegészíteni az egyik formát a másikkal, felváltani az egyiket a másikkal, taktikánkat hozzáidomítani minden olyan változáshoz, amelyet nem a mi osztályunk, nem a mi erőfeszítéseink idéztek elő.

A világforradalom az imperialista világháború borzalmai, gyalázatosságai, aljasságai, az általa teremtett helyzet kilátástalansága következtében olyan hatalmas lökést kapott és annyira meggyorsult, ez a forradalom szélességben és mélységben olyan mindent felülmúló gyorsasággal fejlődik, az egymást felváltó formák olyan nagyszerű gazdagságát mutatja, oly sok tanulságot nyújtva cáfol meg a gyakorlatban mindenféle doktrinérséget, hogy minden okunk megvan arra a reménységre, hogy a nemzetközi kommunista mozgalom gyorsan és teljesen ki fog gyógyulni gyermekbetegségéből, a „baloldali” kommunizmusból.1920 április 27.

Kiegészítés

Amíg a kiadóvállalatok országunkban, amelyet az egész világ imperialistái kifosztottak azért, hogy bosszút álljanak a proletárforradalomért, és amelyet a munkásaiknak tett mindenféle ígéretek ellenére még most is fosztogatnak és blokád alatt tartanak, — amíg kiadóvállalataink megbirkóztak brosúrám kiadásának feladatával, azalatt külföldről újabb anyag érkezett. S minthogy én brosúrámban egyáltalán nem szándékozom túllépni egy publicista futólagos megjegyzéseinek kereteit, röviden érintek néhány pontot.

I
A németországi kommunisták szakadása

A kommunisták szakadása Németországban ténnyé vált. A „baloldal” vagy „elvi ellenzék”, eltérően a „Kommunista Párttól”, külön „Kommunista Munkáspártot” alakított. Olaszországban nyilván szintén szakadás felé halad a dolog; azt mondom, hogy nyilván, minthogy csak a baloldali „Szovjet” („II Soviet”) c. újság újabb számai (7. és 8. sz.) állanak rendelkezésemre, amelyekben nyíltan tárgyalják a szakadás lehetőségét és szükségességét, aminek során az „absztencionisták” (vagy bojkottisták, azaz a parlamentben való részvétel ellenzői) frakciójának kongresszusáról is szó van, amely frakció mindezideig az Olasz Szocialista Párthoz tartozik.

Félő, hogy a szakadás köztünk és a „baloldaliak”, a parlamentellenesek között (akik részben a politikát, a politikai pártot és a szakszervezetekben való munkát is ellenzik) nemzetközi jelenséggé válik, éppúgy, mint a szakítás a „centristák”-kal (vagyis a kautskystákkal, longuetistákkal, „függetlenekkel” stb.). Ám legyen. A szakadás még mindig jobb, mint a zűrzavar, amely a párt ideológiai, elméleti és forradalmi fejlődését, kiforrását és egységes, valóban szervezett, a proletárdiktatúrát tényleg előkészítő gyakorlati munkáját egyaránt akadályozza.

Hadd tegyék próbára magukat a „baloldaliak” a gyakorlatban, nemzeti és nemzetközi méretekben, hadd próbálják meg a proletárdiktatúrát előkészíteni (azután pedig meg is valósítani) szigorúan központosított, vasfegyelemmel bíró párt nélkül, a nélkül a képesség nélkül, hogy a politikai és kulturális munka minden területén, annak minden ága és válfaja tekintetében megfelelően kiismernék magukat. A gyakorlati tapasztalat gyorsan meg fogja őket tanítani.

Csakhogy mindent meg kell tenni abban az irányban, hogy a köztünk és a „baloldaliak” között végbemenő szakadás ne nehezítse meg vagy minél kevésbé nehezítse meg a munkásmozgalom valamennyi részvevőjének, mindazoknak, akik őszintén és becsületesen a Szovjethatalom és a proletárdiktatúra hívei, a közeljövőben elkerülhetetlenül bekövetkező és szükséges egybeolvadását egy egységes pártban. Oroszországban a bolsevikok különös szerencséje az volt, hogy már jóval a proletárdiktatúráért való közvetlen tömegharc kezdete előtt tizenöt évük volt arra, hogy mind a mensevikek (azaz az opportunisták és a „centristák”), mind a „baloldaliak” elleni harcot rendszeresen és teljesen végigvigyék. Európában és Amerikában ezt a munkát most „erőltetett menetben” kell elvégezni. Egyesek, különösen a sikertelenül vezéri pozícióra törekvők közül, sokáig ragaszkodhatnak tévedéseikhez (ha hiányzik belőlük a kellő proletár-fegyelmezettség és nem elég „becsületesek önmagukhoz”), a munkástömegek azonban, amikor az idő majd megérik, könnyen és gyorsan fognak egyesülni maguk is, és könnyen és gyorsan fognak egyesíteni minden őszinte kommunistát egy olyan egységes pártban, amely képes lesz majd megvalósítani a szovjet rendszert és a proletariátus diktatúráját.

A „baloldali” kommunistáknak, a parlamentelleneseknek, általában a kommunistákkal való jövendő egybeolvadásával kapcsolatban még a következőket akarom megjegyezni. Amennyire módomban volt megismerkedni a németországi „baloldali” kommunisták és általában a kommunisták újságjaival, azt látom, hogy az előbbieknek megvan az az előnyük, hogy jobban tudnak a tömegek között agitálni, mint az utóbbiak. Valami ehhez hasonlót figyeltem meg nem egy ízben — csak éppen kisebb méretekben, egyes helyi szervezetekben, nem pedig országos méretekben — a bolsevik párt története során. Így például 1907— 1908-ban a „baloldali” bolsevikok néha és egyes helyeken nagyobb sikerrel agitáltak a tömegek között, mint mi. Ez részben azzal magyarázható, hogy forradalmi pillanatokban, vagy akkor, amikor a forradalomra való visszaemlékezések még elevenek, könnyebb a tömegekhez az „egyszerű” tagadás taktikájával hozzáférni. Ez azonban még nem érv amellett, hogy az ilyen taktika helyes. Mindenesetre a legkisebb kétség sem fér ahhoz, hogy a kommunista pártnak, amely valóban a forradalmi osztály, a proletariátus előőrse, élcsapata akar lenni, és amely azonfelül a széles, nemcsak proletár-, hanem a nem proletár tömegek, a dolgozók és kizsákmányoltak tömegeinek vezetését is meg akarja tanulni, az a kötelessége, hogy mind a városi, a gyári „utca”, mind a falu számára a leghozzáférhetőbb, legérthetőbb, legvilágosabb és legelevenebb módon tudjon propaganda-, szervező és agitációs munkát végezni.

II
A kommunisták és a függetlenek Németországban

Brosúrámban annak a véleményemnek adtam kifejezést, hogy a kommunisták és a függetlenek balszárnya közötti kompromisszum a kommunista mozgalom szempontjából szükséges és hasznos, de megvalósítása nem lesz könnyű. Azok az újságok, amelyeket azóta kaptam, mind az egyik, mind pedig a másik állítást egyaránt megerősítették. A Németországi Kommunista Párt Központi Bizottsága lapjának, a „Vörös Zászlódnak 32. száma („Die Rote Fahne”, Zentralorgan der Kommun. Partei Deutschlands, Spartacusbund, 1920 március 26.) közli ennek a Központi Bizottságnak a Kapp—Lüttwitz-féle katonai „puccs”-ról (vagyis összeesküvésről, kalandról) és a „szocialista kormányról” szóló „nyilatkozatát”. Ez a nyilatkozat tökéletesen helytálló mind az elvi megállapítás, mind a gyakorlati következtetés szempontjából. Az elvi megállapítás az, hogy a jelen pillanatban nincs meg a proletárdiktatúra „objektív alapja”, minthogy a „városi munkások többsége” a függetlenek mellett van. A következtetés; „a burzsoá-kapitalista pártok kizárásával létrejövő szocialista” kormánynak „lojális ellenzékiséget” (azaz az „erőszakos megdöntés” előkészítéséről való lemondást) ígérnek.

Ez a taktika alapjában véve kétségkívül helyes. De ha nem is térünk ki a fogalmazás apró pontatlanságaira, mégsem szabad elhallgatni azt, hogy nem lehet (a Kommunista Párt hivatalos nyilatkozatában) a szociálárulók kormányát „szocialistának” nevezni, hogy nem lehet a „burzsoá-kapitalista pártok” kizárásáról beszélni, amikor mind a Scheidemannok, mind Kautsky és Crispien úrék pártja kispolgári demokrata párt, nem lehet olyan dolgokat írni, mint a nyilatkozat negyedik pontja, amely így szól:

„… Ha folytatni akarjuk a proletártömegeknek a kommunizmus számára való megnyerését, a proletárdiktatúra fejlődése szempontjából rendkívül fontos az olyan állapot, amikor a politikai szabadság korlátlanul kihasználható, és amikor a polgári demokrácia nem léphet fel a tőke diktatúrájaként…”

Ilyen állapot lehetetlen. A kispolgári vezérek, a német Hendersonok (Scheidemannok) és Snowdenek (Crispienek) nem lépik és nem is léphetik túl a polgári demokrácia kereteit, a polgári demokrácia viszont nem lehet egyéb, mint a tőke diktatúrája. Ezeket az elvileg helytelen és politikailag káros dolgokat, annak a gyakorlati eredménynek a szempontjából, amelyet a Kommunista Párt Központi Bizottsága tökéletesen helyesen igyekezett elérni, egyáltalán le sem kellett volna írni. Ehhez elegendő lett volna azt mondani (ha az ember a parlamenti szokásoknak megfelelően udvarias akar maradni), hogy amíg a városi munkások többsége a függetleneket követi, mi, kommunisták, nem akadályozhatjuk meg ezeket a munkásokat abban, hogy az utolsó kispolgári demokratikus (azaz szintén „burzsoá-kapitalista”) illúziókból, a „saját” kormányukkal kapcsolatban szerzett tapasztalatok árán ábránduljanak ki. Ez elegendő a kompromisszum megindokolására, amely valóban szükséges, és amelynek abban kell állnia, hogy bizonyos időre lemondunk azon kormány erőszakos megdöntésének kísérletéről, amelyben a városi munkások többsége bízik. A mindennapi tömegagitációban pedig, amelyet nem kötnek a hivatalos, parlamenti udvariasság korlátai, természetesen hozzá lehetne tenni: hadd leplezzék le a Scheidemann-féle gazemberek és a Kautsky—Crispien-féle filiszterek a gyakorlatban, hogy menynyire lóvá vannak téve ők maguk, és mennyire lóváteszik ők a munkásokat; az ő „tiszta” kormányuk a „legtisztábban” fogja elvégezni ezt, a szocializmus, a szociáldemokrácia és a szociálárulás egyéb válfajainak Augias-istállóját „kitisztító” munkát.

A „Németországi Független Szociáldemokrata Párt” jelenlegi vezéreinek igazi mivolta (azoké a vezéreké, akikről helytelenül mondják azt, hogy már elvesztették minden befolyásukat, s akik valójában még veszedelmesebbek a proletariátusra nézve, mint a magyar szociáldemokraták, akik kommunistáknak nevezték magukat és „támogatást” ígértek a proletariátus diktatúrájának) ismételten megnyilvánult a német Kornyilov-kaland, azaz Kapp és Lüttwitz úr államcsínyje idején. Röviden, de velősen bizonyítja ezt két kis cikk, Karl Kautsky „Döntő órák” („Entscheidende Stunden”) c. cikke a „Freiheit” („Szabadság”, a függetlenek lapja) 1920 március 30-i számában és Arthur Crispien „A politikai helyzethez” c. cikke (1920 április 14., ugyanott). Ezek az urak egyáltalán nem képesek forradalmárok módjára gondolkozni és ítélni. Ezek siránkozó kispolgári demokraták, akik ezerszerte veszedelmesebbek a proletariátusra nézve, ha a Szovjethatalom és a proletárdiktatúra hívének nyilvánítják magukat, mert valójában minden nehéz és veszedelmes percben elkerülhetetlenül árulást fognak elkövetni… mégpedig abban a „legőszintébb” meggyőződésben, hogy segítenek a proletariátusnak! Hiszen a magyar szociáldemokraták, akik kommunistáknak keresztelkedtek át, szintén „segíteni” akartak a proletariátusnak, amikor gyávaságból és jellemtelenségből a Tanácshatalom helyzetét Magyarországon reménytelennek tartották és siránkozni kezdtek az antant tőkések és az antant hóhérok ügynökei előtt.

III
Turati és társai Olaszországban

A „Szovjet” c. olasz újság fentebb említett számai teljesen megerősítik azt, amit brosúrámban az Olasz Szocialista Párt hibájáról mondtam, amely párt megtűr soraiban ilyen tagokat, sőt ilyen parlamenti csoportot. Még jobban megerősíti ezt egy olyan kívülálló tanú, mint a „The Manchester Guardian” c. angol polgári liberális újság római tudósítója, aki az 1920 március 12-i számban közölte Turatival folytatott beszélgetését.

„… Signor Turati feltevése szerint — írja ez a tudósító — a forradalmi veszély nem olyan, hogy komoly aggodalomra adhatna okot Olaszországban. A maximalisták csak azért játszanak a szovjet elméletek tüzével, hogy a tömegeket emelkedett és izgatott hangulatban tartsák. Ezek az elméletek azonban nem egyebek délibábkergetésnél, éretlen programoknál, amelyek gyakorlatilag semmire sem jók. Csak arra jók, hogy a dolgozó osztályokat a várakozás állapotában tartsák. Ugyanazok az emberek akik csalétekként használják fel ezeket az elméleteket, hogy a proletárszemeket elkápráztassák, akarva nem akarva kénytelenek nap mint nap bizonyos, gyakran elenyészően csekély gazdasági előnyökért harcolni, csakhogy kitolják azt a pillanatot, amikor a dolgozó osztályok elvesztik illúzióikat és kedvenc meséikbe vetett hitüket. Ezért van a kisebb-nagyobb, és a legkülönbözőbb okból kitörő sztrájkok hosszú sora, egészen a postások és vasutasok legutóbbi sztrájkjáig — amely sztrájkok súlyosbítják az ország amúgy is súlyos helyzetét. Az országot izgalomban tartják az adriai problémával kapcsolatos nehézségek, nyomják a külföldi adósságok, izgalomban tartja a minden mértéket meghaladó papírpénzkibocsátás, mindamellett az ország még korántsem látja be, hogy el kell sajátítania azt a munkafegyelmet, amely egyetlen módja a rend és a jólét visszaállításának …”

Napnál világosabb, hogy az angol tudósító olyan igazságot fecsegett ki, amelyet valószínűleg éppúgy takargat és szépítget maga Turati is, mint Turati valamennyi olaszországi polgári védője, támogatója és sugalmazója. Ez az igazság az, hogy Turati, Treves, Modigliani, Dugoni úrék és kompániájuk minden eszméje és egész politikai tevékenysége tényleg olyan, éppen olyan, aminőnek az angol tudósító ecseteli. Ez a legtisztább szociálárulás. Ékesen szól már az is, hogy a bérrabságban levő, a tőkések zsebére dolgozó munkások között a rend és a fegyelem védelmezőinek csapnak fel! Mennyire ismerősek nekünk, oroszoknak, az ilyen mensevik beszédek! Mennyire becses az a beismerés, hogy a tömegek a Szovjethatalom mellett vannak! Mily bárgyúság és filiszterség meg nem érteni a spontán növekedő sztrájkok forradalmi szerepét. Bizony, bizony, a polgári liberális újság angol tudósítója nem tett jó szolgálatot Turati úrnak és kompániájának, s nagyszerűen megerősítette, hogy helyes Bordiga elvtársnak és a „Szovjet” c. újságnál dolgozó barátainak az a követelése, hogy az Olasz Szocialista Párt, ha valóban a III. Internacionálé mellett akar lenni, csúfosan kergesse ki soraiból Turati urat és kompániáját s váljék kommunista párttá nevében is, tetteiben is.

IV
Helyes feltevésekből — helytelen következtetések

Csakhogy Bordiga elvtárs és „baloldali” barátai Turati úr és társai ellen irányuló helyes kritikájukból azt a helytelen következtetést vonják le, hogy a parlamentben való részvétel általában káros. Az olasz „baloldaliak” e nézet védelmére a komoly érveknek még csak árnyékát sem tudják felhozni. Egyszerűen nem ismerik (vagy igyekeznek elfelejteni) a burzsoá parlamentek valóban forradalmi és kommunista, a proletárforradalom előkészítése szempontjából kétségkívül hasznos kihasználásának nemzetközi példáit. Egyszerűen nem tudják elképzelni az „újat”, és nagy hangon, végtelen ismétlésekbe bocsátkozva, arról beszélnek, hogyan festett a parlamentarizmus „régi”, nem bolsevik szellemben történő kihasználása.

Éppen ez a legfőbb hibájuk. A kommunizmusnak nemcsak a parlamenti, hanem minden tevékenységi területen elvileg újat kell teremtenie (erre viszont hosszú, állhatatos, kitartó munka nélkül nem képes), elvileg újat, ami gyökeresen szakít a II. Internacionálé hagyományaival (egyidejűleg azonban megőrzi és továbbfejleszti azt, ami benne jó volt).

Vegyük például az újságírói munkát. Az újságok, brosúrák és felhívások szükséges propagandista, agitációs és szervező munkát végeznek. Újságírói apparátus nélkül csak valamennyire is civilizált országban nem lehet meg semmilyen tömegmozgalom. És semmiféle siránkozás a „vezérek ellen”, semmiféle esküdözés és fogadkozás, hogy meg fogjuk őrizni a tömegek tisztaságát a vezérek befolyásától — nem mentesít bennünket annak a szükségességétől, hogy erre a munkára burzsoá és értelmiségi körökből származó embereket használjunk fel, nem mentesít bennünket a polgári-demokrata, „magántulajdonosi” légkörtől és környezettől, amelyben a kapitalizmus idején ezt a munkát végzik. Sőt, még két és fél évvel a burzsoázia megdöntése után, a politikai hatalomnak a proletariátus által való meghódítása után is tömeges méretekben látjuk magunk körül a polgári-demokratikus, magántulajdonosi viszonyoknak ezt a légkörét, ezt a környezetét (parasztok, kézművesek).

A parlamentarizmus a munka egyik formája, az újságírás a munka másik formája. Mind a kettő tartalma lehet kommunista tartalom és mind a kettő tartalmának kommunista tartalomnak is kell lennie, ha mind az egyik, mind a másik területen igazi kommunisták, egy igazi proletár tömegpárt tagjai dolgoznak. De sem az egyik, sem a másik munkaterületen — semmilyen munkakörben, sem a kapitalizmus idején, sem a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet folyamán — nem lehet elkerülni azokat a nehézségeket, azokat a sajátos feladatokat, amelyekkel a proletariátusnak meg kell birkóznia, és amelyeket meg kell oldania, hogy a burzsoá környezetből származó elemeket a saját céljai érdekében felhasználja, hogy a burzsoá-intellektuel előítéleteket és befolyásokat leküzdje, hogy a kispolgári környezet ellenállását gyengítse (a továbbiak során pedig ezt a környezetet teljesen át is alakítsa).

Vajon az 1914—1918-as háború előtt nem láttunk-e minden országban rendkívül nagyszámú példát arra, hogy fölöttébb „baloldali” anarchisták, szindikalisták és mások támadták a parlamentarizmust, csúfolták az elpolgáriasodott, elposványosodott szocialista parlamenti politikusokat, ostorozták törtetésüket stb. stb., ők maguk pedig az újságírás révén, a szindikátusokban (szakszervezetekben) végzett munkájuk révén ugyanilyen polgári karriert futottak be? Vajon Jouhaux és Merrheim urak példája, ha csak Franciaországra akarunk szorítkozni, nem jellegzetes-e?

A parlamentben való részvétel „elvetésének” gyerekes volta éppen abban rejlik, hogy a munkásmozgalmon belül ható burzsoá-demokratikus befolyások elleni harc nehéz feladatát ilyen „egyszerű”, „könnyű”, állítólag forradalmi módon akarják „megoldani”, valójában azonban csak a saját árnyékuktól futamodnak meg, csupán szemet hunynak a nehézségek fölött, csak szavakkal igyekeznek azokat elintézni. A legszemérmetlenebb törtetés, a parlamenti mandátumok burzsoá módon való kihasználása, a parlamenti munka égbekiáltóan reformista eltorzítása, a közönséges nyárspolgári begyepesedettség, mindezek kétségtelenül olyan megszokott és szerfölött jellemző vonások, amelyeket a kapitalizmus mindenütt, mégpedig nemcsak a munkásmozgalmon kívül, de azon belül is létrehoz. A kapitalizmus és az általa létrehozott burzsoá környezet azonban (amely még a burzsoázia uralmának megdöntése után is csak igen lassan tűnik el, mert a parasztság egyre újra szüli a burzsoáziát) kivétel nélkül a munka és az élet minden területén megteremti a lényegében azonos, megnyilatkozásában csekély eltérést felmutató burzsoá karrierhajhászást, nemzeti sovinizmust, nyárspolgári elposványosodást stb.

Ti a magatok szemében „szörnyen forradalminak” tűntök fel, kedves bojkottisták és antiparlamentaristák, valójában pedig megijedtetek a munkásmozgalmon belüli burzsoá befolyások elleni harc aránylag kis nehézségeitől, holott győzelmetek, azaz a burzsoázia uralmának megdöntése és a politikai hatalomnak a proletariátus által való meghódítása ugyanezeket a nehézségeket még nagyobb, hasonlíthatatlanul nagyobb mértékben fogja előidézni. Gyerekes módon megijedtetek a kis nehézségtől, amely ma vár rátok, de nem értitek meg, hogy holnap és holnapután mégis csak meg kell tanulnotok, alaposan meg kell tanulnotok leküzdeni az ugyanilyen természetű, de hasonlíthatatlanul jelentősebb méretű nehézségeket.

A Szovjethatalom idején a ti és a mi proletárpártunkba még több burzsoá értelmiségi elem fog beférkőzni. Beférkőznek majd a Szovjetekbe is, a bíróságokba is, a közigazgatásba is, mert a kommunizmust nem építhetjük máskép, nincs miből építenünk, mint a kapitalizmus által teremtett emberanyagból, mert nem lehet elkergetni és megsemmisíteni a burzsoá értelmiséget, hanem le kell győzni, át kell alakítani, át kell gyúrni, át kell nevelni, mint ahogyan a proletariátus diktatúrája talaján hosszas harcban kell átnevelni magukat a proletárokat is, akik saját kispolgári előítéleteiktől nem egyszerre, nem csoda útján, néma szűzanya parancsára, nem valami jelszó, határozat, rendelet parancsára szabadulnak meg, hanem csak a kispolgári tömegbefolyások ellen folytatott hosszú és fáradságos tömegharc útján. A Szovjethatalom idején ugyanazok a feladatok, amelyeket az antiparlamentarista most egyetlen kézlegyintéssel oly büszkén, oly gőgösen, oly könnyelműen, oly gyerekes módon elvet — ugyanezek a feladatok felélednek a Szovjeteken belül, a szovjet közigazgatáson belül, a szovjet „jogvédők” körében (Oroszországban mi megszüntettük és helyesen tettük, hogy megszüntettük a burzsoá ügyvédi kart, de újjáéled nálunk a „szovjet” „jogvédők” leple alatt). A szovjet mérnökök körében, a szovjet tanítók körében, a szovjet gyárak kiváltságos, azaz a legmagasabb szakképzettségű és legkedvezőbb helyzetben levő munkásai között azt látjuk, hogy minduntalan felelevenednek kivétel nélkül mindazok a negatív vonások, amelyek a polgári parlamentarizmust jellemzik, és csak a proletár szervezettség és fegyelem ismételt, fáradhatatlan, tartós, szívós harca útján fogjuk ezt a bajt — fokozatosan — leküzdeni.

A burzsoázia uralma idején természetesen igen „nehéz” leküzdeni a burzsoá szokásokat a saját pártunkban, azaz a munkáspártban: „nehéz” kiűzni a pártból a megszokott polgári előítéletek által reménytelenül megrontott parlamenti vezéreket, „nehéz” alávetni a proletárfegyelemnek a (bizonyos, bár igen korlátolt számban) feltétlenül szükséges polgári származású elemeket, „nehéz” megteremteni a polgári parlamentben a munkásosztályhoz teljesen méltó kommunista frakciót, „nehéz” elérni, hogy a kommunista parlamenti politikusok ne játsszanak burzsoá-parlamenti türelemjátékot, hanem a legfontosabb munkával, a tömegek közötti propaganda-, agitációs és szervezőmunkával foglalkozzanak. Mindez „nehéz”, szó se róla, nehéz volt Oroszországban, még hasonlíthatatlanul nehezebb Nyugat-Európában és Amerikában, ahol sokkal erősebb a burzsoázia, erősebbek a polgári-demokratikus hagyományok stb.

De mindezek a „nehézségek” egyenesen gyerekes nehézségek azokhoz a tökéletesen azonos fajtájú feladatokhoz képest, amelyeket a proletariátusnak mindenképpen elkerülhetetlenül meg kell oldania azért is, hogy győzzön, de a proletárforradalom idején és a hatalomnak a proletariátus által való megragadása után is. Ezekhez az igazán óriási feladatokhoz képest, amikor a proletárdiktatúra idején a parasztok és kistermelők millióit, az alkalmazottak, hivatalnokok, polgári értelmiségiek százezreit kell átnevelni, valamennyiüket a proletár államnak és a proletár vezetésnek kell alárendelni, le kell bennük győzni a burzsoá szokásokat és hagyományokat — ezekhez az óriási feladatokhoz képest gyerekesen könnyű feladat az, hogy a burzsoázia uralma idején, a polgári parlamentben, megteremtsük az igazi proletárpárt valóban kommunista frakcióját.

Ha a „baloldali” és parlamentellenes elvtársak most nem tanulják meg még az ilyen kis nehézségek leküzdését sem, akkor bízvást elmondhatjuk, hogy vagy nem lesznek képesek megvalósítani a proletárdiktatúrát és nem lesznek képesek széles méretekben alávetni maguknak és átgyúrni a burzsoá értelmiségieket és a burzsoá intézményeket, vagy pedig kénytelenek lesznek sebtében megtanulni azt, amit nem tudnak, s az ilyen sietséggel óriási kárt fognak okozni a proletariátus ügyének, a szokottnál több hibát fognak elkövetni, az átlagosnál nagyobb gyengeséget és ügyetlenséget fognak tanúsítani stb. stb.

Amíg a burzsoázia uralma meg nem dőlt, és amíg azután teljesen el nem tűnt a kisgazdaság és a kisárutermelés, addig a burzsoá környezet, a tulajdonnal járó szokások, a nyárspolgári hagyományok a munkásmozgalmon kívül is, belül is rontani fogják a proletár munkát, mégpedig nemcsak egy munkakörben, a parlamenti munka terén, hanem elkerülhetetlenül a társadalmi tevékenység minden néven nevezendő területén, a kulturális és politikai munkának kivétel nélkül minden ágában. És a legnagyobb hiba, amelyért később múlhatatlanul lakolnunk kell majd, az, ha bármely munkaterületen akárcsak egy „kellemetlen” feladatot vagy nehézséget is kézlegyintéssel próbálunk elintézni, vagy megpróbálunk elzárkózni előle. Tanulnunk kell és meg kell tanulnunk dolgozni kivétel nélkül minden munka- és működési területen, meg kell tanulnunk mindenütt és minden helyen leküzdeni minden nehézséget és minden burzsoá maradványt, hagyományt, szokást. A kérdést másképp kezelni egyszerűen komolytalan, egyszerűen gyerekes dolog.

1920. május 12.

A megírás ideje: 1920. május.

Lenin Művei. 31. kőt. 1—110. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kína forradalma
A kínai történelem tanulsága
III. Ki „idegengyűlölő” Kínában?
10. A forradalom növekedése és szétzüllése

(idézet: Kína forradalma című könyvből)

10. A forradalom növekedése és szétzüllése
(1925—1927)

Szun halálának esztendejében az új program testet öltött a forradalmi gyakorlatban. Követőinek fegyvertárában a tömegek mozgósítása lett a főfegyver, a konspiráció és beszűrődés helyett. A számra nem nagy, de stratégiai jelentőségű helyeken élő munkásosztály, valamint a feudális viszonyok között sínylődő parasztság tömegét gazdasági és politikai követeléseikért folytatandó szervezkedésre bátorították. A munkások csatlakozása új erőt adott a mozgalomnak. Ezt az erőt elsőízben akkor használták fel, amikor két nagy általános sztrájk során teljesen megbénították Hongkong kikötőjét, amely az angol gyarmatosításnak és a Dél-Kína feletti gazdasági uralomnak főbástyája volt. Megmutatták azt is, hogy a vasútvonalak megbénításával le tudják szerelni Észak- Kína feudális hadvezéreit. A kantoni kormány közben olyan hadsereget alakított, amilyen hadserege Kínának nem volt. A tiszteket munkásokból és diákokból, valamint a két együttműködő pártnak a híres Whampoa katonai akadémián tanuló tagjaiból válogatták ki. Ennek a fontos akadémiának a vezetője a gyorsan emelkedő fiatal Kuomintang parancsnok, Csang Kai-sek volt. A dékán egy még fiatalabb kommunista volt. Csou En-lai-nak hívták. Részvett a diákmozgalomban és kapcsolatot tartott fenn az egész Európát elöntő baloldali mozgalmakkal. Ennek az akadémiának a tanulóit arra szánta a sors, hogy egymás oldalán harcoljanak 1925—27-ben a nagy északi hadjáratban — egymás ellen harcoljanak tíz véres esztendeig a polgárháború idején, ismét egymás oldalán a japán-ellenes harcban és újra egymás ellen a polgárháború mostani utolsó szakaszában.*

* Lásd: Csou En-lai egységfelhívását az Akadémistákhoz 1943-ban.(340. old.)*

A hadsereg 1925-ben útnak indult. Az új munkás és paraszt politika megerősítette ennek a hadseregnek szilárdságát és szétzüllesztette az ellenfél frontmögötti területeit. A szervezők által felvilágosított parasztok mindenütt fellázadtak, amerre ez a hadsereg megjelent. A városokban a szakszervezetek előkészítették számukra a bevonulást. Az ellenség katonái tömegesen csatlakoztak hozzájuk. Hihetetlenül rövid idő alatt a délkínai feudális hadvezérek hatalma úgy eloszlott, mint a füstkarika.

A koalíciós csapatok kevesebb, mint két esztendő múlva Sangháj kapuinál állottak. Ez volt az idegen befolyás legfőbb támaszpontja. Ahelyett, hogy igyekeztek volna megérteni a kínai forradalom természetét és igyekeztek volna alkalmazkodni a kikerülhetetlen történelmi törvényszerűséghez — Anglia, Franciaország és az USA megindították csapataikat. Valószínűleg csak azért nem léptek ezek a csapatok közvetlen hadicselekményekbe, mert — ha a sangháji üzleti érdekeltségek és a helyi parancsnokok így is szerették volna — a kormányok, különösen az amerikai kormány — viszonylag óvatosabbak voltak. Parancsot adtak az idegen kiváltságok és támaszpontok megvédésére, támadás esetén — de a továbbiakban már nem tudtak megegyezni.

Sanghájt tehát nem kívülről, hanem belülről foglalták el. Csou En-lai álruhában belopódzott a városba és megszervezte a munkásokat, akik a város kínai részéből kiűzték a helyi militaristákat, még mielőtt a Kuomintang-hadsereg megjelenhetett volna.

Az idegen imperialista érdekeltségek ezután új módszerrel próbálkoztak. A forradalom sorain belül kerestek ügynököket. Amikor így cselekedtek, néha jobban megértették a koalíciós táboron belüli ellentétek okait, mint a közvetlenül érdekeltek.

A kínai iparbárók ellenezték ugyan az idegen beavatkozást, de a szervezett munkásosztály erejétől még akkor is jobban féltek, ha ez az erő pillanatnyilag nem irányult közvetlenül ellenük. Rajtuk kívül is sok Kuomintang-tisztviselő rettegett a parasztok feudalizmusellenes felkelései miatt.

Ha azt mondjuk, hogy a kínai munkás és katona tegnap még paraszt volt, azt is kell mondanunk, hogy az új nagyiparosok és tisztek egyrésze nemrégiben még földesúr és kereskedő volt, aki gyárait és neveltetése költségeit a feudális földbérekből fedezte. A forradalmi program, amely elvben oly jónak látszott számukra, s amely érdekeiket eddig jól szolgálta — most egyszerre hátrányosnak és veszélyesnek látszott. Abba beleegyeztek ezek az urak, hogy a nép harcoljon érettük — a győzelem gyümölcseit azonban egyedül ők szerették volna leszakítani.

Ez az oka annak, hogy amikor a régi militaristák között már reménytelen vállalkozás volt „erős ember” után kutatni — az idegenek találhattak ilyet a Kuomintang felső irányítói között. Rábukkantak Csang Kai-sekre, aki, akárcsak elődei ugyanebben az „állásban”, kész volt lepaktálni az imperializmussal, hogy láncraverje a felébredt „szörnyeteget”: a népet. A régi „erős emberekkel” összehasonlítva, csakhamar kitűnt, hogy Csang Kai-sek jobban tud alkudni, mint amazok. A nyugatiak most valóban meg voltak szeppenve és nagyobb engedményekre is hajlandók voltak, ha arról volt szó, hogy csendőrt és üzlettársat biztosítsanak maguknak. A Kuomintang jobbszárnya ugyanakkor szinte víziókat látott, ha arra gondolt, mi mindenre lehet majd használni a megfelelő „szolgálat” lerovása után az idegen pénzügyi és technikai segítséget. Az embert nem mindennap fizetik meg azért, amit amúgyis meg akar tenni. Ezenfelül a munka még nehéznek sem volt mondható. Sangháj munkásai nem Csang Kai-sek ellen, hanem Csang Kai-sekért fogtak fegyvert és saját táborukból aligha számíthattak az orvtámadásra. A jobbszárnyé volt a kezdeményezés előnye.

Egy Csang Kai-sek-imádó amerikai író így mondja el a történeteket „My Twenty-five Years in China” (Huszonöt év Kínában) című könyvében:*

* Megjelent 1945 New York, Macmillan-kiadás.*

A sangháji francia engedményes terület rendőrsége tárgyalásokat kezdett Csang Kai-sekkel és Tu Jüe-szen-nel, hogy ezek fegyverezzék le és zúzzák össze a „kínai várost” kezükben tartó munkásosztagokat. (Tu Jüe-szen Al Capone-szerű bandita volt, aki ópiumcsempészésből szerezte a vagyonát.) Sangháj uzsorás-bankárai, akik az idegen urak, meg a maguk nevében is tárgyaltak, megegyezésre bírták Csangot és azonnali pénzügyi támogatást is ígértek neki. Tu kijelentette, hogy valamennyi banditáját harcba dobja ötezer puska és más külföldi fegyverzet ellenében. Ezenfelül átvonulási jogot követelt a Nemzetközi Negyed területén (ez a városrész volt a nemfrancia külföldi érdekeltségek székhelye) keresztül, ahonnan kínai fegyveres osztagok ki voltak tiltva. A Nemzetközi Negyed tanácsának az elnöke egy Stirling Fessenden nevű amerikai ügyvéd volt, aki az angol-amerikai pénzügyi érdekeltségek nevében áldását adta az ügyre.

A banditák ilymódon meglepték a munkásokat és többezret legyilkoltak közülük. Csang ugyanakkor a maga csapatait más helyen arra használta, hogy lemészároljon néhányezer parasztvezetőt, kommunistát, szakszervezeti vezetőt és haladó értelmiségit. Az általa „megbízhatatlannak” minősített csapatokat egyszerűen lefegyverezte és hallatlan terror közepette adta tudtára a népi szervezeteknek, hogy forradalmi szerepük végétért. Hatalomra segítették Csang Kai-seket — választhattak a halál vagy a megadás között.

Az eseményeket leíró Powell úrnak persze némi lelkiismeretfurdalása támadt a sangháji gengszterek felhasználása, meg a Csang részéről „kényszerűségből” kiontott vér miatt, de azzal vigasztalta magát, hogy „tüzet csak tűzzel” lehet megfékezni. Ezzel szentesíti azt az irányzatot, amely a szakszervezeteket géppuskatűzzel, a parasztokat büntetőexpedícióval, a kommunistákat pedig börtönnel, kínzással és kivégzéssel óhajtja „megfékezni.” A sangháji angolok és amerikaiak, akiknek hosszú gyarmati tapasztalataik voltak, természetesen csak a helyzet követelményeivel törődtek, és a tisztességet, mint a képbe bele nem illő valamit, félretolták. Fessenden és Powell, akik amerikaiak voltak, ugyancsak könnyűszerrel lecsillapították „háborgó” lelkűket.

Mint az ilyenkor szokás, az undorító valóságot csakhamar teleszórták a legendák porcukrával. Hogy még manapság is milyen, fontosnak tartják ennek a legendának az ébrentartását, azt nem is olyan régen magam tapasztalhattam, mégpedig olyan körülmények között, amelyek éles fényt vetnek, „sajtószabadságunkra”

Amikor legutóbb Kínából Londonba utaztam, a Times cikket kért tőlem a kínai helyzetről. A cikkben párhuzamot vontam bizonyos háborús események és az 1927-es történet között. Megjegyeztem, hogy a Kuomintang akkoriban „lemészárolta baloldali szövetségeseit” és a földesurak megbízásából elnyomta a feudalizmus-ellenes mozgalmat. Ha ezt a történelmi tényt hibásan fogalmaztam meg, a hiba legfeljebb az lehetett, hogy nem hangsúlyoztam eléggé az imperialisták szerepét. Egyszerű kis mondatomat ezekután a Times a következőképpen átírva terjesztette elém:

Miután csapatai a Jangce völgyébe érkeztek, a Kuomintang a forradalom kínai jellegét óhajtotta hangsúlyozni az orosz-vonallal szemben és szövetkezett a kínai társadalom egészségesebb elemeivel. Kommunistákat mészároltak le …

Ez természetesen a valóság teljes eltorzítását jelentette, hiszen éppen a forradalom kínai elemei szenvedték meg az idegen imperializmussal való lepaktálást. Tekintve azonban, hogy a cikket csak „egy tudósító” jelzéssel közölték volna és nem akartam veszélyeztetni más időszerűbb mondanivalóim épségét, nem verekedtem a helyreigazításért.

A cikk sohasem jelent meg, mert főleg katonai kérdésekkel foglalkozott és közben Japánt legyőzték. A Times azonban volt olyan kedves és elküldte nekem az utolsó levonatot, hogy ezzel is jelezze: a cikket csak az események közbejötté miatt nem közli. Ez a levonat már az első „korrektúrához” sem hasonlított és ezt a változtatást kifejezett megegyezésünk ellenére sem mutatták meg nekem. Az 1927-es eseményekkel foglalkozó szakasz most így hangzott:

A rendzavarás sajnálatos módon olyan méreteket öltött, hogy a rendes kormányzás teljesen lehetetlenné vált. A Kuomintang ekkor kiegyezett a kínai társadalom egészségesebb elemeivel és biztosította a forradalom kínai karakterét a Borodin-szervezte, oroszok által sugalmazott mozgalommal szemben, amelynek a túlzásait a békés polgárok határozottan ellenezték. Sok kínai titkos társaság csatlakozott a baloldaliak lemészárlásához, és azok a kommunisták, akik ezt túlélték… ideiglenes elzárkózásba vonultak, ahol kommunista elveik, a marxista alapelvekkel összeegyeztetve, határozottabban kínai formát öltöttek …

Rendkívül örültem a cikk halálának, noha világos, hogy ilyen torzítások nap, mint nap történnek. Figyeljük meg azonban a csalás műszavait: az „orosz vonal”, amely nem a Times értelmezésében persze, de a forradalom egyik összetevője volt, helyet adott „a Borodin-szervezte, oroszok által sugalmazott mozgalom”-nak, mintha Kantonnak a kínai történelemben nem lettek volna megfelelő gyökerei. A Times fogalmazásában a Kuomintang szövetséget kötött „a társadalom egészségesebb elemeivel”, persze nem a saját céljainak megvalósítására, hanem a „békés polgárok” nyomására, akik nem bírták már tovább tűrni a „rendzavarást”. Úgylátszik tehát, hogy a nép valójában a baloldal ellen kelt fel, és azután legyilkolta önmagát, a népet! No, és hol maradnak Tu banditái, a francia rendőrség, meg Fessenden úr? …

A cikk befejező része a kínai kommunisták háborús erőfeszítéseit méltatta. Ennek a résznek a helyreigazítására a Times gondosan megjegyezte, hogy egy kis véráldozat után ezek már nem is voltak olyan vörösek, elhalványodtak kissé és mondhatni „nemzetiekké” váltak. Igen ám, de a kínai munkások és parasztok még azután is harcoltak az imperialisták ellen, hogy Csang a második világháború végén megegyezett ezekkel az imperialistákkal. Mik voltak akkor tulajdonképpen ezek a munkások és parasztok?

Ha a cikket áramvonalassá tevő Times-szerkesztő észjárását követjük, ezek a kínai munkások és parasztok úgylátszik oroszok voltak …

Nem azért említettem ezt az epizódot, mintha különösebb ellenszenvvel viseltetnék az angol sajtó, vagy éppen a Times ellen, amely a háború utolsó éveiben tisztességesebben és hívebben közölte az eseményeket, mint sok olyan újság, amely folytonosan „liberális” voltával büszkélkedett. A hasonló jelentőségű amerikai napilapokban, például a Newyork Times-ben naponta olvashatók ilyen és még durvább torzítások. A Newyork Times kommentátorai sokszor még azokat a tényeket sem veszik tudomásul, amelyeket saját lapjuk hírrovata közöl. A Hearst és a Scripps—Howard-féle sajtóról pedig beszélni is kár.

Mindezzel arra akartam kilyukadni, hogy az angolszász sajtó sok tárgykörben nem meri az igazságot az olvasó elé tárni és a nem közléstől a torzításig, vagy a félrevezető címekig egész sor akadályt emel az igazság útjába.

A kínai forradalom történetével is ez a helyzet.

SaLa

 

Az évszázados rend megsemmisítésétől egy új rend megteremtése felé

Lapunkat a kommunista munka kérdésének szenteljük.

Ez a szocializmus építésének legfontosabb kérdése. És mindenekelőtt alaposan meg kell értenünk, hogy ezt a kérdést gyakorlatilag csak azután vethettük fel, amikor a proletariátus már meghódította a politikai hatalmat, csak azután, hogy kisajátítottuk a földbirtokosokat és a kapitalistákat, csak azután, hogy a proletariátus, amely az államhatalmat magához ragadta, döntő győzelmet aratott a kizsákmányolókon, akik kétségbeesett ellenállást, ellenforradalmi felkeléseket és polgárháborút szerveztek.

1918 elején úgy látszott, hogy ez az idő bekövetkezett, és valóban, a német imperializmus Oroszország ellen indított (1918) februári hadjárata után el is érkezett. De akkor ez az idő olyan rövid volt, oly gyorsan zúdult ránk az ellenforradalmi felkelések és hadjáratok újabb és hatalmasabb hulláma, hogy a Szovjethatalomnak nem volt lehetősége arra, hogy valamennyire is kitartóan és figyelmesen foglalkozzék a békés építés kérdéseivel.

Az elmúlt két év folyamán példátlan és hihetetlen nehézségeket, éhínséget, nélkülözéseket, csapásokat éltünk át, s ugyanakkor a Vörös Hadsereg példátlan győzelmeket aratott a nemzetközi kapitalista reakció hordáin.

Most komolyan remélhetjük (hacsak a francia kapitalisták nem hajszolják háborúba Lengyelországot), hogy maradandóbb és hosszabb békéhez jutunk.

E két év alatt már szereztünk némi tapasztalatot a szocialista építés terén. Ezért közvetlenül felvethetjük és fel is kell vetnünk a kommunista munka kérdését — egyébként helyesebb lesz, ha nem kommunista, hanem szocialista munkáról beszélünk, mert a kapitalizmusból kinövő új társadalmi rendszernek nem a magasabb, hanem alsóbb, kezdeti fejlődési fokáról van szó.

A kommunista munka, a szó szűkebb és szorosabb értelmében, ingyenes munka a társadalom javára, olyan munka, amelyet nem bizonyos kötelezettség lerovása, nem bizonyos termékekre való jog megszerzése céljából, nem előre megállapított és törvényesített normák szerint teljesítenek; a kommunista munka — önkéntes munka, norma nélküli munka, díjazásra nem számító, díjazási feltétel nélküli munka, a közösség javára megszokásból végzett, a közösség javára szolgáló munka szükségességéhez való öntudatos (szokássá vált) viszonyból fakadó munka, az egészséges szervezet szükségleteként végzett munka.

Mindenki előtt világos, hogy mi, azaz a mi társadalmunk, a mi társadalmi rendszerünk még messze, igen messze van az ilyen munka széleskörű, valóban tömeges alkalmazásától.

De ezen az úton már az is egy lépést jelent, hogy ez a kérdés felvetődött, hogy azt az egész élenjáró proletariátus (a kommunista párt és a szakszervezetek) és az államhatalom egyaránt felvetette.

Hogy nagy dolgot érjünk el, a kicsivel kell kezdeni.

És másrészről: a „nagy dolog” után, a forradalom után, mely megdöntötte a tőkés tulajdont és a proletariátus kezébe adta az államhatalmat, a gazdasági élet építését új alapon csak kis dologgal lehet elkezdeni.

Kommunista szombatok, munkahadsereg, munkakötelezettség — ez a szocialista és kommunista munka gyakorlati megvalósítása különböző formában.

A megvalósítás terén még rengeteg a hiányosság. Nevetéssel (vagy rosszindulattal) csak azok tehetik túl magukat ezeken a hiányosságokon, akik egyáltalában nem tudnak gondolkodni, — ha ugyan nem a kapitalizmus védelmezői.

Ilyen új, ilyen nehéz, ilyen nagy dolognál elkerülhetetlenek a hiányosságok, hibák, baklövések. Aki fél a szocializmus építésének nehézségeitől, aki ezektől visszariad, aki kétségbeesik, vagy kishitűen fejét veszti, az nem szocialista.

Új munkafegyelmet teremteni, az emberek közötti társadalmi kapcsolat új formáit építeni, új formákat és módszereket teremteni az emberek munkába való bevonására — ez sok-sok évre, ez évtizedekre terjedő munka.

Ez a leghálásabb és a legnemesebb munka.

Szerencsénk, hogy a burzsoázia megdöntése és ellenállásának letörése után olyan alapot teremthettünk, amelyen az ilyen munka lehetségessé vált.

S mi minden erőnkkel hozzáfogunk ehhez a munkához. Kitartás, állhatatosság, készség, eltökéltség és a képesség: százszor kipróbálni, százszor kijavítani és ha törik-szakad, de célhoz jutni — ezeket a tulajdonságokat a proletariátus az Októberi Forradalom előtt 10, 15, 20 éven át, s a forradalmat követő két év folyamán hihetetlen nélkülözések, éhség, pusztulás és csapások árán kovácsolta ki. A proletariátus e tulajdonságai — záloga annak, hogy a proletariátus győzni fog.

1920. április 8.

N. Lenin

Megjelent: „Kommunyisztyicseszkij Szubbotnyik”
1920. április 11.

Lenin Művei. 30. köt. 524—526. old

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

Kína forradalma
A kínai történelem tanulsága
III. Ki „idegengyűlölő” Kínában?
9. Új program születik

(idézet: Kína forradalma című könyvből)

9. Új program születik

A legértékesebb segítség, amit az oroszok nyújtottak Szun-nak, az a tanács volt: ha le akarja küzdeni a régit — ne küzdjön ellene a régi játékszabályok szerint. Kína politikai küzdelmei mindig csak „fent” zajlottak. Az egésznek a lényege csak az a versengés volt, hogy ki tud több állást biztosítani magának, ki tud megnyerni több hivatalnokot, ki tudja megfizetni a legnagyobb hadsereget. Az oroszok úgy érveltek, hogy ennek a módszernek a megtörésére a nép, hatalmas, eddig „passzív tömegeit” kell bevetni a reakció és az idegen rabszolgaság elleni harcba. Szun Jat-szen is így gondolkozott a maga Taiping-álmai óta, de sohasem tudta megtalálni a gyakorlati utat. Örömmel fogadta az új tanácsokat.

A Kuomintang e tanácsok nyomán átalakult. Egyesítette magában mindazokat, akik országuk korszerű fejlődése és nemzeti függetlensége érdekében akartak harcolni. A kínai kommunistákat, akik már ekkor bebizonyították erejüket a munkások között, közös program alapján bevették a koalícióba. A parasztok között megkezdődött a politikai munka.

Szun Jat-szen 1925-ben meghalt, röviddel azelőtt, hogy az újjászületett párt megkezdte volna történelmi harcát. Később „bibliamagyarázók” igyekeztek bebizonyítani, hogy Szun halála előtt „elhagyta kommunista eszméit”. Ez annál kevésbé lehet igaz, mert Szunnak sohasem voltak kommunista eszméi. Szun egyszerűen meg volt győződve arról: az ő pártja és a kommunisták — akik tudták, hogy álmaik megvalósításához előbb le kell verniök a feudalizmust és az imperializmust — még sok eredményes munkát végezhetnek együtt, mielőtt esetleges nézeteltéréseiknek bármilyen jelentőségük is lenne. Ez a meggyőződése napról-napra erősebb lett. Szun meghagyta követőinek „A Nép Három Alapelvét”; ezek megvalósítására a „Három Nagy Politikai Módszer” gyűjteményét. Végrendeletet is írt.

A három alapelv a következő volt: nemzeti függetlenség, demokrácia és a nép életszínvonalának emelése. Szun néha ez utóbbit azonosnak tartotta a szocializmussal, máskor viszont nem. Mindig az volt azonban a véleménye, hogy a harmadik alapelvnek magában kell foglalnia azt az alapvető feudalista-ellenes elvet, hogy „A föld azé, aki megműveli”.*

* Az utalások többnyire azért vonatkoznak Szun beszédeire és nem Írásaira, mert a gyakorlati szervezési feladatok sokasága miatt kevés ideje maradt írásra. Még a híres „Három elv” is előadások jegyzőkönyveinek átírása, mely nincs teljesen befejezve, és amelyet őmaga sem nézett át teljes egészében.*

A három politikai módszer a következő volt: hatásos imperialistaellenesség, együttműködés a Szovjetunióval, a munkás és parasztmozgalmak támogatása.

A végrendelet ezeket mondotta:

Negyven esztendő óta mindig a nép forradalmi ügyének szenteltem magam. Célom csak egy volt: hogy Kínát szabad és egyenjogú nemzetté emeljem. Negyven év tapasztalatai meggyőztek arról, hogy ennek a célnak az elérésére fel kell ébresztenünk Kína népét és közös harcra kell egyesülnünk azokkal a népekkel, amelyek máris egyenjogúaknak tekintenek bennünket.

A forradalom még nincsen befejezve. Minden bajtársunk kövesse a nemzeti újjáépítésről intézkedő tervezetemet és pártunk első közgyűlésének kiáltványát. Tegyenek meg mindent az ezekben megjelölt feladatok végrehajtására. Különös gyorsasággal kellene megvalósítani annak a nyilatkozatomnak követeléseit, amelyekben egy kínai népképviseleti közgyűlés összehívását és az egyenlőtlen szerződések eltörlését sürgettem.

A Szun által említett nemzeti újjáépítési program a kormányt olyan gazdasági rend megszervezéséért tette felelőssé, amely „kielégíti a nép négy alapvető igényét: élelmet, ruházatot, lakást és közlekedést”. A megválasztott kerületi közigazgatási szervek csaknem teljes autonómiát kaptak volna, hogy ilymódon növeljék a nép részvételét a kormányzatban és megakadályozzák a bürokrácia növekedését. A jövedelmet olyan adók szolgáltatták volna, amelyeket a földbirtok pillanatnyi értéke szerint rónak ki.*

* Dr. Hu Si szerint ez Henry George hatását mutatja.*

A helyi kormányzatokon keresztül „a politikai fejlődés és társadalmi haladás-okozta minden értéknövekedést a nép közös tulajdonának kellett tekinteni”. „A közös birtokok minden termelvénye, a természeti erőforrások minden hozama (bányák, erdők, vízierőművek) a helyi kormányzatokon keresztül köztulajdonnak lettek volna tekintendők, és a közös vállalkozások ezeket a közjó érdekében lettek volna kötelesek felhasználni.” Csak olyan vállalkozásoknak juttatott volna tőkét és technikai segítséget a központi kormány, amelyek túlságosan nagyok voltak ahhoz, hogy a helyi kormányszervek kezeljék őket.*

* V. ö. ezzel kapcsolatban a központi és helyi kormányzatok viszonylagos hatáskörét tárgyaló későbbi Kuomintang—kommunista vitákat.*

Ezt az összefoglalást Dr. Hu Si, konzervatív kínai tudósnak egyik előadásából vettük, aki a háború néhány esztendeje alatt washingtoni kínai követ volt. Dr. Hu a fentiekhez még hozzátette: „Dr. Szun nem vette ugyan be a programba, de többízben felvetette a tőkemozgás szabályozásának eszméjét. Dr. Szun sohasem hirdette a magánvállalkozás eltörlését”

A Három Alapelv olvasása világossá teszi, hogy Szun a vasút, a távíró és telefon, valamint a kulcsiparok államosítása mellett volt, de nem gondolt a könnyű gépipar, a fogyasztási cikkeket gyártó ipar és az elosztószervek államosítására.

Az első nemzetgyűlés 1924-ben ült össze. Programja magábanfoglalta a Három Alapelv és a Három Módszer megállapításait. A gyűlés szervezetileg meghatározta a Kuomintang és a Kínai Kommunista Párt egy párton belül folytatható együttműködésének feltételeit.

A végrendelet két utolsó szakasza önmagáért beszél.

Nincsen itt szó ugyan kommunizmusról — de már szó van a demokrácia és a haladás szenvedélyes szeretetéről. Nincsen ezekben a szavakban semmiféle „idegengyűlölet”. De igenis megvan az a szilárd elhatározás, hogy Kína ne legyen többé „másodrendű állampolgár” a nemzetek között.

Szun végrendelete világosan mutatja, hogy együtt dolgozott a Szovjetunióval, mert az volt az egyetlen hatalom, amely „egyenjogú félként kezel bennünket” — de Szun ugyanakkor sohasem zárta ki a szélesebb együttműködés lehetőségét. Felajánlotta és meg is tartotta volna a barátságot minden olyan országgal, amely éppen úgy viselkedik, mint a Szovjetunió. Felajánlotta és meg is tartotta a barátságot minden néppel, amely így viselkedett — akár saját kormánya ellenére is. Ez volt a magatartása Szun-nak a Kínai Kommunista Párttal szemben és azokkal a külföldi haladó szervezetekkel szemben, amelyekkel kapcsolatban állott.

SaLa

 

Az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt IX. kongresszusa

1920. március 29—április 5

A Központi Bizottság beszámolója
március 29.

Elvtársak, mielőtt beszámolómat megkezdeném, meg kell mondanom, hogy beszámolóm — éppúgy, mint az előző kongresszuson — két részre: politikai és szervezési részre oszlik. Ez a beosztás mindenekelőtt arra utal, hogyan alakult a KB munkája külső, szervezeti oldalát tekintve. Első éve nélkülözi pártunk J. M. Szverdlovot, és lehetetlen volt, hogy a KB egész szervezési munkája meg ne érezze ezt a veszteséget. Egy személyben senki sem tudta úgy összefogni a szervezési és a politikai munkát, ahogy ehhez Szverdlov elvtárs értett, és meg kellett kísérelnünk, hogy az ő munkáját egy testület munkájával pótoljuk.

A beszámolóban tárgyalt évben a KB munkáját — értve ezen a mindennapi folyó munkát — a KB plénumán megválasztott két testület végezte: a KB Szervező Irodája és a KB Politikai Irodája. A két szerv határozatainak összehangolása és következetessége érdekében, a KB titkára tagja volt mindkét irodának. A dolog olyanformán alakult, hogy a Szervező Iroda fő feladata a párt erőinek elosztása volt, a Politikai Iroda pedig a politikai kérdésekkel foglalkozott. Magától értetődik, hogy ez a beosztás bizonyos fokig mesterkélt; érthető, hogy semmiféle politikát sem lehet megvalósítani anélkül, hogy kinevezésekben és áthelyezésekben ne jusson kifejezésre. Következésképpen minden szervezési kérdés politikai jelentőségű, és nálunk az a gyakorlat honosodott meg, hogy ha a KB-nak akár csak egy tagja is kívánja, bármely kérdést valamilyen meggondolásból politikai kérdésként vizsgálunk meg. Aligha lenne célszerű, s a gyakorlatban sem volna valami célravezető, ha a KB tevékenységét másképpen próbálnánk elhatárolni.

Az ügyvezetés említett módszere rendkívül eredményes volt: egyetlen olyan eset sem fordult elő, hogy a két Iroda között súrlódások támadtak volna. Mindkét szerv munkája általában jó egyetértésben folyt, amit a gyakorlatban megkönnyített a titkár jelenléte, aki teljesen és kizárólag a KB akaratát hajtotta végre. Esetleges félreértések elkerülése végett mindjárt az elején hangsúlyoznom kell, hogy a párt Központi Bizottságának titkára kizárólag és csakis a Központi Bizottság Szervező Irodája, vagy Politikai Irodája ülésein, vagy pedig a KB plénumán testületileg hozott határozatokat hajtotta végre. Másképpen a KB nem is dolgozhat helyesen.

A KB belső munkarendjét illető rövid megjegyzések után rátérek tulajdonképpeni feladatomra: a KB beszámolójára. A KB politikai munkájáról beszámolni nagyon nehéz feladat, ha azt a szó szoros értelmében vesszük. Az elmúlt évben a Politikai Iroda munkájának igen nagy része mindenféle politikai vonatkozású, valamennyi szovjet és pártintézmény, a munkásosztály valamennyi szervezete tevékenységének, a Szovjet Köztársaság egész munkájának egyesítése és irányítása kapcsán felvetődött folyó kérdések eldöntésében merült ki. A Politikai Iroda döntötte el a nemzetközi és a belpolitika minden kérdését. Természetesen lehetetlen célt tűznék magam elé, ha csak hozzávetőlegesen is fel akarnám sorolni ezeket a kérdéseket. A KB-nak a jelen kongresszus elé terjesztett nyomtatott beszámolójában megtalálják az összegezéshez szükséges anyagot. Meghaladná erőmet, ha beszámolómban ezt az egész anyagot meg kellene ismételnem, és azt hiszem, a küldötteket sem érdekelné. Mindnyájan, akik valamely párt- és szovjet szervezetben dolgozunk, napról napra figyelemmel kísérjük a kül- és belpolitikai kérdések rendkívül gyors váltakozását. E kérdések megoldása, ahogyan az a Szovjethatalom dekrétumaiban, a pártszervezetek tevékenységében, minden egyes fordulópontnál kifejezésre jutott, a KB értékelését tükrözte. Meg kell mondanom, oly nagy volt e kérdések száma, hogy igen gyakran rendkívül sietve kellett azokat megoldani, és csak azért lehetett elvégezni ezt a munkát, mert a testület tagjai jól ismerték egymást, ismerték egymás véleményének még árnyalatait is, és megvolt a kölcsönös bizalom. Máskülönben még egy háromszor ekkora testület erejét is meghaladta volna ez a munka. Gyakran úgy kellett dönteni bonyolult kérdésekben, hogy telefonbeszélgetésekkel pótoltuk az üléseket. Annak a biztos tudatában tettük ezt, hogy egyes nyilvánvalóan bonyolult és vitás kérdések nem maradnak megvitatlanul. Engedjék meg, hogy most, amikor általános beszámolót kell tartanom, időrendi áttekintés és a tárgyak csoportosítása helyett csak a legfőbb, leglényegesebb mozzanatokkal foglalkozzam, mégpedig azokkal, melyek a tegnapi nap tapasztalatait, helyesebben, az elmúlt év tapasztalatait a megoldásra váró feladatokkal kapcsolják össze.

Még nincs itt az ideje, hogy megírjuk a Szovjethatalom történetét. De ha már itt volna is, akkor sincs szándékunkban — a magam nevében szólok és azt hiszem, a KB nevében is — történetírással foglalkozni. Bennünket a jelen és a jövő érdekel. Az elmúlt évet anyagnak, tanulságnak, lépcsőfoknak tekintjük, ahonnan feljebb kell lépnünk. Ebből a szempontból a KB munkája két nagy ágra oszlik: arra a munkára, amely a katonai és a köztársaság nemzetközi helyzetét meghatározó feladatokkal függ össze, és a belső békés gazdasági építőmunkára, amely talán csak a múlt év végén, vagy a folyó év elején kezdett előtérbe nyomulni, amikor már teljesen világos volt, hogy a polgárháború döntő frontjain döntő győzelmet arattunk. A múlt év tavaszán katonai helyzetünk rendkívül súlyos volt, mint emlékeznek, nem egy vereséget kellett elszenvednünk, az ellenforradalom és az antant képviselői váratlanul újból, olyan nagy erővel támadtak ránk, amilyent azelőtt fel sem tételeztünk. Így egészen természetes, hogy ebben az időszakban legnagyobbrészt a katonai feladatok, a polgárháború feladatainak végrehajtásával összefüggő munka kötött le bennünket, ami a kishitűek szemében — a mensevikek, eszerek és a kispolgári demokrácia egyéb képviselőinek pártjáról nem is szólva —, a közbülső elemek tömegei szemében kivihetetlennek látszott, és ezért egészen őszintén megmondották: ez a feladat megoldhatatlan, Oroszország elmaradt és legyengült és nem győzheti le az egész világ kapitalista rendjét, ha egyszer Nyugaton így elhúzódott a forradalom. Mi azonban kitartottunk álláspontunk mellett, abszolút bizonyossággal hirdettük, hogy győzni fogunk, és kiadtuk a jelszót: „mindent a győzelemért!” „mindent a háborúért!”

Ennek a jelszónak a megvalósítása érdekében egészen tudatosan és nyíltan mellőznünk kellett egész sor égető szükséglet kielégítését — igen gyakran segítség nélkül hagyva nagyon sok embert — abban a meggyőződésben, hogy minden erőnket a háborúra kell összpontosítanunk, és győznünk kell abban a háborúban, amelyet az antant kényszerített ránk. És csakis azért, mert a párt résen volt, mert a pártban a legszigorúbb fegyelem uralkodott, és mert a párt tekintélye minden hatóságot és intézményt egyesített, és a KB jelszavát tízek, százak, ezrek és végeredményben milliók egy emberként követték, és mert hihetetlen áldozatokat hoztak érte — csakis ezért történhetett meg az a csoda, amely megtörtént. Csakis ezért tudtunk győzni az antant és az egész világ imperialistáinak kétszeri, háromszori, négyszeri hadjárata ellenére is. És magától értetődik, hogy nemcsak hangsúlyozzuk a dolognak ezt az oldalát, hanem meg kell szívlelnünk a belőle leszűrhető tanulságot is: fegyelem és centralizáció nélkül sohasem valósíthattuk volna meg ezt a feladatot. Azok a hihetetlen áldozatok, melyeket országunknak az ellenforradalomtól való megmentése érdekében, az orosz forradalomnak Gyenyikin, Jugyenyics és Kolcsak feletti győzelme érdekében hoztunk — záloga a szociális világforradalomnak. Ahhoz, hogy ezt megvalósítsuk, pártfegyelemre, a legszigorúbb centralizációra, arra az abszolút biztos tudatra volt szükség, hogy a tíz- és százezrek hihetetlenül súlyos áldozatai segíteni fognak e feladatok megvalósításában, hogy mindez valóban végrehajtható és biztosítható. Ehhez pedig az kellett, hogy pártunk és a diktatúrát megvalósító osztály — a munkásosztály — a dolgozók millióit és millióit egyesítő tényezővé váljék Oroszországban és az egész világon egyaránt.

Ha elgondolkozunk azon, hogy végeredményben mi volt a legmélyebb oka annak a történelmi csodának, hogy egy gyenge, elerőtlenedett, elmaradott ország legyőzte a világ legerősebb országait, azt látjuk, hogy ennek oka — a centralizáció, a fegyelem és a példátlan önfeláldozás. Milyen alapon? A dolgozók milliói ebben az oly kevéssé művelt országban csak azon az alapon érhették el ezt a szervezettséget, csak azon az alapon érhették el a fegyelem és a centralizáció megvalósulását, hogy a munkások, akik kijárták a kapitalizmus iskoláját, akiket a kapitalizmus egyesített, hogy a proletariátus valamennyi fejlett országban, és mennél fejlettebb volt az ország, annál nagyobb méretekben, egyesült; másrészt annak következtében, hogy a tulajdon, a kapitalista tulajdon, a kistulajdon az árutermelés viszonyai között megoszt. A tulajdon megoszt, mi azonban egyesítjük és egyre nagyobb számban egyesítjük a dolgozók millióit az egész világon. Most ezt — mondhatni — már a vakok is látják, legalábbis az olyan vakok, akik akarva nem akarták ezt látni. És mennél tovább tartott, annál nagyobb lett ellenségeink meghasonlottsága. A kapitalista tulajdon, az árutermelés viszonyai között fennálló magántulajdon megosztotta őket, legyenek bár gabonafeleslegükkel spekulálók és az éhező munkások rovására gazdagodó kistulajdonosok, vagy különböző országok kapitalistái, még ha katonai hatalommal rendelkeznek is, még ha „Népszövetséget” alakítanak is, megteremtik a világ összes fejlett nemzeteinek „nagy egységes szövetségét” is. Az ilyen egység merő koholmány, merő csalás, merő hazugság. Mi is láttuk — s ez a legjobb példa —, hogy a hírhedt „Népszövetség”, amely államok kormányzására próbált jogokat osztogatni, s megkísérelte, hogy felossza a világot, — ez a hírhedt szövetség is buboréknak bizonyult s azonnal szét is pukkant, mert kapitalista tulajdonon alapult. Ezt hatalmas történelmi méretekben láttuk, ez megerősíti azt az alapigazságot, amelynek elismerésére építettük a magunk igazát, abszolút bizonyosságunkat az Októberi Forradalom győzelmében, abban, hogy olyan dologra vállalkozunk, amelyhez minden országban minden nehézség, minden akadály ellenére millió és millió dolgozó fog csatlakozni. Tudtuk, hogy vannak szövetségeseink, hogy abban az egy országban, amelyre a történelem ily megtisztelő, rendkívül nehéz feladatot bízott, tudnunk kell olyan önfeláldozást tanúsítani, hogy a példátlan áldozatok százszorosan megtérüljenek, mert minden további hónap, amelyet országunkban megérünk, milliókkal gyarapítja szövetségeseink táborát minden országban.

Ha meggondoljuk, hogyan is történt végeredményben, hogy győzni tudtunk, hogy győznünk kellett, arra az eredményre jutunk, hogy csak azért volt ez lehetséges, mert ellenségeink — bármilyen formális kapcsolatok fűzték is őket a világ legerősebb kormányaihoz és a tőke képviselőihez, akárhogyan egyesültek is formálisan — nem voltak egységesek, belső kapcsolatuk lényegileg szétválasztotta, egymásra uszította őket magukat, a kapitalista tulajdon megbontotta soraikat, szövetségesekből fenevadakká változtatta őket, úgyhogy nem látták, hogy az Arhangelszkben partraszállt angol katonák között, a Szevasztopolban partra szállt francia matrózok között, a munkások között mindazokban az országokban, ahol a szociálmegalkuvók a tőkének fogták pártját, kivétel nélkül minden fejlett országban gyarapodik Szovjet-Oroszország híveinek száma. Végeredményben ez volt a fő oka, a legmélyebb oka annak, hogy győzelmünk egészen bizonyos volt; továbbra is ez maradt a legfőbb, legyőzhetetlen, kimeríthetetlen erőforrásunk, amely feljogosít bennünket arra a kijelentésre, hogy ha országunkban teljesen megvalósítjuk a proletariátus diktatúráját és a legnagyobb mértékben egyesítjük a proletariátus erőit élcsapata, élenjáró pártja segítségével, akkor várhatjuk a világforradalmat. És ez valóban a harci akarat, a proletár harci elszántság megnyilvánulása, annak a proletár elszántságnak megnyilvánulása, amely minden országban megteremti a munkások millióinak és tízmillióinak szövetségét.

A burzsoá urak és a II. Internacionálé állítólagos szocialistái ezt agitációs frázisnak nyilvánították. Nem! — ez történelmi valóság, amelyet csak megerősítettek az oroszországi polgárháború véres és súlyos tapasztalatai, mert ez a polgárháború a világtőke ellen folyt, és ez a tőke önmagától hullott szét a marakodásban, önmagát falta fel, mi pedig edzettebben, erősebben kerültünk ki abból egy olyan országban, ahol a proletariátus sorait éhínség és kiütéses tífusz tizedeli. Ebben az országban egyre újabb dolgozók csatlakoztak hozzánk. Amit a megalkuvók azelőtt agitációs frázisnak láttak, amin a burzsoázia csak gúnyolódni szokott, azt forradalmunknak ez az éve, és méginkább a beszámolómban tárgyalt időszak végérvényesen, vitathatatlan történelmi ténnyé változtatta. Ennek alapján egészen határozott bizonyossággal mondhatjuk: ha ezt megtettük, ez csak azt igazolja, hogy olyan egész világra kiterjedő bázisunk van, amely sokkal szélesebb, mint bármely korábbi forradalomé volt. Olyan nemzetközi szövetségünk van, amelyet sehol sem foglaltak írásba, sehol sem iktattak törvénybe, amely „államjogi” szempontból semmi, de a valóságban, a bomladozó kapitalista világban — minden. Minden hónapban, amikor újabb pozíciókat hódítottunk meg, vagy amikor csak tartani tudtuk magunkat a roppant hatalmas ellenséggel szemben, bebizonyítottuk az egész világnak, hogy igazunk van, és ez az emberek újabb millióit hozta közénk. Nehéznek látszott, óriási vereségekkel járt együtt ez a folyamat. A finnországi hallatlan fehér terror után, éppen az elmúlt évben a magyar forradalom veresége következett, amelyet az antant képviselői fojtottak vérbe a parlamentjeik háta mögött Romániával kötött titkos szerződés alapján.

Ez a legalávalóbb árulás, a nemzetközi antant összeesküvése volt arra, hogy a magyar forradalmat fehér terrorral megfojtsák. Arról már nem is beszélek, hogyan siettek minden úton-módon megegyezni a német megalkuvókkal a német forradalom vérbefojtására, s hogy ezek az emberek, akik Liebknechtet becsületes németnek nevezték, a német imperialistákkal együtt veszett kutyák módjára vetették rá magukat erre a becsületes németre. Minden képzeletet felülmúló véres munkájuk azonban minden esetben csak bennünket tett szilárdabbá, bennünket erősített, és aláásta az ő talajukat.

S én azt hiszem, nagyon alaposan meg kell szívlelnünk ezt az igen fontos tapasztalatot, amelyet leszűrtünk. Itt leginkább arra kell gondolnunk, hogy agitációnk és propagandánk alapja annak az elemzése, megvilágítása legyen: miért győztünk, miért térültek meg százszorosan a polgárháborúban hozott áldozatok, és hogyan kell cselekednünk ezeknek a tapasztalatoknak alapján, hogy győzelmet arassunk a másik háborúban, a vértelen fronton folyó háborúban, abban a háborúban, amely csak formájában változott, de a régi kapitalista világnak ugyanazok a régi képviselői, szolgái és vezérei viselik ellenünk továbbra is, csakhogy még ádázabbul, még dühödtebben és hevesebben. A mi forradalmunk minden más forradalomnál jobban igazolta azt a törvényt, hogy a forradalom ereje, a roham ereje, a forradalom győzelmének energiája, elszántsága és diadala egyben a burzsoázia ellenállásának erejét is fokozza. Mennél inkább győzünk, annál jobban megtanulják a kapitalista kizsákmányolók, hogy egyesüljenek és elszántabb támadásba mennek át. Hiszen valamennyien igen jól emlékeznek rá — időben nem is olyan régen volt ez, de régen volt a folyó események szempontjából —, emlékeznek rá, hogy az Októberi Forradalom kezdetén valami furcsaságnak tekintették a bolsevizmust; és ha Oroszországban nagyon hamar szakítani kellett ezzel a nézettel, most Európában is szakítottak ezzel a nézettel, amely a proletárforradalom fejletlenségének, gyengeségének volt a kifejezője. A bolsevizmus világjelenség lett, a munkásforradalom felemelte fejét. A szovjet rendszer, amelyet, 1905 tanítását követve, tulajdon tapasztalatainkat leszűrve teremtettünk meg októberben — ez a szovjet rendszer világtörténelmi jelenségnek bizonyult.

Most két tábor áll egészen tudatosan egymással szemben, a legcsekélyebb túlzás nélkül mondhatjuk, világméretekben. Megjegyzendő, hogy e két tábor csak ebben az évben került egymással szemtől szembe elszánt és végső harcban, és lehetséges, hogy éppen most, a kongresszus munkájával egyidejűleg a háborúból a békébe való átmenet egyik legfontosabb, legválságosabb, még be nem fejezett pillanatát éljük át.

Mindnyájan tudják, hogyan vallottak kudarcot az imperialista antant hatalmak vezérei, akik telekiabálták a világot, hogy „sohasem hagyjuk abba a bitorlók, a haramiák, a hatalomrablók, a demokrácia ellenségei, a bolsevikok elleni háborút”, — önök tudják, hogy előbb a blokádot szüntették meg, hogy a kis államok egyesítésére irányuló kísérletük is meghiúsult, mert mi nemcsak a világ munkásságát tudtuk megnyerni, de sikerült megnyernünk a kis országok burzsoáziáját is, mivel az imperialisták nemcsak a saját országaik munkásságát, hanem a kis államok burzsoáziáját is elnyomják. Önök tudják, hogy megnyertük a fejlett országok ingadozó burzsoáziáját, és most bekövetkezett az a pillanat, amikor az antant megszegi korábbi ígéreteit és fogadkozásait, megszegi azokat a szerződéseit, amelyeket ki tudja hányszor kötött már különböző orosz fehérgárdistákkal, és most összetört reményein kesereg, mert százmilliókat dobott ki ezekre a szerződésekre és mégsem tudta dűlőre vinni a dolgot.

Most, a blokád megszüntetése után, ténylegesen béketárgyalásokat kezdett a Szovjet Köztársasággal, és most sem juttatja tető alá ezeket a tárgyalásokat, aminek következtében a kisebb hatalmak elvesztették az antantba, az antant erejébe vetett hitüket. Látjuk, hogy az antant helyzete, külső helyzete sehogy sem határozható meg a szokásos jogtudományi fogalmakkal. Az antant államai nem élnek békében a bolsevikokkal, de háborút sem viselnek ellenük, el is ismertek bennünket, meg nem is. Ellenfeleink meg voltak róla győződve, hogy ők nem kis legények, de ez a teljes bomlásuk azt mutatja, hogy ők csak marakodó kapitalista fenevadak maroknyi csoportja és teljesen erőtlenek ahhoz, hogy bármit is tegyenek ellenünk.

Most az a helyzet, hogy Lettország hivatalosan békét ajánlott nekünk; Finnország táviratot küldött, amelyben hivatalosan a demarkációs vonalról van szó, ez a lépésük azonban lényegében a békés politikára való átmenetet jelenti. Végül Lengyelország, az a Lengyelország, amelynek képviselői különösen erősen csörtették és csörtetik kardjukat, az a Lengyelország, ahova a legtöbb tüzérséget küldték, amely a legtöbb ígéretet kapta, hogy mindennel segíteni fogják, csak folytassa a harcot Oroszország ellen, — még ez a Lengyelország is, amelyet kormányának ingatag helyzete mindenféle háborús kalandra késztet, még ez a Lengyelország is meghívott bennünket, hogy kezdjünk béketárgyalásokat. A legnagyobbfokú óvatosságot kell tanúsítanunk. Politikánk a legnagyobb figyelmet igényli. Itt a legnehezebb megtalálni a helyes vonalat, mert még senki sem ismeri azt a vágányt, amelyen a vonat áll, — maga az ellenség sem tudja, mit fog tenni ezután. Sem a francia politikát képviselő urak, akik legjobban uszítják Lengyelországot, sem a földbirtokosi-burzsoá Lengyelország vezérei nem tudják, hogy mi legyen ezután, nem tudják, mit akarnak. Ma azt mondják: „Uraim, néhány szerelvény ágyút, néhány százmilliót, — és készek vagyunk harcolni a bolsevikok ellen.” Eltitkolják azokat a híreket, amelyek a Lengyelországban egyre növekvő sztrájkokról szólnak, szigorítják a cenzúrát, hogy eltitkolják az igazságot. A forradalmi mozgalom azonban egyre nő Lengyelországban. A forradalom növekedése Németországban, annak új fázisában, azon az újabb fokán, amikor a munkások a német Kornyilov-puccs után vörös hadseregeket alakítanak, egyenesen arról tanúskodik (a legújabb németországi táviratok szerint), hogy a munkások egyre jobban tűzbe jönnek. Még a burzsoá-földbirtokosi Lengyelország képviselőinek tudatában is derengeni kezd az a gondolat, hogy „Vajon nem késő-e már, nem lesz-e Lengyelországban szovjet köztársaság, még mielőtt hivatalosan döntenének a békéről vagy háborúról”? Nem tudják, mitévők legyenek. Nem tudják, mit hoz számukra a holnap.

Mi tudjuk, hogy erőink hónapról hónapra óriási arányokban növekednek és még jobban fognak növekedni. Ezért nemzetközi tekintetben most szilárdabban állunk, mint valaha. A nemzetközi válságot azonban a lehető legnagyobb figyelemmel kell kísérnünk és fel kell készülnünk minden eshetőségre. Lengyelországtól formális békeajánlatot kaptunk. Ezek az urak kétségbeejtő helyzetben vannak, annyira kétségbeejtő helyzetben, hogy barátaik, a német monarchisták, akik tanultabbak, több politikai tapasztalattal rendelkeznek, már kalandra, Kornyilov-puccsra vetemedtek. A lengyel burzsoázia békeajánlattal dobálódzik, tudván azt, hogy a kaland lengyel Kornyilov-históriává válhat. Tudva azt, hogy ellenfelünk helyzete kétségbeejtően nehéz — ellenfelünk nem tudja, mit akar, mit fog tenni holnap —, a leghatározottabban számot kell adnunk magunknak arról, hogy a háború a békeajánlat ellenére is lehetséges. Nem láthatjuk előre további magatartásukat. Láttunk mi már ilyen embereket, ismerjük ezeket a Kerenszkijeket, mensevikeket és eszereket. E két év alatt láttuk, hogy ma Kolcsakhoz, holnap csaknem a bolsevikokhoz, majd Gyenyikinhez sodródtak, és mindezt a szabadságról és demokráciáról szóló frázisokkal leplezték. Ismerjük ezeket az urakat, s ezért kapva-kapunk a békeajánlaton, készek vagyunk a legnagyobb engedményekre is abban a meggyőződésben, hogy a kis hatalmakkal kötött béke összehasonlíthatatlanul jobban előre lendíti az ügyet, mint a háború, mert az imperialisták a háború segítségével csapták be a dolgozó tömegeket, e mögé rejtették az igazságot Szovjet-Oroszországról; ezért bármilyen béke százszor nagyobb és szélesebb utat nyit befolyásunk számára. Ezekben az években így is nagy befolyásra tettünk szert. A III., Kommunista Internacionálé példátlan győzelmeket aratott. Ugyanakkor azonban azt is tudjuk, hogy bármely pillanatban háborúba kényszeríthetnek bennünket. Ellenfeleink még maguk sem tudják, mire képesek ebben a tekintetben.

Hogy háborúra készülődnek, az egészen kétségtelen. Oroszország sok szomszédja, és lehetséges, hogy sok nemszomszédos állam is fegyverkezik most. Főképpen ezért kell annyit manővereznünk nemzetközi politikánk terén, ezért kell sziklaszilárdan kitartanunk kitűzött irányvonalunk mellett és minden eshetőségre készen kell állnunk. A békéért folytatott háborút rendkívüli energiával vívtuk. Ez a háború nagyszerű eredményekkel jár. Ezen a harci területen tüntettük ki magunkat legjobban, mindenesetre nem rosszabbul, mint a Vörös Hadsereg tevékenysége területén, a véres fronton. Csakhogy nem a kis államok akaratától függ, hogy békét kössenek velünk, még ha valóban akarnának is békét kötni. A kis államok nyakig úsznak az adósságokban, adósai az antant országoknak, az antant táborában pedig kétségbeesett marakodás és versengés dúl. Ezért szem előtt kell tartanunk, hogy a polgárháború által és az antant ellen viselt háború által indokolt világtörténelmi mérték szemszögéből a béke, természetesen, lehetséges.

A béke érdekében tett lépéseinkkel egyidejűleg azonban fokoznunk kell harci készültségünket, semmiesetre sem szabad leszerelni hadseregünket. Hadseregünk a reális biztosítéka annak, hogy az imperialista országok a legcsekélyebb támadási kísérletet se tegyék ellenünk, mert ha kezdetben számíthatnának is némi múló sikerre, Szovjet-Oroszország végülis egytől-egyig összezúzná őket. Ezzel tisztában kell lennünk, erre kell alapoznunk agitációnkat és propagandánkat, fel kell tudnunk készülni erre, meg kell tudnunk oldani azt a feladatot, amely a növekvő kimerültség mellett arra kényszerít bennünket, hogy az egyiket éppúgy elvégezzük, mint a másikat.

Áttérek azokra a legfontosabb elvi meggondolásokra, amelyek arra késztettek bennünket, hogy a legfontosabb és aktuális feladatok megoldása érdekében határozottan a hadsereg felhasználásának útjára irányítsuk a dolgozó tömegeket. A fegyelem régi forrása, a tőke, meggyengült, eltűnt az egyesülés régi forrása. Más fegyelmet, a fegyelem és az egyesülés más forrását kell megteremtenünk. A burzsoá demokrácia, amely lépten-nyomon „szabadságról” és „egyenlőségről” szaval, felháborodással, kiabálással, lármával, jajveszékeléssel fogad minden kényszert, és nem érti meg, hogy ami a tőke számára szabadság, az bűn a munkások ellen, hogy a jóllakott és az éhező egyenlősége bűn a dolgozók ellen. Mi a hazugság elleni harc nevében arra az álláspontra helyezkedtünk, hogy megvalósítjuk a munkakötelezettséget és egyesítjük a dolgozókat, cseppet sem félve a kényszer alkalmazásától sem, mert sehol sem volt forradalom kényszer nélkül, s a proletariátusnak joga van kényszert alkalmazni, hogy minden akadály ellenére megtartsa a magáét. Amikor a burzsoá urak, a megalkuvó urak, a német független szocialista, az osztrák független szocialista és a francia longuetista urak a történelmi tényezőről vitatkoztak, mindig megfeledkeztek egy olyan tényezőről, mint a proletariátus forradalmi elszántsága, szilárdsága és hajthatatlansága. Ilyen tényező a mi országunk proletariátusának hajthatatlansága és edzettsége is. Munkásosztályunk tisztán látta, másoknak is megmondotta és a gyakorlatban is bebizonyította, hogy inkább mind egy szálig elveszünk, semhogy átengedjük területünket, semhogy feladjuk elvünket — a fegyelem és szilárd politika elvét, amelyért mindent fel kell áldoznunk. A kapitalista országok és a kapitalista osztály bomlása, a kapitalista osztály kétségbeejtő helyzete és válsága pillanatában csakis ez a politikai tényező a döntő. A kisebbségről és többségről, a demokráciáról és szabadságról szóló frázisok semmit sem döntenek el, bármennyire hangoztassák is a letűnt történelmi időszak hősei. Itt a munkásosztály öntudatossága és szilárdsága a döntő. Ha a munkásosztály önfeláldozásra kész, ha bebizonyította, hogy meg tudja feszíteni minden erejét, akkor megoldja a feladatot. Mindent vessünk latba a feladat megoldása érdekében! A munkásosztály elszántsága, hajthatatlan akarata, hogy megvalósítja azt a jelszavát, hogy „inkább elveszünk, de magunkat meg nem adjuk”, nemcsak történelmi tényező, hanem a győzelem döntő tényezője is.

Ebből a győzelemből, ebből a szilárd meggyőződésből kiindulva térünk át és már át is tértünk a békés gazdasági építés feladataira, amelyek megoldása kongresszusunk legfőbb teendője. Ebből a szempontból szerintem nem lehet a KB Politikai Irodájának beszámolójáról, helyesebben a KB politikai beszámolójáról beszélni; kereken és nyíltan meg kell mondani: igen, elvtársak, ez olyan kérdés, amelyet önök fognak megoldani, amelyet önöknek kell mérlegelniök a legmagasabb pártfórum tekintélyével. Ezt a kérdést világosan felvázoltuk önök előtt. Határozott álláspontot foglaltunk el. Az önök kötelessége, hogy véglegesen jóváhagyják, kijavítsák, vagy megváltoztassák határozatunkat. De a KB beszámolójában meg kell mondanunk, hogy ebben az alapvető, égető kérdésben egészen határozott a KB álláspontja. Igen, most az a feladat, hogy a gazdasági építés békés feladataira, a tönkretett termelés helyreállításának feladataira fordítsuk mindazt, amit a proletariátus és ennek abszolút egysége összpontosíthat. Ebben a kérdésben vasfegyelemre, vaskemény rendszerre van szükség, ami nélkül nemhogy több mintákét évig, de még két hónapig sem tarthattuk volna magunkat. Ki kell tudnunk használni győzelmünket. Másrészt meg kell értenünk, hogy ez az átmenet sok áldozatot követel, s az ország már különben is sok áldozatot hozott.

A dolog elvi része világos volt a KB előtt. Egész tevékenységünket ennek a politikának rendeltük alá, ebben a szellemben irányítottuk. Azt a részletkérdésnek látszó problémát például, amely önmagában véve, összefüggéséből kiszakítva természetesen nem lehet döntő elvi jelentőségű — a testületi vagy egyszemélyi vezetés kérdését, amit önök fognak eldönteni —, kizárólag ismereteink, tapasztalataink, forradalmi gyakorlatunk legfontosabb eredményeinek szempontjából kell megítélnünk. Azt mondják például: „A testületi vezetés az egyik formája annak, hogy a széles tömegek részt vegyenek az igazgatásban.”’ Mi azonban a KB-ban megvitattuk ezt a kérdést, el is döntöttük és számot kell adnunk önöknek: elvtársak, az ilyen elméleti zagyvaságot nem szabad megtűrni. Ha katonai tevékenységünk, polgárháborúnk alapvető kérdésében csak a tizedrészét tűrtük volna el ennek az elméleti zagyvaságnak, megvertek volna bennünket, és joggal.

Engedjék meg, elvtársak, hogy a KB beszámolójával és azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy egy új osztály testületi, illetőleg egyszemélyi vezetés alapján vesz-e részt az igazgatásban, kissé kitérjek az elméletre és megmutassam, hogyan kormányoz egy osztály, miben nyilvánul meg az osztály uralma. Hiszen nem vagyunk újoncok ezen a téren, és a mi forradalmunk abban különbözik a korábbi forradalmaktól, hogy a mi forradalmunkban nincs utópizmus. Ha új osztály lép a régi helyébe, csak a régi osztályok elleni ádáz harc árán tarthatja magát és csak abban az esetben győzhet végérvényesen, ha egyáltalán sikerül megszüntetnie az osztályokat. Így veti fel a kérdést az osztályharc óriási, bonyolult folyamata — máskülönben elmerülünk a zűrzavar mocsarában. Miben jut kifejezésre az osztály uralma? Miben jutott kifejezésre a burzsoázia uralma a feudális urak felett? Az alkotmányban szabadságról, egyenlőségről írtak. Ez hazugság. Amíg dolgozók vannak, addig a tulajdonosok képesek, sőt mint tulajdonosok kénytelenek spekulálni. Mi azt mondjuk, nincs egyenlőség, a jóllakott nem egyenlő az éhezővel, a spekuláns nem egyenlő a dolgozóval.

Miben jut kifejezésre most az osztály uralma? A proletariátus uralma abban jut kifejezésre, hogy eltörölte a földesúri és kapitalista tulajdont. Minden korábbi alkotmány szelleme, leglényegesebb tartalma egyedül a tulajdon volt, — még a legköztársaságibb és legdemokratikusabb alkotmányé is. Alkotmányunknak azért van történelmi létjogosultsága, és azért tudta létjogosultságát kiharcolni, mert nemcsak papíron áll, hogy megszűnik a tulajdon. A győztes proletariátus véglegesen eltörölte és pozdorjává zúzta a tulajdont, — ebben nyilvánul meg az osztály uralma. Mindenekelőtt a tulajdon kérdésében. Amikor a tulajdon kérdését gyakorlatilag megoldottuk, ezzel biztosítottuk az osztály uralmát. Amikor az Alkotmány később írásba foglalta azt, amit az élet már eldöntött — a kapitalista és a földesúri tulajdon eltörlését —, és hozzáfűzte, hogy a munkásosztálynak az Alkotmány szerint több joga van, mint a parasztságnak, a kizsákmányolóknak pedig semmi joguk sincs, ezzel írásba foglalta azt, hogy megvalósítottuk osztályunk uralmát, s ezzel magunkhoz fűztük minden réteg és kisebb csoport dolgozóit.

A kispolgári tulajdonosok szétforgácsoltak; azok, akik nagyobb tulajdonnal rendelkeznek, ellenségei azoknak, akiknek kevesebbjük van, és a proletárok a tulajdon eltörlésével nyíltan háborút üzennek nekik. Még sok az öntudatlan, elmaradt ember, aki testestül-lelkestül mindenféle szabadkereskedelem híve, de amikor látja, milyen fegyelmet és önfeláldozást tanúsítottunk a kizsákmányolókon aratott győzelem során, képtelenek a harcra, nem állnak mellettünk, de ahhoz, hogy ellenünk fellépjenek, nincs erejük. Csakis az osztályuralom határozza meg a tulajdonviszonyt és azt, hogy melyik osztály van felül. Aki azt a kérdést, hogy miben jut kifejezésre az osztály uralma, a demokratikus centralizmus kérdésével kapcsolja egybe, amint ezt gyakran észlelhetjük, az annyira összezavarja a dolgokat, hogy ezen az alapon semmiféle eredményes munkát nem lehet végezni. A propaganda és agitáció legyen világos, ez alapvető követelmény. Ha még az ellenfeleink is kijelentették és elismerték, hogy az agitáció és propaganda terén csodákat műveltünk, ezt nem formailag kell érteni, vagyis nem úgy, hogy sok agitátorunk volt és sok papirost használtunk el, hanem tartalmilag, hogy tudniillik az agitációnkban rejlő igazság mindenki tudatába utat tör magának. És ez elől az igazság elől nem lehet elzárkózni.

Amikor az osztályok felváltották egymást, megváltoztatták a tulajdonviszonyokat. Amikor a burzsoázia felváltotta a feudalizmust, megváltoztatta a tulajdonhoz való viszonyt; a burzsoázia alkotmánya azt mondja: „Akinek tulajdona van, egyenlő azzal, aki koldus.” Ez a burzsoázia szabadsága volt. Ez az „egyenlőség” a kapitalista osztálynak adta az uralmat az államban. És azt hiszik talán, hogy amikor a burzsoázia felváltotta a feudalizmust, összezavarta az államot az igazgatással? Nem, ők nem voltak ilyen bolondok, ők azt mondták: ahhoz, hogy igazgassunk, olyan emberekre van szükség, akik értenek az igazgatáshoz, ezért elővesszük a feudálisokat és átgyúrjuk őket. Így is cselekedtek. Talán hiba volt? Nem, elvtársak, az igazgatási jártasság nem hull az égből, nem a szentlélek sugallja, és ha valamely osztály élenjáró osztály, attól még nem válik egyszerre alkalmassá az igazgatásra. Látjuk a példán: amikor győzött a burzsoázia, az igazgatáshoz más osztályból, a feudális osztályból vette az embereket, hiszen máshonnan nem is vehette. Józanul kell nézni a dolgokat. A burzsoázia igénybevette az előző osztályt, s nekünk most ugyanez a feladatunk: értenünk kell ahhoz, hogy átvegyük, alárendeljük, felhasználjuk az előző osztály tudását, képzettségét, hogy mindezt felhasználjuk az osztály győzelme érdekében. Ezért mondjuk, hogy a győztes osztálynak érettnek kell lennie, az érettséget pedig nem a bizonyítvány vagy más írás tanúsítja, hanem a tapasztalat és a gyakorlat igazolja.

A burzsoák győztek, anélkül hogy értettek volna az igazgatáshoz, és győzelmüket azzal biztosították, hogy új alkotmányt hoztak, saját osztályukból toboroztak, válogattak embereket az igazgatásba és tanulni kezdtek, a megelőző osztály vezetőit felhasználva, tanítani kezdték a maguk új embereit, előkészítették őket az igazgatás munkájára, s e cél érdekében mozgásba hozták az egész államapparátust, kisajátították a feudális intézményeket, az iskolákba csak a gazdagokat engedték, s ilymódon képezték ki hosszú éveken és évtizedeken át saját osztályukból a vezető embereket. Manapság is azt kell tenni az uralkodó osztály képére és hasonlatosságára berendezett államban, amit minden államban tettek. Ha nem akarunk merő utópizmussal foglalkozni és üres frázisokat pufogtatni, számolnunk kell az előző évek tapasztalataival, biztosítanunk kell a forradalomban kivívott Alkotmányt, de az igazgatáshoz, az állam szervezéséhez olyan emberekkel kell rendelkeznünk, akik alaposan ismerik az igazgatás technikáját, akiknek állami és gazdasági tapasztalataik vannak, az ilyen embereket pedig nem vehetjük máshonnan, mint az előző osztályból.

A testületi vezetésről folytatott vitákat lépten-nyomon a legnagyobb tudatlanság, a szakembergyűlölet szelleme hatja át. Ilyen szellemmel nem lehet győzni. Ahhoz, hogy győzzünk, egész mélységében meg kell érteni a régi burzsoá világ történetét, és hogy a kommunizmust építsük, kézbe kell vennünk a technikát is, a tudományt is, és szélesebb körök számára kell hozzáférhetővé tenni, azonban nem vehetjük mástól, mint a burzsoáziától. Ezt a fontos kérdést erősen ki kell domborítanunk és a gazdasági építés fő feladatai közé kell sorolnunk. Azoknak a segítségével kell kormányoznunk, akik a megdöntött osztályból származnak, akik át vannak itatva osztályuk előítéleteivel, és akiket át kell nevelnünk. Ugyanakkor saját osztályunk soraiból kell toboroznunk a legfőbb irányítókat. Az egész államapparátust fel kell használnunk arra, hogy az iskolák és az iskolánkívüli oktatás, a gyakorlati előkészítő tanfolyamok — mindez a kommunisták vezetése alatt, a proletárok, a munkások, a dolgozó parasztok javát szolgálja.

Csakis így szervezhetjük meg munkánkat. Két esztendő tapasztalatai után már nem gondolkodhatunk úgy, mintha csak most fognánk hozzá a szocialista építéshez. Elég sok ostobaságot követtünk el a Szmolnij-időszakban és a Szmolnij körül. Nincs ebben semmi szégyellni való. Honnan is vehettük volna a bölcsességet, amikor elsőízben fogtunk hozzá új dolgokhoz. Próbáltuk így is, próbáltuk úgy is. Osztunk az árral, mert nem tudtuk elválasztani a helyes elemet a helytelentől — ehhez idő kell. Ez most már a tegnapé, ezen már túl vagyunk, ha nem is volt olyan régen. Elmúlt az az idő, amikor káosz és „entuziazmus” uralkodott. Ennek a múltnak az okmánya a breszti béke. Történelmi dokumentum ez, sőt több annál — egész történelmi időszak. A breszti békét azért erőszakolták ránk, mert minden téren erőtlenek voltunk. Miféle időszak volt ez? Az erőtlenség időszaka, amelyből győztesen kerültünk ki. Ez az általános testületi vezetés időszaka volt. Ez történelmi tény, amelyen nem lehet túltenni magunkat azzal az állítással, hogy a testületi vezetés a kormányzás iskolája… Utóvégre nem lehet örökké az iskola előkészítő osztályában ülni! (Taps.) Olyan nincs! Most már felnőttek vagyunk, és verni, alaposan el fognak náspángolni bennünket minden téren, ha iskolás gyerekek módjára viselkedünk. Haladnunk kell. Energikusan és egységes akarattal feljebb kell emelkednünk. A szakszervezetekre óriási nehézségek várnak. El kell érnünk, hogy a szakszervezetek a hírhedt demokratizmus maradványai elleni harc szellemében oldják meg ezt a feladatot. Meg kell szűnni a kinevezettek miatt csapott lármának, ki kell söpörnünk ezt az egész ócska, ártalmas lim-lomot, amely ott éktelenkedik a különböző határozatokban, és amelyről annyit beszélnek. Máskülönben nem győzhetünk. Ha ezt a leckét két év alatt sem tanultuk meg, akkor elmaradtunk — az elmaradottakat pedig megverik.

A feladat rendkívül nehéz. Szakszervezeteink óriási segítséget nyújtottak a proletár állam építésében. A szakszervezetek alkották azt a láncszemet, amely a pártot összekapcsolta az elmaradt milliós tömeggel. Mondjuk meg nyíltan: a szakszervezetek vállára nehezedett a bajok ellen indított harc egész terhe, amikor az élelmezés munkájában segíteni kellett az államnak. Hát nem óriási feladat volt ez? Nemrég jelent meg a „Központi Statisztikai Hivatal Értesítője”. Olyan statisztikusok összegezik benne az eredményt, akiket semmiképpen sem lehet bolsevizmussal meggyanúsítani. Van ott két érdekes szám: 1918-ban és 1919-ben a fogyasztó kormányzóságokban a munkások évi 7 pudot kaptak, míg a termelő kormányzóságokban a parasztok 17 pudot fogyasztottak évente. A háború előtt ugyanezek évente 16 pudot fogyasztottak. Íme két szám, amely megmutatja az osztályok kölcsönös viszonyát az élelmezési harcban. A proletariátus továbbra is áldozatokat hozott. Erőszakról kiabálnak! Csakhogy a proletariátus azzal igazolta és törvényesítette ezt az erőszakot és azzal bizonyította be a helyességét, hogy ő hozta a legnagyobb áldozatokat. A lakosság többsége, a mi éhező, tönkretett Oroszországunk termelő kormányzóságainak parasztsága elsőízben evett jobban, mint száz éven keresztül a cári, kapitalista Oroszországban. És mi azt mondjuk, hogy a tömegek mindaddig éhezni fognak, amíg nem győz a Vörös Hadsereg. Szükség volt rá, hogy a munkásosztály élcsapata meghozza ezt az áldozatot. Ez a harc a munkásosztály iskolája. Most, hogy ezt az iskolát már kijártuk, tovább kell mennünk. Mindenáron meg kell most tennünk ezt a lépést. Mint minden szakszervezetnek, a régi szakszervezeteknek is megvan a maguk története és múltja. A múltban a szakszervezetek az ellenállás szervei voltak azzal szemben, aki elnyomta a munkát — a kapitalizmussal szemben. Amikor azonban a munkásosztály uralkodó az államban, és amikor most nagy áldozatokat kell hoznia és pusztul és éhezik, a helyzet megváltozott.

Nem mindenki érti ezt a változást és nem mindenki hatol a mélyére. Néhány mensevik és eszer jön itt a segítségünkre, akik egyéni vezetés helyett testületi vezetést követelnek. Már megbocsássanak, elvtársak, ebből semmi sem leszi Erről már leszoktunk. Előttünk most nagyon bonyolult feladat áll: miután győztünk a véres fronton, győznünk kell a vértelen fronton is. Ez a háború nehezebb. Ez a front a legnehezebb. Ezt mi nyíltan megmondjuk minden öntudatos munkásnak. A fronton végigküzdött háború után most vértelen háborúnak kell következnie. Úgy alakult a helyzet, hogy mennél többet győztünk, annál több olyan területtel gyarapodtunk, mint Szibéria, Ukrajna és Kubán. Ott gazdag parasztok élnek, ott nincsenek proletárok, és ha akad is proletariátus, megrontották a kispolgári szokások, és tudjuk, hogy ott, akinek csak egy kis földecskéje van, mind így beszél: „Fütyülök a kormányra. Annyi bőrt nyúzok le az éhezőről, amennyit akarok és fütyülök a kormányra!” Amikor a spekuláns paraszt Gyenyikinnek volt kiszolgáltatva, bizonytalanul bár, de felénk hajlott, most azonban az antant fog segíteni neki. A háború frontot és formát változtatott. Az antant most a kereskedés és batyuzás fegyverével harcol, nemzetközivé tette a batyuzást. Kamenyev elvtárs a „KB Értesítőjé”-ben közzétett téziseiben teljesen megvilágította ennek a jelenségnek elvi alapját. Nemzetközivé akarják tenni a batyuzást. A békés gazdasági építést a Szovjethatalom békés bomlasztásává akarják változtatni. Bocsánat, imperialista urak, mi résen állunk. Azt mondjuk: mi háborút viseltünk és győztünk, és ezért a jelszavunk továbbra is ugyanaz marad, amely győzelemre segített bennünket. Ezt a jelszót — a proletariátus szilárdságának és akarategységének jelszavát — teljes egészében fenntartjuk és átvisszük a munka területére. A fennmaradt régi előítéletekkel, régi szokásokkal végeznünk kell.

Befejezésül Guszev elvtárs brosúrájára szeretnék kitérni, amely szerintem két szempontból figyelemreméltó. Ez a brosúra nemcsak formai szempontból, nemcsak azért jó, mert Guszev elvtárs kongresszusunk alkalmából írta. Valahogy mindannyian megszoktuk, hogy határozatokat írjunk. Azt mondják, hogy minden irodalmi műfaj jó, kivéve az unalmasat. A határozatokat véleményem szerint az unalmas irodalmi műfajhoz kell sorolni. Jobb lenne, ha Guszev elvtárs példáját követve kevesebb határozatot és több brosúrát írnának, még ha olyan temérdek hibát tartalmaznának is, mint Guszev elvtárs brosúrája. De e hibák ellenére is ez a brosúra igen jó, mert a legfontosabbat, az egész ország iparának és termelésének helyreállítását, ennek gazdasági tervét állítja a figyelem középpontjába, mert mindent ennek az alapvető gazdasági tervnek rendel alá. A Központi Bizottság ma szétosztott téziseibe egy egész szakaszt iktatott be, amelyet teljes egészében Guszev elvtárs téziseiből vett át. Szakemberek segítségével még részletesebben kidolgozhatjuk ezt az alapvető gazdasági tervet. Nem szabad elfelejtenünk, hogy ez a terv sok évre szól. Azt nem ígérjük, hogy egyszerre megszabadítjuk az országot az éhínségtől. Megmondjuk: a harc most nehezebb lesz, mint a háború frontján volt, de jobban érdekel bennünket, mert közelebb áll jelenlegi, alapvető feladatainkhoz. Ez a harc maximális erőfeszítést, olyan akarategységet követel, amelyről azelőtt is bizonyságot tettünk és most is bizonyságot kell tennünk. Ha ezt a feladatot megoldjuk, nem kisebb győzelmet aratunk a vértelen fronton, mint aminőt a polgárháború frontján arattunk. (Taps.)

Megjelent „Az Oroszországi Kommunista Párt
kilencedik kongresszusa. Gyorsírói jeljegyzés”
c. könyvben. Moszkva 1920.

Lenin Művei. 30. köt. 447—467. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kína forradalma
A kínai történelem tanulsága
III. Ki „idegengyűlölő” Kínában?
8. Miért fordult Szun Jat-szen a Szovjetunió felé?

(idézet: Kína forradalma című könyvből)

8. Miért fordult Szun Jat-szen a Szovjetunió felé?
(1923)

Kína, mint a többi távolkeleti ország, nagy érdeklődéssel hallgatta Wilson elnök kijelentéseit és azt az idealista kürtharsogást, amely a Népszövetség megalakulását megelőzte. Ezeket a reménységeket még az 1919-es konferenciák enyhén szólva kérdéses eredményei sem csökkentették. Ezek az értekezletek szentesítették Japán kínai rablóhadjáratának eredményét — ugyanakkor pedig valamennyi ázsiai népet, a kínaiakat és japánokat is — mélyen megsértették azzal, hogy nem voltak hajlandók a faji egyenlőség mellett állást foglalni. A növekvő felháborodás ellenére is az volt az általános hangulat, hogy a „szép, új világnak” ezek az apró hibái csak a wilsoni liberálisok felett aratott ideiglenes reakciós sikerek következményei.

Szun Jat-szen és az oldalán álló új kínai nagyiparosok legalább részben osztották ezt a véleményt. Szun azt hitte, hogy az idegen befolyás most majd új megjelenési formát ölt: modernizálni fogja Kínát, ahelyett, hogy kiszívná a vérét. Terveit „Kína nemzetközi fejlődése” című könyvében foglalta össze. Ebben azt indítványozza, hogy a technikailag haladott országok segítsék Kínát egy szilárd demokratikus kormányzat kiépítésében, eszközöljenek hatalmas befektetéseket az ország vasúthálózattal és iparral való ellátására. A befektetők számára „tisztességes profitlehetőséget” irányzott elő, de kikötötte, hogy Kína szuverénitását tiszteletben kell tartani. Rámutatott arra, hogy mindehhez nem kellene több tőke, mint amennyit a háború alatt a kölcsönös gyilkosságokra néhány hónap alatt elköltöttek. Azzal is érvelt, hogy ezek a befektetések segítenek megelőzni a Nyugat gazdasági válságát és — Kínában, vagy otthon — hosszú időre munkát adnak a technikusoknak és szakmunkásoknak. Anglia és az USA azonban Szunt, mint hatalomnélküll megszállottat elutasították és régi helyzetüket háborúelőtti módszereikkel akarták visszaállítani. Továbbra is csak feudális tisztviselőkkel, hadvezérekkel és uzsorásokkal tárgyaltak.

Szun ezért a Szovjetunióhoz fordult, amely kijelentette, hogy minden tekintetben egyenjogú félnek tekinti Kínát. A Szovjetunió csak akkor emelkedett ki a polgárháborúból és nem volt befektetésre szánt tőkéje. Mégis, tanácsadókat és fegyvert küldött Kantonba, s a maga harcának minden tapasztalatát Szun és társai rendelkezésére bocsátotta.

Ennek a megegyezésnek a valódi természetét teljesen elhomályosították „a bolsevik beszűrődésről” szóló üvöltözések. Sangháji újságírók (mint Rodney Gilbert, aki mostanában a Newyork Herald Tribune-ban a Kuomintangot védi) hosszú történeteket írtak Ezek Szunt és katonai tanácsadóját, Csang Kai-sek-et, véreskezű anarchistának nevezték, akik csatlakoztak „az emberi nem ellenségeihez”. Valójában persze senki nem „csatlakozott” senkihez. Szun és Joffe, a szovjet megbízott világosan kijelentették:

Dr. Szun Jat-szen véleménye szerint a kommunizmus rendje, vagy éppen a szovjet rendszer, nem vezethető be jelenleg Kínában, mert nincsenek meg e rendszerek sikeres alkalmazásához szükséges feltételek, Joffe teljesen megegyezik ebben a kérdésben Szun Jat-szennel, Joffenak ezenfelül az a véleménye, hogy Kína hatalmas és legsürgősebb feladata: megteremteni a nemzeti egységet és teljes nemzeti függetlenséget. Joffe biztosítja Szunt, hogy ebben a kérdésben … számíthat a Szovjetunió támogatására.

Ebben az időben a Kuomintang a kínai ipar felé tekintett, amelynek a számára a függetlenség békét, a feudális bilincsektől való megszabadulást és a Nyugattal vívható versengés lehetőségét jelentette. Nincsen tehát okunk, hogy feltételezzük: Szun nem komolyan gondolta, amit mondott. Ami Oroszországot illeti, a Szovjetnek sem lehetett az az illúziója, hogy néhány szakértő majd szocializmust teremt az ázsiai elmaradottság helyén. Teljesen érthető volt, hogy a Szovjetunió segíteni akarta Szunt. A fiatal szovjet ország éppen ebben az időben verte le az idegen intervenciót és aggasztották azok a tervek, amelyek gyarmatosítani akartak egy, a Szovjetunióval többezer kilométeren határos országot. Oroszország főcélja olyan független, egységes, a kantoni alapokon álló Kína volt, amely nem vesz részt szovjetellenes koalíciókban. Ha a kínai nép ennél tovább akart menni — csak örültek volna. De nem kényszerítették. A Trockij fajtájú politikai kalandorok sürgetései ellenére Moszkva kitartott emellett a politika mellett.

Randall Gould, Kínában működő amerikai üzletember, aki akkoriban az United Press kínai levelezője volt, ezeket írja „China in the Sun” című könyvében:

A Szun—Joffe-féle közlemény volt az az alap, amelyre Szun és a Szovjetunió együttműködése épült. Kár, hogy nem ismerjük jobban ezt a nyilatkozatot. Akik mindenáron bizalmatlanok Moszkvával szemben, azok persze azt mondják, hogy az ügyes Joffe rászedte a hiszékeny Dr. Szunt. Ezzel szemben a Szovjet kínai politikájának esztendőkig tartó tanulmányozása után kijelenthetem: Joffe rendkívül józan politikai véleményt hangoztatott, amelyet felettesei is jóváhagytak.

Később Borodinnal is beszéltem, aki a szovjet-kínai együttműködést megvalósította. Ő is ésszerűnek, őszintének és reálisnak mondotta ezt az állásfoglalást. A legtöbb amerikai és angol számára Borodint titokzatos, sohasem látható embernek tüntették fel, akit szavahihető újságírónak még sohasem sikerült szólásra bírni … Ilymódon ostoba, túlzó elképzeléseket tulajdonítottak neki, azután ünnepelték saját okosságukat, ha bebizonyították ilyen programok keresztülvihetetlenségét … Ha abban az időben az érdekeltek több józansággal fordultak volna a kínai problémák felé, később sok bajt megtakarítottunk volna magunknak.

Gould ezután egyenesen Borodint idézi:

Lehet, hogy Kanton rejti magában egész Kína jövőjét… nincsen ebben semmi szenzáció, kivéve persze a félrevezető ellenséges híreket… Kanton nem kommunista. A kantoni közigazgatáson belül a politikai, gazdasági és társadalmi haladásnak ugyanaz a harca dúl, amelyen sok más ország már évszázadokkal ezelőtt keresztülment. Nézzük csak például a dolog politikai oldalát. Van-e vajon még egy ország a világon, ahol a politikai program mindössze ebből a két szóból állhatna: „Jó kormányt!”

Mr. Gould megjegyzi: visszatekintve rendkívül zavaros magyarázatot lehetne csak adni arranézve, hogy akkoriban Kantont miért találták annyira vörösnek.

SaLa