Címke: ideológia

Az ifjúsági szövetségek feladatai

Beszéd az Oroszországi Kommunista Ifjúsági Szövetség III. Összoroszországi kongresszusán
1920. október 2

Elvtársak, ma arról szeretnék elbeszélgetni önökkel, hogy melyek a Kommunista Ifjúsági Szövetség legfőbb feladatai, és ezzel kapcsolatban arról, hogy általában milyenek legyenek az ifjúsági szervezetek egy szocialista köztársaságban.

Ezzel a kérdéssel annál is inkább foglalkozni kell, mivel bizonyos értelemben elmondhatjuk, hogy a kommunista társadalom megteremtésének igazi feladata éppen az ifjúságra vár. Hiszen világos, hogy a tőkés társadalomban felnevelkedett dolgozók nemzedéke a legjobb esetben is csak azt a feladatot oldhatja meg, hogy megsemmisíti a kizsákmányoláson épült régi, kapitalista életforma alapjait. Ez a nemzedék a legjobb esetben is csak azt a feladatot oldhatja meg, hogy olyan társadalmi berendezést hoz létre, amely segíti a proletariátust és általában a dolgozó osztályokat abban, hogy a hatalmat megtartsák, és lerakják azokat a szilárd alapokat, amelyeken csak az a nemzedék tud majd tovább építeni, amely már új körülmények között lát hozzá a munkához, olyan körülmények között, amikor nincs kizsákmányolási viszony az emberek között.

Nos, ha ebből a szempontból vizsgáljuk az ifjúság feladatainak kérdését, azt kell mondanom, hogy az ifjúság feladatait általában, a kommunista ifjúsági szövetségek és mindenféle más szervezet feladatait különösképpen, egyetlen szóval lehetne kifejezni: a feladat — tanulni.

Ez persze csak „egy szó”. Ez a szó még nem ad választ a legfőbb és leglényegesebb kérdésre — mit tanuljunk és hogyan tanuljunk? Márpedig itt éppen arról van szó, hogy amikor a régi tőkés társadalom átalakul, azoknak az új nemzedékeknek oktatása, nevelése és képzése, amelyek meg fogják teremteni a kommunista társadalmat, szintén nem maradhat a régiben. Az ifjúság oktatásának, nevelésének és képzésének abból az anyagból kell kiindulnia, amelyet a régi társadalom hagyott ránk. A kommunizmus építésénél az ismereteknek, szervezeteknek és intézményeknek csak abból a mennyiségéből, az emberi erőknek és eszközöknek abból a tartalékából indulhatunk ki, amely a régi társadalomtól ránkmaradt. Csak ha az ifjúság oktatását, szervezését és nevelését gyökeresen átalakítjuk, csak akkor érhetjük el, hogy az ifjú nemzedék erőfeszítéseinek eredményeképpen létrejöjjön az a társadalom, amely nem hasonlít a régihez, azaz a kommunista társadalom. Ezért részletesen kell foglalkoznunk azzal a kérdéssel, hogy mire kell tanítanunk ifjúságunkat, és hogyan kell ifjúságunknak tanulnia, hogy valóban méltó legyen a kommunista ifjúság elnevezésre, és hogyan kell előkészítenünk ifjúságunkat arra, hogy tovább tudja építeni és be tudja tetőzni azt, amit mi elkezdtünk.

Meg kell mondanom, hogy az első és nyilván legtermészetesebb felelet erre az lenne, hogy az ifjúsági szövetségnek és általában az egész ifjúságnak, amely át akar térni a kommunizmusra, kommunizmust kell tanulnia.

De az a felelet, hogy „kommunizmust kell tanulnia” — túlságosan általános. Mire van hát szükségünk ahhoz, hogy megtanuljuk a kommunizmust? Mit kell kiválasztanunk az általános ismeretek összességéből, hogy megszerezzük magunknak a kommunizmus ismeretét? Itt úton-útfélen a veszedelmek egész sora fenyeget bennünket, mihelyt a kommunizmus tanulásának feladatát helytelenül tűzzük ki, vagy pedig túlságosan egyoldalúan fogjuk fel.

Első pillantásra természetesen az jut az ember eszébe, hogy a kommunizmust tanulni nem más, mint elsajátítani a tudásnak azt az összességét, amely a kommunista tankönyvekben, brosúrákban és művekben van kifejtve. A kommunizmus tanulmányozásának ilyen meghatározása azonban túlságosan durva és hiányos lenne. Ha a kommunizmus tanulmányozása csak abban állna, hogy az ember elsajátítja azt, ami a kommunista művekben, könyvekben és brosúrákban van kifejtve, akkor túlkönnyen megeshetnék, hogy kommunista betűrágókat vagy száj hősöket kapnánk, ez pedig lépten-nyomon ártana nekünk és kárunkra lenne, mert kiderülne, hogy ezek az emberek, akik elolvasták és megtanulták azt, ami a kommunista könyvekben és brosúrákban van kifejtve, képtelenek mindezeket az ismereteket összefoglalni, és nem tudnak úgy cselekedni, ahogy azt a kommunizmus valóban megköveteli.

A régi tőkés társadalomból ránkmaradt nyomorúságok és rákfenék közül az egyik legnagyobb az, hogy a könyv és a gyakorlati élet között teljes a szakadás, mert voltak könyveink, amelyek mindent a legszebb színekkel ecseteltek, s ezek a könyvek a legtöbb esetben a legvisszataszítóbb képmutató hazugságokkal voltak tele, amelyek hamis színben tüntették fel nekünk a tőkés társadalmat.

Ezért a legnagyobb mértékben helytelen volna egyszerűen bemagolni azt, amit a könyvekben a kommunizmusról mondanak. Beszédeinkben és cikkeinkben most nem egyszerűen azt ismételjük, amit azelőtt mondtak a kommunizmusról, mert beszédeink és cikkeink a sokoldalú mindennapi munkával vannak kapcsolatban. Munka nélkül, harc nélkül fabatkát sem ér a kommunizmusnak a kommunista brosúrákból és művekből bemagolt ismerete, mert ez azt jelentené, hogy továbbra is fennáll az elmélet és gyakorlat közötti régi szakadás, ami a régi polgári társadalom legvisszataszítóbb vonása volt.

Még veszedelmesebb volna, ha csupán a kommunista jelszavakat kezdenénk elsajátítani. Ha ezt a veszedelmet nem ismernénk fel idejében, ha nem munkálkodnánk szüntelenül azon, hogy ezt a veszélyt elhárítsuk, akkor az a félmillió vagy egymillió ember, azok az ifjak és leányok, akik a kommunizmus ilyetén megtanulása után kommunistáknak fogják nevezni magukat, csak kárára volnának a kommunizmus ügyének.

Itt felmerül előttünk a kérdés: miképpen kell mindezt úgy összhangba hoznunk, hogy a kommunizmusra tanítsunk? Mit kell átvennünk a régi iskolából, a régi tudományból? A régi iskola azt állította, hogy sokoldalúan képzett embert akar kialakítani, hogy általában a tudományokra tanít. Tudjuk, hogy ez elejétől végig hazugság volt, mert az egész társadalom azon alapult és arra támaszkodott, hogy az emberek osztályokra, kizsákmányolókra és elnyomottakra oszlottak. Természetes, hogy a régi iskola, amelyet teljesen áthatott az osztályszellem, csak a burzsoázia gyermekeinek adott tudást. Minden egyes szava meg volt hamisítva a burzsoázia érdekében. A munkások és parasztok ifjú nemzedékét ezekben az iskolákban nem annyira nevelték, mint inkább idomították, ugyanennek a burzsoáziának az érdekében. Úgy nevelték őket, hogy a burzsoázia használható szolgái legyenek, akik képesek profitot szolgáltatni, s ugyanakkor nem zavarják a burzsoázia nyugalmát és semmittevését. Ezért a régi iskolát elvetettük és azt a feladatot tűztük magunk elé, hogy ettől a régi iskolától csak azt vesszük át, amire szükségünk van ahhoz, hogy igazi kommunista műveltségre tegyünk szert.

Itt rátérek azokra a szemrehányásokra és vádakra, amelyekkel a régi iskolát állandóan illetik, s amelyek nem ritkán teljesen helytelen értelmezésre adnak alkalmat. Azt mondják, hogy a régi iskola a gépies tanulás iskolája, az idomítás iskolája, a magolás iskolája volt. Ez igaz. De mégis meg kell tudni különböztetni, mi volt a régi iskolában rossz és mi volt az, ami számunkra hasznos, értenünk kell ahhoz, hogy kiválasszuk azt, ami a kommunizmus számára szükséges.

A régi iskola a gépies tanulás iskolája volt, arra kényszerítette az embereket, hogy rengeteg szükségtelen, fölösleges, holt ismeretet sajátítsanak el, amivel teletömték a fejüket és az ifjú nemzedékből tucathivatalnokokat neveltek. De óriási hibát követne el az, aki ebből azt a következtetést próbálná levonni, hogy lehet valakiből kommunista anélkül, hogy elsajátítaná azt, amit az emberi tudás felhalmozott. Hiba volna úgy gondolkozni, hogy elég elsajátítani a kommunista jelszavakat, a kommunista tudomány következtetéseit, anélkül hogy elsajátítanánk az ismereteknek azt az összességét, amelynek következménye maga a kommunizmus. A marxizmus a példája annak, hogyan született meg az emberi ismeretek összességéből a kommunizmus.

Önök olvastak és hallottak arról, hogy a kommunista elmélet, a kommunista tudomány, amelyet főképpen Marx teremtett meg, hogy ez a tanítás, a marxizmus, ma már nem- csupán a XIX. század egyik zseniális szocialistájának alkotása, hogy ezt a tanítást az egész világon a proletárok milliói és tízmilliói magukévá tették és alkalmazzák a kapitalizmus ellen folytatott harcukban. S ha önök felvetik azt a kérdést, hogy miért tudta Marx tanítása meghódítani a legforradalmibb osztály millióinak és tízmillióinak szívét — erre csak egy feleletet kaphatnak: ez azért történt, mert Marx az emberi tudásnak arra a szilárd alapjára támaszkodott, amelyet az emberiség a kapitalizmus idején szerzett meg; Marx tanulmányozta az emberi társadalom fejlődéstörvényeit és megértette, hogy a kapitalizmus fejlődése elkerülhetetlenül a kommunizmushoz vezet, és ami a fő, ezt kizárólag a tőkés társadalom igen pontos, a legapróbb részletekre is kiterjedő, a dolgok legmélyére hatoló tanulmányozása alapján bizonyította be, olymódon, hogy tökéletesen elsajátította mindazt, amit az előző korok tudománya nyújtott. Marx kritikailag átdolgozta mindazt, amit az emberi társadalom alkotott, egyetlen pontot sem hagyott figyelmen kívül. Átdolgozta, bírálat alá vette, a munkásmozgalom szempontjából ellenőrizte mindazt, amit az emberi gondolat alkotott, és olyan következtetéseket vont le, amilyeneket a burzsoá keretek által korlátozott, vagy a polgári előítéletek béklyójába vert emberek nem tudtak levonni.

Ezt kell tekintetbe venni, ha például proletárkultúráról beszélünk. Ha nem értjük meg világosan, hogy proletárkultúrát csak akkor lehet építeni, ha pontosan ismerjük az emberiség egész fejlődése által létrehozott kultúrát, csak úgy, hogy ezt a kultúrát átdolgozzuk — ha ezt nem értjük meg, nem is fogjuk ezt a feladatot megoldani. A proletárkultúra nem pottyan le készen valahonnan, ismeretlen helyről, nem azoknak az embereknek a kitalálása, akik magukat szakembereknek nevezik a proletárkultúra terén. Mindez merő sületlenség. A proletárkultúrának ama felhalmozott tudás törvényszerű továbbfejlődésének kell lennie, amelyet az emberiség a tőkés-földesúri-hivatalnoki társadalom igája alatt szerzett meg. Mindezek az utak és ösvények a proletárkultúrához vezettek, vezetnek és fognak vezetni továbbra is, ugyanúgy, ahogy a Marx átdolgozta politikai gazdaságtan megmutatta nekünk, hova kell eljutnia az emberi társadalomnak, megmutatta az átmenetet az osztályharchoz, a proletárforradalom kezdetéhez.

Amikor az ifjúság képviselői is, az új oktatás egyes hívei is gyakran azzal vádolják a régi iskolát, hogy az a magolás iskolája volt, mi erre azt mondjuk nekik, hogy a régi iskolából át kell vennünk, ami benne jó volt. Nem szabad átvennünk a régi iskolából azt, hogy a fiatalság elméjét mértéktelenül sok, kilenctizedrészben szükségtelen és egytizedrészben meghamisított ismerettel terheljük meg, de ez nem azt jelenti, hogy beérhetjük a kommunista végkövetkeztetésekkel, és hogy csak a kommunista jelszavakat kell betanulnunk. Így nem lehet kommunizmust építeni. Kommunistákká csak úgy lehetünk, ha elménket mindazoknak a kincseknek ismeretével gazdagítjuk, amelyeket az emberiség felhalmozott.

Magolásra nincs szükségünk, de minden egyes tanuló elméjét a legfontosabb tények ismerete alapján kell fejlesztenünk és tökéletesítenünk, mert a kommunizmus tartalmatlanná, puszta cégérré lesz, a kommunistából egyszerű szájhős lesz, ha tudatában nem dolgozza fel a szerzett ismereteket. Ezeket az ismereteket önöknek nemcsak el kell sajátítaniok, de úgy kell elsajátítaniok, hogy kritikai álláspontot foglaljanak el velük szemben, hogy ne terheljék túl elméjüket szükségtelen lim-lommal, hanem gyarapítsák mindazoknak a tényeknek ismeretével, amelyek nélkül manapság senki sem lehet művelt ember. Ha a kommunistának a készen kapott következtetések alapján eszébe jutna kérkedni kommunista mivoltával, anélkül hogy rendkívül komoly, nehéz és nagy munkát végezne, anélkül hogy kiismerné magát a tényekben, amelyeket kötelessége bíráló szemmel nézni — az ilyen kommunista igen sajnálatraméltó volna. És az ilyen felületesség a leghatározottabban végzetes lenne. Ha tudom, hogy keveset tudok, akkor iparkodni fogok, hogy többet tudjak, de ha valaki azt mondja, hogy ő kommunista s ezért semmit sem kell alaposan tudnia, az ilyen emberekből semmi sem lesz, ami csak némiképpen hasonlítana a kommunistához.

A régi iskola a tőkéseknek szükséges lakájokat nevelt, a régi iskola a tudomány embereit olyan emberekké nevelte, akiknek azt kellett írniok és mondaniok, ami a tőkéseknek kedvére volt. Ez azt jelenti, hogy a régi iskolát el kell takarítanunk az útból. De ha el kell is takarítanunk az útból, ha fel kell is számolnunk a régi iskolát, jelenti-e ez azt, hogy nem kell átvennünk belőle mindazt, amire az emberiség által felhalmozott tudásból az embereknek szükségük van? Jelenti-e ez azt, hogy nem kell tudni különbséget tenni a között, ami a kapitalizmus számára szükséges, és a között, ami a kommunizmus számára szükséges?

A régi kaszárnyaszellem helyébe, amely a polgári társadalomban a többség akarata ellenére érvényesült, mi a munkások és parasztok tudatos fegyelmét tesszük, akik a régi társadalom iránt táplált gyűlöletet egybekapcsolják azzal az elszántsággal, képességgel és készséggel, hogy erőiket egyesítsék és szervezzék a harcra, hogy az óriási ország területén külön-külön élő, szétforgácsolt, szétszórt milliók és százmilliók akaratából egységes akaratot kovácsoljanak ki, mert ilyen egységes akarat nélkül feltétlenül szétzúznak bennünket. A munkások és parasztok ilyen tömörülése, ilyen tudatos fegyelme nélkül ügyünk reménytelen. Enélkül nem leszünk képesek legyőzni az egész világ tőkéseit és földbirtokosait. Mégcsak az alapzatot sem tudjuk megszilárdítani, nemhogy erre az alapzatra új kommunista társadalmat tudnánk felépíteni. Ugyanúgy, bár elvetjük a régi iskolát, bár teljesen jogos és szükséges gyűlöletet táplálunk a régi iskola iránt, bár értékeljük a készséget, amely a régi iskola felszámolására irányul, meg kell értenünk, hogy a régi tanulást, a régi magolást, a régi gépies fegyelmet azzal a készséggel kell helyettesítenünk, hogy elsajátítsuk az emberi ismeretek összességét, mégpedig úgy, hogy a kommunizmus önöknél ne olyasvalami legyen, amit betanultak, hanem olyasvalami, amit maguk átgondoltak, olyan következtetéseket jelentsen, amelyek a modern műveltség szempontjából szükségszerűek.

Így kell kitűzni az alapvető feladatokat, amikor arról a feladatról beszélünk, hogy — meg kell tanulnunk a kommunizmust.

Ennek magyarázatául, de meg azért is, hogy rátérjek arra a kérdésre, hogyan kell tanulni, gyakorlati példát hozok fel. Önök valamennyien tudják, hogy közvetlenül a katonai feladatok, a köztársaság védelmének feladatai után a gazdasági feladat áll előttünk. Tudjuk, hogy a kommunista társadalmat nem lehet felépíteni, ha nem ébresztjük új életre az ipart és a mezőgazdaságot, mégpedig nem úgy, ahogy régen volt. Modern alapokon kell új életet teremtenünk az iparban és a mezőgazdaságban, a tudomány legeslegújabb vívmányainak megfelelően. Önök tudják, hogy ez az alap a villamosság, hogy csak ha majd az egész ország, az ipar és a mezőgazdaság minden ága villamosítva lesz, csak ha majd ezt a feladatot önök teljes egészében magukévá teszik, csakis akkor lesznek képesek felépíteni a maguk számára azt a kommunista társadalmat, amelyet a régi nemzedék nem tud felépíteni. Önökre az egész ország gazdasági újjáalakításának feladata vár, a mezőgazdaság és az ipar újjászervezése, helyreállítása a modern tudomány és technika, a villamosság korszerű technikai alapján. Önök igen jól megértik, hogy a villamosítás megvalósítására tudatlan emberek nem alkalmasak, s hogy az írni-olvasnitudás egymagában véve itt vajmi kevés. Itt nem elég megérteni, hogy mi az a villamosság; ismerni kell annak technikai alkalmazását az iparban és a mezőgazdaságban, továbbá az ipar és a mezőgazdaság egyes ágaiban. Ezt nekünk magunknak is meg kell tanulnunk s meg kell erre tanítanunk a dolgozók egész serdülő nemzedékét. Ez a feladat áll minden öntudatos kommunista előtt, minden ifjú előtt, aki magát kommunistának vallja és tisztában van azzal, hogy amikor a Kommunista Ifjúsági Szövetség tagjainak sorába lépett, azt a feladatot vállalta magára, hogy segíteni fog a pártnak a kommunizmus felépítésében, és az egész ifjú nemzedéknek a kommunista társadalom megteremtésében. Meg kell értenie, hogy a kommunizmust csak a korunk színvonalán álló műveltség alapján valósíthatja meg, és hogy ha ezzel a műveltséggel nem fog rendelkezni, a kommunizmus csak óhaj marad.

Az előző nemzedéknek az volt a feladata, hogy megdöntse a burzsoáziát. Akkoriban a fő feladat az volt, hogy bíráljuk a burzsoáziát, hogy gyűlöletet ébresszünk a tömegekben a burzsoázia iránt, hogy kifejlesszük az osztálytudatot, hogy képesek legyünk erőink tömörítésére. Az új nemzedékre bonyolultabb feladat vár. Nemcsak arról van szó, hogy önöknek egyesíteniök kell erőiket, hogy támogathassák a munkás- és paraszthatalmat a kapitalisták támadásaival szemben. Ezt meg kell tenniök. Ezt önök kitűnően megértették, ezzel az, aki kommunista, pontosan tisztában van. Ez azonban nem elég. Önöknek fel kell építeniök a kommunista társadalmat. A munka első felét sok tekintetben elvégeztük. A régit annak rendje és módja szerint leromboltuk, az már nem más, mint romhalmaz, aminthogy romhalmazzá is kellett változtatni. A talajt megtisztítottuk, és az ifjú kommunista nemzedéknek ezen a talajon fel kell építenie a kommunista társadalmat. Önök előtt az építés feladata áll, s ezt a feladatot csak úgy oldhatják meg, ha elsajátítanak minden korszerű ismeretet, ha képesek lesznek a kommunizmust készen kapott, betanult formulákból, tanácsokból, receptekből, előírásokból, programokból olyan eleven erővé változtatni, amely egységbe foglalja az önök közvetlen munkáját, ha képesek lesznek a kommunizmust gyakorlati munkájuk vezérfonalává tenni.

Ez az önök feladata, amelynek önöket az egész ifjú nemzedék képzésénél, nevelésénél, magasabb színvonalra emelésénél vezérelnie kell. Önöknek kell az elsőknek lenniök a kommunista társadalom építőinek milliói között, akiknek soraiban minden ifjúnak, minden leánynak ott kell lennie. A munkás- és parasztifjúság egész tömegének a kommunizmus építésébe való bevonása nélkül a kommunista társadalmat felépíteni nem lehet.

Itt természetesen felmerül az a kérdés, hogyan kell a kommunizmust tanítanunk, milyen sajátos módszerekkel.

Mindenekelőtt a kommunista erkölcs kérdésére térek ki.

Önöknek kommunistákat kell magukból nevelniök. Az Ifjúsági Szövetség feladata saját gyakorlati tevékenységét olymódon megszervezni, hogy ez az ifjúság tanulva, szervezkedve, tömörülve, harcolva nevelje önmagát és mindazokat, akik benne vezérüket látják, hogy kommunistákat neveljen. A mai ifjúság egész nevelésének, képzésének és oktatásának arra kell irányulnia, hogy ezt az ifjúságot kommunista erkölcsre nevelje.

De vajon van-e kommunista erkölcs? Van-e kommunista erkölcsösség? Persze, hogy van. Gyakran úgy tüntetik fel a dolgot, hogy nekünk nincs erkölcsünk, s a burzsoázia gyakran azzal vádol bennünket, hogy mi, kommunisták, minden erkölcsöt tagadunk. Ez a fogalmak összezavarásának módszere, amelynek segítségével port hintenek a munkások és parasztok szemébe.

Milyen értelemben tagadjuk mi az erkölcsöt? Milyen értelemben tagadjuk az erkölcsösséget?

Abban az értelemben, ahogy azt a burzsoázia prédikálta, amely az erkölcsöt az isten parancsolataiból vezette le. Ami ezt illeti, mi, persze, kijelentjük, hogy istenben nem hiszünk, és igen jól tudjuk, hogy isten nevében a papság beszélt, a földesurak beszéltek, a burzsoázia beszélt, hogy kizsákmányoló érdekeiket érvényesítsék. Vagy pedig erkölcsi törvények és isteni parancsolatok helyett idealista vagy félidealista frázisokból vezették le az erkölcsöt, amelyek lényege szintén mindig olyasvalami volt, ami igen hasonló az isteni parancsolatokhoz.

Mi tagadunk minden olyan erkölcsöt, amelyet embereken kívül álló, osztályokon kívül álló fogalomból vezetnek le. Mi azt mondjuk, hogy ez csalás, szemfényvesztés, a munkások és parasztok elbutítása a földbirtokosok és tőkések érdekében.

Mi azt mondjuk, hogy a mi erkölcsünk teljesen alá van rendelve a proletár osztályharc érdekeinek. Mi erkölcsünket a proletariátus osztályharcának érdekeiből vezetjük le.

A régi társadalom azon alapult, hogy a földbirtokosok és a tőkések minden munkást és parasztot elnyomtak. Ezt a régi társadalmat nekünk szét kellett zúznunk, meg kellett döntenünk, ehhez azonban egyesülésre van szükség. A jó isten ilyen egyesülést nem hoz létre.

Az ilyen egyesülés csak a gyárakból, az üzemekből, csak a tanult, a hosszú álmából felébresztett proletariátustól indulhatott ki. Csak amikor ez az osztály kialakult, csak akkor kezdődött meg az a tömegmozgalom, amely elvezetett odáig, amit most látunk: a proletárforradalom győzelméhez az egyik leggyengébb országban, amely három éve védi magát az egész világ burzsoáziájának rohamával szemben. És látjuk, hogyan nő az egész világon a proletárforradalom. A tapasztalat alapján mondjuk most, hogy csak a proletariátus hozhatott létre olyan egybeforrott erőt, amelyet követ a szétforgácsolt, külön-külön élő parasztság, és amely megállta a sarat a kizsákmányolók minden rohamával szemben. Csak ez az osztály segíthet a dolgozó tömegeknek abban, hogy egyesüljenek, tömörüljenek és véglegesen megvédjék, véglegesen megszilárdítsák, végleg felépítsék a kommunista társadalmat.

Ezért mondjuk, hogy számunkra nem létezik az emberi társadalmon kívül álló erkölcs; ez csalás. Számunkra az erkölcs a proletár osztályharc érdekeinek van alárendelve.

És mi ez az osztályharc? Az osztályharc — megdönteni a cárt, megdönteni a tőkéseket, megsemmisíteni a tőkés osztályt.

És egyáltalán, mik az osztályok? Az, ami lehetővé teszi, hogy a társadalom egyik része elsajátítsa a másik rész munkáját. Ha a társadalom egyik része sajátít el minden földet — a földbirtokosok és a parasztok osztályával van dolgunk. Ha a társadalom egyik részének gyárai és üzemei, részvényei és tőkéi vannak, a társadalom másik része pedig ezekben a gyárakban dolgozik — a tőkések és proletárok osztályával van dolgunk.

A cárt elkergetni nem volt nehéz — ehhez mindössze néhány napra volt szükség. Nem volt nagyon nehéz a földbirtokosok elkergetése sem, néhány hónap alatt el lehetett intézni, és nem nagyon nehéz a tőkések elkergetése sem. Az osztályok megszüntetése azonban hasonlíthatatlanul nehezebb; a munkásokra és parasztokra való megoszlás még mindig megmaradt. Ha a paraszt külön parcellán él és visszatartja a fölös gabonát, vagyis azt a gabonát, amire sem neki, sem jószágának nincs szüksége, mindenki más pedig kenyér nélkül marad, akkor a paraszt már kizsákmányolóvá válik. Minél több gabonát tart vissza, annál előnyösebb az neki, a többiek pedig hadd éhezzenek: „minél jobban éheznek, annál drágábban adom el a gabonámat”. Arra van szükség, hogy mindenki közös terv alapján, közös földön, közös gyárakban és üzemekben, közös munkarend szerint dolgozzék. Könnyű-e ezt elérni? Önök látják, hogy ennek megoldása nem olyan könnyű dolog, mint a cár, a földbirtokosok és a tőkések elkergetése. Ehhez az szükséges, hogy a proletariátus átnevelje, átgyúrja a parasztok egy részét és a maga oldalára állítsa a dolgozó parasztokat, hogy megtörje a gazdag parasztok ellenállását, akik megszedik magukat a többiek nyomorúságán. A proletariátus harci feladata tehát még nincs befejezve azzal, hogy megdöntöttük a cárt, elkergettük a földbirtokosokat és a tőkéseket; a befejezés annak a rendnek a feladata, amelyet a proletariátus diktatúrájának nevezünk.

Az osztályharc tovább folyik; csak formáit változtatta meg. Ez a proletariátus osztályharca azért, hogy a régi kizsákmányolók vissza ne térhessenek, hogy a felvilágosulatlan parasztság szétforgácsolt tömege egyetlen szövetségbe egyesüljön. Az osztályharc folyik tovább és a mi feladatunk — mindent alárendelni e harc érdekeinek. S mi a mi kommunista erkölcsünket ennek a feladatnak rendeljük alá. Mi azt mondjuk: erkölcs az, ami elősegíti a régi kizsákmányoló társadalom elpusztítását és valamennyi dolgozó egyesülését a kommunisták új társadalmát megteremtő proletariátus körül.

A kommunista erkölcs — az az erkölcs, amely ezt a harcot szolgálja, amely egyesíti a dolgozókat minden kizsákmányolás ellen, minden kistulajdon ellen, mert a kistulajdon egyetlen egyén kezébe adja azt, amit az egész társadalom munkája hozott létre. Nálunk a föld közös tulajdonnak számít.

No és ha én ebből a közös tulajdonból bizonyos részt magamnak veszek, ha kétszer annyi gabonát termelek rajta, mint amennyire szükség van és a gabonafölösleggel üzérkedem? Ha úgy okoskodom, hogy minél több az éhező, annál nagyobb árat fognak fizetni? Vajon akkor kommunista módjára járok el? Nem, akkor kizsákmányoló, magántulajdonos módjára járok el. Ez ellen harcolni kell. Ha a dolgot a régiben hagyjuk, akkor minden ismét a kapitalisták uralma, a burzsoázia uralma alá kerül, ahogy ez a régebbi forradalmaknál nem egyszer megtörtént. Ahhoz, hogy a kapitalisták és a burzsoázia hatalmát ne lehessen újból visszaállítani, nem szabad megengedni az üzérkedést, azt, hogy egyesek a többiek rovására gazdagodhassanak; minden dolgozónak a proletariátus köré kell tömörülnie, és meg kell teremteniük a kommunista társadalmat. Ez a kommunista ifjúsági szövetség és szervezet fő feladatának legfőbb sajátossága.

A régi társadalom azon az elven alapult, hogy vagy te rabolod ki a másikat, vagy a másik rabol ki téged, vagy te dolgozol a másiknak, vagy az dolgozik neked, vagy rabszolgatartó vagy, vagy pedig rabszolga. És érthető, hogy az ebben a társadalomban nevelkedett emberek, mondhatnám, az anyatejjel szívják magukba azt a gondolkodásmódot, szokást, felfogást, hogy — vagy rabszolgatartó vagy, vagy rabszolga, vagy kistulajdonos, kishivatalnok, értelmiségi, szóval olyan ember, akinek csak az a gondja, hogy megkapja a magáét, máshoz pedig semmi köze.

Ha én ezen a földdarabon gazdálkodom, semmi közöm a másikhoz; ha a másik éhezni fog, annál jobb, annál drágábban adom el a gabonámat. Ha jó állásom van, mint orvosnak, mint mérnöknek, tanítónak, hivatalnoknak, semmi közöm hozzá, hogy mi van másokkal. Talán, ha kedvében járok, ha hízelgek a hatalmasoknak, megtarthatom az állásomat, sőt még előre is juthatok, burzsoá lehet belőlem. Kommunistának nem lehet ilyen pszichológiája, nem lehet ilyen beállítottsága. Amikor a munkások és parasztok bebizonyították, hogy mi képesek vagyunk saját erőnkkel megvédeni magunkat és tudunk új társadalmat teremteni, ezzel meg is kezdődött az új kommunista nevelés — a nevelés a kizsákmányolók elleni harc során, szövetségben a proletariátussal az önzők és a kistulajdonosok ellen, az olyan gondolkodásmód, az olyan szokások ellen, amelyek azt hangoztatják: én a magam hasznára törekszem, a többihez pedig semmi közöm.

Ez a felelet arra a kérdésre, hogy miképpen kell tanulnia a serdülő ifjú nemzedéknek a kommunizmust.

A kommunizmust ez a nemzedék csak úgy tanulhatja meg, ha tanulmányainak, neveltetésének és művelődésének minden egyes lépését egybekapcsolja a proletariátus és a dolgozók szüntelen harcával a régi kizsákmányoló társadalom ellen. Amikor erkölcsről beszélnek nekünk, mi azt mondjuk: a kommunista számára az egész erkölcs ebben az egybeforrasztó, összetartó fegyelemben és a kizsákmányolók ellen folytatott tudatos tömegharcban áll. Mi nem hiszünk az örök erkölcsben és leleplezzük az erkölcsről szóló mindenféle mesével űzött csalást. Az erkölcs arra szolgál, hogy az emberi társadalom magasabb fokra emelkedjék, megszabaduljon a dolgozók kizsákmányolásától.

Ennek megvalósítása érdekében az ifjúság olyan nemzedékére van szükség, amely a burzsoázia elleni fegyelmezett, elszánt harc körülményei között kezdett öntudatos emberré válni. Ebben a harcban ez a nemzedék igazi kommunistákat nevel, ennek a harcnak kell alárendelnie, ezzel kell egybekapcsolnia tanulmányainak, művelődésének és nevelésének minden lépését. A kommunista ifjúság nevelésének nem abban kell állnia, hogy mindenféle émelygős beszédekkel és moralizáló szabályokkal traktáljuk az ifjúságot. Nem ez a nevelés. Ha az emberek látják, hogyan élt apjuk és anyjuk a földesúri és tőkés elnyomás alatt, ha maguk is átélték a gyötrelmeket, amelyek azokra zúdulnak, akik megkezdték a kizsákmányolók elleni harcot, ha látják, hogy milyen áldozatokkal jár ez a harc, hogy a már kivívottat megvédhessék, hogy milyen ádáz ellenség a földbirtokos és a tőkés — akkor ezek az emberek az ilyen viszonyok között kommunistákká nevelődnek. A kommunista erkölcs alapja a kommunizmus megszilárdításáért és betetőzéséért folytatott harc. Ez a kommunista nevelés, művelődés és tanítás alapja. Ez a válasz arra a kérdésre, hogyan kell a kommunizmust tanulni.

Mi nem bíznánk a tanításban, nevelésben és képzésben, ha csak az iskolára szorítkozna és el volna szakítva a viharzó élettől. Amíg a munkások és a parasztok a földbirtokosok és tőkések elnyomása alatt vannak, amíg az iskolák a földbirtokosok és tőkések kezében vannak — az ifjú nemzedék tudatlan és felvilágosulatlan marad. A mi iskoláinknak viszont a tudás alapját kell nyujtaniok az ifjúságnak, arra kell képesíteniök az ifjúságot, hogy az sajátmaga alakítsa ki a kommunista nézeteket; művelt emberekké kell nevelniök őket. Az iskolában eltöltött tanulási idő alatt az embereket a kizsákmányolók elleni szabadságharc részvevőivé kell tenni. A Kommunista Ifjúsági Szövetség csak akkor igazolja elnevezését, azt, hogy a kommunista ifjú nemzedék szövetsége, ha tanító, nevelő munkájának minden egyes lépését összekapcsolja azzal, hogy részt vesz a dolgozók közös harcában a kizsákmányolók ellen. Mert önök nagyon jól tudják, hogy amíg Oroszország az egyetlen munkásköztársaság, a világ többi részében pedig fennáll a régi burzsoá rendszer, addig mi gyengébbek vagyunk náluk, addig minden alkalommal újabb támadás veszélye fenyeget bennünket, hogy a további harcban csak úgy győzünk, ha egybeforrottságot és egyöntetűséget tanulunk s ekként megerősödve, valóban legyőzhetetlenné válunk. Ilyenformán kommunistának lenni annyit jelent, mint szervezni és egyesíteni az egész serdülő nemzedéket, példával járni elől e harcban a nevelés és fegyelmezettség terén. Ezen az úton kezdhetik meg s fejezhetik be önök a kommunista társadalom építését.

Hogy ezt még jobban megvilágítsam önöknek, egy példát hozok fel. Mi kommunistáknak nevezzük magunkat. Mi az, hogy kommunista? A kommunista szó — latin szó. Communis — annyit jelent, mint — közös. A kommunista társadalom azt jelenti, hogy minden közös: a föld, a gyár, a munka — ez a kommunizmus.

Lehet-e közös a munka, ha mindenki külön gazdálkodik, külön területen? Egycsapásra közös munkát teremteni nem lehet. Az nem pottyan le az égből. Azért meg kell dolgozni, meg kell szenvedni, azt meg kell teremteni, az a harc folyamán születik. Itt nem a régi könyvekre van szükség — a könyveknek senki sem hinne. Itt a saját élettapasztalatok beszélnek. Amikor Kolcsak és Gyenyikin Szibériából és Délről előnyomult, a parasztok az ő oldalukon voltak. Nem tetszett nekik a bolsevizmus, mert a bolsevikok szabott áron veszik a gabonát. De amikor a parasztok Szibériában és Ukrajnában kitapasztalták Kolcsak és Gyenyikin uralmát, akkor megtudták, hogy a parasztnak nincs választása: vagy a kapitalistákhoz mész, és az a földesúr rabláncára fűz, vagy követed a munkást, aki igaz, nem ígér tejjel-mézzel folyó Kánaánt, aki vasfegyelmet követel és szilárdságot a kemény harcban, de kivezet téged a kapitalista és földesúri rabszolgaságból. Amikor saját tapasztalatuk alapján még ezek a tudatlan parasztok is megértették és belátták ezt, akkor a kommunizmus nehéz iskolán keresztülment tudatos híveivé lettek. Ilyen tapasztalat legyen alapja a Kommunista Ifjúsági Szövetség egész tevékenységének is.

Válaszoltam arra a kérdésre, hogy mit kell tanulnunk, mit kell átvennünk a régi iskolától és a régi tudománytól. Igyekszem válaszolni arra a kérdésre is, hogyan kell ezt megtanulni: csakis úgy, hogy az iskolában folytatott tevékenység minden egyes lépését, a nevelés, képzés és az oktatás minden egyes lépését elválaszthatatlanul egybekapcsoljuk a dolgozóknak a kizsákmányolók ellen folytatott harcával.

Egyes ifjúsági szervezetek munkájának tapasztalataiból vett néhány példán, szemléltetően fogom önök elé tárni, hogyan folyjék a kommunizmusra való nevelés. Mindenki az írástudatlanság felszámolásáról beszél. Önök tudják, hogy analfabéta országban nem lehet a kommunista társadalmat felépíteni. Nem elég az, hogy a szovjet kormány parancsot ad, vagy hogy a párt kiad egy bizonyos jelszót, vagy hogy a legjobb funkcionáriusok egy részét erre a munkaterületre vezényli. Ehhez az kell, hogy maga az ifjú nemzedék lásson hozzá a dologhoz. A kommunizmus abban áll, hogy az ifjúság, azok az ifjak és leányok, akik tagjai az Ifjúsági Szövetségnek azt mondják: ez a mi ügyünk, összefogunk és elmegyünk a faluba, hogy felszámoljuk az írástudatlanságot, hogy a felnövekvő nemzedék között ne legyenek írástudatlanok. Mi arra törekszünk, hogy a serdülő ifjúság ennek az ügynek szentelje önálló tevékenységét. Önök tudják, hogy Oroszországot nem lehet tudatlan, analfabéta országból egyhamar írástudó országgá változtatni, de ha az Ifjúsági Szövetség nekifekszik, ha az egész ifjúság az összesség javára fog dolgozni, akkor ennek a 400 000 ifjút és leányt egyesítő szövetségnek joga lesz magát Kommunista Ifjúsági Szövetségnek nevezni. A Szövetség feladata még az is, hogy miután bizonyos ismereteket elsajátítottunk, segítségére legyünk annak az ifjúságnak, amely maga nem tud kiszabadulni a tudatlanság sötétségéből. Az Ifjúsági Szövetség tagjának lenni annyit jelent, hogy úgy végezzük dolgunkat, hogy munkánkat, erőnket a közérdeknek szenteljük. Ez a kommunista nevelés lényege. Csak az ilyen munka során válik az ifjú vagy leány igazi kommunistává. Csak abban az esetben válnak kommunistákká, ha ezzel a munkával gyakorlati eredményeket tudnak elérni.

Vegyük példa kedvéért a városkörnyéki konyhakertekben folyó munkát. Vajon nem fontos feladat ez? Ez a Kommunista Ifjúsági Szövetség egyik feladata. A nép éhezik, a gyárakban és üzemekben éhség dühöng. Hogy az éhségtől megmeneküljünk, fejleszteni kell a konyhakerteket, a földet azonban még mindig a régi módon művelik. Arra van hát szükség, hogy az öntudatosabb elemek munkához lássanak, s akkor meglátják majd, hogy a veteményeskertek megszaporodnak, területük megnő, eredményeik jobbak lesznek. A Kommunista Ifjúsági Szövetségnek ebben a munkában tevékeny részt kell vennie. Minden szövetség, illetve a szövetségnek minden egyes sejtje tekintse ezt az ügyet szívügyének.

Legyen a Kommunista Ifjúsági Szövetség rohamcsapat, amely minden munkánál segítő kezet nyújt, önálló tevékenységet fejt ki, kezdeményez. Legyen a szövetség olyan, hogy benne minden munkás, ha esetleg nem érti is meg azonnal, sőt talán el sem hiszi a tanítását, olyan embereket lásson, akiknek gyakorlati munkáján, tevékenységén látja, hogy ezek valóban olyan emberek, akik a helyes utat mutatják neki.

Ha a Kommunista Ifjúsági Szövetség nem tudja munkáját minden téren ilyen módon megszervezni, ez azt jelenti, hogy a régi burzsoá útra téved. Nevelő munkánkat egyesíteni kell a dolgozók harcával a kizsákmányolók ellen, hogy segítsünk a dolgozóknak azoknak a feladatoknak megoldásában, amelyek a kommunizmus tanából következnek.

A Szövetség tagjainak minden szabad órájukat fel kell használniok, hogy vagy a konyhakertekben javítsák a munkát, vagy valamelyik gyárban vagy üzemben szervezzék az ifjúság tanítását és így tovább. Oroszországot szegény, koldus országból gazdag országgá akarjuk változtatni. A Kommunista Ifjúsági Szövetségnek a művelődést, a tanítást, a nevelést egyesítenie kell a munkások és parasztok munkájával, nem szabad bezárkóznia iskoláiba, s nem szabad kommunista könyvek és brosúrák olvasására szorítkoznia. Csak a munkásokkal és a parasztokkal vállvetve végzett munkában válhatunk valódi kommunistákká. Hadd lássa mindenki, hogy a Kommunista Ifjúsági Szövetség minden tagja művelt ember, de ugyanakkor a munkához is ért. Ha majd mindenki látni fogja, hogy a régi iskolából kiküszöböltük a régi kaszárnyaszellemet és tudatos fegyelemmel helyettesítettük, s hogy minden ifjú részt vesz a kommunista szombatokon, hogy minden környékbeli gazdaságot kihasználnak, hogy a lakosságon segítsenek, akkor a nép nem úgy fog majd tekinteni a munkára mint azelőtt tekintett.

A Kommunista Ifjúsági Szövetség feladata, hogy segítsen a faluban vagy a háztömbjében olyan dolgokban — kis példát veszek — mint a tisztaság fenntartása vagy az élelmiszerek elosztása. Hogyan csinálták ezt a régi tőkés társadalomban? Mindenki csak saját magának dolgozott és senkit sem érdekelt az, hogy vannak-e itt öregek és betegek, vagy hogy az egész háztartás terhe nem az asszonyok vállára nehezedik-e, akik éppen ezért elnyomatásban és rabszolgasorban élnek. Kinek kell harcolni az ilyesmi ellen? Az ifjúsági szövetségeknek, amelyeknek azt kell mondaniok: ezt megváltoztatjuk, ifjakból álló csoportokat szervezünk, akik majd rendszeresen bejárják a házakat és segíteni fognak a tisztaságot fenntartani, vagy az élelmiszereket helyesen elosztani, akik majd szervezetten tevékenykednek az egész társadalom javára, helyesen osztják el az erőket és megmutatják, hogy a munkának szervezett munkának kell lennie.

Az a nemzedék, amelynek képviselői most 50 év körül vannak, nem számíthat arra, hogy meglátja a kommunista társadalmat. Ez a nemzedék addigra kihal. Az a nemzedék azonban, amely most 15 éves, meg is látja majd a kommunista társadalmat és maga is fogja építeni ezt a társadalmat. És ennek a nemzedéknek tudnia kell, hogy egész életfeladata ennek a társadalomnak építése. A régi társadalomban minden egyes család külön dolgozott és senki sem egyesítette ezt a munkát, kivéve a földbirtokosokat és a tőkéseket, akik elnyomták a nép tömegeit. Nekünk minden munkát, ha mégannyira piszkos és nehéz is, olymódon kell megszerveznünk, hogy minden egyes munkás és paraszt úgy tekintsen magára: én — egy része vagyok a szabad munka nagy hadseregének és be tudom rendezni az életemet földbirtokosok és tőkések nélkül is, meg tudom teremteni a kommunista rendet. A Kommunista Ifjúsági Szövetségnek mindenkit, ifjú korától, tudatos és fegyelmezett munkára kell nevelnie. Így számíthatunk arra, hogy az előttünk álló feladatokat meg fogjuk oldani. Számítanunk kell arra, hogy az ország villamosításához, ahhoz, hogy elszegényedett földünket a technika legújabb vívmányai alapján művelhessük meg, legalább tíz évre van szükségünk. S annak a nemzedéknek, amely most 15 éves, és amely 10—20 év múlva kommunista társadalomban fog élni, tanulmányi feladatait úgy kell beosztania, hogy az ifjúság minden faluban, minden városban, nap mint nap a gyakorlatban megoldja a közös munka egyik vagy másik feladatát, akár a legcsekélyebbet, legegyszerűbbet is. Amilyen mértékben ezt minden egyes faluban végrehajtják, amilyen mértékben kifejlődik a kommunista verseny, amilyen mértékben az ifjúság bebizonyítja, hogy munkáját egyesíteni tudja — olyan mértékben biztosítjuk a kommunista építés sikerét. Csak ha a Kommunista Ifjúsági Szövetség minden egyes lépését ennek az építésnek sikere szempontjából tekinti, csak ha azt kérdezi önmagától: vajon megtettünk-e mindent, hogy egyesült, öntudatos dolgozókká legyünk, csakis akkor fogja elérni a Kommunista Ifjúsági Szövetség, hogy félmilliónyi tagját a munka egységes hadseregévé tömöríti és kivívja a maga számára a közmegbecsülést. (Viharos taps.)

Megjelent: „Pravda” 221, 222. és 223. sz.
1920. október 5, 6. és 7.

Lenin Művei. 31. köt. 285—303. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

Kína forradalma
Amikor Kína magárahagyatva küzdött
VII. Frontok az ellenség háta mögött
1. Politikai előkészületek

(idézet: Kína forradalma című könyvből)

1. Politikai előkészületek
A japánellenes háború megkezdése előtt néhány évvel a Kínai Kommunista Párt négy kis szovjet kerületet irányított. A legjelentősebb Dél-Kínában, Kiangszu és Fukien tartományokban terült el. A többiek a következők voltak: Hupe—Honan—Nganhui tartományok határvidékén Közép-Kínában, Észak-Szecsuan tartományban, Nyugat-Kínában és Észak-Senszi tartományban az ország északnyugati részén. A japán előnyomulás ellenére is már 1929 óta azon igyekeztek a Kuomintang főerői, hogy ezeket a körzeteket eltiporják. Ebben német stratégiai tanácsadók, amerikai és olasz repülőgépek meg pilótaoktatók és angol—japán, valamint amerikai hadihajók segítették őket. A kísérlet sikertelen volt, de sokmillió kínai életébe került. Nemcsak a mindkét oldalon elesett katonák életére gondolunk, hanem az elpusztított falvakban élő számtalan parasztra is, akiket lemészárollak, mert segítséget és szállást adtak a „vörös banditáknak”.

A kínai szovjet köztársaság a földkerekség teljes ismeretlen helyei közé tartozott. Nem volt kijárata a tengerhez és egyetlen külföldi utazó sem látogatta meg.

A Kommunista Pártnak Kína többi részén is megvolt a maga földalatti taghálózata. Ezek ellen a Kuomintang titkos rendőrsége az idegen koncessziók rendőrségének és a területenkívüli nemzetközi települések őrségének segítségével könyörtelen harcot vívott. A Kuomintang annyira rettegett a kommunizmustól, hogy sokezernyi embert pusztán „gyanakvásból” is kivégeztetett. Számtalan munkás, paraszt és diák — és Kína legtehetségesebb fiatal regényírói, költői és művészei pusztultak el ebben a vérfürdőben. Zsou-Si, a már nemzetközi hírnévre emelkedett novellista is a meggyilkoltak között volt.*

* Zsou Si és más író néhány művét Edgar Snow lefordította „Living China” című könyvében. Megtaláljuk ebben Zsou leghíresebb novelláját a „Rabszolgaanya” címűt is.*

A Kommunista Párt természetesen sohasem hirdette, hogy Kínában nyomban „be kell vezetni” a kommunizmust. Vezetői úgy írták le a párt legközelebbi feladatát, hogy az a nemzeti polgári demokratikus forradalom következetes véghezvitele a főellenség: az idegen imperialisták és feudális földesurak ellen. Úgy hirdették, hogy ez a fő feladat és ennek megoldása nélkül nem lehet továbbhaladni. A szovjet körzetekben a földesurak birtokát felosztották és megtiltották, hogy bárki is földbér-jövedelemből éljen. A föld a paraszté volt, aki megművelte. Az iparban is megmaradt a magántulajdon. A mezőgazdaságban és iparban egyaránt bátorították a szövetkezeteket, a szocialista termelési rendre való áttérés eszközeit. A kínai kommunisták harcban állottak a Kuomintanggal és a Kuomintang-diktatúra eltörlését követelték. Nem maguk kezdték azonban a fegyveres harcot. A fegyvert csak akkor vették fel, amikor fegyvert vettek fel ellenük.

A kínai kommunisták mindent megtettek a népért és a nép támogatta őket. El voltak vágva a világtól és semmiféle külső anyagi segítségre nem számíthattak. Csak kemény tények által vezettették magukat és mindent megtettek, amit a tények követeltek. Megértették, hogy mi kell a népnek — és maguk keresték fel a népet. Hogy a belső és nemzetközi helyzetet helyesen becsülhessék fel, igyekeztek összegyűjteni és felbecsülni minden kicsiny információt, ami a mostoha körülmények között elérhető volt számukra. Volt idő, hogy egyetlen szál rádiójuk sem volt. Régi kommunista parancsnokok mosolyogva beszélnek arról az időről, amikor támadást intéztek egy vidéki város ellen és azt ideiglenesen kezükben tartották, csak azért, hogy a fővárosi újságok néhány friss példányát megszerezzék. Amikor előzetes tanulmányozás alapján kialakították politikájukat, ezt a politikát ingadozás nélkül követték. Mandzsúria megtámadása után a kínai kommunisták minden tevékenységüket alárendelték a nemzeti ellenállási harc követelményeinek.

A polgárháború kellős közepén felajánlották, hogy minden olyan hadsereggel hajlandók egységes frontot alkotni, amely ágyúit a nemzeti ellenség ellen fordítja — tekintet nélkül ennek a hadseregnek a politikájára. Azután áttörték az őket szorító Kuomintang-gyűrűt és elindultak Északnyugat-Kínába, hogy olyan támaszpontot építsenek, ahonnan közvetlenül támadhatják a japánokat. Ez volt a világhírűvé vált Hosszú Menetelés. A menetelés rendkívüli nehézségei arra kényszerítették a hadsereg néhány parancsnokát, hogy a Szovjetunióval határos körzetekbe törjenek át. Úgy érezték, ez az egyetlen hely, ahol a fáradt hadsereg megpihenhet. A Párt vezetősége azonban visszautasította ezt az indítványt és a göröngyösebb utat választotta. A Párt vezetősége azzal érvelt olyan időkben, amikor a kínai népnek mindenekelőtt japánellenes ellenállásra van szüksége, minden ilyen „megszökés” azt jelentené, hogy a Pártnak nincs többé joga a vezetőszerepre és a nép bizalmára.

Mao Ce-tung és a többi vezető, akik ezt a politikát választották, meg voltak győződve arról: a túlzó japán követelések és a tömegek nyomása kikerülhetetlenül olyan feltételeket teremt, amelyek között a Kuomintang a maga teljességében kénytelen lesz felhagyni „megbékéltetési politikájával”. 1935 után a Párt sok olyan közleményt bocsátott ki, amelyekben hangoztatta: japánellenes program alapján nemcsak különálló japánellenes seregekkel, hanem magával a Kuomintanggal is hajlandó egységfrontra lépni. Felajánlotta együttműködését egy nemzetvédelmi kormánnyal. A Mandzsuriai Hadsereg volt az első olyan kormányhadsereg, amely ezt a „kínai ne harcoljon kínai ellen” jelszót elfogadta. Ez a hadsereg, mint már említettük, Csang Kai-sek parancsára észak felé vonult, hogy eltiporja a „vörös banditákat”, akik a Hosszú Meneteléstől kimerülve, éppen ekkor érkeztek Északnyugat-Kínába. Azt is említettük már, hogy a kommunisták oldalára állottak.

Elrabolták Csang Kai-seket és agyon akarták lövetni. Ezt a kommunisták akadályozták meg. A jelszó: „kínai ne harcoljon kínai ellen” — pontosan azt jelentette, amit mondott. A kommunisták vitába szállottak a mandzsuriai hadsereggel — és elérték annak az embernek szabadonbocsáttatását, aki elvtársaik egész generációját irtotta ki. Csangot szabadoneresztették — de csak akkor, amikor már elég hosszú ideig volt fogságban ahhoz, hogy végighallgassa azt, amit az egész kínai nép remélt, hogy meg fog hallani. Szabadonbocsátották — de csak akkor, amikor gyakorlatilag is megmutatták neki az egyesült japánellenes háborút követelő népmozgalom erejét és bebizonyították neki, hogy többé ennek a mozgalomnak az útjába állani nem lehet.

A Szingan-nál lejátszódott epizód, amely az akkori imperialista propaganda következtében kissé „operettszerűnek” tűnt a nyugati világ számára — valójában az akkori politikai és erőviszonyok között egészen kiemelkedő esemény volt. Ezeket a körülményeket — különösen pedig azt a régen hangoztatott kommunista indítványt, amely egységes japánellenes frontot követelt a Kuomintang hírblokádja rendszeresen elködösítette úgy, hogy ebben nemcsak a külföld hibás.

A Szingan-incidens és az 1935-ös nagy pekingi diákmozgalom után a kommunisták arra a következtetésre jutottak, hogy a kínai politikában bekövetkezett a döntő fordulat az ellenállás irányába. Ezért kettőzött erővel igyekeztek kapcsolatot találni az összes demokratikus elemekkel az egységes japánellenes front programja alapján. Hogy a lakosság egyetlen, pillanatnyilag még felhasználható rétegét se zárják ki, módosították a nagy földbirtokok azonnali felosztására irányuló politikájukat és áttértek a földbércsökkentés követelésének politikájára.

Még Szingan előtt új nevet kapott a kommunisták legfőbb katonai kiképző iskolája. Már nem „Vörös Hadsereg Akadémiájának”, hanem „A Japánellenes Harc Katonai és Politikai Főiskolájának” nevezték. A tanmenetet is megváltoztatták. Az elméleti marxista-leninista tanulmányok mennyiségét ebben a szakaszban csökkentették. Bővebben tanították viszont a Vörös Hadsereg partizánharcainak és a nép között végzett szervező munkájának tapasztalatait — még hozzá a közeledő egységes japánellenes harchoz fűződő viszonyukban. Az egész ország japánellenes fiatal munkásait, parasztjait és diákjait felhívták a beiratkozásra — anélkül, hogy politikai véleményüket megkérdezték volna. Ekkoriban halált jelentett, ha valakit elfogtak a „Vörös Területek” határán, mégis igen sok fiatal — sokan közülük a diákmozgalmak régi harcosai — szökött keresztül.

A Vörös Hadsereg 1936-os előnyomulása lényegében különbözött minden addigi hadjáratától. Nem az volt a célja, hogy a Kuomintang-befolyást gyengítse, hanem az, hogy kitapasztalja a japánellenes hangulat erejét olyan tartományokban, amelyeket már közvetlenül fenyeget az ellenség előretörése. Küldetés volt ez a hadjárat. Az volt a feladata, hogy az egységfront politikát a néppel megismertesse és az előzetes japánellenes kiképzés céljaira a legkülönbözőbb pártok és osztályok soraiból önkénteseket toborozzon. Edgar Snow, az első amerikai újságíró, aki meglátogatta a kommunista ellenőrzés alatt álló területeket, több mint egy esztendővel a japánellenes háború kitörése előtt járt ezen a területen. Tapasztalhatta, hogy ez a katonai főiskola volt az egyetlen olyan hely Kínában, ahol már ekkor rendszeresen tanulmányozták a közeledő háború valószínű harci feltételeit és ahol a valószínűleg alkalmazásra kerülő stratégiát és taktikát tanították. Snow könyvében (Red Star Over China — Vörös csillag Kína felett) beszámol azokról a nyilatkozatokról, amelyeket Mao Ce-tungtól kapott. Ezek a nyilatkozatok igazolják, milyen gondot fordítottak a kínai kommunista vezetők ezekre a kérdésekre és számításaik milyen hallatlanul helyeseknek bizonyultak.

Snow úgy találta, hogy a Vörös Hadsereg csapatait rendkívül gondosan előkészítették eljövendő szerepükre. Az így kiképzettek között néha olyan tisztek is voltak, akiknek hadseregei formailag még mindig harcban állottak a Vörös Hadsereggel. Ezek közül néhányat a hadszíntéren fogtak el a Kommunista csapatok, mások katonai érintkezés folyamán önként jöttek át. Egynéhányat saját parancsnokai küldtek át, akik nem hittek többé a polgárháborúban. Csang Hszüe-liang, a mandzsúriai hadseregek „Ifjú Marsallja” még azt is megtette, hogy kommunista partizán-instruktorokat kért, a maga hadműveleti területére hozatta és saját hadseregének egyenruhájába öltöztette őket. Saját iskolát is állított fel, amelyben ezek az emberek oktatták a hallgatókat a japánellenes háború tudományára. Ez azért volt lehetséges, mert a polgárháború még tartott és a Kuomintang katonai iskolái erre oktatták hallgatóikat, de a kommunisták voltak az egyetlenek, akik kielégítő színvonalon tanulmányozták a nemzeti ellenség harci módszerét és az ellene vívott harc módszereit. Olyan hazafiak, akik komolyan akarták venni az elkövetkezendő háborút, csak ott találhatták meg a szükséges katonai gyakorlatot.

Mialatt a Kommunista Párt és a Vörös Hadsereg így tevékenykedtek az ellenőrzésük alatt álló területeken, az ország más részein föld alatt dolgozó kommunista csoportokat és párttagokat utasították, hogy munkájukat ugyanennek a célnak érdekében végezzék. A kommunistáknak mindenütt elsőrendű kötelességévé tették, hogy kutassanak fel és támogassanak minden japánellenes csoportot és személyt, hogy támogassák őket a nép széles rétegei bizalmának megszerzésében és vegyék rá őket a japánellenes harc gyakorlati előkészületeinek megtételére. Utasították őket arra is, hogy keressenek kapcsolatot olyan idegen állampolgárokkal, akik rokonszenveznek a kínai nép ügyével és ellenzik a japán terveket. Tudták, hogy ezeknek a semleges állampolgároknak helyzetét az ellenálló erők támogatására lehet majd kihasználni.

Megmondották a kommunistáknak, hogyha az ellenség elfoglalja lakóhelyüket, semmiképpen se meneküljenek el. Éppen ellenkezőleg a munkásokkal, parasztokkal, nem-kommunista hazafiakkal és barátságos külföldiekkel létesített kapcsolataikat arra kell felhasználniok, hogy a fegyveres japánellenes harc támaszpontjainak kiépítését vezessék az ellenséges arcvonalak mögött. Megmondották nekik, hogy az összes működésbe kezdő fegyveres ellenálló csoporttal — tekintet nélkül annak eredetére — a kölcsönös segítség és az egyenlőség elve alapján kell egyesülniük.

A háború elkövetkezendő éveiben a Kommunista Pártnak ezeket az utasításait minden olyan területen végrehajtották, amely japán megszállás alá került — akár érintkeztek ezek a területek felszabadított körzetekkel, akár többszáz mérföldnyire voltak tőlük. Így pl. a délkínai Kanton 1938-as eleste után Kanton és Hongkong között új kommunista támaszpont létesült, amely hosszú esztendőkig fizikailag el volt szigetelve minden más, kommunisták-vezette körzettől.

Az egységes japánellenes ellenállásra vonatkozó kommunista-Kuomintang-egyezményt az 1936 decemberi szingani incidens és az 1937 július 7-i időpont között tárgyalták le. Ez utóbbi dátum a háború megkezdésének időpontja. Az egyezményt azonban 1937 szeptember 22-én hozták nyilvánosságra. Feltételei szerint a régi Kínai Szovjet Köztársaság, amely a Hosszú Menetelés után az északnyugati Senszi, Kanszu és Ninghszia tartományok részeiből állott, önkormányzattal rendelkező „különleges körzetté” alakult. Mintegy másfélmillió lakosa a Nemzeti Közigazgatás irányítása alatt állott. Az akkor kb. nyolcvanezer embert számláló Vörös Hadsereg a Nyolcadik Nemzeti Forradalmi Hadsereg nevet kapta. Ez a sereg a Nemzeti Katonai Tanácsnak volt alárendelve, amely e hadsereg negyven-ötezer emberét látta el zsolddal és élelemmel.

Ezek a változások nem feltételnélküli változások voltak. A Kommunista Párt vezetői értésére adták a Kuomintangnak, hogy neki is minden erejét a japánellenes háborúnak kell szentelnie, szabadon kell bocsátania a politikai foglyokat. Közölték a Kuomintanggal, hogy fel kell hagynia bármilyen párthoz tartozó japánellenes hazafiak üldözésével és ezeknek szólás- és cselekvési szabadságot kell adnia. Megmondották azt is: meg kell engednie, hogy ezek a hazafiak elfoglalják helyüket a demokratikusan szervezett háborús erőfeszítésben. A megegyezés rendkívül széles jellegű volt és szándékosan kerülte a vitát olyan pontok felett, amelyek — bármilyen fontosak voltak is — hátráltathatták volna az azonnali japánellenes egységet. Pl.: olyan kérdések, mint a Kuomintang-diktatúra felszámolása, más pártok részvétele a kormányban — a kommunisták és más pártok hivatalos törvényesítése — fel sem merültek, holott a végső rendezés szempontjából természetesen igen fontosak voltak.

SaLa

 

A Kommunista Internacionálé II. kongresszusa

Augusztus 7-én véget ért a Kommunista Internacionálé II. kongresszusa. Alig egy éve, hogy a Kommunista Internacionálét megalapították, és e rövid idő alatt óriási, döntő sikereket értünk el.

Egy évvel ezelőtt, az I. kongresszuson, csupán kitűztük a kommunizmus zászlaját, hogy e körül tömörüljenek a forradalmi proletariátus erői; háborút üzentünk a Második, a sárga Internacionálénak, amely a szociálárulókat egyesíti, akik a proletariátus ellen fordulva a burzsoázia oldalára pártoltak át, és akik a kapitalistákkal vannak szövetségben a munkásforradalom ellen.

Hogy milyen óriási sikereket értünk el egy év alatt, az többek között abból is látható, hogy a munkástömegek rokonszenvének növekedése a kommunizmus iránt a II. Internacionáléból való kilépésre kényszerítette a hozzá tartozó legfontosabb európai és amerikai pártokat: a francia szocialista pártot, a német és az angol „független” pártot és az amerikai szocialista pártot.

A forradalmi munkások legjobb képviselői már a világ valamennyi országában a kommunizmus, a Szovjethatalom, a proletárdiktatúra mellé állottak. Európa és Amerika valamennyi haladottabb országában van már kommunista párt, vagy népes kommunista csoport. És az augusztus 7-én befejeződött kongresszuson már nemcsak a proletárforradalom élenjáró hirdetői tömörültek, hanem a proletártömegekkel kapcsolatban levő erős és hatalmas szervezetek küldöttei is. A forradalmi proletariátus világhadserege áll most a kommunizmus mellett, ez jutott szervezethez és világos, szabatos, részletes akcióprogramhoz a lezajlott kongresszuson.

A kongresszus visszautasította azoknak a pártoknak a Kommunista Internacionálé soraiba való azonnali felvételét, amelyekben még bentmaradtak a „mensevizmus”, a szociál-árulás, az opportunizmus befolyásos képviselői, mint amilyenek a II., a sárga Internacionáléból kilépett fentemlített pártok.

A kongresszus egész sor teljesen szabatos határozatban elzárta az opportunizmus bármilyen formában történő behatolásának útját, s az opportunizmussal való feltétlen szakítást követelte. És a kongresszuson közölt, kétségbevonhatatlan adatok megmutatták, hogy a munkástömegek velünk vannak, hogy az opportunistákat most teljesen le fogjuk győzni.

A kongresszus kijavította azokat a hibákat, amelyeket egyes országokban olyan kommunisták követtek el, akik mindenáron „balra” akartak menni, akik tagadták, hogy feltétlenül dolgozni kell a polgári parlamentekben, a reakciós szakszervezetekben, mindenütt, ahol milliónyi olyan munkás van, akiket még félrevezetnek a kapitalisták, és ezeknek a munkásság soraiból kikerült lakájai, azaz a Második, a sárga Internacionálé tagjai.

A kongresszus az egész világ kommunista pártjainak olyan zárt egységét és fegyelmét teremtette meg, amely soha azelőtt nem létezett, és amely lehetővé teszi a munkásforradalom élcsapatának, hogy mérföldes léptekkel haladjon előre nagy célja, a tőke igájának lerázása felé.

A kongresszus, az egyidejűleg rendezett nemzetközi munkásnő-konferencia útján, meg fogja szilárdítani a kommunista nőmozgalommal való kapcsolatot.

A keleti, a gyarmati és az elmaradott országokból, amelyeket oly kegyetlenül fosztogat, sanyargat és leigáz a rabló nemzetek „civilizált” szövetsége, a kommunista csoportok és pártok szintén elküldték képviselőiket a kongresszusra. Az előrehaladott országok forradalmi mozgalma a valóságban egyszerű csalás volna, ha a munkások az európai és amerikai tőke ellen folytatott harcukban nem egyesülnének teljesen és a legszorosabban az e tőke által elnyomott száz-és százmillió „gyarmati” rabszolgával.

Nagyok azok a katonai győzelmek, amelyeket a munkások és parasztok Szovjet Köztársasága a földbirtokosokon és a tőkéseken, a Jugyenyicseken, Kolcsakokon, Gyenyikineken, a fehérlengyeleken és pártfogóikon, Franciaországon, Anglián, Amerikán és Japánon aratott.

De még nagyobb a munkások, a dolgozók, a tőke által elnyomott tömegek eszén és szívén aratott győzelmünk, a kommunista eszmék és a kommunista szervezetek győzelme az egész világon.

A proletariátus forradalma, a kapitalista iga lerázása útban van és be fog következni a földkerekség minden országában.

N. Lenin

Megjelent: „Kommunyisztka” 3—4. sz.
1920 augusztus—szeptember.

Lenin Művei. 31. köt. 272—274. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kína forradalma
Amikor Kína magárahagyatva küzdött
V. Egy háború: két hatalom; két csatatér

(idézet: Kína forradalma című könyvből)

Csaknem kötelező már Clausewitz-et, az öreg poroszt idézni, aki a valóságot oly kitűnően örökítette meg ebben a meghatározásban: „A háború csak a politika folytatása más, erőszakosabb eszközökkel.”

Ritkán lehet olyan világosan nyomonkövetni ennek a megállapításnak az igazságát, mint éppen a kínai háború esetében, ahol minden egyes politikai irányzatnak megvolt a maga fizikai megtestesülése. Mint láttuk, két belsőleg ellentétes erő lépett harcba Japán ellen. Az egyik annak a mozgalomnak a politikáját fejezte ki, amely annyi év óta küzdött az idegen ellenőrzés és a belső feudalizmus ellen. Ez szülte a huszas évek munkás és parasztfelkelőiből rekrutálódott Vörös Hadsereget, amely tíz esztendeje küzdött már a földreformért. Ehhez az erőhöz tartoztak japánellenes harcban tevékeny résztvevő diákok és értelmiségiek is. A másik erő az államgépezet volt, amelyet azért építettek, hogy a régi Kína uralkodó csoportjait megvédje a nép ellen s amelyet végül a nép kényszerített arra, hogy fegyvert fogjon a japán támadók ellen. Ehhez az erőhöz tartoztak: a Kuomintang-párt vezetősége, a városi nagyiparosok és bankárok, néhány félig-önálló tartományi kiskirály és a földesurak.

Az egységes japánellenes háború közvetlenül nyomonkövette a polgárháborút. Amikor tehát elkezdődött — mindkét erőnek megvolt a maga hadserege. A két hadsereg az ország különböző részein állott szemben a japán hatalommal. Más volt az összetételük, politikai hagyományaik és katonai gyakorlatuk — ezért más és más módszerekkel harcoltak is. Európában is hasonló volt a helyzet. A háborúelőtti Franciaország seregeit például 1940-ben Németország megverte — de nyomukban feltámadt a francia partizánhadsereg, a „maquis”.

A kínai helyzet különössége éppen az volt, hogy itt a háború elején is, meg a végén is két hadsereg volt — noha ennek a két seregnek az erőviszonyai jelentős mértékben megváltoztak.

Kínában az egész japánellenes harc folyamán két front volt. Ezt a tényt a csungkingi Kuomintang kormány háborús cenzúrája titkolni igyekezett ugyan — alapvetően fontos azonban, hogy ezzel tisztában legyünk, ha meg akarjuk érteni az 1937—1945, évek katonai eseményeit és a nyomukban járó politikai változásokat.

Az első, a „szabályos” front olyan volt, mint bármilyen más régi típusú frontvonal. Az egyik oldalon állottak a kínaiak, a másikon a japánok. A kínai részen a központi kormány csapatai és a vele feudális jellegű alárendeltségi viszonyban lévő tartományi tábornokok seregei állottak. Háborús tapasztalataikat mindössze a kommunisták elleni „büntetőexpedíciókból” és az egymással folytatott csatározásokból meríthették. Az ország még meg nem szállt részeinek tartományaira, városaira és közlekedési vonalaira támaszkodtak.

A háború egész tartama alatt a japánok voltak offenzívában ezen a „szabályos” frontszakaszon. Támadásban voltak stratégiailag, taktikailag és a gazdasági, meg politikai behatolás „hideg” frontján egyaránt. Az 1938-as Taiercsuang-i csata esetét kivéve, a „szabályos” front kínai csapatai a háborút defenzívában töltötték. Néha visszavonultak. Néha makacsul ellenálltak és a japánoknak minden erejükre szükség volt, hogy hátrálásra kényszerítsék őket. Ilyen volt a sangháji hősies ellenállás 1937-ben, vagy a hunani Csangtő védelme 1943—44-ben.

Amint múltak az évek, ezek a csapatok egyre jobban megszokták, hogy megmerevedett vonalaikban üldögéljenek és várják az ellenség támadását — csendben reménykedve, hogy talán nem történik semmi…

Kína második frontja az ellenség hátában nőtt nagyra. Magvát a Kínai Vörös Hadseregnek azok a kis osztagai alkották, amelyek még a megszállás elején átszivárogtak a japán ellenőrzés alatt álló területekre. E körül a szervezeti mag körül nagyszámú helyi ellenálló erő tömörült. Voltak közöttük népfelkelő osztagok, amelyek sok esetben már az ellenálló hadseregek érkezése előtt megalakultak és olyan kormánycsapatok, amelyeknek visszavonulási útját elvágták.

Kezdetben az ellenséges vonalak mögötti front nem volt egyéb, mint japánellenes „zsebek” sorozata, az ellenség által megszállva tartott közlekedési hálózat kellős közepén. Ezek fokozatosan egyesültek azután területileg is, vagy olyan kapcsolatot létesítettek egymással, hogy egybehangolt hadműveletek is lehetségessé váltak. Ezeken a területeken a kínai erők stratégiailag, taktikailag és politikailag egyaránt szüntelenül támadásban voltak. Visszafoglaltak japán megszállás alatt álló területeket ott, ahol azokat viszonylag gyenge erők tartották. A japán vonalak mögött, olyan területeken, ahol még nem volt teljes a japán ellenőrzés, megakadályozták ennek megszilárdítását. Katonai nyelven szólva az egész kínai helyzetben ez a második front taktikai offenzívát jelentett egy általános stratégiai defenzíván belül. Ennek a második frontnak az erői olyan élcsapatot alkottak, amely már akkor kezdeményezte kínai területek visszafoglalását, amikor az ellenfél még elég erős volt ahhoz, hogy fő vonalait tetszés szerint tolja előre. Az így felszabadított területek előretolt támaszpontjai lettek volna egy offenzívának, amelyet az összes kínai hadseregek és a hozzájuk később csatlakozó szövetségesek hajtottak volna végre. Mint tudjuk, ez az ellentámadás kínai területen sohasem valósult meg.

Ezzel a két fronttal kapcsolatban még néhány dolgot meg kell jegyeznünk:

A „szabályos” fronton harcoló kínai erők fő hadviselési formája az állásharc és a mozgó harc volt. Ez utóbbit rendkívül ritkán alkalmazták. A második fronton ezzel szemben az ellenség háta mögötti hadviselés módszerei a gerillaharc és a mozgó harc voltak. Itt az előbbit alkalmazták gyakrabban.

A Taiercsuang-i csatától eltekintve, amely jelentős győzelemnek számított, a „szabályos” front kínai csapatai teljesen passzívak voltak. Igyekeztek feltartani, vagy kikerülni az előrenyomuló támadó japán osztagokat. Az ellenséges vonalak mögött húzódó második front szüntelenül aktív volt. Még a legkisebb kínai egység is támadta a hozzá legközelebb lévő japán helyőrséget. Ha a különálló ellenállási gócok nem zavarták volna szüntelenül az ellenséget és erőik minden őrizetlenül hagyott ponton nem alkottak volna azonnal új gócokat — akkor a japánok gyorsan összpontosított erőikkel körülvehették és megsemmisíthették volna őket. Ha a gerilla-hadsereg támaszpontjai életben akartak maradni, mindenképpen arra kellett kényszeríteniök az ellenséget, hogy erőit tartsa szétszórva és megakadályozni, hogy bárhol is csökkenthesse helyőrségei létszámát. A „szabályos” frontnak biztos hadtápterülete volt, ahonnan újoncokat sorozhatott. Tartalékait megújíthatta annak az iparnak termékeiből, amelyet a kínai kormány a fenyegetett körzetekből áttelepített, vagy ott újonnan felállított. Felhasználhatták a külföldről érkező szállítmányokat is. Az ellenséges vonalak mögötti második front csak a helyi emberanyagra, az egyes „zsebek” rendkívül primitív gazdaságára, meg az ellenféltől zsákmányolt felszerelésre számíthatott.

Ilymódon nemcsak taktikai, hanem gazdasági okai is voltak annak a szüntelen erőfeszítésnek, amellyel a partizán-támaszpontokat ki akarták terjeszteni, s amellyel minden lehetséges ponton fel akarták kutatni és elpusztítani a japán erőket. Ezért is fontos volt, hogy szoros és jó kapcsolatokat tartsanak fenn a néppel. Hiszen a nép könnyen megsemmisíthetett volna egy olyan gerillahaderőt, amelyet nem érez a magáénak. Elegendő lett volna, ha egyszerűen megtagadják tőlük az együttműködést, vagy elárulják titkaikat a japánoknak, akik amúgyis mindig készek voltak a gerillákat segítő lakosság megbüntetésére. Ilymódon ennek a hadseregnek nemcsak egyszerűen „jól kellett bánnia” a néppel, hanem meg is kellett szerveznie, fel is kellett fegyvereznie, hogy életét, otthonát és termését megvédhesse az ellenséges büntetőakciók ellen.

A frontok összefüggtek. A háború egész ideje alatt segítette a második front az elsőt azzal, hogy egyre nagyobb létszámú japán sereget kötött le és foglalkoztatott. Másrészről: az első sohasem segítette a második frontot. A támadó tevékenységet kizáró kormánystratégia sohasem akadályozhatta meg a japánokat abban, hogy csapatokat ne küldjenek a partizánhadsereg támaszpontjai ellen. Mint később látni fogjuk, csakhamar maguk a Kuomintang-hatóságok is kezdték szervezetten akadályozni a partizán-hadviselés erősödését.

A két front ilymódon nem mindig volt „beszélgető viszonyban” egymással. Ez azonban nem változtatott azon a tényen, hogy mindkettő része volt a kínai ellenállás szerkezetének. Persze: a „megbékéltetési politika” korának japánellenes politikai erői lettek a háborús korszak élenjáró japánellenes katonai erői is. Ennek az erőnek a létezése okozta a „megbékéltetési politika” kudarcát a háború előtt — és most ugyanez az erő akadályozta meg a Japán előtti meghódolást, vagy a kompromisszumokat. Amíg Kína második frontja fennállt, az országra és népére senkisem kényszeríthette rá a megadást.

Mégis, meg kell vizsgálnunk mélyebben a háború kezdetén uralkodó helyzetet. A kínai egység akkor élőbb volt, mint azelőtt bármikor. A belső harc története megtanít bennünket arra, milyen tényezők működnek a kínai polgárháborúban. A Szingan utáni rövid időszak a másik megoldás néhány kérdését világítja meg.

SaLa

 

Az agrárkérdésről szóló tézisek tervezete

(A Kommunista Internacionálé II. kongresszusára)

1. Csak a kommunista párt vezette városi és ipari proletariátus szabadíthatja meg a falu dolgozó tömegeit a tőke és a földesúri nagybirtok igájától, a pusztulástól és az imperialista háborúktól, amelyek a tőkés rend fennmaradása esetén elkerülhetetlenül újra és újra megismétlődnek. A falu dolgozó tömegei számára nincs más menekvés, mint a kommunista proletariátussal való szövetség, a proletariátus által a földesúri (nagybirtokos-) és burzsoá iga megdöntéséért folytatott forradalmi harc odaadó támogatása.

Másrészt, az ipari munkások nem tudják betölteni világtörténelmi küldetésüket, nem tudják megszabadítani az emberiséget a tőke igájától és a háborúktól, ha szűk céhes, korlátolt szakmai érdekeik körébe zárkóznak és önelégülten beérik azzal, hogy saját, olykor tűrhető, kispolgári helyzetük megjavításán fáradoznak. Ez jellemzi sok előrehaladott országban a „munkásarisztokráciát”, amely a II. Internacionálé állítólag szocialista pártjainak alapja, a valóságban azonban a szocializmus leggonoszabb ellenségeit, árulóit, a kispolgári sovinisztákat, a burzsoáziának a munkásmozgalmon belül működő ügynökeit képviseli. A proletariátus csak abban az esetben valóban forradalmi, valóban szocialista módon cselekvő osztály, ha az egész dolgozó és kizsákmányolt nép élcsapataként, vezéreként lép fel és jár el a kizsákmányolók uralmának megdöntéséért folytatott harcban — ez pedig teljesíthetetlen, ha az osztályharcot nem viszik be a faluba, ha a falu dolgozó tömegeit nem tömörítik a városi proletariátus kommunista pártja köré, és ha a városi proletariátus nem neveli a falu dolgozó tömegeit.

2. A falu dolgozó és kizsákmányolt tömegeit, amelyeket a városi proletariátusnak harcba kell vinnie vagy legalább is a maga oldalára kell állítania, valamennyi tőkés országban a következő osztályok képviselik:

Először, a mezőgazdasági proletariátus, a bérmunkások (béresek, idénymunkások, napszámosok), akik a létfenntartási eszközöket kapitalista mezőgazdasági üzemekben végzett bérmunkával szerzik meg. Ennek az osztálynak önálló, a falusi lakosság egyéb csoportjaitól különálló (politikai, katonai, szakszervezeti, szövetkezeti, kulturális-felvilágosító stb.) szervezése, a soraiban folytatott fokozott propaganda és agitáció, a Szovjethatalom és a proletárdiktatúra oldalára állítása — a kommunista pártok fő feladata minden országban.

Másodszor, félproletárok vagy parcellás parasztok, vagyis azok, akik a létfenntartási eszközöket részben tőkés mezőgazdasági és ipari üzemekben végzett bérmunkával, részben pedig azzal szerzik meg, hogy talpalatnyi saját vagy bérelt földön dolgoznak, amely a szükséges élelmiszerek csak bizonyos részét nyújtja családjuknak. A falusi dolgozó lakosságnak ez a csoportja minden tőkés országban igen népes, létezését és különleges helyzetét azonban a burzsoázia képviselői és a II. Internacionáléhoz tartozó sárga „szocialisták” elleplezik, olyanformán, hogy részben tudatosan becsapják a munkásokat, részben pedig vakon követik a begyepesedett nyárspolgári nézeteket és összezavarják ezt a csoportot az általában vett „parasztság” egész tömegével. Az, hogy a burzsoázia ilyen módon bolondítja a munkásokat, a legnagyobb mértékben Németországban és Franciaországban, továbbá Amerikában és más országokban észlelhető. A kommunista párt munkájának helyes megszervezése esetén ez a csoport feltétlenül híve lesz a kommunista pártnak, mert az ilyen félproletárok helyzete nagyon súlyos, s a Szovjethatalom és a proletárdiktatúra óriási és azonnali előnyt jelent számukra.

Harmadszor, a kisparasztság, vagyis a kisföldművelők, akiknek tulajdon vagy bérlet címén olyan kisparcellájuk van, amely fedezi családjuk és gazdaságuk szükségleteit, anélkül hogy idegen munkaerőt alkalmaznának. Ez a réteg, mint réteg, feltétlenül nyer a proletariátus győzelme révén, mert a proletariátus győzelme azonnal és teljes mértékben megadja neki a következőket: (a) megszabadul attól a pénzbeni vagy természetbeni haszonbértől, amelyet a nagybirtokosoknak kellett fizetnie (például a métayers, részes bérlők, Franciaországban, valamint Olaszországban stb.); (b) megszabadul a jelzálogadósságoktól; (c) megszabadul az elnyomás és a nagybirtokosoktól való függés sokféle formájától (az erdők használati jogával kapcsolatos függés stb.); (d) gazdaságát a proletár államhatalom haladéktalanul támogatásban részesíti (használhatja a mezőgazdasági felszerelést és részben a proletariátus által kisajátított tőkés nagyüzemek épületeit; a falusi szövetkezeteket és mezőgazdasági társulatokat a proletár államhatalom olyan szervezetekből, amelyek a kapitalizmus alatt leginkább a gazdag- és középparasztokat szolgálták, haladéktalanul olyan szervezetekké változtatja át, amelyek elsősorban a szegényparasztságnak, azaz a proletároknak, félproletároknak és kisparasztoknak stb. fognak segítséget nyújtani) stb.

A kommunista pártnak emellett világosan kell látnia, hogy a kapitalizmusból a kommunizmusba való átmenet időszakában, azaz a proletárdiktatúra idején, e réteg soraiban, legalább is részben, elkerülhetetlen az ingadozás a kereskedelem korlátlan szabadsága és a magántulajdonjog kihasználásának szabadsága irányában, mert ezt a réteget, amely már (ha nem is nagy mértékben) fogyasztási cikkek eladója, a spekuláció és a tulajdonosi szokások megrontották. Szilárd proletárpolitika mellett azonban, ha a győztes proletariátus teljes eréllyel bánik el a nagybirtokosokkal és a gazdagparasztokkal, ennek a rétegnek az ingadozásai nem lehetnek jelentékenyek és nem változtathatják meg azt a tényt, hogy ez a réteg nagyjában és egészében a proletárforradalom oldalán fog állani.

3. A falusi lakosság fentemlített három csoportja együttvéve minden tőkés országban a falusi lakosság többségét alkotja. Ezért a proletárforradalom sikere nemcsak a városokban, hanem a falun is teljesen biztosítva van. Az ellenkező felfogás széles körben el van terjedve, de, először is, csak a polgári tudomány és statisztika rendszeres csalása következtében tartja fenn magát; ez a tudomány és statisztika minden eszközzel elleplezni igyekszik azt a mély szakadékot, amely az említett falusi osztályok és a kizsákmányolók, a földbirtokosok és tőkések között, valamint egyfelől a félproletárok és kisparasztok, másfelől pedig a gazdagparasztok között tátong; másodszor, ez a felfogás azért tartja fenn magát, mert a sárga, II. Internacionálé hősei és az előrehaladott országok imperialista kiváltságok által megrontott ,,munkásarisztokráciája” nem tudnak és nem is kívánnak valóban proletárforradalmi propagandát, agitációt és szervezőmunkát folytatni a falusi szegénység között; az opportunisták minden figyelme arra irányult és irányul, hogy a burzsoáziával, többek közt a gazdag- és középparasztsággal (róluk lásd alább) elméleti és gyakorlati megegyezéseket eszeljenek ki, nem pedig arra, hogy a proletariátus forradalmi úton megdöntse a polgári kormányt és a burzsoáziát; harmadszor, ez a felfogás azért tartja fenn magát, mert annak az igazságnak makacs (a polgári-demokratikus és parlamenti előítéletekkel összefüggő), már előítéletté vált megnemértésével állunk szemben, amelyet az elméleti marxizmus teljesen bebizonyított és a proletárforradalom oroszországi tapasztalatai teljesen igazoltak, nevezetesen: hogy ennek a hallatlanul megfélemlített, szétforgácsolt, elnyomott, minden országban, még a legelőrehaladottabb országokban is félbarbár életmódra kárhoztatott falusi lakosságnak fentebb említett mindhárom csoportja, bár gazdasági, társadalmi és kulturális tekintetben érdekelve van a szocializmus győzelmében, mégis csak a hatalom meghódítása után, a nagybirtokosokkal és a kapitalistákkal való határozott leszámolás után képes erélyesen támogatni a forradalmi proletariátust, csak azután, hogy ezek az elnyomott emberek a gyakorlatban tapasztalják, hogy van szervezett vezérük és védelmezőjük és ez elég hatalmas és szilárd ahhoz, hogy támogassa és vezesse őket, hogy mutassa nekik a helyes utat.

4. „Középparasztságon” gazdasági értelemben kisföldművelőket kell érteni, akiknek tulajdon vagy bérlet jogán szintén nem nagy, de mégis olyan parcellájuk van, amely, először, a kapitalizmus idején, általános szabályként, nemcsak a család és a gazdaság szegényes fenntartását biztosítja, hanem lehetővé teszi bizonyos fölösleg elérését is, amely, legalább is a jobb években, tőkévé válhat; másodszor, elég gyakran (például minden második vagy harmadik gazdaságban) idegen munkaerő alkalmazásához folyamodnak. Az előrehaladott kapitalista országok középparasztságának konkrét példájaként szolgálhat Németországban, az 1907-es népszámlálás szerint, az 5 — 10 hektáros gazdaságok csoportja, amelyben a mezőgazdasági bérmunkásokat foglalkoztató gazdaságok száma az e csoportba tartozó gazdaságoknak körülbelül egyharmada. Franciaországban, ahol fejlettebbek a speciális kultúrák — például a szőlőtermesztés —, amelyek különösen nagy munkabefektetést követelnek, a megfelelő csoport valószínűleg még valamivel nagyobb mértékben vesz igénybe idegen munkaerőt.

A forradalmi proletariátus — legalább is a legközelebbi jövőre és a proletárdiktatúra időszakának kezdetére — nem tűzheti ki feladatául azt, hogy ezt a réteget a maga oldalára állítja, hanem arra a feladatra kell szorítkoznia, hogy ezt a réteget semlegesítse, azaz a proletariátus és a burzsoázia harcában semlegessé tegye. Ennek a rétegnek ingadozásai e két erő között elkerülhetetlenek, s az új korszak kezdetén ez a réteg a fejlett tőkés országokban főleg a burzsoáziához fog húzni. Itt ugyanis túlteng a magántulajdonosok világszemlélete és érzésvilága; ez a réteg közvetlenül érdekelve van a spekulációban, a „szabad”- kereskedelemben és a tulajdonban; az ellentét a bérmunkásokkal nyilvánvaló. A győztes proletariátus a haszonbér és a jelzálogadósságok eltörlésével közvetlenül megjavítja ennek a rétegnek a helyzetét. A tőkés államok többségében a proletárhatalomnak egyáltalán nem kell a magántulajdont azonnal teljesen megszüntetnie; mindenesetre biztosítja a kis- és középparasztságnak nemcsak földbirtoka megmaradását, hanem annak megnagyobbodását is, az egész, általuk rendszerint bérelt föld terjedelméig (a földhaszonbér eltörlése).

Az effajta intézkedések egybekapcsolása a burzsoázia ellen vívott könyörtelen harccal teljesen biztosítja a semlegesítés politikájának sikerét. A kollektív földművelésre való áttérést a proletár államhatalomnak csak rendkívüli óvatossággal és fokozatosan kell megvalósítania, a példa erejével, a középparasztság ellen alkalmazott bárminemű erőszak nélkül.

5. A nagyparasztok („Grossbauern”) tőkés mezőgazdasági vállalkozók, akik rendszerint több bérmunkással gazdálkodnak, és akiket a „parasztsággal” csak az alacsony kultúrszínvonal, az életmód és a saját gazdaságukban végzett személyes fizikai munka köt össze. Ez a burzsoázia legnépesebb rétege, amely nyílt és elszánt ellensége a forradalmi proletariátusnak. A kommunista pártok egész falusi munkájában a legnagyobb figyelmet az ez ellen a réteg ellen folytatott harcra, a falusi lakosság dolgozó és kizsákmányolt többségének e kizsákmányolók eszmei és politikai befolyása alól való felszabadítására stb. kell fordítani.

A proletariátusnak a városokban aratott győzelme után teljesen elkerülhetetlen, hogy ez a réteg minden lehetséges módon ellenállást ne tanúsítson, ne szabotáljon és nyílt ellenforradalmi jellegű fegyveres akciókat ne indítson. Ezért a forradalmi proletariátusnak haladéktalanul hozzá kell fognia a szükséges erők eszmei és szervezeti előkészítéséhez, hogy ezt a réteget az utolsó emberig lefegyverezze, és párhuzamosan az ipari tőkések megdöntésével, mindjárt az ellenállás legelső megnyilvánulásánál, a leghatározottabb, legkönyörtelenebb, legmegsemmisítőbb csapást mérje rá olymódon, hogy ebből a célból felfegyverzi a falusi proletariátust és megszervezi a falusi Szovjeteket, amelyekben nem lehet helyük a kizsákmányolóknak, s amelyekben biztosítani kell a proletárok és félproletárok túlsúlyát.

Még a nagyparasztok kisajátítása sem lehet azonban semmiképpen sem a győztes proletariátus közvetlen feladata, mert az ilyen gazdaságok társadalmasításának még nincsenek meg az anyagi, többek közt a technikai, valamint a társadalmi feltételei. Egyes, valószínűleg kivételes esetekben el fogják kobozni földbirtokaiknak azokat a részeit, amelyeket kisbérlőknek adnak bérbe, vagy amelyekre a környező kisparaszti lakosságnak különösen nagy szüksége van; ugyancsak biztosítani kell ez utóbbiaknak azt, hogy bizonyos feltételekkel díjtalanul használhassák a nagyparaszt mezőgazdasági gépeinek egy részét stb. Általában azonban a proletár államhatalomnak meg kell hagynia a nagyparasztok földjeit s azokat csupán abban az esetben kell elkoboznia, ha ezek a parasztok a dolgozók és kizsákmányoltak hatalmával szemben ellenállást tanúsítanak. Az oroszországi proletárforradalom tapasztalatai, amelynek során a nagyparasztság elleni harc számos különleges körülmény folytán bonyolulttá vált és elhúzódott, mindenesetre megmutatták, hogy ez a réteg, miután a legcsekélyebb ellenállási kísérletekért alaposan megleckéztették, tudja lojálisán teljesíteni a proletár állam által kitűzött feladatokat, sőt, bár rendkívül lassan, tisztelni kezdi ezt a hatalmat, amely minden dolgozót védelmez és könyörtelen a henyélő gazdagokkal szemben.

Azok a különleges körülmények, amelyek Oroszországban a burzsoázián győzelmet aratott proletariátusnak a nagyparasztság ellen irányuló harcát bonyolulttá tették és lassították, főképpen a következők voltak: az orosz forradalom az október 25-i (1917 november 7-i) forradalom után az egész parasztság által a földbirtokosok ellen folytatott „általános demokratikus”, azaz alapjában véve burzsoá-demokratikus harc szakaszán ment keresztül; továbbá — a városi proletariátus kulturális szempontból és számbelileg gyenge volt; végül, óriásiak voltak a távolságok és rendkívül rosszak a közlekedési eszközök. Minthogy az előrehaladottabb országokban ezek az akadályok nincsenek meg, Európa és Amerika forradalmi proletariátusának erélyesebben kell előkészítenie és sokkal gyorsabban, sokkal határozottabban, sokkal sikeresebben kell befejeznie a gazdagparasztság ellenállásának teljes legyőzését, a gazdagparasztság teljes megfosztását az ellenállás legcsekélyebb lehetőségétől. Ez múlhatatlanul szükséges, mert az ilyen teljes, minden tekintetben teljes győzelem kivívása előtt a falusi proletárok, félproletárok és kisparasztok tömegei nem képesek a proletár államhatalmat teljesen szilárdnak elismerni.

6. A forradalmi proletariátusnak haladéktalanul és feltétlenül el kell koboznia a földesurak és nagybirtokosok, vagyis az olyan személyek minden földjét, akik a tőkés országokban, közvetlenül vagy farmereik révén, a bérmunkaerő és a környékbeli kisparasztság (részben gyakran a középparasztság) rendszeres kizsákmányolásához folyamodnak, egyáltalában nem vesznek részt a fizikai munkában, nagyrészt a feudális urak utódaiból kerülnek ki (a nemesek Oroszországban, Németországban, Magyarországon, a restaurált seigneurök Franciaországban, a lordok Angliában, az egykori rabszolgatartók Amerikában), vagy a különösen meggazdagodott fináncmágnásokhoz, illetőleg a kizsákmányolók és munkakerülők e két csoportjának keverékéhez tartoznak.

Semmi szín alatt sem engedhető meg, hogy a kommunista pártok propagálják vagy keresztül vigyék a nagybirtokosok kártalanítását kisajátított földjükért, mivel Európa és Amerika jelenlegi viszonyai között ez a szocializmus elárulását jelentené, és új terheket róna a dolgozó és kizsákmányolt tömegekre, amelyek legtöbbet szenvedtek a háborútól, ugyanakkor, amikor ez a háború megsokszorozta a milliomosok számát és még gazdagabbá tette őket.

Ami azt a kérdést illeti, hogy a győzelmes proletariátus által a nagybirtokosoktól elkobzott földön milyen módon kell gazdálkodni, Oroszországban, gazdasági elmaradottsága következtében, ezeket a földeket legnagyobb részben felosztották és a parasztságnak adták át használatra, s csak aránylag ritka kivétel volt az, amikor meghagyták azokat, mint ú. n. „szovjet gazdaságokat”, amelyeket a proletár állam saját számlájára vezet, olymódon, hogy a volt bérmunkásokat az állam megbízásából dolgozó munkásokká és az államot igazgató Szovjetek tagjaivá változtatja át. Ami a vezető tőkés országokat illeti, a Kommunista Internacionálé helyesnek tartja, hogy ezekben a mezőgazdasági nagyüzemek túlnyomórészt megmaradjanak, s hogy az oroszországi „szovjet gazdaságok” típusa szerint vezessék azokat.

A legnagyobb hiba volna azonban ezt a szabályt túlozni vagy sablonosan alkalmazni és soha meg nem engedni, hogy a kisajátított kisajátítók földjeinek egy részét ingyenesen átadják a környékbeli kisparasztságnak, olykor pedig a középparasztságnak is.

Először is, az a szokásos ellenvetés e rendszabály ellen, amely szerint a mezőgazdasági nagyüzem technikai fölényben van, gyakran nem egyéb, mint egy elvitathatatlan elméleti igazság mögé búvó igen veszedelmes opportunizmus és a forradalom elárulása. Ennek a forradalomnak sikere érdekében a proletariátusnak nincs joga a termelés ideiglenes csökkenésétől visszariadnia, ahogyan nem riadtak vissza a rabszolgaság burzsoá ellenségei Észak-Amerikában a gyapottermelés ideiglenes csökkenésétől az 1863—1865-ös polgárháború következtében. A burzsoá számára a termelés a termelés kedvéért fontos, a dolgozó és kizsákmányolt lakosság számára mindennél fontosabb a kizsákmányolók uralmának megdöntése, és azoknak a feltételeknek a biztosítása, amelyek lehetővé teszik a dolgozóknak, hogy önmaguknak, ne pedig a tőkésnek dolgozzanak. A proletárgyőzelemnek és a proletárgyőzelem szilárdságának biztosítása a proletariátus első és fő feladata. Márpedig a proletárhatalom nem lehet tartós, ha nem semlegesíti a középparasztságot, és nem biztosítja a kisparasztság rendkívül jelentékeny részének, ha nem is az egész kisparasztságnak, támogatását.

Másodszor, a mezőgazdaságban a nagyüzemi termelésnek nemcsak fokozása, de már fenntartása is teljesen fejlett, forradalmi értelemben öntudatos, alapos szakmai, politikai és szervezeti iskolát végigjárt falusi proletárt tételez fel. Ahol ez a feltétel még nincs meg, vagy ahol nincs lehetőség arra, hogy öntudatos és szakértő munkásokra bízzák az ügyek célszerű intézését, ott az olyan kísérletek, hogy elsietve a nagygazdaságok állami vezetésére térjenek át, csak kompromittálhatják a proletárhatalmat, ott a „szovjet gazdaságok” megteremtésénél kötelező a fokozott óvatosság és a legalaposabb előkészítés.

Harmadszor, minden tőkés országban, még a legelőre- haladottabb tőkés országokban is, megvannak még a maradványai a környékbeli kisparasztok középkori, robotszerű kizsákmányolásának a nagybirtokosok részéről, például az Instleute Németországban, a métayers Franciaországban, a részes bérlők az Egyesült Államokban (nemcsak négerek, akiket többnyire az Egyesült Államok déli részében éppen így zsákmányolnak ki, de néha fehérek is). Ilyen esetekben a proletár állam kötelessége, hogy a kisparasztok által bérelt földeket ingyenes használatra az egykori bérlőknek adja át, mivel nincs más gazdasági és technikai alap, s ilyet egyszerre teremteni nem lehet.

A nagygazdaságok felszerelését feltétlenül el kell kobozni és állami tulajdonná kell változtatni, azzal a kötelező feltétellel, hogy a nagy állami gazdaságoknak ezzel a felszereléssel való ellátása után ezt a felszerelést a környékbeli kisparasztok díjtalanul használhassák, a proletár állam által kidolgozott feltételek betartásával.

Míg a proletárforradalom győzelme utáni első időben feltétlenül szükséges nemcsak a nagybirtokosok birtokainak haladéktalan elkobzása, hanem az is, hogy a nagybirtokosokat mint az ellenforradalom vezéreit és az egész falusi lakosság könyörtelen elnyomóit mind egy szálig elűzzék vagy internálják, addig abban a mértékben, ahogyan a proletárhatalom nemcsak a városban, hanem a falun is megszilárdul, feltétlenül rendszeresen arra kell törekedni, hogy az ebben az osztályban meglevő és értékes tapasztalatokkal, tudással, továbbá szervezőképességgel rendelkező erőket felhasználják (a legmegbízhatóbb kommunista munkások külön ellenőrzése alatt) a nagyüzemű szocialista mezőgazdaság megteremtésére.

7. A szocializmus győzelmét a kapitalizmus fölött, a szocializmus megszilárdulását csak akkor lehet biztosítottnak tekinteni, amikor a proletár államhatalom, miután a kizsákmányolók minden ellenállását véglegesen elnyomta, tökéletesen megszilárdult és elérte, hogy mindenki teljesen aláveti magát rendelkezéseinek — az egész ipart újjászervezi a kollektív nagyüzem és a legújabb (az egész gazdaság villamosításán alapuló) technikai bázis alapján. Csak ez teszi majd lehetővé, hogy a város olyan messzemenő technikai és társadalmi támogatást nyújtson az elmaradott és szétforgácsolt falunak, hogy ez a támogatás megteremtse az anyagi alapot a földművelő és általában a mezőgazdasági munka termelékenységének nagyarányú fokozásához, s ilymódon a példa erejével arra ösztökélje a kisföldművelőket, hogy saját érdekükben áttérjenek a nagyüzemű, kollektív, gépesített földművelésre. Ezt a vitathatatlan elméleti igazságot, amelyet szavakban minden szocialista elismer, a valóságban elferdíti az az opportunizmus, amely a sárga, II. Internacionáléban is, a német és angol „függetlenek” vezérei között is, továbbá a francia longuetisták stb. között is uralkodik. Az elferdítés abban rejlik, hogy a figyelmet a viszonylag távoli, gyönyörű és rózsás jövőre irányítják, s elterelik az ehhez a jövőhöz vezető nehéz konkrét átmenetnek és e jövő közelebbhozásának legközelebbi feladatairól. A gyakorlatban ez nem egyéb, mint megalkuvás a burzsoáziával és a „társadalmi béke” hirdetése, azaz teljes elárulása a proletariátusnak, amely most a háború által mindenütt előidézett hallatlan pusztulás és nyomor körülményei között harcol, olyan viszonyok között, amikor éppen a háború következtében maroknyi milliomos hallatlan mértékben meggazdagodott és vérszemet kapott.

Éppen a faluban, a szocializmusért folyó sikeres harc lehetőségének megteremtése megköveteli: először, hogy a kommunista pártok beleneveljék az ipari proletariátusba azt a tudatot, hogy áldozatokat kell hoznia, hogy áldozatkésznek kell lennie a burzsoázia megdöntése és a proletárhatalom megszilárdítása érdekében, mivel a proletárdiktatúra azt is jelenti, hogy a proletariátus képes megszervezni és vezetni a dolgozó és kizsákmányolt tömegeket, és jelenti azt is, hogy az élcsapat képes e cél érdekében akár a legnagyobb áldozatokra és hősiességre; másodszor, a siker megköveteli, hogy a munkások győzelme nyomán a falu dolgozó és leginkább kizsákmányolt tömegeinek helyzete a kizsákmányolók rovására haladéktalanul és lényegesen megjavuljon, mert enélkül a falu támogatása az ipari proletariátus számára nincs biztosítva, többek között a proletariátus másképpen nem tudja biztosítani a városok élelmiszerellátását.

8. A mezőgazdasági dolgozó tömegeket, amelyeket a kapitalizmus különösen leigázott, szétforgácsolt, gyakran középkori függőségi helyzetbe juttatott, roppant nehéz forradalmi harcra szervezni és nevelni. Ez a körülmény azt követeli a kommunista pártoktól, hogy különös figyelmet fordítsanak a sztrájkharcra a falun, hogy a mezőgazdasági proletárok és félproletárok tömegsztrájkjait fokozottan támogassák és mindenképpen fejlesszék. Az 1905-ös és az 1917-es orosz forradalom tapasztalatai, amelyeket most Németország és más vezető országok tapasztalatai megerősítenek és kibővítenek, azt mutatják, hogy csakis a fejlődő tömeges sztrájkharc (amelybe bizonyos feltételek mellett a falun a kisparasztokat is be lehet és be kell vonni) képes megtörni a falusi tespedést, felébreszteni a falu kizsákmányolt tömegeiben az osztálytudatot és az osztályszervezkedés szükségességének tudatát, szemléltetően és gyakorlatilag feltárni előttük a városi munkásokkal való szövetségük jelentőségét.

A Kommunista Internacionálé kongresszusa mint árulókat és hitszegőket megbélyegzi azokat a szocialistákat — vannak ilyenek, sajnos, nemcsak a sárga, II. Internacionáléban, hanem az ebből az Internacionáléból kilépett három, Európában különösen fontos pártban is —, akik képesek nemcsak közömbösen viselkedni a falun folyó sztrájkharccal szemben, hanem az élelmiszertermelés csökkenésének veszélyére hivatkozva, még fel is lépni ellene (mint például K. Kautsky). Semmiféle program, semmiféle, akár legünnepélyesebb kijelentés sem ér fabatkát sem, ha a gyakorlatban, tettekben nem bizonyosodott be az a tény, hogy a kommunisták és a munkásvezetők a világon mindennél fontosabbnak tartják a proletariátus forradalmának fejlesztését és győzelmét, hogy képesek érte a legnagyobb áldozatokra, mivel máskép nincs kivezető út és menekvés az éhségből, a pusztulásból és az új imperialista háborúkból.

Különösen arra kell rámutatni, hogy a régi szocializmus vezéreit és a „munkásarisztokrácia” képviselőit, akik most gyakran tesznek szóbeli engedményeket a kommunizmusnak, sőt névleg még át is lépnek hozzá, hogy tekintélyüket a gyorsan forradalmasodó munkástömegek előtt megőrizzék, a proletariátus ügye iránti hűségük és a felelős állások betöltését illető képességük tekintetében éppen olyan munkán kell kipróbálni, ahol a forradalmi öntudat és a forradalmi harc fejlődése a legrohamosabb, ahol a földbirtokosok és a burzsoázia (nagyparasztok, kulákok) ellenállása a legelkeseredettebb, ahol a megalkuvó szocialista és a kommunista forradalmár közti különbség a legszembeötlőbb.

9. A kommunista pártoknak minden erejüket latba kell vetniök, hogy a lehető leggyorsabban hozzálássanak Szovjetek alakításához a falun, elsősorban a bérmunkások és a félproletárok küldötteiből. A Szovjetek csak akkor képesek betölteni hivatásukat és csak akkor tudnak annyira megszilárdulni, hogy kiterjeszthessék befolyásukat a kisparasztokra (azután pedig bevonják őket a Szovjetekbe), ha összeköttetésben állnak a tömeges sztrájkharccal és a legelnyomottabb osztállyal. Ha azonban a sztrájkharc még nem fejlődött ki és a mezőgazdasági proletariátus a földbirtokosok meg a gazdagparasztok nyomásának súlya, valamint az ipari munkások és a szakszervezetek támogatásának hiánya folytán csak kis mértékben képes a szervezkedésre, akkor a falun a Szovjetek megalakítása hosszas előkészítést igényel. Előkészítést olyanformán, hogy kommunista sejteket alakítunk, ha csak kicsiket is, fokozott agitációt fejtünk ki, amelynek során a lehető legnépszerűbben, a kizsákmányolás és elnyomás legkiáltóbb példáin megmagyarázzuk a kommunizmus követeléseit, megszervezzük az ipari munkások rendszeres falujárását stb.

A megírás ideje: 1920. június eleje.
Megjelent: 1920. július.

Lenin Művei. 31. köt. 146 — 159. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kína forradalma
A kínai történelem tanulsága
IV. A „megbékéltetési politika” kora Kínában

(idézet: Kína forradalma című könyvből)

1931-ben, amikor Nyugat-Európa és Amerika éppen a nagy válság legrosszabb szakaszába lépett — Japán megrohanta Mandzsúriát. Néhány kínai tábornok hősies ellenállást tanúsított és egész Kína népe ellenállást követelt — Csang Kai-sek és nankingi kormánya mégsem nyúlt fegyverhez. Megelégedett azzal, hogy a Népszövetségnél panaszt emelt. A Népszövetség persze, ugyancsak mozdulatlan maradt.

Japán akkor viszonylag gyenge hatalom volt — és nem véletlen, hogy teljes büntetlenséggel sikerült zsákmányát elragadnia. Ez a példa jóval a hitleri bizonyíték előtt megmutatta: mire képes a támadó, amikor vetélytársait belső és külső ellentétek bontják meg.

Kína ismét abba a helyzetbe került, amely már történelme egész utolsó szakaszában annyira legyengítette. Az 1925—27-es évek nemzeti egységét Csang Kai-sek törte meg, aki saját népe ellen fordult és hatalmát a régi kínai uralkodóosztályok egy kis, idegen imperialista támogatást élvező töredékére alapította. Akárcsak a vetélkedő hadvezérek uralmának idején, ennek az osztálynak különböző rétegei most más-más hatalomnál kerestek támogatást, hogy elnyerhessék a hatalmat. Az egész 1930-as esztendőt ilymódon az angol-amerikaiak kedvelte Csang Kai-sek és Wang Csing-wej, meg Jen Hszi-san közötti háborúskodás jellemezte. Ez utóbbiak a japánok reménységei voltak.

Az USA tiltakozott ugyan Mandzsúria megrohanása ellen, de a japánok nyilvánvalóan észrevették, hogy az amerikai tiltakozás suttogássá halkult, amikor japán csapatok a szibériai szovjet-határ felé közeledtek — és ordítássá nőtt, ha ezek a csapatok dél felé, a Tiencsin—Peking körzet irányába törtek.

Ráadásul még az is kedvezett a japánoknak, hogy akkoriban már tíz esztendeje elszigetelődéspárti volt az amerikai politika és az USA nem volt tagja a Népszövetségnek.

A Népszövetségen belül akkor Anglia volt az egyetlen olyan vezető hatalom, amely a Szövetséget a kínai felhívás meghallgatására és legalább a Stimson, USA-külügyminiszter által indítványozott, rendkívül enyhe japánellenes intézkedések megtételére bírhatta volna. Anglia konzervatív kormánya azonban még mindig áhítattal gondolt a régi, oroszellenes angol-japán szövetség emlékére és képtelen volt maradéktalan gaztettnek tekinteni a japán támadást. Az angolok még örültek is annak, hogy Japán nem a Jangce-völgy angol érdekterületei felé sújtott, hanem olyan irányba, amely szovjetellenes fenyegetésnek számított. Anglia minden japán fenyegetésnél jobban rettegett a területenkívüliségi jogok és koncessziók eltörlését követelő, egyre terjedő kínai mozgalomtól, amelyet az amerikaiak némi elnézéssel kezeltek. Londonban sokan arra gondoltak, hogy az új helyzetben egy mandzsúriai benemavatkozási ígéret fejében Japántól saját, másirányú érdekeik támogatását kérhetik. Ugyanakkor előre gondoltak arra is, hogy egy nyugati támogatást kolduló kínai kormány kevésbé folytathatja erélyesen a nyugati kiváltságok elleni harcot.

Ezt a magatartást rendkívül jól példázta Amerynek, az akkori angol kormány tagjának kijelentése. Azt mondotta: „Ki van közöttünk, aki azt mondaná, hogy Japánnak nem így kellett cselekednie … ha meg akarta védeni magát… egy erős kínai nacionalista hullámmal szemben? Ha elítéljük Japánt, elítéltük a magunk indiai és egyiptomi politikáját is.” A Népszövetség vitái során Sir John Simon angol külügyminiszter ugyanezt az álláspontot képviselte. Kifejezte persze „együttérzését” Kínával — de azután annyi érvet sorakoztatott fel a japán támadás mellett, hogy Macuoka japán delegátus elégedetten jelentette ki: ő maga sem csinálhatta volna jobban…

Támadó magatartásának védelmében Japán szabadon fenyegetőzött a „vörös veszedelem” meséjével és abban a szerepben tetszelgett, hogy „védi a civilizációt” a kommunizmus ellen. Azok, akik manapság azt hiszik, hogy minden problémát meg lehet oldani a szovjetellenességgel, a Szovjetunió elszigetelésével — jól teszik, ha visszaemlékeznek erre az időre. Hiszen 1931-ben meglehetősen el volt szigetelve a Szovjetunió.

1931-ben, tizennégy esztendővel a Nagy Októberi Forradalom után az USA még nem ismerte el törvényesnek a szovjet kormányt. Hoover, az akkori elnök, aki a forradalom után a szovjetellenes intervenció egyik fő mozgatója volt, nem változtatta meg nézeteit — (máig sem). Anglia az európai szovjetellenes tevékenység központja volt. Amikor Csang Kai-sek 1927-ben megszakította a diplomáciai kapcsolatokat a Szovjetunióval, a nyugatiak tapsoltak neki. Ebben az időben (1931) a szakadás még fennállott.*

* Az USA és Kína csak 1933-ban állították helyre normális diplomáciai kapcsolataikat a Szovjetunióval. Mindkét esetben a japán agresszió növekedése volt a kényszerítő és egyik legfőbb ok. A helyreállított kapcsolatokat azonban nem használták fel arra, hogy kölcsönös védelmi egyezményeket kössenek a Szovjetunióval. A következő öt esztendőben a Kuomintang tovább folytatta polgárháborúját, az USA pedig hadifontosságú ócskavasat adott el Japánnak és közben „semlegesnek” tartotta magát. Amikor tehát Japán 1937-ben újra megtámadta Kínát — ismét számára kedvező „légüres térben” haladhatott előre.*

Oroszország ekkor egyedül állott. Senkisem gondolt arra, hogy szovjet segítséget kellene igénybevenni Japán megállítására. Inkább azon igyekeztek, hogy Japán támadását a Szovjetunió ellen — ne pedig más hatalmak érdekterületei felé — tereljék.

A mandzsúriai támadást a szovjet sajtó azonnal a legélesebb hangon elítélte. Litvinov külügyi népbiztos hivatalosan közölte: hazája szívesen részt venne minden igazi erőfeszítésben, amely a kínai ellenségeskedések megszüntetésére irányul — a Népszövetség hatalmai azonban nem mutatnak hajlandóságot ilyenirányú egyesült erőfeszítésre.

Az Izvesztija nem kímélte Csang Kai-seket. Azt jósolta: „Ez az új és hallatlan megaláztatás kétségtelenül leleplezi majd a kínai nép előtt, hogy az országot mennyire legyengítették a Kuomintang feudális-burzsoá reakciósai, az imperialisták szégyenletes ügynökei.” A Szovjetunió ugyanakkor saját területén menedéket nyújtott a japánok elől Mandzsúriából visszavonuló kínai csapatok egy részének* és nem vette figyelembe Japán tiltakozását.

* Ezeknek a csapatoknak egy részét Szinkiang tartományon keresztül visszaküldték Kínába*.

Ugyanakkor a japánok szovjetellenes támadókedvének lelohasztására kiépítette Szibéria határainak védelmét és ennek egyik részeként megerősítette a távolkeleti hadsereget.

Ennek következtében Japán legközelebbi csapása már nem a megerősített Észak — hanem Anglia hagyományos kínai érdekterületei felé irányult. 1932-ben Japán csapatai megtámadták Sanghájt. A kínai tizenkilencedik hadsereg, amely félig önálló alakulat volt és nem tartozott a központi kormány irányítása alá, két hónapig ragyogóan küzdött. Kína valamennyi egyetemén japánellenes háborút követeltek a tüntető diákok. A délkeletkínai kis Kínai Szovjet Állam, amelyet Csang Kai-sek szüntelenül igyekezett eltiporni, háborút is üzent Japánnak. A kormány azonban, ahelyett, hogy lelkesítette volna a népet — olyan fegyverszünetet kötött, amely megengedte a japán helyőrség fenntartását, a kínai csapatokat viszont visszavonulásra kötelezte. A kínai nemzeti érzésre mért csapást és az utána következő fegyverszünetet a sangháji idegen érdekeltségek helyeselték, mert nem nézték jó szemmel, ha a „bennszülöttek” túlságosan „nagy legényekké” válnak. A fegyverszüneti tárgyalásokban az angol nagykövet volt a közvetítő fél.

1933-ban a japánok Mandzsúriából a Nagy Falon át kezdtek áttörni a tulajdonképpeni Kínába. Fellángolt a helyi ellenállás és az általános felháborodás — a kormány pedig ismét fegyverszünetet kötött, amely megint csak szentesítette a japán katonai agresszió következtében előállott helyzetet.1935-ben a japánok még tovább hatoltak. Ho Jing-csin, a fasisztagondolkodású hadügyminiszter, aki csaknem a második világháború végéig Kína vezérkari főnöke maradt, fegyverszünetet kötött Umecu tábornokkal, az északkínai japán parancsnokkal. Nemcsak abba egyezett bele, hogy a kínai hadsereget visszavonják — hanem még a központi kormány polgári szerveit és a Kuomintang-párt irodáit is eltávolította Pekingből és Tiencsinből. Beleegyezett abba is, hogy ezeken a területeken „ütközőállam”-szerű körzetet létesítsenek, olyan tisztviselői karral és olyan helyőrségekkel, amelyek megfeleltek a japánok ízlésének. Ez az úr vállalta azt is, hogy kiirtja a kínai népből a japán hódítók gyűlöletét, mint olyan érzést, amely „zavarja kapcsolatainkat egy baráti állammal”.*

* Ez jellemző ellentétben áll a Kuomintangnak a Szovjetunióval szemben tanúsított harciasságával.*

Kínában ebben az időszakban még az is főbenjáró bűnnek minősült, ha valakinek az volt a véleménye, hogy a Japán elleni ellenállás fontosabb a „kommunista banditák teljes kiirtásánál”, vagy előbbrevaló, mint a Kuomintang-győzelem erőszakolása egy olyan polgárháborúban, amely már tíz esztendeje tartott.

Röviden: 1931-től 1937-ig háború volt ugyan Kínában, de harcolni csak az egyik fél harcolt: a japánok. A Kuomintang-kormány még a diplomáciai kapcsolatot sem szakította meg a támadóval. Az új meg új rablásokat gyenge tiltakozással fogadta, s a tiltakozást a helyi ellenállóknak kiadott tüzet szüntess-parancsok, meg a rablást szentesítő „egyezmények” követték. (Egyezmény ebben az esetben azt jelentette, hogy a japánok ütöttek és fenyegetőztek, a Kuomintang-kormány pedig egyezkedett.) A „megbékéltetés politikájának” alkalmazása volt az egyetlen módszer. Ismerik ezt a módszert az európaiak is. 1935 és 1939 között Európában is olyan háború folyt, amelyben csak az egyik fél harcolt: a berlin—római gengszter-szövetség. A rajnavidéki, abesszíniai, spanyolországi, ausztriai és csehszlovákiai rablást itt is lenyelték és elismerték. Európában is olyan háború dúlt, amelyben a csehszlovák népnek nemcsak „tüzet szüntess” parancsot adtak, — egyszerűen azt sem engedték meg, hogy tüzet nyisson saját hazája védelmében.

A nyugati és a távolkeleti fasizmusnak még egy közös módszere is volt. Japán is, meg Németország is azt bizonygatták, hogy valójában nem támadnak rá az előre kiszemelt áldozatra, hanem pusztán „hátukat biztosítják” annak az eljövendő küzdelemnek az idejére, amelyet „a közös ellenség, a kommunizmus és annak hazája, a Szovjetunió” ellen vívnak. Katonai szövetségeiket és készülődéseiket ezért is fogták egybe „Antikomintern-szerződés” néven. A Népszövetség tárgyalásairól méltán írta egy angol megfigyelő: „A japán delegátusok gyorsan észrevették, hogy ha hallgatóik előtt meglengetik a vörös zászlót, azok akár a koromfeketéről is hajlandók elhinni, hogy hófehér.”*

* H. Vere Redman írja ezt Japan in Crisis című könyvében (George Allan & Unwin Ltd. kiadás, London, 1935.). Redman akkor azt indítványozta, hogy az angolok ismerjék el Kínában és Mandzsúriában a japán „Monroe elvet”. A második világháború alatt a tájékoztatásügyi minisztérium távolkeleti osztályát vezette.*

A csalétket Nyugaton és a Távol-Keleten egyaránt vigyorogva lenyelték az ostobák. A Távol-Keleten ez később akadályozta a nyugati hatalmakat abban, hogy hatásosan támogassák Kínát. Fontos azonban, hogy a hivatalos Kuomintang propaganda bizonykodásai ellenére is megértsük: a külső támogatásnak ez a hiánya nem az egyedüli oka volt a nankingi kormány önkéntes „megbékéltetési politikájának”. A Kuomintang kormány, meg a támadókat más népek számlájára megbékéltető nyugatiak egyaránt elfelejtették a kínai közmondás egyszerű bölcsességét, amely azt mondja: ha egy éhes tigrisnek reggelit adsz — el fog jönni ebédre meg vacsorára is.

A japán módszer Kínában ez volt: fokozatos katonai agresszió. A kínai kormány válasza: fokozatos diplomáciai békítgetés.

A kínai kormány azonban még nem Kína. Mit csinált a nép?

Részben már megválaszoltuk ezt a kérdést. A kínai diákok, akik rendszerint először fújták meg a harcikürtöt az idegen támadás és a hazai reakció elleni mozgalmakban — most is tiltakoztak a kiegyezés és a megbékéltetés minden egyes mozzanata ellen. 1931-ben és 1932-ben a mandzsuriai és sangháji helyi ellenállók támogatását követelték, életrehívták és vezették a japán áruk országos bojkottját és utasították a vonatok személyzetét, hogy mindenhonnan szállítsanak tiltakozó küldöttségeket Nankingba, az akkori fővárosba. Az egyik ilyen csoport, amelynek

Dr C. T. Wang külügyminiszter nem adott kielégítő magyarázatot a kormány politikáját illetően — a minisztert saját irodájában megverte. Wang rémületében lemondott.

1933-ban újra hallatták hangjukat. Nem ijesztette el őket az sem, hogy a kormány — amelynek az ellenség elleni harcra kellett volna mozgósítania — sokat kivégzett közülük és valóságos letartóztatási hadjáratokat szervezett.*

* Ebben az időben az egyik diák-röplap az 1927 és 35 között letartóztatott és meggyilkolt fiatalok számát 300.000-re becsülte.*

1935 decemberében a tüntetések nagyobbak voltak, mint valaha. Jelszavaik nemcsak a japánellenes háború meghirdetését, de a kínai Vörös Hadsereg ellen folytatott polgárháború beszüntetését is követelték — és azt is, hogy politikai „színezetére” való tekintet nélkül minden kínai katonát a nemzeti ellenállásra mozgósítsanak.

1936-ban és 1937 elején az egység és ellenállás követelése a nép minden rétegére kiterjedt. A japán tulajdonban lévő textilgyárakban a munkások tízezrei léptek politikai sztrájkba. Vezető liberálisok bizottságot alakítottak támogatásukra. A bizottság tagjai között volt a legismertebb kínai jogi főiskola rektora, az ország egyik legnagyobb újságkiadója, — sőt az egyik ismert nagyiparos is. Ennek a liberális csoportnak hét vezető tagját Sanghájban nyomban letartóztatták. A vád az volt, hogy „aláásták a köztársaság biztonságát”. Ezért halálbüntetés járt. Amikor elítélték őket, Szun Jat-szennek, a köztársaság és a Kuomintang-párt alapítójának özvegye megjelent az ülésteremben, hogy kimutassa szolidaritását. Szun asszony a „Nemzeti Szabadító Bizottságok” élére állott. Ezek egyre sűrűbben alakultak meg az ország egész területén. Programjuk ugyanaz volt, mint a diákoké és a japánellenes sztrájkolóké.

A Kuomintang-hadsereg is nyugtalankodni kezdett. Az „egyszerű és tudatlan” paraszt-katona nem tudta kiverni a fejéből azt a meggyőződést, hogy a hadsereg kötelessége végtére is az ország megvédelmezése. Ezért rendkívül rosszul harcolt a kommunisták ellen, sőt, hadosztályszámra csatlakozott seregeikhez. Ugyanez a katona kitűnő harcosnak bizonyult, ha néha-néha a japánokkal — a Ho Jing-csin—Umecu fegyverszünet „barátságos szomszédaival” — került szembe. Szufengkou-nál és Kupeikou-nál — a Nagy Fal két fontos átkelőpontján az „alacsonyabbrendűnek” tartott kínai csapatok például nemcsak szilárdságról, de egyenesen kitűnő támadószellemről is tanúságot tettek. Ez annál jelentősebb volt, mert itt a feudális tartományi urak seregei állottak, amelyek hozzászoktak már ahhoz, hogy élősdiként éljenek a nép zsírján és hogy mindenki ellenségnek tekintse őket. Ezek a katonák most meghatottan és meglepetten látták, hogy a környék népe ajándékokkal megrakott küldöttségeket meneszt hozzájuk, a küldöttségek szónokai a nemzet hőseinek nevezik őket és orvostanhallgatók önként jelentkeznek a frontra, hogy az ő sebeiket bekötözzék.

Új dolgok kezdtek történni a régi Kínában. A katonák már nemcsak akkor verekedtek a betolakodók ellen, ha az tüzelt rájuk — és nemcsak addig verekedtek, amíg tüzet-szüntess parancs nem érkezett. Most már saját kezdeményezésükre és parancs ellenére is harcoltak. 1933-ban és az azt követő esztendőkben a Feng Ju-sziang, Fang Csen-wu és Csi Hung-csang tábornokok parancsnoksága alatt küzdő Csahar-tartománybeli hadsereg a maga kemény háborúját vívta a japánok ellen. Ezért a „bűnért” Csi tábornokot* a Kuomintang csendőrsége megölette, Fang tábornoknak pedig külföldre kellett menekülnie, hogy életét megmentse.

* Csi Hung-csangot, aki kommunista volt, a tiencsini francia koncesszió rendőrsége szolgáltatta ki a Kuomintangnak.*

1934—35-ben a kínai Vörös Hadsereg Délkelet-Kínából elindult Északnyugat-Kínába. Ez volt a híres Hosszú Menetelés. A Vörös Hadsereg jelszava ez volt: „Kínai ne küzdjön kínai ellen” és „Álljunk ellent a japánoknak”. Ez a hadsereg mélyen behatolt Sanszi tartományba és így útja végére igen közel jutott a japán támaszpontokhoz. Tokió dühöngött és fenyegetőzött. Közölte a kínai kormánnyal, hogy ha nem pusztítja el a kínai csapatokat, minden előzetes fegyverszünetet és megegyezést felrúg. Ha Csang Kai-sek nem végzi el ezt a munkát — mondották — Japán hadserege majd maga veszi kezébe az ügyet és megrendszabályozza ezt a rakoncátlan népet, amely nem hajlandó meglátni a „japán-kínai együttműködés” rendkívüli előnyeit.

A kormány ekkor a központi hadsereg csapataiból és mandzsuriai csapatokból álló büntetőexpedíciót küldött a kommunisták ellen és Szingan városában külön „Pacifikáló Főhadiszállást” állíttatott fel. Ennek a „banditák kipusztítása” lett volna a feladata. Az expedíció kudarcbafulladt. Egy németek által kiképzett központi hadosztály csatlakozott a Vörös Hadsereghez, a többieket pedig pozdorjává zúzták. A mandzsuriai katonáknak szüntelenül japán-dúlta szülőföldjük járt a fejükben és izzó gyűlölettel tekintettek a japánokra. Érthető, hogy nem mondhattak ellem a Vörös Hadsereg érveinek, amely arra tanított, hogy kínai ne küzdjön kínai ellen. Egy bizonyos fajtájú „megnemtámadási egyezmény” jött ilymódon létre a büntetőexpedíció, meg az „eltiprásra” ítélt Vörös Hadsereg vezető tisztjei között. Alulról már régebben létrejött az egységfront a kormánycsapatok közkatonái és a kommunisták között. Ez az egységfront titkos barátkozásban és a kormánycsapatok gyakori önkéntes megadási kísérleteiben mutatkozott meg. Most először létesült ilyen egységfront felülről is. A megrémült Csang Kai-sek maga rohant Szingan városába, hogy arra emlékeztesse a mandzsuriai csapatokat: — Japán elleni háborúra gondolni se merjenek, ameddig el nem tiporták a „belső ellenséget.” A mandzsuriai csapatok azzal válaszoltak Csangnak, hogy — foglyul ejtették. Ez volt a híres „szingani incidens”. Ekkor a „vörös banditák”, akik szilárdan hittek abban, hogy Japánt csak valamennyi kínai közös erejével lehet megverni — közbeléptek. Ők, a „vörös banditák” mentették meg Csangot attól, hogy saját kiábrándult csapatai haditörvényszék elé ne állítsák és ki ne végezzék. Ahelyett, hogy Csang agyonlövetésével még véresebb polgárháborút indítottak volna el — a tábornok „elrablói” kiáltványt bocsátottak ki, amely a munkások, diákok és a Szabadító Bizottságok programja értelmében a japánellenes háborút, a polgárháború megszüntetését, a japánellenességük miatt bebörtönzöttek szabadonbocsátását, meg a polgári szabadságjogok biztosítását követelte. A kiáltvány kibocsátása után Csangot szabadonengedték.

A japánoknak, akik boldogan „kínáltak fel katonai segítséget a törvényes kínai kormánynak a Generalisszimusz kiszabadításának biztosítására” — leesett az álluk a kiáltvány láttára. Keserves csalódást jelentett ez sok kínai magasrangú tiszt számára is. Ilyen volt például Ho Jing-csin, aki Csang elfogatásának hírülvétele után nyomban bombáztatni akarta a „lázadók” főhadiszállását — tekintet nélkül arra, hogy „Kína vitathatatlan vezetője” is ott ült a főhadiszálláson. Csang Kai-seket a kiáltvánnyal arra kényszerítették, hogy felhagyjon a japánok „megbékéltetésének” politikájával és hajoljon meg a nép akarata előtt. Ennek a változásnak az eléréséhez erő kellett — s a japánellenes mozgalom valóban be is bizonyította erejét.

A polgárháború megszűnt. A politikai foglyok lassan kiszabadultak a börtönökből, koncentrációs táborokból és kínzókamrákból. A kormány katonai erejét ugyan nem vetették még harcba a támadó ellen — ezt az erőt azonban többé már nem a kínai nép ellen, nem a „megbékéltetés” politikájának védelmében használták fel.

A japánellenes háború új szakaszba lépett. Már nem csak a japánok harcoltak. Ha most újra ütésre szánták el magukat, tudniok kellett: ezúttal a kínai hadsereget és a népet semmi sem akadályozhatja meg abban, hogy visszaüssön. Mindez nem a véletlen műve volt. A kínai nép különböző japánellenes irányzatú szervezetei, japánellenes érzelmei egyetlen hatalmas sodrású erővé egyesültek. Ez az erő kényszerítette előző politikája feladására a Kuomintang kormányt.

Csang Kai-sek makacs ember volt, de (akkoriban) maradt még reális érzéke. A japánok Észak-Kínában ismét provokációkkal kísérleteztek, hogy ilymódon kipróbálják — és ha valódinak bizonyul, eltapossák — az új kínai egységet. Csang most már nem habozhatott. Nem mondhatta többé, hogy először a belső „ellenséget” kell szétzúzni. Kijelentette, hogy Kína türelme végétért.

Valóra vált az egységes kínai ellenállásban reménykedők álma. Kína egy emberként állt ki a harcra.

SaLa

 

A nemzeti és gyarmati kérdésről szóló tézisek tervezete

(A Kommunista Internacionálé II. kongresszusára)

1. A polgári demokráciára, lényegénél fogva, jellemző, hogy az egyenlőség kérdését, így a nemzeti egyenlőség kérdését is, elvontan vagy formailag, általánosságban teszi fel. A polgári demokrácia az emberi egyenlőség leple alatt a tulajdonos és a proletár, a kizsákmányoló és a kizsákmányolt közötti formai vagy jogi egyenlőséget hirdeti, amivel a legnagyobb mértékben becsapja az elnyomott osztályokat. A burzsoázia az egyenlőség eszméjét, amely maga is az árutermelés viszonyainak visszatükröződése, az emberek állítólagos teljes egyenlőségének ürügyével az osztályok megszüntetése elleni harc fegyverévé változtatja át. Az egyenlőség követelésének igazi értelme nem egyéb, mint az osztályok megszüntetésének követelése.

2. A kommunista pártnak, mint a proletariátus által a burzsoá iga lerázásáért folytatott harc tudatos kifejezőjének, a polgári demokrácia ellen irányuló harcban, továbbá a polgári demokrácia hazug és képmutató voltának leleplezésében rejlő alapvető feladatának megfelelően, a nemzeti kérdésben sem elvont és formális elvekből kell kiindulnia, hanem, először, a konkrét történelmi helyzet, mégpedig elsősorban a gazdasági helyzet pontos figyelembevételéből; másodszor, abból, hogy az elnyomott osztályok, a dolgozók, a kizsákmányoltak érdekeit pontosan különválasztja az általában vett népérdekek általános fogalmától, amely csak az uralkodó osztály érdekeit jelenti; harmadszor, az elnyomott, függő, nem egyenjogú nemzeteknek az elnyomó, kizsákmányoló teljes jogú nemzetektől való éppoly világos megkülönböztetéséből, ellentétben azzal a burzsoá-demokratikus hazugsággal, amely elpalástolja a finánctőke és az imperializmus korszakának azt a sajátosságát, hogy a leggazdagabb vezető tőkés országok elenyésző kisebbsége gyarmati és pénzügyi rabságba dönti a föld lakosságának óriási többségét.

3. Az 1914—1918-as imperialista háború különösen világosan tárta fel minden nemzet előtt és az egész világ elnyomott osztályai előtt a burzsoá-demokratikus frázisok hazug voltát, és gyakorlatilag bizonyította be, hogy a hírhedt „nyugati demokráciák” versailles-i szerződése még vadállatibb és aljasabb erőszak a gyenge nemzetekkel szemben, mint a német junkerek és a német császár breszt-litovszki szerződése. A Népszövetség és az antant egész háború utáni politikája ezt az igazságot még világosabban feltárja és még élesebb fényt vet rá, ez pedig mindenütt fokozza mind a vezető országok proletariátusának, mind a gyarmati és függő országok egész dolgozó népének forradalmi harcát, meggyorsítja a nyárspolgári nacionalista illúziók összeomlását, amelyek szerint lehetséges a nemzetek békés együttélése és egyenlősége a kapitalizmus idején.

4. A fentebb kifejtett alapvető tételekből az következik, hogy a Kommunista Internacionálé nemzeti és gyarmati politikájának középpontjába valamennyi nemzet és ország proletárjainak és dolgozó tömegeinek egymáshoz való közeledését kell állítani, a földbirtokosok és a burzsoázia megdöntéséért folytatott közös forradalmi harc céljából. Ugyanis csak ez biztosítja a kapitalizmus fölött a győzelmet, amely nélkül lehetetlen a nemzeti elnyomás és az egyenlőtlenség megszüntetése.

5. A világpolitikai helyzet most napirendre tűzte a proletariátus diktatúráját és a világpolitikai események szükségképpen mind egyetlen középpont körül összpontosulnak, nevezetesen a körül a harc körül, amelyet a világburzsoázia folytat az oroszországi Szovjet Köztársaság ellen, amely elkerülhetetlenül maga köré csoportosítja egyfelől a világ élenjáró munkásainak szovjet mozgalmait, másfelől a gyarmatok és elnyomott népek nemzeti szabadságmozgalmait; ezek a népek keserű tapasztalatok árán győződnek meg arról, hogy számukra nincs más menekvés, mint a Szovjethatalom győzelme a világimperializmus fölött.

6. Tehát most nem szorítkozhatunk arra, hogy valljuk és hirdetjük a különböző nemzetekhez tartozó dolgozók egymáshoz való közeledésének szükségességét, hanem olyan politikát kell folytatni, amelynek nyomán valóra válik a nemzeti és gyarmati szabadságmozgalmak legszorosabb szövetsége Szovjet-Oroszországgal, és ennek a szövetségnek a formáit aszerint kell meghatározni, hogy mennyire fejlett a kommunista mozgalom az egyes országok proletariátusán belül, illetőleg a munkások és parasztok burzsoá-demokratikus szabadságmozgalma az elmaradt országokban vagy az elmaradt nemzetiségek körében.

7. A föderáció átmeneti forma a különböző nemzetek dolgozóinak teljes egységéhez. A föderáció célszerűsége már a gyakorlatban is megmutatkozott, mind az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaság más szovjet köztársaságokhoz (a múltban a magyar, a finn és a lett, jelenleg az azerbajdzsán meg az ukrán szovjet köztársasághoz) való viszonyában, mind pedig az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaságon belül azoknak a nemzetiségeknek irányában, amelyeknek azelőtt nem volt sem állami létük, sem önkormányzatuk (például az 1919-ben, illetőleg 1920-ban az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaság kebelében megalakult Baskír és Tatár autonóm köztársaság).

8. A Kommunista Internacionálé feladata ebben a tekintetben részint ezeknek, a szovjet rendszer és a szovjet mozgalom alapján keletkező új föderációknak továbbfejlesztése, részint tapasztalataiknak tanulmányozása és ellenőrzése. Elismerve azt, hogy a föderáció átmeneti forma a teljes egység felé, egyre szorosabb föderatív szövetségre kell törekedni, tekintettel arra, hogy, először, a szovjet köztársaságok legszorosabb szövetsége nélkül lehetetlen biztosítani az egész világ katonailag hasonlíthatatlanul erősebb imperialista nagyhatalmai által körülzárt szovjet köztársaságok fennmaradását; másodszor, feltétlenül szükség van a szovjet köztársaságok szoros gazdasági szövetségére, mert enélkül megvalósíthatatlan az imperializmus által lerombolt termelőerők helyreállítása és a dolgozók jólétének biztosítása; harmadszor, figyelembe kell venni azt a tendenciát, amely egy egységes, minden nemzet proletariátusa által közös terv szerint szabályozott világgazdaságnak mint egésznek a megteremtésére irányul, amely tendencia már a kapitalizmus idején is egészen világosan megmutatkozott, és amelyet a szocializmusban feltétlenül tovább kell fejleszteni és teljesen meg kell valósítani.

9. Az államon belüli viszonyok terén a Kommunista Internacionálé nemzetiségi politikája nem szorítkozhat a nemzetek egyenjogúságának arra a semmitmondó, formai, tisztán nyilatkozat-jellegű és gyakorlatilag semmire sem kötelező elismerésére, amelyre a burzsoá demokraták szorítkoznak, akár nyíltan ilyeneknek ismerik el magukat, akár szocialista elnevezéssel takaróznak, mint a II. Internacionálé szocialistái.

Nemcsak a kommunista pártok propagandájában és agitációjában kell — a parlamenti szószékről is, a parlamenten kívül is — következetesen leleplezni a nemzetek egyenjogúságának és a nemzeti kisebbségek jogainak állandó megsértését valamennyi tőkés államban, „demokratikus” alkotmányuk ellenére, hanem emellett, először, állandóan meg kell magyarázni, hogy csak a szovjet rendszer képes valóban egyenjogúságot biztosítani a nemzeteknek, olyanformán, hogy előbb a proletárokat, majd az egész dolgozó népet egyesíti a burzsoázia elleni harcban; másodszor, a kommunista pártoknak közvetlen támogatást kell nyujtaniok a függő, vagy nem egyenjogú nemzetek (például Írország, Amerikában a négerek stb.) és a gyarmatok forradalmi mozgalmainak.

Ez utóbbi különösen fontos feltétel nélkül a függő nemzetek és gyarmatok elnyomása elleni harc, valamint az állami különváláshoz való joguk elismerése hazug cégér marad, ahogy ezt a II. Internacionálé pártjainál látjuk.

10. Nemcsak a II. Internacionálé pártjaiban, hanem azokban a pártokban is, amelyek kiléptek ebből az internacionáléból, sőt nem ritkán még azokban is, amelyek most kommunista pártnak nevezik magukat, a legmindennapibb jelenség az, hogy szavakban elismerik az internacionalizmust, valójában azonban a propagandában, az agitációban és a gyakorlati munkában kispolgári nacionalizmussal és pacifizmussal cserélik fel. A harc ez ellen a rákfene ellen, a leginkább beidegződött nyárspolgári nacionalista előítéletek ellen annál inkább előtérbe nyomul, minél időszerűbbé válik az a feladat, hogy a proletariátus diktatúráját nemzeti diktatúrából (azaz olyan diktatúrából, amely egy országban áll fenn és képtelen döntően befolyásolni a világpolitikát) nemzetközi diktatúrává (azaz legalább is néhány előrehaladott országban fennálló proletárdiktatúrává, amely képes döntően befolyásolni az egész világpolitikát) változtassuk. A kispolgári nacionalizmus beéri azzal, hogy nemzetköziségnek nyilvánítja a nemzetek egyenjogúságának elismerését, de (nem is szólva arról, hogy ez az elismerés nem egyéb mint puszta szó) érintetlenül fenntartja a nemzeti önzést, ezzel szemben a proletár nemzetköziség megköveteli, először, hogy az egy országban folyó proletárharc érdekeit alárendeljük a világméretekben folyó proletárharc érdekeinek, másodszor, hogy az a nemzet, amely legyőzte saját burzsoáziáját, képes legyen és hajlandó legyen a legnagyobb nemzeti áldozatokra a nemzetközi tőke megdöntése érdekében.

Eszerint az olyan, már teljesen tőkés államokban, amelyek munkáspártjai valóban a proletariátus élcsapatai, a nemzetköziség fogalmának és a nemzetközi politikának opportunista és kispolgári pacifista elferdítése elleni harc a legelső és legfontosabb feladat.

11. Az olyan elmaradottabb államok és nemzetek tekintetében, amelyekben túlsúlyban vannak a feudális vagy patriarchális és patriarchális-paraszti viszonyok, főleg a következőket kell figyelembe venni:

először, valamennyi kommunista pártnak segítenie kell ezeknek az országoknak burzsoá-demokratikus szabadságmozgalmát; a legaktívabb segítség kötelezettsége elsősorban annak az országnak a munkásaira hárul, amelytől az elmaradott nemzet gyarmati vagy pénzügyi tekintetben függ;

másodszor, harcolni kell a papság és egyéb reakciós meg középkori elemek ellen, akiknek az elmaradt országokban befolyásuk van;

harmadszor, harcolni kell a pániszlámizmus és hasonló áramlatok ellen, amelyek az európai és amerikai imperializmus elleni szabadságmozgalmat a kánok, földesurak, mullák stb. helyzetének megerősítésével próbálják egybekapcsolni;

negyedszer, különös támogatásban kell részesíteni az elmaradott országokban a földesurak ellen, a nagybirtok ellen, a feudalizmus minden megnyilvánulása vagy csökevénye ellen irányuló parasztmozgalmat, és arra kell törekedni, hogy a parasztmozgalomnak minél forradalmibb jelleget kölcsönözzünk és megteremtsük a nyugateurópai kommunista proletariátus lehető legszorosabb szövetségét Kelet, a gyarmatok és általában az elmaradott országok parasztjainak forradalmi mozgalmával; különösen mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy a „dolgozók szovjetjeinek” stb. megteremtése révén a szovjet rendszer alapelveit alkalmazzuk azokban az országokban, amelyekben kapitalizmus előtti viszonyok uralkodnak;

ötödször, határozottan harcolni kell az ellen, hogy az elmaradott országok burzsoá-demokratikus felszabadító irányzatait olyan színben tüntessék fel, mintha azok kommunista irányzatok volnának; a Kommunista Internacionálénak a gyarmatok és az elmaradott országok burzsoá-demokratikus nemzeti mozgalmait csak azzal a feltétellel szabad támogatnia, hogy a jövendő, nemcsak elnevezésük szerint kommunista proletárpártok elemei valamennyi elmaradott országban saját külön feladataiknak tudatában — a nemzetükön belül folyó burzsoá- demokratikus mozgalmak elleni harc feladatainak tudatában legyenek csoportosítva és nevelve; a Kommunista Internacionálénak ideiglenes szövetséget kell kötnie a gyarmatok és az elmaradott országok burzsoá demokráciájával, de nem szabad egybeolvadnia vele és feltétlenül meg kell őriznie a proletármozgalom önállóságát, még annak legkezdetlegesebb formájában is;

hatodszor, következetesen fel kell tárni és le kell leplezni minden ország, de különösen az elmaradott országok legszélesebb dolgozó tömegei előtt azt az imperialista hatalmak által rendszeresen elkövetett csalást, hogy politikailag független államok létesítésének leple alatt, tőlük gazdasági, pénzügyi és katonai tekintetben teljesen függő államokat hoznak létre; a jelenlegi nemzetközi helyzetben a szovjet köztársaságok szövetségén kívül semmi sem mentheti meg a függő és a gyenge nemzeteket.

12. A gyarmati és a gyenge népeknek az imperialista hatalmak által való évszázados elnyomása nemcsak elkeseredést szült az elnyomott országok dolgozó tömegeiben, hanem bizalmatlanokká is tette azokat az elnyomó nemzetek iránt általában, ezeknek a nemzeteknek a proletariátusát is beleértve. A szocializmus aljas elárulása a proletariátus hivatalos vezéreinek többsége által 1914—1919-ben, amikor szociálsoviniszta módra a „honvédelem” jelszavával takargatták azt, hogy védik „saját” burzsoáziájuk „jogát” a gyarmatok elnyomására és a pénzügyi tekintetben függő országok kirablására, szükségszerűen fokozta ezt a teljesen jogos bizalmatlanságot. Másrészt, minél elmaradottabb valamely ország, annál erősebb benne a kisüzemű mezőgazdasági termelés, a patriarchalizmus és a provincializmus, amelyek elkerülhetetlenül arra vezetnek, hogy a legmélyebben beidegződött kispolgári előítéletek, nevezetesen: a nemzeti önzésből és a nemzeti korlátoltságból fakadó előítéletek, különösen erőseknek és szívósaknak bizonyulnak. Minthogy ezek az előítéletek csak azután tűnhetnek el, amikor a vezető országokban már eltűnt az imperializmus és a kapitalizmus, és amikor az elmaradott országok gazdasági életének már az egész alapja gyökeresen megváltozott, ezeknek az előítéleteknek a kihalása szükségszerűen nagyon lassú. Ebből következik a világ öntudatos kommunista proletariátusának az a kötelessége, hogy különös óvatosságot és különös figyelmet tanúsítson a legrégebben elnyomott országok és népek nemzeti érzéseinek maradványai iránt, továbbá az a kötelessége, hogy az említett bizalmatlanság és az említett előítéletek gyorsabb megszüntetése céljából bizonyos engedményeket tegyen. Valamennyi ország proletariátusának, majd egész dolgozó népének és az egész világ nemzeteinek szövetségre és egységre való önkéntes törekvése nélkül a kapitalizmus fölötti győzelem ügyét nem lehet sikerre vinni.

N. Lenin

Megjelent: 1920. június.

Lenin Művei. 31. köt. 139—145. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kína forradalma
A kínai történelem tanulsága
III. Ki „idegengyűlölő” Kínában?
12. Egy évszázad egyensúlya

(idézet: Kína forradalma című könyvből)

12. Egy évszázad egyensúlya

Akkoriban csak néhány állítólagos „pánikkeltő” hangsúlyozta, de ma már tapasztalatból tudjuk, hogy Japán mandzsúriai támadása a második világháború egyik nyitó-fejezete volt. Elindította az eseményeknek azt a sorozatát, amely végül is nemcsak Kínát, de a nyugati hatalmakat is arra késztette, hogy a Szovjetunió oldalán küzdjenek fennmaradásukért.

Ennek figyelembevételével visszatérhetünk eredeti kérdéseinkhez.

„Idegengyűlölők” voltak-e azok az erők, amelyek Kínát erőssé és függetlenné akarták tenni?

Éppen ellenkezőleg — ezeket az erőket kezdettől fogva „idegen” eredetű eszmék befolyásolták. A Taipingok valamiféle keresztényi egyenlőségben hittek. 1898 alkotmányos reformerei a kormányzás konzervatív nyugati teóriáit szerették volna alkalmazni. Szun Jat-szen az angol és amerikai liberálisok és szociális progresszivisták módján gondolkodott. A kínai kommunisták, akik ennek a szakasznak legvégén jelentek meg, marxisták voltak. Az volt a véleményük, hogy Kína nem érett még a szocializmusra. Ezek a csoportok imperialistaellenesek voltak és kivétel nélkül hittek a más nemzetekkel folytatott baráti együttműködés politikájában. A nyugati imperializmus valamennyit ellenezte és felelős volt vereségeikért. Ha ezek a csoportok valami haladást értek el — azt mindig a feudális ellenfelet támogató külföldiek ellenében érték el.

A feudalizmus következésképpen — változó címkék alatt — tovább uralkodott Kína gazdasága felett. A haladó mozgalom befolyása és e mozgalom egy részének hadseregei mégis elég erősek voltak ahhoz, hogy 1937 után a nemzetet japánellenes ellenállásra késztessék. Következetesen harcoltak — és amikor a nyugati hatalmakat megtámadták, azok szövetségesekre találtak Kínában.

Értelmetlen dolog arról beszélni, ki nyerte volna meg a háborút, ha Kína még Pearl Harbor előtt összeomlik. Éppen ilyen értelmetlenség azon gondolkodni: mi lett volna, ha az utolsó évszázad szakadatlan kínai népmozgalmai nem akadályozzák meg az ország gyarmatosítását, amely akkor csak préda lehetett volna, nem szövetséges a Nyugat és Japán háborújában. A tapasztalat mindenesetre sugalmaz egy választ. Egyetlen távolkeleti gyarmatot sem tudtak megvédeni az angolok és amerikaiak a háború során, ha azt egyszer megtámadták. Kína azért tudta megállni a próbát, mert nemzet volt, nem pedig gyarmat.

„Idegenrajongók” voltak-e azok a csoportok, amelyeket a nyugati hatalmak egy évszázadig támogattak?

A válasz: nem. A feudalizmus Kína kapuját évszázadokig zárva tartotta és az idegen ágyúk előtt csak azért nyitotta meg, mert túlságosan gyenge volt már az ellenállásra. Sohasem békült meg azzal, hogy a nép között idegen, külföldi eredetű eszmék terjednek. Nemcsak megtorló módszerekkel, hanem a fajelmélet elvi alapján álló propagandával is megpróbált harcolni ellenük. Azért is viselkedett szolgai módon az idegen imperialisták előtt, mert félt saját alattvalóitól. Ugyanakkor az egyetlen olyan „népmozgalom”, amelyet fel merészeltek használni a maguk hatalmának megőrzésére a túlzó idegen követelésekkel szemben — tisztán „faji” jellegű mozgalom volt. A Mandzsu-ház, amely eltiporta a Taipingokat — megkísérelte a boxereket felhasználni a maga céljaira.

Ha a kínai reakciónak sikerült volna ezen a vonalon bel- és külpolitikájával jelentősebb erőt szerveznie — ahogyan ez Tokiónak sikerült egy idegen hatalom segítségével —, akkor egy Japán helyett kettő harcolt volna a tengelyhatalmak oldalán. Kína azonban gyenge maradt és szinte kínálkozott a japán támadás célpontjául. A háború alatt Kína urai ostoba módon ingadoztak az ellenállás és a kapituláció, az Egyesült Nemzetek és a tengelyhatalmak között. A régi „faji” gondolkodás szellemét felélesztve, éppen abban az időben vetették harcba ezt a szellemet saját haladó rétegeik, meg a szövetségesek ellen, amikor ez veszélyes volt a kínai szabadság ügyére — de rendkívül hasznos volt Japánnak.

A nyugati hatalmak első és egyetlen feudalistaellenes ténykedése a Kínával fenntartott kapcsolatok száz esztendeje alatt az emlékezetes Stilwell-epizód volt 1944-ben, amelyet már ennek a fejezetnek az elején említettünk. Ennek a lényege az volt, hogy katonai együttműködést kísérelt meg létrehozni az USA és a kommunisták-vezette kínai szabadságharcos seregek között, hiszen a régi Kína hadseregei megbízhatatlan és gyenge szövetségeseknek bizonyultak. Másszóval: ezt az egyetlen kísérletet is az USA közvetlen katonai érdekei diktálták. A nyugati reakció és a kínai feudalizmus szövetsége azonban a háború kellős közepén is működött. Stilwellt politikájával együtt eltüntették a színtérről, még mielőtt akár egyetlen puska erejéig is realizálhatta volna a megkísérelt együttműködést.

Helyes-e tehát „nemzeti érzésűnek” nevezni a kínai reakciót? Helyes-e, ha az „oroszok sugalmazásának” tulajdonítjuk az 1925—27-es évek és a későbbi időszak kommunista-részvétellel megalakult koalíciót? Világos, hogy nem.

A történelem eseményei azt mutatják, hogy a nyugati hatalmak mindig a kínai reakció soraiban keresték a maguk „erős emberét”. Ugyanakkor a kínai reakció Wu Szan-kuitól kezdve mindig idegen „erős embereket” hívott segítségül, ha a nép haragja uralmát fenyegette. Ez volt a módszer a mandzsu abszolutizmus, az 1911-es „köztársaság”, a hadvezérek és a Kuomintang jobbszárny köreiben egyaránt. Az első nyugati „erős ember” az angol Gordon tábornok volt az utolsó az amerikai Wedemeyer tábornok. A kínai nép egyformán utálta a régi és új Wu Szan-kuikat és „nemzeti érzésről” szóló fogadkozásaikat mindig a legteljesebb bizalmatlansággal szemlélte.

Kína modern, feudalistaellenes forradalmát éppenúgy nem Oroszország sugalmazta, mint az 1850—64-es Taiping-forradalmat — amely hasonló kérdéseket akart megoldani több évtizeddel a Szovjetunió születése előtt. Teljesen igaz természetesen, hogy a Szovjetunió hatalmának növekedése nemcsak Kínában, hanem egész Ázsiában fokozott reménységgel töltötte el a nemzeti függetlenségért harcoló mozgalmakat. A marxizmus-leninizmus több okból is megerősödött ezekben a mozgalmakban. Először is hallatlanul vonzó volt a Szovjetunió hatalmas példája. Azután: egyedül a marxizmus-leninizmus kezelte Ázsia problémáit a változás lehetőségeit kutatók szemével. Harmadszor: az a tény, hogy a kínai kommunisták alkalmazták a marxista-leninista elveket, rendkívül vonzotta a gyarmati és félgyarmati mozgalmakat, amelyeknek feltűnő módon hasonló környezetben kellett dolgozniok.

Nem nehéz tehát megérteni, hogy az ázsiai forradalmi mozgalmak miért fordultak egyre jobban a Szovjetunió példája felé. Az elméleti okok, a faji egyenjogúság vonzó gyakorlati példája mellett ezek az országok látták, hogy a Szovjet-hatalom nagyhatalmat teremtett egy olyan országból, amely harmincegynéhány esztendővel ezelőtt nem sokban különbözött a mai nagy ázsiai országoktól. Kínának és Indiának ugyanakkor a művelődés és a haladás olyan alapvető kérdéseit kellett még megoldania — amelyek már a XVII-ik században is felmerültek. Vajon merrefelé tekinthettek ezek a népek? Talán azok felé az országok felé, amelyek mindig gátakat emeltek előrehaladásuk útjába? Ezek a népek nem tekinthetik barátaiknak az ilyen országokat mindaddig, amíg magatartásuk alapvetően meg nem változik. Közben még azt is megfigyelhetik a szabadságukért küzdő népek, hogy a munkáspárti kormány Angliája éppen úgy viselkedik, mint azelőtt. Megfigyelhetik azt is, hogy az USA, amelyről eddig nem gondolták, hogy a gyarmatosítás nyílt védelmezője — valójában azzá lett. Ez persze változás — de az imperialistákra semmiképpen sem kedvező változás az ázsiai népek szemében.

A történelemnek és a nemzetközi helyzetnek megvan a maga tanulsága. S ennek a tanulságnak a hatóerejét nem halványíthatja el az atombomba. Máskor is megtörtént már, hogy fegyvert szegeztek egy mozgalom mellének. Az angol hadsereg megtámadta az amerikai forradalmat. Egész Európa összefogott a franciák ellen, ez az összefogás megszülte Napoleont, Napoleont megverték — de az 1879-es forradalom eszméit nem pusztíthatták el. A szovjetellenes intervenciós háború 1918-tól 1922-ig dühöngött — hiába.

Nem bombára van tehát szükség, hanem a gyarmati népek egyenjogúságának és függetlenségének elismerésére. Az erőszak egyetlen módon arathatna „sikert” — ha Ázsia egymilliárdnyi népességét elpusztítanák, eltörölnék a föld színéről. Ez az egyetlen logikus következtetés vonható le Wedemeyer tábornok Drew Pearson által idézett szavaiból: „az amerikai katonai erő feladata az volt, hogy megállítsa Kínában a szovjet politikai befolyás terjedését”. Persze: a „hadihajó-politika” napjai elmúltak — és a hajóágyúk sohasem ijesztették meg az öntudatra ébredt népet — mindig csak a reakciós hivatalnokokat ijesztették meg, amikor a nép még aludt. A nép azonban nem alszik többé!

Ráadásul: az a politikai terjeszkedés, amelyről Wedemeyer beszél — egyáltalán nem orosz — hanem két sziklaszilárd ténynek a hatásaképpen keletkezett. Az egyik tény: az ázsiai népek fejlődése, haladása. A második: a szovjet és az imperialista politika alapvetően különböző volta. Egyik ok sem szülte a másikat — és egymásrahatásuk színtere az emberek fejében van. Tekintettel arra, hogy ezen a terepen hadseregek nem működhetnek — az amerikai tábornok feladata rendkívül nehéz…

Térjünk most vissza a Kína meghódítására irányuló japán kísérletre — amely ugyancsak karddal akarta volna összerombolni a „politikai” fejlődést.

SaLa