Kína forradalma
Amikor Kína magárahagyatva küzdött
VIII. Visszavonulás időben és térben
3. Mélyül a reakció. Utazás Kuomintang-Kínában 1940-ben
(idézet: Kína forradalma című könyvből)
3. Mélyül a reakció. Utazás Kuomintang-Kínában 1940-ben
A következő két esztendőben még jobban elmélyültek ezek a reakciós irányzatok. A „szabályos” front tényleges fegyverszünetét a vonal legcsendesebb szakaszain a japánokkal folytatott barátkozás kezdte felváltani. Könyörtelenül megerősítették a Kuomintang-egyeduralmat az egész meg nem szállott Kínában. A reakciósok első olyan kísérletükre készültek, amelynek célja az volt, hogy a japánellenes háború kellős közepén újra kirobbantsa a polgárháborút.
1939-ben a titkosrendőrség újra figyelni kezdett valamennyi haladó elemet. Egy esztendővel később már hatalmas szervezetet fejlesztettek ki, amely teljesen a háborúelőtti mintára működött. „Tisztogatott”, letartóztatott és csendben gyilkolt szerte az országban, 1940-ben Hongkongból Csungkingba tett hosszú utamon mindenütt megfigyelhettem ennek a szervezetnek a tevékenységét.
Az első bizonyíték már Hongkong határánál megütött. Hazafias kínai diákok egy csoportja érkezett Jáváról és Malájföldről, hogy segítsenek a japánellenes harcban. Kuangtung tartománynak a Keleti-folyó mentén fekvő körzetében felfedezték, hogy egy Kuomintang-tábornok tungsztent — hadifontosságú ércet — csempész a japánokhoz. Közölték leleplezésüket. A kormány letartóztatta a tábornok helyett — a diákokat. Ez természetesen nagy felháborodást keltett azokban a tengerentúli kínai településekben, amelyekből a diákok érkeztek és gyorsan lezuhant a Kuomintang számára Malajából érkező adományok összege.
Ugyanebben a körzetben láttam, amint Kuomintang-csapatok japánellenes partizánokat fogtak el, akik kommunista vezetés alatt harcoltak. Kötélre fűzték őket, mint a barmokat, úgy kísérték a börtön, vagy a vesztőhely felé.
Saokuan-ban, Kuangtung-tartomány háborús fővárosában úgy találtam, hogy az emberek semmiféle politikai kérdésről nem mernek beszélni.
Kancsou városában volt a Kínai Ipari Szövetkezetek (Indusco) délkínai székhelye. Ennek az egykor sokatígérő szervezetnek a munkásait most letartóztatták és sikkasztással vádolták. A letartóztatások módszerét erre a célra a Kiangszi tartományi Kuomintang eszelte ki, amely így akart elbánni saját boltjai riválisaival. Ez mind Csang Csing-kuo-nak, Csang Kai-sek legidősebb fiának az orra előtt történt, aki akkor az egész körzet közigazgatási vezetője volt. A fiatal Csang a „haladó” szerepében tetszelgett magának és ezért egyideig igyekezett is támogatni a helyi szövetkezeteket. A tartományi vezetők nyomása elől azonban könnyen meghátrált. A Kancsou-i szövetkezetek zsúfolva voltak Kuomintang-kémekkel, akiket igen egyszerű módszerrel csempésztek be. Egyszerűen utasították az igazgatókat, hogy vegyék őket alkalmazásba. A rendőri rajtaütéseknek éppen az is volt a céljuk, hogy a demokratikus elemeket elriasszák a szövetkezeti munkától és így könnyebbé tegyék a szövetkezetek átvételét a Kuomintang számára. Az Induscot a Kuomintang csak azért nem likvidálta teljesen, mert rendkívül kedvező volt a szervezet külföldi visszhangja.
Kiangsziban, még északabbra, amely már régi polgárháborús vidék volt, a misszionáriusok elmondották nekünk, hogy a Kuomintang-rendőrség agyonlőtt néhány olyan keresztényt, akiket már 1927-ben „kommunistagyanúsnak” tartott, de azután olyan tökéletesen tisztázták magukat, hogy még a leghevesebb polgárháborús időkben sem zaklatta őket. Régebbi szovjetközpontokban — mint Ningtu és Zsuikin — a börtönök zsúfolásig telve voltak megkínzott, elgyötört férfiakkal és asszonyokkal. Sok volt közöttük olyan is, aki már évek óta sínylődött börtönben és az 1937-es egyesült-front-egyezmény alapján régesrégen szabadon kellett volna bocsátani. A Taiho-i koncentrációs táborba özönlöttek az új „lakók” — főleg munkások és diákok. Ha tartományi hivatalnokokkal találkoztunk — azok csaknem kivétel nélkül régi földesurak voltak, akik a „Vörös-időszak” után tértek vissza. Úgy tettek, mintha azt sem tudták volna, hogy Nancsang, saját tartományuk fővárosa japán kézen van és japánok dúlják az országot. Inkább még boldogok is voltak, hogy újra folytathatják azt a bosszúálló „munkát”, amelyet az egyesült-front periódus félbeszakított.
A szomszédos Honan tele volt az újabb letartóztatásokról szóló hírekkel. A könyvkereskedéseket teljesen „kitisztogatták”. Csak Kuomintang-„irodalom” maradhatott bennük.
Mindössze egyetlen haladó hazafias lapot találtunk Kuangszi tartományban, a Nemzeti Felszabadítás Napi Híreit. A „függetlenségben” tetszelgő tartományi kormány még mindig engedélyezte megjelenését. Még hat hónapig tartott az egész, azután a hivatalos terror megakadályozta a lap további megjelenését.
Talán Kuijang, Kuicsou-tartomány fővárosa és a kínai vöröskereszt székhelye mutatta meg legmegdöbbentőbben: hogyan is mennek tulajdonképpen a dolgok. A titkosrendőrség itt beépült a kínai vöröskereszt híres orvosi csoportjába, amelyet dr. Robert K. S. Lim vezetett.
Az orvosi segélycsoport eredetileg pártokon kívülálló szervezet volt, most arra kényszerítették, hogy ne nyújtson többé segítséget a kommunista vezetés alatt álló Nyolcadik és Negyedik Hadseregnek. A rendőrség biztos akart lenni abban, hogy a szervezet nem esik-e újra „bűnbe”, ezért nyakába ültettek egy ellenőrző bizottságot, amelyet egy hírhedt sangháji ópium-csempész- banda vezére irányított. Ezt az embert Tu Jüen-szen-nek hívták. Az volt a foglalkozása, hogy bérgyilkosokat, sztrájktörőket és kémeket szállított a Kuomintang haladásellenes háborúja számára.
Sorra tartóztatták le azokat az áldozatkész fiatal orvosodat, akik elsőnek jelentkeztek ennek a szervezetnek a keretében frontszolgálatra. Közben a kínai orvosok zöme, akiket sohasem mozgósítottak, ragaszkodott jövedelmező városi prakszisához.
Egy esztendővel azelőtt a segélycsoport büszkesége egy külföldi orvosokból álló kis közösség volt. Ezek Spanyolországban a Nemzetközi Brigádban szolgáltak és Madrid eleste után önként jöttek Kínába. Most elűzték őket frontmunkájuk közeléből és mint valóságos foglyokat külön táborban gyűjtötték össze. Kínának minden orvosra szüksége volt, de ezeket az antifasisztákat nem óhajtotta felhasználni. Az orvosok azt kérték: küldjék őket a legveszélyesebb munkára, az ellenséges vonalak mögötti frontszakaszokra. Kérésüket kereken visszautasították.
Robert Lim, az igazgató nemzetközi hírű tudós volt, aki szívét-lelkét adta a katonai munkának, mihelyt a háború megkezdődött. 1940-ben, amikor találkoztam vele, már zavart volt, bátortalan és lassan kezdte feladni az alapot, amelyre az egész szolgálat épült: orvosi tartalékok és orvosok küldését a front leglázasabb pontjaira. Lim-et szándékosan és rendkívül gyakran Csungkingba rendelték. Százszor is meg kellett magyaráznia, hogy az orvosi segélycsoport, nem a kormány megdöntésére alakult „bűnszövetkezet” és semmiféle Kuomintang-csoport érdekeit nem veszélyezteti. A csungkingi látogatások miatt nem tudta elvégezni a maga szervező munkáját. A hatóságok arra kényszerítették, hogy „politikailag megbízható”, de orvosilag és erkölcsileg bűnözőnek számító alkalmazottakat vegyen fel, akik rövidesen arra specializálták magukat, hogy ellopták és eladták a külföldi adományokból származó gyógyszereket. Példájuk néhány régebbi alkalmazottat is megfertőzött. A lopások már csak azért is szaporodni kezdtek, mert az orvosi munkáért járó fizetés nagyon ritkán és nagyon soványan cseppent. Volt eset, hogy hónapokig nem fizettek egyetlen fillért sem. A kormány ügynökei mindent elkövettek, hogy elvágják dr. Lim levelezési kapcsolatait a külfölddel. Megakadályozták, hogy közvetlen gyógyszerutánpótláshoz jusson. Később közvetlen hadjáratot indítottak ellene, hogy megfosszák állásától.
1944-ben dr. Lim már teljesen megtört és „fegyelmezetté” vált. Senki sem támadta többé és egyszerre csak újra felmerült: ezúttal mint a kínai hadsereg fősebésze. Magasrangú hivatalnokok — mint Csang Kai-sek, vagy Szung — közelében szinte remegett a lojalitástól. A nagy lélekbúvár — Tai Li titkosrendőrségnek orvosi tanácsadója lett. Az ember belefulladt a karrieristába.
Az ember, akit becsületességéről ismertek, most diktálásra fecsegett hazugságokat a nyilvánosság előtt és úgy tett, mintha ez nem is zavarná.
Már 1940-ben is látszott, hogy Lim dr. erkölcstelen engedékenysége nem mentheti meg a segélyszervezetet — legfeljebb megbonthatja. — Az orvosok és ápolónők ellenséges csoportokba tömörültek és egymást vádolták a különböző ellenállási szervezetekhez való tartozás főbenjáró bűnével, — lealacsonyodott, eltűnt az együttes szelleme. Ostoba és bürokratikus módon kezdett folyni a munka. A külföldi adományokból fenntartott kórház szégyenteljes állapotban volt. A kapu előtt beszéltem egy súlyos vérhasban szenvedő, haldokló katonával, aki a lépcsőkön hevert. Elnyöszörögte, hogy a kórházhoz vonszolta magát és, hogy már három napja fekszik a lépcsőkön. Egy egykedvű fiatal doktor felvilágosított, hogy a katona még újonc és nem lehet felvenni, mert nincs hadosztály-jelvénye és nem hozott beutalást, ami azt jelenti, hogy a hadsereg nem fizet érte. Polgári kórház azért nem vette fel, mert katona volt és pénztelen. Az egész különben szóra sem érdemes, mondta az orvos, mert amúgysem húzza már sokáig. Ez igaz volt, mert néhány órával később már a katona holttestét láthattam a lépcsőn, a kórház kapui előtt.
A partizánok által felszabadított területen úgynevezett Nemzetközi Béke Kórházak voltak. Szun Jat-szen asszony „Védjétek meg Kínát” ligája Hongkongból a kínai vöröskereszten át gyógyszereket és felszerelést küldött ezeknek a kórházaknak. 1940 nyarán dr. Lim már nem kezelhette ezeket a küldeményeket. Nyolc tonna, amerikai és angol szervezetek jelzéseivel ellátott gyógyszert ezért egy angol segítőoszlop két vezetőjére, Barger-re és Wright-re bízták. Jenanba kellett vinniök a gyógyszereket. Barger és Wright megpróbáltak engedélyt szerezni a Kuomintangtól a gyógyszerek szállítására. Végül azt mondták nekik, hogy Csang Kai-sek megadta az engedélyt. Senszi-tartományban, a Szanjüan-i blokád-határnál megállították őket. Lerakták terhüket a város angol baptista missziójánál, és újra tárgyalni kezdtek. A Kuomintang végül azt javasolta nekik, hogy miután a gyógyszerek amúgysem mehetnek át kommunista területre, legjobb ha átadják őket a Kuomintang hadsereg katonai orvosi szervezetének. Kínai katona az kínai katona, — mondták vigyorogva.
Az orvosság mindazonáltal a Kuomintang-hadsereg katonáihoz sem jutott el. Még folyt az alkudozás, amikor a helyi hatóságok azzal fenyegették a missziót, hogy ha nem szolgáltatja ki a gyógyszereket, megbénítják a missziós munkát. Ilymódon a gyógyszerek néhány nap múlva már Szingan városának magán-gyógyszertáraiba kerültek, ahol bárki megvásárolhatta őket a szokásos feketepiaci áron.
1944-ig bezárólag ez volt az utolsó kísérlet, hogy nagyobb tömegű gyógyszert juttassanak a partizán frontokra. Nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy a Kuomintang-kormány orvosi blokádja az elkövetkező évek folyamán sok tízezer embert gyilkolt meg. Amikor esztendőkkel később külföldi újságírók látogatták meg a Felszabadított Körzeteket, láthatták, hogy a Szanjüan-i gyógyszerlopás szinte jelképpé vált. A japán vonalak mögött harcoló valamennyi partizán tudott róla. Az emberek, akiknek bajtársai pusztultak el egyszerű kis sebészi beavatkozás, vagy néhány tabletta hiánya miatt, reszkettek a dühtől és keserűségtől, ha szó került erről az esetről.
A háborút viselő országokban még az ellenséges sebesültek is részesültek katonai kezelésben. A Kuomintang azonban — mint Szun Jat-szen asszony találóan megállapította — képzeletben vonalat húzott keresztül Kínán. A vonal egyik oldalán olyan kínai katonák állottak, akiknek joguk volt orvosi kezelésre — a másik oldalon olyan japánellenes küzdelmet vívó harcosok, akinek nem volt joguk. Nemcsak az orvosságokat: az önkéntes orvosi személyzetet is megakadályozták abban, hogy északra, a kommunista vezetés alatt álló területekre utazzanak. Amikor dr. Norman Bethune, a nagy kanadai szabadságharcos orvos meghalt a Sanszi-Csahar-Hopei Felszabadított Körzetben lévő kórházban, amerikai támogatói 1939 végén egy Ervin Kisch nevű csehszlovák sebésszel akarták helyettesíteni, aki régebben a spanyol köztársasági seregben harcolt. Dr. Kisch elindult új állomáshelye felé, de a blokádhatáron nem engedték keresztül a Kuomintang hatóságai.
Csang Ting-wen tábornok, aki a kommunistaellenes blokád egyik részlegének a parancsnoka volt, idegesen mondotta egy amerikai katonai attasénak, aki a hasonló esetek oka után érdeklődött: „Hát nem tudja megérteni? Bennünket nem izgat, ha azok meghalnak. Éppen azt akarjuk, hogy meghaljanak.” A lassan minden emberiességét elvesztő dr. Robert Lim is szónokiasan kiáltott fel a japánellenes háború vége felé: „Ugyan miért gondozzuk kormányunk ellenségeit?”
A teljes valóság persze az volt, hogy Kína urai a maguk hadseregével sem törődtek. A vöröskereszt orvosi segélycsoportjának összezúzása nagyrészt a kormányhadsereget sújtotta.1937—38-ban a katona hősnek számított és a kínai polgároknak megengedték, hogy segítsenek a katonán. 1939—40-ben a bürokraták már nem rejtegették igazi érzéseiket. Az volt a jelszó: „Sok millió ember van Kínában. Majd csak leszünk valahogy.”
Csungkingban a külföldi és kínai újságírók sok hasonló tapasztalatról számolhattak be. Egy Jack Belden nevű haditudósító pl. a következő történettel érkezett a megszállott Sanghajból: A japánok leleplezték a Kuomintang titkos szolgálatának egy csoportját — és a csoport nyomban munkába lépett a japánok oldalán. Együtt vadásztak a földalatti kommunista szervezetekre. Átadták a japánoknak azokat a tapasztalataikat, amelyeket a háború kezdetén szereztek, amikor a Kuomintang és a kommunisták földalatti mozgalmai még együtt küzdöttek az ellenség ellen.
1940 végén az egész országot megrázta Ma Jing-csu professzor, vezető kínai közgazdásznak és a Kuomintang törvényhozó bizottsága tagjának a letartóztatása. Dr. Ma, a Yale egyetemen végzett és gazdasági nézetei a lehető legkonzervatívabbak voltak. Azért került bajba, mert azt mondotta: Úgy hiszi, hogy Kína termelése és pénzügyei nincsenek megfelelő háborús alapokra helyezve. S ami még ennél is rosszabb: fel merészelte hívni a figyelmet a feketepiac üzelmeire, amelyekben a kormány miniszterei és azok családjai vettek részt — és felsorolta lopásból szerzett külföldi befektetéseiket.
Ebben az esetben rendkívül jellemző volt a titkosrendőrség taktikája. Először különböző figyelmeztetésekkel igyekeztek befogni Dr. Ma száját. Azután úgy döntöttek, hogy „csendesen” hidegre teszik egyidőre. Megparancsolták neki: gondja meg tanítványainak, hogy körútra indul a frontkörzetek gazdasági felülvizsgálására. Dr. Ma ehelyett elmondta diákjainak az igazságot. Persze, a tanterembe is polgáriruhás titkosrendőrök követték, akik gyorsan közbevágtak és azt mondták. Itt nyilván valami félreértés van, a kormány mindössze „utazásra” óhajtja felkérni a professzort. Egy csomó diák felállt és azt mondta: rendben van, ebben az esetben viszont ők is szeretnének asszisztensként a professzorral menni. Ekkor persze már nem maradt más hátra, mint rövid úton bezárni az osztályt és elvezetni a professzort.
A kínai sajtónak és a külföldi tudósítóknak egyszerűen megtiltották, hogy erről az ügyről írjanak. A diákok azonban nem felejtették el. Hatvanadik születésnapján jelvények jelentek meg az egyetemen ezzel a felírással: „Emlékezzünk tanítónkról, Ma Jing-csu-ról.” Ez után az eset után a csungkingi egyetemet — amely azelőtt félig magánintézmény volt — Csen Li-fu-nak, vérszomjas nevelésügyi miniszternek, a kínai „Gondolatellenőrzés” kieszelőjének közvetlen ellenőrzése alá helyezték, aki elárasztotta az egyetemet kémekkel. Ezek új diákok maszkjában jelentek meg. Amikor még ez sem segített, az egyetemet „újjászervezés” ürügyén bezárták és hosszú ideig zárva is tartották.
Dr Ma csak két esztendő múlva került elő. Kormány-nyilatkozat szerint „szabad” volt — de valójában állandó megfigyelés alatt állott. Senki sem mert beszélni hozzá, vagy társaságában tartózkodni.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!