Címke: ideológia

Amikor Kína magárahagyatva küzdött
VIII. Visszavonulás időben és térben
7. A közvetítő csoportok küzdelme az egységért: a demokratikus pártok szövetsége

(idézet: Kína forradalma című könyvből)

7. A közvetítő csoportok küzdelme az egységért: a demokratikus pártok szövetsége *

* Ma: Kínai Demokratikus Liga.*

Az 1939-től 1944-ig dühöngő csendőrségi elnyomáshullám legfőbb áldozatai nem a kommunisták voltak — akiknek a csapásokat szánták. Hiszen a kommunistáknak saját hadseregük, saját támaszpontjaik voltak. A legsúlyosabb veszteség a Nemzeti Felszabadító Mozgalmat, a különböző árnyalatú liberálisokat és haladó elemeket érte — akiknek sem hadseregük, sem támaszpontjaik nem voltak. Fokozatosan kiszorították őket a hadsereg politikai osztályairól, a polgári háborús segélyszervezetekből és a Nép Politikai Tanácsából. Újságíróikat és könyvkiadóik tevékenységét egyre jobban elnyomták.

Az Új Negyedik Hadsereg ellen intézett orvtámadás betetőzte ezt a folyamatot. A valamikor hatalmas haladó sajtó utolsó mohikánját, a kveilini „Nemzeti Felszabadítás Napi Hírei”-t is betiltották. Csungking egész sor Kveilin-liberális letartóztatását rendelte el. Közöttük volt Sia Jen neves író, az előbb említett betiltott lap szerkesztője és Fan Csang-kiang, Kína leghíresebb haditudósítója, aki a japánellenes harc első csatáiról tudósította a Takungpao című félhivatalos lapot. A letartóztatást csak úgy kerülhették el, hogy Li Si-csen tábornok, a hazafias érzésű helyi parancsnok, előre értesítette őket, Hongkongba szóló repülőjegyeket juttatott nekik és indulásukig nem adta ki a letartóztatási parancsot.

Sia és Fan csak elsők voltak a kiűzöttek hosszú sorában. Az egész Kuomintang-Kinából haladó politikusok, írók, művészek, újságírók menekültek Hongkong felé. Csu Tao-fen, a Nemzeti Felszabadítás egyik kiadóvállalatának vezetője, aki azzal vonta magára a Kuomintang haragját, hogy nem volt hajlandó beülni a „kitisztogatott” Néptanácsba — álruhában érkezett. A nyíltan távozók között volt Liang Su-ming, a Vidéki Újjáépítési Csoport vezetője, az 1937-ben alapított Nemzeti Védelmi Tanács tagja és más, köztiszteletben álló személyek. Hongkongban, a gazdag és jelentős singaporei, fülöpszigeti és jávai kínai csoportok körében feltűntek azok az arcok, megjelentek azok az írások, amelyek Kuomintang-Kína közvéleményét a háború első esztendejében irányították — s amelyeket a második és harmadik esztendőben elnémítottak.

Ami az említett kínai településeket illeti, azok mindig igen hazafiasak voltak, miután helyzetük és jóhírük közvetlenül szülőföldjük helyzetétől függött. A császárság ideje alatt segítették Szun Jat-szent és a republikánus forradalmárokat. Azt remélték, azt várták tőlük, hogy Kínát erős és modern országgá teszik. 1925-ben is a forradalmi erőket támogatták az idegen ellenőrzés és a feudális kiskirályok ellen. A japán támadás után nagy összegeket gyűjtöttek a háborús alapra és a Kuomintang azt remélte, hogy ezek a települések a háború utánra tervezett befektetések tőkeszükségletének egy igen tekintélyes részét adományozzák majd.

A polgárháború beszüntetését és az egyesült ellenállás megkezdését ezek a települések büszke helyesléssel és támogatással köszöntötték. Fiaikat is önként harcba küldték Japán ellen, hogy ezek — a „szabályos” és a partizánfronton egyaránt harcolva — megvigyék a látottak és tapasztaltak hírét. Ezeknek a fiataloknak a lelkesedését különösen a japán vonalak mögötti partizánfront népi ellenállásának hőstettei gyújtották fel — hiszen valamikor az ő családjuk is az elnyomás és a nyomor elől menekülve kelt át a tengeren. Amikor Kína nehezen létrehozott egységfrontján repedések kezdtek mutatkozni és új veszedelmek fenyegették a nemzeti felszabadító háborút, a külföldi települések nyomban nyugtalankodni kezdtek. Felháborodott üzeneteket küldtek és delegációkat a helyzet kivizsgálására.

1940-ben a Singaporeban élő gazdag kínaiak megbízták egyik vezetőjüket, egy Tan Ke-ki nevű milliomos nagyiparost, hogy vizsgálja ki a politikai, katonai és gazdasági helyzetet. Tan Ke-ki meglátogatta Kuomintang-Kínát is, meg a kommunista vezetés alatt lévő felszabadított területeket is. Milliomos lévén, nem kell bizonygatnunk, hogy rokonszenve az előbbiekhez húzta. Még így is azt állapította meg, hogy a kommunistáknál hasonlíthatatlanul nagyobb a harci elszántság. Eszerint is írta meg jelentését. A külföldi telepeseknek jó kapcsolataik voltak és sajtójukat nem cenzúrázta a Kuomintang, így ők sokkal többet tudtak a kínai háború eseményeiről, — mint akik Kína határain belül éltek. Őket nem fűzték szálak semmiféle kínai politikai csoportosuláshoz, mégis az általános nemzeti érdekeknek megfelelően foglaltak állást.

A telepeseket sok kapocs fűzte délkínai hazájuk, szülőföldjük falvaihoz és városaihoz. Velük szövetkeztek most a Nemzeti Felszabadító Mozgalom emberei, meg a megújult zsarnokság elől menekülő liberálisok. S a tengerentúli települések — amelyek kulturális gyökerei természetesen már sorvadni kezdtek — tárt karokkal fogadták őket, mint a hazai demokratikus közvélemény képviselőit. Befogadták őket szervezeteik vezetőségébe, lapjaik szerkesztőségébe, iskoláik tanári karába. Ilymódon, alig egy évvel a Negyedik Hadsereg megtámadása után, a Nemzeti Felszabadító Mozgalom új, tengerentúli támaszpontot épített ki. Az „Élet” kiadó, amelyet a szó szoros értelmében kidobtak Kuomintang-Kínából, Hongkongban és Singaporeban egész sor napilapot, heti- és havi folyóiratot jelentetett meg. Az egységfront politikát képviselő, Kuomintang-Kínában betiltott Kuoszin hírügynökség a már említett Fan Csang-kiang irányításával az egész tengerentúli sajtót ellátta kínai hírekkel. A külföldi közvéleményt az ügynökség az angolnyelvű Távolkeleti Bulletin segítségével érte el, amelyet Dr. Csen Han-szeng szerkesztett. Az újonnan megjelenő, egységfront-politikát vivő kiadványok Kína felé is megtalálták az utat és új hitet öntöttek az otthonmaradt, ingadozó liberálisokba.

A Kuomintang mindent elkövetett ennek a befolyásnak az ellensúlyozására. Vezetőit külföldi propagandakörútra küldte és a külföldi kínai településekkel foglalkozó Tengerentúli Ügyek Minisztériumát áttelepítette Hongkongba. Amikor Kínát 1941-ben elhagytam, a repülőtéren magam is találkoztam egész utasgépre való, rendkívül jólöltözött, bőröndökkel és pénzzel bőven meghintett, határozottképű fiatalemberrel. El is mondották, hogy Manilába, Singaporeba és más helyekre küldik őket, harcolni az ott gyökeret vert kommunista propaganda ellen. Azt is elmondották, hogy erre a munkára külön kiképezték őket.

Ezek a küldöttségek rendkívül rosszul jártak. A Kuomintang emberei ugyanis otthon megszokták, hogy a kritikát rendőri módszerekkel kényszerítik a föld alá. Most persze nem tudtak felelni más országbeli honfitársaik szabadon feltett kérdéseire. Megkísérelték „gleichschaltolni” a települések kínai iskoláit és sajtóját, de ez csak növelte irányukban az ellenszenvet. A nagymennyiségben exportált titkos ügynökök és „különmegbízottak” meglepetéssel tapasztalhatták, hogy az elnyomó rendszer fizetett szolgáinak tekintik őket. Éppen úgy néztek rájuk, mint valamikor a császári ház ügynökeire, akik Szun Jat-szentől akarták elfordítani őket.

Az egész 1941-es év folyamán növekedett a Kína határain kívüli demokratikus kínai „övezet”. Kuomintang-Kína csaknem minden politikai kisebbsége képviselve volt itt. Csoportjaik közül kettő konzervatív volt. Ezek: A „Nemzeti Kínai Szocialista Párt” (nem náci), amely egy csomó egyetemi tanár vezetésével valamilyen államkapitalizmus-félét prédikált és a Fiatal Kínaiak Pártja, amelyet Szecsuán tartományból származó értelmiségiek és katonatisztek követtek. Volt két reformista csoport is. Ezek: A Falusi Újjáépítők és a Hivatásnevelő Társaság. Volt egy „középbal” csoportosulás is, amely „Harmadik Pártnak” nevezte magát és 1927-ben a Kommunista Pártból kivált jobboldaliakból és a Kuomintangból kivált baloldaliakból alakult.

Persze, ezeknek a különféle csoportoknak az elvei nagyon különbözők voltak. A Nemzeti Szocialisták, a Fiatal Kínaiak Pártja és a Nemzeti Hivatásnevelő Társaság még mindig résztvett a Politikai Népi Tanácsban, ellenben a Falusi Újjáépítőket és Harmadik Pártot a Nemzeti Megújulás Párttal egyetemben, kizárták az 1940. évi ülésszakról. A Nemzeti Szocialisták és a Kínai Ifjúságpárt a korábbi háborús konfliktusok idején mindig a Kuomintang pártjára álltak a kommunistákkal szemben. A Harmadik Párt ellenben a kommunisták és a reformisták felé hajlott, de általános, az egység érdekében tett nyilatkozatokon kívül semmiben sem foglalt állást. Volt azonban olyasmi is, ami valamennyi kisebbségi pártnál közös. Mivel a háború előtti Kuomintang-diktatúrában semmi szavuk sem volt, kihasználták az 1937—38. évi demokratikus atmoszférát, hogy álláspontjukat kifejtsék és részvételüket a közös háborús erőfeszítésben biztosítsák. A nyugati visszavonulás után azonban arra ébredtek, hogy megint elhallgattatják őket.

Kínában a fegyveres erő elengedhetetlen kellék volt ahhoz, hogy egy párt politikai aktivitást fejthessen ki. Ennek híján, kisebbségi pártok parlamenti rendszert kívántak, amelyben érvek és szavazatok döntik el a politikai vitákat, nem pedig fegyverek. Irtóztak attól, hogy a polgárháborút ismét kirobbantsák, belátták, hogy nekik és a nemzet számára is egyformán létkérdés, hogy közös platformra jussanak és ne pusztuljanak el a belső vérontásban.

Ezek az általános követelések mindjobban felszínre kerültek és lassanként a nemzeti politika homlokterébe jutottak. Most már a háborús körülmények követelték meg, hogy ez megvalósuljon és több legyen párt-programnyilatkozatok szólamainál. Amint erősödött a Kuomintang reakciós irányzata és kiéleződtek az ellentétek a kommunistákkal, a kisebbségi pártok közvetíteni igyekeztek, mert attól tartottak, hogy az ellentétek következtében a még meg sem született demokratikus parlamenti szervezet megalakításának még a reménye is semmivé válik. Politikai, nem pedig katonai megegyezés lett a jelszavuk és diktatúra helyett demokratikus rendszert követeltek. Ezek a célok mélyen gyökereztek a népben és így a „kispártok” korábbi bizonytalansága megszűnt. Így történt, hogy következetesen közvetítőül ajánlkozhattak a minduntalan kitörő válságban. Lassanként azután kialakult az is, hogy a kis pártok nem külön-külön, hanem közösen nyilatkoztak.

A közvetítő ajánlatok eredménye, ugyancsak következetes volt.

A Kuomintang, amely egyedül akart uralkodni az ország felett, egyik ajánlatot a másik után némította el, kezdetben udvariasan, később egyre kurtábban. A kommunisták viszont együttérzésüket fejezték ki. A Kommunista Párt nemcsak a legerősebb ellenzéki csoport volt, hanem az egyetlen, amely fegyveres erővel rendelkezett — enélkül semmiféle különvélemény nem számított.

Így alakult ki az a helyzet, hogy valamennyi kisebbségi csoport a Kommunista Pártra támaszkodott és benne látta egyedüli hatásos védelmezőjét.

A kis pártok aggodalma különösen az Új Negyedik Hadsereg válsága idején éledt fel és ekkor igyekeztek közvetíteni. A kormány azt remélte, hogy a konzervatívabb kisebbségi pártokat felhasználhatja a kommunisták ellen, de mikor ennek az ellenkezője derült ki, könyörtelenül elnyomta őket. Carson Csang, a nemzeti szocialista vezető, a Kuomintang közlekedésügyi miniszter testvérbátyja volt. 1938-ban az ő szájába adták azt a hivatalosan sugalmazott követelést, hogy fel kell számolni a kommunista vezetés alatt álló körzeteket. Most azonban olyan erőteljesen követelt demokratikus kibontakozást, hogy a Kuomintang-kormány házkutatást tartott nála, rendőri felügyelet alá helyezte és megtiltotta, hogy Csungkingot elhagyja. Ugyancsak a nemzeti szocialista Lo Lung-csi, a Délnyugati Szövetséges Egyetem közgazdaságtan tanára ugyanilyen rendelkezés folytán nem hagyhatta el Kunmingot. Eltiltották attól is, hogy a nyilvánosság számára írjon, pedig felelős szerkesztője volt a katolikus Ji Si Pao című lapnak: végül egyetemi tanszékétől is megfosztották.

1941 közepére a jobboldali kisebbségek vezetői lényegében azonos helyzetbe kerültek. Még mindig ott ültek a Nép Politikai Tanácsában, sőt annak elnökségében is — ugyanakkor azonban szüntelenül figyelték őket, gátolták mozgásukat és csendőrrohamokat intéztek ellenük. Nem saját elvi radikalizálódásuk, hanem a Kuomintangnak a fasisztajellegű diktatúra felé tett fordulata volt az, amely nyílt ellenzékiségbe kergette és „veszedelmes emberekké” tette őket. A Kuomintang-kormány még a konzervatívok között sem szövetségeseket, hanem csak szolgákat keresett magának. Így még a jobboldali kisebbségi csoportok is kénytelenek voltak baloldali szövetségeseket keresni, ha nem akartak véglegesen megsemmisülni. A Kuomintang uralkodó köreinek könyörtelen és szemtelen zsarnokoskodása egymás mellé terelte az összes ellenzéki csoportosulásokat.

1941 őszén a jobb- és baloldali kisebbségi csoportok Hongkongban közös kiáltványt adtak ki. Bejelentették, hogy a Demokratikus Pártok Szövetségében egyesültek. A bejelentés egyes példányait az ország belsejébe csempészték és postán eljuttatták minden külföldi kínai szervezethez. A közös alapelveket leszögező deklaráció a következőket követelte:

1. A Kuomintang pártdiktaturájának megszüntetése.
2. Minden párthadsereget bocsássanak a demokratikusan megszervezett állam rendelkezésére. Mindez nemcsak, sőt nem elsősorban a kommunista csapatokra vonatkozik, hanem mindenek előtt a Kuomintang-seregekre, amelyek jogtalanul sajátították ki a maguk számára a „nemzeti hadsereg” nevet.
3. A Kuomintang titkos rendőrségének megszüntetése.
4. A közigazgatás és hadsereg állásainak megnyitása minden tehetséges ember előtt, tekintet nélkül arra, hogy melyik párthoz tartozik.
5. Az adójövedelmeket ne használják a Kuomintang politikai alapjainak növelésére.
6. Minden korrupció és hadinyerészkedés kivizsgálása és megbüntetése, a lopott összeg nagyságára való tekintet nélkül.

Ezenfelül a deklaráció újra megerősítette a Fegyveres Ellenállás és a Nemzeti Újjáépítés programját, amelyet az egységfront kezdetén maga a Kuomintang is elfogadott.

1941 október 10-én — ez a nap a köztársaság alapításának évfordulója és Kína nemzeti ünnepe — megjelent Hongkongban a Szövetség napilapjának első száma. A lap címe: Kwang Ming Pao (Világosság) volt. Szerkesztője a Falusi Újjáépítők vezetője, Liang Su-ming volt. Röviddel ezután Carson Csang és a Szövetség többi Kínában maradt tagja titkos összejövetelt rendezett Csungkingban, amelyre meghívták Kuomintang-Kína vezető liberálisait, a Nemzeti Felszabadítás vezetőit, külföldi újságírókat és diplomatákat. Itt a Kuomintang titkos rendőrségének fenyegetése ellenére felolvasták és köröztették a Szövetség elvi deklarációját.

Ezen az új „tengerentúli” kínai fórumon a kisebbségi pártok mellett egy másik tényező is megjelent. Ezek voltak a mandzsúriaiak, akik egész Kínában — a meg nem szállott hátországban éppen úgy, mint a partizán-támaszpontokon — azt követelték, hogy a háborút egészen Mandzsúria felszabadításáig folytassák Japán ellen. Mióta Szingan városánál a kommunisták ellen küldött mandzsuriai csapatok elfogták Csang Kai-seket, hogy megállítsák a polgárháborút — csak egy ellenséget ismertek: Japánt.

Azt hangoztatták, hogy csak a japánellenes egység óvhatja meg Kínát Mandzsúria sorsától. Hongkongban havi folyóiratot indítottak,* amely a „szabályos” fronton is tevékeny japánellenes hadműveleteket követelt, Kuomintang-Kínában pedig alkotmányos demokratikus kormány felállítását sürgette.

* A folyóirat szerkesztője Csou Csing-wen volt.*

A folyóirat felszólította Csang Kai-seket, hogy bocsássa szabadon Csang Hszüe-liangot, a mandzsuriai „ifjú marsallt”, aki olyan jelentős szerepet játszott abban, hogy Kína a japánellenes ellenállást választotta.

A mandzsuriaiak szorosan együttdolgoztak a Demokratikus Pártok Szövetségével és a Nemzeti Felszabadító Mozgalommal.

A Pearl-Harbor-i támadáshoz vezető kritikus hónapok alatt már annyi jelentős személyiség volt a Kínából menekültek között, s ezek az ország oly sokfajta rétegét képviselték — hogy a száműzöttek magatartása a távolkeleti nemzetközi politika jelentős tényezője lett. Emlékezetes, hogy a végzetes Hull- Kurusu megbeszélések idején az amerikai külügyminisztérium igyekezett minél pontosabban megtudni: összeomlik-e Kína, vagy kitart, elfogad-e egy kedvezőtlen kompromisszumot, vagy pedig harcol a végsőkig. Ezzel kapcsolatban az amerikai külügyminisztérium nemcsak a Kuomintanghoz és a kommunistákhoz küldött követeket. Nemcsak az ő véleményüket, hanem a száműzött csoportok véleményét is megtudakolta. Az amerikai kérdésekre a demokratikus politikai száműzöttek és a tengerentúli települések teljesen egyértelmű választ adtak: egységet és a végső győzelemig tartó japánellenes háborút követeltek. Nyíltan közölték: ha a Kuomintang összeomlik vagy árulóvá lesz, akkor a kommunisták oldalán fognak tovább harcolni.

Ezt a választ is figyelembe vették, amikor a Kínában működő erők egyensúlyát értékelték. Ennek a válasznak is hatása volt arra, hogy Amerika elvetette a helyzetnek Japán által nyújtott értékelését. Ennek is hatása volt az elkövetkezendő események alakulására.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Az arany jelentősége most és a szocializmus teljes győzelme után

A nagy forradalom évfordulóját úgy ünnepeljük meg a legméltóbban, ha figyelmünket a forradalom még megoldatlan feladataira összpontosítjuk. Különösen helyénvaló és szükséges a forradalom ilyen megünneplése olyankor, amikor vannak döntő fontosságú feladatok, melyeket a forradalom még nem oldott meg, amikor e feladatok megoldására valami újat (a forradalom eddig megtett útja szempontjából újat) kell elsajátítanunk.

E pillanatban forradalmunk számára új az, hogy a gazdasági építés sarkalatos kérdéseiben „reformista”, nagyon-nagyon fokozatos, óvatos, vargabetűs módszerhez kell folyamodnunk. Ez az „újdonság” számos elméleti és gyakorlati kérdést vet fel, számos elméleti és gyakorlati félreértést és kételyt idéz elő.

Elméleti kérdés: mi a magyarázata annak, hogy a legforradalmibb akciók egész sora után ugyanazon a talajon, vagyis amikor a forradalom a maga egészében általában győzelmesen halad előre, szerfelett „reformista” intézkedésekre térünk át? Nem az „állások feladásáról”, a „csőd beismeréséről” vagy valami ehhez hasonlóról van-e itt szó? Ellenségeink, a félfeudális típusú reakciósoktól a mensevikekig és a II ¹/₂-es Internacionálé többi lovagjáig, természetesen azt mondják, hogy igenis erről van szó. De hát éppen azért ellenségek, hogy alkalommal vagy alkalom nélkül ilyen kijelentéseket kürtöljenek világgá. Az, hogy ebben a kérdésben valamennyi párt — a feudálisoktól a mensevikekig — megható egységben van, csak újabb bizonyítéka annak, hogy a proletárforradalommal szemben mindezek a pártok valóban „egyetlen reakciós tömeget” alkotnak (ezt egyébként Engels Bebelhez intézett leveleiben már 1875-ben és 1884-ben előre látta).

De némi. .. „zavarodottság” barátaink között is akad.

Helyreállítjuk a nagyipart és megszervezzük a nagyipar közvetlen termékcseréjét a kisparaszti földműveléssel, elősegítve ezzel az utóbbi társadalmasítását. A nagyipar helyreállítása érdekében a paraszttól — minden terményfelesleg kötelező beszolgáltatása révén — bizonyos mennyiségű élelmiszert és nyersanyagot veszünk hitelbe. Ilyen terv (vagy módszer, rendszer) szerint dolgoztunk több mint három éven át, 1921 tavaszáig. Ez a feladat forradalmi megoldásának útja volt, vagyis közvetlenül és teljesen széttörtük a régit, hogy új társadalmi-gazdasági formával váltsuk fel.

1921 tavaszától kezdve e megoldás, terv, módszer, rendszer helyébe egészen másféle, reformista típusú módszert állítunk (még nem „állítottunk”, egyelőre még csak „állítunk” és ennek még nem vagyunk teljesen tudatában): nem széttörni a régi társadalmi-gazdasági formát, a kereskedelmet, a kisgazdaságot, a kisvállalkozást, a kapitalizmust, hanem felélénkíteni a kereskedelmet, a kisvállalkozást, a kapitalizmust, miközben óvatosan és fokozatosan hatalmunkba kerítjük őket vagy lehetővé tesszük, hogy állami szabályozásnak vessük alá őket, de csakis oly mértékben, amilyen mértékben felélénkülnek.

A feladat megoldásának egészen más útja ez.

Az előbbi, forradalmi eljárással összehasonlítva ez reformista módszer (a forradalom olyan átalakulás, mely a régit alapjában, gyökerében töri össze, nem pedig óvatosan, lassan, fokozatosan alakítja át, vigyázva, hogy lehetőleg minél kevesebbet zúzzon szét belőle).

Felmerül a kérdés: ha a forradalmi módszereket kipróbáltuk és sikertelenségüket felismertük s reformista módszerekre tértünk át, vajon ez nem azt bizonyítja-e, hogy a forradalmat általában hibának nyilvánítjuk? Nem azt bizonyítja-e ez, hogy egyáltalán nem forradalommal, hanem reformokkal kellett volna kezdeni és reformokra kellett volna szorítkozni?

Ilyen következtetést vonnak le a mensevikek és a hasonszőrűek. Ez a következtetés azonban vagy minden hájjal megkent politikusok szofizmája és puszta szélhámossága, vagy pedig „zöldfülűek” gyerekesen naiv okoskodása. Az igazi forradalmár számára a legnagyobb veszély — sőt talán az egyetlen veszély — a túlzott forradalmiság, amikor megfeledkezik arról, hogy milyen határok és körülmények között helyénvaló és eredményes a forradalmi módszerek alkalmazása. Az igazi forradalmárok legtöbbször éppen akkor törték ki a nyakukat, amikor a „forradalmat” nagybetűvel kezdték írni és csaknem valami isteni tüneménnyé avatták, amikor kezdték elveszteni a fejüket és képtelenekké váltak arra, hogy a legnagyobb hidegvérrel és teljesen józanul megfontolják, mérlegeljék, ellenőrizzék, hogy mikor, milyen körülmények között, melyik területen kell forradalmi módon cselekedni, s mikor, milyen körülmények között, melyik területen kell áttérni a reformista cselekvésre. Igazi forradalmárok csak abban az esetben pusztulnak el (nem külső vereség, hanem ügyük belső kudarca értelmében) — de ebben az esetben minden bizonnyal —, ha elvesztik józanságukat s fejükbe veszik, hogy a „nagy, győzelmes világforradalom” minden néven nevezendő feladatot, minden körülmények közt, a cselekvés minden területén feltétlenül forradalmi módon tud és köteles megoldani.

Aki ilyen dolgot „vesz a fejébe”, az elveszett, mert sarkalatos kérdésben vett ostobaságot a fejébe, s könyörtelen háború idején (márpedig a forradalom a legkönyörtelenebb háború) az ostobaságnak vereség a büntetése.

Miből következik, hogy a „nagy, győzelmes világforradalom” csak forradalmi módszereket használhat és csak ilyeneket szabad használnia? Semmiből sem következik. És ez határozottan és kétségtelenül nem igaz. Hogy ez nem igaz, az teljesen világos már tisztán elméleti tételek alapján is, feltéve hogy nem hagyjuk el a marxizmus talaját. Hogy ez nem igaz, azt forradalmunk tapasztalatai is megerősítik. Ami az elméletet illeti: forradalom idején éppúgy elkövetnek ostobaságokat, mint bármikor máskor — mondta Engels —, és igazat mondott. Azon legyünk, hogy minél kevesebb ostobaságot kövessünk el, és amit elkövettünk, azt minél előbb kijavítsuk, a lehető legjózanabbul figyelembe véve, hogy mikor és milyen feladatokat lehet s milyen feladatokat nem lehet forradalmi módszerekkel megoldani. Ami saját tapasztalatainkat illeti: a breszti béke iskolapéldája volt az egyáltalán nem forradalmi, hanem reformista vagy még a reformistánál is rosszabb cselekvésnek, mert hátrálás volt, a reformista cselekvés pedig rendszerint lassú, óvatos, fokozatos előrehaladást, nem pedig hátrálást jelent. A breszti békekötés idején követett taktikánk helyessége ma már annyira bebizonyosodott, annyira világos és általánosan elismert, hogy erre nem érdemes több szót vesztegetni.

Forradalmunknak csak polgári-demokratikus munkáját fejeztük be teljesen. S erre joggal lehetünk büszkék. Forradalmunk proletár vagy szocialista munkája három fő részből áll: 1) forradalmi úton történő kilépés az imperialista világháborúból; a kapitalista rablók két világcsoportja közti mészárlás leleplezése és meghiúsítása; ami minket illet, ezt a munkát teljesen elvégeztük; ahhoz, hogy valamennyi ország elvégezhesse, több fejlett ország forradalmára van szükség. 2) A szovjet rendnek mint a proletárdiktatúra megvalósítási formájának megteremtése. A világraszóló fordulat megtörtént. A polgári-demokratikus parlamentarizmus korszaka véget ért. Megkezdődött a világtörténelem új fejezete: a proletárdiktatúra korszaka. A szovjet rendet és a proletárdiktatúra különböző formáit csakis több ország dolgozza ki és alakítja majd ki véglegesen. Nálunk ezen a téren még nagyon sok minden van, amit nem fejeztünk be. Megbocsáthatatlan volna, ha ezt nem látnók. Nemegyszer kell majd még javítgatnunk, újra csinálnunk, elölről kezdenünk. Minden lépésünket, amellyel emeljük, előbbre visszük a termelőerők és a kultúra fejlődését, szovjet rendszerünk javításának és átalakításának kell kísérnie, márpedig gazdasági és kulturális szempontból még igen alacsony fokon állunk. Sokat kell még átalakítanunk, s ezen „megütközni” az ostobaság netovábbja volna (ha ugyan nem több, mint ostobaság). 3) A szocialista forma alapjainak gazdasági építése. Ezen a téren még nem végeztük el a legfőbbet, a leglényegesebbet. Pedig ez a legfőbb feladatunk mind elvi, mind gyakorlati szempontból, mind az OSzFSzK szempontjából, mind nemzetközi szempontból.

Minthogy a legfontosabb feladatunkat még alapjaiban sem oldottuk meg, minden figyelmünket erre kell fordítanunk. S a nehézség itt az átmenet formájában van.

„Nem elég forradalmárnak, a szocializmus hívéinek vagy általában kommunistának lenni” — írtam 1918 áprilisában „A Szovjethatalom soronlevő feladatai”-ban. — „Érteni kell ahhoz, hogy minden egyes pillanatban megtaláljuk azt a bizonyos láncszemet, amelyet minden erőnkből meg kell ragadnunk, hogy az egész láncot kezünkben tarthassuk és jól előkészíthessük az átmenetet a következő láncszemre, márpedig az események történelmi láncolatában a láncszemek sorrendje, alakja, egybekapcsolódása, egymástól való különbözősége nem olyan egyszerű és nem olyan kezdetleges, mint a közönséges, kovács-készítette láncban.”

A jelen pillanatban tevékenységünk szóbanforgó területén ilyen láncszem a belkereskedelem felélénkítése, helyes állami szabályozás (irányítás) mellett. Az események történelmi láncolatában, 1921—1922. évi szocialista építésünk átmeneti formái között a kereskedelem az a „láncszem”, amelyet nekünk, a proletár államhatalomnak, a vezető kommunista pártnak, „minden erőnkből meg kell ragadnunk”. Ha mi ezt a láncszemet most elég erősen „megragadjuk”, akkor biztos, hogy a közeljövőben a kezünkbe kerítjük az egész láncot. Másképpen az egész láncot nem tudjuk kezünkbe keríteni, a szocialista társadalmi-gazdasági viszonyok alapját nem tudjuk megteremteni.

Ez kissé furcsán hangzik. Kommunizmus és kereskedelem?! A kettő valahogy összeegyeztethetetlen, nem kapcsolatos, egymástól távol álló. Ha azonban gazdaságilag vesszük szemügyre a dolgot, azt látjuk, hogy egyik a másiktól nincs messzebb, mint a kommunizmus a kisparaszti, patriarchális földműveléstől.

Ha majd világméretekben győztünk, az aranyból, azt hiszem, illemhelyeket fogunk építeni a világ néhány legnagyobb városának utcáin. Ez lenne az arany „legigazságosabb”, legtanulságosabban szemléltető felhasználása azon nemzedékek számára, akik nem felejtették el, hogyan mészároltak le az aranyért 10 millió embert és tettek nyomorékká 30 milliót az 1914—1918-as „nagy, felszabadító” háborúban, amely azt a nagy kérdést volt hivatva eldönteni, melyik béke rosszabb, a breszti-e vagy a versailles-i; és hogy hogyan készülnek legalábbis még 20 millió embert lemészárolni és 60 milliót nyomorékká tenni ugyancsak az aranyért, ha nem 1925-ben, hát 1928- ban, ha nem Japán és Amerika, hát Anglia és Amerika közötti, vagy más effajta háborúban.

De bármennyire „igazságos”, bármennyire hasznos és humánus lenne is az arany ilyetén felhasználása, mégis azt mondjuk: még jóegynéhány évtizeden át kell ugyanolyan erőfeszítéssel és ugyanolyan sikerrel dolgoznunk, mint ahogy 1917—1921-ben dolgoztunk, csakhogy még sokkal szélesebb területen, amíg odáig eljutunk. Egyelőre pedig: az OSzFSzK-ban takarékoskodjunk az arannyal, minél drágábban adjuk el és minél olcsóbban vásároljunk érte árut. Aki farkasok közt él, az a farkasokkal üvölt, ami pedig azt illeti, hogy minden farkast egy szálig kiirtsunk, ahogy már az értelmes emberek lakta vidéken szokás, a bölcs orosz közmondáshoz tartjuk majd magunkat: „Ne akkor dicsekedj, amikor indulsz a harcba, hanem amikor a harcból visszatérsz” …

A kereskedelem az egyedül lehetséges gazdasági kapcsolat a kisföldművelők tízmilliói és a nagyipar között, hacsak… hacsak e kisföldművelők mellett nincs fejlett gépi nagyipar, villanyvezetékek hálózatával, olyan ipar, amelyet mind technikai ereje, mind szervezeti „felépítményei” és a velejáró jelenségek képessé tesznek arra, hogy a kisföldművelőket jobb, több, olcsóbb áruval és gyorsabban lássa el, mint azelőtt. Világviszonylatban ez a „hacsak” már megvalósult, ez a feltétel már adva van, de egy egyedülálló ország — mégpedig egyike a legelmaradottabb kapitalista országoknak —, amely megkísérelte, hogy az ipar és mezőgazdaság közötti új kapcsolatot azonnal és közvetlenül realizálja, megvalósítsa, gyakorlatilag megszervezze, „rohammal” nem tudott megbirkózni ezzel a feladattal, s ezért most lassú, fokozatos, óvatos „ostrom” útján kell e feladattal megbirkóznia.

A proletár államhatalomnak módjában áll, hogy kézbevegye a kereskedelmet, irányt szabjon neki, bizonyos határok közé szorítsa. Íme egy egész kicsiny példa: a Donyec-medencében nem nagy mértékben, még egyáltalán nem nagy mértékben, de kétségtelenül megélénkült a gazdasági élet, részint annak eredményeképpen, hogy a nagy állami bányákban emelkedett a munka termelékenysége, részint pedig mert a kisbányákat bérbeadtuk a parasztoknak. A proletár államhatalom így nem nagy (a fejlett országok mértékével mérve szánalmasan kicsi, a mi szegénységünk mellett azonban mégis észrevehető) mennyiségű szenet kap pótlólag, önköltségi — mondjuk 100 százalékos — áron s eladja az egyes állami intézményeknek 120 százalékos, egyes magánszemélyeknek pedig 140 százalékos áron. (Zárójelben megjegyzem, hogy ezek a számok teljesen önkényesek, először, mert nem ismerem a pontos számokat, másodszor meg most nem hoznám nyilvánosságra, ha ismerném is őket.) Ez azt mutatja, hogy ha a legszerényebb méretekben is, de kezdjük kezünkbe venni az ipar és a mezőgazdaság közti forgalmat, kezdjük a kezünkbe venni a nagykereskedelmet, kezdünk megbirkózni azzal a feladattal, hogy a meglevő elmaradt kisiparra, illetve az elgyöngült, tönkretett nagyiparra támaszkodva a kereskedelmet az adott gazdasági alapon felélénkítsük s a gazdaság felélénkülését érezhetővé tegyük az átlagos, egyszerű paraszt számára (a paraszt pedig — maga a tömeg, a tömeg képviselője, az ösztönösség hordozója) és mindezt felhasználjuk arra, hogy a nagyipar helyreállítása érdekében rendszeresebb és kitartóbb, szélesebb körű és sikeresebb munkát végezzünk.

Mi nem hódolunk be az „érzelmi szocializmusnak”, vagy a régi orosz, félig földesúri, félig paraszti patriarchális felfogásnak, amelyre jellemző, hogy ösztönösen lenézi a kereskedelmet. A gazdasági átmenet minden néven nevezendő formáját fel szabad használnunk és fel kell tudnunk használni, ha egyszer szükség van rá a parasztság és proletariátus közötti kapcsolat megerősítésére, egy feldúlt és elgyötört ország népgazdaságának azonnali felélénkítésére, az ipar fellendítésére, a további, nagyobb arányú és jelentősebb lépések, mint például a villamosítás megkönnyítésére.

A reformoknak a forradalomhoz való viszonyát pontosan és helyesen csak a marxizmus határozza meg. Marx ezt a viszonyt csak az egyik oldaláról láthatta, azaz a proletariátus első, legalább egy országban kivívott, valamennyire is szilárd, valamennyire is tartós győzelmét megelőző helyzetben. Abban a helyzetben a helyes viszony alapja ez volt: a reformok a proletariátus forradalmi osztályharcának melléktermékei. A kapitalista világban mindenütt ez a viszony a proletariátus forradalmi taktikájának alapja — az az ábécé, melyet a II. Internacionálé megvásárolt vezérei és a II ¹/₂-es Internacionálé félig vaskalapos, félig finnyáskodó lovagjai kiforgatnak és homályba burkolnak. A proletariátusnak legalább egy országban kivívott győzelme után valami új mozzanat jelentkezik a reformnak a forradalomhoz való viszonyában. Elvileg a viszony ugyanaz marad, de a formában változás áll be, melyet Marx személyesen nem láthatott előre, de amelyet csak a marxizmus filozófiája és politikája alapján lehet megérteni. Miért tudtuk helyesen alkalmazni a breszti visszavonulást? Mert olyan messzire nyomultunk előre, hogy volt hová visszavonulnunk. Olyan szédítő gyorsasággal — néhány hét alatt, 1917 október 25-től a breszti békéig — építettük fel a Szovjetállamot, léptünk ki forradalmi úton az imperialista háborúból és fejeztük be a polgári-demokratikus forradalmat, hogy még ez a hatalmas hátrálás (a breszti béke) is teljesen elegendő hadállást hagyott kezünkben ahhoz, hogy a „lélegzetvételi szünetet” kihasználva győzelmesen nyomuljunk előre Kolcsak, Gyenyikin, Jugyenyics, Pilsudski és Vrangel ellen.

A proletariátus győzelme előtt a reformok — a forradalmi osztályharc melléktermékei. A győzelem után a reformok (bár nemzetközi viszonylatban továbbra is „melléktermékek” maradnak) azon ország számára, melyben a győzelmet kivívták, ezen kívül szükséges és jogos lélegzetvételi szünetet is jelentenek olyan esetekben, amikor a maximális erőfeszítések után nyilvánvaló, hogy nincs elég erőnk valamely átmenet forradalmi végrehajtására. A győzelem olyan „erőtartalékot” biztosít, hogy még kényszerű visszavonulás esetén is van mivel kitartanunk, anyagilag is, erkölcsileg is. Anyagilag kitartani annyit jelent, mint elegendő erőfölényt megőrizni ahhoz, hogy az ellenség teljesen szét ne verhessen bennünket. Erkölcsileg kitartani azt jelenti, hogy nem hagyjuk magunkat demoralizálni, szétzülleszteni, hogy a helyzetet továbbra is józanul ítéljük meg, hogy nem csüggedünk és nem veszítjük el lelkierőnket; hogy ha messzire is, de mértéket tartva vonulunk vissza, úgy vonulunk vissza, hogy a visszavonulást kellő időben megállíthassuk és ismét támadásba mehessünk át.

Visszavonultunk az államkapitalizmushoz. De mértékkel vonultunk vissza. Most visszavonulunk a kereskedelem állami szabályozásához. De mértékkel vonulunk vissza. Már vannak jelek, amelyek azt mutatják, hogy nemsokára véget ér e visszavonulás, hogy a nem túlságosan távoli jövőben lehetőségünk lesz megállítani a visszavonulást. Minél öntudatosabban, minél összetartóbban, minél kevesebb előítélettel hajtjuk végre ezt a szükséges visszavonulást, annál hamarabb lehet majd megállítani, annál biztosabban, gyorsabban és lendületesebben fogunk azután győzelmesen előrenyomulni.

1921. november 5.

N. Lenin

Megjelent: „Pravda” 251. sz. 1921. november 6—7.

Lenin Művei. 33. köt. 94—102. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Amikor Kína magárahagyatva küzdött
VIII. Visszavonulás időben és térben
6. A kommunisták ellen-stratégiát fejlesztenek ki

(idézet: Kína forradalma című könyvből)

6. A kommunisták ellen-stratégiát fejlesztenek ki

Az orvtámadásra a Kínai Kommunista Párt éppen olyan jelentős döntésekkel felelt, mint amilyeneket a szingani „gyermekrablás” után hozott 1936-ban.

Akkoriban, a polgárháború kellős közepén, a kommunisták állhatatosan keresték a japánellenes egység útját Nem engedték kísértésbe vinni magukat, noha hirtelen lehetőségük támadt arra. hogy új háborús szövetségeseket keressenek és megsemmisítsék Csang Kai-seket, aki vezetője és legfőbb összekovácsolója volt az ellenük tíz esztendeje irtóharcot vívó erőknek. Előrelátásuk végetvetett a polgárháborúnak és összekovácsolta az össz-kínai seregek frontját a támadó ellen.

Most, a japánellenes háború kellős közepén megtörtént az első provokáció egy új polgárháborúra. Ha a kommunisták ebben a helyzetben felveszik az odadobott kesztyűt és seregeiket a Kuomintang ellen indítják — akkor minden eredmény megsemmisül, amit Kína a nagy szingani változás óta elért. Kína ismét darabokra szakad. A „szabályos” fronton szundikáló Kuomintang-csapatok feltétlenül kapitulálnak a japánok előtt. Az ellenséges vonalak mögötti frontszakaszon a japánok és Kuomintang-osztagok együttesen küzdenének a kommunisták és a nép ellenállási szervei ellen. Ha ez történne, a belső helyzet szűk értelemben kétségkívül kedvezőbb lenne a kommunisták számára. A Kuomintang nem tudná ilyen háborúban összefogni erőit és azok kétségtelenül tömegével állanának át a következetesen japánellenes harcosok oldalára. A káosz, zavar és vérontás azonban nagy és azonnali stratégiai előnyt jelentene az ellenség számára, nemzetközi vonatkozásban pedig az egész kínai kérdést eldöntené az antikommunizmus rikácsolása. Ilyen helyzetben a pozitív tényezőkre „játszani” ugyanazt jelentette volna, mintha a szingani esetben követtek volna el hasonló politikát. Ez az egész egységharc eldobását jelentette volna, amelyért már oly sok áldozatot hoztak s amelyből a kommunisták maguk is, meg a kínai nemzet is már oly sokat nyert.

Ugyanakkor katasztrofális lett volna egyszerűen tovább prédikálni az egységet, amikor a Kuomintang polgárháborús provokátorai irányítják a túlsó oldal politikáját. Ha az Új Negyedik Hadsereg elleni támadást és a segédcsapatok elpusztítását csak a japánellenes harc egyik „incidensének” tekintik — ezzel halálos veszedelembe hozzák az ellenséges vonalak mögötti front egész rendszerét. Csang Kai-sek persze így szerette volna. Ezért mondotta, hogy a Negyedik Hadsereg esetének semmi köze a kommunistákhoz vagy bármiféle más párthoz — egyszerűen „fegyelmi intézkedésről” van szó egy engedetlen csapategységgel szemben. Ha egyetlenegyszer elfogadják ezt a magyarázatot, a Kuomintang tetszése szerint provokálhat új „incidenseket” és darabokra szaggathatja a kommunista hadseregeket, meg a japánellenes támaszpontokat. Az egységfront — amely összetartja a hazafias erőket és egyenlő lehetőségeket biztosit számukra, hogy a lehető legtöbbel járuljanak hozzá a nemzeti erőfeszítés sikeréhez — nem lenne egyéb, mint üres fecsegés. A megmaradó „egység” kivégző négyszög lenne minden nem-Kuomintang csapattest és a hozzátartozó ellenállási frontszakasz számára.

A kínai kommunisták válasza ebben a helyzetben a következő volt: újra leszögezték a nemzeti egység fontosságát, úgy, amint azt ők értelmezték. Ugyanakkor azonban erélyesen elítélték a Negyedik elleni orvtámadást, megtagadták feloszlatásának elismerését és éles politikai hadjáratot indítottak az orvtámadás szervezői ellen.

A Kuomintang lerombolta a Negyedik főhadiszállását. A kommunisták Je Ting tábornok szabadonbocsátását és tisztségébe való visszahelyezését, a többi foglyok szabadonbocsátását, a meggyilkoltak családjainak kártalanítását és a közvetlenül felelős Kuomintang-tisztek megbüntetését követelték.

A Kuomintang „megszüntette” a Negyedik Hadsereg háborús megbízatását. Válaszul a Kommunista Párt ismét felállította a maga katonai szervét: a Forradalmi Haditanácsot, amely 1937-ben szüntette meg működését. Ez a maga felsőbbsége alá rendelte a Negyedik Hadsereget és vezetésére új parancsnokot és főhadiszállást jelölt ki.

Csang Kai-sek bejelentette, hogy a Kommunista Párt helyzetét a történtek nem érintik szükségszerűen. A kommunisták, mint álcázást — elvetették ezt a magatartást. Nyilvánosan közölték, hogy nem vesznek részt a Népi Politikai Tanács ülésein mindaddig, amíg nem szolgáltatnak igazságot az Új Negyedik Hadseregnek és nem adnak egyenlő és törvényes jogokat valamennyi japánellenes pártnak.

A Kuomintang mindent megtett, hogy a helyzet kommunista értékelésének terjesztését megakadályozza — de a kommunisták néhány merész lépéssel mégis megtalálták a terjesztés módját. A csungkingi kommunista lap vezetői — mint mindig — most is bemutatták végső oldalkorrektúráikat a cenzornak — azután a nyomdában kidobtak az első oldalról néhány ártalmatlan cikket és helyére betették az orvtámadás igazi történetét. Amikor az újság felelős vezetőit letartóztatták — a csungkingi kommunista főmegbízott, Csou En-lai tábornok kijelentette, hogy ő a felelős és hajlandó ezért bíróság elé is állani. Persze, a Kuomintang éppen azt akarta elkerülni, hogy az övé legyen a felelősség az egységes front nyílt felrúgása miatt. Így hát nem sürgethette tovább az ügyet.

A kommunista delegáció fiatalabb tagjai, mint Kung Peng, a lelkes fiatal leány és Csen Kia-kang, akik később a sanfranciscói konferencián is resztvettek — életük kockáztatásával járták a jólőrzött külföldi követségeket és a külföldi újságírókat, hogy megismertessék őket pártjuk álláspontjával. Néhány külföldi újságíró kijelentette, hogy nem használja fel Csang Kai-sek beszédét sem — ha nem tudósíthatja lapját a kommunisták álláspontjáról is. Nyíltan szembeszálltak a Kuomintang-cenzurával és légi úton, Hongkong irányában sorra csempészték ki lapjaik számára az incidens teljes és igaz történetét. A nagyvilág így mégiscsak megkapta a gondosan preparált Kuomintang-verzió mellett a tényeket is. A hivatalos angolszász politika persze abban az időben is szigorúan kommunistaellenes volt — az angol és amerikai nép azonban világosan látta a polgárháború és a japánellenes harc kapcsolatát — akárcsak a kínai nép. Ennek a hatása alól az angol és amerikai kormány sem vonhatta ki magát. A gondos előkészület, az otthoni és külföldi hírszolgálat brutális elnyomása ellenére is a Kuomintang elvesztette a közvéleményért vívott csatát.

A kínai kommunisták tehát vállalták a politikai harcot — de nem ugrottak be a háborús provokációknak. Kuomintang-szóvivők is bevallották „bizalmas” beszélgetések közben, hogy a kommunisták kifogástalanul betartották a pártközi béke feltételeit. Ugyanakkor nyilvánosan és magánbeszélgetésekben egyaránt azzal vádolták a kommunistákat, hogy az ellenség hátában végrehajtott japánellenes tevékenység során a kommunisták politikai ereje jelentősen megnőtt. A kommunisták ezt nem is tagadták. Természetesen arra sem voltak hajlandók, hogy lemondjanak az ilyen módon szerzett befolyásról. A Kuomintang előtt is nyitva állott a „befolyás-szerzésnek” ez az útja — mondották — csak éppen olyan jól kellett volna harcolniok, mint a kommunistáknak, s éppen annyira jól kellett volna szolgálniok a nép érdekeit. Belpolitikáiig ismét a japánellenes egységfront fontosságát hangoztatták. Sürgették a Negyedik Hadsereg ellen intézett orvtámadásban közvetlenül felelős tisztek megbüntetését — de tartózkodtak attól, hogy Csang Kai-seket támadják, noha tudták, hogy ő a támadás értelmi szerzője. Csang Kai-sek visszacsúszott ugyan a polgárháborús kísérletezések vonalára — a kommunisták mégis bizonyos különbséget láttak közötte és e politika nyílt hirdetői között. Igyekeztek is kihasználni ezt a különbséget. Tudták: ha nem választják külön a kétféle magatartást — akkor a valóságban is rövidesen elmosódik a közöttük lévő csekély különbség. Az USA és Anglia természetesen kommunistaellenesek voltak — amit a Kuomintang ki is használt — a kommunisták mégis a fokozott egység irányában befolyásolhatták ezeknek az országoknak az irányítóit azzal, hogy feltárták előttük: milyen japán veszedelem fenyeget más frontokon — ha a kínai front a belső vérontás közepette összeomlik. Mint Szingan-nál, most is megmutatták a kommunisták Csang Kai-seknek, hogy távolról sem tehet meg mindent, amit akar. És megmutatták azt is, hogy ők azok, akik megértik Kína és a világ sorsát megszabó alapvető irányzatokat.

Aki abban az időben Csungkingban volt, kétségtelenül tudja, mennyire örült Kuomintang-Kína egész népe, amikor a válságot enyhítették. Ezt a népet japán bombák verték, infláció préselte, figyelte a titkosrendőrség, rabolták a magas állami állásokban ülő tolvajok, akiknek az üzelmei ellen félt tiltakozni. Ez a nép fokozatosan elvesztette érdeklődését minden iránt — kivéve azt, hogy gyermekeit hogyan mentheti meg az éhenhalástól. Ez a nép a polgárháborút a végső csapásnak tartotta: olyan csapásnak, amely kínait gyilkoltat kínaival — és ugyanakkor semmivé teszi az eddigi áldozatok eredményét is. Kuomintang-Kína népe a cenzúra miatt nem ismerhette meg a való helyzetet s a szabad véleménynyilvánítás lehetőségétől is meg volt fosztva. Úgy lesték a vihar közeledtét, mintha az valami megállíthatatlan erő volna. Amikor elvonult a fergeteg — szinte érezni lehetett a levegőben a megkönnyebbülést.

A nép visszhangja azonban még valamit jelzett. A politikai visszaesés ideiglenesen megölte a nemzeti ügyek részleteire is kiterjedő érdeklődést és az aktív részvétel vágyát, amely pedig oly lelkesítően hatott a háború első szakaszában. A válság utolsó szakaszát nemcsak a nagy veszedelem és a veszedelem elkerülése felett érzett megkönnyebbülés jellemezte, hanem az a szégyenteljes felismerés is, hogy Kuomintang-Kína népe teljesen védtelennek bizonyult ezzel a veszedelemmel szemben. Legkiemelkedőbb jellegzetessége ennek a szakasznak, hogy fokozott tevékenységre késztette a „közvetítő” elemeket, azokat, akik sem a Kuomintanghoz, sem a kommunista párthoz nem tartoztak ugyan, de azért szót kértek maguknak az ország ügyeinek intézésében. És amikor megszólaltak — hangjuk az egység és demokrácia hangja volt.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Az októberi forradalom negyedik évfordulójára

Közeledik október 25 (november 7) negyedik évfordulója.

Minél jobban távolodunk ettől a nagy naptól, annál világosabban látjuk az oroszországi proletárforradalom jelentőségét, annál jobban mélyére hatolunk a gyakorlati munkánk során szerzett tapasztalatoknak is.

Forradalmunk jelentőségét és munkánk tapasztalatait egészen rövid — és persze korántsem teljes, korántsem pontos — vonásokban a következőképpen foglalhatjuk össze:

Az oroszországi forradalom közvetlen és legközelebbi feladata polgári-demokratikus feladat volt: elsöpörni, véglegesen lerombolni a középkor maradványait, megtisztítani Oroszországot ettől a barbárságtól, ettől a szégyentől, mely országunkban minden kultúrának és haladásnak a legnagyobb akadálya volt.

S mi joggal vagyunk büszkék arra, hogy ezt a tisztogatást sokkal erélyesebben, gyorsabban, merészebben, sikeresebben s a néptömegeknek, a nép sűrűjének befolyásolása szempontjából szélesebb arányokban és mélyebbre hatóan hajtottuk végre, mint a nagy francia forradalom több mint 125 évvel ezelőtt.

Mind az anarchisták, mind a kispolgári demokraták (azaz a mensevikek és az eszerek mint ennek a nemzetközi társadalmi típusnak orosz képviselői) hihetetlenül sok zagyvaságot összebeszéltek és összebeszélnek a polgári-demokratikus forradalomnak a szocialista (azaz proletár-) forradalomhoz való viszonyáról. Az elmúlt négy év teljesen igazolta, hogy mi helyesen értelmeztük ebben a pontban a marxizmust és helyesen vontuk le az előző forradalmak tanulságait. Végigvittük a polgári-demokratikus forradalmat úgy, mint senki más. Teljesen tudatosan, szilárd léptekkel és tántoríthatatlanul haladunk előre, a szocialista forradalom felé, jól tudva, hogy ezt a forradalmat nem választja el kínai fal a polgári-demokratikus forradalomtól, jól tudva, hogy csak a harc döntheti el, mennyire tudunk majd (végső fokon) előrenyomulni, mennyit fogunk az előttünk álló mérhetetlenül nagy feladatból megvalósítani, mennyit fogunk győzelmeinkből tartóssá tenni. Az élet majd megmutatja. Annyit azonban már most is megállapíthatunk, hogy gigászi munkát végeztünk — egy tönkretett, elgyötört, elmaradott ország — a társadalom szocialista átalakítása terén.

Térjünk vissza azonban forradalmunk polgári-demokratikus tartalmának kérdésére. Marxistáknak meg kell érteniük, hogy ez, mit jelent. A kérdés megvilágítására lássunk néhány szemléltető példát.

A forradalom polgári-demokratikus tartalma az ország társadalmi viszonyainak (rendjének, intézményeinek) megtisztítása a középkortól, a hűbériségtől, a feudalizmustól.

Mik voltak a hűbériség fő megnyilvánulásai, maradványai, csökevényei Oroszországban 1917-ben? A monarchia, a rendiség a földbirtoklási és földhasználati viszonyok, a nő helyzete, a vallás, a nemzetiségek elnyomása. Bármelyiket nézzük is ezek közül az „Augiász-istállók” közül — melyeket egyébként egyik előrehaladott állam sem takarított ki teljesen, amikor 125, 250 és még több évvel ezelőtt (Anglia 1649-ben) véghezvitte a maga polgári-demokratikus forradalmát —, bármelyiket nézzük ezek közül az Augiász-istállók közül, azt látjuk, hogy mi valamennyit teljesen kitakarítottuk. Alig tíz hét alatt, 1917 október 25-től (november 7-től) az Alkotmányozó Gyűlés szétkergetéséig (1918 január 5-ig), mi ezerszer többet tettünk e téren, mint a polgári-demokraták és liberálisok (kadetok) és a kispolgári demokraták (mensevikek és eszerek) uralmuk nyolc hónapja alatt.

Ezek a gyáva fecsegők, ezek az önimádó Nárciszok, ezek a Hamletecskék fakarddal hadonásztak, — és még a monarchiát sem semmisítették meg! Mi kisepertük az egész monarchista szemetet, mint soha senki más. Kő kövön, tégla téglán nem maradt a rendiség sokévszázados épületéből (a legfejlettebb országok, mint Anglia, Franciaország, Németország, máig sem szabadultak meg a rendiség maradványaitól!). A rendiség legmélyebbre eresztett gyökereit — a feudalizmus és a jobbágyság maradványait a földművelésben — teljesen kitéptük. „Lehet vitatkozni” (éppen elég irodalmár, kadet, mensevik és eszer él külföldön, hogy ilyen vitákkal foglalkozzanak) arról, hogy mire vezetnek „végülis” azok az átalakítások, amelyeket a nagy Októberi Forradalom a földbirtokviszonyokban végrehajtott. Mi most nem kívánunk időt vesztegetni ezekre a vitákra, mert mi ezt a vitát és a vele összefüggő viták egész tömegét harccal döntjük el. Nem lehet vitatni azonban azt a tényt, hogy a kispolgári demokraták nyolc hónapon át „egyezkedtek” a hűbériség hagyományait őrző földbirtokosokkal, mi viszont ezeket a földbirtokosokat hagyományaikkal együtt néhány hét alatt végleg elsöpörtük az orosz föld színéről.

Nézzük a vallást, vagy a nő jogfosztottságát, vagy a nemorosz nemzetiségek elnyomatását és jogi egyenlőtlenségét. Mindezek a polgári-demokratikus forradalom kérdései. A kispolgári demokrácia üresfejű „teoretikusai” nyolc hónapon át fecsegtek róluk; még a világ legfejlettebb országai között sincs egy sem, amelyben ezeket a kérdéseket polgári-demokratikus irányban teljesen megoldották volna. Nálunk az Októberi Forradalom törvényhozása ezeket a kérdéseket teljesen megoldotta. Mi annak rendje és módja szerint harcoltunk és harcolunk a vallás ellen. Mi valamennyi nemorosz nemzetiségnek biztosítottuk, hogy saját köztársaságuk vagy autonóm területük legyen. Nálunk Oroszországban nincs olyan gyalázatos, alávaló és ocsmány valami, mint a nő jogfosztottsága, illetve nemteljesjogúsága, a hűbériségnek és a középkornak ez a felháborító csökevénye, melyet az önző burzsoázia és az ostoba, megszeppent kispolgárság a földkerekség kivétel nélkül valamennyi országában újra meg újra megerősít.

Mindez a polgári-demokratikus forradalom tartalma. Ennek a forradalomnak (illetve, ha a közös típusú forradalom egyes nemzeti változatait külön-külön vesszük: ezeknek a forradalmaknak) haladó gondolkodású vezérei százötven-kétszázötven évvel ezelőtt megígérték a népeknek, hogy megszabadítják az emberiséget a középkori kiváltságoktól, a nő jogi egyenlőtlenségétől, egyik vagy másik vallás állami előjogaitól (vagy a „vallás eszméjétől”, a „vallásosságtól” általában), a nemzetiségek jogi egyenlőtlenségétől. Megígérték, de nem váltották be ígéretüket. Nem válthatták be, mert gátolta őket ebben – – – a „szent magántulajdon” iránti „tisztelet”. A mi proletárforradalmunkban ennek a háromszor átkozott középkor és e „szent magántulajdon” iránti átkozott „tiszteletnek” nyoma sem volt.

Ahhoz azonban, hogy a polgári-demokratikus forradalom vívmányait Oroszország népei meg is tarthassák, tovább kellett mennünk, s tovább is mentünk. Mi a polgári-demokratikus forradalom kérdéseit menetközben, igazi és legfőbb munkánk, proletárforradalmi, szocialista munkánk „melléktermékeként” oldottuk meg. A reformok, hangoztattuk mindig, a forradalmi osztályharc melléktermékei. A polgári-demokratikus átalakítások — hangoztattuk és bizonyítottuk be tetteinkkel — a proletár-, vagyis szocialista forradalom melléktermékei. És itt meg kell jegyeznem, hogy mindezek a Kautskyk, Hilferdingek, Martovok, Csernovok, Hillquitek, Longuet-k, MacDonaldok, Turatik és a „kétésfeles” marxizmus többi hősei nem tudták megérteni a polgári-demokratikus és a proletár-szocialista forradalom közötti ilyen viszonyt. Az első átnő a másodikba. A második menetközben megoldja az elsőnek a kérdéseit. A második megszilárdítja azt, amit az első elért. A harc és csakis a harc dönti el, mennyire sikerül a másodiknak túlnőnie az elsőn.

A szovjet rend éppen egyik szemléltető igazolása vagy megnyilvánulása ennek az egyik forradalomból a másikba való átnövésnek. A szovjet rend a demokratizmus maximuma a munkások és parasztok számára, s ugyanakkor a polgári demokratizmussal való szakítást és a demokrácia új, világtörténelmi típusának: a proletár demokratizmusnak, vagyis a proletariátus diktatúrájának létrejöttét jelenti.

Csak átkozzanak, szidjanak és gúnyoljanak bennünket a halódó burzsoázia és a nyomában kullogó kispolgári demokrácia kuvaszai és disznai a kudarcok és a hibák miatt, melyeket a mi szovjet rendünk építése során elkövettünk. Mi egy pillanatra sem feledkezünk meg arról, hogy kudarcok és hibák csakugyan szépszámmal voltak és vannak nálunk. Hogy is ne lennének kudarcok és hibák egy olyan új, az egész világtörténelem szempontjából új munkában, mint az államrendszer eddig még soha nem látott típusának megteremtése! Rendületlenül harcolni fogunk kudarcaink és hibáink kiküszöböléséért, azért, hogy szovjet elveinknek a tökéletességtől még nagyon-nagyon távol álló gyakorlati alkalmazását megjavítsuk. Arra azonban joggal lehetünk büszkék és büszkék is vagyunk rá, hogy nekünk jutott az a szerencse, hogy megkezdjük a szovjet állam felépítését és ezzel megkezdjük a világtörténelem új korszakát, azon új osztály uralmának korszakát, amelyet minden kapitalista országban elnyomnak, de amely mindenütt törekszik, hogy kiharcolja az új életet, legyőzze a burzsoáziát, megteremtse a proletariátus diktatúráját és megszabadítsa az emberiséget a tőke igájától, az imperialista háborúktól.

Az imperialista háborúk kérdése, a finánctőke nemzetközi politikájának kérdése, amely politika ma az egész világon uralkodó szerepet játszik, s amely elkerülhetetlenül újabb imperialista háborúkat szül, elkerülhetetlenül hallatlan mértékben fokozza a nemzeti elnyomást, a rablást, a garázdálkodást, s amely elkerülhetetlenül arra vezet, hogy a maroknyi „élenjáró” hatalom még jobban fojtogatni fogja a gyenge, elmaradott kisnépeket — ez a kérdés 1914 óta a földkerekség minden országában az egész politika sarkalatos kérdésévé lett. Élet-halál kérdése ez emberek tízmilliói számára. Arról van itt szó, hogy a következő imperialista háborúban, amelyet szemünk láttára készít elő a burzsoázia, amely szemünk láttára nő ki a kapitalizmusból, lemészárolnak-e 20 millió embert (10 millió helyett, amennyit az 1914—1918-as háborúban s a „kisebb” pótháborúkban öltek meg, melyek a mai napig sem értek véget); hogy ebben az elkerülhetetlen (a kapitalizmus fennmaradása esetén elkerülhetetlen) jövendő háborúban nyomorékká tesznek-e 60 millió embert (30 millió helyett, amennyit az 1914—1918-as háborúban tettek nyomorékká). A mi Októberi Forradalmunk ebben a kérdésben is a világtörténelem új korszakát nyitotta meg. A burzsoázia szolgái és másodhegedűsei — az eszerek és mensevikek, valamint az egész világ kispolgári, úgynevezett „szocialista” demokráciája — gúnyt űztek „az imperialista háború polgárháborúvá való átváltoztatásának” jelszavából. Pedig ez a jelszó bizonyult az egyedüli igazságnak — meg kell adni: kellemetlen, durva, meztelen és kegyetlen igazságnak, de mégis igazságnak a legkörmönfontabb soviniszta és pacifista ámítások tömkelege közepette. Az ámítások szertefoszlanak. A breszti békéről lehullott a lepel. Minden egyes nap egyre könyörtelenebbül leplezi le a bresztinél is rosszabb versailles-i béke jelentőségét és következményeit. S a tegnapi háború okain és a közelgő holnapi háborún töprengő milliók és tízmilliók előtt egyre világosabban, egyre élesebben, egyre parancsolóbban tárul fel a rideg igazság: nem szabadulhatnak ki másképp az imperialista háborúból és az elkerülhetetlenül imperialista háborút szülő imperialista békéből (ha érvényben volna a régi helyesírás, ezt a szót — „mir” — mindkét értelmében használnám: „imperialista békéből” és „imperialista világból”), nem szabadulhatnak ki máskép ebből a pokolból, mint bolsevik harccal és bolsevik forradalommal.

A burzsoázia és a pacifisták, a tábornokok és a nyárspolgárok, a tőkések és a filiszterek, a hívő keresztények s a II. és II ¹/₂-es Internacionálé lovagjai ám átkozzák habzó szájjal ezt a forradalmat. Nincs az a düh-, rágalom- és hazugságáradat, mellyel el tudnák homályosítani azt a világtörténelmi tényt, hogy a rabszolgák évszázadok és évezredek alatt először, válaszképpen a rabszolgatartók egymásközötti háborújára, nyíltan kiadták ezt a jelszót: változtassuk a rabszolgatartók között a zsákmány elosztásáért folyó háborút minden nemzet rabszolgáinak minden nemzet rabszolgatartói elleni háborújává.

Évszázadok és évezredek alatt először változott át ez a jelszó homályos és tehetetlen várakozásból világos és szabatos politikai programmá, az elnyomottak millióinak aktív harcává a proletariátus vezetésével, a proletariátus első győzelmévé, az első győzelemmé a háború megszüntetéséért folytatott harcban, a világ munkásai szövetségének első győzelmévé a különböző nemzetek burzsoáziájának szövetsége felett, annak a burzsoáziának a szövetsége felett, amely akár békét köt, akár háborúskodik, a tőke rabszolgáinak, a bérmunkásoknak, a parasztoknak, a dolgozóknak rovására teszi.

Ez az első győzelem még nem végleges győzelem, s ezt a győzelmet Októberi Forradalmunk mérhetetlen akadályok és nehézségek leküzdése árán, hallatlan szenvedések árán vívta ki, s közben többször is súlyos kudarcot vallottunk és egy csomó nagy hibát követtünk el. Hogyan is tudta volna egy elmaradott nép kudarcok és hibák nélkül legyűrni a földkerekség leghatalmasabb és legfejlettebb országainak imperialista háborúit! Mi nem félünk beismerni hibáinkat és józanul ítéljük meg őket, hogy megtanuljuk, hogyan kell őket kijavítani. A tény azonban tény marad: évszázadok és évezredek alatt mi vagyunk az elsők, akik azt az ígéretet, hogy a rabszolgatartók egymásközti háborújára a „válasz” a rabszolgáknak a minden néven nevezendő rabszolgatartók elleni forradalma lesz, maradéktalanul valóra váltottuk – – – és valóra váltjuk minden nehézség ellenére.

Mi elkezdtük ezt a művet. Hogy mikor, mennyi idő alatt és melyik nemzet proletárjai fogják befejezni — lényegtelen kérdés. A lényeges az, hogy a jég megtört, hogy az út megnyílt, az irány ki van jelölve.

Csak folytassák a képmutatást, kapitalista urak, akik a „hazát védelmezik” — a japán hazát az amerikaival szemben, az amerikai hazát a japánnal szemben, a francia hazát az angollal szemben és így tovább! Ám „üssék el” ezután is a II. és II ¹/₂-es Internacionálé vitéz urai, az egész világ összes pacifista nyárspolgáraival és filisztereivel egyetemben az imperialista háborúk elleni harc eszközeinek kérdését újabb „bázeli kiáltványokkal” (az 1912-es bázeli kiáltvány mintájára)! Az első bolsevik forradalom kiragadta az imperialista háborúból, az imperialista békéből az első százmillió embert. Az elkövetkezendők ki fogják ragadni az ilyen háborúkból és az ilyen békéből az egész emberiséget.

Utolsó — és legfontosabb, legnehezebb, legkevésbé befejezett feladatunk: a gazdasági építés, a lerombolt feudális és a félig lerombolt kapitalista épület helyén az új, szocialista épület gazdasági alapjának lerakása. Ebben a legfontosabb és legnehezebb munkában ért bennünket a legtöbb balsiker, ezen a téren követtük el a legtöbb hibát. Hogyan is tudtunk volna ilyen világraszóló új feladatot balsikerek és hibák nélkül megkezdeni! De megkezdtük és folytatjuk a munkát. Éppen most számos hibánkat javítjuk ki „új gazdasági politikánkkal”, tanuljuk, hogyan építsük tovább a szocializmus épületét kisparaszti országban ezek nélkül a hibák nélkül.

A nehézségek felmérhetetlenek. Megszoktuk, hogy mérhetetlen nehézségekkel kell megküzdenünk. Nem hiába neveztek el bennünket ellenségeink „keményfejűeknek” és a „csonttörő politika” képviselőinek. Mi azonban elsajátítottuk — legalábbis bizonyos mértékig — a forradalomban okvetlenül szükséges másik művészetet, a rugalmasságot is, azt, hogy gyorsan és hirtelen megváltoztassuk taktikánkat, számbavéve a megváltozott objektív feltételeket, új utat választva célunk elérésére, ha az előbbi út az adott időszakban célszerűtlennek, lehetetlennek bizonyult.

Mi, akiket magasra emelt a lelkesedés hulláma, s akik felébresztettük a nép lelkesedését előbb általános politikai, majd katonai téren, arra számítottunk, hogy közvetlenül e lelkesedés alapján megvalósíthatjuk az ugyanolyan nagy gazdasági feladatokat is (mint amilyen nagyok az általános politikai és katonai feladatok voltak). Arra számítottunk — vagy talán helyesebben: feltételeztük elégséges számítás nélkül —, hogy a proletár állam közvetlen parancsszavával meg tudjuk majd szervezni kisparaszti országunkban az állami termelést és az állami termékelosztást kommunista elvek alapján. Az élet megmutatta, hogy tévedtünk. Több átmeneti szakaszra: államkapitalizmusra és szocializmusra van szükség ahhoz, hogy előkészítsük — hosszú évek munkájával előkészítsük — a kommunizmusba való átmenetet. Ne közvetlenül a lelkesedésre építsünk, hanem a nagy forradalom szülte lelkesedés segítségével a személyes érdekre, a személyes érdekeltségre, a gazdasági meggondolásokra támaszkodva dolgozzunk azon, hogy mindenekelőtt szilárd kis hidakat építsünk, amelyek kisparaszti országunkban az államkapitalizmuson át elvezetnek a szocializmushoz; másképp nem érkezünk el a kommunizmushoz, másképp nem tudjuk elvezetni a kommunizmushoz az emberek tízmillióit. Ezt mondta nekünk az élet. Ezt mondta nekünk a forradalom fejlődésének objektív menete.

És mi, akik három és négy év alatt megtanultuk egy kevéssé, hogyan kell éles fordulatokat végrehajtani (amikor éles fordulatra van szükség), elkezdtük buzgón, figyelmesen, kitartóan (bár még mindig nem eléggé buzgón, nem eléggé figyelmesen, nem eléggé kitartóan) tanulni az új fordulatot: az „új gazdasági politikát”. A proletár államnak óvatos, gondos, hozzáértő „gazdává”, ügyes nagykereskedővé kell válnia — különben nem állíthat gazdaságilag talpra egy kisparaszti országot, más átmenet a kommunizmusba most, a mai viszonyok között, a kapitalista (egyelőre még kapitalista) Nyugat szomszédságában nincsen. A nagykereskedő mint gazdasági típus látszólag oly messze van a kommunizmustól, mint ég a földtől. Ez azonban éppen egyik olyan ellentmondás, amely a való életben elvezet a kisüzemű paraszti gazdaságtól az államkapitalizmuson keresztül a szocializmushoz. A személyes érdekeltség növeli a termelést; nekünk pedig mindenekelőtt és mindenáron a termelés növelésére van szükségünk. A nagykereskedelem gazdaságilag egyesíti a kisparasztok millióit azáltal, hogy érdekeltté teszi, összekapcsolja és elvezeti őket a következő lépcsőfokra: a termelési kapcsolat és egyesülés különböző formáihoz. Gazdasági politikánk szükséges átépítését már megkezdtük. Némi sikereink — nem nagy, részleges sikerek ugyan, de mégis kétségtelen sikereink — e téren már vannak. Az előkészítő osztályt az új „tudománynak” ebben az iskolájában már befejezzük, és tovább megyünk a következő osztályokba buzgón és kitartóan tanulva, minden lépésünket gyakorlatilag ellenőrizve, nem riadva vissza attól, hogy az elkezdett munkán újra meg újra változtassunk, hogy hibáinkat — miután jól átgondoltuk jelentőségüket — kijavítsuk. Ki fogjuk járni az egész „tanfolyamot”, bár a világgazdaság és a világpolitika körülményei jóval hosszabbra szabták és jóval nehezebbé tették számunkra, mint szerettük volna. Bármilyen súlyosak legyenek is az átmeneti idő szenvedései, a bajok, az éhség, a bomlás, csüggedni nem fogunk és ügyünket mindenáron elvisszük a végső győzelemig.

1921. X. 14.

N. Lenin

Megjelent: „Pravda” 234. sz. 1921. október 18.

Lenin Művei. 33. köt. 33—42. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Amikor Kína magárahagyatva küzdött
VIII. Visszavonulás időben és térben
5. Az Új Negyedik Hadsereg elleni provokáció
A polgárháború első csapása

(idézet: Kína forradalma című könyvből)

5. Az Új Negyedik Hadsereg elleni provokáció
A polgárháború első csapása

A Kuomintang legközelebbi terve a kommunisták vezette hadseregek darabokra zúzása volt.

Nem volt véletlen, hogy ennek az erőfeszítésnek első célpontja az Új Negyedik Hadsereg lett. Ez a sereg félelmet nem ismerve folytatta a harcot, kiterjesztette a japánellenes ellenállást a Jangce alsó folyásának vidékére, amely egész Kína legfejlettebb, legmodernebb területe és a háborúelőtti Kuomintang-uralom gazdasági és politikai támaszpontja volt. Japánellenes harca nagyobb befolyást, a nép nagyobb támogatását biztosította számára, mint amilyet más politikai csoportok remélhettek.

Amellett, hogy a Kuomintang-hatalom középpontja volt — mindig a Sangháj—Nanking—Hangcsou-körzet volt a bölcsője azoknak a haladó kínai paraszt-, munkás- és értelmiségi mozgalmaknak, amelyeket a kormány már oly régen szeretett volna eltiporni. Ezek a mozgalmak most támogatták a Negyedik Hadsereget a megszállt városokban meglévő földalatti sejtszervezeteik útján.

Mint láttuk, a Csungkingba történő visszavonulás után a kormánynak a japánellenes munkástömegektől történt földrajzi elszakadása is hozzájárult ahhoz, hogy ez a kormány reakciós politikai fordulatot vihessen véghez. A Kuomintang mindenesetre hálás volt ezért — de az említett előny teljesen elméleti maradt volna, ha az Új Negyedik Hadsereggel együttdolgozó haladó mozgalmak olyan helyzetet teremtenek, ami lehetetlenné teszi, hogy a régi rendőrterrort valaha is visszaállítsák, éppen ezeken a legfontosabb területeken. Éppen ezért jutottak arra az elhatározásra, hogy elteszik az útból a Negyedik Hadsereget. Ez az egész Alsó-Jangce völgye számára azt jelentette volna, hogy a japánellenes mozgalom ott mint önálló politikai erő megszűnik. Háborús időben könnyen kordában tartható, békében könnyűszerrel leszerelhető mozgalommá süllyedne.

Nemzetközi megfontolások is szerepet játszottak. A Kuomintang azt hitte: néhány hónapon belül eldől, „milyen irányba ugrik a macska” — milyen irányba, tengely, vagy szövetséges győzelem irányába fordul a hadiszerencse a második világháborúban. A Kuomintang mindkét eshetőségre el akart készülni. Ebben is nagymértékben akadályozta az Új Negyedik Hadsereg létezése. A Kuomintang ugyanis így gondolkodott: ha a tengely győz és Csang Kai-sek lepaktál a németekkel és japánokkal — a Negyedik útját állhatja, egy, a nankingi bábkormány csapataival közösen végrehajtandó Nyolcadik Hadsereg-elleni támadásnak. Ha viszont a szövetségesek eltörnék Japán gerincét — ugyan mi jó származhatnék abból Csang Kai-sek számára, ha a Negyedik Hadsereg résztvenne a Sangháj—Nanking kulcsterület ellen indított szövetséges rohamban és konszolidálná helyzetét ezen a területen?

Így ingadozott a Kuomintang. Mint mondottuk, az volt a dilemmája, hogy meg akarta őrizni egy fasisztaszellemű kisebbség uralmát egy nemzeti érdekekért vívott háború közben — és utána. Ha már saját feltételei szerint győzni és harcolni képtelennek mutatkozott — azt akarta, hogy senki se akadályozhassa meg a kapitulációban. Ha külső segítség hozza meg a győzelmet — hadd álljon a Kuomintang egyedül a színen, amikor élvezni lehet már a győzelem gyümölcseit. A Kuomintang így jutott arra a döntésre, hogy számára kedvezőbb, ha az ellenség ellenőrzi az Alsó Jangce folyását, mintha ott egy kommunisták-vezette hadsereg harcol az ellenség ellen! Ha az ellenség nyugton ül és közben mások másutt megverik — az így keletkezett „vákuumba” besétálhat a Kuomintang régi intézményeivel egyetemben. Ha viszont a partizánellenállás és a velejáró haladó reformok megerősödnek — a Kuomintang csak úgy térhetne vissza, ha népi érdekeknek megfelelő politikát folytat.

1940 végén Ho Jing-csin, a rablóföldesúr, aki egyben hadügyminiszter és vezérkari főnök volt, megparancsolta az Új Negyedik Hadseregnek: hagyja el az ellenséges arcvonalak mögött a Jangce-völgyben lévő támaszpontjait és vonuljon sokszáz mérfölddel északabbra, a Sárga Folyó északi partjára. Ott csatlakozzék a Nyolcadik Hadsereghez. A parancs tisztára politikai jellegű volt. Sem ekkor, sem később még csak magyarázni sem próbálták, hogy miért kell már felszabadított területeket átengedni az ellenségnek. Csungkingba küldött hivatalos ellenvetésében a Negyedik Hadsereg közölte: a parancs azt kívánná, hogy nagy ellenséges területeken vonuljon keresztül, amelyeket még nem aknázott alá a partizán-ellenállás. Ilymódon súlyos veszteségeknek, sőt megsemmisülésnek lenne kitéve. Az északkínai támaszpontok, amelyek a maguk erejéből is egyre nőttek— nem kértek erősítést. Ha a legfelsőbb parancsnokságnak az lenne a célja, hogy a Jangce alsó folyásánál lévő támaszpontokat kínai kézben tartsa és az ott harcoló kínai seregek emberanyagát erősítse — nem adott volna ki ilyen parancsot. Ezt mondotta a Negyedik Hadsereg.

Ho Jing-csin ragaszkodott a parancshoz. A Negyedik ekkor a következőket közölte: a Sárga Folyó északi partjához történő távozás keresztülvihetetlen. Ha kívánják, összpontosíthatja erőit a Jangce északi partján, Sanghájtól és Nankingtól távolabbra. A sereg parancsnoka, Je Ting azt javasolta, hogy más kínai erőket irányítsanak a körzetbe, nehogy a japánok azonnal elfoglalhassák a kiürített állásokat. Az átkelés előtt a hátralékos zsold megfizetését, az északi hidegebb körzetekben szükséges téli ruházat kiadását és a várható ellenséges zavarótámadások visszaveréséhez szükséges lőszer kiadását kérte. Végül biztosítékokat követelt arra nézve, hogy a hadsereg távozása után nem zaklatják a katonák visszamaradt családtagjait.

Hosszú tárgyalások után megegyezést értek el. A megegyezés feltételeinek értelmében az Új Negyedik Hadsereg főereje átkelt a Jangcen. 1941 januárjának elején csak kiegészítő osztagai: a főhadiszállás, a politikai osztály, kórházak, tisztjelölti iskola és egy alig nyolcezer főnyi kicsiny felfegyverzett egység maradt a déli parton. Amikor ezek a hátramaradt egységek az egyezményben meghatározott útvonalon az átkelőhely felé közeledtek — Sangkuan Jün-hsziang tábornok parancsnoksága alatt álló Kuomintang-osztagok támadtak rájuk. Foglyulejtették Je Ting tábornokot. Helyettese Hszang Jing eltűnt. Sohasem hallottak többé róla. A főhadiszállás személyzetét, a politikai munkásokat, kultúrmunkásokat, tisztjelölteket, orvosokat és ápolónőket nagyrészt legyilkolták, egy részüket elfogták.

Az egykorú híresztelések legtöbbjének állításaival szemben maga a Negyedik Hadsereg nem semmisült meg. Már az orvtámadás előtt az északi parton működött a sereg nagyrésze, a támadás időpontjában pedig a déli csoport fegyveres erejének nagyrésze is átkelt a folyón. A kiegészítő szolgálat egységeit összezúzták ugyan, de a hadsereg harci erejének több mint háromnegyede sértetlen maradt. A szervezeti kár sem volt olyan nagy, mint gondolnánk. Mint az összes partizánegységek, a Negyedik is taktikailag önálló osztagokra tagolódott. Mindegyiknek megvolt a maga ellenálló magva. A főhadiszállástól csak általános irányítás vonalán függtek — nem pedig utánpótlás vagy a mindennapos utasítások dolgában.

A támadás igazi fontossága abban a hatásban rejlett, amelyet a japánellenes háborúra és Kína politikai egységére gyakorolt. Az események ezt félreérthetetlenül megmutatták. A kormány szándékait Csang Kai-sek nyilatkozata félreérthetetlenül leleplezte. A „Generalisszimusz” kijelentette: a Negyedik „fellázadt” és megkísérelte, hogy a Jangce déli partján foglaljon állást; ő felelősséget vállal a történtekért és engedetlensége miatt a Negyedik Hadsereget megfosztja megbízatásától; ez ilymódon megszűnik „a nemzeti haderők része” lenni. Hogy a Negyedik miért éppen akkor „lázadt fel”. amikor már csak orvosok, ápolónők, újságírók és hivatalnokok voltak a helyszínen, s miért nem akkor, amikor egész fegyveres ereje is a „tett” színhelyén volt — azt Csang Kai-sek nem volt szíves megmagyarázni …

Az egység híveinek véleményét olyan „Kuomintang-veteránok” nyilatkozatai tükrözték, mint Szun Jat-szen asszony, Liao Csung-kai asszony és Liu Ja-ce, akik tiltakoztak a polgárháború felélesztése ellen és teljes mértékben a kormányt hibáztatták. Szun és Liao asszonyok a párt alapítóinak özvegyei voltak. Egyetlen ujjal sem lehetett hozzájuk érni. Liut azonban kizárták a központi bizottságból és a pártból.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A párttisztításról

A párttisztítás szemmelláthatóan komoly és roppant fontos munkává fejlődött.

Vannak helyek, ahol a párttisztításnál főleg a pártonkívüli munkások tapasztalataira, útmutatásaira támaszkodnak, ezeket az útmutatásokat irányadónak tekintik, számolnak a pártonkívüli proletártömegek véleményével. És ez a legértékesebb, a legfontosabb. Ha valóban sikerülne így megtisztítanunk a pártot fent is, lent is, „személyekre való tekintet nélkül”, ez a forradalomnak valóban nagy vívmánya volna.

Mert a forradalom vívmányai most nem lehetnek olyanok, mint azelőtt. Jellegük elkerülhetetlenül megváltozik annak következtében, hogy a háborús frontról áttérünk a gazdasági frontra, áttérünk az új gazdasági politikára, azoknak a viszonyoknak a következtében, amelyek elsősorban a munkatermelékenység emelését, a munkafegyelem megszilárdítását követelik. Ilyenkor a forradalom fő vívmánya a belső helyzet megjavulása, a munkának, a munka megszervezésének és eredményeinek nem kirívó, nem szembeszökő, azonnal észre sem vehető javulása; javulás annak a harcnak szempontjából, amelyet a kispolgári és kispolgári-anarchista ösztönök és szokások proletariátust és pártot egyaránt bomlasztó befolyása ellen folytatunk. Ahhoz, hogy ezt a javulást elérjük, ki kell tennünk a pártból a tömegektől elszakadt elemeket (nem is szólva természetesen azokról az elemekről, akik lejáratják a pártot a tömegek szemében). Természetesen mi nem vetjük alá magunkat a tömegek minden útmutatásának, mert néha — különösen a rendkívül nagy fáradtság, az erőt meghaladó terhek és szenvedések okozta kimerültség éveiben — a tömegen is haladónak egyáltalán nem mondható hangulat lesz úrrá. De az emberek megítélésében, a „párthoz dörgölődző”, „elkomisszárosodott”, „elbürokratizálódott” elemek negatív értékelésében a pártonkívüli proletártömeg útmutatása, sőt sok esetben a pártonkívüli paraszttömeg útmutatása is, rendkívül becses. A dolgozó tömeg rendkívül finom ösztönnel érzi meg a különbséget a becsületes és odaadó kommunisták és azok között, akik ellenszenvet váltanak ki a kenyerét arca verejtékével kereső emberből, abból az emberből, akinek semmiféle kiváltsága, semmiféle „összeköttetése a magasabb körökkel” nincsen.

Megtisztítani a pártot, számolva a pártonkívüli dolgozók véleményével — nagy dolog, amelynek komoly eredményei lesznek. Az ilyen párttisztítás a pártot az osztálynak sokkal erősebb élcsapatává teszi, mint amilyen eddig volt, olyan élcsapattá, amelyet erősebb kapcsok fűznek össze az osztállyal, amely jobban tudja a rengeteg nehézség és veszély közepette győzelemre vezetni az osztályt.

A pártnak a volt mensevikektől való megtisztítására akarok még rámutatni mint a párttisztítás különleges feladatára. Véleményem szerint azok közül a mensevikek közül, akik 1918 eleje után léptek be a pártba, legfeljebb minden századikat kellene csak a pártban hagyni, de azokat is csak úgy, hogy mindegyiküket háromszor, négyszer is felülvizsgálják. Miért? Azért, mert a mensevikek mint áramlat az 1918—1921-es időszak alatt két tulajdonságukat bizonyították be: az egyik, hogy mesterien tudnak alkalmazkodni, „hozzádörgölődzni” a munkások között uralkodó irányzathoz; a másik, hogy még mesteribben, szívvel-lélekkel tudják szolgálni a fehérgárdistákat, mégpedig tettekkel, ugyanakkor szóban megtagadván őket. E két tulajdonság a mensevizmus egész történetéből következik: elég, ha az Akszelrod-féle „munkáskongresszusra” emlékezünk vissza, vagy arra, hogy milyen álláspontra helyezkedtek a mensevikek a kadetokat (és a monarchiát) illetően szavakban és tettekben stb. stb. A mensevikek nem csak, sőt nem is annyira machiavellizmusból „dörgölődznek” az Oroszországi Kommunista Párthoz (bár már 1903 óta bebizonyították, hogy ami a burzsoá diplomácia fogásait illeti, elsőrangú mesterek ezen a téren), mint inkább „alkalmazkodóképességből”. Minden opportunista jellegzetes tulajdonsága az alkalmazkodóképesség (de nem minden alkalmazkodóképesség opportunizmus), és a mensevikek mint opportunisták, mondhatni, „elvből” alkalmazkodnak a munkások között uralkodó áramlathoz, színt változtatnak, mint ahogy a nyúl télen fehér színt ölt. Ismerni kell a mensevikeknek ezt a sajátosságát és számolni kell vele. De számolni vele azt jelenti, hogy a pártot meg kell tisztítani azoknak a mensevikeknek körülbelül kilencvenkilenc százalékától, akik 1918 után csatlakoztak az Oroszországi Kommunista Párthoz, vagyis akkor, amikor a bolsevikok győzelme kezdett valószínűvé, majd kétségtelenné válni.

Meg kell tisztítani a pártot a gazemberektől, az elbürokratizálódott, tisztességtelen, ingatag kommunistáktól és a mensevikektől, akik átmázolták a „homlokzatot”, de lelkükben mensevikek maradtak.

1921. szeptember 20.

Lenin

Megjelent: „Pravda” 210. sz. 1921. szeptember 21.

Lenin Művei. 33. köt. 21—23. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Kína forradalma
Amikor Kína magárahagyatva küzdött
VIII. Visszavonulás időben és térben
4. Harc az alkotmányért

(idézet: Kína forradalma című könyvből)

4. Harc az alkotmányért

1940-ben a Nép Politikai Tanácsát is „kitisztogatták”. Ezt a tanácsot 1938-ban alapították. „Előparlament”-szerű intézmény volt az összes pártok képviselőiből, de törvényhozó hatalom nélkül. Tagjait nem is választották. A helyeket rendkívül bonyolult eljárás szerint töltötték be. A tanácsosok egyrészét közvetlenül a kormány nevezte ki, másrészüket pedig nyilvános szervezetek, de ez utóbbiaknak a döntése a kormány jóváhagyásától függött. Amikor 1940-ben az új ülésszak képviselőinek névsorát nyilvánosságra hozták, kiderült, hogy a legkiemelkedőbb haladó tanácsosok, közöttük Sen Csun-zsu, a Nemzeti Felszabadítók vezetője, nem szerepelnek a névsorban.*

* Sen Csun-zsu, a sangháji jogi főiskola volt dékánja és Csou Tao-fen a között a hét Nemzeti Felszabadító vezető között szerepeltek, akiket a háború előtt japánellenes ellenállás miatt letartóztattak s akiknek a pere miatt Szun Jat-szen asszony tiltakozott.*

Az új tanácsot úgy állították össze, hogy a Kuomintangnak és semmiféle párthoz nem tartozó követőinek ne csak túlnyomó többséget juttasson, hanem még az elhangzó indítványok ellenőrzését is lehetővé tegye. (Mielőtt egy indítvány felett egyáltalán megkezdődhetett volna a vita, arra volt szükség, hogy a javaslatot huszonöt tag ajánlja. Ez több volt, mint a tanácsban ülő függetlenek összlétszáma.) 1938-ban a Fegyveres Ellenállás és Nemzeti Újjáépítés Programja a testület haladó kiszélesítését és hatalmának növelését irányozta elő. Ennek éppen az ellenkezője történt. A tanácsot még attól a szigorúan körülhatárolt és csak jelképes demokratikus tartalomtól is megfosztották, amellyel első ülése idején még rendelkezett. Csou-Tao-fen, a Nemzeti Felszabadítás „Élet” nevű könyvkiadójának vezetője tiltakozásképpen lemondott, noha a látszat részleges megóvása céljából őt ezúttal még felvették a listára.

A Kuomintang ugyanakkor megszegte az Országos Népkongresszus összehívására vonatkozó ígéretét. Ez az ígéret szerint olyan alkotmányozó gyűlés lett volna, amely elkészíti az alkotmányt és képviseleti kormányt hoz létre. Egy ilyen testület megválasztására és összehívására még a Kuomintang alapítója, Szun Jat-szen végrendeletében kötelezte a pártot.*

* Lásd Szun Jat-szen végrendeletét a nyitott oldalon.*

Ennek az ígéretnek a megtétele óta a kongresszus összehívása volt az egyre későbbi időpontra kiállított csekk, amellyel a Kuomintang fel akarta vásárolni diktatúrája ellenzékét.

A Népkongresszusnak eredetileg 1937-ben össze kellett volna ülnie. Ettől kezdve többször elhalasztották. Először a háború kitörésének, később a bizonytalan katonai helyzetnek az ürügyével. A tömegnyomás végül is kierőszakolta egy 1940-es végleges időpont megállapítását. Ettől kezdve az ország népe hónapokon keresztül vitatta a tárgyalásra kerülő alkotmány formáját. A kormány ekkor közölte, hogy a kongresszust ismét elhalasztják, — mint mondották, azért, mert bombatámadás érte a tárgyalások számára kijelölt épületet. Amikor közölték a kormánnyal, hogy még tucatnyi más hasonló nagyságú és kényelmességű termet lehetne találni, ezt „rágalomnak” és „szentségtörésnek” minősítették. Hivatalos nyilatkozatokban egész sor alig érthető módosítást hoztak nyilvánosságra, míg végül — éppen abban az időben, amikor a „szabályos” front gyakorlatilag mozdulatlan volt — kidolgoztak egy olyan tételt, hogy a háború kellős közepén igazán senkisem kívánhatja a kongresszus összehívását.

Ez a dogma végülis egy új ígéretben kristályosodott ki, amelyet éppen olyan ünnepélyesen, és éppenúgy „dátumra” tettek, mint a megelőzőket. Azt ígérték, hogy a demokratikus kormány beiktatása az ellenségeskedések beszüntetése után egy esztendőn belül elkövetkezik. Persze, az ellenségeskedések éppen egy demokratikus kormány hiánya miatt húzódtak el. Az új ígéretet — akárcsak a régieket — a Kuomintang propagandistái kötelességtudóan dicsőítették, mint a kormány haladó voltának egy újabb bizonyítékát. A zajongás olyan erős és annyira állandó volt, hogy a világsajtóban is visszhangja támadt. Ez a sajtó szeretett ugyan firkálni Kínáról, de nem tudta és nem is akarta megérteni a határain belül végbemenő bonyolult eseményeket.*

* Erre később még visszatérünk.*

Arra természetesen számítani kellett a kormánynak, hogy ezek a lépések komoly ellenzéssel találkoznak majd, ezért hozzálátott, hogy eltömjön minden olyan csatornát, amelyen keresztül utat találhatott volna magának az elégedetlenség.

Az újságok, folyóiratok, könyvek és novellák ellenőrzését csaknem a háborúelőtti méretekig megszorították. Kína legelső regényírója, Mao Tung egy csungkingi „nemhivatalos” beszélgetés során bizalmasan elpanaszolta a külföldi újságíróknak, hogy sem ők, sem a többi írók nem tudnak értékeset alkotni. Elmondotta, hogy a háború kitörését követő teremtő ébredést teljesen elsorvasztotta a megvadult cenzúra. Becsületes író semmi olyat nem tud keresztüljuttatni a cenzoron, amely csak valamennyire is tükrözi az igazságot. Választaniok kellett művészetük prostituálása és az éhezés között. Legfeljebb más munkát kereshettek, hogy valamin eltengődjenek — míg írásaikat későbbi időpontra tartogatták. Sokan, akik ezt a megoldást választották, rádöbbentek, hogy elvesztették készségüket és idejük legnagyobb részét is — úgy, hogy a kínai irodalom sok nagy ígéretét végleg elvesztette.

A Kuomintang kulturális bizottságát egy Csang Tao-fan nevű figura vezette. Ez az alak a háború előtt azzal foglalkozott, hogy baloldali írókat — mint Ting Ling — meglátogatott a börtönben és igyekezett őket elveik feladására rávenni. Ez a börtönlátogató úr most bejelentette, hogy a szegény írók segélyt kapnak minden készülőben lévő mű után — ha előbb benyújtják annak vázlatát és azt jóváhagyják. Csak egyetlen irodalmi hírnevű személyiség akadt, aki segélyre pályázott, egy Hung Sen nevű liberális színműíró és színigazgató volt. Hung Sen-nek nem volt szándékában parancsra írni, egy „semmi politikai kapcsolatot nem tartalmazó” munkáért mégis megkapta a díjat. Saját diákjai és más írók azonban oly szigorú bírálatban részesítették ezért a magatartásáért — és bírálatukat annyira jogosnak érezte — hogy családjával együtt öngyilkosságot követett el. Megmérgezték magukat.

A régi elnyomó gépezet „Szabad Kína” területén történt felélesztésének bizonyára nem volt célja a háború hatásosabb továbbvitele. Hiszen a japánellenes háború elindításában és legszebb sikereiben döntő része volt annak, hogy a kínai hazafiak pártállásukra való tekintet nélkül önként együttműködtek s ez hallatlanul megnövelte a nemzeti ellenállás energiáját. Az sem lehetett a gépezet helyreállításának egyedüli célja, hogy összezúzza azokat, akik a háborúviselés Kuomintang-féle módszerét bírálni merik. Az uralkodó csoportok nemcsak a már megtett intézkedések nyugodt elfogadását követelték. Biztosítékot követeltek arranézve is, hogy nem lesz ellenzéke előkészületben lévő terveiknek sem. Ez azt jelentette: a Kuomintang egész Kínában — nemcsak a meg nem szállott hátországban, hanem az ellenséges vonalak mögötti területen is — el akar tiporni minden más vezetést.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Új idők, régi hibák új köntösben

A történelem minden sajátos fordulata bizonyos változásokat idéz elő azoknak a kispolgári ingadozásoknak a formájában, amelyek a proletariátus körül mindig megvannak, kisebb-nagyobb mértékben mindig beszivárognak a proletariátus soraiba.

Egyfelől kispolgári reformizmus, azaz jámbor demokrata és „szociál”-demokrata frázisokkal meg tehetetlen óhajokkal leplezett talpnyalás a burzsoáziának, másfelől kispolgári forradalmárkodás, mely szavakban fenyegetőző, felfuvalkodott és kérkedő, a valóságban azonban szétforgácsolt, szétfoszló, fejetlen és üres — ez a kispolgári ingadozások két „áramlata”. Ezek az áramlatok elkerülhetetlenek mindaddig, amíg a kapitalizmus legmélyebbre hatolt gyökereit is ki nem irtottuk. Most, a Szovjethatalom gazdasági politikájának ismert fordulatával kapcsolatban, ezeknek az ingadozásoknak a formája megint megváltozik.

A mensevikeskedők vezérszólama: „A bolsevikok visszatáncoltak a kapitalizmushoz, ez lesz a haláluk. A forradalom, mint kiderül, az Októberi Forradalmat is beleértve, mégiscsak polgári forradalom! Éljen a demokrácia! Éljen a reformizmus!” Akár színtiszta mensevik módra, akár eszer módra, akár a II., akár a II ¹/₂-es Internacionálé szellemében mondják ezt, a lényeg ugyanaz.

A fél-anarchistáknak, például a német „kommunista munkáspárt” tagjainak, vagy a mi volt munkásellenzékünk pártunkból kilépett vagy a párttól eltávolodó részének vezérszólama: „A bolsevikok nem hisznek most a munkásosztályban!” Az ebből eredő jelszavak többé-kevésbé 1921 tavaszának „kronstadti” jelszavaihoz hasonlítanak.

A marxisták feladata az, hogy a reformizmus és az álforradalmiság filisztereinek siránkozásával és pánikjával minél józanabbul és minél pontosabban szegezzék szembe a tényleges osztályerők számbavételét és a vitathatatlan tényeket.

Idézzük emlékezetünkbe forradalmunk fő szakaszait. Az első, úgyszólván tisztán politikai szakasz október 25-től január 5-ig, az Alkotmányozó Gyűlés szétkergetéséig terjed. Rövid tíz hét alatt százszor többet tettünk az oroszországi feudalizmus maradványainak tényleges és teljes megsemmisítése érdekében, mint a mensevikek és eszerek az ő uralmuk nyolc hónapja alatt (1917. februártól októberig). Abban az időben a mensevikek és eszerek, külföldön pedig a II ¹/₂-es Internacionálé hősei, a reakció szánalmas szekértolói voltak. Az anarchisták vagy fejvesztetten kívülről szemlélték az eseményeket, vagy nekünk segítettek. Polgári jellegű volt-e akkor a forradalom? Természetesen az volt — annyiban, amennyiben a polgári-demokratikus forradalmat végigvittük, s amennyiben a „parasztságon” belül még nem volt osztályharc. Ugyanakkor azonban rengeteget tettünk a polgári forradalmon túlmenően a szocialista, a proletár forradalom érdekében: (1) Soha nem látott mértékben kifejlesztettük a munkásosztály erőit, hogy az államhatalmat a munkásosztály gyakorolhassa. (2) A nyárspolgári demokrácia bálványaira, az Alkotmányozó Gyűlésre és a gazdagok számára biztosított sajtószabadsághoz hasonló polgári „szabadságjogokra” olyan csapást mértünk, amely az egész világon éreztette hatását. (3) Megteremtettük az állam szovjet típusát, ami 1793-hoz és 1871-hez képest óriási haladás.

A második szakasz. A breszti béke. Békeellenes forradalmi frázisok tobzódása — félpatrióta frázisok az eszereknél és mensevikeknél, „baloldali” frázisok a bolsevikok egy részénél. „Ha egyszer kibékültek az imperializmussal, végük van” — hajtogatta fejvesztetten vagy kárörömmel a nyárspolgár. Csakhogy az eszerek és mensevikek úgy békültek ki az imperializmussal, mint a munkások ellen irányuló burzsoá rablás részesei. Mi úgy „békültünk” ki, hogy odaadtuk a rablónak vagyonunk egy részét azért, hogy megmentsük a munkások hatalmát, hogy még erősebb csapásokat mérhessünk a rablóra. Olyan frázisokat, hogy mi „nem hiszünk a munkásosztály erőiben”, akkoriban eleget hallottunk, de nem hagytuk magunkat frázisokkal félrevezetni.

A harmadik szakasz. Az 1918 —1920-as évek. Polgárháború, kezdve a csehszlovákok és az „alkotmányozó gyűlés hívei” elleni harctól egészen Vrangelig. A háború elején Vörös Hadseregünk még nem volt. A Vörös Hadsereg az anyagi erők tekintetében az antant országok bármelyik hadseregéhez képest ma is egészen jelentéktelen. És mégis mi győztünk a világhatalommal rendelkező antant ellen vívott harcban. A parasztok és a munkások szövetségét a proletár államhatalom vezetésével olyan színvonalra emeltük, mint még soha — s ez világtörténelmi jelentőségű vívmány. A mensevikek és eszerek a monarchia szekértolói voltak, mind nyíltan (mint miniszterek, szervezők, propagandisták), mind burkoltan (a „legkörmönfontabb” és a legaljasabb volt e téren a Csernovok és Martovok állásfoglalása, akik színleg kezüket mosták, a valóságban pedig tollúkkal ellenünk dolgoztak). Az anarchisták szintén gyámoltalanul kapkodtak ide-oda: egyik részük nekünk segített, másik részük a katonai fegyelem elleni ágálásával vagy szkepticizmusával ártott a munkának.

A negyedik szakasz. Az antant kénytelen (vajon hosszú időre-e?) beszüntetni az intervenciót és a blokádot. A hallatlanul tönkretett ország alig-alig kezd magához térni, csak most látja egész nagyságában a pusztulást, a leggyötrelmesebb bajokkal küszködik, az ipar áll, a termés rossz, éhínség dúl, járványok dühöngenek.

Világtörténelmi jelentőségű harcunkban elérkeztünk a legmagasabb s egyben legnehezebb fokra. Az ellenség ebben a pillanatban és ebben az időszakban nem az, ami tegnap volt. Ellenségünk ma nem a fehérgárdista banda, amelyet a mensevikek, az eszerek és az egész nemzetközi burzsoázia által támogatott földbirtokosok vezényelnek. Ellenségünk — a gazdasági élet sivár, rideg valósága egy kisparaszti országban, amelynek nagyipara tönkrement. Ellenségünk — a kispolgári ösztönösség, amely körülvesz bennünket, mint a levegő, és igen erősen behatol a proletariátus soraiba. A proletariátus pedig deklasszálódott, azaz kizökkent osztálylétének megszokott vágányából. Állnak a gyárak — a proletariátus meggyengült, szétforgácsolódott, elerőtlenedett. Az államon belüli kispolgári ösztönösséget pedig támogatja az egész nemzetközi burzsoázia, amelynek még mindig világhatalom van a kezében.

Hát hogyne hagyná cserben az embereket a bátorság? Kiváltképpen az olyan hősöket, mint a mensevikek és az eszerek, mint a II ¹/₂-es Internacionálé lovagjai, mint a gyámoltalan anarchisták, mint a „baloldali” frázisok kedvelői. „A bolsevikok visszatáncolnak a kapitalizmushoz, a bolsevikoknak befellegzett, az ő forradalmuk sem lépte túl a polgári forradalom kereteit.” Éppen elég ilyen óbégatást hallunk.

De mi ezt már megszoktuk.

Mi a veszedelmet nem kisebbítjük. Bátran szembenézünk vele. Azt mondjuk a munkásoknak és a parasztoknak: a veszély nagy, — fokozottabb tömörülésre, kitartásra, hidegvérre van szükség, megvetéssel lökjétek félre az útból a mensevi-keskedőket, az eszereskedőket, a pánikterjesztőket és a szájhősöket.

A veszély nagy. Az ellenség sokkal erősebb nálunk gazdaságilag, mint ahogy tegnap sokkal erősebb volt katonailag. Mi ezt tudjuk és ebben a tudásban van az erőnk. Mi már olyan rengeteget tettünk mind Oroszországnak a feudalizmustól való megtisztítása érdekében, mind a munkásság és a parasztság erőinek kifejlesztése érdekében, mind az imperializmus elleni világharc érdekében, mind a II. és a II ¹/₂-es Internacionálé sekélyességeitől és aljasságaitól megszabadított nemzetközi proletár mozgalom érdekében, hogy a rémült óbégatások nem hatnak ránk. Forradalmi tevékenységünket teljesen, sőt a kelleténél jobban „igazoltuk”, tettekkel mutattuk meg az egész világnak, hogy mire képes a proletár forradalmiság, ellentétben a mensevik-eszer „demokráciával” és a mutatós frázisok mögé rejtett gyáva reformizmussal.

Aki egy nagy harc megkezdése előtt a vereségtől fél, az csak gúnyt űz a munkásokból, ha szocialistának nevezi magát.

Éppen azért, mert nem félünk szembenézni a veszéllyel, jobban kihasználjuk erőinket a harcra, józanabbul, óvatosabban, körültekintőbben mérlegeljük az esélyeket és megteszünk minden engedményt, amely bennünket erősít, az ellenség erőit pedig szétforgácsolja (ahogy ma már a legnagyobb szamár is látja, hogy a „breszti béke” olyan engedmény volt, amely bennünket megerősített, a nemzetközi imperializmus erőit pedig szétforgácsolta).

A mensevikek azt kiabálják, hogy a terményadó, a szabadkereskedelem, valamint a koncessziók és az államkapitalizmus engedélyezése a kommunizmus csődjét jelenti. Ezekhez a mensevikekhez csatlakozott külföldön Levi, volt kommunista. Ezt a Levit védeni kellett addig, amíg hibáit azoknak a hibáknak visszahatásaként magyarázhattuk, amelyeket Németországban a „baloldali” kommunisták, különösen 1921 márciusában, elkövettek; de nem szabad védeni ezt a Levit akkor, amikor ahelyett, hogy belátná, hogy nincs igaza, az egész vonalon mensevizmusig süllyed.

Az óbégató mensevikek figyelmét egyszerűen felhívjuk legalábbis arra, hogy a kommunisták már 1918 tavaszán hirdették és védelmezték azt az eszmét, hogy a kispolgári ösztönösség ellen blokkra, szövetségre kell lépni az államkapitalizmussal. Három évvel ezelőtt! A bolsevik győzelem első hónapjaiban! A bolsevikok már akkor józanul ítélték meg a dolgokat. És azóta sem tudta senki megcáfolni, hogy helyesen mértük fel a meglevő erőket.

A mensevizmusig süllyedt Levi azt tanácsolja a bolsevikoknak (miközben ugyanúgy „megjósolja”, hogy a kapitalizmus le fog győzni bennünket, mint ahogy a nyárspolgárok, demokraták, szociáldemokraták stb. egytől-egyig vesztünket jósolták arra az esetre, ha szétkergetjük az Alkotmányozó Gyűlést!), hogy forduljanak segítségért az egész munkásosztályhoz! Mert, tetszik tudni, eddig csak egy része segített a bolsevikoknak!

Levi nézetei ebben a kérdésben csodálatosan egybevágnak azoknak a fél-anarchistáknak és szájhősöknek — részint a volt „munkásellenzék” egyes tagjainak — nézeteivel, akik szeretnek olyan hangzatos frázisokat pufogtatni, mint az, hogy a bolsevikok most „nem hisznek a munkásosztály erőiben”. A mensevikek is, az anarchistáskodók is fétist csinálnak a „munkásosztály erőinek” e fogalmából, mivel nem képesek átgondolni tényleges, konkrét tartalmát. Ahelyett, hogy megvizsgálnák és elemeznék ezt a tartalmat — szavalnak.

A II ¹/₂-es Internacionáléhoz tartozó urak, akik azt szeretnék, ha forradalmároknak neveznék őket, a valóságban minden komoly helyzetben ellenforradalmároknak bizonyulnak, mert félnek a régi államgépezet erőszakos lerombolásától, nem hisznek a munkásosztály erőiben. Amikor mi mondottuk ezt az eszerekről és társaikról, ez nem volt frázis. Mindenki tudja, hogy az Októberi Forradalom a valóságban új erőket, új osztályt hozott felszínre, hogy Oroszországot ma a proletariátus legjobb képviselői kormányozzák, akik hadsereget teremtettek, vezették ezt a hadsereget, megszervezték a helyi igazgatást stb., vezetik az ipart és így tovább. Ha ebben az igazgatásban vannak bürokratikus kinövések, mi ezt a bajt nem titkoljuk, hanem leleplezzük, harcolunk ellene. Aki az új rend kinövései elleni harc miatt megfeledkezik e rend tartalmáról, elfelejti, hogy a munkásosztály teremtette és vezeti a szovjet típusú államot, az egyszerűen nem tud gondolkodni és a levegőbe beszél.

De „a munkásosztály erői” nem korlátlanok. Ha a munkásosztályból most kis mértékben, néha igen kis mértékben kerülnek felszínre friss erők, ha minden dekrétum, felhívás, agitáció és a „pártonkívüliek előléptetéséről” kiadott minden parancs ellenére mégis kis mértékben kerülnek felszínre erők, akkor arról szavalni, hogy „nem hiszünk a munkásosztály erőiben”, nem egyéb üres frázispufogtatásnál.

Ezek az új erők bizonyos „lélegzetvételi szünet” nélkül nem kerülnek felszínre; csak lassan fejlődnek ki; csak a helyreállított nagyipar alapján (azaz, pontosabban és konkrétabban szólva, a villamosítás alapján) bontakozhatnak ki és sehonnan máshonnan nem kerülhetnek elő.

Egy tönkretett kisparaszti ország munkásosztályának, amely oly sokat szenvedett a deklasszálódás következtében, óriási, a világon egyedülálló erőfeszítések után bizonyos időre van szüksége ahhoz, hogy az új erők felcseperedhessenek, felsorakozhassanak, hogy a régi, megkopott erőket „megfoltozhassák”. Annak a katonai apparátusnak és államapparátusnak a megteremtése, amely képes volt arra, hogy győzelmesen kiállja az 1917 —1921-es évek megpróbáltatásait — nagy dolog, s ez igénybe vette, lekötötte és kimerítette a „munkásosztály erőit”, reális (nem pedig a szájhősök szavalásában létező) erőit. Ezt meg kell érteni, és számolni kell azzal, hogy a munkásosztály új erői szükségszerűen, jobban mondva: elkerülhetetlenül lassított ütemben fognak gyarapodni.

Mikor a mensevikek nagyhangon a bolsevikok „bonapartizmusáról” beszélnek (a bolsevikok, úgymond, a „demokrácia” akaratával szemben a katonaságra és az apparátusra támaszkodnak), ebben nagyszerűen kifejeződik a burzsoázia taktikája, és Miljukov helyesen teszi, hogy támogatja ezt a taktikát, támogatja a „kronstadti” (az 1921 tavaszi) jelszavakat. A burzsoázia helyesen számol azzal, hogy a „munkásosztály” tényleges „erői” jelenleg ennek az osztálynak hatalmas élcsapatából (az Oroszországi Kommunista Pártból, amely nem egycsapásra, hanem 25 esztendő folyamán, tettekkel vívta ki magának az egyetlen forradalmi osztály „élcsapatának” szerepét, címét, erejét), plusz azokból az elemekből állanak, akiket a deklasszálódás legjobban legyengített, akik legjobban engednek a mensevik és anarchista ingadozásoknak.

A „bízzál jobban a munkásosztály erejében” jelszó alatt ma a valóságban a mensevik és anarchista befolyást erősítik: legszemléltetőbb tanúságát és bizonyítékát ennek Kronstadt szolgáltatta 1921 tavaszán. Minden öntudatos munkásnak le kell lepleznie és félre kell löknie azokat, akik azt kiabálják, hogy mi „nem hiszünk a munkásosztály erőiben”, mert ezek a nagyhangú kiabálók a valóságban a burzsoázia és a földbirtokosok cinkosai, akik gazdáik előnyére gyengítik a proletariátust a mensevikek és az anarchisták befolyásának kiterjesztésével.

Itt van a „kutya eltemetve”, ha józanul átgondoljuk a „munkásosztály erői” fogalmának valóságos tartalmát!

Milyen munkát végeztetek, tisztelt urak, mit tettetek azért, hogy a mai legfontosabb „fronton”, a gazdasági fronton, a gazdasági építésben ténylegesen bevonjátok a munkába a pártonkívülieket? Ezt kérdezzék meg az öntudatos munkások a szájhősöktől. Így lehet és így kell mindenkor leleplezni a szájjártatókat, így kell bebizonyítani, hogy ők a valóságban nem segítik, hanem zavarják a gazdaság építését, nem segítik, hanem gátolják a proletárforradalmat, nem proletár, hanem kispolgári törekvéseket igyekeznek érvényesíteni, idegen osztályt szolgálnak.

A mi jelszavunk: le a szájhősökkel! le a fehérgárdisták öntudatlan szekértolóival, akik megismétlik a szerencsétlen kronstadtiak 1921 tavaszán elkövetett hibáit! Lássunk neki a tevékeny gyakorlati munkának, számbavéve a jelenlegi helyzet sajátosságát és feladatait! Nem frázisok, hanem tettek kellenek.

Ennek a sajátosságnak és a valóságos, nem pedig képzeletszülte osztályerőknek józan számbavétele azt mondja nekünk:— Az után az időszak után, amelyben a proletár alkotóerő katonai, közigazgatási és általános politikai téren a világon páratlan eredményeket ért el, nem véletlenül, hanem elkerülhetetlenül, nem egyes személyek vagy pártok hibájából, hanem objektív okoknál fogva, olyan időszak következett be, amikor az új erők az eddiginél jóval lassabban gyarapodnak. Gazdasági téren az építés elkerülhetetlenül nehezebb, lassúbb és fokozatosabb; ez ennek a munkának a katonai, közigazgatási és általános politikai munkától eltérő lényegéből következik. Ez ennek a munkának különösen nehéz voltából és, hogy úgy mondjam, mélyebb talajhoz kötöttségéből következik.

Éppen ezért igyekszünk majd, hogy feladatainkat a harcnak ebben az új, magasabb szakaszában a legnagyobb óvatossággal, háromszoros óvatossággal határozzuk meg. Szerényebben fogjuk ezeket a feladatokat meghatározni; több engedményt fogunk tenni, persze azok között a keretek között, amelyeken belül a proletariátus engedményeket tehet anélkül, hogy uralkodó osztály mivoltát veszélyeztetné; a lehető leggyorsabban beszedjük a mérsékelten megszabott terményadót és a lehető legtöbb szabadságot biztosítjuk a parasztgazdaság fejlesztése, megerősítése és helyreállítása érdekében; a számunkra nem feltétlenül szükséges vállalatokat bérbeadjuk, többek közt magánkapitalistáknak és külföldi koncessziósoknak is. Szükséges, hogy a proletár állam blokkra vagy szövetségre lépjen az államkapitalizmussal a kispolgári ösztönösség ellen. Ezt a szövetséget okosan kell megvalósítani, azt a szabályt tartva szem előtt, hogy „kétszer mérd meg, mielőtt egyszer levágod”. Közvetlenül a magunk számára kisebb munkaterületet hagyunk meg, csupán annyit, amennyi feltétlenül szükséges. A munkásosztály legyengült erőit ezen a kisebb területen fogjuk összpontosítani, itt viszont erősebben vetjük majd meg a lábunkat, s nem egyszer és nem kétszer, hanem sokszor fogjuk ellenőrizni magunkat a gyakorlati tapasztalatok alapján. Lépésről lépésre, araszról araszra — egy olyan „hadsereg”, mint a mienk, ilyen nehéz úton, ilyen nehéz körülmények között, ilyen veszélyek közepette másképp most nem tud előrehaladni. Akinek ez a munka „unalmas”, „nem érdekes”, „érthetetlen”, aki az orrát fintorgatja vagy pánikba esik, vagy pedig megrészegülve „a régi lendület”, a „régi lelkesedés” stb. hiányáról szaval — azt jobb „felmenteni a munkától” és irattárba tenni, hogy ne árthasson, mert az illető vagy nem akarja vagy nem tudja megérteni a harc mostani fokának, mostani szakaszának sajátszerűségét.

Ma, amikor az ország rettenetesen tönkre van téve, amikor a proletariátus ereje a sok, szinte emberfeletti erőfeszítésben kimerült, a legnehezebb feladathoz kezdünk hozzá: megteremtjük a valóban szocialista gazdaság alapját, megteremtjük az ipar és a földművelés közti rendszeres árucserét (helyesebben: termékcserét). Az ellenség még sokkalta erősebb nálunk; az anarchikus, batyuzó, egyéni árucsere lépten-nyomon akadályozza munkánkat. Világosan látjuk a nehézségeket, és rendszeres, állhatatos munkával le fogjuk küzdeni őket. Legyenek kezdeményezőbbek és önállóbbak a vidéki szervek, több erőt kell odairányítani, nagyobb figyelemmel kell kísérnünk gyakorlati tapasztalataikat. A munkásosztály csakis oly mértékben gyógyíthatja be sebeit és állíthatja helyre proletár „osztályerejét”, a parasztságnak a proletár vezetésbe vetett bizalma csakis oly mértékben szilárdulhat meg, amilyen mértékben tényleges sikereket érünk el az ipar helyreállításában és a parasztnak is, a munkásnak is előnyös rendszeres állami termékcsere megszervezésében. E sikerek arányában indul meg majd az új erők áradata is, talán nem olyan gyorsan, mint ahogy azt valamennyien szeretnők, de megindul.

Lassúbb és óvatosabb, kitartóbb és szívósabb munkát tehát!

1921. augusztus 20.

N. Lenin

Megjelent: „Pravda” 190. sz. 1921. augusztus 28.

Lenin Művei. 33. köt. 1—10. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Kína forradalma
Amikor Kína magárahagyatva küzdött
VIII. Visszavonulás időben és térben
3. Mélyül a reakció. Utazás Kuomintang-Kínában 1940-ben

(idézet: Kína forradalma című könyvből)

3. Mélyül a reakció. Utazás Kuomintang-Kínában 1940-ben

A következő két esztendőben még jobban elmélyültek ezek a reakciós irányzatok. A „szabályos” front tényleges fegyverszünetét a vonal legcsendesebb szakaszain a japánokkal folytatott barátkozás kezdte felváltani. Könyörtelenül megerősítették a Kuomintang-egyeduralmat az egész meg nem szállott Kínában. A reakciósok első olyan kísérletükre készültek, amelynek célja az volt, hogy a japánellenes háború kellős közepén újra kirobbantsa a polgárháborút.

1939-ben a titkosrendőrség újra figyelni kezdett valamennyi haladó elemet. Egy esztendővel később már hatalmas szervezetet fejlesztettek ki, amely teljesen a háborúelőtti mintára működött. „Tisztogatott”, letartóztatott és csendben gyilkolt szerte az országban, 1940-ben Hongkongból Csungkingba tett hosszú utamon mindenütt megfigyelhettem ennek a szervezetnek a tevékenységét.

Az első bizonyíték már Hongkong határánál megütött. Hazafias kínai diákok egy csoportja érkezett Jáváról és Malájföldről, hogy segítsenek a japánellenes harcban. Kuangtung tartománynak a Keleti-folyó mentén fekvő körzetében felfedezték, hogy egy Kuomintang-tábornok tungsztent — hadifontosságú ércet — csempész a japánokhoz. Közölték leleplezésüket. A kormány letartóztatta a tábornok helyett — a diákokat. Ez természetesen nagy felháborodást keltett azokban a tengerentúli kínai településekben, amelyekből a diákok érkeztek és gyorsan lezuhant a Kuomintang számára Malajából érkező adományok összege.

Ugyanebben a körzetben láttam, amint Kuomintang-csapatok japánellenes partizánokat fogtak el, akik kommunista vezetés alatt harcoltak. Kötélre fűzték őket, mint a barmokat, úgy kísérték a börtön, vagy a vesztőhely felé.

Saokuan-ban, Kuangtung-tartomány háborús fővárosában úgy találtam, hogy az emberek semmiféle politikai kérdésről nem mernek beszélni.

Kancsou városában volt a Kínai Ipari Szövetkezetek (Indusco) délkínai székhelye. Ennek az egykor sokatígérő szervezetnek a munkásait most letartóztatták és sikkasztással vádolták. A letartóztatások módszerét erre a célra a Kiangszi tartományi Kuomintang eszelte ki, amely így akart elbánni saját boltjai riválisaival. Ez mind Csang Csing-kuo-nak, Csang Kai-sek legidősebb fiának az orra előtt történt, aki akkor az egész körzet közigazgatási vezetője volt. A fiatal Csang a „haladó” szerepében tetszelgett magának és ezért egyideig igyekezett is támogatni a helyi szövetkezeteket. A tartományi vezetők nyomása elől azonban könnyen meghátrált. A Kancsou-i szövetkezetek zsúfolva voltak Kuomintang-kémekkel, akiket igen egyszerű módszerrel csempésztek be. Egyszerűen utasították az igazgatókat, hogy vegyék őket alkalmazásba. A rendőri rajtaütéseknek éppen az is volt a céljuk, hogy a demokratikus elemeket elriasszák a szövetkezeti munkától és így könnyebbé tegyék a szövetkezetek átvételét a Kuomintang számára. Az Induscot a Kuomintang csak azért nem likvidálta teljesen, mert rendkívül kedvező volt a szervezet külföldi visszhangja.

Kiangsziban, még északabbra, amely már régi polgárháborús vidék volt, a misszionáriusok elmondották nekünk, hogy a Kuomintang-rendőrség agyonlőtt néhány olyan keresztényt, akiket már 1927-ben „kommunistagyanúsnak” tartott, de azután olyan tökéletesen tisztázták magukat, hogy még a leghevesebb polgárháborús időkben sem zaklatta őket. Régebbi szovjetközpontokban — mint Ningtu és Zsuikin — a börtönök zsúfolásig telve voltak megkínzott, elgyötört férfiakkal és asszonyokkal. Sok volt közöttük olyan is, aki már évek óta sínylődött börtönben és az 1937-es egyesült-front-egyezmény alapján régesrégen szabadon kellett volna bocsátani. A Taiho-i koncentrációs táborba özönlöttek az új „lakók” — főleg munkások és diákok. Ha tartományi hivatalnokokkal találkoztunk — azok csaknem kivétel nélkül régi földesurak voltak, akik a „Vörös-időszak” után tértek vissza. Úgy tettek, mintha azt sem tudták volna, hogy Nancsang, saját tartományuk fővárosa japán kézen van és japánok dúlják az országot. Inkább még boldogok is voltak, hogy újra folytathatják azt a bosszúálló „munkát”, amelyet az egyesült-front periódus félbeszakított.

A szomszédos Honan tele volt az újabb letartóztatásokról szóló hírekkel. A könyvkereskedéseket teljesen „kitisztogatták”. Csak Kuomintang-„irodalom” maradhatott bennük.

Mindössze egyetlen haladó hazafias lapot találtunk Kuangszi tartományban, a Nemzeti Felszabadítás Napi Híreit. A „függetlenségben” tetszelgő tartományi kormány még mindig engedélyezte megjelenését. Még hat hónapig tartott az egész, azután a hivatalos terror megakadályozta a lap további megjelenését.

Talán Kuijang, Kuicsou-tartomány fővárosa és a kínai vöröskereszt székhelye mutatta meg legmegdöbbentőbben: hogyan is mennek tulajdonképpen a dolgok. A titkosrendőrség itt beépült a kínai vöröskereszt híres orvosi csoportjába, amelyet dr. Robert K. S. Lim vezetett.

Az orvosi segélycsoport eredetileg pártokon kívülálló szervezet volt, most arra kényszerítették, hogy ne nyújtson többé segítséget a kommunista vezetés alatt álló Nyolcadik és Negyedik Hadseregnek. A rendőrség biztos akart lenni abban, hogy a szervezet nem esik-e újra „bűnbe”, ezért nyakába ültettek egy ellenőrző bizottságot, amelyet egy hírhedt sangháji ópium-csempész- banda vezére irányított. Ezt az embert Tu Jüen-szen-nek hívták. Az volt a foglalkozása, hogy bérgyilkosokat, sztrájktörőket és kémeket szállított a Kuomintang haladásellenes háborúja számára.

Sorra tartóztatták le azokat az áldozatkész fiatal orvosodat, akik elsőnek jelentkeztek ennek a szervezetnek a keretében frontszolgálatra. Közben a kínai orvosok zöme, akiket sohasem mozgósítottak, ragaszkodott jövedelmező városi prakszisához.

Egy esztendővel azelőtt a segélycsoport büszkesége egy külföldi orvosokból álló kis közösség volt. Ezek Spanyolországban a Nemzetközi Brigádban szolgáltak és Madrid eleste után önként jöttek Kínába. Most elűzték őket frontmunkájuk közeléből és mint valóságos foglyokat külön táborban gyűjtötték össze. Kínának minden orvosra szüksége volt, de ezeket az antifasisztákat nem óhajtotta felhasználni. Az orvosok azt kérték: küldjék őket a legveszélyesebb munkára, az ellenséges vonalak mögötti frontszakaszokra. Kérésüket kereken visszautasították.

Robert Lim, az igazgató nemzetközi hírű tudós volt, aki szívét-lelkét adta a katonai munkának, mihelyt a háború megkezdődött. 1940-ben, amikor találkoztam vele, már zavart volt, bátortalan és lassan kezdte feladni az alapot, amelyre az egész szolgálat épült: orvosi tartalékok és orvosok küldését a front leglázasabb pontjaira. Lim-et szándékosan és rendkívül gyakran Csungkingba rendelték. Százszor is meg kellett magyaráznia, hogy az orvosi segélycsoport, nem a kormány megdöntésére alakult „bűnszövetkezet” és semmiféle Kuomintang-csoport érdekeit nem veszélyezteti. A csungkingi látogatások miatt nem tudta elvégezni a maga szervező munkáját. A hatóságok arra kényszerítették, hogy „politikailag megbízható”, de orvosilag és erkölcsileg bűnözőnek számító alkalmazottakat vegyen fel, akik rövidesen arra specializálták magukat, hogy ellopták és eladták a külföldi adományokból származó gyógyszereket. Példájuk néhány régebbi alkalmazottat is megfertőzött. A lopások már csak azért is szaporodni kezdtek, mert az orvosi munkáért járó fizetés nagyon ritkán és nagyon soványan cseppent. Volt eset, hogy hónapokig nem fizettek egyetlen fillért sem. A kormány ügynökei mindent elkövettek, hogy elvágják dr. Lim levelezési kapcsolatait a külfölddel. Megakadályozták, hogy közvetlen gyógyszerutánpótláshoz jusson. Később közvetlen hadjáratot indítottak ellene, hogy megfosszák állásától.

1944-ben dr. Lim már teljesen megtört és „fegyelmezetté” vált. Senki sem támadta többé és egyszerre csak újra felmerült: ezúttal mint a kínai hadsereg fősebésze. Magasrangú hivatalnokok — mint Csang Kai-sek, vagy Szung — közelében szinte remegett a lojalitástól. A nagy lélekbúvár — Tai Li titkosrendőrségnek orvosi tanácsadója lett. Az ember belefulladt a karrieristába.

Az ember, akit becsületességéről ismertek, most diktálásra fecsegett hazugságokat a nyilvánosság előtt és úgy tett, mintha ez nem is zavarná.

Már 1940-ben is látszott, hogy Lim dr. erkölcstelen engedékenysége nem mentheti meg a segélyszervezetet — legfeljebb megbonthatja. — Az orvosok és ápolónők ellenséges csoportokba tömörültek és egymást vádolták a különböző ellenállási szervezetekhez való tartozás főbenjáró bűnével, — lealacsonyodott, eltűnt az együttes szelleme. Ostoba és bürokratikus módon kezdett folyni a munka. A külföldi adományokból fenntartott kórház szégyenteljes állapotban volt. A kapu előtt beszéltem egy súlyos vérhasban szenvedő, haldokló katonával, aki a lépcsőkön hevert. Elnyöszörögte, hogy a kórházhoz vonszolta magát és, hogy már három napja fekszik a lépcsőkön. Egy egykedvű fiatal doktor felvilágosított, hogy a katona még újonc és nem lehet felvenni, mert nincs hadosztály-jelvénye és nem hozott beutalást, ami azt jelenti, hogy a hadsereg nem fizet érte. Polgári kórház azért nem vette fel, mert katona volt és pénztelen. Az egész különben szóra sem érdemes, mondta az orvos, mert amúgysem húzza már sokáig. Ez igaz volt, mert néhány órával később már a katona holttestét láthattam a lépcsőn, a kórház kapui előtt.

A partizánok által felszabadított területen úgynevezett Nemzetközi Béke Kórházak voltak. Szun Jat-szen asszony „Védjétek meg Kínát” ligája Hongkongból a kínai vöröskereszten át gyógyszereket és felszerelést küldött ezeknek a kórházaknak. 1940 nyarán dr. Lim már nem kezelhette ezeket a küldeményeket. Nyolc tonna, amerikai és angol szervezetek jelzéseivel ellátott gyógyszert ezért egy angol segítőoszlop két vezetőjére, Barger-re és Wright-re bízták. Jenanba kellett vinniök a gyógyszereket. Barger és Wright megpróbáltak engedélyt szerezni a Kuomintangtól a gyógyszerek szállítására. Végül azt mondták nekik, hogy Csang Kai-sek megadta az engedélyt. Senszi-tartományban, a Szanjüan-i blokád-határnál megállították őket. Lerakták terhüket a város angol baptista missziójánál, és újra tárgyalni kezdtek. A Kuomintang végül azt javasolta nekik, hogy miután a gyógyszerek amúgysem mehetnek át kommunista területre, legjobb ha átadják őket a Kuomintang hadsereg katonai orvosi szervezetének. Kínai katona az kínai katona, — mondták vigyorogva.

Az orvosság mindazonáltal a Kuomintang-hadsereg katonáihoz sem jutott el. Még folyt az alkudozás, amikor a helyi hatóságok azzal fenyegették a missziót, hogy ha nem szolgáltatja ki a gyógyszereket, megbénítják a missziós munkát. Ilymódon a gyógyszerek néhány nap múlva már Szingan városának magán-gyógyszertáraiba kerültek, ahol bárki megvásárolhatta őket a szokásos feketepiaci áron.

1944-ig bezárólag ez volt az utolsó kísérlet, hogy nagyobb tömegű gyógyszert juttassanak a partizán frontokra. Nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy a Kuomintang-kormány orvosi blokádja az elkövetkező évek folyamán sok tízezer embert gyilkolt meg. Amikor esztendőkkel később külföldi újságírók látogatták meg a Felszabadított Körzeteket, láthatták, hogy a Szanjüan-i gyógyszerlopás szinte jelképpé vált. A japán vonalak mögött harcoló valamennyi partizán tudott róla. Az emberek, akiknek bajtársai pusztultak el egyszerű kis sebészi beavatkozás, vagy néhány tabletta hiánya miatt, reszkettek a dühtől és keserűségtől, ha szó került erről az esetről.

A háborút viselő országokban még az ellenséges sebesültek is részesültek katonai kezelésben. A Kuomintang azonban — mint Szun Jat-szen asszony találóan megállapította — képzeletben vonalat húzott keresztül Kínán. A vonal egyik oldalán olyan kínai katonák állottak, akiknek joguk volt orvosi kezelésre — a másik oldalon olyan japánellenes küzdelmet vívó harcosok, akinek nem volt joguk. Nemcsak az orvosságokat: az önkéntes orvosi személyzetet is megakadályozták abban, hogy északra, a kommunista vezetés alatt álló területekre utazzanak. Amikor dr. Norman Bethune, a nagy kanadai szabadságharcos orvos meghalt a Sanszi-Csahar-Hopei Felszabadított Körzetben lévő kórházban, amerikai támogatói 1939 végén egy Ervin Kisch nevű csehszlovák sebésszel akarták helyettesíteni, aki régebben a spanyol köztársasági seregben harcolt. Dr. Kisch elindult új állomáshelye felé, de a blokádhatáron nem engedték keresztül a Kuomintang hatóságai.

Csang Ting-wen tábornok, aki a kommunistaellenes blokád egyik részlegének a parancsnoka volt, idegesen mondotta egy amerikai katonai attasénak, aki a hasonló esetek oka után érdeklődött: „Hát nem tudja megérteni? Bennünket nem izgat, ha azok meghalnak. Éppen azt akarjuk, hogy meghaljanak.” A lassan minden emberiességét elvesztő dr. Robert Lim is szónokiasan kiáltott fel a japánellenes háború vége felé: „Ugyan miért gondozzuk kormányunk ellenségeit?”

A teljes valóság persze az volt, hogy Kína urai a maguk hadseregével sem törődtek. A vöröskereszt orvosi segélycsoportjának összezúzása nagyrészt a kormányhadsereget sújtotta.1937—38-ban a katona hősnek számított és a kínai polgároknak megengedték, hogy segítsenek a katonán. 1939—40-ben a bürokraták már nem rejtegették igazi érzéseiket. Az volt a jelszó: „Sok millió ember van Kínában. Majd csak leszünk valahogy.”

Csungkingban a külföldi és kínai újságírók sok hasonló tapasztalatról számolhattak be. Egy Jack Belden nevű haditudósító pl. a következő történettel érkezett a megszállott Sanghajból: A japánok leleplezték a Kuomintang titkos szolgálatának egy csoportját — és a csoport nyomban munkába lépett a japánok oldalán. Együtt vadásztak a földalatti kommunista szervezetekre. Átadták a japánoknak azokat a tapasztalataikat, amelyeket a háború kezdetén szereztek, amikor a Kuomintang és a kommunisták földalatti mozgalmai még együtt küzdöttek az ellenség ellen.

1940 végén az egész országot megrázta Ma Jing-csu professzor, vezető kínai közgazdásznak és a Kuomintang törvényhozó bizottsága tagjának a letartóztatása. Dr. Ma, a Yale egyetemen végzett és gazdasági nézetei a lehető legkonzervatívabbak voltak. Azért került bajba, mert azt mondotta: Úgy hiszi, hogy Kína termelése és pénzügyei nincsenek megfelelő háborús alapokra helyezve. S ami még ennél is rosszabb: fel merészelte hívni a figyelmet a feketepiac üzelmeire, amelyekben a kormány miniszterei és azok családjai vettek részt — és felsorolta lopásból szerzett külföldi befektetéseiket.

Ebben az esetben rendkívül jellemző volt a titkosrendőrség taktikája. Először különböző figyelmeztetésekkel igyekeztek befogni Dr. Ma száját. Azután úgy döntöttek, hogy „csendesen” hidegre teszik egyidőre. Megparancsolták neki: gondja meg tanítványainak, hogy körútra indul a frontkörzetek gazdasági felülvizsgálására. Dr. Ma ehelyett elmondta diákjainak az igazságot. Persze, a tanterembe is polgáriruhás titkosrendőrök követték, akik gyorsan közbevágtak és azt mondták. Itt nyilván valami félreértés van, a kormány mindössze „utazásra” óhajtja felkérni a professzort. Egy csomó diák felállt és azt mondta: rendben van, ebben az esetben viszont ők is szeretnének asszisztensként a professzorral menni. Ekkor persze már nem maradt más hátra, mint rövid úton bezárni az osztályt és elvezetni a professzort.

A kínai sajtónak és a külföldi tudósítóknak egyszerűen megtiltották, hogy erről az ügyről írjanak. A diákok azonban nem felejtették el. Hatvanadik születésnapján jelvények jelentek meg az egyetemen ezzel a felírással: „Emlékezzünk tanítónkról, Ma Jing-csu-ról.” Ez után az eset után a csungkingi egyetemet — amely azelőtt félig magánintézmény volt — Csen Li-fu-nak, vérszomjas nevelésügyi miniszternek, a kínai „Gondolatellenőrzés” kieszelőjének közvetlen ellenőrzése alá helyezték, aki elárasztotta az egyetemet kémekkel. Ezek új diákok maszkjában jelentek meg. Amikor még ez sem segített, az egyetemet „újjászervezés” ürügyén bezárták és hosszú ideig zárva is tartották.

Dr Ma csak két esztendő múlva került elő. Kormány-nyilatkozat szerint „szabad” volt — de valójában állandó megfigyelés alatt állott. Senki sem mert beszélni hozzá, vagy társaságában tartózkodni.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Kína forradalma
Amikor Kína magárahagyatva küzdött
VIII. Visszavonulás időben és térben
2. Hogyan ártott Kínának a müncheni politika?

(idézet: Kína forradalma című könyvből)

2. Hogyan ártott Kínának a müncheni politika?

Ennek a visszaesésnek nem csak belső okai voltak. Nem is csak a japán nyomás enyhülése volt az egyetlen külső tényező. A nemzetközi helyzet is jelentős változáson ment keresztül, s ennek rendkívül nagy hatása volt Kínára.

Amikor Kína megkezdte a fegyveres japánellenes harcot, még élt a spanyol Köztársaság. Európában és Amerikában nőttek a fasisztaellenes és „megbékéltetési politika”-ellenes népi mozgalmak. Az angol és amerikai kormány kereskedett ugyan Japánnal, de az angol és amerikai nép bojkottálta a japán árucikkeket és feltartóztatta a japán hadianyaggyárakba induló ócskavas-szállító hajókat. Volt valami remény arra, hogy a Szovjetunió, Franciaország, Anglia és az USA fasisztaellenes békefrontja eloltja a fasiszta agresszió parazsát, még mielőtt az lángbaboríthatná a világot. Az ilyen szövetségért dolgozó szervezetek örömmel üdvözölték a kínai népi ellenállás példaadását. Kína neve Spanyolországé mellett lángolt zászlóikon. A kínai kormánynak tudnia kellett, hogy csak egy ilyen szövetség megalakulása rövidítheti meg harcát.

Ebben az időben a fasisztaellenes mozgalmak erőfeszítései és a Szovjetunió jelentős katonai segítsége volt az egyetlen tényleges juttatás, amit Kína kapott.*

* A Szovjetunió már a háború kezdetén sok katonai tanácsadót kölcsönzött a Kuomintangnak. 1937 és 1939 között önkéntes Légicsoportot tartott fenn. Ez ötszáz gépből állott. Nanking, Hankou felett és a front többi szakaszán sok japán gépet semmisített meg. A „szabályos” frontnak a Szovjet tüzérséget és lőszert juttatott — de az egység kedvéért, semmiféle segítséget nem küldött a Nyolcadik Hadseregnek.*

A nyugati hatalmak kormányai nem adtak semmit. Egyik kezükkel szimpátianyilatkozatokat küldtek Kínának és enyhe tiltakozásokat Tokiónak. A másik kezük ezalatt azzal volt elfoglalva, hogy megfojtsa a spanyol Köztársaságot és hadianyagszállításokkal tömje Japánt.

A müncheni paktum a nyugati világ bűnös „megbékéltetési” bolondjainak diadalát, a német fasiszták legolcsóbb és legnagyobb győzelmét jelentette. Csehszlovákiát odadobták a náci tigrisnek. A szovjet—francia szerződést felrúgták. A francia kormány vigyorogva szétrobbantotta a népfrontot. A Chamberlainek, Daladier-k és Lavalok szovjetellenes háborúról álmodtak. Ebben a helyzetben természetesen a Szovjetunió elfogadta a megnemtámadási szerződésre vonatkozó náci ajánlatot. Ugyanakkor éppoly természetesen megkezdte a felkészülést egy várható náci támadás ellen. Anglia és Franciaország — még mindig „megbékéltető” bolondjaik vezetése alatt — beléptek egy háborúba, amelyről eredetileg azt hitték, hogy majd összezúzza a Szovjetuniót és sértetlenül hagyja őket.

Amikor a Szovjetunió kiterjesztette stratégiai határait a német fasiszták ellenében, ezek az urak azt rikácsolták, hogy éppen olyan támadó hatalom, mint a németek. Ugyanazok az emberek korbácsolták mesterségesen magasra a felháborodást fehér-Finnország sorsa miatt — akik a japán, vagy német gonosztettek miatti felháborodást szentimentális ostobaságnak tartották. Több szó esett arról, hogy „minden becsületes embernek” így meg amúgy harcolnia kell a bolsevikok ellen — mint a vérszegényen folyó németellenes háborúról. A fasiszta tigris persze ráugrott az újonnan kiszemelt áldozatokra — aminthogy mindig is rájuk akart ugrani — és a vérözön aztán létrehozta azt a nagy szövetséget, amely ezt a vérözönt megakadályozhatta volna.

Az árulás és a hülyeség időszaka volt ez, mely igen sokba került a világnak. A kínai egység és a kínai terület is adózott ennek az árulásnak az oltárán. Nyomban München után a japánok elfoglalták Kantont, Kína utolsó megmaradt nagyobb kikötőjét. Azért nem foglalták el régebben, mert féltek, hogy túlságosan sérteni találják a délkínai brit érdekeket. Az angol kormány azonban hivatalosan lekötötte magát a „megbékéltetés” politikája mellett és gyengeségéről szavalt, hogy ezt a politikát indokolja. Persze, a japánok nem aggódtak többet. Nemcsak Kantont nyelték el, hanem Hongkong határát is megsértették minden brit megtorlás nélkül.

Az európai népi erők az akkori erőviszonyok között nem tudták megakadályozni Münchent. Ez arról győzte meg a kínai kormányt, hogy a maga demokratáinak nyújtott engedményeknek nincsen nemzetközi értékük. Arra a következtetésre kellett jutnia, hogy a nyugati hatalmak rokonszenvéhez is könnyebben jut el egy „harcos antikommunista” nevére szóló útlevéllel. Világos, hogy München után ezt kellett a legjobb spanyolfalnak tartania, amellyel el lehet leplezni minden haladó erő ellen indított belső hajszát. Mi több: a korabeli Európa egyenesen példákat is tárt a Kuomintang szeme elé. Olyan kormányok példáit, amelyek a maguk feltételei és fogalmai szerint háborút viseltek ugyan egy fasiszta támadó ellen — ugyanakkor azonban nem adták fel a maguk reakciós belpolitikáját.

A Kínát akkoriban elárasztó náci diplomaták és újságírók csak olajat öntöttek erre a tűzre. Idejüket azzal töltötték, hogy felkeresték azokat a Kuomintang-vezetőket, katonákat és rendőrtisztviselőket, akik Németországban nevelkedtek. Azt sugdosták a fülükbe, hogy ha a Wehrmacht végzett Angliával és Franciaországgal, akkor majd eltiporja a Szovjetuniót, végül pedig még Japánt is ripityára vágja. Közben ilymódon arra bátorították a Kuomintangot, hogy rúgja fel a belső fegyverszünetet — és ezzel a legközvetlenebb módon segítették Japánt. A kínai reakciósok, akiknek ostoba fejét az a vágy töltötte be, hogy feltartsák a japánokat anélkül, hogy a maguk népének bármit is nyújtanának — mindezt a badarságot vonzónak és ésszerűnek találták. Ha fej, mi nyerünk — ha írás, te veszítsz, — hajtogatták. Bármelyik oldalra dől is az európai óriás-küzdelem — abból nem lehet baj, ha a saját haladó embereinkre vadászunk.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!