Címke: ideológia

A Magyarországi Tanácsköztársaság – A Tanácsköztársaság a szocializmus megvalósításáért
(Idézet: Magyarország története)

A szocializmus haladéktalan megvalósításának koncepciója
A proletárdiktatúra célja a szocializmus megvalósítása. A kormányzótanács már első, „Mindenkihez!” című felhívásában ígéretet tett: „haladéktalanul megkezdi a nagy alkotások sorozatát a szocializmus, a kommunizmus előkészítésére és megvalósítására. Kimondja a nagybirtokok, a bányák, a nagyüzemek, a bankok és a közlekedési vállalatok szocializálását. A földreformot nem törpebirtokokat teremtő földosztással, hanem szocialista termelőszövetkezetekkel hajtja végre.”^16
16 MMTVD 6. köt. 1. rész. Bp. 1959. 3.

Ezzel a néhány szóval a kiáltvány tulajdonképpen már az első napon összefoglalta a szocializmus megvalósítása koncepciójának lényegét, az 1919-es magyar kommunisták és baloldali szociáldemokraták elképzelése szerint. Nagyon jellemző a „haladéktalan” szó használata: valóban a szocializmus haladéktalan, átmeneti időszak beiktatása nélküli megvalósításának programját adja. Ma ez a program, amellett, hogy a szocializmus eredeti, tisztán proletár elvein alapul, igen sok tekintetben utópisztikusnak tűnik. Hiszen a néhány éven belül győzedelmeskedő világforradalom várásából indul ki, ami világviszonylatban igen gyors, a legfejlettebb ipari országok által vezetett gazdasági fejlődést tételezett fel, optimális nemzetközi együttműködéssel.

A Tanácsköztársaság gazdasága ezzel szemben hadigazdaság volt, de egyáltalán nem hasonlított a Szovjet-Oroszországban ez időben érvényben levő hadikommunizmusra. A hadikommunizmus egyes jellemzői, mint az általános munkakötelezettség elve, valóban megtalálhatók a Tanácsköztársaság gazdaságpolitikájában. Más fontos vonásait, így elsősorban a magánkereskedelem és a pénzgazdálkodás minimális térre szorítását, a gabonamonopóliumot, a sajátos és erélyes élelmiszer-rekvirálás azonban hiába keressük. Elvi céljaiban a Tanácsköztársaság gazdaságpolitikája leginkább az oroszországi Októberi Forradalmat követő viszonylag békés hónapok gazdaságpolitikájához állt közel, amely a proletár egyenlőséget, a szocializmus átmenet nélküli megvalósítását tűzte ki célul, és nem kevés utópisztikus-kommunisztikus vonást tartalmazott.

Ha az elméleti kiindulás hasonló volt is, gyakorlati értelmezésében már jóval több az eltérés. A magyar kommün gazdaságpolitikusai ahelyett, hogy észrevették volna az 1917-es programok és az 1919-es gyakorlat közti különbséget, a magyar népgazdaság fejlettebb voltára hivatkozva, túl akarták licitálni e programokat. Annál inkább, mert a nemzetközi propaganda és a nehéz körülmények között küzdő magyar dolgozók szocialista tudatának erősítése érdekében is maximális és — a szó jó értelmében — látványos eredményre törekedtek.

A magyar gazdaság sajátossága volt, hogy aránylag jelentős és jó állapotban levő ipara szörnyű nyersanyaghiánnyal küzdött, mivel részben a blokád, részben a Monarchia, illetve a régi Magyarország felbomlása miatt nagymértékben elszakadt hagyományos nyersanyagbázisától és egy kialakult gazdasági rendszertől. Az új Magyarország saját gazdasági struktúrájának, szervezetének kialakítása hosszabb időt igényelt; akkor, 1919-ben csak arra lehetett törekedni, hogy az elérhető anyaggal jól gazdálkodjanak, s a legfontosabb, mindenekelőtt katonai célokra használják fel. Ez a sajátosság a közép- és kisipar államosítása irányában hatott, tehát erősítette a radikális alaptendenciát. Elő kellett írni, mit és hogyan termeljenek, nehogy másodrendű fontosságú termékek előállítására pazarolják a pótolhatatlan nyersanyagot; így elkerülhetetlen volt a világháború alatt ideiglenes jelleggel bevezetett készletgazdálkodás megszigorítása. Sok iparág egyáltalán nem volt rentábilis, tehát a szocialista állam vagy magas segéllyel támogatja a tőkés gazdaságot (a kapun belüli munkanélküliség finanszírozására), vagy beleegyezik a tömeges munkáselbocsátásba — mindkét út képtelennek tűnt; az általános szocializálás viszont aránylag egyszerűnek, hiszen az ország területe nem nagy, és a fontosabb üzemekben ott van a munkástanács, amely már a polgári forradalom hónapjaiban ellenőrizte és korlátozta a tőkés vezetést, továbbá a jól kiépített szakszervezeti hálózat. Nagyon megkönnyítette az ipar állami irányítását, hogy a mérnökök és ipari tisztviselők igen jelentős hányada rokonszenvezett a forradalommal, a forradalmak történetében talán egyedülálló mértékben.

A szocializálásnak ez a tempója — a termelés állapotát tekintve — a termelésnek inkább használt, mint ártott az adott körülmények között, miután az átmenettel együtt járó gazdasági visszaesés amúgy is elkerülhetetlen lett volna, már csak a nyersanyaghiány miatt is, a munkafegyelmet pedig erősítette a szocializálás. Annál több nehézséget okozott politikai téren: figyelmen kívül hagyta a Magyarországon igen széles, a munkássággal részben összefonódó és a szocializálás által különbözőképpen érintett kispolgári rétegek elégedetlenségét vagy nyugtalanságát. A munkásság egységének megszilárdulását — bizonyos csoportjaitól eltekintve — viszont segítette az általuk helyeselt maximális szocializálás politikája.

A kormányzótanács sokkal toleránsabb volt a birtokos parasztsággal, mint a városi kispolgársággal szemben, mivel utóbbi elégedetlenségét, esetleges ellenforradalmi hajlamait nagyobb differenciáltsága és az ipari proletariátus jelenléte is ellensúlyozta. Innen a sajátos ellentét: minimális rekvirálás falun, elvben a száz holdak, gyakorlatilag a két-háromszáz holdak meghagyása, városon pedig a penziók, mozik, patikák, fényképészek és kiskereskedők kisajátítása.

1919-ben még a legjobb polgári közgazdászok is meg voltak győződve a szocialista termelés képtelenségéről; a gyári vállalatok természete nem tűr munkásvezetést, jelentette ki egy olyan szaktekintély, mint Matlekovits Sándor.^17
17 A bolsevizmus Magyarországon. Szerk. Gratz Gusztáv. Bp. 1921. 472.

A szocializálás legnagyobb sikere az adott körülmények között az volt, hogy nagyobb zökkenők nélkül biztosította a termelés kontinuitását, ami az adott körülmények között a termékmennyiség alakulásánál is fontosabb volt. Azonkívül sikerült megakadályozni, hogy a munkások kevésbé öntudatos része, helytelenül értelmezve a tulajdonviszonyok megváltozását, széthordja az üzemet. A lopások száma az iparban nem volt nagyobb, mint a polgári forradalom idején, a mezőgazdaságban pedig kifejezetten csökkent. Egészében véve a népgazdaság értékei nem szenvedtek jelentős károsodást.

A kezdeti sikerek tovább fokozták a nagy kísérlet végrehajtóinak utópizmusát. Már azt is a körülményekkel való megalkuvásnak tekintették, hogy a vállalatokat gazdasági egységként, követelések, tartozások és egyéb összefüggések számbavételével államosították, nem pedig egyszerűen mint naturáliákat: épületeket, gépeket stb. Ezt is ideiglenesnek tekintették, mert közelinek látták az áttérést a kommunista gazdasági rendre. Ennek megfelelően már a szocializmusban, vagyis a kommunizmus első fokán is olyan berendezkedésre törekedtek, amely a továbblépés és nem a stabilizálás biztosítását szolgálja. Megpróbáltak például ragaszkodni ahhoz az elvhez, hogy senkinek a fizetése ne haladja meg lényegesen egy jól fizetett szakmunkás bérét; az üzemekben kollektív, megosztott, nem pedig „egyszemélyi” vezetés érvényesült. Az ilyen merész intézkedéseket azzal indokolták, hogy az átmenet, a kommunizmus első foka történelmileg rövid időszak lesz.

A szocializálás
A kormányzótanácsban napokig folyt a vita a szocializálás felső határáról. A szociáldemokraták csak az 50—100 munkásnál többet foglalkoztató üzemeket akarták köztulajdonba venni, a kommunista Hevesi Gyula csak a 10-nél kevesebb munkást foglalkoztató üzemeket kívánta a tulajdonos kezén hagyni; végül 20 főben jelölték meg a határt. A kisipari munkások számos esetben már a rendelet megjelenése előtt szocializálták munkahelyüket, sőt — tekintet nélkül a létszámra — egész iparágakat is. A kisiparban a tulajdonossal szemben érzett averzió is élesebb volt, mint a személyesen esetleg alig ismert nagytőkéssel vagy részvénytulajdonossal szemben.

A kormányzótanács végül kénytelen volt több ponton módosítani a szocializálási rendeletet. Így a viszonylag magas termelékenységű malomiparban 20 munkás helyett napi 1 vagon termelésben állapították meg a határt; a munkáslétszámra való tekintet nélkül államosították az egész vegyipart, gyógyszeripart, filmszakmát, a kisebb gázgyárakat, továbbá a vegykísérleti és anyagvizsgáló laboratóriumokat, áramfejlesztő telepeket, raktárakat, fuvarozó vállalatokat, a takarító vállalatokat stb. Ugyancsak államosították a szociális, egészségügyi, oktatási tevékenységgel kapcsolatos üzemeket.

Külön rendelet mondta ki, hogy a termelés érdekében a Népgazdasági Tanács, az ellenérték kifizetése fejében, igénybe vehet „magánosok vagy nem szocializált üzemek birtokában levő bármely szerszámot, eszközt, szerszámgépet, mérőkészülékeket, műhely- és irodaberendezést, valamint felszerelési tárgyat”.^18
18 MMTVD 6. köt. 2. rész. Bp. 1960. 294.

A kisipar szocializálásáról sok vita folyt. Megkísérelték egy-két kisipari szakma összevonását nagyobb üzemekbe vagy kerületi központokba, így a gáz-, víz-, központifűtés- és villanyszerelőket, tetőfedőket, kályhásokat, tehát azokat, akiknek főleg a házak javítása körül akadt dolguk. Megpróbálkoztak kisipari szövetkezetek felállításával is, hiszen a kisipari munkások is tarthattak attól, hogy a magánkisipar a nyersanyagkiutalások terén hátrányos helyzetbe kerül a szocialista szektorral szemben. Arra is történtek kísérletek, hogy a kisiparosok álszövetkezése útján megszerezzék az állami nyersanyagot, így inkább közmunkákat, kiadott nyersanyagból állami rendeléseket szerveztek a kisiparban, amire már a háború alatt kialakult bizonyos gyakorlat. A közszükségleti cikkeket termelő és az üzletvitelhez elegendő tőkével nem rendelkező kisiparosok a munkabérek fedezésére, anyag és szerszám vásárlására hitelt kaphattak az illetékes pénzintézettől. Sajátos problémát okozott, hogy az állam a bérházak széles körű államosításával magára vette a különböző szerelési és javítási munkák elvégzésének gondját. Az államosítási rendeletet gyorsan kiadták, a javító-szerelő hálózat azonban nem nőtt ki a földből, tehát a felállított kerületi központok munkával látták el a kisipart. A kisipar központi szervezése ellenőrzést igényelt, ami a visszaéléseket nem akadályozta meg, de felduzzasztotta a bürokráciát.

Miután a kisipar ilyen irányítása sok problémával járt, a népgazdaság vezetői a szocializálás körének további bővítésében keresték a megoldást. Kelen József népbiztos május 8-án kijelentette: a közeljövőben minden iparágban sor kerül a kisüzemek szocializálására és központosítására. Ezt az elképzelést azonban már csak a növekvő nyersanyaghiány miatt sem lehetett megvalósítani.

A külföldiek tulajdonában levő üzemeket külpolitikai és külkereskedelmi okokból nem államosították, de termelésüket és készleteiket ugyanúgy a munkástanács ellenőrzése alá helyezték, mint a szocialista szektorban. Miután a bankok ellenőrzése is érvényesült, a munkásság és a termelés helyzete ezekben az üzemekben csaknem olyan volt, mint a szocializált gyárakban.

A szocializálás gyors lebonyolításában nagy szerepet játszottak az üzemi tanácsok és a szakszervezetek. A szakszervezetek aktív részvételével alakították ki a termelés országos irányításának szervezetét. Az ipar irányítása erősen centralizált volt, az ágazati elv érvényesült. Sok vitára adott alkalmat a vidéki üzemek helyzete: ezek személyi és egyéb ügyeibe a forradalmi szellemű megyei, városi tanácsok nem szólhattak bele, ami a szakirányítás erősítését szolgálta; a szakirányítás éppen kiépült szervei viszont a tanácsokhoz hasonlítva bürokratikusak voltak, és nem tudták eléggé gyorsan követni a helyi problémák alakulását.

Miután a kormányzótanácsot egyre inkább lekötötték a politikai és katonai teendők, s így mind kevésbé tudott érdemben foglalkozni a gazdasági élettel, a népbiztosságok és központi hivatalok pedig nemegyszer keresztezték egymás intézkedéseit, május 19-én a kormányzótanács a gazdasági ügyekben önálló hatáskörrel rendelkező Népgazdasági Tanács keretében egyesítette a gazdasági népbiztosságokat; tagjainak nagy részét a szakszervezetek delegálták. Az áprilisban létrehozott megyei ipari termelési tanácsokat először a Népgazdasági Tanácsnak alárendelt kerületi népgazdasági tanácsokká, majd kerületi gazdasági hivatalokká alakították át, tovább csökkentve ezzel a vidék önállóságát. A kerületi és megyei gazdasági hivatalok hatásköre nem terjedt ki a közlekedésre, a postára, a szénbányászatra és a külön rendelettel kiemelt üzemekre.

A centralizálás, amelyet főleg a nyersanyaghiánnyal indokoltak, nagy elégedetlenséget váltott ki a helyi tanácsokból. A háború idején létrehozott kényszergazdasági szervezetek felhasználásával felállított anyaghivatalok minden nyersanyagot leltároztak, az improduktív, kisipari üzemektől sokszor el is vették. A Népgazdasági Tanács a termelésirányítás és az anyagelosztás szigorú szétválasztására törekedett.

Mindezek az intézkedések a szocialista tervgazdálkodás megvalósítása felé tett lépések voltak. A gyors ütemben létrehozott gazdasági szervezetnek a valóságban nagyrészt még csak a keretei voltak meg. A szocializálás sok esetben jelképes, éppúgy mint az üzemek közti fizetések rendszere. A pénzforgalom nagy összegei csak papíron homályosítják el a szerényebb, de valóságosabb termékcserét.

A szocializált üzemek felelős vezetője a kinevezett termelési biztos volt, aki mellé szükség esetén műszaki vezetőt állítottak. A termelési biztost segítette és egyben ellenőrizte a 3—7 tagú ellenőrző munkástanács. Az adott körülmények között az üzemi tanácsok nélkül elképzelhetetlen lett volna a szocializálás. Március 21-e után e tanácsok öntevékenyen biztosították az üzemvitel folytonosságát, a közvagyon megőrzését; a termelési biztos kinevezése után pedig őt ellenőrizve egyben önállóan intézték a szociális, élelmezési, munkaügyi teendőket, részt vettek a bérek megállapításában, a Vörös Hadsereg szervezésében.

Az üzemi tanácsok körül sok vita folyt. A régi szakszervezeti apparátus és a gazdasági vezetők gyakran kifogásolták a tanácsok üzemi sovinizmusát, nehézkességét; mivel tagjai bármikor visszahívhatók voltak, közvetlenül függtek az üzem munkásságától, és nem szívesen vállalkoztak népszerűtlen intézkedések végrehajtására. A kommunisták — Kun, Hevesi és mások — viszont a diktatúra bázisának erősítése érdekében hibái ellenére is védték a tanácsok rendszerét; a gyakorlati meggondolásokon kívül a szocializmus átmeneti fokozatok nélküli megvalósításának perspektívájából is következett, hogy ragaszkodtak a munkástanácsokhoz mint a kommunizmus építésének elengedhetetlen elemeihez.

Ami az ipari termelés állapotát illeti, a háború végén meginduló és a polgári forradalom hónapjaiban folytatódó visszaesés üteme lelassult. A produkció növelésére elsősorban a hadiiparban és a nélkülözhetetlen közszükségleti cikkeket gyártó iparban törekedtek, de ez a blokád következtében előállott nyersanyag-, pótalkatrész-, koksz- és fahiány miatt váltakozó eredménnyel járt. Az élelmiszeripar bőséges kapacitással rendelkezett a szerény készletek feldolgozására. A termelékenységre számos tényező hatott károsan: a teljesítménybérezés megszüntetése, a hadiesemények, a gyűlésezések stb. mellett elsősorban az, hogy a népgazdaság átszervezésének folyamatában igen nagyszámú, ténylegesen nem termelő munkaerőt kellett eltartani. Visszafogta a termelékenységet a munkanélküliségtől való félelem is. (Munkanélküli segélyben május 31-én 46 974 fő részesült, ennél azonban jóval magasabb volt az üzemen belüli munkanélküliség, az áruhiány miatt nem dolgozó kereskedelmi alkalmazottak, pincérek stb. száma.)

A termelés számszerű adatait a szénbányászatban a legegyszerűbb nyomon követni. A budapesti bányakapitányság területén (lényegében ez adta a Tanácsköztársaság széntermelését) az első negyedév 568 ezer tonnás termelése a második negyedévben 513 ezer tonnára csökkent, viszont a blokád és a pécsi bányavidék kiesése által is sújtott budapesti szénfelhozatal az előző évinek csaknem a felére esett vissza.

A bankok és a pénzintézetek szocializálása gyorsan és zökkenőmentesen zajlott le, a szervezett banktisztviselők népes táborának segítségével. A bankok hiánytalanul megőrizték a beszolgáltatásra kötelezett magántulajdonban levő aranyat és a 2000 koronánál értékesebb ékszereket. A bankbetét-tulajdonosok maximum havi 2000 koronát vehettek fel, kivéve a nem szocializált üzemek és más gazdasági egységek tulajdonosait: ezek elszámolás fejében termelési, bérfizetési célokra korlátlanul használhatták pénzüket. A tanácskormány a bankhálózat fokozatos leegyszerűsítésére, összevonására törekedett; a működő bankokat kötelezte, hogy azt az üzemet, amelynek addig bankárjai voltak, lássák el továbbra is a bérfizetéshez stb. szükséges pénzzel. A folyószámlával nem rendelkező vállalatokat a Pénzintézeti Központ finanszírozta. Az összes bankot három központban: a felállítandó Nemzeti Bankban, a Pénzintézeti Központban és — a falvak számára — a Földhitelintézetben kívánták egyesíteni.

A háború örökségeként folytatódott a pénz elértéktelenedése, bár nagymérvű inflációra csak a Tanácsköztársaság megdöntése után került sor. Az inflációs folyamatot csak fékezni lehetett, megállítani nem; a béreket emelni kellett, a piaci árak féken tartásához pedig nem volt elég áru. A nagyarányú csempészet is lenyomta a külföldön nehezen értékesíthető magyar korona értékét.

Gyors megoldásra várt az előző rezsimtől örökölt „fehérpénz”-probléma. Miután a régi „kékpénz” nyomását gátolta az Osztrák—Magyar Bank bécsi központja, önálló magyar pénz pedig még nem volt, az ideiglenes jellegű és formájú (egyik oldalán üres és inkább számolócédulára, mint pénzre emlékeztető) „fehérpénzt” nem szívesen fogadták el, főleg falun. Miután a fizetéseket és más állami kifizetéseket ebben adták, a fizetések vásárlóértéke csökkent, a hivatalosan azonos értékű pénzek között jelentős, mintegy 50%-os diszázsió keletkezett. Júniusban megkezdték a „fehérpénz” beváltását, de a pénzmizéria végigkísérte útján a Tanácsköztársaságot. A bankjegyprobléma automatikusan vonta maga után az aprópénzhiányt.

Más jellegű volt az adókérdés. A parasztság megnyerése érdekében elengedték a 100 holdnál kisebb birtokok földadóját és adóhátralékát, miután a várható adójövedelem csekély lett volna, s úgy vélték, az adók beszedése több politikai kárral jár, mint anyagi haszonnal. Ismét a paraszti gondolkodás meg nem értésével találkozunk: az adófizetés nem esett volna nehezére a parasztságnak, sőt így módot talált volna arra, hogy megszabaduljon a „fehérpénztől”. Az adóelengedésben annak bizonyítékát látták, hogy „minden közös”, és nemsokára elveszik az ő földjüket is. A községi tanácsok viszont adó jövedelem nélkül maradtak; a kérdés megoldását napirendre tűzték, de már csak az utolsó napokban.

Az átmenet nélküli szocializálás e hibái különös élességgel mutatkoztak meg a házak köztulajdonba vételéről kiadott rendeletben, amely minden lakóházat köztulajdonnak nyilvánított azzal, hogy a családi házak után nem kell lakbért fizetni. A rendelet a saját házzal nem rendelkező proletár szemléletét tükrözte, aki a háziurat talán a tőkésnél is jobban gyűlölte, mert a kizsákmányolásnak ezt a formáját különösen igazságtalannak érezte. Az infláció körülményei közt a lakbér „fehérpénzben” való befizetése nem okozott különösebb nehézséget, az állam csak „fehérpénz”- készletét szaporította, viszont magára vállalta a háború alatt elhanyagolt házak sok esetben sürgős karbantartását. A családiház-tulajdonosok sérelmezték a rendeletet, melynek kiadói nem gondoltak arra, milyen széles dolgozó rétegeket érintenek vele, főleg vidéken. Sokkal tisztábban látták e kérdést a helyi tanácsok, például a soproni, amely kimondta, hogy csak azokat a házakat szocializálja „amelyek a Tanácsköztársaság számára legalább évi néhány száz korona tiszta jövedelmet jelentenek”.^19
19 Soproni Állami Levéltár. Tanácsi iratok 6044/1919.

Más volt a helyzet a kereskedelem szocializálásával. Itt az árukészletek lefoglalása hasznos volt, nem annyira értékük, mint helyes elosztásuk miatt. A nagykereskedelem államosítása ugyanolyan simán zajlott le, mint a bankoké. Az államosítási rendelet hatálya a nagykereskedőkön kívül a 10 vagy több alkalmazottat foglalkoztató kiskereskedőkre is kiterjedt. A szocializált üzletekben megalakult az ellenőrző munkástanács, amelynek itt különösen fontos szerepe volt az ellenőrzés terén, éppúgy, mint a szocializált kisüzemekben, ahol a régi tulajdonos lett a termelési biztos.

Bonyolultabb volt a kiskereskedelem sorsa, sok üzletével és kevés árujával. A kormányzótanács első intézkedései közé tartozott az üzletek bezáratása és leltározása. Ezzel meg akarták akadályozni, hogy a gazdagok gyorsan elvásárolják készpénzüket, megkaparintsák a kevés árut, és így még jobban felverjék az árakat. Csak az élelmiszerüzletek, a trafikok és néhány, a közellátást nem befolyásoló szakma üzletei — például a könyvesboltok — tarthattak folyamatosan nyitva.

De bezárni az üzleteket könnyebb volt, mint kinyitni; a kiskereskedelem államosításával az állam nagy terhet vett volna magára, szabadjára engedésétől a szocializmust féltették. Faluhelyen a tanács döntött, ha ugyan nem árusította ki már az első héten a szatócs boltját. A városokban próbálkoztak az elosztás új módszereivel: szövetkezetekkel, gyári beszerző csoportokkal (melyek tevékenysége magában hordta a hadikommunizmus bizonyos elemeit, és előnyt jelentett a nagyüzemi dolgozóknak), a boltok munkásellenőrzés melletti engedélyezett, szabályozott nyitva tartásával, mindez azonban nem szüntethette meg az áruhiányt. A béremelés és a pénz elértéktelenedése fokozta a kereslet és kínálat közti különbséget. Az állami elosztás rendszere nehézkesen épült ki, a kereskedők egy része viszont régi összeköttetései segítségével ügyesen élt a feketepiac lehetőségeivel; s hogy az üzleti szellemet a korlátozások sem ölték meg, azt mutatja, hogy júliusban rendelettel kellett korlátozni az új iparigazolványok kiadását. Ugyanakkor nagyszabású tervet dolgoztak ki, mely szerint likvidálták volna a magán-kiskereskedelmet, de ez a terv papíron maradt.

A külkereskedelem az állam monopóliuma lett; a csekély forgalmat is nagy erőfeszítésekkel érték el. Ausztriával volt a legjelentősebb árucsere, ez szabályos szerződés keretében folyt. A külkereskedelem célja az áruhiány enyhítése volt (gyufa, a világításhoz is nélkülözhetetlen petróleum, papír stb.). Említésre méltó, hogy a többi antanthatalom állandó tiltakozása ellenére sikerült Olaszország révén jelentős mennyiségű hadianyagot szerezni, ugyanúgy Ausztriából, legálisan is, még inkább csempészúton.

Agrárpolitika
Az agrárpolitikát szabályozó alaprendeletet, amely a nagy- és középbirtokok szocializálását mondta ki, a kormányzótanács egy hétig tartó vita után fogadta el, bár lényegét már a „Mindenkihez!” című március 21-i proklamáció tartalmazta. A rendelet egyértelműen elutasította a nagy- és középbirtokok felosztását és a volt tulajdonos bármifajta kártalanítását, viszont kimondta, hogy a kisbirtok magántulajdonban marad. A kis- és középbirtok határát nem szabták meg központilag, de általánosságban 100 magyar hold számított a szocializálás alsó határának, az egyházi birtokoknál is.

A fenti rendelet szerint „a köztulajdonba átvett földbirtokok szövetkezeti kezelésre a földet művelő mezőgazdasági proletárságnak adatnak át”.²⁰ összesen mintegy 5 628 000 hold birtokra terjedt ki a szocializálási rendelet, a szövetkezetek valóságos megszervezésére 133 nap alatt persze ennél jóval kisebb, mintegy egymillió holdnyi területen került sor, mindenekelőtt azokon a birtokokon, ahol már a proletárforradalmat megelőző hetekben megindult a szövetkezeti mozgalom (Somogy, Fejér megyékben, a főváros tágabb környékén stb.), továbbá azokban a megyékben, ahol ezt a katonai-politikai viszonyok megengedték (Győr, Heves, Vas, Veszprém, Tolna). Az áprilisban ellenséges megszállás alá került tiszántúli megyékben éppen csak megkezdődött a szövetkezetek szervezése.
²⁰ MMTVD 6. köt. 1. rész. Bp. 1959. 114.

Mind politikai, mind gazdasági szempontból a latifundiumok átvétele volt sürgős, a néhány száz holdas birtokokat a helyi tanács ellenőrzésével meghagyták a tulajdonos vagy a bérlő kezelésében, abban a reményben, hogy aratás után sor kerül rájuk.

A szövetkezetek igazgatására a Földművelésügyi Népbiztosság felállította a szövetkezetek központját, amely a 23 kerületi felügyelőt irányította, ezek alá tartoztak a körzeti felügyelők, főintézőségek és intézőségek. A szövetkezeti központ sikerrel kezdte meg a tervszerű, összehangolt gazdálkodást irányító hálózat kiépítését, nagymérvű központosítással és rengeteg kimutatással — az aratási napi jelentéstől a takarmányozási naplóig. Mindez elősegítette a közvagyon, az állatállomány stb. megóvását, de megnehezítette a munkástanácsok, bizalmiak beleszólását az ügyvezetésbe. Éppúgy, mint az iparban, a szövetkezeti igazgatásnál is megmutatkozott, hogy a szocializmus kezdeti időszaka nem jár szükségszerűen rendetlenséggel és a gazdaság bomlásával; viszont az is kiderült már az első hónapokban, hogy olyan bürokrácia fejlődhet ki, amilyenre magánvállalatnál lehetőség is alig van. A sok intéző és tisztviselő, sőt volt földbirtokos, szorgosan munkálkodott, nehogy állását, pozícióját elveszítse, de lojalitásuk ára a demokratikus önkormányzat háttérbe szorítása volt.

A nagybirtokok cselédségének jelentős része helyeselte a szövetkezetek létesítését, különösen ott, ahol sok „falusi” várt a földosztásra, s így a puszták népének aránylag kevés jutott volna. A régi tulajdonos, gazdatiszt meghagyását viszont rossz szemmel nézték; nem érezték magukénak a birtokot, ahol a gróf mint „főintéző elvtárs” ősi kastélyából, régi fogatán járt ki inspiciálni. A bizalmiak szembeszálltak az ilyen uraskodással, de rájuk nem merték bízni a gazdaságok szakvezetését.

Az 1919-es termelőszövetkezetek szervezete mai fogalmaink szerint inkább olyan állami gazdaságokénak felelt meg, ahol a munkástanács, a helyi tanács, a demokratikus légkör biztosítja a dolgozók ellenőrzési, beleszólási jogát. A kormányzótanács legszívesebben a szövetkezeti formát is elvetette volna, de a júniusban összeült földműveskongresszuson a bizalmiak felléptek a túlzott centralizálás ellen.

A cselédek között a forradalom első heteiben volt a legerősebb a szövetkezeti hangulat, nem utolsósorban az igen magasan megállapított bérek és juttatások hatására. Míg a szövetkezetek mellett szóló egyik legfőbb érv az árutermelés növelése volt, a magas bérek a minimális rentabilitást is veszélyeztették. Az a rendelkezés viszont, amely az élelem-, tüzelő- stb. juttatások többletét ideiglenesen „fehérpénzre” váltotta, más bajokkal együtt csökkentette a szövetkezeti tagok munkakedvét, bár többségük így sem fordult a földosztás felé. Helyzetüknél figyelembe kell venni Varga Jenőnek azt a fontos megállapítását, hogy míg a proletárforradalmat a proletárok legöntudatosabb, legképzettebb rétege készíti elő, különösen az első, egyszerű vívmányok főleg a legelesettebb néprétegek, tehát a cselédek, napszámosok, segédmunkások helyzetét javítják érezhetően.

A földosztás elmulasztását, e sajátosságokat figyelembe véve is, a Tanácsköztársaság legsúlyosabb hibájának tekinthetjük. A pártvezetés mégis csaknem egységesen utasította el a földosztás gondolatát: a kommunisták a „haladéktalan szocializmus” programja alapján, az oroszországi földosztást is kényszerű kompromisszumnak tekintve; a szociáldemokraták kautskysta, a kisparaszti gazdaság szerepét lebecsülő nézeteiket mereven alkalmazva a magyarországi viszonyokra. A földosztás revizionista, kispolgári jelszónak számított. Legfeljebb a politikai bázis szélesítésének szempontjából merült fel a korlátozott földosztás lehetősége. Jellemző, hogy éppen a legtöbb forradalmi hagyománnyal rendelkező Tiszántúlon fejeződött ki a leghatározottabban a földosztás követelése, míg a passzívabb Dunántúlon és a Duna—Tisza közén könnyebb volt a felülről szorgalmazott megoldást keresztülvinni. A forradalom utolsó heteiben a Vörös Hadsereg két hadtestparancsnoka, Landler és Pogány javasolta a parasztkatonák lelkesítése érdekében a föld egy részének felosztását, ám ekkor már késő volt.

A gazdasági vezetők a hadsereg és Budapest közellátásának biztosításából indultak ki; e téren valóban nagyok a szocializált gazdaságok érdemei. Forradalomban mégis a politikai megfontolás a döntő; a parasztságot a földosztás forradalmasította volna, elmaradása viszont fokozta politikai passzivitását, s ez a paraszti, agrár jellegű országban igen jelentősen meggyengítette a forradalom tömegbázisát, növelte a falu és város dolgozói közti távolságot — a forradalom utáni évtizedekre is kihatóan.

1918 forradalma öntudatra ébresztette a szegényparasztot. A Tanácsköztársaság tovább növelte öntudatát: egyenlőnek érezte magát a gazdával; de egyrészt a földosztás elmaradása, másrészt a birtokos parasztság semlegesítésére, és termelése biztosítására folytatott óvatos politika inkább tompította, mintsem fokozta a falun megindult osztályharcot. A nincstelenek a nagygazdák földjének kiosztását, feleslegeinek a helybeli ellátatlanok részére való rekvirálását kívánták, és megütköztek azon, hogy a város a nekik is hiányzó iparcikkekért felvásárolja a gazdák terményeit.

A nagybirtokok cselédsége egy részének ugyancsak csalódást okozott a földosztás elmaradása, sérelmezték az idénymunkások (aratók) magas bérét, több gazdaságban valóságos harc folyt, hogy ki lehessen szövetkezeti tag: korlátozták a belépők számát, felállították az állandó és külső tagok kategóriáját.

A nehézségek ellenére a szegényparasztság a forradalom mellett állt, de aránylag kis számban jelentkezett a Vörös Hadseregbe. A forradalom és az ellenséges környezet kontrasztját tompította a román, csehszlovák, jugoszláv földreform híre. A szegénység egyébként helyzetével sokkal elégedettebb volt, mint a forradalom előtt; a magas bérek vásárlóereje falun reálisabb volt, a közállapotok sokat javultak az előző hónapokhoz és évekhez képest. Az elmaradt földosztás pótlására elég gyakran juttattak egy-két holdas kerteket, házhelyeket megváltás, fizetség nélkül.

Legellentmondásosabb az igen nagy számú 1—5 holdas törpebirtokos réteg helyzete volt. Mint szegények, sajnálták az elmaradt földosztást, mint tulajdonosok, féltek a rekvirálástól, a „kommunizálástól”. Ezzel a nagyszámú dolgozó réteggel szemben a Tanácsköztársaság nem folytatott külön, differenciált politikát.

Sőt a birtokos parasztsággal szemben alkalmazott politikájában sem vette figyelembe a különbségeket. A rossz földön szegényesen gazdálkodó kisparasztot is csak semlegesíteni kívánta, viszont a falvak többségében az 50—100 holdas gazda sem volt kitéve különösebb megszorításoknak. Ez az egyenlősítés sok esetben lehetővé tette a gazdagparaszti befolyás fennmaradását a középparaszti jellegű falvakban.

Tekintettel a forradalom válságos helyzetére, a közellátás intézői az élelmiszer-feleslegek összegyűjtésénél igen óvatosan jártak el, a parasztgazdákkal szemben nem léptek fel erélyesen. A felvásárlók nem támaszkodhattak az újgazdákból alakult tanács erélyes segítségére, mint ahogy az Oroszországban történt; tehát ha a községek nem teljesítették a rájuk rótt beadást, a hiányt pótlólag a szövetkezetektől szerezték be. Mivel azonban az állatállomány nagyobb része a parasztgazdák kezében volt, végül mégis meg kellett próbálkozni a rekvirálással. A marhák 5, a juhok 50, a lovak 15%-ára kiszabott viszonylag enyhe rekvirálást is főleg az állami, szövetkezeti állományból fedezték.

A Tanácsköztársaság igyekezett segíteni a parasztgazdaságokat különböző gazdasági intézkedésekkel; így a dohánymonopólium megszűntetésével, permetezőanyagok osztásával, pénzhitelek s nem utolsósorban a nyugodt termelési viszonyok biztosításával. A mezőgazdasági termelés eredménye jónak mondható. Néhány hónap alatt nem érhettek el számottevő eredményt a háborúban igénybe vett állatállomány pótlására, a gazdaság rekonstruálására, de megőrizték az állatállomány korábbi színvonalát, elkerülték az éhínséget, igazságosabbá tették az élelmiszerek elosztását falu és város, gazdagok és szegények között. A Vörös Hadsereg élelmezése a viszonyokhoz képest kimondottan jó volt.

A tavaszi vetéssel bizonyos fokig sikerült pótolni az őszi mulasztásokat. A búza vetésterülete 1 036 000 kat. hold volt az előző évi 1 414 000 holddal szemben, a rozsnál ez az arány 754 000, illetve 912 000 hold. (Ezek az adatok országosak, tehát a hadműveleti területeket is tartalmazzák.)

Az aratást rendben elvégezték, a cséplés már elhúzódott, részben az üzemanyaghiány, részben a nagygazdák szabotázsa miatt. Az állami gazdaságok jelentései szerint a betakarítás után a terméscsökkenés 25—30% volt a békeévek átlagához képest, ennek egy részét azonban a megszálló hadsereg rablása-pusztítása okozta.

Népjóléti intézkedések
A kormányzótanács arra törekedett, hogy a népjólét minden ágában iránymutató rendeletek kiadásával körvonalazza a kommunista jövő képét s egyben megszabja az életszínvonal fokozatos emelésének útját és eszközeit. A Tanácsköztársaság vezetői nyíltan hangoztatták, hogy a nyomor eltűnése, a szocializmus megvalósítása csak a népgazdaság teljes átalakításával, a termelés konstrukciójának az új rendhez való alkalmazásával és a termelés megfelelő mérvű növelésével érhető el. Ehhez évekre lett volna szükség, de addig is mindent meg kellett tenni a nép életkörülményeinek azonnali megjavításáért, nemcsak azért, mert ez a szocializmus célja és értelme, hanem mert a gazdasági romlást sem lehetett éhező, erőtlen munkásokkal megállítani. A szocialista ideológiát át nem élő milliókkal csak helyzetüket azonnal javító vívmányok érzékeltethették a proletárdiktatúra jelentőségét, bármily nehezen voltak ezek megvalósíthatók az adott feltételek között.

A Tanácsköztársaság szociális intézkedései sok szállal kötődtek a Károlyi-kormány megkezdett reformmunkájához, noha osztályjellegük más volt. De túl ezen az örökségen: a polgári forradalom napjaiban, a kettős hatalom viszonyai között a munkásság sok mindent kiharcolt magának, amit nem kellett még egyszer megszerezni, csak megerősíteni és biztosítani. Sőt, a proletárok olyan vívmányokat is kicsikartak a polgári kormánytól az utolsó hetekben, amelyek győzelmük után saját államuk számára komoly megterhelést jelentettek.

Így történt a munkabérek emelésével is. Az ipari és mezőgazdasági munkásság, kihasználva politikai súlyának rohamos növekedését, a proletárforradalom előtti hetekben aránylag magas béreket vívott ki; mégis elképzelhetetlen volt, hogy a győztes forradalom ne emelje a béreket, egyben felszólítva a munkásokat: termeljék meg az új bérek reális fedezetét.

Éppen a március 21-e előtti napokban állapodtak meg új kollektív szerződésben a vasmunkások a vasgyárosok szövetségével. Az utóbbi adatai szerint március 21-e után 10—20%-kal emelkedtek az órabérek; egy-két kategóriában azonban (öntvénytisztítók, gépmunkásnők) 25%-kal is. Ez azt jelenti, hogy a Tanácsköztársaság alatt a vasmunkások bére a háború utolsó hónapjához képest átlagosan 100—120%-kal nőtt, a napszámosoké, gépmunkásoké, munkásnőké, szegecselőké, fémöntőké, kazánkovácsoké háromszorosára is. A szakszervezeti kimutatás szerényebb, mint a tőkéseké, amely a legmagasabb bérek kiugratásával manipulált; de az átlagos emelkedés 1918 októberéhez képest eszerint is megközelíti a 100%-ot. A vasasoknál rosszabbul fizetett szakmákban, például az élelmiszer-, dohány-, textil- és vegyiparban, a fa- és építőiparban a javulás többnyire még nagyobb mérvű.

Április 17-én általános bérrendezést fogadott el a kormányzótanács, amelynek alapja a márciusi kollektív szerződés volt, de az elérhető maximumokat magasabban szabta meg.

A bérkategóriákat a szakszervezetekkel együtt állapították meg, az üzemekben az egyes munkások, illetve munkák besorolását az üzemi munkástanáccsal, a bizalmiakkal együtt kellett elvégezni. A bérhatárokat később módosították, részben az áremelkedés, részben a fennmaradt aránytalanságok kiegyensúlyozására, illetve a teljesítménybérezésre való fokozatos visszatérés során. Április és július között a betanított és szakmunkások bére 10—20%-kal, a nőké és a segédmunkásoké 30-80%-kal emelkedett. A bérek reális összehasonlításánál tekintetbe kell venni az áttérést a 8 órás munkanapra, másrészt a munkástanácsok a munkaórákat, túlórákat nagyvonalúbban számolták, mint a tőkések tisztviselői. A munkaügyi bíróságok működését fel kellett függeszteni, mert a munkásbírák felmondási, végkielégítési ügyekben gyakran túl nagy összegeket állapítottak meg a munkavállaló javára.

A közalkalmazottakat és magánalkalmazottakat 5 fizetési kategóriába sorolták, megszüntetve a nagy eltéréseket. A legkisebb és legnagyobb fizetés közti különbség — tekintetbe véve a vezetők bizonyos túlmunkaátalányát stb. is — mintegy hatszoros-hétszeres lehetett.

Rendelet jelent meg a munkásmozgalom régi követelése, a 8 órás munkaidő bevezetéséről. Szabályozták az addig szinte teljesen kiszolgáltatott háztartási alkalmazottak munkaidejét (napi 10 óra) és munkaviszonyát is. Elvben elhatározták az évi fizetett szabadság bevezetését az üzemekben, a cselédeknél stb.

A mezőgazdaságban a munkások béreinek, illetve természetbeni juttatásainak emelkedése még nagyobb mérvű volt, mint az iparban. A polgári forradalom után kiharcolt jelentős béremelést a Tanácsköztársaság még 25—30%-kal növelte (25—30 korona volt a férfi napszám); ennél fontosabb, hogy a fizetés természetben kiadott hányada a nominális pénzérték sokszorosa volt. A legnagyobb mértékben a termelőszövetkezetek, állami gazdaságok munkásainak helyzete javult, azon belül is— az általános jellegű juttatások (gabona, tej, tüzelő, kapásföld, állattartás) révén — a legszegényebbeké elsősorban. A szövetkezeti tagok gabonajárandósága 23-24 mázsára, az aratórész hetedre-nyolcadra emelkedett.

Az árak emelkedését is tekintetbe véve az ipari munkások reálbére 1919. július 31-re 1918. december 31-hez képest közel 24%-kal nőtt. Az öttagú munkáscsalád létminimumára és egy keresőre számított életszínvonal elérte, sőt valamivel meghaladta a háború előtti félévet. A szakszervezeti index szerint a reálbér az így számított létminimumtól 1914 júliusában 24,6%-kal, míg 1919 júliusában 21,4%-kal maradt el. A tisztviselők, alkalmazottak életszínvonala valamivel elmaradt a munkásoké mögött, körülbelül az 1917-es átlagnak felelt meg.

Ezeket a szép eredményeket a gazdasági vezetés maximális erőfeszítésekkel érte el, jól tudva, hogy a háborútól, a blokádtól függetlenül is, a proletárdiktatúra kezdeti időszakának természetes tendenciája a városi munkások és alkalmazottak életszínvonalának átmeneti süllyedése, ami részben a termelékenység átmeneti csökkenéséből következik, részben abból, hogy a kapitalizmus szükségleteire megtermelt javak egy része racionálisan nem osztható el, nem használható fel.

A kormányzótanács az átlag-életszínvonalat leszorító gazdasági tényezőket széles körű, a társadalmi egyenlőséget kiterjesztő szociális intézkedésekkel igyekezett ellensúlyozni. Ezek közül kiemelkedik a kötelező betegségi és baleset-biztosítás kiterjesztése az összes bérből élő dolgozóra, illetve szövetkezeti tagra; ehhez járult a kisgazdák önkéntes biztosítása. Az orvosi kezelést az általános biztosítás keretében ingyenessé tették, a betegségi segélyekre való igényjogosultság 1 évig tartott. Tervezet készült az általános nyugdíj bevezetésére 60 éven felül. Emelték a rokkantsági díjat, a gyermektelen hadifogoly eltartott feleségének segélyét, továbbá a hadiözvegyek és hadiárvák igen alacsony segélyét. A dolgozó anyáknak 12 heti fizetett szülési szabadságot adtak, kiépítették az iskolaorvosi hálózatot, a gyermekek kötelező orvosi vizsgálatát. A rászoruló gyermekekről való gondoskodást állami feladatnak tekintették az üdültetési akcióktól az ingyencipő-osztásig. Egyenjogúsították a törvénytelen gyermekeket: ez országosan a gyermekek egy tizedét, Budapesten egyötödét érintette.

A jogok deklarálásánál nehezebb volt a mindennapi élelem biztosítása, főleg Budapesten, a bányavidékeken és a Ruténföldön. Az egyenlő elosztásnak, a jegyrendszer kibővítésének köszönhető, hogy nem éhezett senki, de az élelem kalóriaszegény és egyhangú volt; bár Bécsben örültek volna a Pesten megvetett árpakásának, töknek és savanyított káposztának is. A legrosszabb a zsírhiány volt. A háborúból hazatért férfiak — a ruhaneműk hiánya miatt — kényszerűségből továbbra is katonaruhában jártak.

A kommunizmus képét vetítette előre a munkához való jog deklarálása. Az alkotmány kimondta: „A munkaképteleneket, valamint azokat, akik dolgozni akarnak, de akiknek az állam munkát juttatni nem tud, az állam tartja el.”^21
21 MMTVD 6. köt. 2. rész. Bp. 1960. 214.

A tanácsok elhelyezés céljából összeírták az elhagyott öregeket, nyomorékokat, vakokat és gyermekeket. Nemcsak a nyersanyaghiány miatt üldögélő munkások, hanem az átszervezések befejeztéig dolog nélkül maradt hivatalnokok is megkapták fizetésüket. A feleslegessé vált tisztviselők „egészséges” mezőgazdasági munkára telepítésének propagálása minimális lelkesedést váltott ki az érdekeltekből. A főváros tanácsa által kiadott segélyek összege ötszörösére emelkedett. A forradalom különös gondot fordított leglelkesebb hívei: az ifjúmunkások és tanoncok helyzetének megjavítására.

Budapest és más városok legsúlyosabb szociális problémája a lakáshelyzet volt. A lakásépítés stagnálása a háborúban, majd a menekültek Budapestre özönlése leírhatatlan állapotokat teremtett. A fővárosban mintegy negyedmillió ember lakott heted-, nyolcad- vagy többedmagával egy szobában. A Tanácsköztársaság radikális lépésre szánta el magát: a legrosszabb körülmények között élő budapesti proletárok közül több mint százezret költöztetett be a gazdagok palotáiba és tágas lakásaiba. A feleslegessé vált helyiségeket is igénybe vették; az óbudai tanács például a kocsmákat is a lakásigénylőknek adta. Vidéken kisebb mértékben, de szintén folyt lakásrekvirálás. Nagy lakótelepek építését tervezték, de az anyaghiány miatt kisebb építkezéseken kívül inkább a szükséges tatarozásokhoz fogtak hozzá. A kislakások amúgy is csekély, inflációs bérét, valamint az albérleti díjat 20%-kal leszállították.

A polgárságot a szociális intézkedések közül talán a lakásrekvirálás keserítette el legjobban; nemcsak az egy-két szoba elvesztése volt sérelmes, hanem az a „megaláztatás” is, hogy a konyha, fürdőszoba használatát meg kellett osztania az addig emberszámba is alig vett kétkezi munkással. A pincékből, a komfort nélküli szobákból beköltöztetettek egy része valóban nem volt ideális társbérlő, ennél rosszabbat azonban nem kellett elviselnie a burzsoáziának.

A közhangulatra, a társadalmi válaszfalak bomlására jellemző, hogy a Tanácsköztársaság napjaiban Budapesten mintegy 15 ezer házasságot kötöttek; az új házasok jó része már előbb együtt élt, de ekkor törvényesítette kapcsolatát. A válást megkönnyítették, de a még hadifogságban sínylődő katonák feleségét semmilyen körülmények között sem választották el.

Az általános betegbiztosítás a kórházak, gyógyintézetek stb. államosításával párosulva lehetővé tette a dolgozók és családtagjaik ingyenes egészségügyi ellátását. A helyi tanácsok egészségügyi bizottságai a fizetett különszobák felszabadításával, kastélyok és más épületek lefoglalásával, új ágyak beállításával növelték a kórházak csekély befogadóképességét. A fővárosi szanatóriumok betegeit, más kórházakhoz hasonlóan, a központi ágynyilvántartó vette fel. Központi kórházélelmezési üzemet állítottak fel, a sok propaganda-előadás nagy része az egészségügyi felvilágosítással foglalkozott. Az egészségügyi szervek megakadályozták az egyes szomszédos országokban terjedő tífuszjárvány elharapódzását.

A forradalom után megjelent rendelet szerint minden kórházat egy orvos és egy fizikai munkás (ápoló stb.) igazgatott. Az utóbbinak orvosi szakkérdésekbe nem volt ugyan beleszólási joga, de a kórházi munkástanácsok tiltakozása ellenére hamarosan teljesen megszüntették a demokratizmus e különös megnyilvánulását.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A Magyarországi Tanácsköztársaság
A tanácsköztársaság készsége az antanthatalmakkal való tárgyalásra
(Idézet: Magyarország története)

A Tanácsköztársaság külpolitikájának alapja a világforradalom, a Szovjet-Oroszország iránti szolidaritás volt, de létrejöttének kedvező körülményeit igyekezett kihasználni a meglepett párizsi konferenciához való közeledésre.

De Lobit tábornok, az ún. Vix-jegyzék aláírója, miután értesült ultimátuma elutasításáról, 21-én reggel felkérte Troubridge angol admirálist a Vix-misszió megmentésére. Troubridge Belgrádból két monitort irányított Budapestre, amelyek másnap érkeztek meg. A vörös tengerészek tüstént letartóztatták az angol parancsnokot, a legénységhez pedig Elvtársak és szimpatizánsok! megszólítással felhívást intéztek, csatlakozásra szólítva fel őket. A magyar külpolitika irányítói Vix kapkodását a forradalom napján (15 ezer katonát kért Belgrádból Budapest megszállására) nem vették komolyan, sőt maradásra kérték, hogy rajta keresztül kapcsolatban lehessenek de Lobit belgrádi parancsnokságával, a balkáni antanthaderővel. Miután Vix jobbnak látta távozni, Belgrádba küldték Roth Ottó temesvári párttitkárt. Az aggodalom erősebbnek bizonyult a magyar kormánnyal való diplomáciai érintkezés tilalmánál; de Lobit március 25-én táviratilag jegyzéket intézett Kun Bélához, melyben a november 13-i fegyverszünet megsértésével vádolta, és személyesen tette felelőssé a Vix-misszió biztonságáért. Március 27-én pedig a belgrádi francia követ társaságában fogadta de Lobit Rothot, aki — miközben Troubridge dunai flottillája már Bajánál állt készenlétben — megnyugtatta őket a budapesti tanácskormány békés szándékairól. Kun jegyzékben is sietett válaszolni de Lobit-nak: elutasította a fegyverszünet megsértésének vádját, garantálta a Vix-misszió biztonságát, és kifejezte feltételek nélküli tárgyalási készségét.

A jegyzékváltás és tárgyalás de Lobit-val diplomáciai siker volt; mégis elsősorban Párizs és Budapest viszonyát kellett tisztázni, ezért Kun március 24-én hivatalos jegyzékkel fordult a nagyhatalmakhoz. A jegyzéket a röviddel 21-e előtt Budapestre érkezett olasz diplomáciai ügyvivőnek, Borghese hercegnek adták át, akit előzőleg Ágoston és Kunfi szociáldemokrata népbiztosok meggyőztek arról, hogy ha a győztesek megértően viselkednek, a Tanácsköztársaság „mérsékelt” szocialista útra tér, ellenkező esetben a szovjet útra kényszerül. Borghese a jegyzéket eljuttatta Orlando olasz miniszterelnökhöz, aki március 29-én tette le Kun Béla üzenetét a békekonferencia asztalára.

A jegyzékben a kormányzótanács leszögezi, hogy a szocializmus alapján áll, és Szovjet-Oroszország szövetségesének tekinti magát; összeköti őket a rendszerük „azonos szerkezetén alapuló természetes barátság, amely a magyar kormány felfogása szerint semmiképpen nem hozható kapcsolatba agresszív egyesüléssel. Éppen ellenkezőleg, az új magyar köztársaságnak szilárd óhaja, hogy békében éljen minden más nemzettel.” Elismeri a Károlyi-kormány által aláírt belgrádi egyezmény érvényességét, de elutasítja a Vix-jegyzék tudomásulvételét, s ehelyett meghívja az antant delegációját Budapestre. A misszióval „késznek nyilatkozik területi kérdések megtárgyalására a népek önrendelkezési elvének alapján, és a területi integritást kizárólag ezzel összhangban szemléli”.^14
14 L. Nagy Zsuzsa, A párizsi békekonferencia és Magyarország. 1918 — 1919.Bp. 1965. 103.

Kun felismerve a békekonferencia meghökkenésében és az olasz—francia ellentét kihasználásában rejlő lehetőséget, rögtön elérte azt, amit Károlyi megkísérelni is alig mert: a „négy nagy” elé vinni javaslatait. Bármily kedvező is volt a pillanat, arról mégsem lehetett szó, hogy a győztesek érdemi tárgyalást folytassanak a Tanácsköztársasággal, de a forradalom számára még a formális diplomáciai tevékenység is az életet jelentette. Egyrészt mert amíg tárgyalnak, az antant nem támad; másrészt néhány nappal előbb határozták el a volt Osztrák—Magyar Monarchiával szemben alkalmazott háborús gazdasági blokád feloldását, s a tönkrement magyar népgazdaság számára életbevágóan fontos volt, hogy politikai diszkriminációként ne tartsák fenn továbbra is Magyarországgal szemben a behozatali tilalmat.

A békekonferencián először március 27-én vitatták meg a Magyarországi Tanácsköztársaság kérdését. Foch marsall nagyszabású tervet terjesztett elő Bécs és Budapest megszállására és a szovjetellenes intervenció kiszélesítésére. Javaslatait elutasították, elsősorban azért, mert felismerték a Szovjet-Oroszországgal szembeni külső intervenció reménytelenségét. Magyarország esetében viszont a nagyhatalmak egy percig sem tettek le a forradalom erőszakos likvidálásáról, és nem is vonták kétségbe a legagresszívebb politikát követő Franciaország prioritását a kelet-közép-európai „érdekszférában”. De a Vix-féle politika csődje, a magyar forradalom és a környező országok viszonyának bizonytalansága óvatosságra intettek. A konferencián néhány napra a franciáknál óvatosabb eljárást követő angolszász vezetők ragadták magukhoz a kezdeményezést a magyar kérdésben. Troubridge admirális azt jelentette Vix és Roth beszámolója után, hogy még meg lehet akadályozni a magyar nemzeti mozgalom bolsevistává válását, és kérte Pestre küldését; a békekonferencia április 1-i határozata azonban nála is magasabb állású megbízottat jelölt ki az útra, Smuts tábornokot, az angol hadikabinet és békedelegáció tagját.

Smuts április 4—5-én tárgyalt Budapesten. Fő feladata a tájékozódás volt, hatásköre csak a Vix-jegyzékben megjelölt demarkációs vonal módosítására terjedt ki. Az általa javasolt magyar demarkációs vonal a Vix-félénél 25 kilométerrel keletebbre húzódott, tehát nem kellett volna kiüríteni Debrecent; Arad, Nagyvárad, Szatmár az új semleges zónába esett. A kormányzótanács, amely két héttel előbb a Vix-jegyzék elutasításának programjával került hatalomra, ezt a módosítást nem fogadhatta el. Kun ellen javaslatot terjesztett elő: a nemzetek önrendelkezési joga alapján hívják össze a magyar, osztrák, német, csehszlovák, jugoszláv és román kormány képviselőit Párizsba vagy Bécsbe, s ott tárgyalják meg az új határokat és a gazdasági kapcsolatokat.

Az imperialista hatalmak intervenciójának előkészületei
Smuts visszatérőben tárgyalt a csehszlovák és az osztrák kormányfővel, akik elképzelhetőnek tartották a Duna-völgyi államok gazdasági egyezményének megkötését. Smuts jelentésében pártolta a Kun által tervezett konferencia összehívását, javasolta a blokád feloldását, elismerte a Tanácsköztársaság békevágyát és kifejtette: Magyarországot úgy lehet legjobban távol tartani Oroszországtól, ha szóba állnak vele és meghívják Párizsba. Útjának legfontosabb eredménye azonban annak megállapítása volt, hogy ami Magyarországon van, az valóban bolsevizmus, s nem csupán a sértett nemzeti öntudat szélsőséges megnyilvánulása. Ezért javaslatait figyelmen kívül hagyták, sőt Budapestről való elutazása másnapján már Bukarestbe érkezett Franchet d’Esperey, s megállapodott a román hadvezetéssel, hogy amint felkészültek, megkezdik a támadást, illetve a Vix-féle vonal elfoglalását. Franchet másnap már Belgrádban tárgyalt a délszláv vezetőkkel, akiknek véleménye megoszlott, s bár nem tagadták meg egyértelműen a részvételt az intervencióban, túl nagy árat kértek érte. Miután kitűnt, hogy Franchet Párizs jóváhagyásával, de saját felelősségére szervezi az intervenciót, a jugoszláv politikusok távol maradtak tőle, annál inkább, mert attól is féltek, hogy a monarchista érzelmű Franchet esetleg hajlandó lenne Habsburg József főherceget állítani a megalakítandó budapesti ellenforradalmi kormány élére.

Masaryk és Benes elvben készek voltak részt venni az intervencióban, de hadseregük gyenge, katonáik harci kedve csekély volt. A munkásság véleményével is számolniuk kellett, hiszen az egységes szociáldemokrata párt részt vett a kormányban. Masaryk április 3-án nyilvánosan biztosította a szociáldemokrata vezetőket: szó sem lehet az intervencióban való részvételről. Miközben a csehszlovák sajtó a magyar támadásokról szóló koholmányokkal befolyásolta a közvéleményt, a prágai hadügyminisztérium antanttisztek irányításával titokban maga dolgozott a támadás előkészítésén.

Smuts küldetése Lloyd George angol miniszterelnök műve volt, aki időközben visszavonult harcias konzervatív ellenzéke elől. A konzervatív lapok támadták Smutsot, angol hírszerzők pedig azt hangoztatták: a belső ellenforradalom intervenció nélkül eleve kudarcra van kárhoztatva, a katonai támadás viszont annál kevesebb akadályba ütközik, minél előbb indul meg. Wilson amerikai elnök, akiben a nemzeti kérdések demokratikus megoldásának hívei bíztak, ugyancsak sokat veszített belpolitikai erejéből, idegállapota is mindinkább romlott, s e napokban lekötötte — Orlandóhoz hasonlóan — a Fiume birtoklásáért kirobbant olasz—jugoszláv viszály. Az intervenció hívei úgy érezték, hogy legalább Magyarországon szabad kezük van, s az újabb vitákat elkerülendő, terveiket nem is vitték a békekonferencia elé. Előre látták, hogy végrehajtásuk nem fog a más problémákkal lekötött konferencián ellenkezést kiváltani.

Miután pillanatnyilag más katonai erő nem volt bevethető, a román uralkodó és tanácsadói területi követeléseik maximális elérése érdekében vállalták a bizonytalan kimenetelű támadás átmeneti veszélyét, abban a reményben, hogy szükség esetén szövetségeseik segítségükre sietnek. A román koronatanács április 10-én elhatározta az intervenció megindítását.

A támadás bevallott célja csak a Vix-féle vonal megszállása lehetett, a csapatok azonban a Tisza elérésére kaptak parancsot. A négy nagyhatalom bukaresti követei április 13-án közös memorandumban kérték kormányukat a román támadás jóváhagyására, ezzel Párizs támogatása biztosítva volt. A támadás végcélját nem határozták meg. Egyrészt katonai szempontból ez korai lett volna, másrészt azért sem dönthettek a Tanácsköztársaság politikai likvidálásáról, mert a győzteseknek nem volt még elképzelésük arról, milyen kormányt ültessenek a tanácskormány helyére. A Kormányzótanács egységesnek tűnt, Károlyiban és híveiben március 21-e után nem bíztak többé; de még remélték, hogy a világháború előtti konzervatív, a szláv és román szomszédok által különösen gyűlölt politikusok elismertetésénél találnak jobb megoldást. Részben ezért utasították vissza Andrássy Gyula, Bethlen István, Teleki Pál, József főherceg és társaik sietős felkínálkozását, részben pedig azért, mert a „történelmi osztályok” vezetői területi és egyéb engedményekre tartottak volna számot.

Smuts barátságos látogatása és az ultimátum nélküli katonai intervenció között csak 10 nap telt el, s eközben Párizs nem jelezte szándékait, nem lépett fel újabb követelésekkel. A Tanácsköztársaság kormánya nem is fűzött túlzott reményeket a tárgyalások felvételéhez.

Külpolitika és nemzetiségi politika
Kim Béla mint külügyi népbiztos a Szovjet-Oroszországgal való együttműködést tartotta a legfontosabbnak. Első teendői közé tartozott a csepeli szikratávíró segítségével felvenni a közvetlen kapcsolatot Leninnel; Csicserin szovjet külügyi népbiztossal is állandó érintkezésben volt. Csicserin révén a magyar kormány friss információkkal rendelkezett Szovjet-Oroszország belső és külső eredményeiről, jól ismerte az aktuális problémákat. A szovjet külügyi népbiztos nagyra becsülte a Tanácsköztársaság jelentőségét, információkkal, tanácsokkal látta el, lelkesítette, kitartásra buzdította Kunt. Ebben nem volt olyan megfontolt, mint Lenin, és nem vette eléggé figyelembe, hogy Kunnak sokszor inkább csillapításra, mint lelkesítésre van szüksége. Így a Tanácsköztársaság számára nagyon fontos, gyakran küldött katonai helyzetjelentések egy része illúziókat kelthetett, főleg az ukrán front helyzetéről. Csicserin és Kun arra törekedtek, hogy a Tanácsköztársaság jobb kapcsolatai révén enyhítsék Szovjet-Oroszország diplomáciai elszigeteltségét; kísérleteik azonban negatív visszhangra találtak a Kolcsak győzelmében reménykedő tőkés hatalmaknál.

A Tanácsköztársaság kormánya — az ország politikai és gazdasági helyzetének megszilárdítása, valamint a forradalom propagandája érdekében — mindvégig arra törekedett, hogy minél több tőkés országgal építsen ki kapcsolatot. Május elején az osztrák követségen, az angol, az olasz és az amerikai diplomáciai, illetve katonai misszión kívül Budapesten képviselete volt Lengyelországnak, Jugoszláviának, Nyugat-Ukrajnának és Dániának. Budapesti konzulátust tartott fenn egy sor nyugat-európai és dél-amerikai állam.

A magyar forradalmárok nemcsak bíztak abban, hogy Közép-Európa munkásai követik őket, hanem igyekeztek közvetlenül is hatni rájuk. Az egyes nemzeti pártok vagy csoportok a Kominternnek mint „világpártnak” szekciói voltak. A kommunista platform elfogadásával létrejött Magyarországi Szocialista Párt ebben az értelemben nemcsak magyar pártnak, hanem a Komintern egyik közép-európai központjának tekintette magát, és minden tőle telhetőt megtett a csehszlovák, a román, a jugoszláv kommunista párt megalakulásának elősegítésére, az osztrák kommunista párt támogatására. A román, a cseh, a szlovák és a délszláv csoport március 21-e előtt alakult, a proletárforradalom után a nemzeti szekciók száma 15-re növekedett; ezek Nemzetközi Szocialista Föderációban egyesültek. A fentiek mellett ide tartozott a német, a bolgár, a francia, a lengyel, az olasz, az orosz, a székely, az ukrán, a kárpát-ukrán, a zsidó szekció és a muzulmánokat (albánokat, arabokat, törököket) tömörítő Keleti Szocialista Párt. A Tanácsköztársaság területén élő nem magyar szocialisták összefogásán túl a szekciók igyekeztek terjeszteni a forradalom szellemét a Tanácsköztársasággal szemben álló hadseregek katonái között és a frontokon túl is, propagandaanyagokat és — a német párt- és szaklapokat nem számítva — mintegy 20 idegen nyelvű újságot adtak ki és terjesztettek, gyakran életük kockáztatásával.

A Tanácsköztársaság külpolitikáját nem választhatjuk el nemzetiségi politikájától. A Tanácsköztársaság a nemzetek önrendelkezésének alapján állt, a világforradalom koncepciójának megfelelően. A nem magyar nemzetiségek jogait az internacionalizmus elvének megfelelően biztosították, a nemzetiségek érdekeinek és a proletár egyenlőségnek szem előtt tartásával. Emellett számítottak arra, hogy a nacionalizmus megnyilvánulásainak elutasítása hatással lesz a szomszéd országokra is. Az egyesült párt programja kimondta: „Arra kell törekedni, hogy a nemzeti előítéletek, amelyeket a különböző nyelvű proletariátus között mesterségesen tenyésztettek, megszűnjenek”, s ennek érdekében „minden tekintetben még a látszatát is elkerüljük a nemzeti elnyomás politikájának… Mivel a magyar proletariátus nemzetileg nem volt elnyomva, mint az ország többi nemzetéhez tartozó proletárok, ennélfogva ezekkel különösen tapintatosan kell bánni, nehogy nemzeti érzékenységüket megbántsuk…”¹⁵ A hatóságok kötelesek voltak a beadványokat és egyéb ügyeket a hozzájuk fordulók anyanyelvén intézni, ha azok úgy kívánták.
¹⁵ MMTVD 6. köt. 2. rész: 1919. június 11.—augusztus 1. Bp. 1960. 51.

A németeket, illetve a ruszinokat országos nemzeti tanácsnak kellett képviselnie, ezek választották a kormányzótanácsban helyet foglaló német és ruszin (kárpát-ukrán) népbiztost.

A példák százaival illusztrálhatnánk, milyen sokat tett a Tanácsköztársaság a nemzetek egyenlőségéért, a nacionalista gyűlölködés ellen. Mégis vitathatatlan, hogy e helyes elveket csak részben sikerült a hétköznapi gyakorlatba átültetni. Ebben csekély szerepet játszottak az elméleti hibák, a dogmatikus, „ultrabaloldali” nézetek, amelyek alapján Oroszországban sokan nem akarták elismerni a finn vagy lengyel „burzsoá nemzeti önrendelkezést”. A Tanácsköztársaság katonailag nem volt abban a helyzetben, hogy megkísérelje befolyásolni a nem magyar nemzetek önrendelkezését, a túlnyomóan paraszti jellegű román, szlovák, ukrán, német nemzetiségeknél nem is lehetett szembeállítani a „burzsoá” és „proletár” önrendelkezést. Ellenkezőleg, a probléma lényege éppen az volt, hogy e népek fejlettségi fokán a kispolgári nacionalizmus sokszor erősebben hatott, mint az osztályharc, amely nem egy nemzeti burzsoázia, hanem a magyar—német, illetve legalább formálisan elmagyarosodott uralkodó réteg ellen folyt, tehát összevegyült a nemzeti érzéssel. (Ezt a tendenciát már a Monarchia felbomlásának módja, 1918 őszének eseményei világosan mutatták.)

Az osztályszempontok a legnagyobb szerepet a német többségű Nyugat-Magyarország (a mai Burgenland, valamint Sopron, Moson megye) lakosságánál játszották. A szocialista munkásság, a szegényebb paraszti és más néprétegek a szocialista Magyarországot választották. A vagyonos polgárság és a jómódú parasztság viszont az elszakadást pártolta; részint nemzeti és politikai érzelmeitől vezettetve, részint mert az éhező Bécs rendkívül kedvező piacot kínált terményeinek. Miután a munkásság nem állt a polgárság befolyása alatt, a kormányzótanács jogosan ellenezte az elszakadást. A dél-dunántúli svábok erre nem is törekedtek, csak a bizonyos fokig összefüggő német területek autonómiájára, amit a német ajkú szociáldemokrata mozgalom régi vezetői által szervezett Német Népbiztosság körülményes alapossággal igyekezett kiépíteni.

A román, ukrán és vend nemzetiség végső soron egyesülni kívánt saját nemzetével, így helyzetük végleges rendezésére mód sem volt. A nemzeti kérdés megoldásának nehézségei a románoknál jelentkeztek legerősebben. Az Erdély északnyugati részén élő nagyszámú román lakosság, amely az első hetekben a székely hadosztály ellenőrzése alatt állt, eleve a Romániához való csatlakozásra számított; értelmiségi—papi vezető rétege elzárkózott a Tanácsköztársasággal kötendő akár ideiglenes kompromisszum elől is. A magyar városok, elsősorban Nagyvárad szocialistáinak agitációját a román propagandánál is jobban ellensúlyozta a területen gyakorlatilag katonai diktatúrát megvalósító, a Tanácsköztársaság politikáját negligáló székely hadosztály tisztikarának sovinizmusa.

Ruténföldön az ukrajnai hadihelyzet alakulása tétlenségre kárhoztatta a Nyugat-Ukrajnával való egyesülés híveit, a Szovjet-Ukrajnával rokonszenvezők pedig a Tanácsköztársaságot támogatták, mint az eljövendő nemzetközi szovjetköztársaság részét. A munkásmozgalom azonban itt fejletlen és önállótlan volt, ezért a kormányzótanács kénytelen volt megtűrni a Ruszin Népbiztosság élén a Stefán Ágoston-féle „magyarbarát” papi—értelmiségi—polgári klikket. A hadműveletek következtében Ruténföldön már április végén megszűnt a tanácshatalom; a népbiztosság ukrán nacionalistái a Tanácsköztársaság funkcionáriusaiból tüstént az új, az ukrán nép által cseppet sem kívánt csehszlovák impérium hivatalnokaivá vedlettek át.

A Vend-vidéken a Tanácsköztársaság kikiáltása után azonnal megalakult a direktórium, amely végrehajtotta a kormányzótanács rendeleteit és utasításait. Ezzel létrejött a vend népnek a polgári forradalomban meg nem adott önkormányzata. Az elmaradott paraszti vidék népe azonban nem tudta szocialista tartalommal megtölteni az autonómia kereteit. A vend polgári nacionalisták csakhamar az osztrák területről szervezkedő ellenforradalmárok hálójába kerültek; lázadásuk leverése után is csak lassan haladt előre a vend önrendelkezés realizálása. Elsősorban a Vörös Hadsereg biztosította az időközben a békekonferencia által Jugoszláviához csatolt terület védelmét, a szociális vívmányok megvalósítását.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A Magyarországi Tanácsköztársaság
A Tanácsköztársaság nemzetközi helyzete
(Idézet: Magyarország története)

A magyarországi proletárforradalom és a „világforradalom” perspektívája
Ha a magyar uralkodó osztályokat meglepte és készületlenül találta március 21-e, még inkább elmondhatjuk ezt a párizsi békekonferenciáról. Párizsban először nem is látták világosan, mi történt Budapesten. Nem mintha nem kaptak volna elég híradást a forradalomról, de a különböző forrásokból eredő értesülések ellentmondtak egymásnak. Míg a Magyarország katonai megszállásában érdekelt szomszéd országok kormányai szerint a fordulat csupán a magyar arisztokrácia manővere, egyes „jól értesült” ügynökök és újságok szorgalmasan terjesztették a budapesti vérfürdőről, József főherceg, Wekerle és más politikusok kivégzéséről szóló álhíreket. Egy-két napig bizonytalan volt a Vix-misszió sorsa is; ámde ennél sokkal jobban nyugtalanította a Nyugat urait a Tanácsköztársaság sorsa szempontjából alapvető kérdés: követik-e más közép-európai országok munkásai a magyar példát?

A zűrzavar és bizonytalanság mindenesetre néhány hetet engedett a kormányzótanácsnak külpolitikai koncepciója kialakítására és a kezdeményezés megragadására.

A Tanácsköztársaság kikiáltásának kezdeményezői: a kommunisták számára a Magyarországi Tanácsköztársaság a proletár világforradalom része volt, fel sem merült bennük a szocializmus nemzeti kereteken belül való felépítésének az adott körülmények között mindenképpen irreális gondolata. Számukra nem csak elvi és katonapolitikai szükségesség volt, hogy a magyar tanácsállam a tanácsok nemzetközi föderációjának része legyen; jövőjét alig képzelhették el másképp.

Kun Béla április 19-én, a Budapesti Munkás- és Katonatanács nyilvános ülésén jelentette ki: „Két világáramlatnak harca csap össze a Magyarországi Tanácsköztársaság fölött: az imperialista kapitalizmus és a bolsevista szocializmus… Ez a nemzetközi osztályharc kérdése… Amikor mi megalapítottuk a proletárdiktatúrát Magyarországon, nem arra alapítottuk számításainkat, hogy mi képesek leszünk majd katonai erővel, rendszeres háborúval megbirkózni az antant csapataival. Nem hittük azt, hogy azzal a hat divízióval, amelyet a fegyverszüneti szerződés a Tanácsköztársaság számára engedélyezett, meg tudjuk állítani azt az offenzívát, amely minden oldalról fenyeget bennünket. Hangsúlyoztuk és hangsúlyozzuk, hogy mi a Magyarországi Tanácsköztársaság sorsát a nemzetközi proletárforradalomra alapítottuk.”^7
7 Kun Béla, Válogatott írások és beszédek. I. Bp. 1966. 242.

Valóban: hasonló értelemben beszélt Garbai a Munkástanács március 21-i ülésén, hasonló módon tették a Tanácsköztársaság sorsát függővé a nemzetközi forradalomtól a kormányzótanács legelső, Mindenkihez! címzett híres kiáltványai.

Kun Béla nem frázisnak szánta a nyilvánosság előtt elmondott szavait. A Magyarországi Tanácsköztársaság értelme, célja, támasza és reménysége a nemzetközi proletárforradalom volt; nemcsak a kommunisták, a forradalom mellé állt szociáldemokraták, hanem a polgári értelemben vett demokraták szemében is. Reális volt-e ez a többségük által nemsokára megtagadott „illúzió”?

A szemben álló táborok ellentétes és mégis azonos kiindulású perspektívában látták a magyar proletárforradalom jövőjét; hívei hittek a világforradalom győzelmében, tehát a magyar forradalom sikerében is, ellenségei képtelenségnek tartották a szocializmus tartós győzelmét bármely országban. Mindkét fél szeme előtt, talán a világháború hatására is, a két világtábor közeli döntő összecsapásának víziója lebegett. Maga Lenin is csak fokozatosan jutott el a két rendszer együttélésének lehetőségéhez.

A minden vagy semmi alternatívája mindkét szemben álló félnek sajátja volt. Ámde a világforradalom koncepciójának túlméretezése korántsem jelenti, hogy a Tanácsköztársaság hívei tévedtek, mikor a nemzetközi helyzet, a nemzetközi forradalom alakulásához kötötték a magyar forradalom sorsát.

A német forradalom teljes vagy akár részleges, időleges győzelme is megszilárdíthatta volna a forradalmi erők túlsúlyát Kelet-Európában, elzárva a nyugati befolyás útját, s ezáltal megerősítve Szovjet-Oroszországét.

A magyar forradalom része volt annak a kelet-közép-európai forradalmi folyamatnak, amely szervesen kapcsolódott az oroszországi forradalomhoz. Az „orosz” forradalom Oroszország európai területén fekvő városaiban, Európa felé néző kikötőiben kezdődött. Döntő szerepet játszottak a forradalomban azok a területek is, amelyek hamarosan elszakadtak Oroszországtól — Lengyelország, a Baltikum, Finnország, Nyugat-Ukrajna és Besszarábia —, de részben a forradalom közvetítői maradtak az új közép-európai államok és Németország felé. Az első világháború utáni átalakulás zűrzavarában eltűntek a régi határok, az újak még nem alakultak ki, s így — néhány hónapig legalább — alig gátolták a különböző kelet-közép-európai területek forradalmi mozgalmainak kapcsolatát, kölcsönhatását. A magyar forradalmak elválaszthatatlan részei voltak ennek a forradalmi „hadak útjának”. A kérdés az volt: az internacionálisan érző ipari munkásság rá tudja-e bírni az összefogásra, összefüggő és Szovjet-Oroszországhoz kapcsolódó övezet létesítésére e megosztott földrajzi terület lengyel, cseh, szlovák, ukrán, délszláv, magyar, német, zsidó, román és más lakosságát, vagy pedig győz az előnyös helyzetben levő nemzetek „felülről” kezdeményezett, de a nemzeti parasztság, a kispolgárság előtt is rokonszenves s a győztes nagyhatalmak által igen erőteljesen támogatott törekvése a polgárosulás útján haladó „nemzeti államok” különálló létesítésére.

Érthető, hogy 1919 forradalmárai ilyen körülmények között sok tekintetben utópisztikus módon lebecsülték a Közép-Európa népeit elválasztó állami és nemzeti határokat. Ez a „közép-európai” szemlélet nagyban elősegítette a Magyarországi Tanácsköztársaság kikiáltását, s egyik forrása volt a Tanácsköztársaság és Vörös Hadserege merészségének, azonban ahhoz is hozzájárult, hogy minél kisebb lett a közép-európai forradalom diadalának valószínűsége, annál kisebbre olvadt a magyar forradalom aktív híveinek tábora is, hogy végül a legkövetkezetesebbek és legkitartóbbak magukra maradjanak.

Bizonyos azonban, hogy 1919 tavaszán a proletárforradalom győzelmére Magyarországon volt a legtöbb lehetőség; ezért a világforradalom magyarországi hívei számára nem is volt kétséges, hogy élniük kell a hatalom megragadásának lehetőségével, elősegítve ezzel a szomszéd népek forradalmi harcát. A proletárforradalom külföldi hívei pedig lelkesedéssel, együttérzéssel fogadták magyar elvtársaik sikerét.

A tanácsköztársaság kapcsolata Szovjet-Oroszországgal
Szovjet-Oroszország harcban álló munkásai és katonái érezték a legnagyobb lelkesedést a második proletárforradalom iránt, melyben a nyugat-európai szocialista átalakulás kezdetét látták. Ez a meggyőződés sugárzik Lenin ismert nyilatkozataiból.

„… látjuk, hogy az a mag, amelyet az orosz forradalom elvetett, kikél Európában — mondta Lenin 1919. március 23-án. — Ez azt a feltétlen, rendíthetetlen meggyőződést érleli meg bennünk, hogy bármilyen súlyosak legyenek is azok a megpróbáltatások, amelyek még ránk zúdulhatnak, … a szocializmus győzni fog az egész világon.”^8
8 Lenin összes Művei. 38. köt. 2. kiad. Bp. 1973, 205 — 206.

Ismeretes, hogy Leninnek kételyei is voltak a Tanácsköztársaság kikiáltásának sajátos körülményei miatt. Ugyancsak március 23-án, Kun Bélához intézett táviratában feltette a kérdést: „milyen tényleges biztosítékai vannak arra vonatkozóan, hogy az új magyar kormány valóban kommunista”, de hogy ne keltse azt a látszatot, mintha sok száz kilométer távolságból, pontos információk nélkül ítéletet akarna mondani, hozzáfűzte: „Teljesen kétségtelen, hogy a magyar forradalom sajátos feltételei között hibás lenne a mi orosz taktikánk minden részletében való puszta utánzása.”^9
9 Uo. 208.

A következő napok eseményei és Kim Béla optimizmustól áthatott válasza mindenesetre megnyugtatták, legalábbis a lényeget illetően: „teljes mértékben meggyőződtünk arról, hogy a magyar forradalom egyszerre, rendkívül gyorsan, kommunista vágányra állt át”.^10
10 Uo. 225.

A kormányzótanács már első kiáltványában Szovjet-Oroszország szövetségesének nyilvánította a Tanácsköztársaságot. Szovjet-Oroszország, és különösen az ukrán Vörös Hadsereg vezetői minden lehetőt megtettek a Kárpátokon keresztül tervezett áttörés érdekében. A magyar forradalmárok erre számítottak is. Az antant vezérkarában ugyancsak ismerték ezeket a terveket, és siettek az Északkeleti-Kárpátok vonalát mindkét oldalon biztos katonai kordonnal lezárni és így meggátolni, hogy a „bolsevizmus bacilusai” Magyarországról kiáradhassanak.

A magyar Vörös Hadsereg számára a közös front kialakítása elsősorban nagy morális gyarapodást jelentett volna: stratégiai szempontból stabilizálta volna a Tanácsköztársaság helyzetét, megszüntette volna azt a lehetőséget — amely a Tanácsköztársaság fennállása idején mindvégig fenyegetett —, hogy az antanthadseregek kivédhetetlen támadása minden irányból bármely órában megindulhat.

A szovjetköztársaságok katonai egyesülésének lehetősége valóban fennállt, ha nem is volt olyan egyszerű kérdés, mint Budapesten hitték. Miután az orosz—ukrán Vörös Hadsereg ezen a fronton néhány hónap alatt több száz kilométert nyomult előre, úgy tűnt, pár hét alatt maga mögött hagyhatja a hátralevő 200—300 kilométert. Annál is inkább, mert Nyugat-Ukrajna területén sok tekintetben a magyarországihoz hasonló volt a politikai helyzet, s számítani lehetett arra, hogy a nyugat-ukrán „népköztársaságban” is fölülkerekednek a baloldal hívei.

Március 21-e és az ukrán Vörös Hadsereg sikerei hatására Nyugat-Ukrajnában újra szocialista kormány alakult, amelynek politikájára nagy hatással volt több, addig kommunistaellenes partizáncsapat átállása a Vörös Hadsereghez.

Kun Béla azonnal felmérte a nyugat-ukrajnai helyzet megváltozásának jelentőségét a Tanácsköztársaság számára, hiszen a békés fordulat megnyitotta volna az utat Budapest és Kijev között. Ezért felajánlotta a Bécsbe menekült szocialista vezetőnek, Vinnicsenkónak, hogy közvetít közte és Lenin között. Bár a politikai kompromisszumot nem sikerült létrehozni, a Tanácsköztársaság számára így is megmaradt egyelőre az a remény, hogy ha az ukrán Vörös Hadsereg átlépi Kelet- és Nyugat-Ukrajna határát, a megkezdett tárgyalások megkönnyítik Petljura keverését és a békés megegyezés kiharcolását. Budapesten kereskedelmi egyezményt írtak alá a nyugat-ukrán kormánnyal. A szovjet vezérkar ugyanakkor katonai előkészületeket tett a vasúti összeköttetés megteremtésére. Április közepén a Vörös Hadsereg Kamenyec-Podolszkijnál mintegy 150 kilométerre közelítette meg a Tanácsköztársaság határát. A galíciai baloldal erősödése számos forradalmi munkás- és parasztmegmozdulást váltott ki, amelyek csúcspontjukat április 14—15. körül érték el a drogobicsi és sztanyiszlavi munkások felkelésével. Mindez erősítette a szovjet forradalommal való közös front megteremtésébe vetett hitet.

A Magyarországi Tanácsköztársaság visszhangja
a kelet-közép-európai országokban
A Tanácsköztársaság vezetői Ukrajna mellett a szomszéd országok közül mindenekelőtt Ausztriát szerették volna megnyerni a nemzetközi forradalom ügyének. Ha Bécs csatlakozik Budapesthez, mondta Kun Béla a kormányzótanács március 27-i ülésén, a forradalmat végigvisszük a francia határig. Ausztria munkássága valóban élénk rokonszenvvel fogadta a budapesti híreket; gyűlések százain vitatták meg, kövessék-e a Lajtán túli forradalmat. Mint végül kiderült, az osztrák munkásmozgalom nagyobb része e forradalmi hangulatú hetekben is megmaradt a Szocialista Párt, a hagyományos „ausztromarxizmus” befolyása alatt, amely Ausztria külső és belső viszonyait alkalmatlannak tartotta a hatalom átvételére.

Budapesten eleinte túlzott reményeket ébresztett az osztrák centristák rugalmas taktikája; pedig már az ausztriai munkástanácsok végrehajtó bizottságának igen meleg hangú március 23-i válaszüzenetében is érthetően kimondták: „kenyérellátásunk is azokon az élelmiszervonatokon nyugszik, amelyeket az antant küld nekünk. Ezáltal teljesen az antant rabszolgái vagyunk.”^11
11 MMTVD 6. köt. 1. rész: 1919. március 21.—június 11. Bp. 1959. 26.

Az antant nyíltan megfenyegette Ausztriát: megszünteti az élelemszállítást, és felújítja a csak néhány nappal előbb megszüntetett blokádot, ha Ausztria a magyar útra lép. Az osztrák politikai körökkel pedig titokban Bécs preventív megszállását fontolgatták. Ennek ellenére, a Tanácsköztársaság első napjaiban nemcsak a baloldal, hanem a centristák is latba vetették bécsi befolyásukat, hiszen Ausztria csatlakozása nemcsak a Tanácsköztársaság helyzetét szilárdította volna meg, hanem bizonyára növelte volna a szociáldemokraták politikai súlyát a kormányban. Böhm Vilmos, Károlyi Mihály, Diner-Dénes József bécsi missziója azonban éppúgy nem változtatta meg Rennerék álláspontját, mint a félig titokban küldött pesti kommunista szervezők az osztrák munkásmozgalom erőviszonyait.

Nehéz lenne eldönteni, mi játszott nagyobb szerepet az osztrák döntésben: a reformista meggyőződés vagy az antantmissziók fenyegetései. Tény, hogy bár az osztrák kormány diplomáciai kapcsolatot tartott fenn és kereskedett a Tanácsköztársasággal, sőt szemet hunyt a fegyvercsempészés fölött is, a szociáldemokrata vezetőség egyértelműen ragaszkodott a keresztényszocialistákkal alakított koalíciós kormányzathoz. Az osztrák kommunisták, bár mindinkább elszigetelődve, lankadatlanul folytatták forradalmi harcukat — ezzel könnyítettek a Tanácsköztársaság helyzetén; az osztrák munkásság pedig olyan szociális vívmányokat harcolt ki magának, amelyek páratlanok voltak ekkor a kapitalista Európában, s tudta, hogy ezt a magyar forradalomnak is köszönheti. Április első felében mintegy 1800 osztrák kommunista jött Magyarországra, s jelentkezett a magyar Vörös Hadseregbe. A hősies elhatározás már maga is jelezte az osztrák proletárforradalom elmaradásának valószínűségét, bár ezt az osztrák kommunisták 1919 júniusáig maguk sem ismerték be.

A Tanácsköztársaság kikiáltása nagy hatást gyakorolt a többi környező ország munkásságára is. Az antant befolyása azonban igen erős volt ezekben az országokban, annál inkább, mivel ki tudta használni a nemzeti felszabadulás folyamatát, amely sok tekintetben az osztályharccal ellentétes irányban haladt. A parasztság forradalmiságának levezetésére pedig ügyesen használták fel a mérsékelt, polgári földreformot, amely az új államok politikáját más oldalról is segítette, amennyiben talajtalanná tette a Monarchiával összefonódott német, magyar és részben más nemzetiségi eredetű arisztokráciát.

Szlovákiában március 21-e új forradalmi fellendülés kezdetét jelezte, bár ez nem érte el a februári sztrájk szintjét. Népgyűlések köszöntötték a nagy eseményt, helyi zendülések, demonstrációk, amelyeknek jelszavai főleg a kormány által kihirdetett statárium és (a magyarokra ki nem terjedő) mozgósítás ellen irányultak. A nép szinte egész Szlovákiában tömegesen tagadta meg a bevonulást. Válaszul Szlovákiában lényegében katonai diktatúrát vezettek be, míg Csehországban nagyjából demokratikus viszonyok uralkodtak.

Csehszlovákiában az aránylag kis létszámú kommunista csoportok nem tudták döntésre bírni a Smeral vezette szociáldemokrata baloldalt. 1919. március végén Prágában összeült a Csehszlovák Szociáldemokrata Munkáspárt rendkívüli konferenciája, hogy az osztrák szociáldemokratákhoz hasonlóan fogalmazza meg álláspontját a Magyarországi Tanácsköztársasággal kapcsolatban. A gyakorlatilag már a párton kívül álló kommunista kisebbség, a német és magyar szocialisták nem fogadták el Masaryk támogatásának politikáját, de a többség magatartását a nemzeti felszabadulás és a demokratikus reformok masaryki koncepciója szabta meg.

A Tanácsköztársaság kikiáltása a legközvetlenebb hatást a jugoszláv munkásmozgalomra gyakorolta. A jugoszláv munkásmozgalom vitái 1919 tavaszán döntő fázisukba érkeztek, s a budapesti forradalom hozzájárult a Jugoszláv Kommunista Párt 1919. áprilisi megalakulásához. A délszláv munkásság rokonszenvezett a magyar forradalommal, s rögtön megmutatkozott, hogy a világháborúban jelentős vérveszteséget szenvedett délszláv állam nem is vehet részt nagyobb erővel a magyar forradalom leverésében. Részint a munkásmozgalom ellenállása miatt, részint mert az állam tekintélye még gyenge volt, és az új országrészekben nagyon sokan megtagadták a katonai szolgálatot. De a jugoszláv kormány külpolitikai számításai sem voltak egyértelműek: erőiket az esetleges olasz vagy román (és albán) konfliktusra tartogatták. Területi igényeiket Magyarországon már 1918 novemberében maximálisan kielégítették, s még előnyösnek is tekintették, hogy a magyar Vörös Hadsereg, amely nem támadja meg Jugoszláviát, sakkban tartja a Bánát jugoszláv részét is igénylő Romániát. Ezek az okok magyarázzák, hogy amikor a francia vezérkar március végén kidolgozta a Tanácsköztársaság elleni intervenció első tervét és Jugoszláviától 3 gyalogoshadosztályt kért, a belgrádi kormány 1 hadosztályt is csak szabódva és feltételesen ígért.

Romániában a fegyveres fellépésre készülő hatalom kegyetlenül elnyomta a magyar forradalom iránti szimpátia megnyilvánulásait. A bukaresti Socialismul, a szocialista párt lapja, mégis leleplezte azokat a tendenciózus híreszteléseket, amelyek a Tanácsköztársaság kikiáltását a Berinkey-kormány manőverének tüntették fel. Április első napjaiban az erdélyi vasutasok általános sztrájkkal, szabotázzsal tiltakoztak az intervenció fenyegetése ellen; megtorlásul több száz letartóztatás történt. Kétségtelen, hogy a szlovákiai és erdélyi szolidaritás-megnyilvánulásokban a proletár internacionalizmus mellett a magyar nemzeti érzés is szerepet játszott. Ennek gyakorlati jelentősége azonban elmaradt a magyar és nem magyar kizsákmányolók nemzetközi összefogása mögött.

A lengyel belügyminiszter szerint „a legutóbbi magyarországi események nem hagyták érintetlenül az ország szellemi állapotát, és hatásuk eredményeként megkétszereződtek a kommunista bűncselekmények”.^12
12 A Magyarországi Tanácsköztársaság 50. évfordulója. Bp. 1970. 367.

Németországban — a szigorú békefeltételek miatti hangulatban — az antantdiktátum elutasítása a munkásmozgalmon kívül is szimpátiát keltett. A német munkásmozgalomban, ahol a kommunista párt és a független szocialisták balszárnya viták során át közeledett egymáshoz, a pártegyesülés váltott ki különös érdeklődést. A müncheni munkások fenntartások nélkül helyeselték a magyar proletárforradalmat, amelynek hatása éppúgy megmutatkozott a Bajor Tanácsköztársaság kikiáltásában, mint az áprilisban Braunschweigben és másutt ismét fellendülő sztrájkmozgalmakban. Ezekben a hetekben, egészen május elsejéig, a Bajor Tanácsköztársaság leveréséig, remélni lehetett, hogy Németország is a szocializmus útjára lép; bár a német munkásmozgalom többségét irányító jobboldali szociáldemokrata vezetés kezdettől fogva egyértelműen elutasító álláspontot foglalt el a budapesti forradalommal szemben, nem úgy, mint a centrizmus nyomása alatt lavírozó osztrák elvbarátai.

Az európai kontinens nyugati felén a kommunista pártok mellett sok országban a baloldali szociáldemokraták és más progresszív csoportok is megelégedéssel fogadták a magyar forradalmat.

Hazafiság és nemzetköziség
A magyar kommünnek világszerte sok barátja és támogatója volt, de hatalmas ellenségei is: a győztes imperialista birodalmak urai és a szomszéd államok — uralmuk megszilárdulását féltő — fiatal uralkodó rétegei.

A kormányzótanács felismerte, hogy a veszély nem annyira belülről, a megdöntött uralkodó osztályok részéről, mint kívülről fenyegeti, s megalakulásának napjától fogva szüntelen erőfeszítéseket tett külpolitikai pozíciójának javítására, minden utat és módot felhasznált elszigeteltségének áttörésére. De az ellentmondásos helyzetben nehéz volt reális külpolitikát folytatni. Az ellenséges hadseregek csupán 2-3 napi járásra voltak a forradalom fővárosától, bármilyen hiba végzetes következményekkel járhatott.

A Tanácsköztársaság a forradalmi honvédelem jegyében született; de vezetői — nagyrészt katonaviselt emberek — tisztában voltak a katonai helyzet végzetes kilátásaival többfelől jövő támadás esetén. A forradalom továbbterjedésébe vetett hitük egy okkal több volt arra, hogy elvessék a fegyveres harc kezdeményezésének gondolatát, legalább addig, amíg a közeli országok valamelyikében nem győz a forradalom. Ebben az esetben viszont semmi sem riasztotta volna vissza őket a segítségnyújtástól, az országhatár átlépésétől sem.

A forradalomnak nem a nemzeti államhatárok korrigálása volt a célja, hanem azok ledöntése; az adott helyzetben tisztán magyar nemzeti szempontból sem lehetett ennél jobbat elképzelni. Semmiféle kilátás sem volt arra, hogy az egész magyarság egy magyar állam határai között éljen együtt, a dunai konföderáció polgári megoldása pedig Párizs és a szomszéd országok uralkodó nemzeti burzsoáziájának ellenzésébe ütközött. A proletárforradalom internacionális érdekei tehát úgy találkoztak a nemzeti érdekekkel, hogy a forradalmárok nem kerültek a nacionalizmus vonzásába. A forradalom vezérkara felismerte és tudatosítani kívánta a Tanácsköztársaság hazafias jellegét; Kun Béla a Vörös Hadsereg létrehozását magyarázva kifejtette, „nem lehet többé alkalmazni Magyarország proletariátusának a marxi jelszót, melynek így megszűnt az érvénye ránk nézve: »a proletárnak nincs hazája«”.^13
13 Kun Béla nyilatkozik. A Vörös Katona, 1919. március 30.

Megnyilatkozásaira elsősorban mégis a proletár nemzetköziség hangoztatása a jellemző. Az óvatosságot indokolja a kispolgári nacionalizmus vonzásától való félelem: Szabó Dezső és Lendvai István a „tiszta” nemzeti érzés nevében siettek üdvözölni a Tanácsköztársaságot, a román frontot tartó székely hadosztálynál soviniszta szellem uralkodott. Kun Béla világosan látta, hogy a hazafias célok bátrabb kidomborítása talán szélesítheti a forradalom tömegbázisát, főleg azok körében, akiknek tudatában a nemzeti érzés dominált az osztályszempontok fölött; másrészt viszont mérsékelheti a nem magyar dolgozók rokonszenvét a magyar forradalom iránt, ami nélkül a Tanácsköztársaság fennmaradása elképzelhetetlen.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A Magyarországi Tanácsköztársaság – Szocialista forradalom Magyarországon
A proletárdiktatúra kikiáltása.
(Idézet: Magyarország története)

1. A tanácsköztársaság létrejötte
A Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a Kommunisták Magyarországi Pártjának egységtárgyalásai.
A Magyarországi Szocialista Párt megalakulása
A Berinkey-kormány lemondásával a szocialista munkásság előtt megnyílt a hatalom békés, polgárháború nélküli átvételének útja. A pillanatnyi döntés a budapesti munkásság kezében volt. A főváros proletárjai szinte egységesen a szocialista forradalom mellett határoztak. Bekövetkezett az a történelmi pillanat, amikor a két évtizeddel korábban létrejött szociáldemokrata pártvezetést túlhaladták az események. A munkásság aktív rétege a kommunisták és a baloldali, illetve centrista szociáldemokraták köré tömörült. Ezek az addig egymással szemben álló irányzatok most közösen vállalták a szocialista forradalmat, részben a helyzet hasonló megítélése alapján, részben a munkások hangulatának hatására. A párthoz, politikai csoporthoz aktívan nem tartozó szervezett munkás számára a döntés még egyszerűbb volt, mint a politikailag tudatosabbaknak; a hatalom átvételének, a szocializmus azonnali megvalósításának lehetőségéből következett a forradalmi elhatározás, a polgári forradalomban megszületett politikai szabadságot eszköznek látta a fennmaradt gazdasági kizsákmányolás megszüntetésére. Bár a politikai munkásmozgalom mérsékelt szárnya ellenezte a forradalmat, ennek — éppen a munkáshangulat következtében — nem volt gyakorlati jelentősége.

Miután a szociáldemokrata pártban március elején a baloldal magához ragadta a kezdeményezést, a Berinkey-kormány szociáldemokrata miniszterei nem tudhatták, meddig élvezik saját pártjuk támogatását. A Népszavában a baloldal programot hirdetett: munkáskormányt, a nagyipar, a bányák és a közlekedés államosítását, földosztás helyett termelőszövetkezetet követelt. A baloldal nem titkolta, hogy az április 13-ra kiírt képviselő-választás eredménye számára csak azt dönti el: „vajon Magyarországon békés vagy pedig erőszakos eszközökkel valósul-e meg a szocializmus…”^l
1 Népszava, 1919. március 19.

A Népszava fenti nyilatkozatát alátámasztja Nagy Vince javaslata: az MSZDP a választások előtt vegye át a kormányzást. A kispolgári-értelmiségi demokraták félreállását jelzi a radikális párt önfeloszlatása a döntés előtti napokban. Miközben a városi munkástanácsok egymás után alakítanak a hatalom haladéktalan átvételére direktóriumokat, az alföldi városi polgárság tipikus képviselője, Nagy Ferenc — a Károlyi-kormány volt közélelmezési minisztere — azt fejtegeti a Világban: miután a munkáshatalom gyors megvalósulása elkerülhetetlen, a polgárság önként adja át a hatalmat a szociáldemokratáknak, hogy ezáltal elkerülje a bolsevizmust.

Március közepén tehát már a munkáshatalom megvalósításának módja, formája volt napirenden; a különböző szociáldemokrata irányzatok, folytatva a párton belüli vitákat, tárgyalásokat kezdtek a kommunista vezetőkkel. A tárgyalások során tisztázódtak az eltérő álláspontok, ezért március 21-én nem volt szükség hosszadalmas tanácskozásra: az érdekeltek tudták, ki volt már a Vix-jegyzék előtt a munkáshatalom mellett, ki ellenezte azt feltétlenül, és kik tették függővé döntésüket a helyzet alakulásától, mely most a kockázat vállalására késztette az ingadozókat is.

A Vix-jegyzék 24 órás ultimátumára csak Budapest válaszolhatott. A főváros elhatározásában mindenesetre része volt a vidéki események ismeretének: a márciusi napok forradalmi akciói, tömegmozgalmai sehol sem találkoztak a reakció határozott ellenállásával vagy az államgépezet erélyes fellépésével. A katonai alakulatok egy része (Nyíregyházán, Kecskeméten, Szegeden, Pápán) forradalmi szellemű, a többi passzív volt. Kivételt képezett a székely hadosztály, amely ellenforradalmár tisztikara befolyása alatt a Nyíregyháza—Nagyvárad vonaltól keletre eső hadműveleti területen, mint állam az államban, katonai diktatúrát gyakorolt. A budapesti helyőrség azonban annál szilárdabban állt a forradalom oldalán; a hadügyminisztérium nacionalista érzelmű, a Vix-jegyzéken felháborodott vezető törzstisztjei (Stromfeld, Tombor) támogatásukról biztosították Böhmöt, a szociáldemokrata hadügyminisztert, ily módon a forradalom irányába orientálva éppen őt, aki az ingadozók kulcsfigurája volt.

Március 21-én reggel a nyomdászsztrájk miatt nem jelentek meg a fővárosi lapok, az emberek ellenőrizhetetlen hírekre voltak utalva, az izgalom és fejetlenség tetőfokára, hágott. Az általános tanácstalanság, a polgári politikusok tehetetlensége megkönnyítette a kommunisták helyzetét, mivel egyedül ők rendelkeztek világos céllal és elképzelésekkel. A hozzájuk csatlakozó szociáldemokrata vezetőkkel együtt hozzáfogtak a hatalom átvételének közvetlen előkészítéséhez. 21-én reggel Csepelen értekezletet tartottak a fontosabb üzemek képviselőivel és a Katonatanács kiküldötteivel. Az értekezlet után megkezdődött a főbb stratégiai pontok megszállása; a szolgálatos rendőrök rosszat sejtve lassan eltűntek az utcákról.

Délelőtt ülést tartott az MSZDP vezetősége, s Böhm Vilmos referátuma alapján határozatot hozott a KMP-vel való megállapodásról, szocialista kormány alakításáról és a Vix-jegyzék elutasításáról. Még be sem fejeződött a vita, amikor a Gyűjtőfogházból visszaérkezett Landler Jenő, és bejelentette, hogy a KMP vezetősége — meghallgatva a pártvezetőség álláspontjáról adott tájékoztatást — kész megállapodni a hatalom átvételéről. A határozatot — amely nemcsak a kommunistákkal való egyesüléssel volt egyértelmű, de programjuk elfogadásával is — a szociáldemokrata vezetőség túlnyomó többséggel mondta ki. Ez azt bizonyítja, hogy a kezdeményezés teljesen a baloldal kezébe került, amelyet a forradalom pillanatában az egész munkásosztály, a főváros lakosságának többsége támogatott, de mellé állt a centrum, a szakszervezeti tanács többsége, sőt a hagyományos jobboldali vezetés egyes tagjai is. A határozat ellen csak a kisebbség (Buchinger, Garami, Peidl, Propper) szavazott. Ez az elszigetelődött csoport kevés számú követőjével passzivitásba vonult. Garami — aki két évtizeden át állt a párt élén — emigrált.

A baloldal győzelmét mutatja, hogy a Gyűjtőfogházba kiküldött 5 tagú bizottságban kizárólag azok foglaltak helyet, akik egyetértettek a hatalom átvételével, s szabad kezet kaptak a megegyezés feltételeit illetően. Csak így volt lehetséges az azonnali megállapodás; amellett nyilvánvaló volt, hogy a feltételeket a győztes kommunista párt diktálja. A kommunisták feltételeit egyébként már megjelölte Kun Béla Bogár Ignácnak március 11-én átadott levelében. Mikor kora délután a Gyűjtőfogházban megjelent az MSZDP tárgyaló bizottsága, a fogház és környéke már tele volt a hírekre odagyűlt kommunistákkal és baloldali szociáldemokratákkal. Jelenlétük, hangulatuk hatása alatt született a megegyezés.

A tárgyaló bizottságok tagjai által aláírt megállapodás szerint a két munkáspárt „közös vezetőségi ülésében a két párt teljes egyesülését határozta el”.² Az egyesült párt a munkás-, katona- és paraszttanácsok segítségével haladéktalanul megvalósítja a proletárdiktatúrát, létrehozza annak hadseregét, és szövetségre lép Szovjet-Oroszországgal.
² A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai (továbbiakban: MMTVD). 5. köt. 1917. november 7. —1919. március 21. Bp. 1956. 688.

A tárgyaláson elvetették Kunfi javaslatát, hogy a két párt őrizze meg szervezeti önállóságát, és alakítson koalíciós kormányt. A centristák csupán azt tudták elérni, hogy az egyesült párt nevéből hiányzott a „kommunista” jelző; ideiglenesen a Magyarországi Szocialista Párt nevet vette fel.

Javában folyt már a tárgyalás a fogházban, mikor délután összeült az MSZDP pártválasztmánya, melynek vitája így már alárendelt jelentőségű volt. Csak Rónai Zoltán államtitkár és a temesvári párttitkár szólalt fel az egyesülés ellen, de Böhm szerint „meghallgatni is alig akarták őket”;³ mikor az ülés végére megérkeztek Kunfiék, és bejelentették az egységokmány aláírását, a választmány — egy ellenszavazattal — jóváhagyta az immár történelmi tényt.
³ Böhm Vilmos, Két forradalom tüzében. Bp. 1946. 197.

A KMP-nek nem volt hasonló, nagyobb létszámú vezető szerve, de a fővárosban tartózkodó vezető párttagok a Gyűjtőben vagy a Visegrádi utcában megvitatták és — hangot adva aggályaiknak is — jóváhagyták Kun Béla és a pártvezetőség tárgyalásait. A késő délután Lukács György előadásán nagy számban megjelent kommunistákat az egyenesen a Gyűjtőfogházból érkező Szamuely Tibor informálta a győzelemről.

A proletárdiktatúra kikiáltása.
A forradalmi kormányzótanács megalakulása
Még javában folyt a Gyűjtőfogházban a két munkáspárt vezetőségének tárgyalása az egyesülésről, mikor 21-én délután Pogány József vezetésével összeült a Katonatanács, és több felszólalás után, nagy lelkesedéssel csatlakozott a még nem is proklamált proletárdiktatúrához. A Katonatanács nemcsak ünnepélyes határozatot hozott, rögtön intézkedett is a hatalom megragadásáról. Alig ért véget 5 órakor a Katonatanács ülése, Pogány helyettese, Moór főhadnagy magához hívatta Dietz Károly budapesti rendőrfőkapitányt, közölte vele a rendszerváltozást, és átvette a rendőrség irányítását. Dietz az erőviszonyok ismeretében meg sem kísérelte az ellenállást, hiszen miután készültséget senki sem rendelt el, alig 1300 embere volt szolgálatban, szemben a 14 ezer főnyi, jól felfegyverzett helyőrséggel, az 5000 fős Népőrséggel, nem szólva a szervezett munkásság hatalmas és részben felfegyverzett tömegéről.

Az est folyamán a Népőrség egyik különítménye megszállta a főkapitányságot, a Gellérthegyen elhelyezett népőrtüzérség parancsot kapott, hogy ellenállás esetén lője a kormányépületeket. A csepeli munkástanács parancsára a gyár munkásőrsége elfoglalta a francia gyarmati katonák által őrzött csepeli szikratávíró-állomást. A Katonatanács által kiküldött csapatok összeszedték a városban található autókat, körülvették a Gyűjtőfogházat. A Katonatanács utasította az illetékes ügyészt a kommunista foglyok szabadon bocsátására.

Az ellenforradalmi erők ebben a helyzetben teljesen tehetetlennek bizonyultak. Károlyi, míg a szociáldemokrata pártvezetőség válaszára várt, érintkezésbe lépett a jobboldali ellenzék, a hagyományos uralkodó osztályok képviselőivel. Azt kérdezte tőlük: hajlandóak-e a területi integritáshoz ragaszkodó nacionalista alapon átvenni a kormányzást, vagy támogatják-e őt, ha egy szocialista kormány élén száll szembe az imperialista hatalmakkal. Bethlen István és társai semmire sem vállalkoztak. Szívesen átvették volna a hatalmat, ha Párizs támogatását élvezik, de ilyen értelmű biztatást egyáltalán nem kaptak, sőt vészjelzéseiket sem vették komolyan. (Mikes Ármin gróf és más arisztokraták már 17—18-ától figyelmeztették az angol és az amerikai missziókat, hogy ha nem szállják meg Budapestet, és nem távolítják el Károlyit, a hatalom az ő kezéből igen hamar átcsúszik a kommunistákéba. Bethlen István 21-én közölte Vixszel, hogy a jegyzék közvetlen eredménye egy szovjetbarát, baloldali fordulat lesz.)

Délután 4 órakor került sor a minisztertanács utolsó ülésére, melyen maga Károlyi elnökölt. A jobboldali szociáldemokrata miniszterek — Garami és Peidl — a délelőtti vezetőségi ülés után már nem vettek részt a párt tevékenységében; Böhm hadügyminiszter, aki már órákkal előbb parancsban szólította fel a hadsereget az új, szocialista kormány támogatására, hallgatott. Kunfi, aki 3/4 6 körül érkezett meg a pártválasztmány üléséről, röviden bejelentette: a szociáldemokrata párt vállalja az új kormány megalakítását, s ennek névsorát a Munkástanácsban az éjszaka folyamán összeállítják. Utalt arra is, hogy megegyeznek a kommunistákkal, de részleteket nem közölt, mindenesetre kérte a kommunista foglyok azonnali szabadon bocsátását.

Még tartott a minisztertanács, mikor egy külügyminisztériumi tanácsos pontosan a határidő lejártakor, 6 órakor átnyújtotta Vixnek a jegyzéket elutasító választ. Vix lakását hamarosan fenyegető tömeg vette körül.

Károlyi abban állapodott meg a szociáldemokrata miniszterekkel, hogy ő nevezi ki az új kormányt. Az utóbbiak látták, hogy Károlyi nincs tisztában a változás jellegével, nem érti, hogy új, proletárforradalom kezdődött, de kitértek felvilágosítása elől, annál is inkább, mert maguk sem tudták pontosan előre, mire jutnak a kommunistákkal. A minisztertanács után Károlyi arra várt, hogy meghívják a Munkástanács ülésére. Ehelyett arról értesítették telefonon, hogy a Munkástanács jóváhagyta a két munkáspárt egyesülését és proklamálta a proletárdiktatúrát. Ezzel a polgári demokratikus Népköztársaság megszűnt létezni. Károlyival titkára közölte, hogy közzétették — Károlyi engedélye nélkül — az ismert kiáltványt, mely szerint lemond az elnökségről, és a proletariátusnak adja át a hatalmat. Károlyi nemtetszését fejezte ki ugyan amiatt, hogy ilyen módon értesült saját lemondásáról, de fenntartásai ellenére támogatni kívánta az új forradalmat. A rá várakozó jobboldali politikusoknak megüzente, hogy megbeszélésük tárgytalanná vált, a Vix-jegyzék dilemmáját nélkülük oldották meg.

Mikor a Budapesti Munkástanács március 21-én este 7-kor, lelkes és izgatott hangulatban összeült, hogy határozzon a munkásosztály nevében, a döntés végrehajtása már biztosítva volt. Míg az ülés folyt, a Visegrádi utcai kommunista pártközpontban a földalatti kommunista szervezetek vezetői, Szamuely Tibor, Lukács György, Illés Artúr és társaik az odasereglő kommunisták segítségével gondoskodtak a bankok, raktárak védelméről, őrjáratokat küldtek ki a közrend biztosítására.

A Munkástanácsban az MSZDP centrista szárnyának egyik befolyásos vezetője, Garbai Sándor építőmunkás ismertette a munkáspártok megegyezését. Kifejtette, hogy a válságba jutott Berinkey-kormány alapjában véve a burzsoá diktatúra szerve volt, és a válság megoldására a munkásság előtt „nincs más út, mint elfogadni a diktatúrának egy másik fajtáját”, a proletárdiktatúrát. Bejelentését nagy taps és közbekiáltások fogadták: „Korábban kellett volna!” Garbai határozott hangon, röviden vázolta a diktatúra feladatait, a tanácsrendszerre való áttérés elkerülhetetlenségét és nemzetközi jelentőségét, kíméletlen harcot hirdetett az ellenforradalom letörésére. Beszédének minduntalan visszatérő motívuma a bizonykodás a jobboldal ellen és előtt: a munkásság a szociáldemokrata párt ellenére is kikiáltotta volna a proletárdiktatúrát. „Nekünk csak egy lehet a kötelességünk, hogy beleilleszkedjünk az eseményekbe, és hogy a ránk rótt föladatokat jól oldjuk meg.”^4
4 Népszava, 1919. március 22.

A Munkástanács hangulata vitathatatlanul az új forradalom mellett volt, örömmel fogadták az egységokmány felolvasását, Pogány rövid beszédét a Katonatanács délutáni üléséről, a kommunisták nevében szót kérő Bolgár Elek komoly, súlyos szavait. Az elnöklő Bokányi javaslatára közfelkiáltással szavazták meg a határozatot, s ezzel a munkásság kezébe vette a hatalmat.

Este 10 óra körül Garbai elnökletével összeült a két párt vezetősége. Itt már a történelmi elhatározás megvalósítása volt napirenden: mindenekelőtt kijelölték az új kormány tagjait, akik nem miniszterek, hanem szovjet mintára népbiztosok lettek, a kormányt pedig Forradalmi Kormányzótanácsnak nevezték, külsőségekben is minden módon megkülönböztetve az új, szocialista forradalmat a polgári rendszertől.

A megalakult kormányzótanács rögtön kiadta első rendeleteit. A statáriumról szóló rendelet szerint halállal bűnhődik mindenki, aki a Tanácsköztársaság parancsainak fegyveresen ellenszegül, felkelést szít, rabol vagy fosztogat. Ezt a rendelkezést nem hajtották végre betű szerint; fő célja az elrettentés volt. Elsősorban a forradalom osztályellenségei ellen irányult, de az orosz forradalom nehézségeit annak idején növelő anarchista vagy ösztönös népi igazságtevések, „kisajátítások” megelőzésére is, mint a szovjet példát követő másik rendelet, amellyel teljes szeszfogyasztási tilalmat léptettek életbe. Az értekezlet kimondta, hogy az egyesítő pártkongresszusig a kormányzótanács tölti be a pártvezetőség funkcióit. Az ideiglenesnek szánt határozatban a proletárdiktatúra egyik alapvető problémája tükröződik: az állami- és pártvezetés közti különbség a Tanácsköztársaság 133 napja során végig tisztázatlan maradt.

A kormányzótanács összetétele viszont a pillanatnyi körülményeket tükrözte; nevezetesen azt az egységokmány előtti szociáldemokrata elképzelést, hogy egypárt-kormányt alakítsanak, amelyben a kommunisták lojalitásának biztosítására és az új, „keleti” külpolitikai orientáció demonstrálására Kun Bélának ajánlják fel a külügyi tárcát. A szociáldemokrata népbiztosok 3/4 része a baloldal és a centrum vezetői közül került ki, a néhány jobboldali népbiztos csak kisebb jelentőségű szaktárcát kapott (közélelmezés, német kisebbség ügyei). A jobboldal politikai vezetői távol maradtak a diktatúra kormányától. A kormány jellegét erősen módosította a kommunisták javaslata, hogy szovjet mintára minden népbiztos helyettese is vegyen részt a kormány ülésén. Miután a 13 helyettes népbiztos közül 9 kommunista volt, megoldódott a kommunisták képviselete a kormányzótanácsban. A számaránynál sokkal fontosabb, hogy ezekben a forradalmi napokban mindenképpen a tömeghangulatra támaszkodó s előnyös helyzetüket jól kihasználó kommunistáké volt a döntő szó.

A szocialista forradalom békés győzelme
A kormányzótanács másnapi, március 22-i ülése már megelégedéssel állapíthatta meg, hogy a szocialista forradalom az egész ország területén békésen, ellenállás és vérontás, sőt jelentősebb rendzavarások nélkül győzött. (7-8 halottja volt a forradalomnak; ebből 6 a Nagykunság tanyáin, ahol szervezett szocialista mozgalom híján a szegénység haragja egy-két esetben összecsapott a régi rend védekező fegyvereseivel.) Március 21-e nem járt az egyéni és tömegszenvedélyek olyan kitöréseivel, mint 1918 novemberének első napjai.

A hatalom átvételének békés útja az első magyar szocialista forradalom legfontosabb sajátosságainak egyike. Alapjában véve az erőviszonyok alakulása, a forradalom ellenségeinek átmeneti erőtlensége tette lehetővé. Ez az egyszerűnek tűnő tény azonban rendkívül bonyolult áttételeken át érvényesült, és a forradalom vezérkarát dicséri, hogy villámgyorsan orientálódva megértette a helyzet parancsát, és annak engedelmeskedett, nem pedig a korábban kialakult sematikus elképzeléseknek.

A legilletékesebb: Lenin, helyeselte a merész döntést, sőt példaként állította más országok proletárjai elé: „… bármilyenek legyenek is azok a nehézségek, melyekkel Magyarországnak kétségtelenül meg kell küzdenie, mi itt a szovjethatalom győzelmén kívül, erkölcsi győzelmet is arattunk. A legradikálisabb, a legdemokratikusabb, megalkuvó burzsoázia elismerte, hogy a legnagyobb válság pillanatában, amikor a háborúban kimerült országot újabb háború fenyegeti, a tanácshatalom történelmi szükségszerűség.”^5
5 Lenin Összes Művei. 38. köt. 2. kiad. Bp. 1973. 205.

A békés győzelem első feltétele, természetesen, a forradalom táborának ereje és egysége. A forradalom tömegbázisa a győzelem első napjaiban és heteiben volt a legszélesebb s a legszilárdabb. A munkásosztály szinte egy emberként vállalta a diktatúrát. A háború és az azt követő gazdasági válság hatására nemcsak a szó szoros értelmében vett proletárok helyeselték a kapitalista magántulajdon rendjének felváltását a köztulajdon rendjével, hanem az urak háborújában szenvedett katonák, a rokkantak és hadiözvegyek, a lerongyolódott kisemberek, a kisfizetésű kereskedelmi, hivatali, ipari alkalmazottak is, akiknek helyzete viszonylagosan a munkásokénál is többet romlott, a cselédek és a társadalom más páriái, akik csak az első forradalomban ébredtek emberi öntudatra. A szegényparasztság a földért vívott harc győzelmét látta március 21-ben.

Paradox módon a forradalom békés győzelmét segítette az ország reménytelen külpolitikai helyzete, a nemzeti katasztrófa. A Vix-jegyzéket csak forradalmi, szocialista kormány utasíthatta vissza. A nagybirtok és a nagytőke ekkor már elég világosan látta, hogy számára nincs más választás, mint a győztesek által kijelölt határok elfogadásával beilleszkedni a bolsevizmus ellen harcolók frontjába, de miután a háborúban fő érve a történelmi határok védelme volt, önmagának adta volna meg a politikai kegyelemdöfést, ha a proletárkormány honvédő felhívásával úgy száll szembe, hogy a jegyzék elfogadását javasolja.

A szélesebb polgári-középosztályi rétegek, a polgári értelmiség politikai spektrumában ekkor nem a szocializmussal való szembenállás, hanem az ellenforradalmi reakcióval szemben elfoglalt álláspont volt a meghatározó. Ezt bizonyítja, hogy már a március közepén kialakult „választási” hangulatban mindinkább elszigetelődött a Bethlen—Lovászy—Heinrich-féle jobboldali blokk. Lovászy, aki a Károlyi-párt szakadásakor Károlyi óriási tekintélye ellenére is magával vitte a többséget, most egymás után vesztette el híveit, s legszívesebben maga is visszafordult volna; Nagyatádi Szabó István szakított a Pallavicini-féle „kisgazdákkal”, és határozottan Károlyi mellé állt. A választásokon így a Polgári Blokk fő reménysége az egyházi támogatás maradt. A nemzetgyűlési választás elmaradása és az új forradalom azonban mérsékelte a klérus politikai szerepét. Csernoch hercegprímás befolyását a háttérből igyekezett érvényesíteni, hogy elkerülje az éles összeütközést a hatalommal. A klérus militáns élharcosait, gróf Mikes püspököt, Pehm (Mindszenty) hitoktatót már a Berinkey-kormány internáltatta. Az alsópapságot nem hagyta érintetlenül a forradalom szelleme; nem véletlen, hogy Persián Ádám, a polgári forradalom kormánybiztosa március 21-e után a katolikus alsópapság „magyar és proletár szívére” apellál, mikor az imperializmus — és nem a vallás — ellen harcoló Tanácsköztársaság támogatására szólítja fel. Az egyházak nem üdvözölték ugyan március 21-ét, de nem is gondoltak aktív ellenállásra. A politikában elszigetelődött uralkodó osztályok egyik fő támasza, az egyház, egyelőre a passzivitást választotta.

Másik fő támasza: az államapparátus és a tisztikar, szintén képtelen volt az aktív fellépésre. A civil államgépezetet megbénította egyrészt a Berinkey-kormány ingadozása, másrészt a munkás- és nemzeti (paraszt-) tanácsoknak már a fordulat előtt nagyra nőtt hatalma. A tisztek, bár többségükben nem voltak hívei a vörös forradalomnak, ragaszkodtak az egzisztenciájukat jelentő hadsereghez, s hazafiságból is — mely azonban a nacionalizmus jegyeit viselte — készek voltak részt venni a honvédelemben. Így a tisztikar legreakciósabb, a régi uralkodó osztályokhoz legszorosabban kötődő rétege sem szánta el magát ellenforradalmi fellépésre, hiszen az adott hangulatban nem számíthatott a parancsnoksága alatt álló egységekre. A „fehér” tisztek legmarkánsabb vezéregyénisége, Gömbös Gyula már a MOVE februári feloszlatása után Bécsbe menekült. Az aktív ellenforradalmi szervezetek (Székely Nemzeti Tanács, Felvidéki Liga, ÉME, MOVE), az egyetemi és papi csoportok a március 21. utáni napokban nem hallattak magukról.

Az ellenforradalom gyengeségét pillanatnyi helyzetén túl mélyebben fekvő ok is magyarázza. 1918 előtt tömegpártok, tömegszervezetek hiányában — az egyházaktól eltekintve — az uralkodó osztályok fő eszköze az államapparátus volt. A Monarchia összeomlása után azonban csonka magyar államapparátus maradt: a hadsereg zöme nem tartozott a magyar államhoz; nem volt önálló magyar külpolitikai apparátus; a legyőzött államok közül Magyarország szinte az egyetlen volt, amelynek uralkodó körei nem rendelkeztek kiépített nyugati kapcsolatokkal. Az országhatárok megváltozása szétzilálta az amúgy is Bécs, sőt egyre inkább Berlin gyámkodásához szokott uralkodó osztályok sorait. A harcedzett, a forradalomban öntudatosabbá és szervezettebbé váló munkásosztállyal szemben nem állt politikailag szervezett, önálló, modem tőkésosztály, az ellenforradalom harcképes osztagai sokkal inkább a letűnő arisztokráciához és dzsentri réteghez kapcsolódtak még. Ez a körülmény elősegítette ugyan a forradalom békés diadalát, de hamarosan megmutatkozott, hogy hiba volt lebecsülni a megdöntött régi rendszer erejét és tartalékait.

Magyarországra is vonatkozott Lenin figyelmeztetése egy 1919 májusában mondott beszédében: „A nagy forradalmak, még ha békésen kezdődtek is, mint a nagy francia forradalom, ádáz háborúkkal végződtek, amelyeket az ellenforradalmi burzsoázia indított.”^6
6 Lenin összes Művei. 38. köt. 2. kiad. Bp. 1973. 349.202

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Kína forradalma
Amikor Kína magárahagyatva küzdött
VIII. Visszavonulás időben és térben
8. A Kuomintang ingadozik a tengelyhatalmak és a szövetségesek között

(idézet: Kína forradalma című könyvből)

8. A Kuomintang ingadozik a tengelyhatalmak és a szövetségesek között

Közben a nemzetközi helyzet ismét megváltozott. 1941 júniusa után a Szovjetunió, Anglia és Amerika egymás mellett állottak. Az Egyesült Államok nem vett ugyan még részt a tényleges háborúban, de világos volt, hogy végre megvalósul a hitleri fasizmus elleni nagy szövetség. Világos volt, hogy a tengelyhatalmak elvesztették az ellenfelek megosztásának nagy előnyét és most már meg lehet verni őket. A nyugati szövetséges országokban a bal- és jobboldal viszonylag széles közös működési alapot talált.

Ezek az események már előrevetették árnyékukat. Már hat hónappal korábban, az Új Negyedik Hadsereg elleni orvtámadás idején az amerikaiak és angolok mélyen meg voltak döbbenve, megértették — végre —, hogy a kínai polgárháború minden „kommunistaellenes győzelme” a japánokat segíti, nem pedig őket. Megértették, hogy egy ilyen „győzelem” az ő japánellenes pozícióikat gyengíti. Másutt még nem volt közös vagy párhuzamos politikájuk a Szovjetunióval, amikor itt már közösen léptek fel. A Kuomintang belpolitikai tervei a Münchenben megszületett helyzetre épültek — de a müncheni épület már 1940 végén ingadozni kezdett.

A Kuomintang uralkodó csoportjai egységesek voltak abban, hogy valamennyien vissza akarták állítani a Kuomintang-párt teljes diktatúráját — de a nemzetközi politika kérdéseiben megoszlottak.

A Csang Kai-sek által vezetett csoport — bár csak általánosságban és nem nagyon szilárdan — az angolszászok háborús győzelmére spekulált. Több más csoport, közöttük Ho Jing csin, a „CC csoport” és a hadsereg németbarát elemei a tengelyhatalmak győzelmére esküdtek.*

* W. H. Donald, Csang Kai-sek híres ausztráliai tanácsadója, aki 1941-ben hagyta el Kínát, azt mondta barátainak: azért távozik, mert biztos benne, hogy Csungking átáll a tengelyhatalmak oldalára és erre Csang Kai-sek is hajlandó.*

Egészen Franciaország legyőzetéséig ezek a különbségek tisztán akadémikus jellegűek voltak. Később azonban — különösen pedig a szovjetellenes náci orvtámadás után — igazi jelentőséget kaptak. Ho Jing-csin bandája azonnal teljes katonai rohamot követelt a kommunisták ellen. Csang Kai-sek — aki persze valójában ugyanazt akarta — kissé elővigyázatosabban haladt előre és részletintézkedésekkel kísérletezett.

Arra várt, hogy talán egy háború utáni szövetséges angolszász segítség formájában kedvezőbb alkalom is felbukkan. 1941-ben egy általános polgárháború azt jelentette volna, hogy a Kuomintang a japánok alárendelt partnerévé válik és végül csatlós-országgá süllyeszti Kínát egy szovjetellenes japán támadásban. Ho-nak megfelelt volna ez a megoldás, Csang Kai-seknek azonban nem. A tengelyhatalmak minden egyes európai sikere Ho helyzetét erősítette. A tengely minden kudarca, a távolkeleti szövetséges magatartás minden szilárdulása vereséget jelentett az általa képviselt politikai vonalvezetés számára.

A Kuomintangon belül nem volt éles harc az előbb ismertetett véleménykülönbség felett. Ho nem tört Csang Kai-sek ellen — Csang Kai-sek pedig továbbra is megtartotta Ho-t hadügyminiszternek. Mindkét irányzat mélységesen opportunista volt és egyik sem idegenkedett attól, hogy két tűzben tartsa a vasat. A különbség azonban mégis megvolt, és megoldásának módjával összefüggött a belső és a nemzetközi helyzet alakulása. A kínai kommunisták ezt a tényt ismerték fel, amikor a Negyedik Hadsereg elleni orvtámadás után Ho Jing-csin megbüntetését követelték, de Csang Kai-seket nem érintették, holott ő is éppen annyira felelős volt az orvtámadásért.

A szovjetellenes náci támadásnak kettős hatása volt. Ideiglenesen újjáélesztette a polgárháborús válságot, azután rendkívül jelentős mértékben lecsendesítette. A korai náci sikerek arra késztették a Kuomintangon belüli tengelybarát csoportot, hogy még erősebben ordítozzék és a kommunisták azonnali eltiprását követelje. Érvelésük módját azoktól a német diplomatáktól tanulták, akik a kínai német diplomáciai kapcsolatok megszakadása előtt Csungkingban működtek. Ez a németektől tanult érvelés azt mondotta: Japán nemsokára rátámad Szovjet-távolkeletre és túlságosan el lesz foglalva, semhogy a Kuomintangnak sok bajt okozzon. Közben a Wehrmacht majd keresztülszánt európai Oroszországon és elérkezik a kínai határhoz. Akkor — ígérték a nácik — ők majd figyelmeztetik Japánt, hogy ne folytassa terjeszkedését Kína belseje felé. Németország és Kína akkor szövetségesekké válnak és Japánnak el kell fogadnia ezt a megoldást, vagy mindkettőjükkel találja magát szemben. Ez a rendkívüli boldogság természetesen csak úgy következhet be, ha a Kuomintang tisztára mossa magát azoktól a vétkektől, amelyeket a kommunisták „eltűrésével” elkövetett. Máskülönben a japánoknak okuk lenne a Kínában maradásra — olyan okuk, amelyet a németek nem vitathatnak.

Ez az őrült elmélet bizonyos Kuomintang-körökben rendkívül népszerű volt és Ho Jing-csin már taktikai tervet is készített a Nyolcadik Hadsereg és az újjászervezett Negyedik Hadsereg elleni támadásra. Ez a támadás Moszkva elestével egyidőben következett volna be …

A történet vége ismeretes, hiszen Moszkva tudvalévőén nem esett el.

A nemzetközi helyzet a Szovjetunió, Amerika és Anglia közötti háborús szövetség irányába — és japán-szovjet háború helyett angolszász-japán háború irányába fejlődött. Kínában nem szűnt meg a polgárháború veszélye. De a fasiszta tengelyhatalmak győzelmeivel összehangolt polgárháborús tervek egyszer és mindenkorra eltűntek a színről.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A szakszervezetek szerepe és feladatai az új gazdasági politika viszonyai között

Az OK(b)P Központi Bizottságának 1922 január 12-i határozata

1. Az új gazdasági politika és a szakszervezetek

Az új gazdasági politika számos lényeges változást idéz elő a proletariátus, tehát a szakszervezetek helyzetében is. Az ipar és a közlekedés terén a termelési eszközök túlnyomó része a proletár állam kezében marad. Ez a körülmény a föld nacionalizálásával együtt azt mutatja, hogy az új gazdasági politika nem változtatja meg a munkásállam lényegét, de lényegesen megváltoztatja a szocialista építés módszereit és formáit, mivel megengedi a gazdasági versenyt az épülő szocializmus és az újjászületni igyekvő kapitalizmus között a sokmilliós parasztságnak a piacon keresztül történő kielégítése talaján.

A szocialista építés formáinak megváltoztatását az a körülmény teszi szükségessé, hogy a kommunista párt és a Szovjethatalom jelenleg a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet egész politikájában ennek az átmenetnek különleges módszereit alkalmazza, igen sok tekintetben más eszközökkel dolgozik, mint azelőtt, mondhatni „újabb átkaroló hadművelettel” foglal el számos hadállást, visszavonul, hogy azután annál felkészültebben mehessen át ismét támadásba a kapitalizmus ellen. Nevezetesen, most teret kap és fejlődik a szabadkereskedelem és a kapitalizmus, amelyeket állami szabályozásnak vetettünk alá, másrészt a szocializált állami vállalatokat átállítják az úgynevezett önálló gazdaságos elszámolásra, vagyis kereskedelmi alapokra, ami az ország általános kulturális elmaradottsága és kimerültsége következtében kisebb-nagyobb mértékben elkerülhetetlenül arra fog vezetni, hogy a szóbanforgó vállalatok igazgatósága a tömegek tudatában szembekerül az ott foglalkoztatott munkásokkal.

2. Államkapitalizmus a proletár államban és a szakszervezetek

A proletár állam, ha hű akar maradni lényegéhez, a szabadkereskedelmet és a kapitalizmus fejlődését csak bizonyos mértékig és csak azzal a feltétellel engedheti meg, hogy a magánkereskedelmet és a magángazdasági kapitalizmust az állam szabályozza (felügyelet alatt tartja, ellenőrzi, megállapítja formájukat, rendjüket stb.). E szabályozás sikere nemcsak az államhatalomtól függ, hanem még inkább a proletariátus és általában a dolgozó tömegek érettségének fokától, továbbá a kultúra színvonalától stb. De a munka és a tőke osztályérdekei közötti ellentét még e szabályozás teljes sikere esetén is feltétlenül megmarad. Ezért mostantól fogva a szakszervezetek egyik legfőbb feladata a proletariátus osztályérdekeinek minden irányban és minden eszközzel való megvédése a proletariátusnak a tőke elleni harcában. Ezt a feladatot nyíltan az egyik legelső helyre kell állítani, s a szakszervezetek apparátusát ennek megfelelően kell átszervezni, módosítani, vagy kiegészíteni (egyeztető bizottságokat, sztrájkalapokat, segélyalapokat stb. kell létesíteni, illetve, helyesebben, igyekeznünk kell ilyeneket létesíteni).

3. Az úgynevezett önálló gazdaságos elszámolásra átállított állami vállalatok és a szakszervezetek

Az állami vállalatok átállítása az úgynevezett önálló gazdaságos elszámolásra elkerülhetetlenül és elválaszthatatlanul összefügg az új gazdasági politikával, és a közeljövőben feltétlenül ez lesz a legelterjedtebb, ha ugyan nem az egyedüli típus. A megengedett és fejlődő szabadkereskedelem viszonyai között ez ténylegesen azt jelenti, hogy az állami vállalatokat jelentős mértékben kereskedelmi alapokra állítjuk át. Ez a körülmény, minthogy feltétlenül szükséges, hogy emeljük a munka termelékenységét, hogy veszteségmentessé és jövedelmezővé tegyünk minden állami vállalatot, minthogy elkerülhetetlenül a hivatali érdekek túlzott előtérbe helyezésére és hivatali túlbuzgóságra vezet, feltétlenül bizonyos érdekellentétet szül a vállalatoknál a munkafeltételek kérdéseiben egyfelől a munkásság, másfelől az állami vállalatok igazgatói, illetve e vállalatok fölöttes hatóságai között. Ezért a szocializált vállalatok tekintetében a szakszervezetekre feltétlenül az a kötelezettség hárul, hogy megvédjék a dolgozók érdekeit, a lehetőséghez mérten elősegítsék anyagi jólétük emelkedését, s állandóan kijavítsák a gazdasági szervek hibáit és túlzásait, amikor ezek az államapparátus bürokratikus eltorzításából származnak.

4. A proletariátus osztályharca olyan államban, amely elismeri a föld, a gyárak stb. magántulajdonát, s amelyben a politikai hatalom a tőkés osztály kezében van, lényegesen különbözik a proletariátus gazdasági harcától az olyan államban, amely nem ismeri el a földnek és a nagyvállalatok többségének magántulajdonát, s amelyben a politikai hatalmat a proletariátus tartja kezében

Amíg osztályok vannak, elkerülhetetlen az osztályharc. A kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet idején elkerülhetetlen az osztályok létezése, és az Oroszországi Kommunista Párt programja teljes határozottsággal kimondja, hogy a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenetnek még csak az első lépéseinél tartunk. Ezért a kommunista pártnak, a Szovjethatalomnak és a szakszervezeteknek egyaránt nyíltan el kell ismerniök, hogy a gazdasági harc fennáll és mindaddig elkerülhetetlen, amíg legalább alapjában nem fejeztük be az ipar és a mezőgazdaság villamosítását, amíg el nem vágtuk ezzel a kisgazdaságnak és a piac uralmának minden gyökerét.

Másrészt nyilvánvaló, hogy a kapitalizmusban a sztrájkharc végső célja az államapparátus összetörése, az adott osztály-államhatalom megdöntése. Az olyan átmeneti típusú proletár államban viszont, amilyen a mienk, a munkásosztály bármiféle akciójának végső célja csakis az lehet, hogy erősítse a proletár államot és a proletár osztály-államhatalmat olymódon, hogy harcol ennek az államnak bürokratikus kinövései, hibái és gyengéi, a proletár állam ellenőrzése alól kibújni igyekvő tőkések osztály étvágya stb. ellen. Ezért sem a kommunista pártnak, sem a Szovjethatalomnak, sem a szakszervezeteknek semmiképpen sem szabad elfelejteniök s nem szabad eltitkolniok a munkás- és általában a dolgozó tömegek előtt, hogy olyan államban, ahol az államhatalmat a proletariátus tartja kezében, a sztrájkharc alkalmazása kizárólag egyrészt a proletár állam bürokratikus kinövéseivel és a kapitalista múltnak az állam intézményeiben még meglevő mindenféle maradványaival, másrészt a dolgozó tömegek politikai fejletlenségével és kulturális elmaradottságával magyarázható és indokolható.

Ezért a munkásosztály egyes csoportjai és a munkásállam egyes intézményei és szervei között előforduló súrlódások és konfliktusok terén a szakszervezeteknek az a feladatuk, hogy elősegítsék a konfliktusok leggyorsabb és legsimább rendezését, olymódon, hogy az általuk képviselt munkáscsoportok számára a lehető legtöbb előnyt biztosítsák, amennyiben ezek az előnyök megvalósíthatók anélkül, hogy ez más csoportok rovására menne, és kárt okozna a munkásállamnak és egész gazdaságának fejlődése szempontjából, merthiszen csakis ez a fejlődés teremtheti meg a munkásság anyagi és szellemi jólétének alapját. A munkásosztály egyes részei és a munkásállam szervei között felmerülő súrlódások és konfliktusok elsimításának egyetlen helyes, egészséges és célravezető módszere a szakszervezetek közvetítő részvétele: a szakszervezetek — megfelelő szerveik útján — vagy tárgyalásokat kezdenek az illetékes érdekelt gazdasági szervekkel mindkét fél pontosan megfogalmazott követelései és javaslatai alapján, vagy a fölöttes állami fórumokhoz fellebbeznek.

Abban az esetben, ha a gazdasági szervek helytelen ténykedései, bizonyos munkáscsoportok elmaradottsága, ellenforradalmi elemek provokációs munkája, vagy végül maguknak a szakszervezeteknek gondatlansága sztrájkok formájában megnyilvánuló nyílt konfliktusokra vezet az állami vállalatoknál stb., a szakszervezeteknek az a feladatuk, hogy elősegítsék a konfliktusok mielőbbi felszámolását a szakszervezeti munka jellegéből folyó intézkedések útján: tegyenek intézkedéseket a valóban meglevő visszásságok és rendellenességek kiküszöbölésére és a tömegek jogos és megvalósítható követeléseinek kielégítésére, politikailag befolyásolják a tömegeket és így tovább.

A szakszervezeti munka helyességének és eredményességének az az egyik legfontosabb és csalhatatlan mértéke, hogy mennyire sikerül az illető szakszervezetnek az állami vállalatoknál a tömegkonfliktusokat olyan előrelátó politikával megelőzni, amely a munkástömegek érdekeinek tényleges és minden irányú megvédését s a konfliktusokra alkalmat adó jelenségek idejében való kiküszöbölését célozza.

5. Visszatérés az önkéntes szakszervezeti tagsághoz

Az a gyakorlat, hogy a szakszervezetek formai alapon kivétel nélkül minden, bérmunkást tagjaik közé soroltak, a szakszervezetekben némi bürokratikus eltorzulásra vezetett, és ennek folytán a szakszervezetek elszakadtak tagjaik nagy tömegeitől; ezért a leghatározottabban be kell vezetni az önkéntes tagságot mind az egyéni, mind a kollektív belépésnél. A szakszervezeti tagoktól semmiképpen sem szabad meghatározott politikai nézetek elfogadását követelni; a szakszervezeteknek ebben az értelemben — éppúgy, mint a valláshoz való viszony kérdésében — pártonkívülieknek kell lenniök. A proletár államban csak azt kell megkövetelni a szakszervezeti tagoktól, hogy megértsék az elvtársi fegyelemnek és a munkásság ereje egyesítésének szükségességét a dolgozók érdekeinek megvédelmezése és a dolgozók hatalma, vagyis a Szovjethatalom támogatása érdekében. A proletár államnak a munkások szakmai egyesülését mind jogilag, mind anyagilag elő kell segítenie. De a szakszervezeteknek semmiféle joguk sem lehet kötelezettségek nélkül.

6. A Vállalatok igazgatása és a szakszervezetek

A proletariátusnak, miután kivívta az államhatalmat, legfőbb és életbevágó érdeke a termékek mennyiségének növelése, a társadalom termelőerőinek óriási mértékű gyarapítása. Ez a feladat, amelyet az Oroszországi Kommunista Párt programjában világosan kitűzött, különösen égetővé vált nálunk jelenleg a háború utáni elszegényedés, éhínség és gazdasági bomlás következtében. Ezért a mielőbbi és minél tartósabb siker a nagyipar helyreállítása terén olyan feltétel, amely nélkül elképzelhetetlen a munka felszabadítása a tőke igája alól, elképzelhetetlen a szocializmus győzelme; a siker érdekében viszont a mai oroszországi viszonyok között feltétlenül szükség van arra, hogy az egész hatalom a gyárigazgatóságok kezében összpontosuljon. Ezeknek az igazgatóságoknak, amelyeket rendszerint az egyszemélyi vezetés elve alapján állítanak össze, önállóan kell intézniök mind a munkabérek nagyságának megállapítását, mind a papírpénz, az élelmiszerek és a munkaruhák elosztását, valamint a különféle egyéb cikkekkel való ellátást, mégpedig a szakszervezetekkel kötött kollektív szerződések alapján és azok keretei között, megőrizve a lehető legteljesebb manőverezési szabadságot, a legszigorúbban ellenőrizve a termelés fokozása, veszteségmentessége és jövedelmezősége terén ténylegesen elért eredményeket, a leggondosabban kiválogatva a legkiválóbb és legügyesebb vezetőket és így tovább.

A szakszervezeteknek a vállalatok igazgatásába való bárminemű közvetlen beavatkozását ilyen körülmények között feltétlenül károsnak és megengedhetetlennek kell tekinteni.

Teljesen helytelen lenne azonban úgy értelmezni ezt a vitathatatlan igazságot, hogy tagadjuk a szakszervezeteknek az ipar szocialista megszervezésében és az állami ipar igazgatásában való részvételét. Ez a részvétel feltétlenül szükséges, mégpedig a következő, pontosan meghatározott formákban:

7. A szakszervezetek szerepe és részvétele a proletár állam gazdasági és állami szerveiben

A proletariátus a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenetet végrehajtó állam osztályalapja. Olyan országban, ahol a kisparasztság hatalmas többségben van, a proletariátus ezt a feladatát csak akkor oldhatja meg sikeresen, ha — rendkívül hozzáértőén, óvatosan és fokozatosan — megvalósítja a parasztság túlnyomó többségével való szövetséget. A szakszervezetek legyenek a legközelebbi és feltétlen munkatársai annak az államhatalomnak, amelynek egész politikai és gazdasági tevékenységét a munkásosztály öntudatos élcsapata, a kommunista párt vezeti. A szakszervezeteknek, lévén általában a kommunizmus iskolái, többek között a szocialista ipar (majd fokozatosan a mezőgazdaság) igazgatásának iskolájául kell szolgálniok a munkások egész tömege, majd valamennyi dolgozó számára.

Ezekből az elvi tételekből kiindulva a szakszervezetek a legközelebbi időszakban a következő főbb formákban vegyenek részt a proletár állam gazdasági és állami szerveiben:

1. A szakszervezetek valamennyi gazdasági és gazdasággal kapcsolatos állami szerv összeállításában részt vesznek olymódon, hogy saját jelölteket állítanak, adatokat szolgáltatnak ezeknek szolgálati idejéről, gyakorlatáról stb. A kérdés eldöntése kizárólag a gazdasági szervekre tartozik, amelyek teljes mértékben felelősek is a megfelelő szervek munkájáért. A gazdasági szervek a kérdés eldöntésében valamennyi jelöltnél tekintetbe veszik az illetékes szakszervezetek véleményezését.

2. A szakszervezeteknek az az egyik legfontosabb feladatuk, hogy a munkások és általában a dolgozó tömegek soraiból vezetőket emeljenek és képezzenek ki. Ha ma tucatjával vannak az iparban olyan vezetőink, akik teljesen megfelelnek, és százával olyanok, akik többé-kevésbé felelnek meg, a közeljövőben százával lesz szükségünk az előbbiekre és ezrével az utóbbiakra. A szakszervezeteknek az eddiginél sokkal gondosabban és következetesebben kell megvalósítaniok az ilyen munkára alkalmas munkások és parasztok rendszeres nyilvántartását, és sokkal részletesebben, alaposabban és gyakorlatiasabban kell ellenőrizniük, mennyire sikeresen haladnak az igazgatási teendők tanulásában.

3. Fokozott mértékben kell résztvenniök a szakszervezeteknek a proletár állam valamennyi tervező szervében, a gazdasági tervek, a termelési programok, valamint a munkások anyagi ellátása céljából létesített alapok felhasználására vonatkozó programok kidolgozásában, az állami ellátmányban maradó, bérbe vagy koncesszióba adandó vállalatok kiválasztásában stb. A magánvállalatokban és a bérbeadott vállalatokban a szakszervezetek semmiféle közvetlen ellenőrzést nem gyakorolnak a termelés felett; a magánkapitalista termelés szabályozásában kizárólag a megfelelő állami szervekben való részvétel útján vesznek részt. A szakszervezeteknek ezirányú tevékenységükkel, valamint az egész kulturális és népművelő munkában és a termelési propagandában való részvételükkel egyre nagyobb arányokban és egyre jobban be kell vonniok az állami gazdaság egész építésébe a munkásosztályt és a dolgozó tömegeket, meg kell ismertetni őket a gazdasági élet egész területével, az ipari munka egész területével a nyersanyagbeszerzéstől kezdve egészen a termékek értékesítéséig, egyre konkrétabb képet kell nyujtaniok mind a szocialista gazdaság egységes állami tervéről, mind pedig arról, hogy a munkásoknak és parasztoknak gyakorlati érdekük fűződik e terv megvalósításához.

4. Annak a munkának, amelyet a szakszervezetek a szocializmus építése terén végeznek, valamint az ipar igazgatásában való részvételüknek egyik szükséges alkotóeleme a bértarifák, az ellátási normák stb. kidolgozása. Ami a fegyelmi bíróságokat illeti, ezeknek szakadatlanul fokozniuk kell a munkafegyelmet, javítaniuk kell a munkafegyelemért és a termelékenység fokozásáért folytatott harc kulturált formáit, anélkül hogy beavatkoznának a népbíróságok és az igazgatás hatáskörébe.

A szocialista gazdaság építésében a szakszervezetekre háruló legfontosabb funkcióknak ezt a felsorolását a szakszervezetek és a Szovjethatalom illetékes szerveinek természetesen még részletezniük kell. A népgazdaság fejlesztése és a Szovjethatalom megszilárdítása szempontjából az a leglényegesebb, hogy számbavéve a szakszervezetek által a gazdaság szervezése és igazgatása terén kifejtett óriási munka tapasztalatait, továbbá a nem csekély károkat okozó hibákat, amelyeket a szakszervezetek azzal követtek el, hogy közvetlenül, felkészületlenül, illetéktelen és felelőtlen módon beleavatkoztak az igazgatásba, tudatosan és határozottan áttérjünk arra a hosszú évekre szóló következetes, gyakorlati munkára, amelynek az a célja, hogy gyakorlatilag megtanítsuk a munkásokat és valamennyi dolgozót az egész ország népgazdaságának igazgatására.

8. A tömegekkel való kapcsolat mint minden szakszervezeti munka fő feltétele

A tömegekkel, vagyis a munkások (majd az összes dolgozók) óriási többségével való kapcsolat a szakszervezetek minden néven nevezendő tevékenysége sikerének legfontosabb, legfőbb feltétele. A szakszervezetek szervezetében és azok apparátusában a legalsó szervektől a legfelsőkig — okvetlenül nemcsak a kommunisták közül kikerülő — olyan felelős elvtársak egész hálózatát kell kiépíteni és gyakorlatilag hosszú éveken át kipróbálni, akik a munkástömegek között élnek, töviről-hegyire ismerik a munkások életét, bármely kérdésben, bármely pillanatban hibátlanul meg tudják állapítani a tömegek hangulatát, a tömegek igazi törekvéseit, szükségleteit, gondolatait, a legcsekélyebb hamis idealizálás nélkül meg tudják állapítani tudatosságuk fokát és azt, hogy milyen mértékben gyakorolnak rájuk befolyást a régi világ ilyen vagy amolyan előítéletei és csökevényei, elvtársias magatartásukkal, szükségleteik gondos kielégítésével meg tudják nyerni a tömegek határtalan bizalmát. A számbelileg nem nagy kommunista párt számára, amely a munkásosztály élcsapataként egy roppant nagy országot vezet — amely (egyelőre még a fejlettebb országok közvetlen támogatása nélkül) a szocializmusba megy át —, az az egyik legnagyobb és legfenyegetőbb veszély, hogy elszakad a tömegektől, hogy az élcsapat túlságosan előreszalad, anélkül, hogy „kiegyenesítené a frontot”, hogy szoros kapcsolatot tartana a munka egész hadseregével, vagyis a munkás- és paraszttömegek óriási többségével. Mint ahogy még a nagyszerű motorokkal és elsőrendű gépekkel felszerelt legjobb gyár sem tud működni, ha elromlott a gépeket a motorral összekötő áttétel, éppúgy szocialista építésünk katasztrófája is elkerülhetetlen, ha a kommunista pártot a tömegekkel összekötő áttétel — a szakszervezet — helytelenül van felépítve vagy helytelenül dolgozik. Nem elég, ha ezt az igazságot megmagyarázzuk, emlegetjük, hajtogatjuk, — ezt szervezetileg is rögzíteni kell a szakszervezetek egész felépítésében és mindennapi munkájában.

9. Ellentmondások a szakszervezetek helyzetében a proletárdiktatúra idején

A fentiekből következik, hogy a szakszervezetek különböző feladatai között számos ellentmondás van. Egyfelől, fő munkamódszerük a meggyőzés, a nevelés; másfelől, mint az államhatalom részesei, arról sem mondhatnak le, hogy részt vegyenek a kényszer alkalmazásában. Egyfelől fő feladatuk a dolgozó tömegek érdekeinek védelme e szó legközvetlenebb és legszorosabb értelmében; másfelől — mint az államhatalom részesei és az egész népgazdaság építői — nem zárkózhatnak el az elől, hogy nyomást gyakoroljanak. Egyfelől katonai módszerekkel kell dolgozniok, mert a proletariátus diktatúrája az osztályok legkönyörtelenebb, legmakacsabb, legelkeseredettebb háborúja; másfelől éppen a szakszervezetekben alkalmazhatók legkevésbé a különleges katonai munkamódszerek. Egyfelől tudniok kell alkalmazkodni a tömegekhez, a tömegek adott színvonalához; másfelől semmiesetre sem szabad elnézőnek lenniök a tömegek előítéleteivel és elmaradottságával szemben, hanem egyre magasabb színvonalra kell emelniök a tömegeket stb. stb. Ezek az ellentmondások nem véletlenek és évtizedeken át nem lesznek kiküszöbölhetők, mert mindaddig, amíg megvannak a kapitalizmus és a kisüzemű termelés maradványai, az egész társadalmi rendben elkerülhetetlenek az ellentmondások e maradványok és a szocializmus hajtásai között.

Ebből két gyakorlati következtetést kell levonni. Először: ahhoz, hogy a szakszervezetek eredményesen dolgozzanak, nem elegendő feladataik helyes megértése, nem elegendő helyes felépítésük; szükség van még ezenkívül egy külön érzékre, hogy minden egyes konkrét esetben megfelelő módon tudjanak közeledni a tömegekhez és a lehető legkevesebb súrlódással elérjék azt, hogy ezek a tömegek kulturális, gazdasági és politikai tekintetben egy fokkal magasabbra emelkedjenek.

A második következtetés: az említett ellentmondások elkerülhetetlenül összeütközésekre, egyenetlenkedésekre, súrlódásokra stb. fognak vezetni. Szükség van egy felsőbb fórumra, amelynek elég tekintélye van ahhoz, hogy haladéktalanul megoldja ezeket. Ilyen fórum a kommunista párt és a világ kommunista pártjainak nemzetközi egyesülése — a Kommunista Internacionálé.

10. A szakszervezetek és a szakemberek

Az e kérdésre vonatkozó alaptételeket az Oroszországi Kommunista Párt programjában kifejtettük. De ezek papíron maradnak, ha nem fordítunk ismételten figyelmet azokra a tényekre, amelyek megmutatják, milyen mértékben valósítják meg őket. Ilyen tények az utóbbi időben: előszöris, a szocializált bányákban — nemcsak az Uralban, hanem a Donyec- medencében is — munkások meggyilkoltak mérnököket; másodszor, a moszkvai vízművek főmérnöke, V. V. Oldenborger öngyilkossága a lehetetlen munkafeltételek miatt, amelyeket részint a kommunista sejt tagjainak, részint a Szovjethatalom szerveinek illetéktelen és megengedhetetlen ténykedései teremtettek, ami arra indította az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottságot, hogy ezt az egész ügyet bíróság elé vigye.

Az ilyen jelenségekért a felelősség sokkal inkább a kommunista pártot és az egész Szovjethatalmat terheli, mint a szakszervezeteket. Most azonban nem a politikai felelősség mértékének megállapításáról van szó, hanem a megfelelő politikai következtetésekről. Ha vezető intézményeink, vagyis a kommunista párt, a Szovjethatalom, a szakszervezetek, nem érik el azt, hogy minden egyes szakemberre, aki lelkiismeretesen, szakértelemmel és szeretettel végzi munkáját, úgy vigyázzanak, mint a szemük fényére, még ha eszmeileg teljesen távol áll is a kommunizmustól, akkor szó sem lehet semmiféle komoly sikerről a szocialista építés terén. Egyhamar nem fogjuk tudni megvalósítani, de mindenáron meg kell valósítanunk azt, hogy a szakemberek — mint külön társadalmi réteg, amely mindaddig külön réteg marad, amíg a kommunista társadalom fejlődésének legmagasabb fokát el nem érjük — jobban éljenek a szocializmusban, mint ahogy a kapitalizmusban éltek, anyagilag is, jogi szempontból is, a munkásokkal és a parasztokkal való jó együttműködés szempontjából is, eszmei tekintetben is, vagyis hogy örömet leljenek munkájukban, és tudatában legyenek annak, hogy a társadalom számára hasznos munkát végeznek, amikor nem a tőkés osztály önző érdekeit szolgálják. Senki sem fogja elismerni, hogy csak valamennyire is tűrhetően működik egy olyan intézmény, amelyben nem folyik tervszerű és gyakorlati eredményekkel járó munka abban az irányban, hogy a szakembereket minden szükségessel ellássák, legjobbjaikat felkarolják, érdekeiket védelmezzék és óvják stb.

A szakszervezeteknek minden ilyen munkát nem az adott intézmény érdekeinek szempontjából kell végezniök (illetve az adott intézmény megfelelő munkájában nem az adott üzem érdekei szempontjából kell rendszeresen részt venniök), hanem a munka és népgazdaság egésze érdekeinek szempontjából. A szakemberekkel kapcsolatban a szakszervezetekre hárul az a rendkívül komoly és nehéz munka, hogy a dolgozók nagy tömegeire minden nap befolyást gyakoroljanak abban az irányban, hogy megteremtsék a helyes viszonyt a dolgozó tömegek és a szakemberek között, mert csakis az ilyen munka vezethet valóban komoly, gyakorlati eredményekre.

11. A szakszervezetek és a munkásosztályra ható kispolgári befolyások

A szakszervezetek csak akkor igazi szakszervezetek, ha a pártonkívüli munkások igen széles rétegeit egyesítik. Ebből elkerülhetetlenül következik — különösen olyan országban, ahol a lakosság óriási többsége paraszt —, hogy éppen a szakszervezeteken belül aránylag szívósan tartják magukat azok a politikai befolyások, amelyek a kapitalizmus maradványainak és a kisüzemű termelésnek a felépítményei. Ezek kispolgári befolyások, vagyis egyrészt eszer-mensevik (a II. és a II ¹/₂-es Internacionálé pártjainak orosz válfajai), másrészt anarchista befolyások; csak ezeknek az irányzatoknak soraiban maradtak valamelyest említésre méltó számban olyan emberek, akik a kapitalizmust nem önző osztályindokokból, hanem eszmei alapon védelmezik, mert továbbra is hisznek az általuk hirdetett általános „demokrácia”, „egyenlőség” és „szabadság” osztályoktól független jelentőségében.

Csakis az említett társadalmi-gazdasági okkal, nem pedig egyes csoportok, s még kevésbé egyes személyek szerepéve kell magyarázni az ilyen kispolgári eszméknek szakszervezeteinkben megfigyelhető maradványait (s olykor-olykor ezeknek az eszméknek feltámadását). Ezért mind a kommunista pártnak, mind a kulturális népművelő munkát végző szovjet intézményeknek, mind a szakszervezetekben dolgozó kommunistáknak jóval nagyobb figyelmet kell fordítaniok a szakszervezetekben megnyilvánuló kispolgári befolyások, irányzatok és elhajlások elleni eszmei harcra, annál is inkább, mert az új gazdasági politika szükségképpen a kapitalizmus bizonyos fokú erősödésére vezet. Feltétlenül szükséges, hogy ezt a munkásosztályra ható kispolgári befolyások elleni harc erősítésével ellensúlyozzuk.

Az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt
Központi Bizottsága

A megírás ideje: 1921. december 30.
és 1922. január 4. között.

Megjelent: „Pravda” 12. sz. 1922. január 17.

Lenin Művei. 33. köt. 173—186. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!