Címke: ideológia

Azerbajdzsán, Grúzia, Örményország, Dagesztán, a Hegyi Köztársaság kommunistáihoz

Szívből üdvözlöm a kaukázusi Szovjet Köztársaságokat és kifejezem azt a reményemet, hogy szoros szövetségük a nemzeti békének olyan példája lesz, amilyen a burzsoázia uralma alatt soha nem volt, s a burzsoá rendben lehetetlen.

De bármilyen fontos is a nemzeti béke Kaukázus nemzetiségeinek munkásai és parasztjai között, még hasonlíthatatlanabbul fontosabb, hogy a Szovjethatalmat mint a szocializmusra való átmenetet megőrizzük és fejlesszük. Nehéz feladat ez, de teljes mértékben végrehajtható. A feladat sikeres megoldása érdekében a legfontosabb, hogy a Kaukázusontúl kommunistái megértsék helyzetüknek, köztársaságaik helyzetének az Oroszországi Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaság helyzetétől és viszonyaitól eltérő sajátosságait, megértsék, hogy nem szabad lemásolniok a mi taktikánkat, hanem megfontoltan, a konkrét viszonyok különbözősége szerint, módosítaniok kell azt.

Az oroszországi Szovjet Köztársaság sehonnan sem kapott politikai és katonai támogatást. Ellenkezőleg, hosszú éveken át harcolt az antant katonai inváziói és blokádja ellen.

A kaukázusi Szovjet Köztársaságokat politikailag, és kis mértékben katonailag is, támogatta az Oroszországi Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaság. Ez lényeges különbség.

Másodszor: pillanatnyilag nem kell tartani az antant inváziójától és attól, hogy az antant Grúzia, Azerbajdzsán, Örményország, Dagesztán és a Hegyi Köztársaság fehérgárdistáit katonailag támogatni fogja. Az antant „megégette a kezét” Oroszországban, s ez bizonyos ideig valószínűleg arra készteti, hogy óvatosabb legyen.

Harmadszor: a kaukázusi köztársaságok — még inkább paraszti országok, mint Oroszország.

Negyedszer: Oroszország gazdaságilag el volt vágva és jórészt ma is el van vágva a fejlett kapitalista országoktól; a Kaukázus gyorsabban és könnyebben állíthatja vissza az „együttélést” és az árucserét a kapitalista Nyugattal.

Nemcsak ez a különbség. De a felsorolt” különbségek is elegendők annak megértéséhez, hogy más taktikát kell alkalmazni.

Több türelmet, óvatosságot, engedékenységet a kispolgárság, az értelmiség és különösen a parasztság irányában. Gazdaságilag mindenképpen, fokozottan, sürgősen ki kell használni a kapitalista Nyugatot a koncessziós politika és az árucsere révén. Ásványolaj, mangánérc, szén (a Tkvarcseli bányák), réz — ez még korántsem teljes felsorolása az óriási ásványi kincseknek. Minden lehetőség megvan a koncessziós politikának és a külfölddel való árucserének nagyarányú kifejlesztésére.

Nagyvonalúan, határozottan, ügyesen, körültekintően kell ezt megvalósítani, s mindenképpen fel kell használni arra, hogy javítsunk a munkások és parasztok helyzetén, s hogy bevonjuk az értelmiséget a gazdaság építésébe. Az Olaszországgal, Amerikával és más országokkal való árucsere felhasználásával minden erőnkből fejleszteni kell e gazdag vidék termelőerőit, fokozni kell a fehér szén termelését, fejleszteni kell az öntözést. Az öntözés különösen fontos, hogy bármi áron is fellendítsük a földművelést és az állattenyésztést.

Lassabb, óvatosabb, rendszeresebb átmenet a szocializmusra — ez az, ami a kaukázusi köztársaságok számára, eltérően az Oroszországi Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaságtól, lehetséges és szükséges. Ezt kell megérteni s ezt kell tudni megvalósítani a mi taktikánktól eltérően.

Mi ütöttük az első rést a világkapitalizmuson. Megtörtént, a rés megvan. Megálltuk a helyünket az ádáz, kegyetlen, nehéz és súlyos, gyötrelmesen kemény háborúban a fehérekkel, az eszerekkel, a mensevikekkel szemben, akiket az egész antant, annak blokádja, katonai segítsége támogatott.

Önöknek, kaukázusi kommunista elvtársak, nem kell rést ütniök, érteniök kell ahhoz, hogy nagyobb óvatossággal és rendszerességgel újat teremtsenek, felhasználva az 1921-es esztendőnek az önök számára kedvező nemzetközi helyzetét. 1921-ben sem Európa, sem az egész világ nem az már, ami 1917-ben és 1918-ban volt.

Ne másolják le a mi taktikánkat, hanem önállóan gondolják végig sajátosságának okait, taktikánk feltételeit és eredményeit, és az 1917 —1921-es évek tapasztalatainak ne betűjét, hanem szellemét, értelmét, tanulságait alkalmazzák. Gazdaságilag máris támaszkodjanak a kapitalista külfölddel való árucserére, ne kicsinyeskedjenek: hadd jusson nekik tíz-húsz millió pud igen értékes ásványi termék.

Máris igyekezzenek javítani a parasztok helyzetén és kezdjenek nagyarányú villamosítási és öntözési munkálatokat. Leginkább az öntözésre van szükség, ez alakítja át majd legjobban a vidéket, új életre ébreszti, eltemeti a múltat, megszilárdítja a szocializmusra való átmenetet. Elnézésüket kérem, hogy ilyen hanyagul írtam meg ezt a levelet, de sebtében kellett megírnom, hogy elküldhessem Mjasznyikov elvtárssal. Ismételten a legmelegebb üdvözletemet és jókívánságaimat küldöm a kaukázusi Szovjet Köztársaságok munkásainak és parasztjainak.

Moszkva, 1921. április 14.

N. Lenin

Megjelent: „Pravda Gruzii” 55. sz. 1921. május 8.

Lenin Művei. 32. kőt. 338—340. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Kína forradalma
Amikor Kína magárahagyatva küzdött
VIII. Visszavonulás időben és térben
1. Vízválasztó a kínai hátországban

(idézet: Kína forradalma című könyvből)

1. Vízválasztó a kínai hátországban

Nanking utolsó órái és Hankou kiürítése között Csang Kai-sek egy sor fontos beszédet mondott. Kijelentette:

1. Kína tovább folytatja a japánellenes harcot a nagy kezdeti veszteségek ellenére is.

2. Az új stratégia az lesz, hogy „a tért időre cserélik ki”, Nem tartanak olyan állásokat, amelyeknek a megtartása túlságosan nagy ember- és hadianyagveszteséggel járna. Hely bőven van az országban, tehát területeket áldoznak, hogy a támadás erejét felfogják. Az ilymódon nyert időt és energiát arra használják majd, hogy az ország távoli belsejében emberi és anyagtartalékokat halmoznak fel az ellentámadásra, amely majd kisöpri a támadókat.

3. Nem kell „eltemetni” Kínát azért, mert nagyvárosai elestek. Kína hatalmas erőtartaléka az óriási mezőgazdasági hátország. Néhány modern városi központ helyett Kína százezernyi faluja válik a háborús erőfeszítés alapjává.*

* Ezek a megállapítások is azok közé tartoznak, melyeket Csang — mint említettük — Mao Ce-tung-tól „kért kölcsön”.*

Az a döntés, hogy az 1937—38-as veszteségek ellenére is kitart — Csang Kai-sek szégyenletes pályafutásának egyik legnagyobb pozitívuma. Ez azt jelentette, hogy a Központi Kormány és a Kuomintang-haderők zöme legalább nem adja meg magát az ellenségnek. A párt ilyenmódon nem követhette a vezetőségben meghúzódó defetistákat, amilyen Wang Csing-wei volt, a kínai quisling. A háború egyik legválságosabb szakaszában csökkentette a reakciós aknamunka és ingadozás hatását és megakadályozta a kapitulációt.

Ezek a határozatok azt jelentették, hogy Csang Kai-sek meghátrált a nép meggyőződése előtt. A nép tudta: a gyenge oldalak, amelyek miatt Japán gyors győzelemre számított — kisebbek; erejük nagyobb, mint gondolták; a harc csak most kezdődött és a vereség nem szükségszerű… Ez a meggyőződés elsősorban két pozitív tapasztalati tényre támaszkodott: az első sangháji helytállás hosszú tartamára és az ellenséges vonalak mögötti ellenállás megnövekedésére. Ez utóbbi mutatta, hogy a japán megszállás sehol sem végleges. A következő néhány hónap pártközi egysége és jó légköre — a kormány ekkor még Hankouban volt — ebből a meggyőződésből származó büszkeségből, ezeknek a vívmányoknak a tudatából táplálkozott.

A továbbharcolásra vonatkozó döntés alapvető fontosságú volt ugyan — de mégis csak igen — vagy nem kérdése volt. A Csang Kai-sek által említett többi javaslat jóval bonyolultabb volt. Erős gondolkodásra és sokmillió ember kemény munkájára volt szükség ahhoz, hogy ezekből a határozatokból a győzelem valódi tényezői legyenek. Ha csak szavak maradnak tartalom nélkül — a harc elvész. Az a veszély is fennállott, hogy ezeket a határozatokat a defetizmus és cselekvésképtelenség takarójaként használják fel.

A „tér átcserélése időre” teória sok kérdést vetett fel. Hogyan és milyen áron ürítse ki a kormányhadsereg a szóbakerülő területeket? Milyen lépéseket tesz a kormány a népi ellenállás megszervezésére a főcsapatok kivonása utáni időre? Az így nyert időt hogyan használják fel a hátországban tartalékok építésére? Meg kell várni, míg a tartalékok nagyerejűvé válnak s azután kell ellentámadást indítani? Vagy fel lehet őket halmozni úgy, hogy kezdettől fogva szüntelen taktikai ellentámadásokat intéznek egy általános védelmi stratégián belül és ezt összekötik egy erősödő partizántevékenységgel?

A városokból a falvakba való visszavonulás is válaszutat jelzett. Vajon meg kell-e hagyni a falusi Kínát olyannak, amilyen — még ha ebben az állapotban nem jelent is nagyobb erőforrást, mint a múltban? Vagy pedig kifejlesszék-e emberi és anyagi lehetőségeit teljes mértékben? Vajon Kuomintang-Kína is tevékenyen harcbaállíthatja-e milliónyi okos, félelmet nem ismerő keménykötésű parasztját, ahogyan azt a kommunista vezetés alatt álló támaszpontok oly kitűnően megtették? Vagy talán a falutól való függés egyszerűen azt jelenti, hogy a régi földesúr-tisztviselő még több adót présel ki a parasztból? Hogy növeli a kamat és földbér által már amúgyis elnyomorodott paraszt terheit és a húzódozó újoncokat terrorral hurcolja el földjükről? Felhasználjon-e vajon az állam minden mezőgazdasági és ipari erőforrást a termelés növelésére? Vagy még további adózást követeljen a már meglévő szegénységtől, hátramaradottságtól, a megrekedt fejlődéstől?

Nem mondhatjuk, hogy az ország vezetői nem tudták: válaszút előtt állanak. 1938 márciusában Hankouban a Kuomintang Rendkívüli Nemzeti Kongresszusa felállította a Fegyveres Ellenállás és Nemzeti Újjáépítés Tervét. Olyan stratégiai és reformterv volt ez, amelyet valamennyi többi párt is aláírt.

Azt sem mondhatjuk, hogy a kormánynak nem volt elég hatalma ahhoz, hogy ezt a tervet a háború szükségleteihez mérten, az önző kisebbségek akarata ellenére is keresztülvigye. A továbbharcolásra vonatkozó döntés az összes hazafias csoportok és az egész kínai nép támogatását biztosította Csang Kai-sek számára. Elhomályosította ez a kényszerű döntés népszerűtlenségének és elszigeteltségének utolsó nyomait is, amelyek abból származtak, hogy Csang Kai-sek csoportja fegyverrel és rendőrterrorral kényszerítette rá akaratát a kínai népre. Még a legkétségbeesettebb harc időszakában sem emelték fel kezüket a régi haladó ellenzéki elemek, hogy most aknázzák ki a Központi Kormánnyal szemben régi, jogos sérelmeiket. Nem merészelt természetesen kezet emelni egyetlen feudális szeparatista sem.

A kormány a nép követelésére és a nép támogatásával kivégeztette Han Fu-csu-t, a hatalmas militaristát, aki a japánokkal paktált. A nép támogatásának nagy szerepe volt akkor is, amikor nyilvánosságra hozták Wang Csing-wei-nek, a Kuomintang alelnökének és a Nép Politikai Tanácsa elnökének árulását, aki a Kuomintang-rangsorban közvetlenül Csang után következett. Hiszen a nép támogatása folytán a kormányt az ilyen megpróbáltatások erősítették, ahelyett, hogy gyengítették volna.

Abban az időben, amikor Hankou elesett (1938 végén), a Kuomintang kormány helyzete az országban olyan volt, hogy csaknem minden más kormány megirigyelhette. Tudta, mit kell tennie és meg is volt rá a hatalma, hogy megtegye. Az egyetlen kérdés az volt: meg akarja-e tenni igazán?

Hogy az elkövetkezendőket megértsük, be kell számolnunk az első háborús szakasz végén beállott új helyzetről, amely azután az elkövetkező öt esztendő fejleményeit is meghatározta.

Az első változás az ellenfél stratégiájában következett be. 1938 után a „szabályos” fronton végetértek a nagyobb japán előnyomulások. Japán elfoglalt már minden elsőrendű fontosságú kínai várost, vasutat és víziutat, elfoglalta, illetve blokád alatt tartotta az egész tengerpartot. Most arra készült, hogy állandósítsa, rendbeszedje a meghódított hátországot. Erőfeszítéseinek egyre növekvő része — s nemsokára a főrésze — a saját vonalai mögött működő ellenállás megtörésére irányult.

Eközben Tokió általános számításai egy szélesebb imperialista terv köré kezdtek csoportosulni: a náci agresszióval egyidőben végrehajtandó szovjetellenes támadás terve köré. Ebben a vonatkozásban japán számítás szerint Kína a „segédfront” szerepét játszotta volna. A kínai kormányhaderők elleni szárazföldi támadások ezért kisebb erőpróbákra szorítkoztak, amelyek során öt-hat hadosztálynál többet sohasem vetettek be egyszerre. A cél a meglévő vonalak megszilárdítása volt, vagy legfeljebb az, hogy további mély benyomulás nélkül „meglágyítsák” ezeket a vonalakat. Japán most azzal akarta megtörni Kína harci akaratát, hogy pusztító légitámadásokat intézett Csungking ellen és közben békeajánlatokat küldözgetett a kormánynak. A légitámadások csak 1944-ben a csendesóceáni háború kitörése után szűntek meg.

A második változás magának Kínának a helyzetében volt. A kormány visszavonulása az ország nyugati részébe nemcsak térbeli, hanem időbeli visszavonulást is jelentett. Társadalmilag és iparilag is azok a tengerparti és folyóparti városok jelentették a modern Kínát, amelyekből a kormány visszavonult. A hátország tartományai túlnyomórészt falusi tartományok voltak, mélységesen elmaradtak és feudálisak. Ha a partvidék felébredt is sokszázados állmából — a nyugati területek még mindig bele voltak merülve ebbe az álomba. A kormánnyal együtt érkezett közigazgatási személyzet, az új gyárak és egyetemek sem változtattak lényegében ezen a helyzeten. Sőt! Maguk is csak az általános politikai és gazdasági haladást elősegítő erélyes intézkedésekkel tudták megakadályozni, hogy lesüllyedjenek új környezetük színvonalára. A harmadik összetevő politikai jellegű volt. Az 1937—38-as egységfrontszakasz sok változási hozott ugyan, de semmiképpen sem változtatta meg a hatalom megoszlását. A kormány szervezeti és kulcspozícióiban ülő tisztviselők ugyanazok maradtak, akik a „megbékéltetési politika” szakaszában működtek. A népmozgalom ekkor még csak arra kényszerítette Kína meglévő államgépezetét, hogy tevékenyen ellentálljon a japán támadásnak — saját hatalma megvédésére is. A háborús válság és a további tömegnyomás azután arra kényszerítette, hogy jobban támaszkodjék a nép egységmozgalmára — ha meg akarja menteni önmagát Japán bosszújától.

A nyugat felé megtett visszavonulás nemcsak a tűrhetetlen Japán támadás nyomását enyhítette: a népmozgalmak nyomását is. A kormány most kívülkerült a nagy közép- és keletkínai városok munkás, diák és haladó értelmiségi köreinek közvetlen hatásán. Ezeknek a csoportoknak a tagjai — amennyiben követték a nyugati visszavonulást — elválasztódtak támaszpontjaiktól és ezért legyengültek. Sok nem is maradt sokáig ezeken a belső területeken. Vonzotta őket Jenan, a kommunisták. Azok a japánellenes elemek, amelyek a megszállás alá került területeken maradtak, azzal voltak elfoglalva, hogy a Nyolcadik és Negyedik Hadsereg vezetésével ellenállási bázisokat építsenek a japán frontvonal mögött. Itt nem azzal foglalatoskodtak, hogy életre rázzák a központi kormányt, hanem közvetlenül, Kínában teljesen új szervezési módszerekkel, fegyverrel a kézben küzdöttek az ellenséggel.

A Kuomintang uralkodó csoportjai ilymódon a maguk erejére voltak utalva a hátország mélyén és úgy gondolták, nem kötelezik őket a Fegyveres Ellenállás és Nemzeti Újjáépítés Programjának ígéretei. Erőfeszítéseiket kezdték megosztani két cél között. Az egyik volt a japánellenes háború — a másik a maguk teljes hatalmi monopóliumának visszaállítása. Azé az egyeduralomé, amelyet 1937—38-ban is csak a nép nyomására cseréltek fel a kompromisszummal. Mihelyt gyengülni látszott az ellenséges nyomás, Kína régi urai bosszúhadjáratot indítottak a politikai kezdeményezést kezükben tartó haladó elemek ellen. A japánellenes tevékenység a kormány részéről az elcsendesült frontvonal teljesen passzív megtartására szorítkozott, a „szabad” Kínán belül azonban egyre határozottabb jelleget öltött a reakció munkája. 1939 elején a kormány már „kitisztogatta” az Országos Katonai Tanács Politikai Osztályát, amelyet azért alapítottak, hogy egyesítse az összes hazafiakat, mozgósítsa a népet és megmagyarázza a háború céljait. Csou En-lait, az osztály kommunista alelnökét minden tényleges funkciótól megfosztották. Kuo Mo-zsot a ragyogó tollú írót „felmentették” az osztály propaganda-alosztályának vezetése alól.*

* Kuo 1946 februárjában küldött volt az összes pártok résztvételével a belső egység kérdéséről tartott Politikai Tanácsadó Bizottság ülésén. Jobboldali banditák megtámadták és súlyosan megsebesítették.*

A hadseregben működő „erkölcsi hadviselő szervek” Kuomintang-csendőrszervekké váltak, amelyeknek az volt a feladatuk, hogy rábukkanjanak a „veszélyes” gondolatokra, pártfogolják a „hűséges” és kiirtsák az „idegen” elemeket. A harcoló csapatok mellett működő diák-tanítócsoportokat hazaküldték. Megmondták nekik, hogy — a Kuomintang köszöni, de a háborút most már az ő munkájuk nélkül is tudja folytatni. A Kuomintang külön pártosztagokat küldött ki azzal a bizalmas megbízással, hogy szigeteljék el a demokratikus pártok tagjait, meg a japánellenes munkát végző csoportokat és vessenek véget befolyásuknak.

A rendőrség ismét hozzáfogott a könyvesboltok kirablásához. Kötegszámra kobozták el a Nyolcadik és Negyedik Hadseregről szóló könyveket. A Nemzeti Felszabadítók „Élet”-könyvkiadójának és a kommunista „Új Kína Könyvkiadóvállalatnak” legtöbb fiókját bezárták. A titkos ügynökök visszakapták a régi megbízást: munkások, írók, diákok után szaglásztak. Az egyetemeket, amelyek mindig rendkívül nagy szerepet töltöttek be a haladó hazafias mozgalmakban — élesebben figyelték, mint valaha. Ez az ellenőrzés viszonylag könnyebb volt azért is, mert a legtöbb diák elszakadt a családjától és nemcsak diploma, hanem élelem és lakás tekintetében is a kormányra volt utalva.

Fokozatosan elvágták a szabad összeköttetést Csungking és Jenan között. Azokat a fiatalokat, akik a Japánellenes Egyetemre indultak tanulni, elfogták és külön „átnevelő táborokba” küldték. A kommunisták-vezette hadseregek fegyverellátását, amely amúgysem érte el az egyezményekben meghatározott fokot — teljesen megszüntették. Központi kormánycsapatok indultak a japán frontvonal mögé — de nem azért, hogy segítsenek a japánellenes harcban, hanem hogy „átvegyék” a Nyolcadik és Negyedik Hadsereg által felszabadított területeket. Ügynökök utaztak a japán front mögé olyan partizánosztagokhoz, amelyeknek a politikai arculata nem volt tisztázva. Igyekeztek rávenni őket arra, hogy lázadjanak kommunista vezetőik ellen. Pénzt ígértek nekik és megtorlással fenyegették őket, ha nem engedelmeskednek a központi hatalomnak. Súlyos és csúnya esetek történtek. 1939 márciusában, a régi polgárháborús területnek számító Hunanban egy Kuomintang-főhadiszállás elfogatta az oda hivatalosan delegált Negyedik Hadseregbeli összekötőtiszteket és élve eltemettette őket. A hivatalos menlevéllel Kuomintang területen átutazó Nyolcadik és Negyedik Hadseregbeli tisztek családját letartóztatták és többnyire meggyilkolták.

A Senszi, Kanszu és Ninghszia tartományok kommunistavezette területei köré vont rendőrkordon mindinkább katonai ostrom képét öltötte. Határai körül sokszáz mérföldre húzódó erődítményeket építettek és megrakták őket a kormány „mintacsapataival”. Számuk rövidesen elérte a félmilliót. Működött a hírzárlat. Egyetlen Kuomintang-Kínában megjelenő újság sem írhatott az ellenséges vonalak mögötti front eseményeiről. Külföldi tudósítóknak nem engedték meg, hogy meglátogassák a kommunista hadseregeket — de még azt sem, hogy jelentéseikben megemlítsék őket. Minden ilyen erőfeszítésnek az volt a célja, hogy azt a hatást keltsék, mintha csak a Kuomintang küzdene a japánok ellen.* Kína népével és az egész világgal el akarták felejtetni, hogy egyáltalán léteznek partizánkörzetek.

* Már régen volt ilyen törekvés. 1937-ben a lapok tele voltak a Pinghszin-hágónál aratott kommunista győzelemmel. Egy csomó újságíró akkor meginterjúvolta Csang Kai-sek asszonyt. Én azt kérdeztem tőle: igaz-e, hogy a Vörös Hadseregből alakult Nyolcadik Hadsereg csapatai nyerték a csatát. Zavartnak látszott és azt mondta: „Nem, nem igaz.”*

Kína háborújának két frontja közé függöny zuhant és öt esztendeig fel sem emelkedett.

Egyszer már úgy ígérkezett, hogy egyesül a két Kína: a félfasiszta diktatúra meg a népi mozgalmak Kínája. Most újra mély szakadék választotta el őket egymástól. Földrajzilag ez a szakadék az új „kommunistaellenes blokád” vonalát követte. Politikailag azonban az egész országon keresztülhúzódott és nemcsak a kommunistákat, de a Kuomintang baloldalát, a Nemzeti Felszabadítókat, az összes demokratákat és haladó diákokat is szembeállította a vezető Kuomintang-klikkel. Az összes Kuomintang-területeken keresztülhúzódott és elválasztotta a munkást a gyárostól, a parasztot a földesúrtól, a katonát a tiszttől és az iskolákban működő Kuomintang-bábokat azoktól a tanítóktól és értelmiségiektől, akik a maguk fejével gondolkodtak.

Még ebben a helyzetben is tévedés lenne azt hinni, hogy a dolgok egészen a háborúelőtti színvonalra züllöttek. 1937 történelmi változásai rendkívül gyorsan vitték előre az országot. Hosszabb idő kellett volna az eredmények teljes lerombolásához és néhányat ezek közül az eredmények közül nem is lehetett volna végleg letörölni a tábláról. Azokat, akik 1937-ben nyíltan kiálltak a kapituláció mellett — elűzték. Most ezekután a legmagasabb állásokban ülők sem merészelhettek nyílt kapitulációról beszélni. A nép nyomása japánellenes háborút követelt és Kína háborúban maradt. A polgárháború nem volt olyan általános, mint azelőtt egy évtizedig. Az egységfront nem nyert, hanem vesztett ugyan tartalmából — de formailag egységfront maradt. A régi Kína erői megkísérelték, hogy a nép háborúját a maguk hasznára aknázzák ki — de megállítani a nép háborúját nem tudták. Es a nép harci szelleme töretlen volt.

Új ipartelepek és stratégiai fontosságú közlekedési vonalak épültek. A tengerpart japán blokádja elvágta a tengeri kapcsolatokat a külvilággal. Ennek a pótlására megépült a nagy északnyugati út, amely összekötötte az országot a Szovjetunióval. Új vasútvonal épült Indokína felé. Megkezdődött a burmai út építése. 1938 és 1940 között több vasútvonalat építettek, mint az előző tíz esztendőben.

A „szabályos front” háborús technikai felkészültsége fejlődött. De a nép 1937—38-as egységfront-lelkesedése a meg nem szállt Kína elmaradt tartományaiban nem lett haladó változások alapjává. Nem épült megfelelő hátország. A hosszú háborúhoz szükséges emberi és politikai erőforrásokat nem kifejlesztették, hanem elapasztották.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A terményadóról

(Az új politika jelentősége és feltételei)

Bevezetés helyett

A terményadó kérdését mostanában különösen nagy figyelemmel kísérik, tárgyalják és vitatják. Ez teljesen érthető, mert a jelenlegi viszonyok közt ez csakugyan a politika egyik fő kérdése.

A vita kissé kapkodó jellegű. Ebbe a hibába, nagyonis érthető okoknál fogva, mindnyájan beleesünk. Annál hasznosabb lesz, ha megkíséreljük, hogy a kérdést ne „aktuális jelentősége” szempontjából, hanem általános elvi oldaláról vizsgáljuk. Másszóval: vessünk egy pillantást annak a képnek általános hátterére, amelyre jelenleg felvázoljuk a napi politika néhány gyakorlati intézkedésének körvonalait.

Engedjék meg, hogy e kísérlet céljából egy hosszú részt idézzek „Napjaink fő feladata: — A «baloldali» gyerekességről és a kispolgáriasságról” című brosúrámból. Ez a brosúra, amely 1918-ban a Petrográdi Szovjet kiadásában jelent meg, először is egy újságcikket tartalmaz, amelyet a breszti béke alkalmából 1918. március 11-én írtam, másodszor, magában foglal egy 1918. május 5-ről keltezett polémikus írást, melyben a baloldali kommunisták akkori csoportjával foglalkoztam. Most polémiára nincs szükségünk, s azt el is hagyom. Csupán azt hagyom meg, ami az „államkapitalizmusra” és jelenlegi gazdaságunknak — a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet gazdaságának — alapelemeire vonatkozik.

Akkor a következőket írtam:

Oroszország mai gazdaságáról
(Az 1918-ban megjelent brosúrából)

„… Az államkapitalizmus lépés lenne előre a Szovjet Köztársaságunkban most fennálló helyzethez képest. Ha például fél év múlva megszilárdulna nálunk az államkapitalizmus, ez óriási siker és a legjobb biztosítéka lenne annak, hogy egy éven belül véglegesen megszilárduljon és legyőzhetetlenné váljék nálunk a szocializmus.

Képzelem, hogy visszahőkölnek egyesek nemes felháborodásukban e szavak hallatára . .. Hogyan? A Szovjet Szocialista Köztársaságban az államkapitalizmusra való áttérés egy lépés volna előre? . . Nem elárulása ez a szocializmusnak?

Éppen ezzel a ponttal kell részletesebben foglalkoznunk.

Először is, meg kell vizsgálnunk, milyen is tulajdonképpen a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet, amely feljogosít bennünket arra, hogy Szovjet Szocialista Köztársaságnak nevezzük magunkat.

Másodszor, fel kell fednünk azoknak a hibáját, akik nem látják, hogy nálunk a szocializmus fő ellenségei — a kispolgári gazdasági viszonyok és a kispolgári ösztönösség.

Harmadszor, jól meg kell érteni a Szovjetállam jelentőségét abból a szempontból, hogy gazdaságilag különbözik a polgári államtól.

Vizsgáljuk meg ezt a három körülményt.

Azt hiszem, nem akadt még olyan ember, aki Oroszország gazdaságának kérdésével foglalkozva, tagadta volna e gazdaság átmeneti jellegét. Azt hiszem, ugyanúgy egyetlen kommunista sem tagadta azt, hogy ez a kifejezés: «Szocialista Szovjet Köztársaság» azt jelenti, hogy a Szovjethatalomnak eltökélt szándéka, hogy a szocializmusba való átmenetet megvalósítsa, de semmiesetre sem azt, hogy a jelenlegi gazdasági rendet szocialista rendnek ismerje el.

De mit jelent az a szó, hogy átmenet? Nem azt jelenti-e, a gazdaságra vonatkoztatva, hogy a szóbanforgó rendben megvannak mind a kapitalizmusnak, mind a szocializmusnak az elemei, részei, darabkái? Mindenki elismeri, hogy igen. De akik ezt elismerik, nem mind gondolkodnak azon, melyek is azok a különböző társadalmi-gazdasági formák, amelyeknek az elemei megtalálhatók Oroszországban. Pedig éppen ez a kérdés lényege.

Felsoroljuk ezeket az elemeket:

1) a patriarchális, vagyis jelentős mértékben naturális, paraszti gazdaság;

2) a kisárutermelés (ide tartozik a gabonát eladó parasztok többsége);

3) a magángazdasági kapitalizmus;

4) az államkapitalizmus;

5) a szocializmus.

Oroszország olyan nagy és olyan változatos, hogy a társadalmi-gazdasági formának e különböző típusai egybefonódnak benne. A helyzetnek éppen ez a sajátossága.

Felmerül a kérdés, hogy mely elemek vannak túlsúlyban? Világos, hogy kisparaszti országban a kispolgári réteg van túlsúlyban és ez elkerülhetetlen: a földművelők többsége — mégpedig óriási többsége — kisárutermelő. Az államkapitalizmus burkát (gabonamonopólium, ellenőrzött vállalkozók és kereskedők, burzsoá szövetkezetiek) hol itt, hol ott áttörik a spekulánsok, a spekuláció fő cikke pedig a gabona.

A fő harc éppen ezen a téren bontakozik ki. Kik között folyik ez a harc, ha olyan gazdasági kategóriák terminusával fejezzük ki magunkat, mint az «államkapitalizmus»? A negyedik és az ötödik fokozat között, abban a sorrendben, amelyben imént felsoroltam őket? Világos, hogy nem. Nem az államkapitalizmus harcol itt a szocializmus ellen, hanem a kispolgárság plusz a magángazdasági kapitalizmus harcol itt vállvetve, együtt, mind az államkapitalizmus ellen, mind a szocializmus ellen. A kispolgárság ellenállást tanúsít mindennemű állami, akár államkapitalista, akár állami-szocialista beavatkozással, nyilvántartással és ellenőrzéssel szemben. Ez a valóság teljesen kétségbevonhatatlan ténye, s ennek a ténynek a megnemértésében rejlik számos gazdasági hiba gyökere. A spekuláns, a feketéző, a monopólium kijátszója — ez a mi fő «belső» ellenségünk, a Szovjethatalom gazdasági rendszabályainak ellensége. 125 évvel ezelőtt a francia kispolgároknak, a leglelkesebb és legőszintébb forradalmároknak még meg lehetett bocsátani azt a törekvést, hogy egy-két «kiszemelt» kivégzésével és dörgedelmes deklarációkkal győzzék le a spekulánsokat, ma azonban holmi baloldali eszerek tisztán francia magatartása ebben a kérdésben minden öntudatos forradalmárban csak undort vagy utálatot kelt. Mi nagyon jól tudjuk, hogy a spekuláció gazdasági alapja az Oroszországban rendkívül nagyszámú kistulajdonosi réteg és a magángazdasági kapitalizmus, amelynek minden egyes kispolgár egy-egy ügynöke. Tudjuk, ennek a kispolgári szörnynek millió meg millió csápja hol itt, hol ott fonja be a munkások egyes rétegeit, s hogy a spekuláció az állami monopólium helyett betör társadalmi-gazdasági életünk minden hasadékán.

Aki nem látja ezt, az éppen vakságával árulja el, hogy kispolgári előítéletek rabja . . .

A kispolgárnak van néhány ezer rubelnyi pénzkészlete, melyet «becsületes úton» — de még inkább becstelen úton — gyűjtött össze a háború alatt. Ez az a gazdasági típus, mely jellegzetes mint a spekuláció és a magángazdasági kapitalizmus alapja. A pénz — utalvány társadalmi javakra, és a kistulajdonosok sokmilliós rétege, görcsösen ragaszkodva ehhez az utalványhoz, elrejti az «állam» elől, nem hisz semmilyen szocializmusban és kommunizmusban, «félrehúzódik» a proletár vihar elől. Vagy alárendeljük a mi ellenőrzésünknek és nyilvántartásunknak ezt a kispolgárt (ezt megtehetjük, ha megszervezzük a szegényparasztságot, vagyis a lakosság vagy a félproletárok többségét a tudatos proletár élcsapat körül), vagy a kispolgár elkerülhetetlenül és múlhatatlanul megdönti a mi munkáshatalmunkat, mint ahogy megdöntötték a forradalmat a Napóleonok és a Cavaignac-ok, akik éppen ebből a kistulajdonosi talajból nőttek ki. Így áll a kérdés. Csakis így. . .

Az ezreseket kuporgató kispolgár ellensége az államkapitalizmusnak, és a kispolgár ezeket az ezreseket okvetlenül a maga javára, a szegények rovására, mindennemű állami ellenőrzés kizárásával akarja realizálni, az ezresek összege pedig sokmilliárdos alapot nyújt a spekulációhoz, amely akadályozza szocialista építésünket. Tegyük fel, hogy bizonyos számú munkás néhány nap alatt 1 000 egységnyi értéket termel. Tegyük fel továbbá, hogy ebből az 1 000-ből 200 elvész a kis spekuláció, mindenféle lopás következtében és azért, mert a kistulajdonosok kijátsszák a szovjet törvényeket és a szovjet rendeleteket. Minden öntudatos munkás azt fogja mondani: ha 1 000-ből 300-at adhatnék, hogy nagyobb rend és szervezettség legyen, szívesen adnék háromszázat kétszáz helyett, mert a Szovjethatalom alatt később egészen könnyű feladat lesz ezt a «sarcot», mondjuk százra vagy ötvenre csökkenteni, ha egyszer rend és szervezettség lesz, ha egyszersmindenkorra véget vetünk annak, hogy a kistulajdonosok kijátszhassák az állami monopóliumokat.

Ez az egyszerű példa — amelyet a könnyebb érthetőség kedvéért szándékosan teljesen leegyszerűsítettem — megvilágítja az államkapitalizmus és a szocializmus mai helyzetének a viszonyát. A munkásoknak kezükben van az államhatalom, minden jogi lehetőségük megvan arra, hogy «elvegyék» mind az ezret, vagyis hogy egyetlen kopejkát se adjanak ki másra, mint szocialista célokra. Ez a jogi lehetőség, amely a hatalomnak a munkások kezébe való tényleges átmenetére támaszkodik, a szocializmus eleme. A kistulajdonosi és magánkapitalista elem azonban sok-sok úton-módon aláaknázza a jogi helyzetet, becsempészi a spekulációt, akadályozza a szovjet rendeletek végrehajtását. Az államkapitalizmus óriási lépés lenne előre, még akkor is, ha (és én szándékosan vettem ilyen számszerű példát, hogy ezt élesen megmutassam) többet fizetnénk, mint most, mert a «tudományért» érdemes fizetni, mert ez hasznos a munkásokra nézve, mert a rendetlenség, a bomlás, a ziláltsági legyőzése mindennél fontosabb, mert ha a kistulajdonosi anarchia tovább tart, ez a legnagyobb, a legfenyegetőbb veszély, amely feltétlenül elpusztít bennünket (ha mi nem győzzük le), ezzel szemben, ha több sarcot fizetünk az államkapitalizmusnak, ez nemhogy nem pusztít el bennünket, hanem a legbiztosabb úton vezet el bennünket a szocializmushoz. A munkásosztálynak, amely megtanulta azt, hogyan védje meg az állam rendjét a kistulajdonosi anarchiával szemben, amely megtanulta azt, hogyan teremtse meg a termelés nagyüzemű, az egész államra kiterjedő szervezetét államkapitalista elvek alapján, akkor — bocsánat a kifejezésért — minden ütőkártya a kezében lesz, és a szocializmus megszilárdítása biztosítva lesz.

Az államkapitalizmus gazdaságilag összehasonlíthatatlanul magasabbrendű, mint mostani gazdaságunk, ez az első igazság.

Másodszor pedig, a Szovjethatalomnak nincs miért tartania az államkapitalizmustól, hiszen a Szovjetállam olyan állam, amelyben biztosítva van a munkások és a szegényparasztság hatalma …

* * *

Hogy még jobban megvilágítsam a kérdést, idézem mindenekelőtt az államkapitalizmus legkonkrétabb példáját. Mindenki tudja, melyik ez a példa: Németország. Németországban találjuk a junker-burzsoá imperializmusnak alárendelt modern, nagytőkés technika és tervszerű szervezés «legtökéletesebb vívmányát». Vessék el a kiemelt szavakat, a militarista, junker, burzsoá, imperialista állam helyére tegyenek szintén államot, de más szociális típusú, más osztálytartalmú államot, szovjet államot, azaz proletár államot, és megkapják a feltételeknek azt az egész összegét, amelyet a szocializmus magával hoz.

A szocializmus elképzelhetetlen a modern tudomány legújabb vívmányai szerint felépített nagykapitalista technika nélkül, olyan tervszerű állami szervezet nélkül, amely az emberek tízmillióit kötelezi arra, hogy a legszigorúbban betartsanak egy egységes szabályt a termelés és a termékelosztás terén. Mi, marxisták, állandóan hangoztattuk ezt, és azokra az emberekre, akik még ezt sem értették meg (vagyis az anarchistákra és a baloldali eszerek nagyobbik felére), még két másodpercet sem érdemes fecsérelni.

A szocializmus ugyanakkor elképzelhetetlen, ha az államban nem a proletariátus van uralmon: ez szintén elemi igazság. A történelem (amelytől a válogatott mensevik tökfilkókon kívül senki sem várta azt, hogy simán, nyugodalmasan, könnyedén és egyszerűen elhozza nekünk a «teljes» szocializmust) olyan sajátszerűen alakult, hogy 1918-ra megteremtette a szocializmus két különálló felét egymás mellett, mint két leendő csibét, a nemzetközi imperializmus egyetlen tojáshéja alatt. Németország és Oroszország 1918-ban a legszemléletesebben testesítette meg a szocializmus feltételeinek — egyrészt gazdasági, termelési, társadalmi-gazdasági feltételeinek, másrészt politikai feltételeinek — anyagi megvalósulását.

Egy győzelmes proletárforradalom Németországban rögtön, hihetetlenül könnyen széttörné az imperializmus mindennemű tojáshéját (amelyet sajnos a legjobb acélból csináltak és ezért nem törik szét akármiféle csibe erőfeszítéseire), megvalósítaná minden bizonnyal a világszocializmus győzelmét, nehézség nélkül vagy elenyészően kis nehézségekkel — persze, ha a «nehézséget» világtörténelmi, nem pedig nyárspolgári-mucsai értelemben vesszük.

Amíg Németországban a forradalom még késik a «kibontakozással», a mi feladatunk az, hogy megtanuljuk a németek államkapitalizmusát, minden erőnkkel igyekezzünk azt átvenni, nem riadva vissza a diktatórikus módszerektől, amikor arról van szó, hogy a barbár Oroszország még gyorsabb ütemben vegye át e nyugati vívmányokat, nem riadva vissza attól, hogy barbár eszközökkel harcoljunk a barbárság ellen. Ha az anarchisták és a baloldali eszerek között akadnak olyanok (önkénytelenül eszembe jutott Karelinnek és Ge-nek a Központi Végrehajtó Bizottságban mondott beszéde), akik Karelin módjára képesek okoskodni, mondván, hogy nem illik az hozzánk, forradalmárokhoz, hogy «tanuljunk» a német imperializmustól, egyet mondhatok: reménytelenül elpusztulna (mégpedig teljesen megérdemelten) az a forradalom, amely komolyan venne ilyen embereket.

Oroszországban most éppen a kispolgári kapitalizmus van túlsúlyban, amelytől mind az állami nagykapitalizmushoz, mind a szocializmushoz ugyanaz az út vezet, mégpedig ugyanazon a közbeeső állomáson keresztül, amelyet «a termelés és a termékelosztás egész népet felölelő nyilvántartásának és ellenőrzésének» nevezünk. Aki ezt nem érti meg, az megbocsáthatatlan gazdasági hibát követ el, vagy azért, mert nem ismeri a valóság tényeit, nem látja azt, ami van, nem tud szembenézni az igazsággal, vagy pedig azért, mert a «kapitalizmus» és a «szocializmus» elvont szembeállítására szorítkozik, és nem hatol be ennek a nálunk most végbemenő átmenetnek konkrét formáiba és fokozataiba.

Mellesleg megjegyezve, ez ugyanaz az elméleti hiba amely tévútra vitte a «Novaja Zsizny» és a «Vperjod» táborának legjobbjait: a rosszabbja meg az átlag butaságból és jellemtelenségből a burzsoázia után kullog, fél tőle; a legjobbak — nem értették meg, hogy a szocializmus tanítómesterei nem hiába beszéltek a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet egész időszakáról, és nem ok nélkül hangsúlyozták az új társadalom «hosszú vajúdását», jóllehet ez az új társadalom megintcsak absztrakció, amely nem ölthet testet máskép, mint ilyen vagy olyan szocialista állam megteremtésére irányuló több különféle, tökéletlen konkrét kísérlet útján.

Éppen azért, mert Oroszország mai gazdasági helyzetéből nem haladhatunk előre, ha nem haladunk keresztül azon, ami közös mind az államkapitalizmusban, mind a szocializmusban (az egész népet felölelő nyilvántartáson és ellenőrzésen), államkapitalizmus felé való evolúcióval» ijesztgetni másokat és önmagukat merő elméleti badarság. Ez éppen azt jelenti, hogy gondolatban «letérnek» az «evolúció» valóságos útjáról, nem értik ennek az útnak a mibenlétét; gyakorlatilag pedig ez egyértelmű azzal, hogy visszafelé húznak bennünket a kistulajdonosi kapitalizmus felé.

Hogy az olvasó meggyőződjön arról, hogy az államkapitalizmust korántsem csak most becsülöm ilyen «nagyra», hanem így tettem már akkor is, amikor a bolsevikok még nem vették kezükbe a hatalmat, bátorkodom idézni a következő részt «A fenyegető katasztrófa és hogyan harcoljunk ellene» című brosúrámból, amelyet 1917 szeptemberében írtam:

«. .. Próbáljanak csak a junker-kapitalista, a földesúri-kapitalista állam helyébe forradalmi-demokratikus államot tenni, vagyis olyan államot, amely minden kiváltságot forradalmi módon megszüntet és nem fél attól, hogy forradalmi úton megvalósítsa a legteljesebb demokráciát. Meglátják, hogy a valóban forradalmi-demokratikus államban a monopolista államkapitalizmus feltétlenül, elkerülhetetlenül egy lépés a szocializmus felé.»

«… Mert a szocializmus nem egyéb, mint az államkapitalista monopólium után a következő lépés előre.»

«… A monopolista államkapitalizmus a szocializmus legteljesebb anyagi előkészítése, a szocializmus előcsarnoka, az a történelmi lépcsőfok, amelyet a szocializmusnak nevezett foktól semmiféle közbülső lépcsőfokok nem választanak el» (27. és 28. old.).

Jegyezzék meg, hogy ezt Kerenszkij idejében írtam, hogy itt nem proletárdiktatúráról, nem szocialista államról, hanem «forradalmi-demokratikus» államról van szó. Vajon nem világos, hogy minél magasabbra hágtunk e politikai lépcsőfok fölé, minél teljesebben testesítettük meg a Szovjetekben a szocialista államot és a proletariátus diktatúráját, annál kevésbé szabad félnünk az «államkapitalizmustól»? Vajon nem világos, hogy anyagi, gazdasági, termelési tekintetben még nem vagyunk a szocializmus «előcsarnokában»? És hogy csak ezen az általunk még el nem ért «előcsarnokon» át léphetünk be a szocializmus kapuján? ..

* * *

Fölöttébb tanulságos még a következő.

Amikor a Központi Végrehajtó Bizottságban Buharin elvtárssal vitatkoztunk, ő többek között ezt a megjegyzést tette: a szakemberek magas fizetésének kérdésében «mi» «jobboldalibbak vagyunk Leninnél», mert mi ebben nem látunk semmiféle eltérést az elvektől; emlékszünk Marx szavaira, hogy bizonyos feltételek mellett a munkásosztály számára a legcélszerűbb az volna, ha «az egész bandát kifizethetnénk» (nevezetesen a tőkések bandáját, vagyis megvásárolnánk a burzsoáziától a földet, a gyárakat és egyéb termelési eszközöket).

Ez rendkívül érdekes megjegyzés . . .

. . . Mélyedjünk el Marx gondolatában.

A múlt század hetvenes éveinek Angliájáról, arról az időszakról volt szó, amikor a monopólium előtti kapitalizmus elérte fejlődése tetőpontját, arról az országról volt szó, amelyben akkor legkevesebb volt a militarizmus és a bürokrácia, arról az országról, amelyben akkor a legtöbb lehetőség volt a szocializmus «békés» győzelmére abban az értelemben, hogy a munkások «kifizetik» a burzsoáziát. És Marx azt mondotta: bizonyos feltételek mellett a munkások egyáltalán nem fognak vonakodni attól, hogy kifizessék a burzsoáziát. Marx nem kötötte magát — és a szocialista forradalom jövendő vezetőit — a fordulat bizonyos formáihoz, útjaihoz és módjaihoz, mert nagyon jól tudta, milyen rengeteg új probléma fog akkor felmerülni, hogy mennyire megváltozik a fordulat folyamán az egész helyzet, milyen gyakran és milyen erősen változik a helyzet a fordulat folyamán.

Nos, és nem nyilvánvaló-e, hogy Szovjet-Oroszországban, miután a proletariátus megragadta a hatalmat, miután elnyomtuk a kizsákmányolók katonai ellenállását és szabotálásban megnyilvánuló ellenállását, — vajon nem nyilvánvaló, hogy bizonyos feltételek úgy alakultak, ahogy egy fél évszázaddal ezelőtt Angliában alakulhattak volna, ha Anglia akkor békés úton kezdett volna áttérni a szocializmusra? Angliában akkor a következő körülmények biztosíthatták volna azt, hogy a kapitalisták alávetik magukat a munkásoknak: 1) a lakosságban, parasztság híján, teljes túlsúlyban voltak a munkások, a proletárok (Angliában a hetvenes években bizonyos jelekből arra lehetett következtetni, hogy a szocializmusnak rendkívül gyors sikerei lesznek a mezőgazdasági munkások között); 2) a proletariátus kitűnően meg volt szervezve a szakszervezetekben (Anglia akkor ebben a tekintetben első helyen állt a világon); 3) a politikai szabadság évszázados fejlődésének iskolájában nevelkedett proletariátus aránylag magas kulturális színvonalon állt; 4) Anglia nagyszerűen szervezett kapitalistái — akkor ők voltak a legszervezettebbek az egész világon (most már Németország foglalta el az első helyet) — régóta megszokták, hogy a politikai és a gazdasági kérdéseket kompromisszum útján döntsék el. Íme, ilyen körülmények folytán merülhetett fel tehát akkor annak a lehetőségnek a gondolata, hogy Anglia kapitalistái békésen alárendelik magukat az angol munkásoknak.

Nálunk ezt az alárendelést jelenleg bizonyos konkrét feltételek biztosítják (az októberi győzelem és a tőkések katonai ellenállásának és szabotálásban megnyilvánuló ellenállásának elfojtása október és február között). Nálunk a munkásoknak, a proletároknak a lakosságban való teljes túlsúlya és nagyfokú szervezettsége helyett a győzelem tényezője az volt, hogy a szegényparasztság és a gyorsan tönkrement parasztság támogatta a proletárokat. Nálunk, végül, nincs meg sem a műveltség magas foka, sem a kompromisszumokra való hajlandóság. Ha gondolkozunk ezeken a konkrét feltételeken, világossá válik, hogy most elérhetjük és el is kell érnünk azt, hogy együtt alkalmazzuk a kíméletlen leszámolás módszereit a műveletlen tőkésekkel szemben, akik nem mennek bele semmiféle «államkapitalizmusba» akik hallani sem akarnak semmiféle kompromisszumról, akik spekulációval, szegényparasztok megvesztegetésével stb. továbbra is kijátsszák a szovjet rendelkezéseket, és a kompromisszum vagy kifizetés módszereit a művelt tőkések irányában, akik belemennek az «államkapitalizmusba», akik képesek azt átültetni az életbe, akik hasznosak a proletariátus számára mint az olyan óriásüzemeknek jártas és tapasztalt szervezői, amelyek valóban tízmilliókat látnak el termékekkel.

Buharin nagyszerűen képzett marxista közgazdász. Ezért emlékszik rá, hogy Marxnak mélységesen igaza volt, amikor arra tanította a munkásokat, hogy fontos megtartani a nagyüzemű termelés szervezetét éppen annak érdekében, hogy könnyebb legyen az átmenet a szocializmusba, és hogy teljesen megengedhető az a gondolat, hogy jókora összeget fizessünk a tőkéseknek, kifizessük őket, ha (kivételesen: Anglia akkor kivétel volt) úgy alakulnak a körülmények, hogy a kapitalisták kénytelenek békésen alárendelni magukat és kulturáltan, szervezetten áttérni a szocializmusra azzal a feltétellel, hogy kifizetik őket.

Buharin azonban hibát követett el, mert nem gondolkozott a mostani oroszországi helyzet konkrét sajátszerűségén, amely helyzet éppen kivételes, mert mi, Oroszország proletariátusa, előbbre vagyunk minden Angliánál és minden Németországnál politikai rendünk tekintetében, a munkások politikai hatalmának ereje tekintetében, és ugyanakkor mögötte maradunk a legelmaradottabb nyugateurópai államnak is a komoly államkapitalizmus szervezete tekintetében, a kultúra színvonala tekintetében, a szocializmus anyagi-termelési «bevezetésére» való felkészültség foka tekintetében. Nem világos-e, hogy ebből a sajátszerű helyzetből következik a jelen pillanat számára éppen egy olyan sajátos «kifizetésnek» a szükségszerűsége, amelyet a munkások kell hogy felajánljanak a legműveltebb, legtehetségesebb, legnagyobb szervezőképességgel rendelkező tőkéseknek, akik hajlandók a Szovjethatalom szolgálatába állni és becsületesen segíteni a nagyüzemű és óriásüzemű «állami» termelés megszervezésében? Nem világos-e, hogy ebben a sajátos helyzetben igyekeznünk kell kikerülni azt a kétféle hibát, amelyek közül mindegyik a maga módján kispolgári? Egyrészt helyrehozhatatlan hiba volna, ha kijelenten ők, hogy mivel elismertük a gazdasági «erőink» és politikai erőnk közötti diszharmóniát, «következésképpen» nem kellett volna kezünkbe venni a hatalmat. Így okoskodnak a «tokbabújt emberek», akik elfelejtik, hogy «harmónia» nem lesz sohasem, hogy az nem lehetséges a társadalom fejlődésében, mint ahogy nem lehetséges a természet fejlődésében sem, hogy csak egy csomó kísérlet eredményeképpen — amelyek közül mindegyik, önmagában véve, egyoldalú, bizonyos mértékig diszharmonikus lesz — jön létre a győzelmes szocializmus minden ország proletárjainak forradalmi együttműködéséből.

Másrészt nyilvánvaló hiba volna, ha szabad teret adnánk a szájhősöknek és a frázispufogtatóknak, akik engedik magukat elragadtatni a «ragyogó» forradalmiságtól, de akik következetes, megfontolt, körültekintő, a legnehezebb átmeneteket is figyelembe vevő forradalmi munkára nem képesek.

Szerencsére, a forradalmi pártok fejlődésének története és annak a harcnak története, amelyet a bolsevizmus ellenük folytatott, élesen körülhatárolt típusokat hagyott ránk örökül, amelyek közül a baloldali eszerek és az anarchisták meglehetősen szemléletesen mutatják a silány forradalmárok típusát. Ezek most kiabálnak, és hisztérikusan, fuldokolva, habzó szájjal tiltakoznak a jobboldali bolsevikok» «megalkuvása» ellen. De azon már nem tudnak gondolkozni, hogy miben volt rossz és miért ítélte el joggal a történelem és a forradalom menete a «megalkuvást».

Kerenszkij idejében a megalkuvás az imperialista burzsoázia kezébe adta a hatalmat, márpedig a hatalom kérdése minden forradalom alapvető kérdése. A bolsevikok egy részének megalkuvása 1917 október-novemberében abban nyilvánult meg, hogy vagy féltek attól, hogy a proletariátus megragadja a hatalmat, vagy pedig meg akarták osztani a hatalmat egyenlő arányban nemcsak a «megbízhatatlan útitársakkal», például a baloldali eszerekkel, hanem az ellenséggel is, a csernovistákkal, a mensevikekkel, akik elkerülhetetlenül megakadályoztak volna bennünket a legfontosabban: az Alkotmányozó Gyűlés szétkergetésében, a Bogajevszkijek kíméletlen letörésében, a Szovjet intézkedéseinek teljes végrehajtásában, minden elkobzásban.

A hatalmat most már megragadtuk, megtartottuk, meg is szilárdult egy pártnak, a proletariátus pártjának kezében, még a «megbízhatatlan útitársak» nélkül is. Aki megalkuvásról beszél ma, amikor szó sem lehet a hatalom megosztásáról, a burzsoázia elleni proletárdiktatúráról való lemondásról, az egyszerűen bemagolt, de meg nem értett szavakat szajkóz. Aki «megalkuvásnak» nevezi azt, hogy — amikor már olyan helyzetbe jutottunk, hogy kormányozhatjuk és kell is kormányoznunk az országot — igyekszünk pénzt nem kímélve megnyerni magunknak, a kistulajdonosi bomlás ellen szolgálatunkba fogadni a kapitalizmus által megtanított elemek közül a legműveltebbeket, az nyilván teljesen képtelen gondolkozni a szocializmus építésének gazdasági feladatain”.

A terményadóról, a szabadkereskedelemről és a koncessziókról

Az 1918-ból idézett fejtegetésekben, ami a határidőket illeti, több hiba van. Kiderült, hogy a határidők hosszabbak, mint akkoriban feltételeztük. Ezen nincs mit csodálkoznunk. Gazdaságunk alapelemei azonban ugyanazok maradtak. A paraszti „szegénység” (proletárok és félproletárok) közül igen sokan középparaszttá lettek. Ez az oka annak, hogy a kistulajdonosi, kispolgári „ösztönösség” megerősödött. Az 1918—1920-as polgárháború pedig rendkívül fokozta az ország leromlását, feltartóztatta termelőerőinek helyreállítását, s a legnagyobb vérveszteséget a proletariátusnak okozta. Ehhez járult még az 1920-as rossz termés, a takarmányhiány, az állatok elhullása, ami még jobban feltartóztatta a közlekedés és az ipar helyreállítását, és kihatott például fő fűtőanyagunknak, a fának parasztlovakkal való szállítására.

Végeredményben 1921 tavaszára úgy alakult a politikai helyzet, hogy elodázhatatlanul szükségessé vált, hogy haladéktalanul, a legerélyesebb, egészen rendkívüli intézkedések útján javítsunk a parasztság helyzetén és növeljük termelőerőit.

Miért éppen a parasztság helyzetén javítsunk és nem a munkásokén?

Azért, mert a munkások helyzetének javítása érdekében gabonára és fűtőanyagra van szükség. Az egész államgazdaság szempontjából most éppen ez a legfőbb „akadály”. De a gabonatermelést és a gabona betakarítását, a fűtőanyag kitermelését és elszállítását csakis úgy fokozhatjuk, ha javítunk a parasztság helyzetén, növeljük termelőerőit. A parasztságon kell kezdeni. Aki ezt nem érti, aki abban a tényben, hogy a parasztokat az első helyre állítjuk, a proletariátus diktatúrájáról való „lemondást” vagy ehhez hasonlót lát, az egyszerűen nem hatol a dolgok mélyére, az a frázisok hatalmába került. A proletárdiktatúra azt jelenti, hogy a politikai vezetés a proletariátus kezében van. A proletariátusnak mint vezető, mint uralkodó osztálynak értenie kell ahhoz, hogy a politikát úgy irányítsa, hogy elsősorban a leghalaszthatatlanabb, a „legfájóbb” kérdést oldja meg. Jelenleg azok az intézkedések a leghalaszthatatlanabbak, amelyekkel azonnal növelhetjük a parasztgazdaság termelőerőit. A munkásság helyzetének javulását, a munkásság és parasztság szövetségének megszilárdulását, a proletárdiktatúra megszilárdulását csak ezen az úton érhetjük el. Az a proletár, vagy a proletariátusnak az a képviselője, aki nem ezen az úton akarná elérni a munkások helyzetének javulását, a valóságban a fehérgárdisták és kapitalisták segítőtársa lenne. Mert ha nem ezen az úton haladnánk, ez azt jelentené, hogy a munkások szűkkörű szakmai érdekeit osztályérdekeik fölé helyezzük, azt jelentené, hogy a munkások közvetlen, pillanatnyi, részleges előnyeiért feláldozzuk az egész munkásosztály érdekeit, a munkásosztály diktatúrájának érdekeit, annak a szövetségnek érdekeit, amelyet a munkásosztály és a parasztság a földbirtokosok és a kapitalisták ellen kötött, feláldozzuk a munkásosztály vezetőszerepét a munkának a tőke igája alól való felszabadításáért folyó harcban.

Tehát: elsősorban azonnali komoly intézkedésekre van szükség a parasztság termelőerőinek növelése érdekében.

Ezt nem lehet megtenni közellátási politikánk komoly megváltoztatása nélkül. Ilyen változtatás volt az egész terményfelesleg kötelező beszolgáltatásának helyettesítése terményadóval, amely — az adó lefizetése után — együtt jár a szabadkereskedelemmel, legalábbis a helyi gazdasági forgalomban.

Mi a lényege annak, hogy az egész terményfelesleg kötelező beszolgáltatása helyett terményadót vezettünk be?

Erre vonatkozóan igen sok hamis elképzeléssel találkozunk. A hiba nagyrészt onnan ered, hogy nem hatolnak be az átmenet lényegébe, nem kérdezik, honnan hová vezet ez az átmenet. Úgy képzelik a dolgot, mintha általában a kommunizmusról, általában a burzsoá állapotokra való áttérésről volna szó. E hibával szemben feltétlenül rá kell mutatnunk arra, amit 1918 májusában mondottunk.

A terményadó nem egyéb, mint a végtelen nyomor, a pusztulás és a háború által ránk kényszerített sajátszerű „hadikommunizmusról” a helyes szocialista termékcserére való átmenet egyik formája. Ez utóbbi viszont a szocializmusból a kommunizmusba való átmenet egyik formája, olyan sajátosságokkal, amelyek abból fakadnak, hogy a lakosság között túlsúlyban van a kisparasztság.

A sajátszerű „hadikommunizmus” abban állt, hogy ténylegesen elvettük a paraszt minden élelmiszerfeleslegét, sőt néha nem csupán feleslegét, hanem a paraszt számára szükséges élelmiszerek egyrészét is elvettük, hogy a hadsereg szükségletét fedezzük, és ellássuk a munkásokat. Többnyire hitelbe vettük, papírpénzért. Másképp nem győzhettük le a földbirtokosokat és a kapitalistákat egy tönkrement kisparaszti országban. S az a tény, hogy győztünk (noha kizsákmányolóinkat a világ leghatalmasabb államai támogatták), nemcsak azt mutatja, hogy a munkások és parasztok a hősiességnek milyen csodáira képesek szabadságharcukban. Ez a tény azt is mutatja, hogy a mensevikek, eszerek, Kautsky és társai a valóságban mennyire a burzsoázia lakájainak szerepét játszották, amikor ezt a „hadikommunizmust” hibánkul rótták fel. A hadikommunizmust érdemünknek kell tekinteni.

Nem kevésbé fontos azonban, hogy tisztában legyünk ennek az érdemnek igazi mértékével. A „hadikommunizmust” a háború és a pusztulás kényszerítette ránk. A „hadikommunizmus” nem volt és nem is lehetett a proletariátus gazdasági feladatainak megfelelő politika. Ideiglenes rendszabály volt. A proletariátus helyes politikája — ha kisparaszti országban valósítja meg diktatúráját — a gabona becserélése a paraszt számára szükséges iparcikkekre. Csakis az ilyen közellátási politika felel meg a proletariátus feladatainak, csakis ez képes a szocializmus alapjait megszilárdítani és a szocializmust teljes győzelemre vinni.

A terményadó átmenet ehhez a politikához. Mi még olyan szegények vagyunk, még annyira ránk nehezedik a háború terhe (a háború csak tegnap ért véget s holnap újra kitörhet a kapitalisták kapzsisága és gyűlölete miatt), hogy nem tudunk iparcikkeket adni a parasztnak az egész gabonáért, amelyre szükségünk van. Ennek tudatában bevezetjük a terményadót, azaz (a hadsereg és a munkások számára) a minimálisan szükséges gabonamennyiséget adó formájában szerezzük be, a többi gabonát pedig csere útján iparcikkekért fogjuk beszerezni.

Emellett nem szabad megfeledkeznünk a következőről. A nyomor és a pusztulás oly nagy, hogy nem vagyunk képesek egycsapásra helyreállítani a nagyüzemű, gyáripari, állami, szocialista termelést. Ehhez az szükséges, hogy a nagyipari központokban nagy gabona- és fűtőanyagtartalékaink legyenek, az elhasznált gépeket pedig új gépekkel kell felcserélnünk stb. A tapasztalatok alapján meggyőződtünk arról, hogy ezt nem lehet egycsapásra megvalósítani, s tudjuk, hogy a pusztító imperialista háború után még a leggazdagabb és legelőrehaladottabb országok is csak egy bizonyos, meglehetősen hosszú idő alatt lesznek képesek megoldani ezt a feladatot. Szükség van tehát arra, hogy bizonyos fokig segítsünk helyreállítani a kisipart, amelynek nincs szüksége gépekre, amelynek nincs szüksége sem állami, sem nagy nyersanyag-, fűtőanyag- és élelmiszertartalékokra, — amely azonnal nyújthat bizonyos segítséget a parasztgazdaságnak és emelheti annak termelőerőit.

Mi lesz ennek a következménye?

Ennek az lesz a következménye, hogy egy bizonyos (ha mindjárt csak helyi) kereskedelmi szabadság alapján újjáéled a kispolgárság és a kapitalizmus. Ez kétségtelen. Nevetséges volna efölött szemet húnyni.

Kérdés, vajon ez szükséges-e? Igazolható-e? Nem veszedelmes-e?

Sok ilyen kérdést tesznek fel, és ezek a kérdések többnyire csak a kérdező (enyhén szólva) naivitását árulják el.

Vessenek egy pillantást arra, hogyan határoztam meg 1918 májusában a különböző társadalmi-gazdasági formák gazdaságunkban meglevő elemeit (alkotórészeit). Senki nem vitathatja, hogy ennek az öt formának megfelelő mind az öt fokozat (vagy alkatelem), kezdve a patriarchális, vagyis félvad foktól egészen a szocialista fokig, jelen van. Hogy egy kisparaszti országban a kisparaszti, azaz részben patriarchális, részben kispolgári „forma” van túlsúlyban, az magától értetődik. Mihelyt csere folyik, a kisgazdaság fejlődése kispolgári fejlődés, kapitalista fejlődés — ez elvitathatatlan igazság, a politikai gazdaságtan elemi igazsága, amelyet a mindennapi tapasztalat, sőt még a nyárspolgár megfigyelése is megerősít.

Milyen politikát folytathat a szocialista proletariátus ilyen gazdasági adottságok mellett? Gabona és nyersanyag ellenében adja-e cserébe a kisparasztnak mindazokat a termékeket a szocialista nagyüzem termeléséből, melyekre annak szüksége van? Ez volna a legkívánatosabb, a „leghelyesebb” politika — s ezt el is kezdtük. De korántsem vagyunk és nem is leszünk egyhamar abban a helyzetben, hogy biztosíthassuk a parasztnak mindazokat a termékeket, amelyekre szüksége van, — legalábbis addig nem, amíg az egész ország villamosításának legalább elsősorban megvalósulásra kerülő munkálatait el nem végeztük. Mi hát a teendő? Vagy meg kell próbálkoznunk azzal, hogy teljesen megtiltjuk, elzárjuk a magán-, a nem állami cserének, vagyis a kereskedelemnek, vagyis a kapitalizmusnak bárminemű fejlődését, amely ott, ahol milliónyi kistermelő van, elkerülhetetlen. Az a párt, amely ilyen politikával próbálkoznék, ostobaságot és öngyilkosságot követne el. Ostobaságot követne el, mert ez a politika gazdaságilag lehetetlen, öngyilkosságot követne el, mert az ilyen politikával próbálkozó pártok feltétlenül hajótörést szenvednek. Nem titok, hogy egyes kommunisták vétkeztek „gondolatban, szóban és tettben”, mert éppen ennek a politikának az útjára léptek. Igyekezni fogunk megszabadulni ezektől a hibáktól. Feltétlenül meg kell tőlük szabadulnunk, különben igen rossz vége lesz a dolognak.

Vagy pedig (ez az utolsó lehetséges és az egyetlen okos politika) nem fogunk megpróbálkozni azzal, hogy a kapitalizmus fejlődését megtiltsuk vagy elzárjuk, hanem igyekezni fogunk azt az államkapitalizmus medrébe terelni. Ez gazdaságilag lehetséges, mert az államkapitalizmus — egyik vagy másik formában, kisebb vagy nagyobb mértékben — mindenütt jelen van, ahol a szabadkereskedelem és általában a kapitalizmus elemei megvannak.

Összekapcsolható-e, egyesíthető-e, összeegyeztethető-e a szovjet állam, a proletárdiktatúra az államkapitalizmussal?

Természetesen. Éppen ez az, amit 1918 májusában be akartam bizonyítani. Remélem, 1918 májusában ezt be is bizonyítottam. Sőt: ugyanakkor bebizonyítottam azt is, hogy az államkapitalizmus a kistulajdonosi (mind a kis-patriarchális, mind a kispolgári) ösztönösséghez képest haladást jelent. Tömérdek hibát követnek el azzal, hogy az államkapitalizmust csak a szocializmussal vetik egybe vagy hasonlítják össze, holott a jelenlegi politikai és gazdasági helyzetben az államkapitalizmust okvetlenül össze kell hasonlítani a kispolgári termeléssel is.

Az egész kérdés, elméletben és gyakorlatban egyaránt, azon fordul meg, hogy megtaláljuk a helyes módszereket, hogy megtanuljuk, miképpen kell a kapitalizmus (bizonyos fokig és bizonyos időre) elkerülhetetlen fejlődését az államkapitalizmus medrébe terelni, milyen feltételeket kell szabnunk a kapitalizmus fejlődése számára, hogyan biztosíthatjuk azt, hogy az államkapitalizmus a közeljövőben szocializmussá alakuljon át.

Hogy közelebb jussunk a kérdés megoldásához, mindenekelőtt lehetőleg pontos képet kell alkotnunk magunknak arról, hogy gyakorlatilag mi lesz és mi lehet az államkapitalizmus szovjet rendszerünkön belül, szovjet államunk keretében.

Arra vonatkozóan, hogy a Szovjethatalom miképpen tereli a kapitalizmus fejlődését az államkapitalizmus medrébe, miképpen „tenyészti” az államkapitalizmust, a legegyszerűbb eset vagy példa — a koncesszió. Mostanában nálunk mindenki egyetért abban, hogy a koncessziók szükségesek, de nem mindenki gondolkodik azon, hogy mi a koncessziók jelentősége. Mit jelent a koncesszió a szovjet rendszer mellett, a társadalmi-gazdasági formák és kölcsönös viszonyuk szempontjából? A koncesszió a szovjet, azaz a proletár államhatalom és az államkapitalizmus szerződése, blokkja, szövetsége a kistulajdonosi (patriarchális és kispolgári) ösztönösség ellen. A koncessziós kapitalista. Üzletét kapitalista módon, nyereség céljából folytatja, a proletárhatalommal az extraprofit, a rendesnél nagyobb nyereség kedvéért köt szerződést, vagy pedig azért, hogy olyan nyersanyaghoz jusson, amelyet különben nem tud, vagy csak igen nehezen tud megszerezni. A Szovjethatalomnak ebből az a haszna, hogy a termelőerők fejlődnek, s a termelvény mennyisége azonnal, vagy a legrövidebb időn belül növekedik. Tegyük fel, hogy van száz ilyen vagy amolyan ipartelepünk, bányánk, erdőterületünk. Valamennyit nem tudjuk kiaknázni, — nincs elegendő gépünk, élelmünk, szállítási eszközünk. Ugyanezen okoknál fogva a többi munkaterületen is rosszul dolgozunk. Nagyüzemeink rossz vagy elégtelen kihasználása következtében minden megnyilvánulásában erősödik a kistulajdonosi ösztönösség: gyengül a környékbeli (később pedig az egész) parasztgazdaság, termelőerői hanyatlanak, megrendül a Szovjethatalomba vetett bizalma, elburjánzanak a lopások, tömegjelenséggé válik az apró spekuláció (ez a legveszedelmesebb) stb. Amikor a Szovjethatalom koncessziók formájában államkapitalizmust „tenyészt”, ezzel erősíti a nagyüzemű termelést a kisüzemű termeléssel szemben, a haladó termelést a maradival szemben, a gépipart a kézműves iparral szemben, növeli a rendelkezésére álló nagyipari termelvények mennyiségét (részjuttatás), erősíti az államilag szabályozott gazdasági viszonyokat a kispolgári, anarchikus viszonyokkal szemben. A koncessziós politika, ha mértékkel és óvatosan alkalmazzuk, kétségtelenül segítségünkre lesz abban, hogy (egy bizonyos, nem nagy mértékben) gyorsan javítsunk a termelés állapotán, a munkások és a parasztok helyzetén — természetesen bizonyos áldozatok árán, mivel sokmilliónyi pud igen értékes terméket kell átadnunk a kapitalistának. Az erőviszonyok határozzák meg, harc dönti el azt a mértéket és azokat a feltételeket, amelyek mellett a koncessziók előnyösek és nem veszélyesek számunkra, mert a koncesszió maga is a harc egyik válfaja, az osztályharc folytatása más formában és semmiesetre sem az osztályharcnak osztálybékével való helyettesítése. A harc módszereit a gyakorlat fogja megmutatni.

Az államkapitalizmus a koncessziók formájában, az államkapitalizmusnak a szovjet rendszeren belül fellelhető egyéb formáihoz viszonyítva, alighanem a legegyszerűbb, a legszemléltetőbb, a legvilágosabb, a legpontosabban körvonalazott forma. Közvetlenül hivatalos, írásos szerződést kötünk a legmagasabb kulturális színvonalon álló, legelőrehaladottabb nyugateurópai kapitalizmussal. Pontosan tudjuk, mit nyerünk és mit veszítünk, melyek jogaink és melyek kötelezettségeink, pontosan tudjuk, milyen határidőre adjuk a koncessziót, ismerjük a határidő-előtti megváltás feltételeit, ha a szerződés kiköti a határidő-előtti megváltás jogát. Bizonyos „sarcot” fizetünk a világkapitalizmusnak, bizonyos tekintetben „váltságdíjat” fizetünk, s ennek ellenében a Szovjethatalom helyzete bizonyos mértékben azonnal megerősödik, gazdasági viszonyaink megjavulnak. A koncessziók tekintetében a feladat nehézsége csupán abban rejlik, hogy a koncessziós szerződés megkötésénél mindent meg kell gondolnunk, mindent mérlegelnünk kell, azután pedig értenünk kell a szerződés végrehajtásának ellenőrzéséhez. Ezen a téren kétségtelenül vannak nehézségek, s kezdetben valószínűleg elkerülhetetlenek lesznek a hibák is, de ezek a nehézségek a szociális forradalom egyéb feladataihoz képest, nevezetesen az államkapitalizmus fejlődésének, megengedésének, meghonosításának egyéb formáihoz viszonyítva — igen csekélyek.

A terményadó bevezetésével kapcsolatban a párt- és szovjetfunkcionáriusoknak az a legfontosabb feladatuk, hogy a „koncessziós” (vagyis a „koncessziós” államkapitalizmushoz hasonló) politika elveit, lényegét, alapjait alkalmazni tudják a kapitalizmus, a szabadkereskedelem, a helyi forgalom stb. egyéb formáira.

Nézzük a szövetkezeteket. Nem véletlen, hogy a terményadóról szóló rendelet azonnal a szövetkezeti szabályzat felülvizsgálására, s a szövetkezetek „szabadságának” és jogainak bizonyos fokú kiszélesítésére vezetett. A szövetkezet is az államkapitalizmus egyik formája, csakhogy nem olyan egyszerű, nem olyan pontosan körvonalazott, hanem bonyolultabb formája, s ezért a gyakorlatban nagyobb nehézségeket okoz államhatalmunknak. A kisárutermelők szövetkezete (erről a kisparaszti országban túlsúlyban levő, tipikus szövetkezetről van itt szó, nem pedig a munkásszövetkezetekről) elkerülhetetlenül kispolgári, kapitalista viszonyokat hoz létre, elősegíti fejlődésüket, előtérbe tolja a kiskapitalistákat, nekik nyújtja a legtöbb előnyt. Ez nem is lehet máskép, ha a kistulajdonosok vannak túlsúlyban s ha a csere lehetséges és szükséges. Oroszország jelenlegi viszonyai között a szövetkezetek szabadsága és jogai a kapitalizmus számára jelentenek szabadságot és jogokat. Ostobaság vagy bűn volna, ha nem vennők tudomásul ezt a nyilvánvaló igazságot.

A Szovjethatalom alatt azonban a „szövetkezeti” kapitalizmus, a magángazdasági kapitalizmustól eltérően, az államkapitalizmus egyik válfaja s mint ilyen, most előnyös és hasznos számunkra, — persze bizonyos mértékben. Minthogy a terményadó a megmaradt (adó alá nem eső) felesleg eladásának szabadságát jelenti, minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy a kapitalizmusnak ezt a fejlődését — mert az eladás szabadsága, a kereskedés szabadsága igenis a kapitalizmus fejlődése — a szövetkezeti kapitalizmus medrébe tereljük. A szövetkezeti kapitalizmus annyiban hasonlít az államkapitalizmushoz, hogy megkönnyíti a nyilvántartást, az ellenőrzést, a felügyeletet, a szerződéses viszonyt az állam (ebben az esetben a Szovjetállam) és a kapitalista között. A szövetkezet, mint a kereskedelem formája, a fenti okokon kívül még azért is előnyösebb és hasznosabb a magánkereskedelemnél, mert megkönnyíti a lakosság millióinak és később az egész lakosságnak egyesülését, megszervezését, ez pedig óriási előny az államkapitalizmusból a szocializmusba való további átmenet szempontjából.

Hasonlítsuk össze a koncessziókat és a szövetkezeteket mint az államkapitalizmus formáit. A koncesszió alapja a gépi nagyipar, a szövetkezet alapja a kis, kézi, sőt részben patriarchális termelés. A koncesszió minden egyes koncessziós szerződésben egy kapitalistát, vagy egy céget, egy szindikátust, kartellt, trösztöt érint. A szövetkezet sok ezer, sőt milliónyi kistulajdonost fog át. A koncesszió megengedi, sőt feltételezi a pontos szerződést és a pontos határidőt. A szövetkezet kizárja a teljesen pontos szerződést és a teljesen pontos határidőt. Sokkal könnyebb egy szövetkezeti törvényt hatályon kívül helyezni, mint egy koncessziós szerződést felbontani, a szerződés felbontása azonban azt jelenti, hogy a gazdasági szövetség a kapitalistával, vagy a gazdasági „együttélés” tényleges viszonya egycsapásra, egyszerűen, azonnal megszakad, de a szövetkezeti törvénynek semmiféle hatályon kívül helyezése — és általában semmiféle törvény nemcsak a Szovjethatalom tényleges „együttélését” a kiskapitalistákkal nem szakíthatja meg egycsapásra, de egyáltalán semmiféle tényleges gazdasági kapcsolatot nem szakíthat meg. A koncessziós kapitalistát könnyű, a szövetkezeti embereket nehéz „szemmeltartani”. A koncesszióról a szocializmusra való áttérés: áttérés a nagyüzem egyik formájáról a nagyüzem másik formájára. Az áttérés a kistulajdonosok szövetkezetéről a szocializmusra: áttérés a kisüzemű termelésről a nagyüzeműre, vagyis bonyolultabb áttérés, amely azonban, ha sikerül, a lakosság nagyobb tömegeit tudja átfogni, s mélyebb és elevenebb gyökereit tudja kitépni a régi, a szocializmus előtti, sőt a kapitalizmus előtti viszonyoknak is, melyek a legmakacsabbul ellenállnak minden „újításnak”. A koncessziós politika, siker esetén, kisszámú, de a mienkhez képest mintaszerű, a modern, előrehaladott kapitalizmus színvonalán álló nagyüzemet fog létrehozni; néhány évtized múlva ezek az üzemek teljes egészükben a mi birtokunkba mennek át. A szövetkezeti politika, siker esetén, a kisgazdaság fellendülését eredményezi, és előre meg nem határozott időn belül megkönnyíti a kisgazdaságok áttérését a nagyüzemű termelésre az önkéntes egyesülés alapján.

Nézzük az államkapitalizmus harmadik válfaját. Az állam kihasználja a kapitalistát mint kereskedőt, és meghatározott bizományi jutalékot fizet neki az állami termékek eladásáért és a kistermelő termékeinek összevásárlásáért. Az államkapitalizmus negyedik válfaja: az állam a kapitalista vállalkozónak bérbeadja a tulajdonában levő üzemet vagy ipartelepet, vagy erdőséget, földet stb., — ebben az esetben a bérleti szerződés leginkább koncessziós szerződéshez hasonlít. Az államkapitalizmus e két utóbbi válfajáról nálunk egyáltalán nem beszélnek, ezekre egyáltalán nem gondolnak, ezeket észre sem veszik. Ennek azonban nem az az oka, hogy erősek és okosak, hanem az, hogy gyengék és ostobák vagyunk. Nem merünk egyenesen szembenézni ezzel a „profán igazsággal”, és túlságosan gyakran lesz úrrá rajtunk a „felemelő önámítás”. Váltig hajtogatjuk, hogy „mi” áttérünk a kapitalizmusról a szocializmusra, de nem alkotunk magunknak pontos és tiszta képet arról, hogy ki is ez a „mi”. Hogy ezt valóban tisztán lássuk, szem előtt kell tartanunk gazdasági életünk valamennyi — feltétlenül és kivétel nélkül valamennyi — alkatelemét, azokat a különféle társadalmi-gazdasági formáit, amelyeket 1918. május 5-i cikkemben felsoroltam. „Mi”, a proletariátus előőrse, élcsapata, közvetlenül áttérünk a szocializmusra, ám az élcsapat csak egy kis része az egész proletariátusnak, amely maga is csak kis része az egész lakosságnak. És ahhoz, hogy „mi” a szocializmusra való közvetlen áttérésünk feladatát sikerrel megoldhassuk, meg kell érteni, milyen közvetítő utakra, módokra, eszközökre és segédeszközökre van szükség ahhoz, hogy a kapitalizmus előtti viszonyokról áttérjünk a szocializmusra. Ez a dolog lényege.

Tekintsenek az Oroszországi Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaság térképére. Vologdától északra, a Don melletti Rosztovtól és Szarátovtól délkeletre, Orenburgtól és Omszktól délre, Tomszktól északra mérhetetlen kiterjedésű területek húzódnak, amelyeken néhány tucat óriási kultúrállam elférne. S ezeken a területeken patriarchális, félbarbár és egészen barbár viszonyok uralkodnak. És mit látunk Oroszország többi félreeső paraszti zugában? Mindenütt, ahol tíz- meg tízversztnyi dűlőút, helyesebben: tíz-húszversztnyi úttalan terület választja el a falut a vasútvonaltól, azaz a kultúrával, a kapitalizmussal, a nagyiparral, a nagyvárossal való anyagi kapcsolattól? Vajon nem patriarchális viszonyok, nem oblomovizmus és félvadság uralkodnak-e mindezeken a helyeken?

Elképzelhető-e, hogy ebből az Oroszországban túlnyomórészt uralkodó állapotból közvetlenül áttérhetünk a szocializmusra? Igen, bizonyos fokig elképzelhető, de csak egy feltétellel, amelyet most már pontosan ismerünk egy óriási, befejezett tudományos munka alapján. Ez a feltétel — a villamosítás. Ha majd tucatjával felépítjük a kerületi villanytelepeket (most már tudjuk, hogy hol és hogyan lehet és kell őket felépítenünk), ha majd ezekről a villanytelepekről minden faluba elektromos áramot vezetünk, ha elegendő mennyiségű villanymotorunk és egyéb gépünk lesz, akkor nem lesz szükség vagy alig lesz szükség a patriarchális viszonyok és a szocializmus közötti átmeneti fokozatokra, közvetítő láncszemekre. De jól tudjuk, hogy ez az „egy” feltétel, csupán az elsősorban megvalósításra kerülő munkálatok elvégzéséhez, legalábbis tíz évet kíván, és hogy ennek a határidőnek a megrövidítése csak abban az esetben képzelhető el, ha a proletárforradalom győzelmet arat olyan országokban, mint Anglia, Németország, Amerika.

Ami azonban a legközelebbi éveket illeti, gondolkodnunk kell a közvetítő láncszemeken, amelyek megkönnyíthetik az átmenetet a patriarchális viszonyokról, a kistermelésről a szocializmusra. „Mi” még mindig gyakran elkövetjük azt a hibát, hogy így okoskodunk: „a kapitalizmus rossz, a szocializmus jó”. Ez az okoskodás azonban helytelen, mert nem veszi számba az adott társadalmi-gazdasági formák összességét és csak kettőt ragad ki közülük.

A kapitalizmus rossz a szocializmushoz képest. A kapitalizmus jó a középkori viszonyokhoz képest, a kisüzemi termeléshez képest, a kistermelők szétforgácsoltságával együttjáró bürokratizmushoz képest. Minthogy a közvetlen átmenetet a kisüzemi termelésből a szocializmusba még nem tudjuk megvalósítani, ezért a kapitalizmus mint a kisüzemi termelés és a csere spontán terméke, bizonyos mértékben elkerülhetetlen, s ezért fel kell használnunk a kapitalizmust (különösen olymódon, hogy az államkapitalizmus medrébe tereljük) mint közvetítő láncszemet a kisüzemi termelés és a szocializmus között, mint eszközt, utat, módot, módszert a termelőerők növelésére.

Nézzük a bürokratizmus kérdését és vizsgáljuk meg gazdasági szempontból. 1918. május 5-én a bürokratizmus kívül esik látókörünkön. Egy fél évvel az Októberi Forradalom után, miután a régi bürokratikus apparátust teljesen szétzúztuk, ezt a bajt még nem érezzük.

Eltelik még egy esztendő. Az Oroszországi Kommunista Párt VIII. kongresszusa 1919. március 18—23-án új pártprogramot fogad el, s ebben a programban, nem félve a baj beismerésétől, hanem attól a kívánságtól vezéreltetve, hogy a bajt feltárjuk, leleplezzük, kipellengérezzük, s a gondolkodást, az akaratot, az energiát, a tetterőt a baj elleni harcra mozgósítsuk, nyíltan megmondjuk, hogy „a szovjet rendben a bürokratizmus részben újjáéledt”.

Eltelt még két esztendő. 1921 tavaszán, a VIII. Szovjetkongresszus után, amelyen (1920. decemberben) megvitattuk a bürokratizmus kérdését, az Oroszországi Kommunista Párt X. kongresszusa (1921. március) után, amelyen a bürokratizmus elemzésével szorosan összefüggő viták eredményét összegeztük, ezt a bajt még világosabban, még pontosabban, még fenyegetőbben látjuk magunk előtt. Mi a bürokratizmus gazdasági gyökere? A bürokratizmusnak főleg két gyökere van: egyrészt a fejlett burzsoáziának éppen a munkások (és részben a parasztok) forradalmi mozgalma ellen szüksége van a bürokratikus, elsősorban katonai, azután bírósági stb. gépezetre. Ilyen nincsen nálunk. A mi bíróságunk osztálybíróság a burzsoázia ellen. A mi hadseregünk osztályhadsereg a burzsoázia ellen. Nem a hadseregben, hanem a hadsereget kiszolgáló intézményekben van a bürokratizmus. Nálunk a bürokratizmus gazdasági gyökere másban rejlik: a kistermelő szétforgácsoltságában, szétszórtságában, nyomorában, kulturálatlanságában, az utak hiányában, a tudatlanságban, a mezőgazdaság és az ipar közötti forgalom hiányában, a mezőgazdaság és az ipar kapcsolatának és kölcsönhatásának hiányában. Ez igen nagy mértékben a polgárháború következménye. Amikor bennünket blokáddal zártak körül, minden oldalról ostromoltak és elvágtak az egész világtól, azután a déli gabonatermő területtől, Szibériától, a kőszéntől, — nem állíthattuk helyre az ipart. Nem volt szabad visszariadnunk a „hadikommunizmustól”, megrettennünk a legkétségbeesettebb véglettől sem: inkább koplalunk, vagy akár éhezünk is, de megvédjük, bármibe kerüljön is, a leghihetetlenebb pusztulás és forgalomnak a hiánya ellenére is megvédjük a munkások és parasztok hatalmát. S bennünket nem félemlített meg az, ami megfélemlítette az eszereket és a mensevikeket (akik valójában nagyrészt félelemből, ijedtségből követték a burzsoáziát). De az, ami a blokáddal körülzárt országban, az ostromlott várban a győzelem feltétele volt, megmutatta a maga árnyoldalait 1921 tavaszán, éppen akkor, amikor az Oroszországi Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaság területéről véglegesen elkergettük az utolsó fehérgárdista csapatokat is. Egy ostromlott várban el lehet és el is kell „zárni” minden forgalmat, — ha a tömegek különösen hősiesek, ezt három évig is ki lehet bírni. A kistermelő nyomora ezután még jobban fokozódott, a nagyipar helyreállítása még jobban elhúzódott, elodázódott. Az „ostromzár” örökségeként, a kistermelő szétforgácsoltságának és elnyomottságának felépítményeként a bürokratizmus immár félreismerhetetlenül megmutatkozott.

A bajt bátran be kell ismernünk, hogy keményebben harcolhassunk ellene, hogy újra meg újra elölről kezdjük a munkát — építésünk minden területén még sokszor kell majd újból meg újból élőiről kezdenünk, kijavítva azt, amit félbehagytunk, különböző utakat választva a feladat megoldására. Kiderült, hogy a nagyipar helyreállítása késik, kiderült, hogy az ipar és a mezőgazdaság forgalmának „elzárása” elviselhetetlen — tehát neki kell gyürkőznünk annak, ami elérhetőbb: helyre kell állítanunk a kisipart. Erről az oldalról kell segíteni, a háború és blokád következtében félig összedőlt épületnek ezt az oldalát kell alátámasztani. Mindenképpen és bármi áron fejleszteni kell a forgalmat, nem kell félni a kapitalizmustól, mert a számára nálunk megszabott keretek (a gazdaságban a földbirtokosok és a burzsoázia kisajátítása, a politikában a munkás-paraszt hatalom által) elég szűkek, elég „mérsékeltek”. Ez a terményadó alapgondolata, ez gazdasági jelentősége.

A párt- és szovjetfunkcionáriusoknak minden erejükkel arra kell törekedniök, minden figyelmüket arra kell fordítaniok, hogy a gazdasági építés terén nagyobb kezdeményezésre ösztönözzék, serkentsék a vidéket — a kormányzóságokat és méginkább a kerületeket és méginkább a volosztyokat és a falvakat —, hogy ha „csekély” eszközökkel, kis méretekben is, segítsenek azonnal fellendíteni a parasztgazdaságot a környékbeli kisipar fejlesztése útján. Az egységes állami gazdasági terv azt követeli, hogy éppen ez a feladat álljon figyelmünk és gondoskodásunk középpontjában, éppen ez legyen „súlyponti munkáink” középpontja. Ha itt, ahol a legközelebb vagyunk a legszélesebb és legmélyebb „fundamentumhoz”, némi javulást érünk el, ez lehetővé fogja tenni számunkra, hogy a legrövidebb időn belül áttérjünk a nagyipar erélyesebb és sikeresebb helyreállítására.

A közellátási funkcionárius eddig csak egyetlen alapvető utasítást ismert: gyűjtsd be a terményfelesleg száz százalékát. Most más az utasítás: a legrövidebb idő alatt szedd be az adó száz százalékát, s azután a nagy- és kisipar termékeinek cseréje útján gyűjts be még száz százalékot. Az, aki 75 százalék adót szed be és (a második száz százalékból) 75 százalékot gyűjt be a nagy- és kisipar termékeinek cseréje útján, hasznosabb munkát végez az állam számára, mint az, aki száz százalék adót szed be és (a második százból) 55 százalékot gyűjt be csere útján. A közellátási funkcionárius feladata bonyolultabbá válik. Ez egyrészt — pénzügyi feladat. Szedd be az adót minél gyorsabban, minél racionálisabban. Másrészt — általános gazdasági feladat. Igyekezzél úgy irányítani a szövetkezeteket, segíteni a kisipart, fejleszteni a kezdeményezést, a tettrekészséget a vidéken, hogy a mezőgazdaság és az ipar csereforgalma növekedjék és megszilárduljon. Mi még nagyon, nagyon keveset értünk ehhez, ennek bizonyítéka a bürokratizmus. Bátran be kell ismernünk, hogy ezen a téren még sokat tanulhatunk és sokat is kell tanulnunk a kapitalistától. Vessük össze a gyakorlati tapasztalat eredményeit kormányzóságok, kerületek, volosztyok, falvak szerint. Az egyik helyen a magánkapitalisták és kiskapitalisták elérték ezt meg ezt. Profitjuk körülbelül ennyi meg ennyi. Ez adó, tandíj, amit a „tanulásért” fizettünk. Ne sajnáljuk a tanulásra fordított pénzt, csak okosan tanuljunk. A szomszédban pedig, egy másik helyen szövetkezeti úton ezt meg ezt érték el. A szövetkezeteknek ennyi meg ennyi a nyereségük. Ismét más helyen tisztán állami, tisztán kommunista úton ezt meg ezt értük el (ezidőszerint ez a harmadik eset ritka kivétel lesz).

Most az legyen a feladata minden területi gazdasági központnak, a kormányzóságok végrehajtó bizottsága melletti minden gazdasági tanácskozásnak, hogy elsőrangú fontosságú ügyként azonnal tűzze napirendre a terményadó lefizetése után megmaradó feleslegek „forgalmára” vonatkozó különféle kísérletek és rendszerek haladéktalan megszervezését. Néhány hónap múlva gyakorlati eredményekkel kell rendelkeznünk, hogy összehasonlíthassuk és tanulmányozhassuk őket. Helyben termelt vagy odaszállított só; petróleum a központból; famegmunkáló háziipar; a helyi nyersanyagból néhány, ha nem is nagyon fontos, de a paraszt számára szükséges és hasznos terméket előállító kisipar; „fehér szén” (a kisebb jelentőségű helyi vízierők kihasználása villamosítás céljából) és így tovább és így tovább — mindent mozgásba kell hozni, hogy az ipar és a mezőgazdaság közötti forgalmat, ha törik, ha szakad, felélénkítsük. Aki ezen a téren a legnagyobb eredményeket éri el, még ha a magángazdasági kapitalizmus útján is, sőt ha szövetkezetek nélkül is, ennek a kapitalizmusnak közvetlenül államkapitalizmussá változtatása nélkül is, az többet használ Oroszországban a szocialista építésnek, mint az, aki a kommunizmus tisztaságáról fog „elmélkedni”, az államkapitalizmus és a szövetkezetek számára szabályzatokat, szabályokat, utasításokat fog írni, de a gyakorlatban nem viszi előre a csereforgalom ügyét.

Talán paradoxonnak látszik: a magángazdasági kapitalizmus a szocializmus segítőjének szerepében?

De ez a legkevésbé sem paradoxon, hanem gazdaságilag teljesen elvitathatatlan tény. Ha kisparaszti országgal van dolgunk, amelyben a közlekedés különösen tönkrement, amely most jutott túl a háborún és a blokádon, s amelyet politikailag a proletariátus vezet, s ez a proletariátus az ország közlekedését és nagyiparát kezében tartja, akkor ezekből az előfeltételekből teljesen elkerülhetetlenül következik, először: hogy jelenleg a helyi áruforgalom elsőrendű jelentőségű; másodszor: hogy a magángazdasági kapitalizmus útján (az államkapitalizmusról nem is szólva) segítséget lehet nyújtani a szocializmusnak.

Kevesebbet vitatkozzunk szavakon. Ebben a tekintetben mi még mindig roppant sokat vétkezünk. Több változatosságot a gyakorlati kísérletezésben, s tanulmányozzuk jobban ezt a gyakorlatot. Vannak olyan körülmények, amikor a helyi munka mintaszerű megszervezésének — akár a legkisebb méretekben is — nagyobb állami jelentősége van, mint a központi állami munka sok ágának. S nálunk a parasztgazdaság tekintetében általában és különösen a mezőgazdasági termelés feleslegének ipari termékekkel való cseréje tekintetében most éppen ez a helyzet. Ennek a fenti értelemben vett mintaszerű megszervezése, ha csak egyetlen volosztyban is, az állam szempontjából nagyobb jelentőségű, mint valamelyik népbiztosság központi apparátusának „mintaszerű” megjavítása. Mert központi apparátusunk három és fél év alatt annyira kialakult, hogy már bizonyos ártalmas vaskalaposság jeleit mutatja; nem tudjuk jelentős mértékben és gyorsan megjavítani, nem tudjuk, hogyan érhető ez el. Ahhoz, hogy ez az apparátus gyökeresen megjavuljon, hogy friss erőre kapjon, hogy sikeresen harcoljunk a bürokratizmus ellen, hogy legyőzzük az ártalmas vaskalaposságot — a segítségnek a helyi szervezetektől, alulról kell jönnie, valamely kisebb „egész” mintaszerű megszervezése útján, de éppen egy „egész”, azaz nem egy gazdaság, nem egy termelési ág, nem egy vállalat mintaszerű megszervezése útján, hanem akár csak egy kis helység összes gazdasági viszonyainak összességéből, egész gazdasági forgalmának összességéből.

Akik közülünk arra vannak ítélve, hogy központi munkán maradjanak, továbbra is törekedni fognak — ha csak szerény, közvetlenül elérhető méretekben is — az apparátus megjavítására és a bürokratizmustól való megtisztítására. De ebben a tekintetben a fő segítség a vidékről jön, onnan fog jönni. Nálunk — amennyire át tudom tekinteni — általában jobb a helyzet vidéken, mint a központban, s ez érthető is, mert a bürokratizmus rákfenéje természetszerűen a központban harapódzott el a legjobban; e tekintetben Moszkva a legrosszabb város és általában a legrosszabb „hely” a köztársaságban, s ez nem is lehet másképp. A vidéken az átlagtól mindkét irányban vannak eltérések; a rosszabb irányba ritkábban, mint a jobbik irányba. Eltérések a rosszabb irányba: a kommunistákhoz dörgölődző régi hivatalnokok, földbirtokosok, burzsoák és egyéb söpredék visszaélései, akik helyenként a legocsmányabb gazságokat és aljasságokat követik el és csúfot űznek a parasztságból. Itt terrorisztikus tisztogatásra van szükség: a helyszínen kell ítélkezni és minden teketória nélkül főbe kell lőni őket. Hadd verjék a mellüket a Martovok, Csernovok és a hozzájuk hasonló pártonkívüli nyárspolgárok és hadd kiabáljanak: „áldalak téged, istenem, hogy nem vagyok «hozzájuk» hasonló, hogy nem ismertem el és nem ismerem el a terrort.” Ezek a tökfilkók „nem ismerik el a terrort”, mert a fehérgárdisták szolgálatkész segítőinek lakáj szerepét választották a munkások és parasztok becsapására. Az eszerek és mensevikek „nem ismerik el a terrort”, mert az a szerepük, hogy a tömegeket a „szocializmus” zászlaja alatt a fehérgárdista terrornak szolgáltassák ki. Ezt bebizonyította a Kerenszkij-uralom és a Kornyilov-lázadás Oroszországban, a Kolcsak-uralom Szibériában, a mensevizmus Grúziában, ezt bebizonyították a II. Internacionálé és a „kétésfeles” Internacionálé hősei Finnországban, Magyarországon, Ausztriában, Németországban, Olaszországban, Angliában stb. Csak kérkedjenek a fehérgárdista terror lakájai és cinkosai, hogy ők mindenféle terrort elleneznek. Mi azonban kimondjuk a súlyos, de kétségtelen igazságot: azokban az országokban, amelyek az 1914—1918-as imperialista háború után hallatlan válságon mennek keresztül, ahol széthullanak a régi kapcsolatok, kiélesedik az osztályharc — s ez a helyzet ma a világ minden országában —, bárhogy ágálnak is a képmutatók és frázishősök, a terror elkerülhetetlen. Vagy fehérgárdista, burzsoá terror amerikai, angol (Írország), olasz (fasiszták), német, magyar és egyéb mintára, vagy pedig vörös, proletár terror. Nincs középút, nincs „harmadik” út és nem is lehet.

Eltérések a jobbik irányba: sikeres harc a bürokratizmus ellen, a munkások és parasztok szükségleteinek messzemenő figyelembevétele, a gazdaság színvonalának emelésére való törekvés, a munka termelékenységének fokozása, a mezőgazdaság és az ipar közötti helyi áruforgalom fejlesztése. Ezek a kedvező irányú elhajlások gyakoribbak ugyan, mint a rossz irányban való elhajlások, de mégis ritkák. Mindamellett akadnak ilyenek. Vidéken mindenütt új, fiatal, friss kommunista erők nevelődnek, akiket megedzett a polgárháború és a nélkülözés. De még mindig korántsem teszünk meg mindent annak érdekében, hogy ezeket az erőket rendszeresen és kitartóan alsóbbrendű munkáról áthelyezzük magasabbrendű munkára. Ezt szélesebb körben és kitartóbban lehet és kell megtenni. Egyes funkcionáriusokat le lehet és le is kell váltani a központi munkáról és mint kerületi vagy voloszty-vezetőket helyi munkára kell küldeni, hogy ott az egész gazdasági munkát a maga egészében mintaszerűen megszervezzék; ez óriási haszonnal fog járni és ők az egész állam szempontjából fontosabb munkát végeznek majd, mint egyik-másik központi funkció betöltésével. Mert ennek a dolognak mintaszerű megszervezése a további munkaerők kinevelésének valóságos melegágya lesz, és olyan követendő példaként fog szolgálni, amelyet aránylag már nem lesz nehéz átvenni, mi pedig a központból elősegíthetjük azt, hogy a mintaszerű példa „átvétele” mindenütt nagy arányokban folyjon és kötelező legyen.

A mezőgazdaság és az ipar közötti „forgalomnak” a terményadó lerovása után megmaradt feleslegek és a kis-, főleg kézművesipar alapján történő fejlesztése, lényegénél fogva, önálló, hozzáértő és okos kezdeményezést követel a helyi erőktől, s ezért jelenleg a kerületi és voloszty-munka mintaszerű megszervezése állami szempontból egészen kivételes jelentőségű. Katonai téren, például a legutóbbi lengyel háborúban, mertünk eltérni a bürokratikus hierarchiától, mertünk „degradálni”, és mertük a köztársaság Forradalmi Katonai Tanácsának egyes tagjait (magas, központi tisztségük meghagyásával) alacsonyabb beosztásba áthelyezni. Miért ne helyezhetnők most át az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság egyes tagjait vagy a kollégiumi tagokat vagy más magasállású elvtársakat akár kerületi, akár voloszty-munkára? Csak nem „bürokratizálódtunk” el annyira, hogy ezen „megütköznénk”? S nálunk tucatjával akadnak olyan központi funkcionáriusok, akik szívesen vállalkoznak ilyen munkára. Ezáltal az egész köztársaság gazdasági építése igen sokat nyer, a mintaszerű volosztyok vagy mintaszerű kerületek pedig nemcsak igen nagy szerepet, de egyenesen döntő, történelmi szerepet fognak betölteni.

Mellesleg. Mint olyan apróságot, melynek mégis van jelentősége, meg kell említeni azt a körülményt, hogy a spekuláció elleni harc kérdésének elvi beállításán változtatni kell. A „szabályszerű” kereskedelmet, amely nem vonja ki magát az állami ellenőrzés alól, támogatnunk kell, az ilyen kereskedelem fejlődése számunkra előnyös. Ámde a spekulációt nem lehet megkülönböztetni a „szabályszerű” kereskedelemtől, ha a spekulációt politikai-gazdaságtani értelemben vesszük. A szabadkereskedelem nem egyéb, mint kapitalizmus, a kapitalizmus pedig nem egyéb, mint spekuláció — nevetséges volna efölött szemet húnyni.

Tehát mi a teendő? Mondjuk ki, hogy büntetlenséget biztosítunk a spekulációnak?

Nem. A spekulációról szóló valamennyi törvényt felül kell vizsgálni és át kell dolgozni, s ki kell mondani, hogy mindenféle lopás és az állami ellenőrzésnek, felügyeletnek, nyilvántartásnak mindennemű közvetlen vagy közvetett, nyílt vagy leplezett megkerülése büntetendő (s a valóságban az előző gyakorlatnál sokkalta nagyobb szigorral üldözendő). A kérdésnek csakis ilyen felvetésével (a Népbiztosok Tanácsában már megkezdődött a munka, azaz a Népbiztosok Tanácsa már utasítást adott arra, hogy kezdjék meg a spekulációról szóló törvények felülvizsgálását) érjük el azt, hogy a kapitalizmusnak bizonyos fokig elkerülhetetlen és számunkra szükséges fejlődését az államkapitalizmus medrébe tereljük.

Politikai eredmények és következtetések

Még csak a politikai helyzetet kell legalább röviden érintenem, amint az a fentebb vázolt gazdasági viszonyokkal kapcsolatban alakult és változott.

Már mondottam, hogy gazdaságunk alapvonásai 1921-ben ugyanazok, mint 1918-ban voltak. A parasztság helyzete, amely a háború és a blokád következtében amúgy is rendkívül súlyos volt, 1921 tavaszán — főleg a rossz termés és a jószághullás miatt — a végletekig kiéleződött. A súlyos helyzet politikai ingadozásokra vezetett, amelyek, általánosságban szólva, a kistermelő „természetéhez” tartoznak. Ezeknek az ingadozásoknak legkirívóbb kifejezése a kronstadti lázadás volt.

A kronstadti eseményekben éppen a kispolgári elemek ingadozása a legjellegzetesebb. Nagyon kevés itt a teljesen kialakult, világos és határozott mozzanat. Zavaros jelszavak: „szabadság”, „szabadkereskedelem”, „felszabadulás”, „Szovjeteket bolsevikok nélkül”, vagy új szovjetválasztások, vagy szabadulás a „pártdiktatúra” alól és így tovább és így tovább. Mind a mensevikek, mind az eszerek „magukénak” vallják a kronstadti megmozdulást. Viktor Csernov futárt küld Kronstadtba: a futár javaslatára Valk mensevik, az egyik kronstadti vezető, az „alkotmányozó gyűlés” mellett szavaz. Egy pillanat alatt, mondhatnók, szikratávirati gyorsasággal, az egész fehérgárdista társaság talpon van „Kronstadtért” Kronstadtban fehérgárdista katonai szakemberek és nemcsak Kozlovszkij, de számos szakember kidolgozzák az oranienbaumi partraszállás tervét, s ez a terv megijesztette az ingadozó mensevik, eszer és pártonkívüli tömeget. Ötvennél több külföldi fehérgárdista orosz újság őrült energiával folytat kampányt „Kronstadtért”. Nagybankok, a finánctőke erői gyűjtést rendeznek Kronstadt támogatására. A burzsoázia és a földbirtokosok okos vezére, a kadetpárti Miljukov, türelmesen magyarázza a tökkelütött Viktor Csernovnak közvetlenül (és a Kronstadttal való kapcsolatuk miatt a petrográdi börtönben ülő Dan és Rozskov mensevikeknek közvetve), hogy nincs értelme sietni az alkotmányozó gyűléssel, hogy állást lehet foglalni és állást is kell foglalni a Szovjethatalom mellett — csakhogy bolsevikok nélkül.

Persze, nem nehéz okosabbnak lenni az olyan öntelt fajankóknál, mint Csernov, ez a kispolgári frázishős, vagy mint Martov, a „marxizmus” álarcát öltő nyárspolgári reformizmus lovagja. Tulajdonképpen nem is az a dolog lényege, hogy Miljukov egyénileg okosabb, hanem az, hogy a nagyburzsoázia pártvezére osztályhelyzeténél fogva világosabban látja és jobban megérti a dolog osztálytartalmát és a politikai összefüggéseket, mint a kispolgárság vezérei, a Csernovok és a Martovok. Mert a burzsoázia valóban osztályerő, amely a kapitalizmus alatt feltétlenül uralkodik mind a monarchiában, mind a lehető legdemokratikusabb köztársaságban és ugyancsak feltétlenül élvezi az egész világ burzsoáziájának támogatását. Ezzel szemben a kispolgárság, azaz a II. Internacionálé és a „kétésfeles” Internacionálé hősei a dolog gazdasági lényegénél fogva csupán az osztályerőtlenség kifejezői lehetnek — ez az oka ingadozásaiknak, frázisaiknak, tehetetlenségüknek. 1789-ben a kispolgárok még nagy forradalmárok lehettek; 1848-ban nevetségesek és szánalmasak voltak; 1917—1921-ben pedig — tényleges szerepük szerint — a reakció undorító cinkosai, közvetlen lakájai, akárhogy hívják is őket, Csernovoknak és Martovoknak-e, vagy Kautskyknak, MacDonaldoknak és így tovább és így tovább.

Martov, aki berlini folyóiratában kijelenti, hogy Kronstadt nemcsak mensevik jelszavak jegyében zajlott le, hanem bebizonyította azt is, hogy lehetséges olyan bolsevikellenes mozgalom, amely nem szolgálja teljesen a fehérgárdisták, kapitalisták és földbirtokosok érdekeit, példaképe az önmagába szerelmes nyárspolgári Nárcisznak. Egyszerűen hunyjunk szemet ama tény fölött, hogy a kronstadtiakat valamennyi igazi fehérgárdista üdvözölte, és hogy a bankok útján gyűjtést rendeztek Kronstadt támogatására! A Csernovokkal és Martovokkal szemben Miljukovnak van igaza, mert elárulja a fehérgárdisták valódi erejének, a kapitalisták és földbirtokosok erejének valódi taktikáját: támogassunk bárkit, még az anarchistákat is, támogassunk bármiféle Szovjethatalmat, csak döntsük meg a bolsevikokat, csak hozzuk létre a hatalom eltolódását! Mindegy, hogy a hatalom jobbra vagy balra, a mensevikek felé vagy az anarchisták felé tolódik-e el, csak a bolsevikok kezéből vegyék el a hatalmat; a többit — a többit „mi”, Miljukovok, „mi” kapitalisták és földbirtokosok „magunk” elintézzük, az anarchistákat, a Csernovokat, a Martovokat majd kipofozzuk, ahogy elintéztük Szibériában Csernovot és Majszkijt, ahogy elintéztük Magyarországon a magyar Csernovokat és Martovokat, ahogy elintéztük Németországban Kautskyt, Bécsben Friedrich Adlert és társait. Az igazi burzsoázia, amely érti a dolgát, minden forradalomban, minden országban nem egyszer, de százszor rászedte és elkergette ezeket a nyárspolgári Nárciszokat — mensevikeket, eszereket, pártonkívülieket. Ezt a történelem bebizonyította. Ezt tények igazolják. A Nárciszok fecsegni fognak. A Miljukovok és a fehérgárdisták pedig cselekedni fognak.

Miljukovnak teljesen igaza van abban, hogy „csak csússzék ki a hatalom a bolsevikok kezéből, egészen mindegy, hogy kissé jobbra, vagy kissé balra fog-e eltolódni, a többi majd magától adódik”. Ez olyan osztályigazság, amelyet a világ forradalmainak története, a középkor után az újkor sokévszázados története igazol. A szétforgácsolt kistermelőt, a parasztot gazdaságilag és politikailag vagy a burzsoázia egyesíti (ez mindig így volt a kapitalizmus alatt, minden országban, az újkor minden forradalmában, s mindig így is lesz a kapitalizmus alatt), vagy pedig a proletariátus (így volt ez kezdetleges formában egészen rövid ideig az újkori történelem néhány legnagyobb forradalmának legmagasabb fejlődési fokán; így volt ez fejlettebb formában Oroszországban az 1917—1921-es években). „Harmadik útról”, „harmadik erőről” csak önmagukba szerelmes Nárciszok fecseghetnek és ábrándozhatnak.

A bolsevikok óriási munkával, kétségbeesett harcban kikovácsolták a proletariátus kormányzásra képes élcsapatát, megteremtették és megvédték a proletariátus diktatúráját, s Oroszországban négy év tapasztalatai és gyakorlata után napnál világosabbá lettek az osztályerőviszonyok. Az egyedül forradalmi osztály acélkemény, megedzett élcsapata, az ingadozó kispolgári ösztönös erők és a külföldön bujkáló Miljukovok, kapitalisták, földbirtokosok, akiket az egész világ burzsoáziája támogat. A dolog napnál világosabb. Csakis ezek aknáznak ki, csakis ezek aknázhatnak ki bármely „hatalmi eltolódást”.

1918-ban írt idézett brosúrámban ezt kereken megmondtam: a „fő ellenség” — „a kispolgári ösztönösség”. „Vagy alárendeljük a mi ellenőrzésünknek és nyilvántartásunknak ezeket a kispolgári erőket, vagy pedig ezek elkerülhetetlenül és múlhatatlanul megdöntik a munkáshatalmat, mint ahogy megdöntötték a forradalmat a Napóleonok és a Cavaignacok, akik éppen ebből a kistulajdonosi talajból nőttek ki. Így áll a kérdés. Csakis így.” (Az 1918. május 5-i brosúrából, lásd fentebb.)

Minden meglevő orosz és nemzetközi osztályerő teljesen világos és józan számbavétele, továbbá az ebből következő vaserély, szilárdság, határozottság és határtalan önfeláldozás a harcban — ez a mi erőnk. Sok az ellenségünk, de szét vannak forgácsolódva, vagy maguk sem tudják, mit akarnak (mint a kispolgárok, a Martovok és Csernovok, a pártonkívüliek, az anarchisták egytől-egyig). Mi viszont egységbe forrottunk — egymással közvetlenül és a világproletariátussal közvetve; mi tudjuk, mit akarunk. Ezért vagyunk legyőzhetetlenek világméretekben, bár ez egyáltalán nem zárja ki, hogy egyes proletárforradalmak hosszabb vagy rövidebb időre vereséget szenvedjenek.

A kispolgári ösztönösséget nem hiába hívják ösztönösségnek, mert hiszen ez tényleg rendkívül formátlan, meghatározatlan és öntudatlan valami. A kispolgárság Nárciszai azt hiszik, hogy az „általános választójog” egészen megváltoztatja a kistermelő természetét a kapitalizmusban, a valóságban azonban az általános választójog az egyház, a sajtó, az iskola, a rendőrség, a katonai nevelés, a gazdasági elnyomás ezernyi formája útján a burzsoáziát segíti abban, hogy alárendelje magának a szétforgácsolt kistermelőket. A pusztulás, a nyomor, a helyzet nehézsége ingadozásokra vezet: ma a burzsoázia mellett, holnap a proletariátus mellett vannak. Csakis a proletariátus megacélozódott élcsapata képes arra, hogy szilárdságát megőrizze és az ingadozásoknak ellenálljon.

Az 1921-es tavaszi események újra megmutatták az eszerek és mensevikek szerepét: segítenek az ingadozó kispolgári erőknek abban, hogy eltántorodjanak a bolsevikoktól, hogy megvalósítsák a „hatalom eltolódását” a kapitalisták és a földbirtokosok javára. A mensevikek és eszerek most megtanulták, hogy „pártonkívülieknek” mázolják át magukat. Ez teljesen bebizonyosodott. S ezt csak az ostobák nem látják, csak azok nem értik még most sem, hogy nem hagyhatjuk magunkat becsapni. A pártonkívüliek konferenciái nem fétisek. Ezek a konferenciák értékesek, ha segítségükkel közelebb kerülünk a még érintetlen tömegekhez, a politikán kívülálló dolgozó milliók rétegeihez, de ártalmasak, ha „pártonkívülieknek” álcázott mensevikek és eszerek számára szolgálnak szószékül. Az ilyen emberek a lázadást támogatják, a fehérgárdistáknak segítenek. A nyílt és a pártonkívülieknek álcázott mensevikeknek és eszereknek egyaránt börtönben a helyük (vagy pedig a külföldi folyóiratoknál, a fehérgárdisták mellett; Martovot szívesörömest engedtük külföldre), de nem a pártonkívüliek konferenciáján. Arra, hogy a tömegek hangulatát megismerjük, hogy közelebb kerüljünk hozzájuk, más módokat találhatunk és kell is találnunk. Aki parlamentarizmusdit, alkotmányozó gyűlésesdit, pártonkívüli konferenciásdit akar játszani, az csak menjen külföldre, csak menjetek oda Martovhoz, volt szerencsénk, élvezzétek csak a „demokrácia” gyönyörűségeit, kérdezzétek meg a Vrangel-katonáktól, hogy milyen gyönyörűség az a „demokrácia”. Nekünk azonban nincs időnk arra, hogy „konferenciákon” „ellenzékesdit” játsszunk. A világburzsoázia vesz körül bennünket, amely lesi az ingadozás minden pillanatát, hogy visszaküldhesse az „övéit”, hogy visszaállíthassa a földbirtokosok és a burzsoázia uralmát. Mi a nyílt és a „pártonkívülieknek” álcázott mensevikeket és eszereket egyaránt börtönben fogjuk tartani.

Minden eszközzel arra fogunk törekedni, hogy szorosabb kapcsolatot teremtsünk a politikától eddig érintetlen dolgozó tömegekkel, de nem fogunk olyan eszközöket alkalmazni, amelyek szabad teret engednek a mensevikeknek és a szociálforradalmároknak, szabad teret engednek a Miljukounak kedvező ingadozásoknak. Különösen igyekezni fogunk a pártonkívüliek százait bevonni a szovjet munkába, elsősorban a gazdasági munkába, az igazi pártonkívülieket a tömegből, az egyszerű munkások és parasztok soraiból, nem pedig azokat, akik pártonkívülieknek „álcázták” magukat, hogy a Miljukov számára oly hasznos mensevik és eszer utasításokat szajkózzák. Nálunk a pártonkívüliek százai és ezrei dolgoznak, köztük igen sokan igen fontos felelős állásokban. Jobban kell ellenőrizni a munkájukat. Újabb ellenőrzés céljából még több, ezer meg ezer egyszerű dolgozót kell bevonni a munkába, ki kell őket próbálni és a gyakorlati próba alapján, rendszeresen és következetesen, százával magasabb állásokba kell előléptetni őket.

Kommunistáink még mindig kevéssé értik valódi kormányzási feladatukat: nem arra kell törekedniök, hogy „maguk” végezzenek el „mindent”, hogy beleszakadjanak a munkába, anélkül hogy a végére jutnának, hogy egyszerre húsz dologba kezdve, egyet se fejezzenek be, hanem arra, hogy száz meg száz munkatársuk munkáját ellenőrizzék, hogy megszervezzék a munka ellenőrzését alulról, vagyis az igazi tömegek által; irányítaniok kell a munkát és tanulniok azoktól, akiknek tudásuk van (a szakemberektől), és akiknek nagy tapasztalataik vannak a nagyüzemű gazdaság megszervezésében (a kapitalistáktól). Az okos kommunista nem riad vissza attól, hogy katonai szakembertől tanuljon, bár a katonai szakemberek kilenctizedrésze minden kínálkozó alkalommal kész árulásra. Az okos kommunista nem riad vissza attól, hogy kapitalistától tanuljon (egyre megy, hogy ez a kapitalista koncessziós nagykapitalista-e, vagy bizományos kereskedő, vagy pedig szövetkezeti kiskapitalista stb.), bár a kapitalista sem különb a katonai szakembernél. A Vörös Hadseregben megtanultuk, hogyan kell nyakoncsípni az áruló katonai szakembereket, hogyan kell kiválasztani azokat, akik becsületesek és lelkiismeretesek, és hogyan kell általában ezer meg ezer katonai szakembert felhasználni. Ugyanazt megtanuljuk (megfelelő formában) a mérnökök és tanítók tekintetében — bár ezt sokkal rosszabbul csináljuk, mint a Vörös Hadseregben (ahol Gyenyikin és Kolcsak ugyancsak nógattak minket, arra kényszerítettek, hogy gyorsabban, serényebben, okosabban tanuljunk). Meg fogjuk tanulni ugyanezt (megintcsak megfelelő formában) a bizományos kereskedők, az államnak dolgozó bevásárlók, a szövetkezeti kiskapitalisták, a koncessziós vállalkozók stb. tekintetében.

A munkás- és paraszttömegek helyzetén azonnal javítanunk kell. Ezt elérjük, ha új erőket, köztük pártonkívülieket is hasznos munkába állítunk be. Ebben segítségünkre lesz a terményadó és számos ezzel kapcsolatos intézkedés. Ezzel elvágjuk a kistermelő elkerülhetetlen ingadozásainak gazdasági gyökerét. Ami pedig a politikai ingadozásokat illeti, amelyek csak Miljukov malmára hajtják a vizet, azok ellen kíméletlenül harcolni fogunk. Sok az ingadozó. Mi kevesen vagyunk. Az ingadozók nem egységesek. Mi egységesek vagyunk. Az ingadozók gazdaságilag nem önállóak. A proletariátus gazdaságilag önálló. Az ingadozók nem tudják, mit akarnak: akarnának is, meg nem is, és Miljukov sem engedi. Mi viszont tudjuk, mit akarunk.

És ezért győzni fogunk.

Összefoglalás

Foglaljuk össze a mondottakat.

A terményadó nem egyéb, mint áttérés a hadikommunizmusról a helyes szocialista termékcserére.

A rendkívüli pusztulás, amelyet az 1920-as rossz termés még súlyosbított, halaszthatatlanul szükségessé tette ezt az áttérést, mivel a nagyipar gyors helyreállítására nem volt lehetőség.

Ebből következik, hogy elsősorban a parasztok helyzetét kell megjavítani. Ennek eszközei: a terményadó, a mezőgazdaság és az ipar közötti áruforgalom fejlesztése, a kisipar fejlesztése.

Az áruforgalom — szabadkereskedelem, kapitalizmus. Ez annyiban hasznos, amennyiben segíteni fog a kistermelő szétforgácsoltsága és, bizonyos mértékben, a bürokratizmus elleni harcunkban. A mértéket a gyakorlat, a tapasztalat fogja megállapítani. A proletárhatalomnak itt nincs mitől tartania, amíg a proletariátus szilárdan kezében tartja a hatalmat, amíg szilárdan kezében tartja a közlekedést és a nagyipart.

A spekuláció elleni harcot a lopások, az állami felügyelet, nyilvántartás és ellenőrzés kijátszása elleni harccá kell átváltoztatni. Ezzel az ellenőrzéssel a bizonyos fokig elkerülhetetlen és számunkra szükséges kapitalizmust az államkapitalizmus medrébe tereljük.

A mezőgazdaság és az ipar közötti áruforgalom élénkítése érdekében minden vonatkozásban, minden módon, erőinket nem kímélve, fejleszteni kell a vidék vállalkozó kedvét, kezdeményezését, önállóságát. Ezen a téren tanulmányozni kell a gyakorlati tapasztalatokat. Arra kell törekedni, hogy ez a gyakorlat minél változatosabb legyen.

Támogatni kell a kisipart, amely a paraszti mezőgazdaságot szolgálja és elősegíti annak felemelkedését; támogatni kell bizonyos mértékben állami nyersanyagkiutalásokkal is. A legnagyobb bűn — feldolgozatlanul hagyni a nyersanyagot.

A kommunistáknak nem szabad visszariadniok attól, hogy a burzsoá szakemberektől, többek közt a kereskedőktől, a szövetkezeti kiskapitalistáktól és a kapitalistáktól is „tanuljanak”. Más formában, de lényegileg ugyanúgy kell tanulnunk tőlük, mint ahogy a katonai szakemberektől tanultunk, mégpedig eredményesen. A „tanulás” eredményeinek ellenőrzésénél csakis a gyakorlati tapasztalatok legyenek mérvadók: dolgozz jobban, mint a melletted dolgozó polgári szakemberek; bármi módon érd el, hogy fellendüljön a mezőgazdaság, hogy fellendüljön az ipar, hogy fejlődjék a forgalom a mezőgazdaság és az ipar között. Ne kíméld a „tandíjat”, ne sajnáld, ha drága is a tandíj, csak eredményes legyen a tanulás.

Mindenképpen segíteni kell a dolgozó tömegeket, közelebb kell kerülnünk hozzájuk, a dolgozó tömegekből kiválasztott pártonkívülieket százával és ezrével kell bevonni a gazdasági munkába. Azokat a „pártonkívülieket” pedig, akik a valóságban nem mások, mint divatos kronstadti-pártonkívüli mezbe bújt mensevikek és eszerek — gondosan börtönben kell tartani, vagy pedig Martovhoz kell küldeni Berlinbe, hogy szabadon élvezzék a tiszta demokrácia minden gyönyörűségét, hogy szabadon folytassanak eszmecserét Csernovval, Miljukovval és a grúz mensevikekkel.

1921. április 21.

Megjelent külön brosúrában 1921 májusában.

Lenin Művei. 32. kőt. 351—391. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Kína forradalma
Amikor Kína magára hagyatva küzdött
VII. Frontok az ellenség háta mögött
5. Az Új Negyedik Hadsereg a Nagy Folyam mentén

(idézet: Kína forradalma című könyvből)

5. Az Új Negyedik Hadsereg a Nagy Folyam mentén

A háború első szakaszában az ellenséges vonalak mögött megalakult támaszpontok között utolsó volt az Új Negyedik Hadsereg Körzete a Jangce (Nagy Folyam) alsó folyásánál. Az „Új Negyediket” 1938-ban szervezték a régi Vörös Hadseregnek azokból az egységeiből, amelyek nem vettek részt a Hosszú Menetelésben, hanem visszamaradtak Kiangszi, Fukien, Honan és Hupei tartomány hegyei között. A kommunista—Kuomintang ellentét itt tíz esztendő halálos küzdelme után valóban a csontig hatolt. Ha másutt a Szingan-incidens után megszűnt is a polgárháború — itt tovább folytatódott. A Kuomintang-urak ugyanis azt hitték, hogy ezen a ponton a „maradékok” összezúzásával könnyen végezhetnek velük. Amikor a harc végre megszűnt, azon mesterkedtek, hogy lefegyverezzék és szétszórják a kommunista egységeket. Az általános szokástól eltérően, itt nem bocsátották szabadon a polgárháborús időszak katonai vagy polgári foglyait.*

* Még 1944-ben is a Ningtu-i és hasonló koncentrációs táborokban őrizték őket.*

A japánellenes háború teljes hevességgel dühöngött ugyan, mégis hónapokig tartó tanácskozásokra volt szükség, míg végre ezek a partizánok saját parancsnokaik vezetése mellett összpontosíthatták erőiket és hivatalosan az ország katonai erőihez számították őket. Új nevüket a híres „Vasvértezetű” Negyedik Hadsereg emlékezetére kapták, amelyben kommunisták és a Kuomintang követői közös, győzelmes harcokat vívtak az 1927-es Nemzeti Forradalomban, az első egységfront idején. Csang Kai-sek főparancsnoki minőségében Nganhui és Kiangszu tartományokat jelölte ki az új hadsereg hadműveleti területéül, parancsnokává pedig Je Ting-et nevezte ki.**

** Elesett 1946-ban.**

Az Új Negyedik Hadsereg egészen más politikai feltételek között volt kénytelen harcolni, mint a Nyolcadik. A Nyolcadik Hadseregnek a kommunista vezetés alatt álló Senszi-Kanszu-Ninghszia Határkörzet (Jenan-körzet) hátországul szolgálhatott. A nép teremtő energiái itt a politikai és gazdasági intézkedések következtében szabadon érvényesülhettek. Az Új Negyedik Hadseregnek olyan területen kellett harcolnia, ahol a kormány a régi földesurak és Kuomintang-boncok kezében volt, s ahol a Kommunista Párt — a hadseregben lévő tagoktól eltekintve — még mindig törvénytelen volt. A Nyolcadik szabadon alkalmazhatta azt a politikát, amelynek értelmében népválasztáson alapuló demokratikus közigazgatást vezetett be és könnyített a parasztok terhein. Az Új Negyedik kizárólag katonai erőként működhetett a meglévő politikai és gazdasági rendszer keretein belül. A nép szeretetét egyedül azzal a néhány egyszerű és szigorúan betartott szabállyal nyerte el, amelyet már a régi Vörös Hadsereg alkalmazott, s amely a kommunista seregeket oly határozottan különböztette meg minden más kínai katonaságtól:

1. Ha egy ajtót ágydeszkának használtál, utána tedd vissza a helyére.
2. Ha a néptől szalmát kértél derékaljnak, ne menj el addig, amíg össze nem kötötted és vissza nem tetted a helyére. Ha bármit elmozdítottál, tedd vissza. Söpörd fel a szállást, mielőtt elmész.
3. Légy szerény, őszinte és barátságos.
4. Ne rekvirálj. Fizesd meg tisztességesen, amit vásárolsz.
5. Adj vissza mindent, amit kölcsönkérsz.
6. Téríts meg minden kárt, amit okoztál.
7. Ne piszkítsd be a falakat. Ásd meg a magad latrináját
8. Hagyd békén a nőket. Ne sértsd meg őket azzal sem, hogy mezítelenül fürdesz ott, ahol láthatnak.

Földrajzilag is más volt az Új Negyedik helyzete. Itt nem voltak hegyek, amelyekben el lehetett volna rejtőzni. A harci körzet sík volt és folyók szaggatták meg.

Amint az új támaszpontra érkezett a Negyedik, azonnal átszűrődött a frontvonalon, megzavarta az ellenséget a Nanking-Sangháj vasútvonal mentén és észak felé nyomban kitört a tengerpartra. Ugyanakkor újjá is szervezte önmagát. Néhány partizánegységet rendes hadsereggé szervezett, amelynek hadműveletei szigorúan partizán-jellegűek maradtak ugyan, de központi parancsnokság hangolta össze őket. Érintkezést létesítettek a megszállott Sangháj kommunista és más hazafias szervezeteivel. A Negyedik közel volt Közép-Kína nagyvárosaihoz és azért rendkívül magas színvonalú technikai segédcsapatokat tudott szervezni. Orvosi szolgálata a legjobb volt az egész kínai fronton.

Az Új Negyedik Hadsereg nem szervezhette meg és nem fegyverezhette fel a népet, ahogyan azt a Nyolcadik Hadsereg megtehette. Mégis, a kezdeti 15.000-ről egy év alatt több, mint kétszeresére ugrott a Negyedik létszáma. Amikor a japánok elfoglalták Szucsou vasúti csomópontot, a Negyedik erre a körzetre is kiterjesztette működését, érintkezést létesítve a Nyolcadik Hadsereggel és a többi santungi ellenálló csoportokkal. Amikor a japánok Hankou felé, Csang Kai-sek ideiglenes fővárosa felé törtek, a Negyedik jelentősen lassította előrehaladásukat a vasutak összerombolásával, az utak és víziutak ellen intézett szüntelen támadásaival. Hankou eleste után nyugat felé, ennek a városnak a környékére is kiküldte oszlopait.

A háború első szakaszát ilymódon katonailag két különálló folyamat jellemezte: gyors japán térnyerés a „szabályos” fronton — és a területek visszaszerzésének megkezdése a frontmögötti partizán-területeken. Politikailag a japán front mindkét oldalán a kínai erők növekvő egysége és kölcsönös segítési készsége jellemezte.

Az első szakasz 1938 telén ért véget. Ekkor a névleg japán megszállás alatt álló területen négy nagyobb japánellenes támaszpont állott, három északon, egy pedig Közép-Kínában. Az északi támaszpontok mindegyikének megvolt a maga demokratikus Felszabadított Körzet-kormánya, amely választott helyi szervezetekre, a felfegyverzett népre alapozta tekintélyét és csökkentette a nép vállára nehezedő terheket. Kommunisták vezetése alatt azok a Nemzeti Felszabadítás-Pártiak és Kuomintang-pártiak, akik nem vonultak vissza, hanem helyükön maradtak — együttműködtek a japánellenes harcban és a reformok keresztülvitelében. A japánellenes támaszpontok reguláris hadseregének létszáma több, mint kétszázezerre nőtt. Félmillió paraszt vett részt a helyi fegyveres védelmi szervezetekben és a háborús erőfeszítést polgári síkon támogató egyesületek taglétszáma öt és hatmillió között mozgott.

A „szabályos” fronton ebben a szakaszban olyan állásokat foglaltak el, amelyek azután a következő öt esztendőben lényegében változatlanok maradtak. A Központi Kormány visszavonult Csungkingba. Kötelessége és nyíltan hangoztatott szándéka az volt, hogy a hátország erőit előkészítse a végső ellentámadásra.

SaLa

 

Beszéd a közlekedési munkások összoroszországi kongresszusán

1921. március 27

Elvtársak! Engedjék meg, hogy mindenekelőtt köszönetet mondjak üdvözletükért, s a magam részéről ugyancsak üdvözöljem kongresszusukat. (Viharos taps.) Mielőtt áttérnék arra a kérdésre, amely közvetlenül érinti kongresszusuk feladatait, az önök munkáját, s azt, amit az önök kongresszusától az egész Szovjethatalom remél, engedjék meg, hogy kissé messzebbről kezdjem.

Amikor most az üléstermen végigmentem, egy plakát ötlött a szemembe a következő felírással: „A munkások és parasztok uralmának sohasem lesz vége.” S amikor elolvastam ezt a furcsa plakátot, amely ugyan nem a szokott helyen függött, hanem a sarokba volt támasztva — talán valaki ráeszmélt arra, hogy ez a plakát rosszul sikerült és félretolta —, amikor ezt a furcsa plakátot olvastam, azt gondoltam: tehát ilyen elemi és fontos kérdésekben is vannak nálunk félreértések és helytelen értelmezések. Ha a munkások és parasztok uralmának sohasem lenne vége, ez a valóságban azt jelentené, hogy sohasem lesz szocializmus, mert a szocializmus az osztályok megszüntetését jelenti, amíg pedig lesznek munkások és parasztok, addig lesznek különböző osztályok, és következésképpen nem lehet teljes szocializmus. Gondolkodóba ejtett, hogyan lehetséges az, hogy három és fél esztendővel az Októberi Forradalom után még akadnak nálunk ilyen furcsa plakátok, ha kissé félretolva is, s közben az is eszembe jutott, hogy alighanem a legelterjedtebb és legközkeletűbb jelszavak körül is igen sok még nálunk a félreértés. Mindannyian énekeljük, hogy ez a harc lesz a végső — ez például az egyik legelterjedtebb jelszó, amelyet minden alkalommal elismétlünk. De attól tartok, hogy ha megkérdeznék a kommunisták nagy részét, hogy most ki ellen folytatja ezt a harcot — persze nem végső harcot, ebben némi túlzás van — hanem egyik végső harcunkat, attól tartok, hogy kevesen válaszolnának helyesen erre a kérdésre, és kevesen ismerik fel világosan, hogy mi ellen vagy ki ellen folytatjuk most egyik végső harcunkat. S úgy látom, hogy az idén tavasszal, azokkal a politikai eseményekkel kapcsolatban, amelyek a munkások és parasztok nagy tömegeinek figyelmét magukra vonták, ezekkel az eseményekkel kapcsolatban azt hiszem újból meg kell vizsgálnunk, vagy legalábbis meg kell kísérelnünk megvizsgálni azt a kérdést, hogy az idén tavasszal, jelenleg, ki ellen folytatjuk egyik végső harcunkat. Engedjék meg, hogy kitérjek erre a kérdésre.

Hogy ebben a kérdésben eligazodjunk, úgy vélem, mindenekelőtt a lehető legpontosabban és a lehető legjózanabbul ismét szemlét kell tartanunk az egymással szembenálló erőkön, amelyeknek harca megszabja mind a Szovjethatalom sorsát, mind pedig általában a proletárforradalomnak, annak a forradalomnak menetét és fejlődését, melynek célja a tőke megdöntése Oroszországban, valamint a többi országban. Milyen erők ezek? Hogyan csoportosulnak egymással szemben? Milyen most ezeknek az erőknek az eloszlása? A politikai helyzetnek minden valamelyest komoly kiéleződése, a politikai eseményeknek minden új, ha nem is különösen jelentős fordulata, szükségképpen mindig az elé a kérdés elé állít minden gondolkodó munkást és minden gondolkodó parasztot, hogy milyen erőkkel van dolgunk, és hogyan csoportosulnak ezek az erők. És csakis ha képesek leszünk ezeket az erőket helyesen és egészen józanul, rokonszenvünktől és kívánságainktól függetlenül felmérni, csakis akkor vonhatunk le helyes következtetéseket mind általános politikánkra, mind legközelebbi feladatainkra vonatkozóan. Engedjék meg tehát, hogy most röviden ismertessem ezeket az erőket.

Főképpen, általában és lényegében három ilyen erő van. Kezdem azon, amely a legközelebb áll hozzánk — a proletariátuson. Ez az első erő. Ez az első külön osztály. Ezt önök jól tudják, önök maguk is ennek az osztálynak fiai. Milyen most ennek az osztálynak a helyzete? A Szovjet Köztársaságban ez az az osztály, amely három és fél esztendővel ezelőtt magához ragadta a hatalmat, s ezen idő alatt gyakorolta az uralmat, a diktatúrát, ez az az osztály, mely e három és fél esztendő alatt minden más osztálynál többet szenvedett, tűrt, gyötrődött, nélkülözött és nyomorgott. Ez a három és fél esztendő, amelynek nagy része abban a véres polgárháborúban telt el, melyet a Szovjethatalom az egész kapitalista világ ellen folytatott, a munkásosztályra, a proletariátusra nézve olyan szenvedésekkel, olyan nélkülözésekkel, olyan áldozatokkal, minden bajnak olyan fokozódásával járt, amilyeneket még nem látott a világ. És különös dolog történt. Az az osztály, amely a politikai hatalmat kezébe vette, ezt annak tudatában tette, hogy egyedül veszi kezébe. Ez benne van a proletárdiktatúra fogalmában. Ennek a fogalomnak csak akkor van értelme, ha ez az egy osztály tudja, hogy egyedül veszi kezébe a politikai hatalmat és nem ámítja sem önmagát, sem másokat az „általános népi, általános választásokból származó, az egész nép által szentesített” hatalomról szóló beszédekkel. Nagyon jól tudjuk mindannyian, hogy az ilyen beszédnek igen sok, sőt túlságosan sok kedvelője akad, de semmiesetre sem a proletariátus soraiban, mert a proletárok felismerték és az Alkotmányban, a köztársaság alaptörvényeiben írásba foglalták, hogy a proletariátus diktatúrájáról van szó. Ez az osztály megértette, hogy rendkívül nehéz körülmények között egyedül veszi kezébe a hatalmat. Ezt a hatalmat úgy gyakorolta, ahogy minden diktatúrát gyakorolnak, azaz a legnagyobb szilárdsággal, a legnagyobb hajthatatlansággal valósította meg politikai uralmát. És közben, politikai uralmának e három és fél esztendeje alatt, annyi csapást, nélkülözést, éhséget, gazdasági helyzetének akkora leromlását kellett elviselnie, mint soha egyetlen osztálynak sem a történelemben. És érthető, hogy ennek az emberfeletti erőfeszítésnek eredményeképpen ma ez az osztály különösen fáradt és kimerült és különösen elgyötört.

Hogyan történhetett meg, hogy olyan országban, ahol a proletariátus a lakosság többi részéhez képest olyan csekélyszámú, egy elmaradott országban, amelyet mesterségesen, katonai erővel elszakítottak az olyan országoktól, ahol a proletariátus nagyobb számú, öntudatosabb, fegyelmezettebb és szervezettebb, hogyan történhetett meg, hogy egy ilyen országban egy osztály az egész világ burzsoáziájának ellenállása, nyomása ellenére meg tudta valósítani uralmát? Hogyan volt ez lehetséges három és fél esztendőn át? Hol volt ehhez a támasza? Tudjuk, hogy a támasza az országon belül, a parasztok tömegében volt. Erre a második erőre azonnal rátérek, csak előbb hadd fejezzem be az első erő elemzését. Mondottam, és mindenki, aki megfigyelte közvetlen társainak életét az üzemekben, fűtőházakban, műhelyekben, tudja, hogy ennek az osztálynak a nyomora sohasem volt olyan nagy és olyan súlyos, mint diktatúrája korszakában. Még soha az ország nem volt olyan fáradt, olyan kimerült, mint most. Honnan merítette ez az osztály az erkölcsi erőt ahhoz, hogy ezeket a nélkülözéseket elviselje Világos, teljesen nyilvánvaló, hogy valahonnan csak merítenie kellett az erkölcsi erőt, hogy mindezeket az anyagi nélkülözéseket elviselje. Amint tudják, az erkölcsi erő, az erkölcsi támogatás kérdése határozatlan kérdés, mindent érthetünk erkölcsi erőn, és mindent be lehet csempészni ebbe a fogalomba. Hogy kikerüljük azt a veszélyt, hogy az erkölcsi erő fogalmába valami határozatlan vagy fantasztikus elemet csempésszünk be, felvetem azt a kérdést, nincsenek-e olyan ismertető jelek, amelyek alapján pontosan meghatározható, honnan merítette a proletariátus az erkölcsi erőt a politikai uralmával egybekötött hallatlan anyagi nélkülözések elviselésére? Azt hiszem, ha így tesszük fel a kérdést, pontos feleletet kapunk rá. Tegyük csak fel a kérdést önmagunknak: elviselhette volna-e a Szovjet Köztársaság azt, amit három és fél esztendeig elviselt, és védekezhetett volna-e ilyen sikeresen a világ valamennyi országának kapitalistái által támogatott fehérgárdista támadás ellen, ha körülötte elmaradt, nem pedig fejlett országok lettek volna? Elég feltennünk ezt a kérdést, hogy minden ingadozás nélkül adhassuk meg rá a feleletet.

Az elvtársak tudják, hogy a világ leggazdagabb államai valamennyien harcoltak ellenünk három és fél éven át. Az a katonai erő, mely velünk szembenállott, s amely támogatta Kolcsakot, Jugyenyicset, Gyenyikint és Vrangelt — önök ezt jól tudják, hiszen mindannyian részt vettek a háborúban —, sokszorosan, óriási mértékben és feltétlenül felülmúlta a mi katonai erőinket. Önök nagyon jól tudják, hogy mindezek az államok ma is hasonlíthatatlanul hatalmasabbak, mint mi. Hogyan történhetett meg tehát, hogy ezek az államok azt a feladatot tűzték maguk elé, hogy legyőzik a Szovjethatalmat és nem győzték le? Hogyan volt ez lehetséges? Erre a kérdésre pontos választ adhatunk. Ez azért volt lehetséges és azért történt meg, mert a proletariátus minden kapitalista országban mellettünk volt. Az ellenünk folytatott harcot még azokban az esetekben sem támogatta, amikor nyilvánvalóan a mensevikek és eszerek — Európa országaiban másképpen nevezik őket — befolyása alatt állott. Végülis a munkások, minthogy a vezetők kénytelenek voltak engedményeket tenni a tömegeknek, meghiúsították ezt a háborút. Nem mi győztünk, mert a mi katonai erőink csekélyek, hanem azért kerültünk ki győztesen a háborúból, mert a nagyhatalmak nem tudták egész katonai erejüket bevetni ellenünk. A fejlett országok munkásai olyannyira meghatározzák a háború menetét, hogy akaratuk ellenére nem lehet háborút viselni, s végeredményben passzív és félpasszív ellenállásukkal elgáncsolták az ellenünk viselt háborút. Ez a kétségtelen tény pontosan megfelel arra a kérdésre, hogy honnan meríthette az orosz proletariátus az erkölcsi erőt ahhoz, hogy három és fél esztendőn át kitartson és győzzön. Az orosz munkásnak az adott erkölcsi erőt, hogy ebben a harcban felismerte, érezte, érzékelte valamennyi fejlett európai ország proletariátusának segítségét, támogatását. Hogy milyen irányban fejlődik ott a munkásmozgalom, azt mutatja az a körülmény, hogy az utóbbi időben Európa munkásmozgalmában nem volt nagyobb esemény, mint a szocialista pártok szakadása Angliában, Franciaországban, Olaszországban és más országokban, legyőzött országokban, győztes országokban egyaránt, különböző kultúrájú, a gazdasági fejlettség különböző fokán álló országokban. Ez év legfőbb eseménye minden országban az volt, hogy a szétvert, teljesen csődöt mondott szocialista és szociáldemokrata — oroszul mensevik és eszer — pártokból megalakult a kommunisták pártja, amely a munkásosztály valamennyi progresszív elemére támaszkodik. És természetesen nem kétséges, hogy ha ellenünk a fejlett országok helyett elmaradt országok harcoltak volna, ahol nincsenek ilyen hatalmas proletártömegek, akkor nemhogy három és fél esztendeig, de három és fél hónapig sem tarthattuk volna magunkat. Lehetett volna-e proletariátusunknak erkölcsi ereje, ha nem támaszkodott volna a fejlett országok munkásainak rokonszenvére, akik támogattak bennünket mindazon hazugságok ellenére, amelyeket sokmillió példányban terjesztenek a Szovjethatalomról az imperialisták, s a „munkásvezérek”, a mensevikek és eszerek minden erőfeszítése ellenére, akiknek akadályozniok kellett és akik igyekeztek is akadályozni a munkások értünk folytatott harcát. A mi számbelileg gyenge, nyomortól és nélkülözésektől elgyötört proletariátusunk erre a segítségre támaszkodva győzött, mert erőssé tette erkölcsi ereje.

Ez az első erő.

A második erő az, mely a fejlett tőke és a proletariátus között áll. Ez — a kispolgárság, a kistermelők, az, ami Oroszország lakosságának túlnyomó többsége — a parasztság. Elsősorban a kisgazdák és a kisüzemű gazdaság. Kilenctized részük ilyen és nem is lehet más. Nem vesznek részt nap nap után a tőke és a munka közötti éles harcban, nem járták végig ezt az iskolát, gazdasági és politikai életviszonyaik nem hozzák közelebb őket egymáshoz, hanem elválasztják, eltaszítják őket egymástól, és sokmillió elszigetelt kistermelővé teszik őket. Ezek azok a tények, amelyeket önök mindnyájan jól ismernek. Ezen semmiféle kollektívák, kolhozok, kommunák nem tudnak változtatni hamarabb, mint évek hosszú-hosszú sora után. Ez az erő, hála a proletárdiktatúra forradalmi erélyének és elszántságának, olyan gyorsan végzett jobboldali ellenségeivel, a földbirtokos osztállyal, mint még soha senki, teljesen elsöpörte ezt az osztályt, hihetetlen gyorsasággal véget vetett uralmának. De minél gyorsabban vetett véget uralmának, minél gyorsabban tért át saját gazdálkodására az egész nép tulajdonába vett földön, minél határozottabban leszámolt a csekélyszámú kulák-kisebbséggel, annál gyorsabban alakult át maga is kistulajdonossá. Az elvtársak tudják, hogy az orosz faluban ezalatt kiegyenlítődés ment végbe. Csökkent a nagy területen gazdálkodók száma és azoké, akiknek nincs mit bevetniük, nőtt a középparaszti gazdaságok száma. Ez alatt az idő alatt falvaink kispolgáribbakká lettek. Ez önálló osztály, az az osztály, mely a földbirtokosok és kapitalisták megsemmisítése, elkergetése után az egyetlen olyan osztály, mely szembe tud helyezkedni a proletariátussal. Ezért oktalan dolog azt írni a plakátokra, hogy a munkások és parasztok uralma sohasem ér véget.

Az elvtársak tudják, hogy politikai hangulatát tekintve milyen ez az erő. Ez — az ingadozás ereje. Ezt forradalmunk során láttuk az ország minden zugában, Oroszországban a maga módján, Szibériában a maga módján, Ukrajnában a maga módján — de az eredmény mindenütt egy volt: az ingadozás ereje. Az eszerek és a mensevikek sokáig vezették járszalagon, Kerenszkij segítségével is, a Kolcsak-periódusban is, akkor is, amikor Szamárában Alkotmányozó Gyűlés volt, akkor is, amikor Kolcsaknál, vagy elődeinél a mensevik Majszkij volt a miniszter stb. Ez az erő a proletariátus vezetése és a burzsoázia vezetése között ingadozott. Vajon mi az oka annak, hogy ez az erő, amely túlnyomó többségben van, nem vezette önmagát? Az, hogy ennek a tömegnek gazdasági életfeltételei olyanok, hogy maga nem tud egyesülni, maga nem tud tömörülni. Ez világos mindenki előtt, aki nem rabja az üres frázisoknak „általános népszavazásról”, alkotmányozó gyűlésről és ehhez hasonló „demokráciáról”, amellyel minden országban századokon át butították a népet, és amelyet nálunk pedig az eszerek és a mensevikek többszáz héten át gyakoroltak, s „mindig ugyanabba a kőbe botolva” buktak el. (Taps.) Saját tapasztalatainkból tudjuk — és ha világméretekben, mondjuk százötven évre visszamenően, az újkort nézzük, valamennyi forradalom fejlődése igazolja —, hogy az eredmény mindenütt és mindig ugyanaz volt: általában a kispolgárságnak, különösen a parasztságnak minden arra irányuló kísérlete, hogy erejének tudatára ébredjen, hogy a gazdaságot és a politikát a maga módján irányítsa, kudarccal végződött. Vagy a proletariátus vezetésével, vagy a kapitalisták vezetésével — középút nincs. Mindazok, akik ilyen útról álmodoznak, hiú ábrándokat szőnek, fantaszták. Megcáfolja őket a politika, a közgazdaságtan és a történelem. Marx egész tanítása megmutatja, hogy ha feltételezzük a kistermelőket mint a termelési eszközök és a föld birtokosait, akkor a köztük végbemenő cseréből feltétlenül kinő a tőke, és ezzel együtt kialakulnak a tőke és a munka közti ellentétek. A tőke és a proletariátus harca elkerülhetetlen, ez az egész világon érvényesülő törvény, s aki nem akarja becsapni önmagát, annak ezt látnia kell.

Éppen ezekben az alapvető gazdasági tényekben rejlik a magyarázata annak, miért nem tud ez az erő maga érvényesülni, s miért végződtek mindenkor kudarccal az ebben az irányban tett kísérletek minden forradalom történetében. Ha a proletariátusnak nem sikerül a forradalmat vezetnie, ez az erő mindig a burzsoázia vezetése alá kerül. Így volt ez minden forradalomban, és persze az orosz emberek sincsenek más fából faragva, mint a többi ember, ha pedig szentté akarják magukat avattatni, csak nevetségessé válnak. Világos, hogy a történelem ránknézve éppen úgy érvényes, mint másokra. Előttünk mindez azért különösen világos, mert mindannyian átéltük a Kerenszkij-uralmat. Akkoriban százszorta több volt az olyan okos, művelt, nagy politikai és államigazgatási tapasztalatokkal bíró politikai vezető, aki a kormányt támogatta, mint amennyi a bolsevikok között van. Ha felsorolnánk mindazokat a funkcionáriusokat, akik szabotáltak bennünket, s akik nem tekintették feladatuknak, hogy a mensevikekre és az eszerekre támaszkodó Kerenszkij-kormányt szabotálják, kiderülne, hogy az óriási többség ilyenekből állott. S a Kerenszkij-kormány mégis megbukott. Voltak tehát olyan okok, amelyek erősebben hatottak, mint az olyan művelt értelmiségiek nagy túlsúlya, akik jártasak voltak az államigazgatásban, akik ezt a művészetet elsajátították, évtizedekkel az előtt, hogy az államhatalmat kezükbe vették. Ukrajna, a Donvidék, Kubán más-más változatban azonos tapasztalatokat szereztek és egyazon eredményre jutottak. Itt szó sem lehet véletlenekről. Ez a második erőnek gazdasági és politikai törvénye: vagy a proletariátus vezetésével — ez az út nehéz, de kivezethet a földbirtokosok és kapitalisták uralma alól —, vagy a kapitalisták vezetésével, mint a fejlett demokratikus köztársaságokban, sőt Amerikában is, ahol még nem fejezték be egészen az ingyenes földosztást (minden új igénylőnek fejenként 60 gyeszjatyina földet adtak ingyen; jobb feltételt el sem lehet képzelni!), és ahol ez a tőke feltétlen uralmához vezetett.

Ez a második erő.

Nálunk ez a második erő ingadozik, különösen kifáradt. A forradalom terhei nehezednek vállára, s az utóbbi években egyre nagyobb súllyal nehezedik rá az aszályos év, a terményfelesleg beszolgáltatásának kötelezettsége, s ehhez járul még a jószág elhullása, a takarmányhiány stb. Ilyen körülmények között érthető, hogy ezen a második erőn, a parasztság tömegén úrrá lett a kétségbeesés. Jóllehet már három és fél év eltelt a földbirtokosok elűzése óta, nem gondolhatott helyzetének megjavítására, márpedig helyzetének javítására immár feltétlenül szükség van. A hadseregből hazatérők nem találnak megfelelő munkaalkalmat. Így válik ez a kispolgári erő anarchikus elemmé, amely követeléseit zavargásokban juttatja kifejezésre.

A harmadik erőt mindenki ismeri, ezek — a földbirtokosok és a kapitalisták. Nálunk ez az erő most nem látható. De egy különösen fontos esemény, az utolsó hetek egy különösen fontos tanulsága — az, ami Kronstadtban történt, mint valami fénycsóva, mindennél élesebben megvilágította a valóságot.

Nincs ma Európában olyan ország, ahol ne volnának fehérgárdista elemek. Az orosz emigránsok számát hétszázezerre becsülik. Ezek megszökött kapitalisták és a hivatalnokoknak az a tömege, amely nem tudott alkalmazkodni a Szovjethatalomhoz. Ezt a harmadik erőt nem látjuk, külföldre ment, de él és cselekszik, szövetségben az egész világ kapitalistáival, akik éppúgy támogatják, mint Kolcsakot, Jugyenyicset, Vrangelt, támogatják pénzzel és támogatják más eszközökkel, mert megvannak a maguk nemzetközi kapcsolatai. Ezekre az emberekre mindenki emlékszik. Önök persze mindannyian észrevették, hogy lapjaink az utóbbi napokban milyen sok olyan idézetet és részletet közölnek a fehérgárdista sajtóból, amelyek a kronstadti eseményeket kommentálják. Ezeket az eseményeket az utóbbi napokban leírta Burcev, aki lapot ad ki Párizsban, méltatta Miljukov — önök persze mindezt olvasták. Miért fordítottak erre a mi lapjaink olyan nagy figyelmet? Helyes-e ez? Helyes. Mert az ellenséget jól kell ismernünk. Amióta átlépte a határt, nincsen annyira a szemünk előtt, de tudjuk, nem ment túlságosan messzire, legfeljebb néhány ezer versztnyire és ott visszavonulva ilyen távolságba, lesben áll. Épségben van, él és vár. Ezért kell szemmeltartani, annál is inkább, mert ezek nemcsak szökevények. Nem, ezek a világtőke közvetlen segítőtársai, akiket a világtőke tart el, és akik azzal együttműködnek.

Önök, persze, mindnyájan észrevették, hogy a külföldön megjelenő fehérgárdista lapokból vett idézetek mellett angol és francia lapokból is közöltünk idézeteket. Egy kórus, egy zenekar ez. Igaz, az ilyen zenekarokban nem egy karmester van, aki kottából vezényel. Ott a nemzetközi tőke vezényel, kevésbé feltűnő eszközzel, mint a karmesteri pálca, de hogy ez egy zenekar, az bármely idézetből világosan kiderül. Kijelentették: ha a jelszó az lesz, hogy „szovjet hatalom bolsevikok nélkül” — mi egyetértünk. És Miljukov ezt különösen szemléltetően magyarázza. Miljukov figyelmesen tanulmányozta a történelmet és ismereteit felfrissítette azzal, hogy az orosz történelmet saját bőrén tanulmányozta. Húszéves professzori tanulmányainak eredményét húszhónapos személyes tanulmánnyal egészítette ki. Miljukov kijelenti, hogy ha a jelszó ez lesz: szovjet hatalom bolsevikok nélkül — én mellette vagyok. Hogy ez egy kis eltolódást jelent-e majd jobbfelé, vagy egy kis eltolódást balra, az anarchisták felé, azt külföldről, Párizsból nem lehet látni. Onnan nem láthatják, hogy Kronstadtban mi történik, de Miljukov azt mondja: „monarchista urak, ne siessenek, ne zavarják a dolgok alakulását azzal, hogy ezt dobra verik.” És kijelenti, hogy ha balratolódás következik be, ő kész síkraszállni a szovjet hatalom mellett a bolsevikok ellen.

Ezt írja Miljukov és ez tökéletesen helyes. Tanult egyet-mást az orosz történelemből, valamint a földbirtokosoktól és a kapitalistáktól, amikor azt állítja, hogy a kronstadti eseményekben végeredményben az a törekvés nyilvánul meg, hogy létrehozzanak egy szovjet hatalmat, de bolsevikok nélkül; egy kis jobbratolódással, egy kis szabadkereskedelemmel, egy kis alkotmányozó gyűléssel. Ha bármelyik menseviket meghallgatják, ugyanezt fogják hallani, talán ki sem kell mennünk ebből a teremből. Ha a kronstadti események jelszava egy kis elhajlás balra — szovjet hatalom anarchistákkal, akiket a nyomor, a háború, a hadsereg leszerelése hívott életre — miért van akkor Miljukov mellette? Mert tudja, hogy elhajlás vagy a proletárdiktatúra irányában, vagy a kapitalisták irányában lehetséges csak.

Máskép nem állhatna fenn a politikai hatalom. Bár nem végső, hanem csak egyik végső harcunkat vívjuk, az egyetlen helyes válasz arra a kérdésre, hogy ki ellen folytatjuk ma egyik döntő harcunkat, így szól: a kispolgári ösztönösség ellen tulajdon portánkon. (Taps.) Ami a földbirtokosokat és a kapitalistákat illeti, őket az első hadjáratban legyőztük, de csak az elsőben, a második már nemzetközi méretekben fog lejátszódni. A mai kapitalizmus, még ha százszor erősebb is, nem tud ellenünk harcolni, mert ott, a fejlett országokban, a munkások tegnap meghiúsították háborúját, s ma méginkább, még biztosabban meg fogják hiúsítani, mert ott egyre jobban érezhetők a háború következményei. A kispolgári ösztönösség megtestesítőit pedig mi idehaza legyőztük ugyan, de azok még jelentkezni fognak, s erre számítanak a földbirtokosok és a kapitalisták, különösen az okosabbak, mint például Miljukov, aki azt mondotta a monarchistáknak: maradjatok veszteg, hallgassatok, mert különben csak erősíteni fogjátok a Szovjethatalmat. Ezt megmutatta a forradalmak általános lefolyása; ezek a forradalmak rövid időre megteremtették a dolgozók diktatúráját, melyet a falu ideig-óráig támogatott, de nem teremtették meg a dolgozók szilárd hatalmát, és rövid idő alatt minden visszacsúszott. Éppen azért csúszott vissza, mert a parasztoknak, a dolgozóknak, a kistulajdonosoknak nem lehet saját politikájuk, s a sok ingadozás után vissza kell fordulniok. Így volt ez a nagy francia forradalomban is, így volt ez kisebb mértékben minden forradalomban. S érthető, hogy ezekből a tanulságokból mindenki okult. Fehérgárdistáink külföldre mentek, visszavonultak háromnapi járóföldre, s ott lesben állnak, a nyugateurópai tőke pedig segíti és támogatja őket. Ilyen a helyzet. Ebből világosan következnek a proletariátus feladatai és kötelességei.

A fáradtságból és kimerültségből egy bizonyos hangulat és néha kétségbeesés keletkezik. A forradalmi elemeknél ez a hangulat és ez a kétségbeesés, mint mindig, anarchizmusban jut kifejezésre. Így volt ez minden kapitalista országban, így van ez nálunk is. A kispolgári elemek válságon mennek át, mert az elmúlt években nehéz volt a soruk, ha nem is olyan nehéz, mint 1919-ben a proletariátusé, de mégis nehéz. A parasztságnak meg kellett mentenie az államot, be kellett szolgáltatnia egész terményfeleslegét ellenszolgáltatás nélkül, de ez a teher már meghaladja erejét, innen soraiban a csüggedés, az ingadozás, a tétovázás, s ezzel számol az ellenség, a tőkés, és azt mondja: csak meg kell ingatni, meg kell rendíteni, aztán majd összeroppan. Ez a kronstadti események értelme, ha az összoroszországi és nemzetközi méretekben számbavett osztályerők szemszögéből világítjuk meg őket. Ezt jelenti egyik végső harcunk, amelyet azért vívunk, mert ezt a kispolgári-anarchista ösztönösséget nem győztük le, és a forradalom legközelebbi sorsa most attól függ, hogy legyőzzük-e. Ha nem győzzük le, visszaesünk, mint a francia forradalom. Ez elkerülhetetlen, s ezzel szembe kell néznünk, s nem szabad port hintenünk a szemünkbe, nem szabad frázisokkal megnyugtatnunk magunkat. Minden lehetőt el kell követnünk, hogy könnyítsünk ennek a tömegnek a helyzetén és megőrizzük a proletár vezetést, s akkor az Európában növekvő kommunista forradalmi mozgalom új erősítést fog kapni. Az, ami ott nem történt meg ma, megtörténhet holnap, az, ami nem történik meg holnap, megtörténhet holnapután, a világtörténelemben azonban az olyan időszakok, mint holnap és holnapután, legalább néhány évet jelentenek.

Ez a válaszom arra a kérdésre, hogy miért harcolunk most és miért vívjuk egyik végső harcunkat, hogy mi a legutóbbi események értelme, mi az értelme az osztályok harcának Oroszországban. Most érthető, miért élesedett úgy ki ez a harc, miért esik annyira nehezünkre megérteni, hogy a fő ellenség nem Jugyenyics, Kolcsak vagy Gyenyikin, hanem saját viszonyaink, tulajdon környezetünk.

Itt áttérhetek túlságosan hosszúra nyúlt beszédem befejező részére, a vasúti és a vízi közlekedés helyzetére, s a vasutasok és a hajózási munkások kongresszusának feladataira. Úgy vélem, hogy az, amit itt vázoltam, ezekkel a feladatokkal a legszorosabban, elválaszthatatlanul összefügg. Aligha van a proletariátusnak még egy olyan része, amely mindennapos gazdasági tevékenységében olyan szemmellátható kapcsolatba kerülne az iparral és a mezőgazdasággal, mint a vasutasok és a hajózási munkások. Az önök feladata, hogy a városokat ellássák élelmiszerrel, hogy a faluba iparcikkek szállításával életet vigyenek. Ez mindenki előtt világos, de még világosabb a vasúti és hajózási munkások előtt, mert ez napi munkájuk tárgya. És úgy hiszem, hogy ebből magától értetődően következik, hogy jelenleg milyen rendkívül fontos feladatok végrehajtása, milyen felelősség hárul a vasúti és vízi közlekedés dolgozóira.

Önök mindannyian tudják, hogy kongresszusuk olyan viszonyok között gyűlt egybe, amikor szakszervezetük felső és alsó rétegei között súrlódások voltak. Amikor ez a kérdés a legutóbbi pártkongresszus elé került, a kongresszus olyan határozatokat hozott, melyek értelmében összhangot kell teremteni a felső és az alsó rétegek között olymódon, hogy a felső rétegek kötelesek alárendelni magukat az alsó rétegeknek olymódon, hogy kijavítják azokat a szerintem elszigetelt, de mindenképpen kijavításra szoruló hibákat, melyeket a felső rétegek elkövettek. Önök tudják, hogy a pártkongresszuson kijavították ezeket a hibákat, tudják, hogy a kongresszus úgy fejezte be munkáját, hogy a kommunista párt soraiban erősebb volt az összefogás és nagyobb volt az egység, mint eddigelé. Ez az élcsapatnak, azaz a proletariátus vezető részének jogos, szükséges és egyedüli helyes válasza a kispolgári, anarchista erők mozgalmára. Ha mi, öntudatos munkások, megértjük ennek a mozgalomnak veszélyes mivoltát, összefogunk és tízszerte nagyobb egyetértésben, százszorta nagyobb összeforrottságban fogunk dolgozni, akkor ez megtízszerezi erőnket, s akkor a katonai támadás legyőzése után győzelmet aratunk azoknak az elemeknek ingadozásai és tétovázásai felett is, amelyek felkavarják mindennapi életünket és éppen ezért, ismétlem, veszélyesek. A pártkongresszus határozatában helyreigazította azt, amire figyelmét felhívták, s határozata nagy lépés a proletárhadsereg tömörülése és összhangja terén. Most önöknek kongresszusukon ugyanezt kell tenniök, és meg kell valósítaniok a pártkongresszus határozatát.

Ismétlem, a proletariátus e részének munkájától közvetlenül nagyobb mértékben függ a forradalom sorsa, mint a többi rész munkájától. Helyre kell állítanunk a mezőgazdaság és az ipar közötti forgalmat, ahhoz pedig, hogy ezt helyreállítsuk, anyagi támaszra van szükségünk. Mi az ipar és a mezőgazdaság kapcsolatának anyagi támasza? A vasúti és a vízi közlekedés. Ezért az a kötelesség hárul önökre, hogy munkájukat különösen komolyan vegyék, és ez önök közül nemcsak azoknak kötelessége, akik tagjai a kommunista pártnak és következésképpen tudatosan harcolnak a proletárdiktatúráért, hanem azoké is, akik nem tartoznak a párthoz, de funkcionáriusai annak a szakszervezetnek, amely egymillió-másfélmillió közlekedési munkást egyesít. Forradalmunk és valamennyi előző forradalom tanulságain okulva, mindannyiuknak meg kell érteniök a mostani helyzet nehézségeit, és ha nem engedik látásukat mindenféle jelszavakkal elhomályosítani — akár „szabadságról”, akár alkotmányozó gyűlésről, akár „szabad Szovjetekről” van is szó — hiszen a cégtáblát olyan könnyű átmázolni, hogy Miljukov mint a kronstadti köztársaság Szovjetjeinek híve mutatkozott be —, ha szembenéznek az osztályok erőviszonyaival, megbízható és szilárd alapot, fundamentumot kapnak minden politikai következtetésük számára. Világosan látni fogják, hogy a válság időszakát éljük át, amikor tőlünk függ, vajon a proletárforradalom ugyanolyan tántoríthatatlanul fogja-e folytatni útját a győzelem felé, mint az utóbbi időben, vagy pedig ingadozásaival és tétovázásaival lehetővé teszi-e a fehérgárdisták győzelmét, amely nem változtat a nehéz helyzeten, csak éppen sok évtizedre visszaveti Oroszországot a forradalomtól. Önöknek, mint a vasúti és hajózási munkások képviselőinek, csupán egy következtetést lehet és kell levonniok: meg kell százszorozni a proletár összefogást és a proletár fegyelmet. Ezt, elvtársak, ha törik, ha szakad, meg kell valósítanunk és győznünk kell. (Viharos taps.)

Megjelent: „Pravda” 67. és 68. sz.
1921. március 29. és 30.

Lenin Művei. 32. köt. 287—301. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

Kína forradalma
Amikor Kína magárahagyatva küzdött
VII. Frontok az ellenség háta mögött
3. Sanszi—Honan—Hopei: a főhadiszállás körzete
4. Santung és áttörés a tengerhez

(idézet: Kína forradalma című könyvből)

3. Sanszi—Honan—Hopei: a főhadiszállás körzete

Közben délebbre a Taihang-hegyek vidékén megszületett a Sanszi—Honan—Hopei Felszabadított Körzet.

Ennek a területnek nagy előnye volt. Még az ellenséges megszállás előtt itt állították fel a Nyolcadik Hadsereg főhadiszállását, amelyet maga Csu Te főparancsnok irányított. Amikor a japánok Sanszi nagyobb városait és főbb közlekedési vonalait elfoglalták — a főhadiszállás nem ment el. Mindössze elköltözött Liaoszien városából a környező hegyekbe. Az irányítóközpont jelenléte mindenesetre nem csak előnyt jelentett. A japánok, akik kezdetben nem nagy fontosságot tulajdonítottak a többi ellenállási körzeteknek, itt mindig szünet nélkül és igen hevesen támadtak. A terület másik jellegzetessége az ipari munkások viszonylag nagy száma volt. Ezek a körzetet átszelő vasútvonalakon, a Taijüan-i fegyvergyárban és a tartomány szénbányáiban dolgoztak. Az ellenálló erők így közel mehettek a városokhoz — és a munkások is könnyebben csatlakozhattak hozzájuk. Itt szervezte meg a Nyolcadik Hadsereg a maga híres vasúti ezredét, amely állandóan és nagy sikerrel támadta azokat a vasútvonalakat, amelyeken katonái valamikor dolgoztak.

A munkások felkeléseit ezeken a területeken is összehangolták a katonai támadásokkal. Az egyik ilyen támadás során a Nyolcadik Hadsereg elfoglalta és elárasztotta a nagy csing-csingi antracitbányákat. A munkásfelkelések célja nemcsak az volt, hogy szétrombolják az ellenség által használt ipari felszerelést, hanem az is, hogy az összes szállítható felszerelés leszerelésével ipari ellenálló bázist teremtsenek. Ezeket a lehetőségeket teljes mértékben kihasználták. A Sanszi—Honan—Hopei támaszpont az összes Felszabadított Körzetek közül a leggazdagabb volt gépekben és képzett szakmunkásokban.

Három hónappal a háború megkezdése után az ellenséges vonalak mögötti, elszigetelt hegyi falvakban elrejtett kis telepek már termeltek. Puskákat, mozsárágyúkat, géppuskákat, lőszert, tábori rádiót, füstnélküli lőport, — de gyártottak esztergapadokat, textilgépeket és nyomdagépeket is. Ezek a telepek a hadsereg, vagy a munkáskooperatívák tulajdonában voltak.

1937 végén a támaszpont magvából, Délkelet-Sanszi hegyeiből a csapatok keleti irányba, Dél-Hopei és Nyugat-Santung síkságai felé törtek előre. Akárcsak a Sanszi—Csahar—Hopei Felszabadított Körzetben, itt is szorosan együttműködtek a helyi ellenálló csoportokkal és a hazafias szervezetekkel. Kormányt választottak, amelynek Jang Hsziü-ling professzor volt az elnöke. Politikai állásfoglalására nézve Jang a Nemzeti Felszabadítókhoz tartozott. Tiencsinben a Francia Katolikus Ipari és Kereskedelmi Kollégium tanára volt. A japán támadás után egy csoport hazafias diák élén a Taihang-hegyekbe ment és harcrahívta a népet.

4. Santung és áttörés a tengerhez

1937 végén történt az is, hogy a Nyolcadik Hadsereg mindenütt érintkezést keresett a tengerparttal. A fontos santungi félszigeten létrehozott támaszpont segítségével érintkezést tudott teremteni a Kína legkeletibb sarkában működő ellenálló csoportokkal. Ennek a körzetnek a történetét Csu Zsui szavaival mondjuk el. Ő volt a körzet politikai tisztje. Nagydarab, komoly ember. Elvégezte a Szun Jat-szen Egyetemet és Moszkvában a Vörös Hadsereg Tüzérségi Akadémiáját. Azután visszatért Kínába. 1929-től kezdve nyolc esztendőn keresztül harcolt a polgárháborúban. Azután még nyolc évig a japánok ellen. Így beszélt:

— Stratégiai szempontból Santung nagyon jó partizántámaszpont. Topográfiailag hegyek és síkságok váltakoznak rajta. Ásványokban és mezőgazdasági terményekben rendkívül gazdag. Búzában, gyapotban és az ezekhez kapcsolható iparágak létesítéséhez szükséges nyersanyagban önellátó. Lakosságának száma igen nagy: harmincnyolcmillió. Népéről sokszáz éve azt tartják, hogy jó, kemény, használható katonaanyag.

— A parti körzetekben a japánellenes hagyomány még a tizenötödik és tizenhatodik századból ered, amikor japán kalózkülönítmények kötöttek ki a partvidéken és a Falvak lakossága önkéntes csapatokat alakított, hogy visszaverhesse őket hajóikhoz. Az újabb időkben az 1894-es első japán-kínai háború nagy csatáját is santungi katonák vívták meg Pingjang mellett. A tartományban még élnek olyan öregemberek, akik ott voltak ebben az ütközetben.

— Ezenfelül 1916—1920-ban és 1928-ban maga Santung is megkóstolta a japán megszállást. Sokan emigráltak ekkor Mandzsúriába. Ezek nagyrésze 1931-ben visszatért — felfegyverkezve a japánellenes partizánharc tudományával.

— A santungi nép történelme: társadalmi harcok sorozata a legkülönbözőbb elnyomók ellen. A népesség nagy tömegének a földre gyakorolt nyomása volt az az erő, amely eredetileg a hadseregbe, vagy a mandzsúriai emigrációba kergette őket. Ugyanez az erő késztette őket arra, hogy a Mandzsu-dinasztia, a földesurak, meg az adószedők ellen titkos társaságokba tömörüljenek. Becsléseink szerint már a háború megkezdésének pillanatában háromszázezer puska volt a santungi parasztok kezében, úgyhogy nem volt nagyon nehéz feladat ellenállási mozgalmat szervezni.

— Több mint ezer régi „Kuomintang-forradalmár” volt a tartományban, akik a párt első éveiben együtt dolgoztak Szun Jat-szennel, de otthagyták a pártot, amikor az a reakció útját választotta. Legtöbbjük visszavonultan élt, vagy olyan nem politikai jellegű tevékenységgel foglalkozott, mint tanítás, vagy a földművelés és falusi kézművesség tökéletesítésére irányuló kísérletek. Az emberek nagyon tisztelték őket és így olyan haladó, japánellenes tartalékot alkottak, amelyet könnyűszerrel aktivizálni lehetett megfelelő körülmények esetén. A tartományban eredetileg nem volt ötvennél több kommunista.

— A japánok gyakorlatilag nem találtak ellenállásra, amikor beléptek Santungba és Han Fu-csu kormányzót ezért Csungking agyon is lövette. A megszállás után a Nyolcadik Hadsereg 115. hadosztályának három százada beszivárgott a tartomány nyugati részébe, hogy támadásokat intézzen a Tiencsin—Pukou vasútvonal ellen. Ezt a hadmozdulatot az Országos Katonai Tanács jóváhagyta.

— 1937 december 25-e sokáig emlékezetes nap marad Santung tartomány számára, mert a népi ellenálló erők ezen a napon egyszerre számos ponton megtámadták az ellenséget. Sok esetben a támadók nem is tudtak a többi egyidejű támadásról. Több mint húsz ellenálló csoport — legtöbbjének volt egy vagy két kommunista tagja — ez évnek ebben az utolsó hetében vívták első csatározásaikat. Az egyik néhány fegyvert zsákmányolt együttműködő csapatoktól. A másik elaknásított egy utat és felrobbantott egy teherautót — de csak egy telefonkészüléket zsákmányolt, amit a parasztok rögtön szét is szedtek, megtudni, hogy miféle ördög masinája rejtőzik benne. Egy harmadik megtámadott egy vasútállomást és elpusztított egy őrjáratot.

— Ezek az akciók önmagukban talán nem voltak valami „mutatósak”, a fontos azonban az volt, hogy egyszerre sok helyen történtek és mindegyikük úgy hatott, mint szikra a taplóra. Az emberek, akik hírét kapták ezeknek a támadásoknak, így szóltak: „Az ellenállás megkezdődött” — és előhúzták rejtekhelyéről a puskát. A régi hadseregek volt katonái özönleni kezdtek az új alakulatokba. A Santung tartomány hadseregét a japánok sohasem verték meg — ez a hadsereg feloszlott. És a régi katonái, akik dühösek voltak, hogy a tartomány harc nélkül meghódolt — most végre ütni akartak egyet az ellenségen.

— Ezek a források táplálták az ellenállást és az csakhamar hihetetlen mértékben megnőtt. Volt például egy osztag, amely december végén alig néhány puskával kezdte a harcot. Január tizedikén több mint ezer emberük volt, hatszáz közülük fegyveres. Az új fegyverek némelyike angol gyártmányú volt és Weihaiwei raktáraiból származott. Weihaiweit ugyanis „kölcsönadták” az angoloknak támaszpont céljaira, akik berendeztek ott egy tengerészeti anyagfelvevő-állomást. A háború megkezdésekor azután a kínai őrség elvitte a fegyvereket, még mielőtt a japánok rátehették volna a kezüket.

— Az egyik ilyen egységhez tartoztak santungi vezető pártmunkásaink is, akik még a harcok kezdetén elestek. Némelyiket nem is az ellenség ölte meg, hanem a régi Kuomintang-közigazgatás visszamaradt elemei, akik megrettentek, amikor látták, hogy a nép a maga céljai elérésére fegyvert ragad. Amikor eleinte még csak néhány puskája volt ennek az egységnek, a Wentang-i magisztrátus rendőrsége le akarta fegyverezni és kommunista tagjai közül négyet legyilkoltatott. Az egység azonban mégis rohamosan nőtt és naponta több, mint száz ember csatlakozott hozzá.

— Ez az egység első támadását a Muping-i együttműködő helyőrség ellen intézte. A partizánok kilencven puskát zsákmányoltak és az egész népet tömegtárgyalásra hívták össze az áruló városi tanács és a rendőrfőnök elítélésére. Népszavazással halálra ítélték őket. Ekkor hirtelen japán ellentámadás érte az osztagot. Az ellenség teherautókon szállított hatszáz katonával és két repülőgéppel támadott. Lin Csi, a Kommunista Párt kelet- santungi szervezetének vezetője volt az első, aki halálosan megsebesült. Még tíz parancsnokot és politikai munkást öltek meg. De a japánok vesztesége negyven halott és sebesült volt és egy szerencsés puskalövés földrekényszerítette egyik repülőgépüket is.

— Néhány nap múlva már az egész tartomány tudott Muping elfoglalásának esetéről, az árulók feletti ítéletről, az ellentámadás visszaveréséről. A véletlen puskalövéssel lelőtt repülőgép esete különösen jó hatást keltett. A nép ezzel bizonyítva látta, hogy az ellenség még a levegőben sincs védve a nép fegyverei ellen. Semmi sem segíthette volna jobban az ellenállás növekedését. Eközben a Tiencsin-Pukou vasútvonal mentén harcoló három Nyolcadik Hadseregbeli század a tartomány nyugati, távoli sarkában igen sok önkéntest mozgósított. A keletsantungi félszigetre azonban mégis csak néhány hónap múlva értek el a Nyolcadik Hadsereg emberei. Amikor két ezrednyi erővel megérkeztek, láthatták, hogy már tekintélyes ellenállási támaszpont fejlődött itt ki, amelynek megvolt a maga hagyománya, tapasztalata és vezetősége. Akkor már harmincezer ember állott fegyverben. Itt nem kellett a hadseregnek kezdeményezni az ellenállást. Bizton építhetett már arra az alapra, amit a harcos santungi nép már megteremtett.

SaLa

 

Az Oroszországi Kommunista Párt X. Kongresszusának határozati javaslata a szindikalista és anarchista elhajlásról pártunkban (eredeti tervezet)

1. Az utóbbi hónapokban pártunk soraiban szemmelláthatólag szindikalista és anarchista elhajlás nyilvánul meg, mely az eszmei harcban a legerélyesebb intézkedéseket, valamint a párt megtisztítását és meggyógyítását teszi szükségessé.

2. Az említett elhajlást részben az idézte elő, hogy volt mensevikek léptek be a pártba, továbbá olyan munkások és parasztok, akik még nem sajátították el teljesen a kommunista világnézetet, de a legfőbb oka ennek az elhajlásnak az, hogy a proletariátusra és az Oroszországi Kommunista Pártra befolyással van a kispolgári ösztönösség, amely országunkban rendkívül erős, és amely elkerülhetetlenül ingadozást idéz elő az anarchizmus irányában, különösen olyan időpontokban, amikor a tömegek helyzete a rossz termés és a háború rendkívül pusztító következményei miatt erősen leromlott, és amikor a milliós hadsereg leszerelése folytán a parasztok és munkások százezrei kerülnek az utcára és ezek nem tudnak azonnal rendes megélhetést találni.

3. Ennek az elhajlásnak elméletileg legkövetkezetesebb és legkialakultabb kifejezése (variáns: ennek az elhajlásnak egyik legkövetkezetesebb stb. kifejezése): az úgynevezett „munkásellenzék” csoportjának tézisei és egyéb irodalmi művei. Eléggé jellemző például ennek a csoportnak következő tézise: „A népgazdaság igazgatásának megszervezése az iparági szakszervezetiekben tömörült termelők összoroszországi kongresszusának feladata. A szakszervezetek választják meg azt a központi szervet, mely a köztársaság egész népgazdaságát igazgatja.”

Ez és az ehhez hasonló számos nyilatkozat elméletileg tökéletesen helytelen eszméken alapszik, mert ezek az eszmék teljesen szakítanak a marxizmussal és a kommunizmussal, valamint valamennyi félproletár forradalom és a mostani proletárforradalom gyakorlati tapasztalatainak eredményeivel.

Először is, a „termelő” fogalma egyesíti a proletárt a félproletárral és a kisárutermelővel, s ilymódon gyökeresen eltér az osztályharc alapfogalmától és attól a fő követelménytől, hogy pontosan meg kell különböztetni az osztályokat.

Másodszor, az irányvétel a pártonkívüli tömegekre, illetőleg a velük való kacérkodás, mely a fentebb idézett tézisben kifejezésre jut, nem kevésbé gyökeres eltávolodás a marxizmustól.

A marxizmus azt tanítja — és ezt a tanítást nemcsak formailag erősítette meg az egész Kommunista Internacionálé a Komintern (1920-as) II. kongresszusán a proletariátus politikai pártjának szerepéről hozott határozatában, hanem gyakorlatilag is megerősítette a mi forradalmunk —, hogy csak a munkásosztály politikai pártja, vagyis a kommunista párt képes egyesíteni, nevelni és szervezni a proletariátusnak és az egész dolgozó tömegnek olyan élcsapatát, amely egyedül képes arra, hogy ellenálljon e tömeg elkerülhetetlen kispolgári ingadozásainak, a proletariátus soraiban fellelhető szakmai szűkkeblűség vagy szakmai előítéletek elkerülhetetlen hagyományainak és az ezekbe való visszaeséseknek, és hogy vezesse az egész proletariátus egész egyesített tevékenységét, vagyis politikailag vezesse a proletariátust, a proletariátus révén pedig vezesse a dolgozók tömegeit. Enélkül a proletariátus diktatúrája megvalósíthatatlan.

A Kommunista Párt szerepének helytelen értelmezése a pártonkívüli proletariátushoz való viszonyában, az első és a második tényezőnek az egész dolgozó tömeghez való viszonyában — a kommunizmustól való gyökeres elméleti eltávolodást, a szindikalizmus és az anarchizmus felé való elhajlást jelent, és ez az elhajlás a „munkásellenzék” valamennyi nézetét átitatja.

4. Az Oroszországi Kommunista Párt X. kongresszusa kijelenti, hogy ugyancsak teljesen helytelennek tartja a fentemlített csoport és más személyek minden olyan kísérletét, hogy hibás nézeteik védelmezése céljából az Oroszországi Kommunista Párt programja gazdasági részének a szakszervezetek szerepével foglalkozó 5. paragrafusára hivatkozzanak. Ez a paragrafus kimondja, hogy „a szakszervezeteknek el kell jutniok oda, hogy ténylegesen összpontosítsák kezükben az egész népgazdaság, mint egységes gazdasági egész teljes igazgatását”, és hogy a szakszervezetek „ilymódon biztosítják a központi állami igazgatásnak, a népgazdaságnak és a dolgozó tömegek széles rétegeinek elválaszthatatlan kapcsolatát” azáltal, hogy „bevonják” ezeket a tömegeket „a gazdaság vezetésének közvetlen munkájába”.

Az Oroszországi Kommunista Párt programjának ugyanezen paragrafusa megállapítja, hogy ez a helyzet, ahová a szakszervezeteknek „el kell jutniok”, csak akkor alakulhat ki, ha „a szakszervezetek egyre nagyobb mértékben levetkezik a szakmai szűkkeblűséget” és egyesítik a dolgozók többségét, „majd pedig fokozatosan valamennyi dolgozót”.

Végül az Oroszországi Kommunista Párt programjának ugyanez a paragrafusa hangsúlyozza, hogy a szakszervezetek „az Oroszországi Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaság törvényei értelmében és a kialakult gyakorlatnak megfelelően máris képviselve vannak az ipar igazgatásának minden helyi és központi szervében”.

A szindikalisták és anarchisták, ahelyett hogy számbavennék az igazgatásban való részvételnek ezeket a gyakorlati tapasztalatait, ahelyett hogy az elért sikerekkel és a kijavított hibákkal szigorú összhangban továbbfejlesztenék ezeket a tapasztalatokat, egyszerűen kiadják a gazdaság igazgatási szerveit „megválasztó” „termelők kongresszusainak vagy kongresszusának” jelszavát. Ilymódon tökéletesen megkerülik és kiküszöbölik azt a vezető, nevelő és szervező szerepet, amelyet a párt a proletariátus szakszervezeteivel kapcsolatban, a proletariátus pedig a dolgozók félig vagy egészen kispolgári tömegeivel kapcsolatban betölt, s ahelyett hogy folytatnák és javítanák az új gazdasági formák építésének gyakorlati munkáját, amelyet a Szovjethatalom már megkezdett, kispolgári anarchista módon szétrombolják ezt a munkát, ami csak a burzsoá ellenforradalom diadalára vezethet.

5. Az Oroszországi Kommunista Párt kongresszusa az említett csoport és hasonló csoportok valamint egyének nézeteiben, az elméleti tévedéseken és a Szovjethatalom által megkezdett gazdasági építés gyakorlati tapasztalataival szemben megnyilvánuló alapjában helytelen állásponton kívül, súlyos politikai hibát és magát a proletárdiktatúra létét közvetlenül fenyegető politikai veszélyt lát.

Olyan országban, mint Oroszország, a kispolgári ösztönösség óriási túlsúlya és a háború következtében elkerülhetetlen pusztulás, elszegényedés, a járványok és a rossz termések, az ínség és népnyomor rendkívüli fokozódása a kispolgári és félproletár tömeg hangulatában különösen erős ingadozásokhoz vezetnek. Ezek az ingadozások hol e tömegek és a proletariátus szövetségének megerősödése irányában, hol pedig a burzsoá restauráció irányában haladnak, s a XVIII, XIX. és XX. század valamennyi forradalmának egész tapasztalata tökéletesen világosan és meggyőzően bizonyítja, hogy ezekből az ingadozásokból semmi más nem következhet, mint a kapitalisták és a földbirtokosok hatalmának és tulajdonának restaurációja (visszaállítása) — ha a proletariátus forradalmi élcsapatának egysége, ereje, befolyása a legkisebb mértékben meggyengül.

A „munkásellenzék” és a hozzá hasonló elemek nézetei ezért nemcsak elméletileg helytelenek, hanem gyakorlatilag is a kispolgári és anarchista ingadozásokat fejezik ki, gyakorlatilag gyengítik a kommunista párt következetes irányvonalát, gyakorlatilag támogatják a proletárforradalom osztályellenségeit.

6. Mindezek alapján az OKP kongresszusa határozottan elveti a fentemlített eszméket, amelyekben szindikalista és anarchista elhajlás jut kifejezésre, és szükségesnek tartja

először, a kérlelhetetlen és rendszeres elvi harcot ezek ellen az eszmék ellen;

másodszor, a kongresszus ezeknek az eszméknek propagálását összeegyeztethetetlennek tartja az OKP-hoz tartozással.

A kongresszus megbízza a párt Központi Bizottságát e határozatainak legszigorúbb végrehajtásával, s egyúttal rámutat arra, hogy különleges kiadványokban, cikkgyűjteményekben stb. helyet lehet és kell biztosítani a párttagok minél alaposabb eszmecseréje számára valamennyi említett kérdésben.

Először „Az Oroszországi Kommunista Párt
tízedik kongresszusa. Gyorsírói feljegyzés
(1921. március 8—16)” c. könyvben jelent meg.
Moszkva 1921.

Lenin Művei. 32. köt. 255—259. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

Levél a Tulai elvtársakhoz

1920. október 20.

Kedves Elvtársak!

Az önök előadása alapján egyetértek önökkel, de ha önök az én véleményemet fel akarják használni „ellenzékükkel” szemben, akkor adják át nekik az önök hozzám intézett levelét és az én válaszomat is. Akkor tájékozva lesznek, módjukban áll majd kifejteniük előttem a saját nézetüket, s akkor én sem leszek egyoldalúan tájékoztatva.

A dolog lényegét illetően röviden szólok. Amíg Vrangelt végérvényesen le nem verjük, amíg vissza nem foglaljuk az egész Krímet, addig a háborús feladatok állnak előtérben. Ez minden vitán felül áll.

Azonkívül Tula számára, tekintettel fegyver- és tölténygyáraira, könnyen lehetséges, hogy még Vrangel legyőzése után is bizonyos ideig elsőrendű feladat marad a fegyver- és tölténygyártás folytatása teljes erővel, mert a hadsereget elő kell készíteni a tavaszra. Elnézést kérek a válasz rövidségéért, és kérem, közöljék velem, megmutatták-e az „ellenzéknek” ezt a levelemet és az önök hozzám intézett levelét.

Kommunista üdvözlettel
Lenin

Először megjelent: „Leninszkij Szbornyik”
XXXIV. köt. 372. old. 1942.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kína forradalma
Amikor Kína magárahagyatva küzdött
VII. Frontok az ellenség háta mögött
2. A Nyolcadik Hadsereg Sanszi tartományban

(idézet: Kína forradalma című könyvből)

2. A Nyolcadik Hadsereg Sanszi tartományban
Ennek a megegyezésnek az értelmében a hadparancsnokság intézkedése szerint a Nyolcadik Hadsereg a háború első hónapjaiban Észak-Kína felé vonult. Visszatért Sanszi tartományba, első japánellenes felderítő harcainak színterére. A hadsereg egyik része ekkor a központi kormány és a tartomány seregeinek oldalán megverte a japánokat a Pinghszin-hágónál és megvédett olyan stratégiai fontosságú átkelőhelyeket, mint Niangcekuan és Hszinkou. Ennek a hadseregnek a parancsnokai hozzásegítették a tartományi hatóságokat egy egységes katonai és politikai partizánfőiskola felállításához. A főiskolát a Jenani Japánellenes Egyetem mintájára szervezték meg. Dékánja Li Kung-po volt, a sangháji Nemzeti Szabadítási Mozgalom egyik vezetője. (Már beszámoltunk arról, hogy Li-t a háború előtt a japánellenes közvélemény megszervezésének „bűntette” miatt a Kuomintang bebörtönözte.*)

* Li Kung-pot 1946 júl. 11-én Kunmingban a Kuomintang hóhérai meggyilkolták.*

Abban is a kommunisták segítették Jen Hszisan-t, a tartomány kormányzóját, hogy az Új Sanszi-Hadsereget megszervezhesse. Ezt a sereget „Meghalni is Kész Dandárnak” nevezték el. A régi, feudális módon szervezett és teljesen használhatatlan tartományi csapatokkal ellentétben ez a hadsereg munkásokból, parasztokból, helyi japánellenes értelmiségiekből és diákokból állott. Az Új Hadseregre még sok megpróbáltatás várt — de ez a hadsereg egészen a háború végéig folytatta harcát a japánellenes vonalak mögött és szüntelenül, elpusztíthatatlanul hozzájárult Kína japánellenes erejének növeléséhez.

A Sanszi tartomány szívében lejátszódó eseményekkel, a Nyolcadik Hadsereg más egységei mélyen behatoltak a japánok által már elfoglalt, elszigetelt hegységekkel teleszórt területekre: Hopei és Csahar tartományokba. Egymástól elkülönített oszlopokban, erőltetett menetben haladtak előre, ahogyan azt a Hosszú Menetelés során olyan jól megtanulták. A legmagasabb hegyeket, a legjárhatatlanabb hegyiutakat választották. Elkerülték az ellenséges helyőrségeket. Felhasználták népük támogatását és mindenütt kapcsolatot létesítettek a helyi ellenálló szervezetekkel. Amikor földrajzi szempontból kedvező pontokat értek el — mint a Wutai és Taihang hegygerincek természetes erődítményei — vagy ahol a terület nagyobb fejlettsége és a japánellenes mozgalom ereje pótolta a természetes támaszpontok hiányát — mint Közép-Hopei tartomány sík vidékén — ott az oszlopok megállottak és támaszpontokat építettek ki a későbbi hadműveletek számára. Így keletkeztek a Felszabadított Körzetek — az első olyan kínai területek, amelyeket kínai csapatok szabadítottak ki az előnyomuló ellenség markából. A japánok a háború hét esztendeje alatt egyetlenegyszer sem tudták visszaszerezni ezeket a területeket, amelyek sok, későbbi Felszabadított Körzet magvát alkották. A Nyolcadik Hadsereg ezekből a Felszabadított Körzetekből indította el nagyobbszabású támadását a Peiping—Hankou és a Tiencsin—Pukov vasútvonalak ellen, hogy lehetővé tegye a központi kormánycsapatoknak Hankou megvédését.

Hogy megérthessük a kínai Felszabadított Körzetek növekedését és jellegét, meg kell vizsgálnunk az első körzetek születésének körülményeit. (1937—1938.) Lehet, hogy az elbeszélésre kerülő néhány esemény között lesznek olyanok, amelyeket az olvasó jelentéktelennek talál, de ne felejtsük el, hogy ezek azok a „kis makkok”, amelyekből a tömeges partizánharc hatalmas tölgyfája sarjadt. A legtöbb esetben kicsiny csapategységek, századok és ezredek bevetéséről van szó. Más esetekben elszánt munkások, parasztok, értelmiségiek akcióiról. A szikra, amely a tűzvészt kirobbantja — mindig kicsiny. A Bastille ostroma is „csak” lázadás volt egy börtön kapui előtt. A Felszabadított Körzetek közül a Sanszi—Csahar—Hopei támaszpont volt a legismertebb. Ezt látogatták leginkább az európai és az amerikai megbízottak.*

* Néhány beszámoló: „Twin Stars of China” (Major Evans F Carl-Hogg). The People’s War (I. Epstein).*

Ez három, földrajzilag és politikailag különálló területet foglalt magában. A Wutai-hegyek és lejtőik a támaszpont északi részén, Hopei és Sanszi tartományok között sok jólvédhető állást nyújtottak — de gazdaságilag szegények és teljesen feudális szervezettségűek voltak, lakosságuk pedig elmaradott és írástudatlan volt. A Közép-Hopei sík területe viszont Kína egyik legtermékenyebb és leghaladottabb körzete, egyben Peiping és Tiencsin közvetlen „Hinterlandja” volt — de földrajzi előnyöket a partizánharc számára nem nyújthatott. A támaszpont harmadik része a Peipingtől északra és nyugatra elterülő dombosvidék volt. Mindhárom résznek megvolt a maga meghatározott eredete és története, s csak bizonyos idő múltán olvadtak egybe.

A Wutai-hegyekben a Nyolcadik Hadsereg 115-ik hadosztályának Nie Jung-csen parancsnoksága alatt harcoló kétezer katonája indította el és szervezte meg az ellenállást. Nie kommunista volt. Vegyészmérnök, aki néhány esztendeig Franciaországban tanult és dolgozott. Szerény, bátor és tehetséges ember volt. Szung Sao-wan, Wutai hazafias elöljárója, aki nem menekült el a többi tisztviselővel az első japán roham elől, segített a támaszpont kiépítésében.

A Peipingtől nyugatra elterülő dombokon kis ellenálló csoportok kezdeményezték a munkát. Az egyik leghíresebb ilyen csoport néhány mandzsúriai születésű munkásból állott, akik Peiping és Tiencsin eleste és a kínai hadsereg zömének visszavonulása után összegyűjtötték a lemaradt hadseregrészeket és kisebb japán meg együttműködő osztagok megtámadásával szereztek fegyvert. Később megérkeztek a Nyolcadik Hadsereg egységei és a Miaofengsan csúcsán, a buddhisták szent hegyén, ütötték fel főhadiszállásukat. Ezeket az egységeket Hsziao Ko, a polgárháború egyik legragyogóbb kommunista partizánparancsnoka, a régi Kuomintang Whampoa Katonai Akadémiájának egyik legtehetségesebb „tanulója” vezette.

Közép-Hopei síkságán is sok japánellenes áramlat fonódott egybe. A mandzsúriai Ötvenharmadik Hadsereg egyik, Lu Cseng-csao parancsnoksága alá tartozó ezrede nem követte visszavonuló hadseregét, hanem ezer lőfegyverével helyi partizánharcot kezdett. Peiping és a többi városok kommunistái, akik titokban már esztendők óta dolgoztak a parasztok között, most működésbe helyezték a már esztendőkkel előbb tökéletesített ellenállási tervet. A Nemzeti Felszabadítási Mozgalom tagjai és a Peiping eleste után szülőfaluikba hazatérő kommunista diákok is egységeket alakítottak. Csatlakozott néhány tisztességesebb földesúr, nyugalmazott katonatiszt — sőt egyes esetekben még a helyi rendőrség is.

Végül ide is elérkeztek a Nyolcadik Hadsereg 120-ik hadosztályának emberei. Az így létrejött egységes japánellenes hadsereg a nép meg az általa szervezett különböző ellenállócsoportok támogatásával megkezdte legendás harcát Hopei szívéért: a gazdag síkságért. Itt használhattak a japánok tankokat és repülőgépeket. Felsorakoztathatták mindazt a technikai fölényt, amit nem vethettek harcba a hegyek partizántámaszpontjai ellen. A küzdelem mégis hét esztendeig tartott — és mégsem a japánok javára dőlt el. A kommunisták-vezette seregek harca Közép-Hopeiért a japánellenes felszabadító népháború legdicsőségesebb — és legvéresebb — fejezetei közé tartozik.

A három körzet megbízottai Fuping nyugathopei városban 1937 októberében értekezletet tartottak. Ezen kovácsolták egybe a három körzet ellenálló erőinek parancsnokságát. A Nyolcadik Hadsereg ekkor már többszörösen bebizonyította, hogy a polgárháború tíz „tanulóéve” alatt megtanulta a „győzelem tudományát”. Sok más ellenálló csoport súlyos tandíjat fizetett ennek a tudománynak nem ismerése miatt. A Nyolcadik Hadsereg kész volt megosztani tapasztalatait a többiekkel. Meggyőzte őket, hogy nem a maga számára akarja „monopolizálni” a győzelmet — hanem egyedül az érdekli, hogy az ellenséges vonalak mögött minél kiterjedtebb és minél hatásosabb legyen az ellenálló harc. A nem kommunista ellenállók gondja sem az volt, milyen „A Nyolcadik” politikai jellege. Az a tény érdekelte őket, hogy megjelent az első győzelmes, jólszervezett kínai hadsereg a megszállott területeken — azokon a területeken, amelyeken enélkül magukrahagyatva, kétségbeesett harcot kellett volna folytatniok.

Valamennyien meg akarták tanulni a Nyolcadik Hadsereg módszereit és együtt akartak vele működni mindkét fél közös előnyére. Megtartották tehát „önkormányzatukat” saját egységeik belső ügyeiben — de egyhangúan úgy határoztak, hogy átveszik a Nyolcadik Hadsereg partizántaktikáját és azt a módszerét, ahogyan a nép támogatását biztosítja és szervezi. A Fu-ping-konferencia Nie Jung-csent választotta a Sanszi—Csahar—Hopei katonai körzet összes ellenálló erőinek főparancsnokául és őt bízta meg az összes részlegek tevékenységének irányításával és e tevékenység összehangolásával.

Két hónappal később, decemberben, az ellenálló támaszpontok helyi kormányai egy másik értekezletre küldték el megbízottaikat. Ezt Wutaiban tartották. Célja ennek is az volt, hogy összehangolja tevékenységüket és közös közigazgatási programot dolgozzon ki a kommunisták javaslata alapján a kormányválasztás elvi módszerében. Minden japánellenes pártot törvényesnek nyilvánítottak. Minden olyan férfi és nő, aki nem dolgozott együtt a japánokkal, szavazati jogot kapott. Általánossá tették a munkások, parasztok, kereskedők, asszonyok és fiatalok Nemzeti Felszabadítási Bizottságainak szervezését. Ezeknek a tagjai segítették a hadsereget és a közigazgatást és résztvettek a helyi fegyveres védelmi szervezetekben.

A földbéreket az egész körzetben huszonöt százalékkal leszállították; az árulók vagyonát az ellenállás és a helyi népjóléti szervek javára elkobozták. Külön bankot és más pénzügyi szerveket hoztak létre a japánellenes gazdasági harc folytatására. Így állították meg azoknak az árucikkeknek a kicsempészését, amelyekre a japánok rá akarták tenni a kezüket, s így szerezték meg az ellenállás folytatásához szükséges készleteket. A Sanszi—Csahar—Hopei Felszabadított Körzet Egyesült Kormányának elnöke a már említett Szung Sao-wan, Wutai Kuomintang-párti elöljárója lett. A kormányban resztvettek kommunisták, Kuomintang-pártiak, a Nemzeti Felszabadítási Mozgalom képviselői és pártonkívüliek.

A közigazgatás megalakítását helybenhagyta Jen Hszi-san tábornok, Sanszi kormányzója és a Második Háborús Zóna főparancsnoka, aki egyben a központi kormány legmagasabb rangú északkínai meghatalmazottja is volt. Evans Carlson ezredes jelen volt a kormány beiktatásánál és jó leírását adta annak, valamint az általa megfigyelt egyéb jelenségeknek.*

* Evans F. Carlson: Twin Stars of China.*

Egy Lu Cseng-csao nevű mandzsúriai hivatásos tiszt és egy Szun Csi-jüan nevű tanító elmondottak nekem néhány történetet. Ezek rendkívül jól megmutatják, hogy Közép-Hopei japán megszállása után kétféle ellenállási tevékenység alakult ki. Az egyiket nem kommunisták, a másikat a Kommunista Párt szervezte. Történeteik azt is megvilágítják, hogy a két mozgalomnak miért kellett a kommunisták és a Nyolcadik Hadsereg vezetésével egyesülnie.

A gondterhelt arcú, egyenesderekú Lu tábornok így beszélt:

— 1937 júliusában Sicsiacsuangnál az Ötvenharmadik Hadsereg egyik kormányezredének parancsnoka voltam. Egy hónappal később elindultunk Észak felé. A legfelsőbb parancsnokság abban az időben úgy viselkedett, mintha nem döntötte volna még el, hogy háborúban vagyunk-e a japánokkal, vagy sem. Azt parancsolták nekünk, hogy ássunk mély lövészárkokat, de kifejezetten megtiltották, hogy támadjuk, vagy „provokáljuk” az ellenséget. Csak akkor kaptunk parancsot „az eredeti állások visszaszerzésére” — amikor a japánok elfoglalták a hadtest- és hadosztályparancsnokságot, a mi ezredünket pedig bekerítették, így hát két folyó találkozásánál vissza is szorítottuk az ellenséget — de ez csak arra volt jó, hogy észrevegyük: a hadsereg már visszahúzódott. Újra át kellett törnünk az ellenség frontját csak azért, hogy egy csomó olyan visszavonulásban vehessünk részt, amelyekben mindig mi voltunk a hátvéd. Végül, 1937 késő októberében ismét messze az ellenséges vonalak mögött találtuk magunkat. A kérdés az volt: szétszóródjunk-e és átszivárogjunk saját hátvédeinkhez, vagy pedig maradjunk, ahol vagyunk. A nép arra kért bennünket, hogy maradjunk és segítsünk verni a japánokat. Az én ezredemnek mindig megvoltak a maga demokratikus tradíciói. Néhány forradalmi diák segítségével intézményesítettük ezeket. Már a háború megkezdése előtt voltak katonai bizottságaink, amelyek a századokon belüli vitás ügyeket és más kérdéseket is intéztek. „Veszélyes irányzat” volt mindez a csendőrök szemében, és a háború előtt még az is megtörtént, hogy néhány emberemet letartóztatták. A „menni vagy maradni” kérdésében is általános gyűlést hívtam össze.

— Embereim úgy szavaztak, hogy maradunk, ahol vagyunk. Ezt akartam én is. Úgy döntöttünk, hogy ezredünk nevét „A Nép önvédelmi Hadseregére” változtatjuk. Emlékszem, eredetileg az „önvédelmi” szó elé akartuk tenni az „Északkínai” jelzőt is, de egy katonám ekkor felállott és azt mondotta, hogy ez nem lesz jó. A háború igen hosszú lehet még — szólt — és megeshet, hogy másutt kell harcolnunk a japánok ellen.

— Azután visszafoglaltuk a kerület két városát, Nanpingot és Ngankuot. Eltöröltük az együttműködő közigazgatást. A kommunisták sikereiről sokat hallottunk és megtanultuk, hogy lehetetlen partizánháborút folytatni, ha nem fordulunk a demokrácia felé és nem könnyítünk a nép terhein. Összehivattuk a falvak véneit és megkértük őket: válasszanak megbízható embereket a kerületi közigazgatás intézésére. Segítettük a Nemzeti Felszabadítási Bizottságok szervezkedését. Minden falunak joga volt egy saját Népi Önvédelmi Század — és minden körzetnek egy Népi Önvédelmi Ezred felállításához.

— Bejelentettük a földbérek csökkentését és a szabad sóeladást. A sókereskedelem azelőtt a Kuomintang-kormány monopóliuma volt és ez rendkívül magasan tartotta a sóárakat. Ez volt a parasztok egyik legnagyobb sérelme és panasza.

— Megtudtuk, hogy Kaojangban, a szomszéd kerületben a helyi kommunisták partizáncsoportot alakítottak és komoly sikereket értek el. Ezért követeket küldtünk hozzájuk és közös fellépést javasoltunk. Csang Jin-wu vezetése alatt ugyanakkor a régi rendőrség és földesúri katonaság több osztaga is kitűzte a japánellenes lobogót. Velük is érintkezésbe léptünk. Egyik fiatal parancsnokuk, Csang Csung-han, most a Nyolcadik Hadsereg 120. hadosztályának 79. ezredét vezeti.

— Ilymódon megegyeztünk egymással, de minden sereg megtartotta a maga nevét: A Nép önvédelmi Hadserege; A Kaojangi Kommunisták Harmadik Osztaga; A Hopei Partizánhaderő; A Hopei Milicia stb. Nemsokára éreztük, hogy közös főhadiszállásra lenne szükség. Egy Kaojangban tartott gyűlésen engem választottak a hadműveleti terület parancsnokává, mert nekem volt a legtöbb katonai tapasztalatom. Ezen a gyűlésen láttam először a Nyolcadik Hadsereget, amelynek lovas osztagai éppen akkor szivárogtak be Közép-Hopeibe.

Ez Lu Cseng-csao elbeszélése.

Szun Csi-jüan, acélkeretes szemüveget (viselő, zömök, nehézcsontú fiatalember. Már a háború előtt kommunista volt — de csak azóta katona. Az ő története így szólt:

— Amikor a háború kitört, a Párt szülőfalumba, Paoting közelébe küldött a katonai ellenállás megszervezésére. Ebben a körzetben is már hosszú ideje földalatti kommunista munka folyt. Tudtam, hogy a parasztok közül ki a párttag és találkoztunk is egy tehénistállóban. A baj persze az volt, hogy sem nekem, sem a többieknek nem voltak harci tapasztalataink.

— Szerencsére paraszt elvtársaim makacs és találékony emberek voltak. Csakhamar kis csoportjaink indultak a környékre, hogy megszakítsák a közelben húzódó Peiping—Hankou vasútvonalat. Leszakítottuk a távíróvezetékeket és tüzeltünk a japán járőrökre. Mikor látták sikereinket, az egész nép megszabadult félelmétől. Ha az ember a falvakat járta, gyakran lelt olyan szerszámokra, amelyek a kettészakított vasútvonal síneinek acéljából készültek. Sok paraszt tüzelt a kisebb vasútállomások megrohanásánál szerzett szénnel.

Szun mosolyogva folytatta:

— A nép nemsokára maga is kezdett akcióba lépni. Egy jólmegtermett erős fickóra emlékszem, aki gyümölcsöt szokott vinni a vasútvonal nyugati oldalára, hogy ott eladja. Japán katonák egyszer megették a gyümölcsöt és nem akartak fizetni. Rendkívül feldühödött ezen és amikor másnap egy magányos japán katona felemelt kosarából egy barackot és mustrálgatni kezdte — hirtelen szájonverte a katonát, a barackot leszorította gégéjére és amíg fuldoklott, fejbeverte egy kővel. Azután magához vette a halott puskáját és elmenekült. Ha nem dolgoztunk volna abban a körzetben, ez a paraszt magányos, hajszolt üldözötté vált volna. Így viszont csatlakozott osztagunkhoz, ahol őt is, meg a puskáját is szívesen láttuk.

— 1937 októberére az osztag már háromszáz embert számlált. Korábbi sikereink és a kis veszteségek meggyőzték a népet, hogy jó úton járunk. Sok család előszedte a polgárháború idején használt, banditák elleni védekezésre tartogatott fegyvert és odaadta a fiataloknak, hogy azok saját fegyvereikkel csatlakozhassanak hozzánk.

— Eddig az osztag szervezete eléggé laza volt. Embereink többé-kevésbbé akkor verekedtek, amikor nekik tetszett és otthonmaradhattak, ha valami dolguk akadt. Ez nemsokára megváltozott. 1937 december elsején száz emberrel elindultam, hogy átkeljek a Peiping—Hankou vasútvonal másik oldalára. Éppen megálltunk reggelizni, amikor rohanva érkezett egy ember és jelentette, hogy a távolból lövések hallatszanak.

— Egy másik is érkezett nemsokára. Azt a hírt hozta, hogy japánok megtámadták támaszpontunkat, felrobbantották és felégették. Rohanni kezdtünk, hogy visszafelé vezető útjukon lesből megtámadjuk őket, de kicsúsztak.

Szun itt megállt és lelkes arca megkeményedett. Látszott, hogy nem szívesen emlékszik a történet folytatására.

— Amikor hazaértünk, láttuk, hogy mindent szétromboltak. Néhány ember tántorgott a falu utcáin, de egy szót sem tudtunk kivenni belőlük. Még a kutyák sem ugattak. Egy öreg paraszt végül suttogó hangon elbeszélte, hogy kilencven embert gyilkoltak le a japánok. Nem volt elég koporsónk, így a halottak egy részét zsákvászonba burkolva temettük el. Éjszaka megérkezett néhány elbujdosott paraszt. (Egyetlen sem volt köztük, aki bennünket hibáztatott volna. Az elpusztított falu csak úgy izzott a japángyűlölettől.

— Valaki emlékezett rá, hogy egy Wu Sen nevű ember annakidején mindig az együttműködőkkel paktált. Csak ő mondhatta meg a japánoknak, hogy a faluban partizánok vannak. A nép Wu házához vonult, de az áruló eltűnt. Úgy döntöttek, hogy az „Osszátok fel az árulók vagyonát” elvének alkalmazásával mindenét kiosztják azok között, akiknek házát felégették. Fiatalemberek egész serege — köztük sokan a meggyilkoltak rokonai — csatlakoztak hozzánk, hogy bosszút állhassanak. Engedtünk kívánságuknak és minden más feladatot félretéve készültünk a bosszúálló csatára.

— Néhány nappal később elfűrészeltük egy fahíd gerendáit és lesbeálltunk. Nemsokára tizenhat teherautóból álló ellenséges karaván közeledett. Az első kocsi alatt nyomban leszakadt a híd és az autó a folyóba zuhant. Harcosaink előrohantak, megöltek húsz japánt és nagy zsákmányt ejtettek. Ezután még több ember csatlakozott hozzánk, mert látták, hogy akik kimennek verekedni, azok japánokat ölnek — aki viszont otthonmarad, az nem tehet egyebet, mint megvárja, hogy a japánok megöljék. Egységünk így szilárdabb lett. Az emberek már nem „alkalmi feladatnak” tekintették a partizánhadviselést. A néphez fűződő kötelékeink is szorosabbak lettek. A partizánok vigyáztak, hogy mindig a helyszínen legyenek, hogy megvédjék az ellenséges rajtaütés által fenyegetett helyeket, a nép pedig az ellenség minden mozdulatáról tájékoztatott bennünket.

— Nemsokára ezután megjelentek a területünkön Lu Cseng-csao csapatai és a Nyolcadik Hadsereg 120. hadosztályának egységei. Velük kezdtünk dolgozni. Engem a Párt Lu Cseng-csao csapatainak politikai osztályára küldött dolgozni.

Ez volt Szun Csi-jüan elbeszélése.

1938 közepére a Sanszi—Csahar—Hopei Felszabadított Körzet különböző osztagokból összeállított szervezett erői több, mint százezer emberből állottak. Még ennek is sokszorosa volt az önkéntes, szervezett milícia létszáma. Több, mint harminc kerület és tizenegymillió lakos került újra kínai fennhatóság alá. A tömegszervezetek taglétszáma meghaladta a kétmilliót. A japánok valamikor azzal büszkélkedtek, hogy három hadosztállyal meghódítják Kínát. A kommunisták most bebizonyították nekik, hogy ezen az egyetlen ponton sem boldogul hat-hét japán hadosztály. Ennyit kötött le ugyanis ez az egy körzet. Ennyit vont el a „szabályos” frontról.

SaLa