Írta: V. I. Lenin

Beszéd a közlekedési munkások összoroszországi kongresszusán

1921. március 27

Elvtársak! Engedjék meg, hogy mindenekelőtt köszönetet mondjak üdvözletükért, s a magam részéről ugyancsak üdvözöljem kongresszusukat. (Viharos taps.) Mielőtt áttérnék arra a kérdésre, amely közvetlenül érinti kongresszusuk feladatait, az önök munkáját, s azt, amit az önök kongresszusától az egész Szovjethatalom remél, engedjék meg, hogy kissé messzebbről kezdjem.

Amikor most az üléstermen végigmentem, egy plakát ötlött a szemembe a következő felírással: „A munkások és parasztok uralmának sohasem lesz vége.” S amikor elolvastam ezt a furcsa plakátot, amely ugyan nem a szokott helyen függött, hanem a sarokba volt támasztva — talán valaki ráeszmélt arra, hogy ez a plakát rosszul sikerült és félretolta —, amikor ezt a furcsa plakátot olvastam, azt gondoltam: tehát ilyen elemi és fontos kérdésekben is vannak nálunk félreértések és helytelen értelmezések. Ha a munkások és parasztok uralmának sohasem lenne vége, ez a valóságban azt jelentené, hogy sohasem lesz szocializmus, mert a szocializmus az osztályok megszüntetését jelenti, amíg pedig lesznek munkások és parasztok, addig lesznek különböző osztályok, és következésképpen nem lehet teljes szocializmus. Gondolkodóba ejtett, hogyan lehetséges az, hogy három és fél esztendővel az Októberi Forradalom után még akadnak nálunk ilyen furcsa plakátok, ha kissé félretolva is, s közben az is eszembe jutott, hogy alighanem a legelterjedtebb és legközkeletűbb jelszavak körül is igen sok még nálunk a félreértés. Mindannyian énekeljük, hogy ez a harc lesz a végső — ez például az egyik legelterjedtebb jelszó, amelyet minden alkalommal elismétlünk. De attól tartok, hogy ha megkérdeznék a kommunisták nagy részét, hogy most ki ellen folytatja ezt a harcot — persze nem végső harcot, ebben némi túlzás van — hanem egyik végső harcunkat, attól tartok, hogy kevesen válaszolnának helyesen erre a kérdésre, és kevesen ismerik fel világosan, hogy mi ellen vagy ki ellen folytatjuk most egyik végső harcunkat. S úgy látom, hogy az idén tavasszal, azokkal a politikai eseményekkel kapcsolatban, amelyek a munkások és parasztok nagy tömegeinek figyelmét magukra vonták, ezekkel az eseményekkel kapcsolatban azt hiszem újból meg kell vizsgálnunk, vagy legalábbis meg kell kísérelnünk megvizsgálni azt a kérdést, hogy az idén tavasszal, jelenleg, ki ellen folytatjuk egyik végső harcunkat. Engedjék meg, hogy kitérjek erre a kérdésre.

Hogy ebben a kérdésben eligazodjunk, úgy vélem, mindenekelőtt a lehető legpontosabban és a lehető legjózanabbul ismét szemlét kell tartanunk az egymással szembenálló erőkön, amelyeknek harca megszabja mind a Szovjethatalom sorsát, mind pedig általában a proletárforradalomnak, annak a forradalomnak menetét és fejlődését, melynek célja a tőke megdöntése Oroszországban, valamint a többi országban. Milyen erők ezek? Hogyan csoportosulnak egymással szemben? Milyen most ezeknek az erőknek az eloszlása? A politikai helyzetnek minden valamelyest komoly kiéleződése, a politikai eseményeknek minden új, ha nem is különösen jelentős fordulata, szükségképpen mindig az elé a kérdés elé állít minden gondolkodó munkást és minden gondolkodó parasztot, hogy milyen erőkkel van dolgunk, és hogyan csoportosulnak ezek az erők. És csakis ha képesek leszünk ezeket az erőket helyesen és egészen józanul, rokonszenvünktől és kívánságainktól függetlenül felmérni, csakis akkor vonhatunk le helyes következtetéseket mind általános politikánkra, mind legközelebbi feladatainkra vonatkozóan. Engedjék meg tehát, hogy most röviden ismertessem ezeket az erőket.

Főképpen, általában és lényegében három ilyen erő van. Kezdem azon, amely a legközelebb áll hozzánk — a proletariátuson. Ez az első erő. Ez az első külön osztály. Ezt önök jól tudják, önök maguk is ennek az osztálynak fiai. Milyen most ennek az osztálynak a helyzete? A Szovjet Köztársaságban ez az az osztály, amely három és fél esztendővel ezelőtt magához ragadta a hatalmat, s ezen idő alatt gyakorolta az uralmat, a diktatúrát, ez az az osztály, mely e három és fél esztendő alatt minden más osztálynál többet szenvedett, tűrt, gyötrődött, nélkülözött és nyomorgott. Ez a három és fél esztendő, amelynek nagy része abban a véres polgárháborúban telt el, melyet a Szovjethatalom az egész kapitalista világ ellen folytatott, a munkásosztályra, a proletariátusra nézve olyan szenvedésekkel, olyan nélkülözésekkel, olyan áldozatokkal, minden bajnak olyan fokozódásával járt, amilyeneket még nem látott a világ. És különös dolog történt. Az az osztály, amely a politikai hatalmat kezébe vette, ezt annak tudatában tette, hogy egyedül veszi kezébe. Ez benne van a proletárdiktatúra fogalmában. Ennek a fogalomnak csak akkor van értelme, ha ez az egy osztály tudja, hogy egyedül veszi kezébe a politikai hatalmat és nem ámítja sem önmagát, sem másokat az „általános népi, általános választásokból származó, az egész nép által szentesített” hatalomról szóló beszédekkel. Nagyon jól tudjuk mindannyian, hogy az ilyen beszédnek igen sok, sőt túlságosan sok kedvelője akad, de semmiesetre sem a proletariátus soraiban, mert a proletárok felismerték és az Alkotmányban, a köztársaság alaptörvényeiben írásba foglalták, hogy a proletariátus diktatúrájáról van szó. Ez az osztály megértette, hogy rendkívül nehéz körülmények között egyedül veszi kezébe a hatalmat. Ezt a hatalmat úgy gyakorolta, ahogy minden diktatúrát gyakorolnak, azaz a legnagyobb szilárdsággal, a legnagyobb hajthatatlansággal valósította meg politikai uralmát. És közben, politikai uralmának e három és fél esztendeje alatt, annyi csapást, nélkülözést, éhséget, gazdasági helyzetének akkora leromlását kellett elviselnie, mint soha egyetlen osztálynak sem a történelemben. És érthető, hogy ennek az emberfeletti erőfeszítésnek eredményeképpen ma ez az osztály különösen fáradt és kimerült és különösen elgyötört.

Hogyan történhetett meg, hogy olyan országban, ahol a proletariátus a lakosság többi részéhez képest olyan csekélyszámú, egy elmaradott országban, amelyet mesterségesen, katonai erővel elszakítottak az olyan országoktól, ahol a proletariátus nagyobb számú, öntudatosabb, fegyelmezettebb és szervezettebb, hogyan történhetett meg, hogy egy ilyen országban egy osztály az egész világ burzsoáziájának ellenállása, nyomása ellenére meg tudta valósítani uralmát? Hogyan volt ez lehetséges három és fél esztendőn át? Hol volt ehhez a támasza? Tudjuk, hogy a támasza az országon belül, a parasztok tömegében volt. Erre a második erőre azonnal rátérek, csak előbb hadd fejezzem be az első erő elemzését. Mondottam, és mindenki, aki megfigyelte közvetlen társainak életét az üzemekben, fűtőházakban, műhelyekben, tudja, hogy ennek az osztálynak a nyomora sohasem volt olyan nagy és olyan súlyos, mint diktatúrája korszakában. Még soha az ország nem volt olyan fáradt, olyan kimerült, mint most. Honnan merítette ez az osztály az erkölcsi erőt ahhoz, hogy ezeket a nélkülözéseket elviselje Világos, teljesen nyilvánvaló, hogy valahonnan csak merítenie kellett az erkölcsi erőt, hogy mindezeket az anyagi nélkülözéseket elviselje. Amint tudják, az erkölcsi erő, az erkölcsi támogatás kérdése határozatlan kérdés, mindent érthetünk erkölcsi erőn, és mindent be lehet csempészni ebbe a fogalomba. Hogy kikerüljük azt a veszélyt, hogy az erkölcsi erő fogalmába valami határozatlan vagy fantasztikus elemet csempésszünk be, felvetem azt a kérdést, nincsenek-e olyan ismertető jelek, amelyek alapján pontosan meghatározható, honnan merítette a proletariátus az erkölcsi erőt a politikai uralmával egybekötött hallatlan anyagi nélkülözések elviselésére? Azt hiszem, ha így tesszük fel a kérdést, pontos feleletet kapunk rá. Tegyük csak fel a kérdést önmagunknak: elviselhette volna-e a Szovjet Köztársaság azt, amit három és fél esztendeig elviselt, és védekezhetett volna-e ilyen sikeresen a világ valamennyi országának kapitalistái által támogatott fehérgárdista támadás ellen, ha körülötte elmaradt, nem pedig fejlett országok lettek volna? Elég feltennünk ezt a kérdést, hogy minden ingadozás nélkül adhassuk meg rá a feleletet.

Az elvtársak tudják, hogy a világ leggazdagabb államai valamennyien harcoltak ellenünk három és fél éven át. Az a katonai erő, mely velünk szembenállott, s amely támogatta Kolcsakot, Jugyenyicset, Gyenyikint és Vrangelt — önök ezt jól tudják, hiszen mindannyian részt vettek a háborúban —, sokszorosan, óriási mértékben és feltétlenül felülmúlta a mi katonai erőinket. Önök nagyon jól tudják, hogy mindezek az államok ma is hasonlíthatatlanul hatalmasabbak, mint mi. Hogyan történhetett meg tehát, hogy ezek az államok azt a feladatot tűzték maguk elé, hogy legyőzik a Szovjethatalmat és nem győzték le? Hogyan volt ez lehetséges? Erre a kérdésre pontos választ adhatunk. Ez azért volt lehetséges és azért történt meg, mert a proletariátus minden kapitalista országban mellettünk volt. Az ellenünk folytatott harcot még azokban az esetekben sem támogatta, amikor nyilvánvalóan a mensevikek és eszerek — Európa országaiban másképpen nevezik őket — befolyása alatt állott. Végülis a munkások, minthogy a vezetők kénytelenek voltak engedményeket tenni a tömegeknek, meghiúsították ezt a háborút. Nem mi győztünk, mert a mi katonai erőink csekélyek, hanem azért kerültünk ki győztesen a háborúból, mert a nagyhatalmak nem tudták egész katonai erejüket bevetni ellenünk. A fejlett országok munkásai olyannyira meghatározzák a háború menetét, hogy akaratuk ellenére nem lehet háborút viselni, s végeredményben passzív és félpasszív ellenállásukkal elgáncsolták az ellenünk viselt háborút. Ez a kétségtelen tény pontosan megfelel arra a kérdésre, hogy honnan meríthette az orosz proletariátus az erkölcsi erőt ahhoz, hogy három és fél esztendőn át kitartson és győzzön. Az orosz munkásnak az adott erkölcsi erőt, hogy ebben a harcban felismerte, érezte, érzékelte valamennyi fejlett európai ország proletariátusának segítségét, támogatását. Hogy milyen irányban fejlődik ott a munkásmozgalom, azt mutatja az a körülmény, hogy az utóbbi időben Európa munkásmozgalmában nem volt nagyobb esemény, mint a szocialista pártok szakadása Angliában, Franciaországban, Olaszországban és más országokban, legyőzött országokban, győztes országokban egyaránt, különböző kultúrájú, a gazdasági fejlettség különböző fokán álló országokban. Ez év legfőbb eseménye minden országban az volt, hogy a szétvert, teljesen csődöt mondott szocialista és szociáldemokrata — oroszul mensevik és eszer — pártokból megalakult a kommunisták pártja, amely a munkásosztály valamennyi progresszív elemére támaszkodik. És természetesen nem kétséges, hogy ha ellenünk a fejlett országok helyett elmaradt országok harcoltak volna, ahol nincsenek ilyen hatalmas proletártömegek, akkor nemhogy három és fél esztendeig, de három és fél hónapig sem tarthattuk volna magunkat. Lehetett volna-e proletariátusunknak erkölcsi ereje, ha nem támaszkodott volna a fejlett országok munkásainak rokonszenvére, akik támogattak bennünket mindazon hazugságok ellenére, amelyeket sokmillió példányban terjesztenek a Szovjethatalomról az imperialisták, s a „munkásvezérek”, a mensevikek és eszerek minden erőfeszítése ellenére, akiknek akadályozniok kellett és akik igyekeztek is akadályozni a munkások értünk folytatott harcát. A mi számbelileg gyenge, nyomortól és nélkülözésektől elgyötört proletariátusunk erre a segítségre támaszkodva győzött, mert erőssé tette erkölcsi ereje.

Ez az első erő.

A második erő az, mely a fejlett tőke és a proletariátus között áll. Ez — a kispolgárság, a kistermelők, az, ami Oroszország lakosságának túlnyomó többsége — a parasztság. Elsősorban a kisgazdák és a kisüzemű gazdaság. Kilenctized részük ilyen és nem is lehet más. Nem vesznek részt nap nap után a tőke és a munka közötti éles harcban, nem járták végig ezt az iskolát, gazdasági és politikai életviszonyaik nem hozzák közelebb őket egymáshoz, hanem elválasztják, eltaszítják őket egymástól, és sokmillió elszigetelt kistermelővé teszik őket. Ezek azok a tények, amelyeket önök mindnyájan jól ismernek. Ezen semmiféle kollektívák, kolhozok, kommunák nem tudnak változtatni hamarabb, mint évek hosszú-hosszú sora után. Ez az erő, hála a proletárdiktatúra forradalmi erélyének és elszántságának, olyan gyorsan végzett jobboldali ellenségeivel, a földbirtokos osztállyal, mint még soha senki, teljesen elsöpörte ezt az osztályt, hihetetlen gyorsasággal véget vetett uralmának. De minél gyorsabban vetett véget uralmának, minél gyorsabban tért át saját gazdálkodására az egész nép tulajdonába vett földön, minél határozottabban leszámolt a csekélyszámú kulák-kisebbséggel, annál gyorsabban alakult át maga is kistulajdonossá. Az elvtársak tudják, hogy az orosz faluban ezalatt kiegyenlítődés ment végbe. Csökkent a nagy területen gazdálkodók száma és azoké, akiknek nincs mit bevetniük, nőtt a középparaszti gazdaságok száma. Ez alatt az idő alatt falvaink kispolgáribbakká lettek. Ez önálló osztály, az az osztály, mely a földbirtokosok és kapitalisták megsemmisítése, elkergetése után az egyetlen olyan osztály, mely szembe tud helyezkedni a proletariátussal. Ezért oktalan dolog azt írni a plakátokra, hogy a munkások és parasztok uralma sohasem ér véget.

Az elvtársak tudják, hogy politikai hangulatát tekintve milyen ez az erő. Ez — az ingadozás ereje. Ezt forradalmunk során láttuk az ország minden zugában, Oroszországban a maga módján, Szibériában a maga módján, Ukrajnában a maga módján — de az eredmény mindenütt egy volt: az ingadozás ereje. Az eszerek és a mensevikek sokáig vezették járszalagon, Kerenszkij segítségével is, a Kolcsak-periódusban is, akkor is, amikor Szamárában Alkotmányozó Gyűlés volt, akkor is, amikor Kolcsaknál, vagy elődeinél a mensevik Majszkij volt a miniszter stb. Ez az erő a proletariátus vezetése és a burzsoázia vezetése között ingadozott. Vajon mi az oka annak, hogy ez az erő, amely túlnyomó többségben van, nem vezette önmagát? Az, hogy ennek a tömegnek gazdasági életfeltételei olyanok, hogy maga nem tud egyesülni, maga nem tud tömörülni. Ez világos mindenki előtt, aki nem rabja az üres frázisoknak „általános népszavazásról”, alkotmányozó gyűlésről és ehhez hasonló „demokráciáról”, amellyel minden országban századokon át butították a népet, és amelyet nálunk pedig az eszerek és a mensevikek többszáz héten át gyakoroltak, s „mindig ugyanabba a kőbe botolva” buktak el. (Taps.) Saját tapasztalatainkból tudjuk — és ha világméretekben, mondjuk százötven évre visszamenően, az újkort nézzük, valamennyi forradalom fejlődése igazolja —, hogy az eredmény mindenütt és mindig ugyanaz volt: általában a kispolgárságnak, különösen a parasztságnak minden arra irányuló kísérlete, hogy erejének tudatára ébredjen, hogy a gazdaságot és a politikát a maga módján irányítsa, kudarccal végződött. Vagy a proletariátus vezetésével, vagy a kapitalisták vezetésével — középút nincs. Mindazok, akik ilyen útról álmodoznak, hiú ábrándokat szőnek, fantaszták. Megcáfolja őket a politika, a közgazdaságtan és a történelem. Marx egész tanítása megmutatja, hogy ha feltételezzük a kistermelőket mint a termelési eszközök és a föld birtokosait, akkor a köztük végbemenő cseréből feltétlenül kinő a tőke, és ezzel együtt kialakulnak a tőke és a munka közti ellentétek. A tőke és a proletariátus harca elkerülhetetlen, ez az egész világon érvényesülő törvény, s aki nem akarja becsapni önmagát, annak ezt látnia kell.

Éppen ezekben az alapvető gazdasági tényekben rejlik a magyarázata annak, miért nem tud ez az erő maga érvényesülni, s miért végződtek mindenkor kudarccal az ebben az irányban tett kísérletek minden forradalom történetében. Ha a proletariátusnak nem sikerül a forradalmat vezetnie, ez az erő mindig a burzsoázia vezetése alá kerül. Így volt ez minden forradalomban, és persze az orosz emberek sincsenek más fából faragva, mint a többi ember, ha pedig szentté akarják magukat avattatni, csak nevetségessé válnak. Világos, hogy a történelem ránknézve éppen úgy érvényes, mint másokra. Előttünk mindez azért különösen világos, mert mindannyian átéltük a Kerenszkij-uralmat. Akkoriban százszorta több volt az olyan okos, művelt, nagy politikai és államigazgatási tapasztalatokkal bíró politikai vezető, aki a kormányt támogatta, mint amennyi a bolsevikok között van. Ha felsorolnánk mindazokat a funkcionáriusokat, akik szabotáltak bennünket, s akik nem tekintették feladatuknak, hogy a mensevikekre és az eszerekre támaszkodó Kerenszkij-kormányt szabotálják, kiderülne, hogy az óriási többség ilyenekből állott. S a Kerenszkij-kormány mégis megbukott. Voltak tehát olyan okok, amelyek erősebben hatottak, mint az olyan művelt értelmiségiek nagy túlsúlya, akik jártasak voltak az államigazgatásban, akik ezt a művészetet elsajátították, évtizedekkel az előtt, hogy az államhatalmat kezükbe vették. Ukrajna, a Donvidék, Kubán más-más változatban azonos tapasztalatokat szereztek és egyazon eredményre jutottak. Itt szó sem lehet véletlenekről. Ez a második erőnek gazdasági és politikai törvénye: vagy a proletariátus vezetésével — ez az út nehéz, de kivezethet a földbirtokosok és kapitalisták uralma alól —, vagy a kapitalisták vezetésével, mint a fejlett demokratikus köztársaságokban, sőt Amerikában is, ahol még nem fejezték be egészen az ingyenes földosztást (minden új igénylőnek fejenként 60 gyeszjatyina földet adtak ingyen; jobb feltételt el sem lehet képzelni!), és ahol ez a tőke feltétlen uralmához vezetett.

Ez a második erő.

Nálunk ez a második erő ingadozik, különösen kifáradt. A forradalom terhei nehezednek vállára, s az utóbbi években egyre nagyobb súllyal nehezedik rá az aszályos év, a terményfelesleg beszolgáltatásának kötelezettsége, s ehhez járul még a jószág elhullása, a takarmányhiány stb. Ilyen körülmények között érthető, hogy ezen a második erőn, a parasztság tömegén úrrá lett a kétségbeesés. Jóllehet már három és fél év eltelt a földbirtokosok elűzése óta, nem gondolhatott helyzetének megjavítására, márpedig helyzetének javítására immár feltétlenül szükség van. A hadseregből hazatérők nem találnak megfelelő munkaalkalmat. Így válik ez a kispolgári erő anarchikus elemmé, amely követeléseit zavargásokban juttatja kifejezésre.

A harmadik erőt mindenki ismeri, ezek — a földbirtokosok és a kapitalisták. Nálunk ez az erő most nem látható. De egy különösen fontos esemény, az utolsó hetek egy különösen fontos tanulsága — az, ami Kronstadtban történt, mint valami fénycsóva, mindennél élesebben megvilágította a valóságot.

Nincs ma Európában olyan ország, ahol ne volnának fehérgárdista elemek. Az orosz emigránsok számát hétszázezerre becsülik. Ezek megszökött kapitalisták és a hivatalnokoknak az a tömege, amely nem tudott alkalmazkodni a Szovjethatalomhoz. Ezt a harmadik erőt nem látjuk, külföldre ment, de él és cselekszik, szövetségben az egész világ kapitalistáival, akik éppúgy támogatják, mint Kolcsakot, Jugyenyicset, Vrangelt, támogatják pénzzel és támogatják más eszközökkel, mert megvannak a maguk nemzetközi kapcsolatai. Ezekre az emberekre mindenki emlékszik. Önök persze mindannyian észrevették, hogy lapjaink az utóbbi napokban milyen sok olyan idézetet és részletet közölnek a fehérgárdista sajtóból, amelyek a kronstadti eseményeket kommentálják. Ezeket az eseményeket az utóbbi napokban leírta Burcev, aki lapot ad ki Párizsban, méltatta Miljukov — önök persze mindezt olvasták. Miért fordítottak erre a mi lapjaink olyan nagy figyelmet? Helyes-e ez? Helyes. Mert az ellenséget jól kell ismernünk. Amióta átlépte a határt, nincsen annyira a szemünk előtt, de tudjuk, nem ment túlságosan messzire, legfeljebb néhány ezer versztnyire és ott visszavonulva ilyen távolságba, lesben áll. Épségben van, él és vár. Ezért kell szemmeltartani, annál is inkább, mert ezek nemcsak szökevények. Nem, ezek a világtőke közvetlen segítőtársai, akiket a világtőke tart el, és akik azzal együttműködnek.

Önök, persze, mindnyájan észrevették, hogy a külföldön megjelenő fehérgárdista lapokból vett idézetek mellett angol és francia lapokból is közöltünk idézeteket. Egy kórus, egy zenekar ez. Igaz, az ilyen zenekarokban nem egy karmester van, aki kottából vezényel. Ott a nemzetközi tőke vezényel, kevésbé feltűnő eszközzel, mint a karmesteri pálca, de hogy ez egy zenekar, az bármely idézetből világosan kiderül. Kijelentették: ha a jelszó az lesz, hogy „szovjet hatalom bolsevikok nélkül” — mi egyetértünk. És Miljukov ezt különösen szemléltetően magyarázza. Miljukov figyelmesen tanulmányozta a történelmet és ismereteit felfrissítette azzal, hogy az orosz történelmet saját bőrén tanulmányozta. Húszéves professzori tanulmányainak eredményét húszhónapos személyes tanulmánnyal egészítette ki. Miljukov kijelenti, hogy ha a jelszó ez lesz: szovjet hatalom bolsevikok nélkül — én mellette vagyok. Hogy ez egy kis eltolódást jelent-e majd jobbfelé, vagy egy kis eltolódást balra, az anarchisták felé, azt külföldről, Párizsból nem lehet látni. Onnan nem láthatják, hogy Kronstadtban mi történik, de Miljukov azt mondja: „monarchista urak, ne siessenek, ne zavarják a dolgok alakulását azzal, hogy ezt dobra verik.” És kijelenti, hogy ha balratolódás következik be, ő kész síkraszállni a szovjet hatalom mellett a bolsevikok ellen.

Ezt írja Miljukov és ez tökéletesen helyes. Tanult egyet-mást az orosz történelemből, valamint a földbirtokosoktól és a kapitalistáktól, amikor azt állítja, hogy a kronstadti eseményekben végeredményben az a törekvés nyilvánul meg, hogy létrehozzanak egy szovjet hatalmat, de bolsevikok nélkül; egy kis jobbratolódással, egy kis szabadkereskedelemmel, egy kis alkotmányozó gyűléssel. Ha bármelyik menseviket meghallgatják, ugyanezt fogják hallani, talán ki sem kell mennünk ebből a teremből. Ha a kronstadti események jelszava egy kis elhajlás balra — szovjet hatalom anarchistákkal, akiket a nyomor, a háború, a hadsereg leszerelése hívott életre — miért van akkor Miljukov mellette? Mert tudja, hogy elhajlás vagy a proletárdiktatúra irányában, vagy a kapitalisták irányában lehetséges csak.

Máskép nem állhatna fenn a politikai hatalom. Bár nem végső, hanem csak egyik végső harcunkat vívjuk, az egyetlen helyes válasz arra a kérdésre, hogy ki ellen folytatjuk ma egyik döntő harcunkat, így szól: a kispolgári ösztönösség ellen tulajdon portánkon. (Taps.) Ami a földbirtokosokat és a kapitalistákat illeti, őket az első hadjáratban legyőztük, de csak az elsőben, a második már nemzetközi méretekben fog lejátszódni. A mai kapitalizmus, még ha százszor erősebb is, nem tud ellenünk harcolni, mert ott, a fejlett országokban, a munkások tegnap meghiúsították háborúját, s ma méginkább, még biztosabban meg fogják hiúsítani, mert ott egyre jobban érezhetők a háború következményei. A kispolgári ösztönösség megtestesítőit pedig mi idehaza legyőztük ugyan, de azok még jelentkezni fognak, s erre számítanak a földbirtokosok és a kapitalisták, különösen az okosabbak, mint például Miljukov, aki azt mondotta a monarchistáknak: maradjatok veszteg, hallgassatok, mert különben csak erősíteni fogjátok a Szovjethatalmat. Ezt megmutatta a forradalmak általános lefolyása; ezek a forradalmak rövid időre megteremtették a dolgozók diktatúráját, melyet a falu ideig-óráig támogatott, de nem teremtették meg a dolgozók szilárd hatalmát, és rövid idő alatt minden visszacsúszott. Éppen azért csúszott vissza, mert a parasztoknak, a dolgozóknak, a kistulajdonosoknak nem lehet saját politikájuk, s a sok ingadozás után vissza kell fordulniok. Így volt ez a nagy francia forradalomban is, így volt ez kisebb mértékben minden forradalomban. S érthető, hogy ezekből a tanulságokból mindenki okult. Fehérgárdistáink külföldre mentek, visszavonultak háromnapi járóföldre, s ott lesben állnak, a nyugateurópai tőke pedig segíti és támogatja őket. Ilyen a helyzet. Ebből világosan következnek a proletariátus feladatai és kötelességei.

A fáradtságból és kimerültségből egy bizonyos hangulat és néha kétségbeesés keletkezik. A forradalmi elemeknél ez a hangulat és ez a kétségbeesés, mint mindig, anarchizmusban jut kifejezésre. Így volt ez minden kapitalista országban, így van ez nálunk is. A kispolgári elemek válságon mennek át, mert az elmúlt években nehéz volt a soruk, ha nem is olyan nehéz, mint 1919-ben a proletariátusé, de mégis nehéz. A parasztságnak meg kellett mentenie az államot, be kellett szolgáltatnia egész terményfeleslegét ellenszolgáltatás nélkül, de ez a teher már meghaladja erejét, innen soraiban a csüggedés, az ingadozás, a tétovázás, s ezzel számol az ellenség, a tőkés, és azt mondja: csak meg kell ingatni, meg kell rendíteni, aztán majd összeroppan. Ez a kronstadti események értelme, ha az összoroszországi és nemzetközi méretekben számbavett osztályerők szemszögéből világítjuk meg őket. Ezt jelenti egyik végső harcunk, amelyet azért vívunk, mert ezt a kispolgári-anarchista ösztönösséget nem győztük le, és a forradalom legközelebbi sorsa most attól függ, hogy legyőzzük-e. Ha nem győzzük le, visszaesünk, mint a francia forradalom. Ez elkerülhetetlen, s ezzel szembe kell néznünk, s nem szabad port hintenünk a szemünkbe, nem szabad frázisokkal megnyugtatnunk magunkat. Minden lehetőt el kell követnünk, hogy könnyítsünk ennek a tömegnek a helyzetén és megőrizzük a proletár vezetést, s akkor az Európában növekvő kommunista forradalmi mozgalom új erősítést fog kapni. Az, ami ott nem történt meg ma, megtörténhet holnap, az, ami nem történik meg holnap, megtörténhet holnapután, a világtörténelemben azonban az olyan időszakok, mint holnap és holnapután, legalább néhány évet jelentenek.

Ez a válaszom arra a kérdésre, hogy miért harcolunk most és miért vívjuk egyik végső harcunkat, hogy mi a legutóbbi események értelme, mi az értelme az osztályok harcának Oroszországban. Most érthető, miért élesedett úgy ki ez a harc, miért esik annyira nehezünkre megérteni, hogy a fő ellenség nem Jugyenyics, Kolcsak vagy Gyenyikin, hanem saját viszonyaink, tulajdon környezetünk.

Itt áttérhetek túlságosan hosszúra nyúlt beszédem befejező részére, a vasúti és a vízi közlekedés helyzetére, s a vasutasok és a hajózási munkások kongresszusának feladataira. Úgy vélem, hogy az, amit itt vázoltam, ezekkel a feladatokkal a legszorosabban, elválaszthatatlanul összefügg. Aligha van a proletariátusnak még egy olyan része, amely mindennapos gazdasági tevékenységében olyan szemmellátható kapcsolatba kerülne az iparral és a mezőgazdasággal, mint a vasutasok és a hajózási munkások. Az önök feladata, hogy a városokat ellássák élelmiszerrel, hogy a faluba iparcikkek szállításával életet vigyenek. Ez mindenki előtt világos, de még világosabb a vasúti és hajózási munkások előtt, mert ez napi munkájuk tárgya. És úgy hiszem, hogy ebből magától értetődően következik, hogy jelenleg milyen rendkívül fontos feladatok végrehajtása, milyen felelősség hárul a vasúti és vízi közlekedés dolgozóira.

Önök mindannyian tudják, hogy kongresszusuk olyan viszonyok között gyűlt egybe, amikor szakszervezetük felső és alsó rétegei között súrlódások voltak. Amikor ez a kérdés a legutóbbi pártkongresszus elé került, a kongresszus olyan határozatokat hozott, melyek értelmében összhangot kell teremteni a felső és az alsó rétegek között olymódon, hogy a felső rétegek kötelesek alárendelni magukat az alsó rétegeknek olymódon, hogy kijavítják azokat a szerintem elszigetelt, de mindenképpen kijavításra szoruló hibákat, melyeket a felső rétegek elkövettek. Önök tudják, hogy a pártkongresszuson kijavították ezeket a hibákat, tudják, hogy a kongresszus úgy fejezte be munkáját, hogy a kommunista párt soraiban erősebb volt az összefogás és nagyobb volt az egység, mint eddigelé. Ez az élcsapatnak, azaz a proletariátus vezető részének jogos, szükséges és egyedüli helyes válasza a kispolgári, anarchista erők mozgalmára. Ha mi, öntudatos munkások, megértjük ennek a mozgalomnak veszélyes mivoltát, összefogunk és tízszerte nagyobb egyetértésben, százszorta nagyobb összeforrottságban fogunk dolgozni, akkor ez megtízszerezi erőnket, s akkor a katonai támadás legyőzése után győzelmet aratunk azoknak az elemeknek ingadozásai és tétovázásai felett is, amelyek felkavarják mindennapi életünket és éppen ezért, ismétlem, veszélyesek. A pártkongresszus határozatában helyreigazította azt, amire figyelmét felhívták, s határozata nagy lépés a proletárhadsereg tömörülése és összhangja terén. Most önöknek kongresszusukon ugyanezt kell tenniök, és meg kell valósítaniok a pártkongresszus határozatát.

Ismétlem, a proletariátus e részének munkájától közvetlenül nagyobb mértékben függ a forradalom sorsa, mint a többi rész munkájától. Helyre kell állítanunk a mezőgazdaság és az ipar közötti forgalmat, ahhoz pedig, hogy ezt helyreállítsuk, anyagi támaszra van szükségünk. Mi az ipar és a mezőgazdaság kapcsolatának anyagi támasza? A vasúti és a vízi közlekedés. Ezért az a kötelesség hárul önökre, hogy munkájukat különösen komolyan vegyék, és ez önök közül nemcsak azoknak kötelessége, akik tagjai a kommunista pártnak és következésképpen tudatosan harcolnak a proletárdiktatúráért, hanem azoké is, akik nem tartoznak a párthoz, de funkcionáriusai annak a szakszervezetnek, amely egymillió-másfélmillió közlekedési munkást egyesít. Forradalmunk és valamennyi előző forradalom tanulságain okulva, mindannyiuknak meg kell érteniök a mostani helyzet nehézségeit, és ha nem engedik látásukat mindenféle jelszavakkal elhomályosítani — akár „szabadságról”, akár alkotmányozó gyűlésről, akár „szabad Szovjetekről” van is szó — hiszen a cégtáblát olyan könnyű átmázolni, hogy Miljukov mint a kronstadti köztársaság Szovjetjeinek híve mutatkozott be —, ha szembenéznek az osztályok erőviszonyaival, megbízható és szilárd alapot, fundamentumot kapnak minden politikai következtetésük számára. Világosan látni fogják, hogy a válság időszakát éljük át, amikor tőlünk függ, vajon a proletárforradalom ugyanolyan tántoríthatatlanul fogja-e folytatni útját a győzelem felé, mint az utóbbi időben, vagy pedig ingadozásaival és tétovázásaival lehetővé teszi-e a fehérgárdisták győzelmét, amely nem változtat a nehéz helyzeten, csak éppen sok évtizedre visszaveti Oroszországot a forradalomtól. Önöknek, mint a vasúti és hajózási munkások képviselőinek, csupán egy következtetést lehet és kell levonniok: meg kell százszorozni a proletár összefogást és a proletár fegyelmet. Ezt, elvtársak, ha törik, ha szakad, meg kell valósítanunk és győznünk kell. (Viharos taps.)

Megjelent: „Pravda” 67. és 68. sz.
1921. március 29. és 30.

Lenin Művei. 32. köt. 287—301. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa