Címke: ideológia

A bolsevik párt a februári forradalom után. Lenin „Áprilisi Tézisei”
(idézet: Világtörténet 7.)
A februári forradalom napjaiban, midőn a bolsevikok kiléptek az illegalitásból, a párttagok száma nem volt- több 45 000-nél. Ezek azonban harcedzett, a tömegek között végzett politikai és szervező munka sok éves tapasztalatával felvértezett káderek voltak. A börtönökből, a száműzetésből és az emigrációból hazatértek a párt neves vezetői — F. E. Dzerzsinszkij, P. A. Dzsaparidze, V. V. Kujbisev, G. K. Ordzsonikidze, J. M. Szverdlov, I. V. Sztálin, Sz. G. Saumjan — és az Állami Duma képviselői: G. I. Petrovszkij, M. K. Muranov, A. J. Badajev és mások. Hosszú szünet után már március 5-én újra megjelent a párt központi lapja: a „Pravda”. Nyomában Moszkvában, Kijevben, Harkovban, Szamarában és sok más városban is megjelentek a bolsevik újságok.

A pártszervezetek nem tudtak mindjárt beleilleszkedni a gyökeresen megváltozott helyzetbe, amely új orientációt követelt meg, új jelszavakat a milliós tömegek összefogására és vezetésére. E nehéz pillanatban különös erővel nyilvánult meg Leninnek, a párt vezérének rendkívüli bölcsessége és éleslátása.

A forradalom emigrációban érte Lenint. Itt írta meg „Levelek a távolból” című sorozatát, amelyben a végbemenő forradalom mozgató erőit és sajátosságait, szocialista forradalomba való átnövésének perspektíváit elemezte. „Munkások — írta Lenin —, a cárizmus elleni polgárháborúban a proletárhősiességnek, a népi hősiességnek csodáit műveltétek, most csodákat kell művelnetek a proletariátus és az egész. nép megszervezése terén, hogy előkészítsétek győzelmeteket a forradalmi második szakaszában.”^7
7 Lenin: Levelek a távolból. Lásd Lenin Művei. 23. köt. 333. old.

Az Ideiglenes Kormányt népellenesnek bélyegezte és óvta a munkásokat attól, hogy a legcsekélyebb bizalmat is tanúsítsák iránta. A bolsevik párt teljes politikai és szervezeti önállósága, tömegkapcsolatainak kiszélesítése, a nép felfegyverzése, a szovjetek megszilárdítása — ezek voltak Lenin első útmutatásai és tanácsai, amelyeket oroszországi elvtársainak küldött.

1917. április 3-án Lenin hazatért. Pétervárott a Finlandi pályaudvaron munkások és munkásnők, katonák és matrózok ezrei lelkesen fogadták. Beszédét, amelyet egy páncélautó tetejéről mondott el, ezzel a jelszóval fejezte be: „Éljen a szocialista forradalom!”.

Másnap Lenin a bolsevikoknak a Tauriai palotában tartott értekezletén a háborúról és békéről szóló beszámolót tartott, s ezt megismételte egy gyűlésen, amelyen a mensevikek is jelen voltak. A beszámoló téziseit április 17-én a „Pravda” „A proletariátus feladatai a jelenlegi forradalomban” címen közölte.^8
8 Lenin: A proletariátus feladatai a jelenlegi forradalomban. Lásd Lenin Művei. 24. köt. 3—8. old.

Lenin e tézisei — a történelmi jelentőségű „Áprilisi tézisek” — világos, kimerítő választ adtak a legélesebben felvetődő, legfontosabb kérdésekre, amelyek elé a forradalmi események viharos fejlődése a munkásosztály pártját állította. Lenin rámutatott, hogy a hatalomnak a burzsoázia kezébe kerülésével lezárult a forradalom első szakasza. A munkások és katonák által létrehozott szovjetekben a proletariátus és a parasztság forradalmi-demokratikus diktatúrája öltött testet, amelynek megteremtését a bolsevikok már 1905-ben napirendre tűzték. Ez a „második kormány” azonban megegyezésre lépett az Ideiglenes Kormánnyal, a burzsoázia diktatúrájának szervével, önként átengedve ennek a hatalmat. Ily módon két diktatúra sajátságos összefonódása jött létre, ez azonban nem állhat fenn sokáig. Most sem a demokratikus békét elérni,sem földet és kenyeret szerezni nem lehet másként, csakis a burzsoázia hatalmának megdöntése és a proletariátus diktatúrájának megteremtése útján. Csak így érhető el a béke — hiszen az antant-imperialistákhoz ezer szállal kötődő burzsoázia a hódító háború folytatása mellett van; a föld — hiszen a burzsoázia érdekei összefonódnak a földbirtokosok érdekeivel, mert a földesúri földek nagy része jelzáloghitellel terhelt; és végül a kenyér is — hiszen az éhínség mesés gazdagodási lehetőséget nyújt a bankoknak, földbirtokosoknak, tőkés gabonakereskedőknek és gazdagparasztoknak. Csak a szocialista forradalom mentheti meg az országot a gazdasági katasztrófától, válthatja valóra a néptömegek életbe vágó követeléseit, ránthatja ki Oroszországot az imperialista háború örvényéből.A szocialista forradalmat a proletariátus csak a falusi szegénységgel szövetségben, a parasztság ingadozó középrétegeit a maga oldalára állítva hajthatja végre.

Elméleti és gyakorlati szempontból egyaránt óriási jelentőségű megoldást dolgozott ki Lenin az „Áprilisi tézisek”-ben a forradalmi hatalom szervezetének politikai formájára nézve. A Párizsi Kommün tanulságait figyelembe véve és a két orosz forradalom tapasztalatai alapján arra a következtetésre jutott, hogy az állam új, legmagasabbrendű típusa, amelyben a proletariátus diktatúrája megtestesül, nem a parlamentáris demokratikus köztársaság, hanem az „országszerte alulról fölfelé felépített” szovjetek köztársasága kell hogy legyen. Ha minden hatalom a szovjetek kezébe kerül, ez maga után vonja a régi, a nép fölött álló és a néppel ellenségesen szemben álló államgépezet összezúzását, felváltását olyan új igazgatási apparátussal, amely közvetlenül kifejezésre juttatja a legszélesebb néptömegek akaratát, forradalmi iniciatíváját.

Az adott helyzetben, midőn a szovjetek támogatták az Ideiglenes Kormányt, s a munkás-, katona-és paraszttömegek bíztak a szovjetekben, hiba lett volna kiadni az Ideiglenes Kormány azonnali megdöntésének jelszavát; ez azt jelentette volna, hogy a bolsevikok a szovjetek ellen fordulnak, elszakadnak a tömegektől. De megengedhetetlen volt a burzsoázia hatalmának támogatása is. Ezért Lenin kiadta a jelszót „Semmi támogatást az Ideiglenes Kormánynak!”, „Minden hatalmat a szovjeteknek!”. Ez a jelszó akkor a szovjeteknek a burzsoá kormánnyal való szakítását jelentette, ami szükségképpen maga után vonta volna ennek bukását és új kormány alakulását — kezdetben mensevikekből és eszerekből, minthogy akkor a szovjetekben ők voltak többségben.

Noha a kispolgári pártok — osztálytermészetüknél fogva — képtelenek voltak más politikát folytatni, mint a proletariátus és a burzsoázia közötti lavírozás, a kompromisszumok és a burzsoáziának tett engedmények politikáját, az egész hatalomnak a szovjetek kezébe kerülése ennek ellenére nagy jelentőségű tény lett volna. Tág teret nyitott volna a szovjetek által egybefogott tömegek forradalmi öntevékenységének. A szovjeteken belül kibontakozó osztály- és pártküzdelmek során a megalkuvók rövidesen lelepleződtek volna, s a bolsevikok gyorsabban tudták volna a maguk oldalára vonni a tömegeket. A munkásoknak, katonáknak és parasztoknak a szovjetek demokratikus választási rendszerével és a küldöttek visszahívásának jogával élve, lehetőségük volt a szovjetek, s ezen át a kormány összetételének megváltoztatására,a nép létérdekeit védelmező bolsevik párt kezébe adva az ország vezetését.

Ez a forradalom békés továbbfejlesztésének irányvonala volt. E lenini koncepció a népnek a cárizmus felett aratott győzelme nyomán kialakult valóságos helyzet és osztály-erőviszonyok elemzéséből következett. „A fegyver a nép kezében volt, a nép felett nem volt külső erőszak — ez volt a dolog lényege. Ez volt az a körülmény, amely lehetővé tette és biztosította az egész forradalom fejlődésének békés útját.”^9
9 Lenin: A jelszavakról. Lásd Lenin Művei. 25. köt. Szikra 1952. 193. old.

Lenin leszögezte: a forradalom polgári demokratikus szakaszából a szocialista szakaszba való átmenet békés útja a legkevésbé fájdalmas, a legkedvezőbb a nép számára. A bolsevikok ennek megfelelően minden erejükkel ezért az útért harcoltak.

Lenin és a bolsevikok e döntésükben számításba vették, hogy a forradalom békés továbbfejlődését a nép túlereje biztosítja. E túlerő megőrzését és fokozását, a Vörös Gárda és a hadseregben működő forradalmi szervezetek megerősítését a párt egyik legfontosabb feladatának tekintették.

Az „Áprilisi tézisek”-ben Lenin megfogalmazta a bolsevik párt gazdasági programját. A párt — írta — nem tűzi ki célul a szocializmus azonnali „bevezetését”, amíg maguk a tömegek nem ébrednek tudatára annak, hogy a szocializmus megvalósítása szükséges és elkerülhetetlen. „De csak a »majdnem-marxista« szólamok mögé rejtőző burzsoá szofisták vezethetik le ebből az igazságból az olyan politika igazolását, amely elodázná a gyakorlatilag már teljesen megérett, sürgős forradalmi rendszabályokat, amilyeneket a háború folyamán számos burzsoá állam gyakorta megvalósított és amelyek a közeledő teljes gazdasági bomlás és éhínség elleni harc érdekében halaszthatatlanul szükségesek.”^10
10 Lenin: A proletariátus feladatai forradalmunkban. (A proletárpárt platformjának tervezete.) Lásd Lenin Művei. 4. köt, 58. old.

Az ilyen rendszabályok, a szocializmus felé vezető objektíve már megérett lépések közé tartozott a bankok államosítása; a szindikátusok államosítása vagy legalábbis — haladéktalanul — a munkásküldöttek szovjetjeinek ellenőrzése alá helyezése; a társadalmi termelésnek és a termékek elosztásának a szovjetek ellenőrzése alá helyezése; a földesúri földek elkobzása és az összes földek nacionalizálása.

Lenin rámutatott: mindaddig, amíg a hatalom a burzsoázia kezében van, a háború, amelyet az Ideiglenes Kormány tovább folytat, szükségképpen imperialista jellegű. Ezért a „forradalmi honvédelemnek” tett legcsekélyebb engedmény is a szocializmus elárulásával, az internacionalizmus teljes elvetésével egyértelmű. A párt tevékenységében a tömegek között kifejtett propaganda nyomul előtérbe, melynek feladata; tisztázni előttük a háború igazi jellegét, eloszlatni bennük ama naiv hitet, hogy a háborúnak véget lehet vetni pusztán azzal, hogy „a szuronyt a földbe döfjük” — a tőke hatalmának megdöntése nélkül.

Az „Áprilisi tézisek”-ben Lenin állást foglalt a pártkongresszus mielőbbi összehívása, a pártprogram felülvizsgálása, a párt nevének megváltoztatása mellett. „»Szociáldemokrácia« helyett, amelynek hivatalos vezérei az egész világon elárulták a szocializmust és átpártoltak a burzsoáziához (a »honvédők« és az ingadozó »kautskysták«), Kommunista Pártnak kell neveznünk magunkat” — írta Lenin.¹¹ A tézisekben felvetette a III., Kommunista Internacionálé megteremtésének feladatát is.
¹¹ Lenin: A proletariátus feladatai a jelenlegi forradalomban. Lásd Lenin Művei. 24. köt. 6. old.

Lenin fellépése, az, hogy a tömegeket harcba hívta a szocialista forradalomért, dühödt ellenállást váltott ki a mensevikek és eszerek részéről. A pétervári szovjet végrehajtó bizottságában — ez az ő kezükben volt — a lenini tervet élesen elítélő határozatot vittek keresztül. Az Ideiglenes Kormány a megalkuvók rágalomkampányát felhasználva arra készült, hogy leszámoljon Leninnel.

A bolsevik párton belül is fellépett a lenini irányvonal ellen egy kisebb opportunista csoport (Kamenyev és néhány híve). Ezek az Ideiglenes Kormány „feltételes támogatásának” félmensevik álláspontjára helyezkedtek, és azt állították, hogy Oroszország nem érett még meg a szocialista forradalomra. Az opportunisták azonban hamarosan elszigetelődtek. Rövid időn belül az egész párt a lenini program köré tömörült. A bolsevik szervezetek nőttek és erősödtek: taglétszámuk már áprilisban meghaladta a 80 000 főt. A bolsevikok befolyása országszerte szakadatlanul erősödött.

1917. április 24-én Pétervárott megnyílt a bolsevik párt VII. összoroszországi konferenciája, az első legálisan megtartott pártkonferencia. A fővárosban összegyülekezett bolsevik gárda megjárta a cárizmus ellen vívott harc tövises útját. A konferenciát Lenin irányította, s ő volt a legfontosabb napirendi pontok előadója. A konferencia határozatai megszabták a párt irányvonalát az új történelmi helyzetben. A konferencia az „Áprilisi tézisekkel” teljes összhangban a párt általános politikai feladatát abban jelölte meg, hogy irányt kell venni a szocialista forradalomra, és kiadta a „Minden hatalmat a szovjeteknek!” jelszót, amely ekkor a forradalom békés továbbfejlesztésének jelszava volt.

Az agrárkérdésről hozott határozat követelte, hogy a földesúri földeket haladéktalanul kobozzák el és bocsássák a paraszt- és földmunkás-bizottságok rendelkezésére, továbbá nacionalizálják a földet az egész ország területén. A párt felszólította a parasztokat: ne várják meg az alkotmányozó gyűlés összehívását, hanem azonnal és szervezetten vegyék kezükbe a földesúri földet. A nemzeti kérdésben elfogadott határozatot a proletár internacionalizmus szelleme hatotta át. A határozat kinyilvánította a nemzetek önrendelkezési jogát, a különválást is beleértve. Kimondta: az Oroszország kötelékében megmaradó népek számára területi autonómiát kell adni; a nemzeti kisebbségeket sújtó mindennemű korlátozást el kell törölni; szabad fejlődésüket külön törvényekben kell biztosítani;az összes oroszországi nemzetiség élenjáró proletárjait egységes munkáspártba kell tömöríteni.

Arra a kérdésre, hogyan lehet a leggyorsabban véget vetni az imperialista háborúnak, a konferencia a következőképpen válaszolt: türelmesen, állhatatos munkával meg kell magyarázni a népnek, hogy a háborút csak úgy lehet befejezni, ha a hatalom a proletárok és félproletárok osztályának kezébe megy át. Amíg ez nem következik be, „pártunk minden módon támogatni fogja azokat a külföldi proletárpártokat és csoportokat, amelyek már a háború idején valóban forradalmi harcot folytatnak imperialista kormányaik és saját burzsoáziájuk ellen. Különösen elősegíti majd a párt a fronton valamennyi hadviselő ország katonái közt megindult tömeges lövészárok-barátkozást, s arra törekszik, hogy az elnyomottak szolidaritásának ezt az ösztönös megnyilvánulását tudatos és a lehető legszervezettebb mozgalommá változtassa, amely arra irányul,hogy valamennyi hadviselő országban az egész államhatalom a forradalmi proletariátus kezébe menjen át.”^12
12 Lenin: Az OSZDMP(b) VII. összoroszországi konferenciája. 1917. április 24—29. (május 7—12). Lásd Lenin Művei. 24. köt. 276. old.

Az áprilisi konferencia határozottan állást foglalt azellen, hogy a bolsevikok részt vegyenek a hadviselő országok szocialistáinak Stockholmba tervezett kongresszusán. Ennek összehívása a szociálpacifisták manővere volt; arra szolgált, hogy leplezze az imperialista békefeltételekről folyó diplomáciai tárgyalásokat. „Szocialisták, ha csak nem akarják elárulni a proletariátus ügyét, nem vehetnek részt sem közvetlenül, sem közvetve ebben a szennyes és önző alkudozásban, amelyet a különböző országok tőkései az általuk rablott zsákmány felosztása körül folytatnak” — hangzott az áprilisi konferencia határozata.^13
13 Ugyanott, 252. old.

A bolsevik párt, az áprilisi konferencia határozataival felfegyverkezve, harcot indított a tömegek megnyeréséért, hogy kivonja őket a megalkuvók befolyása alól, hogy megvalósítsa a szocialista forradalom lenini irányvonalát.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A Magyarországi Tanácsköztársaság – A tanácsok országos gyűlése
Az ellenforradalmi lázadások új hulláma
(Idézet: Magyarország története)

A Tanácsköztársaság alkotmánya
A Tanácsok Országos Gyűlése június 14-től 23-ig ülésezett. A külpolitikai vitát az V. hadtest támadási kísérlete előzte meg. A Dunától északra a 8. hadosztály bravúros támadással átkelt a Zsitván és a Nyitrán, Érsekújvárt fenyegette. Mittelhauser 18-án felszólította Srobár minisztert, hogy kormányával meneküljön el Pozsonyból, mert nem tudja megállítani a Vörös Hadsereget. A támadás északi szárnyán viszont az 500-600 méter magasságban harcoló 11. munkásezred kimerült, és megtagadta a véres harcot ígérő támadást Selmecbánya ellen, majd önkényesen elhagyta a frontot.

A Tanácsköztársaság utolsó reménysége Szovjet-Oroszország maradt. Lenin június 18-i üzenetében óvta Kunt Párizstól: „önnek persze igaza van, hogy tárgyalásokat kezd az antanttal. Tárgyalásokat kell kezdeni és folytatni, minden lehetőséget feltétlenül ki kell használni legalább ideiglenes fegyverszünet vagy a béke megkötésére, hogy a nép lélegzetvételnyi szünethez jusson. De egy pillanatig se bízzanak az antantban, becsapja önöket és csak időt akar nyerni, hogy aztán megfojthassa önöket is, bennünket is.”^56
56 MMTVD 6. köt. 2. rész. Bp. 1960. 274.

Lenin üzenetének lényege a figyelmeztetés volt. Feltűnő, hogy e táviratban nem ígért — mert nem ígérhetett — segítséget, nem ecsetelte a szovjet Vörös Hadsereg győzelmeit, amit Csicserin például sohasem mulasztott el. Hallgatásában kimondatlan intés rejlett: 1919 nyarán magyar Tanácsköztársaság csak saját erejére számíthatott, azt felmérve kellett döntenie. Lenin 6 heti hallgatás után csak július végén fordult ismét személyesen Kunhoz: „ismerjük Magyarország súlyos és veszélyes helyzetét…”^57
57 Hajdú Tibor, A Magyarországi Tanácsköztársaság. Bp. 1969. 444.

A döntés nehéz volt Kun és a tanácskongresszus számára. A forradalmi háború folytatására éppoly kevés remény volt, mint a tisztességes kompromisszumra, egyetlen megoldás maradt: manőverezni, amíg lehetséges, várni, hogy talán megváltozik a helyzet. Kun beszámolójának lényege ez a manőverezés volt. Szembeszállt egyrészt Szamuelyvel, Pogánnyal, akik elvi álláspontra helyezkedve, a világforradalom elárulásának tekintették az imperialistákkal való alkudozást; Pogány egyenesen azt hirdette, hogy siettetni kell a frontokon a döntést, holott Kun fő célja éppen ennek elodázása volt. Másrészt szembeszállt a kapituláció prófétáival — Kunfi Zsigmonddal és Mónus Illéssel —, akik azt hitték, hogy területek feladása árán, az új határok elfogadásával megmenthetik „a proletárforradalmat és a szocializmus uralmát”.^58
58 MMTVD 6. köt. 2. rész. Bp. 1960. 167.

Ugyanakkor Kunfi arról beszélt, hogy Párizs nem fog tárgyalni a kormányzótanáccsal, tehát ismét napirendre tűzte, ha burkoltan is, az antant békéjét elfogadó szociáldemokrata kormány jelszavát, ezzel csatlakozva a jobboldal politikájához.

A kongresszus egyhangúan elfogadta Kun határozati javaslatát, tehát szabad kezet adott a kormányzótanácsnak. A tanácskongresszus politikai hangulata egyébként egyértelműbb, forradalmibb volt, mint a pártkongresszusé. Erre mutat, hogy Kunfi, aki a felháborodás célpontja lett, kimaradt az új kormányzótanácsból, a magyar munkásmozgalomban többé nem vállalt vezető szerepet. A mozgalom régi aktivistáinak elég széles rétege követte ezen az úton, azok, akik nem hittek a polgári demokráciában, de a proletárdiktatúrát sem tudták következetesen vállalni. Visszavonulásuk jelentőségét és tragikumát az adta meg, hogy a szervezett munkásság nem csekély részének hangulatát fejezte ki.

A Tanácsok Országos Gyűlése hosszú és alapos vitát folytatott a szocializmus megvalósításának tapasztalatairól, Varga igen színvonalas gazdasági beszámolójáról. A felszólalók számos hasznos javaslatot tettek: követelték a gazdagparasztok erélyesebb kezelését, terményfeleslegük rekvirálását, a szesztilalom megszüntetését, fellépést a karrieristák és az ellenforradalmárok ellen, a differenciáltabb parasztpolitikát, a saját birtokukra termelési biztosnak kinevezett földesurak leváltását, a községi adó visszaállítását, a centralizált-bürokratikus közellátási hálózat egyszerűsítését, a kisipar fokozott támogatását, a vallásellenes agitáció mérséklését stb.

A politikai ellentétek leginkább a külpolitikai vitában éleződtek ki; a jobboldal nyílt fellépése egy-két nemtetszéssel fogadott beszédre korlátozódott. A Tanácsok Országos Gyűlése a külpolitikai és katonai vita után tüzetesen megvitatta és elfogadta a Rónai Zoltán irányításával elkészített alkotmánytervezetet, a világtörténelem második szocialista alkotmányát. Az Alkotmány leszögezte a proletárhatalom és a termelőeszközök köztulajdonának alapelveit, a dolgozók jogait és kötelességeit, többek között az általános munkakötelezettséget és a munkához, a munkaképtelenek ellátásához való jogot. Az Alkotmány részletesen szabályozta a tanácsrendszeren alapuló szocialista állam szervezetét, a nemzetek önrendelkezési jogát. Az Alkotmány a Magyarországi Szocialista Szövetséges Tanácsköztársaság elnevezést vezette be, így jelezve, hogy a Tanácsköztársaság minden újabb szocialista köztársasággal államszövetségre kíván lépni, a nemzetközi tanácsköztársaság keretében.

A tanácskongresszus évente kétszer gyűlt volna össze: jogait két ülésszak között a Szövetséges Központi Intéző Bizottság volt hivatva gyakorolni. A megválasztott 150 tagú testület tagjainak mintegy fele volt munkás, illetve szakszervezeti funkcionárius, egyharmada értelmiségi és tisztviselő; s bár mintegy harmada vidéki volt, néhány iparos és egyéb foglalkozású mellett aránylag csekély volt a parasztok száma. Az intéző bizottság első ülésén, június 24-én megválasztotta az új kormányzótanácsot, amelynek elnöke Garbai maradt.

Az új kormány a kompromisszum jegyében született: kimaradt belőle Kunfi, de kimaradt Szamuely is. A népbiztosok közel fele baloldali szociáldemokrata volt, akik a kommunistákkal együtt erős többséget képeztek. A jobboldali szociáldemokratákat nem igazi vezetőik képviselték a kormányban; visszahúzódásuk az addig nagy nehezen fenntartott pártegység bomlását jelezte.

Az ellenforradalmi lázadások új hulláma
A tanácskongresszus utolsó napjaiban történt események szükségessé tették a kongresszus idő előtti befejezését. Az ellenforradalmi lázadások új hulláma és a front helyzete minden figyelmet magára vont. Az ellenforradalmi szervezkedések középpontjába a tiszti ellenforradalom került, amelynek az volt a terve, hogy megnyeri Stromfeld és Haubrich támogatását, és a katonai vezető pozíciók birtokában fegyveres puccsot hajt végre. Miután Stromfeld és Haubrich elutasították a puccs gondolatát, Haubrich volt harctéri parancsnoka és bizalmasa, Hönig őrnagy, a budapesti vasas tartalék hadosztály parancsnoka (később Horthy hadseregének tábornoka) lefújta az akciót. A magukra hagyott fiatal tisztek egy csoportja — attól tartva, hogy lelepleződésük esetén Haubrich cserben hagyja őket — elhatározta, hogy ellenforradalmi lázadást robbant ki.

Időközben, június 18. és 24. között új ellenforradalmi felkeléssorozat zajlott le, ezúttal nem a Dunántúlon, hanem a Duna két partján, Kalocsa és Dunapentele között. A lázadások fő bázisa a birtokos parasztság volt, vezetői a Vörös Őrségben meghagyott volt csendőrök. A lázadások sajátossága itt a rendkívüli kegyetlenség volt. A helyi direktóriumok és a Vörös Őrségek elkeseredetten védekeztek. Szekszárdon, kihasználva a kormányzótanácsi biztos távollétét, tisztek vezetésével több száz főnyi csoport támadt a megyeházra. Leverésüket megnehezítette, hogy a helyi munkásság bizalmatlan volt a megyei direktóriummal szemben, amely a vizsgálati jelentés szerint „hivatalnok módjára dolgozott, és ez a hivatalnok önkormányzat még fegyveres erővel sem volt megtámasztva…”^59
59 PI Archívum 615. f. B 92/1936.

A szekszárdi ellenforradalmat egy különítménnyel és a helyi ifjúmunkások segítségével Krammer Sándor politikai megbízott verte le, a Budapest—Baja vasútvonalon pedig megindult Szamuely páncélvonata, tűzharcban törve utat magának: Kecelen 19, Dunapatajon 48 ellenforradalmár esett el fegyverrel a kezében. A nehéz helyzetben, a lázadók kegyetlenségének retorziójaként Szamuely is szokatlanul kemény módszereket alkalmazott a rend helyreállítására.

Figyelemre méltó, hogy a frontcsapatok tisztikara nem törekedett lázadásra vagy azok támogatására. Ebben döntő része volt a katonák forradalmi szellemének, Münnich, Karikás, Vági, Szántó és más politikai megbízottak határozottságának, de bizonyos nemzeti felelősségtudatnak, a szemben álló ellenség ismeretének is. Igen jellegzetes az a két memorandum, amelyet — Landler távollétében — a III. hadtest tisztikara nevében Julier intézett a kormányzótanácshoz. Konstatálva a hadsereg kimerültségét, a Clemenceau-jegyzékek bomlasztó hatását e napokban, mikor a politikai megbízottak nagy része különböző kongresszusokon ült, javasolja a statárium kiterjesztését a dezertőrökre, a nemzeti zászló bevezetését, mindenekelőtt azonban nyílt választ kér: elfogadja-e a Tanácsköztársaság az új határokat.

A kormányzótanács nehéz döntés előtt állt, hiszen a tisztek pontosan az ellenkezőjét kérték annak, amit Kunfi javasolt. Ha a Tanácsköztársaság, miután a világforradalomra nem számíthat, nacionalista alapra helyezkedik, és a jobb határokért veti latba erejét, úgy ismét támogatást találhat a tisztikarban és a középrétegeknél, de képtelen feladatra vállalkozik. Ha megmarad a nemzetköziség platformján, és nem vállalja az amúgy is kilátástalannak tűnő harcot, akkor bizonyosan elveszti a tisztikar támogatását. Nem maradt más hátra: kitartani a megkezdett úton.

Június 24-én a dunai monitorok nemzetiszínű zászló alatt lőtték a Szovjetházat: kirobbant a tiszti ellenforradalom. A felkelés látszólag jól volt előkészítve: egy tüzérlaktanya ágyúi adták meg a jelet; míg a Budapesti Munkástanács gazdasági kérdésekről tárgyalt, a Dunán megjelentek a monitorok, a ludovikások megszállták a nemzetközi telefonközpontot. A kommunista vezetők azonban nem vesztették el a fejüket, a karhatalom készen állt, a budapesti csapatok legtöbbje kitartott a forradalom mellett, és reggelre teljesen helyreállt a rend. A június 24-i ellenforradalom történetét eddig csak részben sikerült tisztázni. A puccs után tartott vizsgálat szerint Haubrich nem volt részes az akcióban, de valamit tudott róla, és nem vette komolyan. Az bizonyos, hogy a bűnösöket inkább fedezte, mintsem üldözte volna.

A Szövetséges Központi Intéző Bizottság június 25-i ülésén a baloldal követelte a lázadók példás megbüntetését és a biztonsági szervek hatáskörének növelését. Erélyes határozat született, de a napról napra nehezebb helyzetben a különböző mentőakciók jártak sikerrel: a meghozott statáriális ítéleteket nem hajtották végre. Igaz viszont, hogy a Duna menti és fővárosi lázadások leverése után a rend nagyjából helyreállt, hasonló kísérletekre nem került sor. Haubrich is a helyén maradt, bár teljhatalmát katonai ügyekre korlátozták; a karhatalomnál is csak kisebb tisztogatásokra, néhány alakulat megerősítésére szorítkoztak.

A front helyzete e napokban csak kismértékben változott. A Vörös Hadsereg vezetése döntő győzelmet akart volna kicsikarni, de a katonák szelleme ekkor már — a valódi és rémhírek hatására is — inkább védekező, mint támadó volt.

A legtöbb sikert még Közép-Szlovákiában érték el; mikor azonban a 8. munkásezred parancsot kapott a Branyiszkó elleni rohamra, hogy megnyissa a Szepességbe vezető utat, a roham előtt az ezred katonái gyűlést tartottak és kimondták: értelmetlennek tartják a további áldozatokat, mivel az antant már úgyis megállapította a végleges országhatárokat. Az ezred teljes rendben elhagyta helyét, és a front mögé vonult.

A munkásezredek egy részének bomlása — a harcolni nem kívánók egyszerűen hazautaztak — a hátország hangulatváltozásának következménye volt. A defetista propaganda, amely több üzem hangulatát megrontotta, a folyamatos pótlás elmaradása kételyeket keltett a munkásezredekben. Június 23-án a salgótarjáni munkásezred katonáinak feleségei a városháza előtt követelték „az ezred 24 óra alatti leszerelését, vagy pedig 18—45 évig mindenkinek azonnali besoroztatását”.^60
60 Uo. 606.

Kun Béla maga jelent meg Budapesten a MÁV-gépgyári asszonyok gyűlésén, amely két nappal előzte meg a gyárból bevonult 8. ezred fenti esetét. Ugyanakkor, amikor a hadsereg-parancsnokság külön rendelettel kénytelen eltiltani 12—16 éves fiúk csatlakozását a harcoló csapatokhoz, az egyre növekvő igazgatási, közellátási, kulturális apparátus „nélkülözhetetlen” igazolással látott el sok 20 év körüli fiatalembert. Míg a nagyüzemek munkásságát katonai szolgálatra erősen igénybe vették, a kisebb üzemek munkásainak toborzását, kiképzését sokszor elhanyagolták.

Foch ultimátuma. Fegyverszünet és visszavonulás
Június 22-én a német nemzetgyűlés heves viták után, alig kétharmados szótöbbséggel megszavazta a békeszerződés aláírását. Párizs energiáit már nem kötötte le a német kérdés: június 23-án a tanácskormány megkapta a szövetséges főparancsnok, Foch marsall ultimátumát, amelyben a békekonferencia nevében 24-én reggelre elrendeli a hadműveletek beszüntetését és 28-án estig a Vörös Hadsereg visszavonását Csehszlovákia területéről. Foch közölte, hogy amennyiben még 23-án nem kap igenlő választ, felszólítását visszautasítottnak tekinti.

Böhm válaszjegyzékében elfogadta a fegyverszüneti ajánlatot. A visszavonulás határidejére nem reagált, csupán azt kérte a Clemenceau-jegyzékre hivatkozva, hogy küldjenek ki megbízottakat a határvonal pontos megállapítására. Ezzel tehát elvben elfogadta a visszavonulást az új országhatárra. Böhm egyben kérdést intézett a békekonferenciához, „minő garanciákat nyújt arra nézve, hogy a román királyi csapatok a Clemenceau-jegyzékében közölt területet ki fogják üríteni”,⁶¹ miután román alakulatok 21-éré virradóra felrobbantották a Tisza használható hídjait.
⁶¹ MMTVD 6. köt. 2. rész. Bp. 1960. 307.

A fegyverszünet elfogadása mellett nyomós okok szóltak. A Vörös Hadseregnek láthatóan pihenésre volt szüksége, a belső helyzet is megkívánta a fegyverszünetet. Párizsban, a német kérdés megoldása után Wilson csomagolt, s a békekonferencia irányítása ezzel teljesen Clemenceau kezébe került, aki határozottan ellenzett mindenféle közvetlen tárgyalást a Tanácsköztársasággal. Más kérdés, hogy a pozitív válasz után miért nem próbálták meg — már csak a Szlovák Tanácsköztársaság miatt is — halogatni a visszavonulás végrehajtását, legalább addig, amíg Clemenceau erélyesebben nem követeli azt.

Bizonyos, hogy a gyors elhatározásban része volt a június 24-i ellenforradalomnak, a kormány és a tisztikar, illetve a forradalmi harc hívei és a jobboldal közti állandósult ellentétnek. A jobboldal — látva a munkásság kedvetlenségét — mind bátrabban lépett fel. A munkások túlnyomó többsége ragaszkodott azonban a tanácsrendszerhez, elképzelhetetlennek tartotta bukását; ennek tulajdonítható, hogy nem vette elég komolyan a kommunisták figyelmeztetéseit az ellenforradalom veszélyére.

Június 24-én létrejött a fegyverszünet. Kun egyidejűleg ismételten biztosítékot kért Clemenceau-tól arra, hogy a román hadsereg kiüríti a Tiszántúlt. A Pozsonyban tárgyaló Ágoston Péter — Clemenceau válaszát várva — kérte a visszavonulás határidejének meghosszabbítását. Pellé tábornok, a csehszlovák hadsereg francia főparancsnoka, csak 30-ig volt hajlandó ezt meghosszabbítani, s visszautasította a Tiszántúl kérdésének megvitatását. A román kormány egyelőre még nemleges választ sem adott a hozzá intézett kérdésre, de sejteni lehetett, hogy ha engedik, a román hadsereg legalább az új termés betakarításáig a Tiszántúlon marad. (Június 23-án, míg Szamuely a dunapataji gazdákkal ütközött meg, a megszállott Apátfalván a parasztok fellázadtak a rekvirálás miatt, és 3 román katonát megöltek. A román parancsnokság példát statuált: több tucat férfit agyonlőttek, mintegy 80-at elhurcoltak.)

Június 29-én a kormányzótanács elfogadta a pártvezetőség — Kun által előterjesztett — előző napi határozatát: a csehszlovák területet a demarkációs vonalig ki kell üríteni azzal az indokolással, hogy a háborút a hadseregtől beérkezett jelentések szerint tovább folytatni nem lehet.

Mikor 30-án összeült a Szövetséges Központi Intéző Bizottság, hogy a határozatot jóváhagyja, a visszavonulás már megkezdődött. Ágoston és Mittelhauser 4 kilométer szélességű semleges zónát jelölt ki. A megállapodásnak katonai jellege volt csupán, de elismerte a csehszlovák közigazgatást a kiürített területen. Kun 30-i referátumának érdekessége, hogy a külpolitikai helyzetről festett irreálisan optimista kép mellett hangsúlyozta: „…engem arra, hogy ehhez az állásponthoz csatlakozzam, nem a nemzetközi forradalom állása késztetett, hanem belső dezorganizáltságunk.”^62
62 370.

Hasonlóképpen a belpolitikai indokokat tekintette elsődlegesnek a vita két kommunista szónoka: Szamuely és Pór. Kun reálisan vonta le az ellenforradalmak tanulságait, amikor megállapította: akik a kapituláció útját egyengetik, csalódni fognak a kispolgársággal együtt, mert az adott helyzetben „a legutóbbi napok eseményei megmutatták, hogy itt Magyarországon csak kettő között lehet választani: a legszilárdabb, a legszigorúbb reakció, monarchizmus és proletárdiktatúra között”.^63
63 Uo. 372.

A június 30-i határozat meghozatalánál már ismeretes volt a visszavonulás szándékának hatása a Vörös Hadseregre. Néhány alakulat tiltakozott, mások kimerültségük következtében örültek a fegyvernyugvásnak, ha harcaik eredményének elvesztését fájlalták is. A Tiszántúlról toborzott csapatok a hazatérés lehetőségében reménykedtek. Böhm szerint Landler még egyszer felvetette az ultimátum elutasításának lehetőségét, mire Böhm rögtön felajánlotta, hogy átadja a főparancsnokságot Landlernek. A többség azonban a visszavonulás mellett volt.

A visszavonulás rendben, fegyelmezetten folyt le. Az északi hadjárat során elfoglalt területnek több mint felét kellett kiüríteni. A hősi harcok eredményének feladása a tisztikarra gyakorolta a legegyértelműbb hatást. Számukra a Tanácsköztársaságot a Vix-jegyzék elutasítása emelte a megalkuvó, régi uralkodó osztályok fölé; az a lehetőség, hogy a lélegzetvételnyi szünet lehetővé teszi az ellenforradalom letörését — beleértve a remélt bevonulást Szegedre — érthetően nem vonzotta őket. Lakatos Géza szerint még Stromfeld is kijelentette: „Harcoltam a csehek és románok ellen, de ellenforradalmárok ellen nem viselek háborút!”^64
64 A bolsevizmus Magyarországon. Szerk. Gratz Gusztáv. Bp. 1921. 300.

Nem mintha közösséget vállalt volna az ellenforradalmárokkal; amíg vezérkari főnök volt, fellépett hazaáruló tevékenységük ellen, de a visszavonulással előállott szituáció számára súlyos dilemmát okozott, amelyből megalkuvást nem ismerő jellemének a passzivitás volt az egyetlen kiút. Távozásakor példáját más tisztek is követték.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A Magyarországi Tanácsköztársaság – Az ellenforradalom szervezkedése
A Vörös Hadsereg északi hadjárata
Küzdelem az ellenforradalmi propaganda ellen
(Idézet: Magyarország története)

Az aradi és a szegedi ellenkormány
Bár május első napjaiban a frontok közti egész területen sikerült helyreállítani a proletárhatalmat, az ellenforradalmi szervezkedések és a spontán lázadások napról napra kiújultak, főleg a Dunántúlon: Devecserben, Ligetfalván, Szombathelyen, Körmend környékén, Csornán. Többé-kevésbé folyamatossá vált a fővárosi rendőr- és katonatisztek, dzsentrik, Tisza-párti ügyvédek és főtisztviselők ellenforradalmi konspirációja, bár Korvin Ottó belügyi nyomozóosztálya szinte hétről hétre újabb összeesküvő központokat leplezett le.

A dunántúli ellenforradalomban lényeges szerepet játszott a klerikális befolyás, a gazdagparasztok és polgárosuló, állattenyésztő középparasztok magántulajdon-féltése, a néppárti és kisgazdapárti szervezetek titkos működése. Itt a hivatalnokréteg, a tisztikar sem vesztette el annyira befolyását, mint az Alföldön. Erre számított a bécsi emigráció Szmrecsányi-féle szélsőséges csoportja, mikor május 6-án Brucknál megkísérelte az átkelést a Lajtán. Az akcióban csupán 50 tiszt vett részt, ezeket a Vörös Őrség már a hídról visszakergette. A brucki puccs némi feszültséget teremtett a bécsi ellenforradalmi emigráció táborában: miután tisztázódott, hogy a régi pártok „nagynevű” vezetőit, Apponyit, Andrássyt, Vázsonyit az antant mellőzi, a szélsőséges reakciós csoportok befolyása növekedett. Az antantmissziók Batthyány Tivadar vezetésével szerettek volna emigráns kormányt felállítani, Batthyány és Garami azonban inkább a politikai passzivitást választották, semhogy szövetkezzenek az említett szélsőséges reakciós csoportokkal. Az idő Bethlennek dolgozott: miután megértette, hogy az antantnak olyan kormány kell, amely vita nélkül teljesíti parancsait, csak ki kellett várnia, amíg a missziók a finnyás demokratáktól a készséges tisztek felé fordulnak.

A bécsi emigrációnál jelentéktelenebb volt az aradi kormány. Április végén, mikor a francia parancsnokságok még az egyesített intervenció terveit szőtték, de Lobit tábornok felszólította az Arad környéki nagybirtokosokat, hogy alakítsanak ellenkormányt, amely követi az előrenyomuló francia hadsereget. Miniszterelnöknek először Návay Lajost jelölték, majd az ő agyonlövetése után Károlyi Gyula gróf Arad megyei nagybirtokost, volt főispánt. Károlyi eddig nem játszott jelentősebb politikai szerepet, de rangja tekintélyt kölcsönzött neki; konzervatív gondolkodása mellett már az 1918. novemberi parasztforradalom a régi rend visszaállításának mindenre kész hívévé tette. A kormányt — amennyire a helyi adottságok engedték — igyekeztek úgy összeállítani, hogy a különböző polgári pártok képviselve legyenek benne. Radikális szabadkőművesek, függetlenségi párti politikusok, Tisza-párti megyei birtokosok mellett az előkelőséget Bornemisza Gyula volt főkonzul, külügyminiszter képviselte, a zsidó polgárságot Pálmai közjegyző, a franciákat pedig ügynökeik, Varjassy Lajos és a büntetett előéletű Bartha Ábel lókereskedő.

Bár a francia támadás elmaradt, az aradi kormány május 5-én megalakult. Bécsben nem vették komolyan, Budapesten még kevésbé, a románok pedig előnyösebbnek tartották, ha nincs olyan magyar kormány, amelyet meghívhatnak Párizsba asszisztálni a békeszerződés elkészítéséhez. A kormány ezért sietve Szegedre indult, de a román parancsnokság útközben letartóztatta, és vagy 2 hétig fogva tartotta a miniszterek egy részét. Mikor végül eljutottak Szegedre, egy ideig még személyi torzsalkodással voltak elfoglalva, de május 31-i proklamációjukkal megváltozott összetételben mint szegedi kormány léptek a nyilvánosság elé.

A román parancsnokság a Böhm által kiküldött parlamenternek átnyújtotta a fegyverszüneti feltételeket, melyek szerint megállnak a Tisza vonalán, ha 9 hídfőt létesíthetnek a nyugati parton, ha a Vörös Hadsereget feloszlatják, átadják a teljes fegyverzetet és hadianyagot, nagy mennyiségű polgári járművet, vonatot stb., tehát a Tanácsköztársaság rovására pótolják a bukaresti béke alapján Vilmos császár és IV. Károly seregei által elrabolt román javakat. A feltételek elfogadhatatlanok voltak, Brownnal, aki közvetítés céljából még május 3-án Szolnokra utazott, a románok egyszerűen nem álltak szóba. Így a kapituláció felé hajlók kénytelenek voltak belátni, hogy érdemleges tárgyalásra tisztességes alapon nincs lehetőség.

Brown távozása után, május 12-én érkezett Budapestre az olasz misszió vezetőjének kinevezett Romanelli alezredes, és ettől kezdve mindvégig ő számított az antant budapesti fő képviselőjének, noha ilyesfajta megbízást sohasem kapott. Romanelli feladata főleg az volt, hogy hosszú távra kiépítse a magyarországi olasz befolyást, olyan külpolitikai meggondolások alapján, amelyek a 20-as években is érvényben voltak. A Tanácsköztársaságot átmeneti jellegűnek tartotta ugyan, de a májusi helyzetben egyedüli reális tárgyalópartnernek is.

2. A Vörös Hadsereg északi hadjárata
Az ellentámadás előkészítése
A májusi válság után a hadsereg újjászervezésének sikerei ismét döntés elé állították a kormányzótanácsot: milyen módon használja fel a Vörös Hadsereget? Az elhatározást a körülmények diktálták. Egyedül a csehszlovák hadsereg támadott, és a Salgótarján körüli harcok megmutatták, hogy nem legyőzhetetlen ellenfél a Vörös Hadsereg számára. A salgótarjáni sikerek először azt a gondolatot sugallták, hogy az ellentámadást Salgótarjántól északnyugatra kell megindítani, a sikeres védelmi harcok folytatásaként. Az ellentámadás fő erejének a szerveződő III. hadtestet szánták, amelynek parancsnoka Landler Jenő, vezérkari főnöke Julier alezredes lett. A III. hadtest volt a legnagyobb létszámú, ide irányították a munkászászlóaljak jó részét, s egyelőre Hatvan körül gyülekezett, ahonnan könnyen elszállíthatták bármelyik frontra. A hadsereg szervezése közben ugyanis olyan hírek érkeztek, hogy az antant a francia csapatok bevonásával déli irányból támadást készít elő a Duna —Tisza közén.

A hír tulajdonképpen nem volt hamis, csak megkésett; mint láttuk, a francia parancsnokság valóban készült a Budapest elleni koncentrált támadásban való részvételre, de miután Párizsban nem sikerült ilyen határozatot kicsikarni, tervét egy időre félretette. Május 11-én Gödöllőn a kormányzótanács bizottsága megtárgyalta a helyzetet Stromfelddel — aki itt helyezte el a vezérkart —, és arra a következtetésre jutottak, hogy Gyékényes és Szeged felől támadás várható. Az értekezlet elhatározta, hogy az északi és keleti fronton, valamint a Dunántúlon „csak a legszükségesebb erők hagyandók meg, melyeknek feladata a megfigyelő szolgálat és az ellenség előnyomulásának lehető hosszú ideig való késleltetése”, míg „az összes ekként felszabadult erők a Duna—Tisza között előnyomuló ellenség ellen támadólag alkalmazandók”.^43
43 Liptai Ervin, A magyar Vörös Hadsereg harcai 1919. Bp. 1960. 248.

Az északi fronton Salgótarján és Eger védelmében folytatódtak a helyi jelentőségű harcok. A bányászok és munkások hősies ellenállása, valamint a 6. hadosztály megjelenése már május 10-én a Salgótarjántól északra elhelyezett csehszlovák csapatok pánikszerű meneküléséhez vezetett. 12-én a vörös csapatok bevonultak Fülekre, a csehszlovák hadsereg egészen Rimaszombatig, vagyis március 21-i pozíciójába menekült. A további üldözést azonban a hadsereg-főparancsnokság nem engedélyezte, főleg a francia támadás vélt veszélye miatt. Miután azonban a hadiesemények bebizonyították egyrészt a csehszlovák csapatok harci kedvének hiányát, másrészt a Vörös Hadsereg állapotában beállott javulást, a főparancsnokság parancsot adott Miskolc visszafoglalásának előkészítésére.

A katonai sikerek és az ezek nyomán megszilárdult belső rend, az ellenforradalmi megmozdulások mérséklődése kedvező feltételeket biztosítottak az északi hadjárathoz. Miután a támadás céljai egyelőre korlátozottak voltak, a centristák is helyeselték azokat, abban a reményben, hogy a Tanácsköztársaság pozíciójának javítása megjavítja a győztes hatalmakkal köthető kompromisszum lehetőségét is. Ennek érdekében Böhm és Weltner, az előforduló önkényeskedésekre hivatkozva, felléptek a külön karhatalmi alakulatok megszüntetéséért. Elérték, hogy a Cserny-csoportot feloszlatták, tagjai egy részét kiküldték a frontra. Böhmék nem érték be az önkényeskedő Cserny József megrendszabályozásával, továbbra is határozottan ellenezték az erélyes fellépést az ellenforradalmárokkal szemben, mint ami ronthatja a kompromisszum esélyeit.

Májusban a centristák és az őket követő szociáldemokrata munkások — bár mind sűrűbben hangoztatták kételyeiket — aktívan kivették részüket a honvédelem és a szocialista átalakulás szervezéséből; a kompromisszumot a nyugattal a munkáshatalom talaján szerették volna elérni. A szakszervezeti bürokrácia viszont a frakciózás útjára lépett, belülről veszélyeztette a proletárdiktatúra létét. Míg a kommunistákat Kun az egység érdekében minden külön csoportosulástól eltiltotta, és csak a Vörös Újságot őrizték meg, mint az egyértelmű kommunista álláspont szócsövét, a szakszervezeti jobboldal május közepétől rendszeresen tartott értekezleteket a református konvent Abonyi utcai épületében. Ezekre a tanácskozásokra kezdetben a népbiztosokat is meghívták, konstruktív eszmecserék folytak a szakszervezetek részvételéről a termelés javításában. A tanácskozások azonban hamarosan félig-meddig titkossá váltak, középpontjukba az antanttal való kapcsolat felvétele került, lényegében polgári demokratikus program, a szocialista vívmányok feladása alapján. A Vörös Hadsereg harcának nem tulajdonítottak jelentőséget, mert mint Peyer mondta a pécsi bányászok küldötteinek: „nincs semmi értelme csak azért harcolni, hogy két nappal későbben jöjjenek be a románok.”^44
44 MMTVD 6. köt. 1. rész. Bp. 1959. 703.

Az ellentéteket, melyeket a Népszava cikkei — a kommunisták ellen és a Peidl—Peyer-féle szakszervezeti vezetők védelmében — is éleztek, különösen veszélyessé tették a közellátási nehézségek, főleg a hús- és liszthiány.

A kommunisták sem maradtak adósak a válasszal, s rámutattak, hogy a polgárság védelmének egyik következménye a polgári elemek beözönlése a munkásállam hivatalaiba, sőt a tanácsokba. Számos helyen tisztogatást hajtottak végre, sok esetben leváltották a gazdagokhoz húzó házbizalmit. (A fővárosban minden házban bizalmit választottak, akinek fontos szerepet szántak a vásárlási engedélyek kiadásánál, a rekvirálásoknál, az ellenforradalmárok leleplezésében.) Május 15-én beszüntették a megmaradt polgári lapokat is.

A kommunisták határozott fellépésének oka nemcsak a taktikai ellentétekben rejlik. Miskolc visszafoglalásán túlmenően olyan katonai támadást akartak, amely megrendíti a kapitalizmus rendszerét Közép- Európában. A centristáknál jobban látták a támadás kiszélesítésének lehetőségeit, viszont részben nem ismerték, részben nem akarták tudomásul venni az európai kapitalizmus lassú konszolidálódásának tényeit. A május 7-én átnyújtott német békefeltételek megtiltották az Anschlusst, vagyis Ausztria csatlakozását Németországhoz, és ezzel Ausztriában tulajdonképpen megbukott a Tanácsköztársasággal viszonylag rokonszenvező, centrista Otto Bauer külpolitikája. Ausztriában és Németországban megszilárdult a tőkés rendszer, a munkásmozgalomban pedig a reformisták jutottak túlsúlyra; a német uralkodó osztályokban érlelődött az a gondolat, hogy a békeszerződés formális elfogadása elkerülhetetlen. Pedig Kun Béla nagyrészt a német békefeltételek elfogadhatatlanságához fűzte reményeit.

A német béke kérdése háttérbe szorította Párizsban a magyar és osztrák békeszerződésről folyó tárgyalásokat. Ez annyiban volt hátrányos a magyar kormányra, hogy meghívása végleg lekerült a napirendről. Május folyamán egyoldalúan megállapították a magyar határokat, de a német kérdésben való döntés előtt nem hozták azokat nyilvánosságra. A határok nagyjából megegyeztek a titkos szerződések alapján a győztesek között kialakult előzetes megállapodásokkal. Ha például egy pillantást vetünk az 1918. decemberi csehszlovák titkos memorandumhoz mellékelt térképre, azt látjuk, hogy az 1919 májusában megállapított és a trianoni békébe foglalt határ mellőzi Benes igényét a Vác—Salgótarján—Miskolc vonal birtoklására, továbbá a Szikszó—Bodrog vonaltól északra eső területre, viszont Csehszlovákiának adja a Ruténföld déli és keleti felét is, amiről korábban nem volt szó. A májusi határozatok szerint az osztrák—magyar határ a régi maradt volna.

Május 15-én Böhm aláírta a parancsot Miskolc visszafoglalására. Nem véletlen, hogy a miskolci támadás megindulásával egyidejűleg küldték Szamuely Tibort Moszkvába és Kijevbe, a katonai együttműködés lehetőségeinek tisztázására.

A miskolci támadás előtt a kormányzótanács fontos határozatokat hozott a centralizmus fokozására: a megyei tanácsok mellé kormánybiztosokat rendeltek. Kinevezésük bizonyos fokig korlátozta a tanácsok hatalmát, de a központi politikai megbízottak fölé is rendelte őket, amit a helyi szervek örömmel fogadtak. Ekkor határozta el a kormány a gazdasági népbiztosságokat és az országos hatóságokat egyesítő Népgazdasági Tanács felállítását is. A kormányzótanács proklamációt adott ki, mellyel törvényen kívül helyezte az aradi kormányt.

Párizsban május 19-én ismét megvitatták a magyarországi intervenció kérdését, az összehangolt támadáshoz szükséges egyetértés azonban most sem jött létre. Ennek oka elsősorban a német békeszerződés ügyének elhúzódása volt: az aláírás megtagadása Németországban tette volna szükségessé az antant megszálló csapatok alkalmazását. A csehszlovák támadás kudarca csalódást okozott; Budapest román megszállását Wilson és Lloyd George ellenezték, saját csapataikat féltették a forradalmi légkörtől.

A csehszlovák hadsereg május 18-án újabb támadást kísérelt meg Salgótarjánnál. Kritikus helyzet alakult ki; ismét fegyverbe szólították a munkásokat, akiknek a Vörös Hadsereggel együtt sikerült áttörniük az ostromgyűrűt. Javában folyt a harc, mikor a csehszlovák parancsnokság olyan hírt kapott, amely elvonta figyelmét Salgótarjántól: május 20-án hajnalban, rövid tüzérségi előkészítés után, a Vörös Hadsereg Miskolctól és Diósgyőrtől délre támadást indított.

Miskolc visszavétele
A jelentősen megerősített 1. hadosztály Kerekess József alezredes parancsnoksága alatt megindított támadása sikerrel járt: az ellenség védekezése megtört, és már aznap este elhagyta a várost, ahova 21-én reggel bevonult a Vörös Hadsereg. Az olasz tábornokok ismerték a támadás tervét, és tisztában voltak a Vörös Hadsereg hozzávetőleges létszámával is, de arra nem számítottak, hogy Stromfeld a siker érdekében az összes rendelkezésre álló frontalakulat több mint felét összevonja a támadás végrehajtására, illetve biztosítására. A Vörös Hadsereg így sem rendelkezett elegendő számbeli fölénnyel, de ezt pótolta a munkásezredek lelkesedése és a lakosság segítsége.

Az újjászületett Vörös Hadsereg harci szelleme e napokban kiváló volt. Miskolcra az óbudai hajógyári munkások százada nyomult be elsőnek, a Ganz gyáriak, az Északi Főműhely és a MÁV gépgyár munkásai, a budapesti pincérek brigádja követték őket. A győzelemben fontos szerep jutott a páncélvonatoknak: az egyik már délelőtt befutott a miskolci állomásra, és szétlőtte a veszteglő szerelvényeket. Jól érvényesült a viszonylag erős vörös tüzérség, mely ügyelt arra, hogy magában a városban lehetőleg ne tegyen kárt.

Mikor az első századok a városba értek, talpra álltak a miskolci munkások: a rendőrségre siettek, ahol az összeszedett fegyvereket őrizték, és így felfegyverkezve mintegy háromezren támadtak a menekülő ellenségre. A vasutasok megtagadták a szolgálatot a megszállóknak, elvágták a távíródrótokat, mások a síneket szedték fel, eltávolították az Avason felállított ágyúkból a závárt.

Az ellenség hátában több város magyar, szlovák és német munkásai fegyveres felkelést robbantottak ki: így Ózdon, Rozsnyón, Pelsőcön, Tornalján, Rudabányán. Perkupán lerombolták a hidat, és ezzel meggátolták az utánpótlás szállítását Miskolcra.

A csehszlovák hadsereg parancsnokai a miskolci csata után jelentéseikben katonáik fáradtságára, közömbösségére, sőt egy részük bolsevista szimpátiáira panaszkodtak. Tömegessé vált a dezertálás, különösen a falujukat könnyebben elérő szlovák katonák részéről. Ezért megkezdték a szlovák egységek átirányítását Csehországba, de megtörtént, hogy a menetzászlóalj legénységének csak a fele érkezett meg új állomáshelyére.

Május 22-én Miskolctól északra már Sajószentpéter is a Vörös Hadsereg kezére került. 23-án azonban az ellenség a Tiszánál álló román csapatok közreműködésével ellentámadást indított Miskolc visszavételére. A városban pánik tört ki. Julier engedélyt kért a visszavonulásra, azzal az indokolással, hogy másnap kedvezőbb pozíciókból visszafoglalhatják a várost. Lehetséges, hogy Juliernek taktikai szempontból igaza volt, de a győzelem útján megindult hadsereg szellemére végzetes hatással lehetett a visszavonulás, és fölösleges áldozatoknak tették volna ki a borsodi iparvidék munkásságát is. Ezért Stromfeld megtiltotta a kiürítést. A III. hadtest, kitartóan védekezve, valóban képesnek bizonyult arra, hogy nagy veszteségek árán visszaverje az északról és keletről indított támadást.

Miskolc megvédése után jelentősebb harcokra csak egy héttel később került sor. A miskolci harcok közben sikerült Egertől északra előnyomulni és véget vetni Eger hetekig tartó szorongatott helyzetének. Visszaverték a Fülek, majd a Salgótarján ellen indított új támadást is. Május végén tehát a Tanácsköztársaság szilárdan kezében tartotta a nógrádi és borsodi iparvidéket. Eredménnyel járt a Tisza-vonal megerősítése; a helyi jellegű román átkelési kísérleteket visszaverték. A román hadsereg, amely május 23-i miskolci támadása alkalmával a Hernádon is átkelt, visszavonult a folyó mögé, továbbra is veszélyeztetve a várost. A kisebb, helyi harcok, kalandos vállalkozások csak a veszteségeket növelték, eredménnyel nem jártak: a Vörös Hadsereg május elsején Komáromot, a csehszlovák hadsereg a miskolci napokban Esztergomot próbálta helyi erőkkel, rajtaütésszerű átkeléssel elfoglalni. Változatlanul a Duna vonala maradt a két szemben álló hadsereget elválasztó határ.

Küzdelem az ellenforradalmi propaganda ellen
A Budapesti Munkástanács május 24-i ülésén Böhm számolt be a miskolci győzelemről. Kun Béla ugyanekkor két fő feladatot állított a tanács elé: „küzdelem a rémhírek ellen, küzdelem az ínség ellen”.^45
45 PI Archívum 600/3 f.
A két feladat összefüggött, hiszen a közélelmezés hiányai napról napra befolyásolták a hangulatot, az ellenforradalmi csoportok által mind tudatosabban röpcédulán is terjesztett rémhíreknek pedig szintén rendkívüli hatásuk volt; részben mert a nagy változások közepette természetszerűen csökkent a biztonságérzet, részben mert az egyszínűvé vált sajtó mellett az emberek más értesüléseket kerestek. A hírverés fő témái: az élelemhiány, a „fehér hasú bankó”, a hitoktatás és a kisgazdák magántulajdonának sorsa, a háború céltalansága voltak. Az élelemhiány főleg a városokban volt súlyos, de mivel éppen a fizikai dolgozók rosszabbat is megértek, a pénzromlást pedig sikerült elviselhető keretek között tartani, a legnagyobb szerepe a defetista agitáció mellett az „ideológiai” propagandának volt.

A munkásságra mindenekelőtt a defetista propaganda volt hatással, mert a nagy veszteségek izgalmat váltottak ki a leginkább érintett munkáscsaládokban. Mindenekelőtt az asszonyok szemében volt elviselhetetlen a gondolat, hogy a világháború befejezése után még éppen az ő családjuk veszítsen el valakit.

Falun jórészt „vallásvédelmi” jelszavakkal folytattak ellenforradalmi agitációt a hagyományos nacionalista demagógia mellett. Miután a szekularizáció elsősorban a katolikus klérust érintette, utóbbinak súlya az ellenforradalom, a konzervativizmus táborában ugrásszerűen megnőtt. A papságot — valláskülönbségre való tekintet nélkül — megélhetésében fenyegette a diktatúra. Bár a kongrua első félévre esedékes részét kifizették, július 1-től a nőtlen papok 1000, a családosok 2000 korona végkielégítést kaptak; közeledett az idő, mikor teljesen híveik áldozatkészségére lesznek utalva, s ez a megoldás papnak és hívőnek egyaránt ellenszenves volt. Az egyházi vagyon leltározásának meggyorsításával együtt mindez növelte a falu és város közti politikai távolságot.

Súlyos gondokat okozott az antiszemitizmus is. A régi Magyarország zsidó vallású lakosságának mintegy fele élt a Tanácsköztársaság területén; ebből negyedmillió a fővárosban és környékén, a vidékiek jelentős része az ország északkeleti felén és a városokban. A falusi lakosság antiszemitizmusának közvetlen célpontja a falusi kocsmáros és kereskedő volt. Az ellenforradalom tudatosan szított antiszemitizmusa viszont egyúttal a munkásmozgalom ellen is irányult, amelyben a fővárosi munkásoké volt a vezető szerep. Utóbbiaknak közel egyhatoda volt zsidó, a szakmunkások, szervezett munkások esetében ez az arány még magasabb volt. A munkásmozgalomban a zsidó értelmiségnek is jelentős súlya volt, főleg a fővárosban; vidéken sokkal csekélyebb volt részvétele, szerepe. Ehhez járult még a sajátos magyarországi középosztály-probléma. A dzsentri mag körül kialakult, pozícióját örökletesnek tekintő hivatalnoki réteg kettős nyomásnak volt kitéve: az elszakadt területekről menekülő állástalan értelmiség hazafiságára hivatkozva kért állást, a nagyszámú, „szabad pályára” szorított zsidó értelmiség pedig az egyenlőségre hivatkozva várta, hogy most már előtte is megnyíljanak az állami szolgálat lehetőségei. A szocialista forradalom idején a feleslegesnek hirdetett ügyvédi és más jellegzetes „polgári” pályákról megindult a zsidó értelmiségiek átáramlása a reakciós állami tisztviselők helyének elfoglalására.

Falun az antiszemitizmus céltábláivá váltak az ifjú és sokszor túlzó pesti agitátorok és a népbiztosok is. Az ellenforradalmi propaganda az antiszemita hangulatot igyekezett szítani és a munkásmozgalom diszkreditálására felhasználni, mint ahogy más téren sem a diktatúra alapvető céljait, hanem elhibázott intézkedéseit állította hírverése középpontjába. Az elmaradott néprétegekben ez a módszer meglehetősen hatásos volt, mint ahogy az volt az ellentmondásos törekvéseire igazolást kereső, a szakmai konkurencia ellen küzdő „keresztény középosztály” körében is.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A Tanácsköztársaság honvédő háborúja – Május elseje ünnep és krízis
(Idézet: Magyarország története)

Május 1-éré a Tanácsköztársaság katasztrofális helyzetbe került: területe a Dunántúlra és a Duna—Tisza közére korlátozódott, de ebből is kiesett a jugoszlávok által megszállt baranyai—bajai sáv, a csehszlovák hadsereg Salgótarjánon át a forradalom fővárosát fenyegette; a román hadsereg bármikor átkelhetett a csaknem védtelen Tiszán, hogy Budapest alatt találkozzon szövetségeseivel.

A forradalom helyzete soha ilyen ellentmondásos nem volt. A városok és a falvak lelkesen, a világforradalomba vetett hittel ünnepelték az első szabad május elsejét, a magyar proletárdiktatúra sorsa pedig egy hajszálon függött. Budapest munkássága évtizedekre emlékezetes, példátlanul impozáns felvonulásával tett hitet a szocializmus mellett: az egész város vörösbe öltözött. Szónokok buzdítottak kitartásra, ígérték, hogy a múlt nem térhet vissza. Münchenben azonban ezen a napon verték le a Tanácsköztársaság egyetlen nyugati szövetségesét, a Bajor Tanácsköztársaságot.

Budapesten felvonultak a munkászászlóaljak, s eközben elesett a szolnoki hídfő, és olyan — téves — hírek érkeztek, hogy az ellenség átkelt a Tiszán, és elfoglalta Szolnokot. Május elsején kiürítették Miskolcot, Diósgyőrt és Ózdot; ha a román hadsereg átkel a Tiszán, a Zagyvától keletre elhelyezett, Egert védő csapatokat az elvágás veszélye fenyegeti.

Salgótarjánt 2500 katona védte. Az üzemek főbizalmijai április végén felkeresték Kun Bélát, és fegyvert kértek. Április 29-én Kun Béla utasítására három vagon új katonai felszerelés érkezett, és másnap megalakult a salgótarjáni munkásezred. A bányászok és a fiatal munkások harcolni akartak, viszont az idősebb acélgyári „hadviselt munkások ülést tartottak, amelyen elhatározták, hogy fegyvert nem fognak”,³⁴ mert a küzdelem kilátástalan. Május elsején Hevesi népbiztos beszélt a salgótarjáni gyűlésen. Kemény szavai, a felszólalók őszinte vitája nyomán a bányászok és a gyáriak a katonákkal együtt sorakoztak fel a front védelmére.
³⁴ PI Archívum 605 f. 2/28.

Kun Béla és Szántó Béla a Hadügyi Népbiztosság nevében a következő utasítást adta május elsején a hadsereg-parancsnokságnak: „Feladata hadműveleti körzetében a románoknak a Tiszán át való átkelését megakadályozni, a cseheknek előnyomulását a Duna és a Tisza között feltartóztatni és a harcvonalból jelenleg visszavont erőket mielőbb harckész állapotba helyezni, abból a célból, hogy ezekkel az erőkkel egységes ellentámadást intézhessen az ellenségnek ama részei ellen, amelyek a Tanácsköztársaság központját, Budapestet, a leghathatósabban veszélyeztetik vagy amelyek ellen az ellentámadásnak a legtöbb sikerre van kilátása.”^35
35 Liptai Ervin, A magyar Vörös Hadsereg harcai 1919. Bp. 1960. 195 — 196.

Május elsején Budapestre érkezett az addig külföldi támogatást kereső József főherceg, és lakosztályt nyittatott a Ritz-szállóban. Késő este, míg a tűzijáték fényei gyönyörködtették az ünneplő népet, a jobboldali szakszervezeti vezetők küldöttsége lemondásra szólította fel a kormányzótanácsot, követelve, hogy a hatalmat egyelőre adják át az általuk alakítandó 12 tagú direktóriumnak. Döntés nem született: másnapra hívták össze a kormányzótanácsot, a munkástanácsot, a fővárosi munkásezredek képviselőit, a vasasszakszervezet bizalmi testületét. Megvitatták a katonai helyzetet. A centristák meginogtak a válságos pillanatban, és a kapitulánsokat támogatták. Böhm felajánlotta — Landler emlékezése szerint —, hogy, parlamentereket küld a románokhoz a rögtön megkötendő fegyverszünet megtárgyalására. Az ajánlat helyeslésre talált. De az ülésen részt vevő kommunisták azt ajánlották, hogy azonnal forduljunk a felfegyverzett proletariátushoz, avval a felhívással, hogy haladéktalanul menjen a frontra, a diktatúra megvédésére. A szociáldemokrata főparancsnok, Böhm Vilmos, határozottan visszautasította ezt a »forradalmi romanticizmust«.”^36
36 Landler Jenő, A Vörös Hadsereg diadalmas útja és bomlása. Új Március, 1926. március—április.

Böhm az ülés eredményét a maga módján értelmezte: május 2-án reggel elrendelte a hadműveletek leállítását, majd parancsot adott egy-egy tisztnek, hogy Miskolcon, Baján és Szolnoknál tegyen fegyverszüneti ajánlatot a három szomszéd állam hadseregének. Kun Béla viszont parancsot adott a szolnoki vasúti híd felrobbantására. A nap folyamán a csapatoktól a valóságosnál is rosszabb hírek érkeztek, s ezekből a teljes bomlás képe rajzolódott ki. A Hadügyi Népbiztosság intézkedett, hogy a harcképtelen egységeket megállás nélkül szállítsák Budapesten át rendeltetési helyükre, nehogy a fővárosban pánikot keltsenek vagy fosztogassanak. Estefele azonban jobb híreket is kapott a kormányzótanács: kiderült, hogy a román hadsereg egyelőre nem kezdte meg az átkelést a Tiszán, a csehszlovák hadsereghez küldött parlamenter észrevette, hogy a vele tárgyaló olasz ezredes meglepődött ajánlatán, s 4-ére ígért választ azzal, hogy 3-án nem folytatják az előnyomulást. Miután a déli fronton sem történt semmi, a Vörös Hadsereg egy-két napos lélegzetvételnyi szünetre számíthatott.

Május 2-án délben ült össze a kormányzótanács, a „jól értesültek” szerint azért, hogy lemondjon. Meghívták a párttitkárság tagjait, a szakszervezetek vezetőit — akik nevében a jobboldali Peyer Károly és Miákits Ferenc vitték a szót —, hiányoztak viszont a csapatoknál tartózkodó népbiztosok. Az ülés hangulatát azonban Kun Béla váratlan fellépése határozta meg. Akik előző nap látták, egy megtört, könnyező, depresszióba süllyedt beteg emberre emlékeztek. Reggelre összeszedte magát, biztosította a forradalommal rokonszenvező katonai vezetők támogatását, és magához ragadta az események irányítását. Miután a déli ülésen szépítés nélkül ismertette a helyzetet és az esti ülést, meglepetésszerűen bejelentette: „intézkedést tett a hadműveleteknek további folytatása iránt”.^37
37 MMTVD 6. köt. I. rész. Bp. 1959. 387.

Kun határozott állásfoglalását a diktatúra fenntartása és a harc folytatása mellett támogatta a baloldal és egy-két reformista szociáldemokrata is, félve a lemondás várható következményeitől. A centrum nevében felszólaló Kunfi, valamint Bokányi és Weltner hitet tettek március 21-e mellett, de nem láttak reális lehetőséget a harc folytatására. Kunfi javasolta, hogy adják át a hatalmat a szakszervezeteknek, mert az antant a kormányzótanáccsal nem áll szóba; a megalakítandó direktórium ragaszkodjon a Tanácsköztársaság szociális vívmányaihoz, de számolja fel a diktatúrát, és kérje meg az osztrák kormányt az antanttal való közvetítésre. Peyerék fellépéséből viszont kitűnt, hogy a szakszervezeti kormány ennél — logikusan — továbbmenne: olyan polgári demokratikus koalíció felállítását javasolták, amely alkalmas az antanttal való megegyezésre. Arra hivatkoztak, hogy a Tanácsköztársaság nem kapott közvetlen segítséget a külföldi proletároktól, Szovjet-Oroszországtól, elmaradt a várt világforradalom, az imperialista hatalmak pedig nem fognak belenyugodni a proletárdiktatúra létébe Európa szívében, és így a további vérontás hiábavaló.

A baloldal hívei nem voltak hajlandók belátni, hogy ezekben az érvekben volt realitás, azt viszont tisztán látták, hogy nem lehetséges a „visszatérés októberhez”, a kapituláció nemcsak a proletárforradalom, hanem a polgári demokratikus forradalom politikai és szociális vívmányairól való lemondást is elkerülhetetlenül maga után vonná. Kun és a baloldal határozottsága végül eredménnyel járt, az ülés határozata kimondta, hogy a kormányzótanács a helyén marad, „kellő időben gondoskodik a város védelméről”.^38
38 Uo. 388.

Egyben Böhm kívánságára, ha nem is politikai hatalommal rendelkező diktátorrá, de az összes budapesti fegyveres erő parancsnokává nevezték ki Haubrich Józsefet. Haubrich személye mintegy az együttműködés záloga volt a szakszervezeti vezetés és a kormányzótanács között: a vasöntőből lett szakszervezeti tisztviselő, aki tűzmesterként végigharcolta a világháborút, a közhangulatot mozgékonyan követő, gyakorlatias politikus volt, korábbi meggyőződése ellenére fenntartások nélkül vett részt a Tanácsköztársaság létrehozásában, s számítani lehetett rá, amíg a munkásság többsége kitart.

A főváros és környékének vasas bizalmi-értekezletén az ezernél is több résztvevő egységesen a harc mellett szavazott. A gyári munkásezredek bizalmijainak állásfoglalása nem volt ilyen egyöntetű, de Budapest védelmére mindenesetre hajlandónak mutatkoztak. Az összkép tehát már nem volt reménytelen, és a Munkástanács esti ülésén Kun egyértelműbben foglalhatott állást, mint a kormányzótanácsban; drámai erejű szónoklata végén már nem annak eldöntését kérte, hogy folytassák-e a harcot vagy sem, hanem úgy tette fel a kérdést: hogyan védhető meg Budapest? A beszéd lendülete magával ragadta a Munkástanácsot, a kapitulánsok alig jutottak szóhoz, a tennivalók mikéntjéről elmélkedő szónokokat is türelmetlenül lehurrogták. A szocialista nőmozgalom képviselője felszólította a férfiakat: vonuljanak az ellenség elé, a fővárosban a munkásnők megfékezik az ellenforradalmat.

A Munkástanács ülése este fél tízkor ért véget, utána folytatták a kormányzótanács ülését. A vita nélkül elfogadott határozat az egész proletariátus talpra állítását tűzte ki célul. A népbiztosok hajnali háromkor búcsúztak el egymástól, egy-két órás pihenés után valamennyien a gyárakba siettek, hogy fegyverbe szólítsák a munkásokat. Még együtt volt a kormányzótanács, mikor utasítására éjfél előtt Tombor parancsot adott az összes elérhető parancsnokságnak: „A Kormányzótanács az összes frontok részére a legerélyesebb ellenállás kifejtését rendeli el. Budapest összes munkásai kiküldetnek a frontra, hogy a csapatokat megerősítsék. A csapatok frontról való visszaszállítása haladéktalanul beszüntetendő, és a már esetleg visszairányított csapatok is azonnal a frontra rendelendők vissza.”^39
39 Uo. 405.

Reggel az üzemek munkásai, a kerületi tanácsok, majd a vidéki munkástanácsok is lelkesen csatlakoztak a Budapesti Munkástanácshoz. A kommunisták optimizmusa ezúttal helyesnek bizonyult.

Az antant diplomáciája és a bécsi ellenforradalmi emigráció
A májusi válság napjaiban a Magyarországi Tanácsköztársaság sorsa igen élénk diplomáciai tevékenység tárgya volt. Ez azonban a belső válságot nem tudta közvetlenül befolyásolni; a külföldi megfigyelők sem voltak képesek nyomon követni a budapesti helyzet gyors változásait.

A magyarországi helyzet bizonytalansága ellentmondásos diplomáciai lépések forrása lett. Az angol hadsereg budapesti hírszerzője, Freeman-Williams kapitány „a vörös terror” veszélyére hivatkozva Budapest gyors megszállását és szociáldemokrata kormány létesítését javasolta, ennek érdekében pedig sürgette a Tisza átlépésének engedélyezését a román hadsereg számára és előnyomulásának támogatását Szeged irányából. Budapest gyors megszállása mellett voltak a bécsi antantmissziók is. Az angol misszió vezetője azzal ijesztgette kormányát, hogy ha a románoknak nem engedik meg Budapest megszállását, Bécsben is felülkerekedik a bolsevizmus.

Párizsban azonban óvatosak lettek; az angolszász politika vezetői nem látták célszerűnek a közvetlen intervenciót, május elején pedig a németeknek átnyújtandó béketervezet kötötte le figyelmüket. Abban a reményben, hogy a német béke után gyorsan aláírhatják az osztrák és a magyar békeszerződést is, Lloyd George elővette Smuts javaslatait, és indítványozta Magyarország meghívását a békekonferenciára. Partnerei ezt abban a hitben fogadták el, hogy a tanácskormány bukása küszöbön áll.

Május 5-én Párizsban úgy döntöttek, hogy ha a tanácskormány tényleg megdőlt, akkor megszüntetik a gazdasági blokádot. Néhány nap múlva tisztázódott a helyzet, mire a meghívást nem adták át, a blokádot pedig megszigorították. Miután a német békeszerződés aláírása sem ment simán, a békekonferencia letett arról, hogy a magyar kormány meghívásáról döntsön, hiszen a német béke tető alá hozása sürgősebb és fontosabb volt.

Megnehezítette Budapest esetleges megszállását, hogy erre az esetre nem állt rendelkezésre megfelelő magyar kormány. A győztesek valamiféle demokratikus kormányt szerettek volna, de gondolni sem akartak a Károlyi-rezsimre, amely bolsevizmussal végződött; másfajta koalíció létrehozására pedig nem volt lehetőség. Károlyi és Jászi hívei immár reménytelennek látták a Tanácsköztársaság helyzetét, s lassan Bécsbe költöztek: de nem kívántak az antant ügynökévé süllyedni, egyenrangú tárgyalásról pedig szó sem lehetett. A Károlyi-kormány egykori jobbszárnya — Batthyány, Garami — kész volt együttműködni a győztesekkel, de nehezen egyezett meg a hagyományos, parlamentáris pártok politikusaival. Garamiék eleinte féltek, hogy kompromittálják magukat, ha szóba állnak Andrássyval; később azonban megfordult a helyzet.

Az antantmissziók ekkor már eljutottak odáig, hogy a hagyományos magyar osztályuralom „józanabb” képviselőivel fogjanak össze a „bolsevizmus” ellen, de ennek több akadálya volt. Elsősorban Magyarország szomszédai, akik joggal tartottak a magyar uralkodó osztályok területi integritásra irányuló törekvéseitől. Bethlen István, akit már a március 21-e előtti hetekben az ellenforradalom fejének tekintettek, memorandummal fordult a békekonferenciához és a balkáni francia parancsnoksághoz, amelyben felajánlotta szolgálatait, és polgári kormány alakítását, amelybe Graramiékat is beveszik, ha némi kölcsönt kapnak, és Budapestet nyugati csapatok szállják meg.

Bethlen azonban szükségét érezte, hogy a román és a csehszlovák hadsereget a Vix-jegyzék előtt érvényben levő demarkációs vonalra vonják vissza: „az új kormány nem fogadhatna el oly demarkációs vonalat, melyet az előző két kormány nem akceptált, mert különben hazaárulással vádolnák …”⁴⁰ Ilyen feltétel mellett Párizs sem Bethlennel, sem mással nem állt szóba.
⁴⁰ A bolsevizmus Magyarországon. Szerk. Gratz Gusztáv. Bp. 1921. 797.

Andrássy óvatosabb volt, mint Bethlen: kérte a svájci angol követséget, hogy járuljon hozzá egy Magyar Nemzeti Tanács alakításához az ő elnökletével. Elutasító választ kapott, az angol diplomáciában ugyanis ekkor még azoknak a közép-európai szakértőknek a befolyása érvényesült, akik a magyar arisztokráciát a háború fő bűnösei között tartották számon. A következő lépést ismét Bethlen csoportja tette meg — sajátos irányban — a hatalom visszaszerzése felé: május 2-án a bécsi magyar követségről elrabolták a követet és a kereskedelmi kirendeltség 135 millió koronás pénztárát. A reakciós grófok e mindenre elszánt klikkje ezzel ugyan eltaszította magától a polgári demokratikus emigrációt, de körülötte már a leendő ellenforradalmi rendszer vezető csoportja tömörült.

A román hadsereg előrenyomulásának megállítása a Tisza vonalán
Május 6-án a négy győztes hatalom bukaresti követei közös levélben fordultak kormányaikhoz, és javasolták: engedélyezzék a román hadseregnek a Tisza átlépését, Budapest megszállását, utóbbit más antantcsapatok segítségével.

A békekonferenciának nem volt elvi kifogása az intervenció folytatása ellen; ezt bizonyítja, hogy támogatták a csehszlovák hadmozdulatokat.

Azonban éppen a csehszlovák hadsereg gyengesége kételyeket ébresztett az egyesített intervenció aktualitását illetően. Megengedni a román hadvezetésnek, hogy ilyen körülmények között átlépje a Tiszát, a balsiker kockázatát jelentette volna, siker esetén pedig azt, hogy Budapest román megszállás alá kerül, ami a Duna-völgyi francia—román befolyás túlzott, a győztesek közötti „egyensúlyt” veszélyeztető megerősödésével és egyéb nemkívánatos következményekkel járhatott volna.

Clemenceau személyesen közölte a román miniszterelnökkel, hogy a tilalom több a nyilvánosságnak szánt frázisnál, de az akció kivihetőségében az antant támogatása nélkül pillanatnyilag a román hadvezetés is kételkedett. A román hadsereg ugyanis nagyon gyorsan jutott el a Tiszáig, utánpótlási vonalai megnyúltak, nem volt biztosított hátországa. Május elején megáradt a Tisza és a Berettyó, Tiszasasnál a vöröskatonák felrobbantották a gátat, így megfelelő technikai felkészülés nélkül nehéz lett volna átkelni a folyón. Később a romániai vasutasok május 9-től június 15-ig tartó nagy sztrájkja nehezítette meg a hadsereg utánpótlását.

Szovjet-Oroszország, híven a Magyarországi Tanácsköztársasággal vállalt szövetségéhez, május 1-én ultimátumban követelte a román kormánytól a jogtalanul megszállt Besszarábia, majd egy külön jegyzékben Bukovina kiürítését. A szovjet kormány nem is titkolta, hogy elhatározásában döntő szerepet játszott a román kormány törekvése — Podvojszkij szovjet-ukrán hadügyi népbiztos nyilatkozata szerint — a „fiatal Magyar Tanácsköztársaság megfojtására”.^41
41 Izvesztyija, 1919. május 6.

Az ultimátum lejárta után a Dnyeszter mentén megindult a támadás, amelyhez az ukrán Vörös Hadsereg legjobb erőit összpontosították. Podvojszkij parancsára megkezdték egy jórészt magyar hadifoglyokból álló internacionalista hadosztály és egy „besszarábiai hadosztály” szervezését.

Az ukrán szovjet-kormány — amelynek elnöke, Rakovszkij, maga is a román munkásmozgalom régi harcosa volt, s így természetszerűleg szívén viselte a romániai bojáruralom elleni harcot — mindent megtett a Kárpátok gyors elérése érdekében, bár Gyenyikin előretörése a Donyec-medencében hamarosan illuzórikussá tette e terveket. Lenin április 21-e körül még utasította a Vörös Hadsereg főparancsnokát: „A Galícia és Bukovina egy részébe történő előnyomulás a Tanács-Magyarországgal való kapcsolat miatt szükséges. E feladatot minél gyorsabban és tartósabban meg kell oldani.” De május 5-én már kénytelen figyelmeztetni az ukrán vezetőket, hogy Gyenyikin leverése érdekében időlegesen véget kell vetni a „Románia felé való fordulásnak”.^42
42 Lenin Magyarországról. 2. kiad. Bp. 1965. 89.
A szovjet-ukrán kormány ennek ellenére 7-én utasította a 3. ukrán hadsereget a dnyeszteri román front áttörésére. Ekkor történt a váratlan katasztrófa: másnap, május 8-án a döntő csapás végrehajtásával megbízott Hrihorijov (Grigorjev) atamán hadosztálya fellázadt a szovjethatalom ellen. Az ukrán nacionalista Hrihorijov nem volt hajlandó Ukrajna határain kívül harcolni, a magyar forradalom támogatását idegen ügynek tekintette. A lázadók elleni harc két hétre lekötötte az ukrán Vörös Hadsereg fő erőit, s mire leverték őket, május végén az antant támogatásával kibontakozott Gyenyikin-offenzíva védekezésre kényszerítette Szovjet-Ukrajnát.

Az ukrán Vörös Hadsereg így is a döntő pillanatban, tehát május 1. után keresztezte a román hadvezetés terveit, időt adva a Magyar Vörös Hadseregnek a felkészülésre. (Úgy tűnik, a románok megállása a Tiszánál a besszarábiai helyzettel magyarázható — jegyzi meg a bukaresti követ május 6-i táviratára 8-án az angol külügyminisztérium referense.) Sőt, az optimista értékelés, amit a magyar sajtó adott az ukrán front eseményeiről, ugyancsak elősegítette a harci szellem helyreállítását. A Tisza-vonal megszilárdulása csalódást okozott Csehszlovákia vezetőinek, akik így néhány hétig egyedül folytatták az aktív intervenciót; egyrészt azért, mert az előző napok tapasztalatai alapján lebecsülték a Vörös Hadsereget, másrészt azért, mert — Romániával ellentétben — Csehszlovákia nem látta biztosítva területi igényeinek maximális kielégítését, így a miskolci és salgótarjáni iparvidék megszerzését.

Forradalmi erőgyűjtés a májusi válság után
Május 2-a után Budapestről a frontra ment számos munkászászlóalj: mintegy 15 ezer katona. Pótlásukra Budapesten újabb 8 munkásezredet állítottak fel, a tartalék alakulatok összlétszáma a fővárosban megközelítette a 25 ezret. Ezek hetente 2-3 délutánt töltöttek gyakorlatozással. A mozgósított munkászászlóaljak létszáma a következő hónapokban 12—15 ezer körül mozgott, a jelentkezők száma ezt természetesen jóval meghaladta. Az Északi Főműhelyben, ahol a munkások több mint kétharmada feliratkozott, a MÁV a közlekedés érdekében kénytelen volt kérni a jelentkezők bevonulásának korlátozását. A frontra küldött munkászászlóaljak helyett felállított tartalék ezredek egy része már nemcsak munkásokból állt, a különböző intézmények, a tanácsi és más tisztviselők is felállítottak „munkás” zászlóaljakat.

A hadra kelt Vörös Hadsereg létszáma május 14-én megközelítően 120 ezer fő. Ebből 44 ezer a május 3-a után bevonultak száma. A létszám — ha a veszteségeket is figyelembe vesszük — megduplázódott.

A Vörös Hadseregben a legöntudatosabb munkások mellé sorakoztak a forradalmár diákok, a megszállt területekről menekült férfiak, élükön a helyi direktóriumok tagjaival. A munkásság vezetői közül is a frontra mentek mindazok, akiket a hátországban nélkülözni tudtak: így Budapesten a VII. kerületi tanács 300 tagjából 100 bevonult, köztük idősek, alkalmatlanok is. A májusi munkásezredek minőségéről, fegyelméről tisztjeik is elismerően nyilatkoztak; egyébként annyi tiszt jelentkezett, hogy még a munkás tartalék ezredek parancsnoki kara is közülük került ki; hadviselt munkások zömmel csak a szakaszparancsnokok között voltak. Míg március 21-e után, sőt Böhm hadügyminisztersége alatt már az előző hetekben is szigorú politikai rostálás kezdődött a tisztek között, április végén a kormányzótanács kénytelen volt elrendelni a hivatásos tisztek kötelező bevonulását.

A hadseregszervezés lendületét a Vörös őrség új fegyverbegyűjtési kampányra használta fel, helyenként igen jelentős eredménnyel. A munkásság emelkedett hangulata még egyszer magával tudta ragadni a forradalommal szimpatizáló kispolgárságot, polgári értelmiséget — ha nem is a frontra, de legalább a honvédő háború elismerésére és támogatására.

A jobboldali polgárság egy része azonban — míg többségük egyelőre passzív maradt — elszánt ellenforradalmi akciókra ragadtatta magát, főképp a forradalom szívétől távolabb fekvő vidékeken. Így május első napjaiban a szerveződő és háborúra még gyönge Vörös Hadsereg (a veszteségek és dezertálások következtében az eredményes sorozás ellenére is csak május 7-e körül érte el 1-i létszámát) legfőbb feladata az ellenforradalmi lázadások letörése és elterjedésük megakadályozása volt.

A Tisza és az Ipoly között, az ellenséges hadsereg bevonulását váró területen már-már fehérövezet képződött, csak a vörös Salgótarján tartott ki. Abonyt és Szolnokot a Szamuely vezetésével alakított brigád, a Jászságot egy tengerészkülönítmény, Hatvant és Egert, a kispesti munkásőrség tisztította meg, mielőtt még az ellenforradalmárok hívására érkező román és csehszlovák csapatok elfoglalhatták volna. Az erélyes fellépés megszilárdította a diktatúra megrendült tekintélyét, s ehhez hozzájárult számos rendelet, amelyet május első felében adtak ki a különböző néprétegek anyagi helyzetének javítására. A béremelésről, a munkanélküli-segély fenntartásáról, a parasztság adómentességéről stb. szóló rendelkezések azonban lényegében a korábban kialakult keretek között mozogtak, tehát a válság nem bírta rá a tanácskormányt gazdaságpolitikájának módosítására, ami elsősorban a földosztás elrendelését jelenthette volna. A munkásság politikai fellendülését ezért sem követte a falusi szegénység hasonló megmozdulása.

A májusi lélegzetvételnyi szünetet a forradalom vezetői nem tudták tömegbázisuk szélesítésére kihasználni. Csupán a kispolgári, alkalmazotti rétegek semlegesítéséről lehetett szó, s még ez is jelentős eredmény volt, hiszen a forradalom mind nehezebb helyzete elkerülhetetlenné tett újabb, számukra már nem rokonszenves intézkedéseket is.

A Tanácsköztársaság területének jelentős összeszűkülése, a Tiszántúl elvesztése is csökkentette a szegényparasztság valóban osztálytudatos és nem csak ösztönösen forradalmi részének arányát. 1919 nyarán az úri ellenforradalom nem nagyszámú, öntudatos közép- és kispolgári bázissal csak csekély mértékben rendelkező, épp ezért külföldi szövetségesekre utalt, hivatásszerűen politizáló csoportjával szemben a szocialista szakmunkások és értelmiség aktív, de viszonylag kisszámú tábora állt, melyet a haladó külföldi mozgalmakhoz fűződő kapcsolatai és a tömegek valóban széles körű megnyerésének nehézségei bizonyos elvontságra, avantgardizmusra, doktrinérségre tettek hajlamossá.

Így a forradalom tábora, miután aránylag könnyen megragadta a hatalmat, elég könnyen el is veszíthette azt, mert az imperializmus külső nyomását nem ellensúlyozta eléggé az öntudatos tömeg aktív fellépése. A munkásság legjobbjainak májusi sorakozója egyelőre megmentette a forradalmat, de magában hordta azt a veszélyt, hogy ez a mobilizált elit elvérzik, kimerül a harcokban.

Május 5-én Kun Béla Komáromban találkozott Szlovákia teljhatalmú miniszterével, Srobárral; tárgyalásuk azonban eredménytelen maradt. A csehszlovák kormány — noha a sajtóban először tagadta hadműveleteit, majd az állítólagos magyar támadás rovására írta azokat — nem mondott le az intervencióban való részvételről. Erőfeszítéseit egyelőre Salgótarján megszerzésére koncentrálta, ami ismét kritikus helyzetbe hozta volna a Tanácsköztársaságot. A 80. dandár bizonytalanul és lanyhán védekezett, az ellenség megközelítette, sőt részben körülzárta Salgótarjánt. Május 7-én az intervenciós csapatok megszállták a környéket uraló karancsi magaslatot, és megkísérelték a helység elfoglalását.

Böhm a tiszántúli tapasztalatokra hivatkozva javasolta a salgótarjáni medence feladását. A kommunisták elvetették a létfontosságú bányavidék feladásának gondolatát, azzal a jogos indoklással, hogy az egy ponton folyó harc nagyobb erőkoncentrálást tesz lehetővé. Hevesi Gyula Rákosi Mátyás népbiztos, Lázár Lajos és más kommunisták segítségével megszervezte Salgótarján védelmét. A bányákban és üzemekben leállt a munka; a munkások előbb védelemre készültek fel a helység határában, majd ellentámadásba mentek át, és visszafoglalták a karancsi magaslatot. Május 11-e körül a munkások már visszatérhettek munkahelyükre, megérkezett az újjászervezett 6. hadosztály, és megkezdte ellentámadását a Nógrádi-medence felszabadítására.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A Tanácsköztársaság honvédő háborúja – Az intervenció megindulása
Katonai intervenció a Tanácsköztársaság ellen
(Idézet: Magyarország története)

Smuts kiküldetése után a francia vezérkar a békekonferencia formális elutasítása ellenére is folytatta előkészületeit. Miután a későbbi kisantant országai, valamint Görögország és Lengyelország április 10-i titkos értekezletén kitűnt, hogy a Tanácsköztársaság megítélésében egységesek, de saját ellentéteik nem csökkentek, és a támadásra csak Románia van felkészülve és elszánva, Franchet nem várt tovább, elhatározta az egy irányból jövő, román támadás megindítását.

A román uralkodó körök, akárcsak 1916-ban, most is vállalták a kockázatot maximális követeléseik elérése érdekében. A román király Londonba továbbított üzenetében az orosz bolsevizmus előretörésének megakadályozását, a két szovjet köztársaság érintkezési lehetőségének elvágását, a szövetségesek közép-európai szabad mozgásának biztosítását jelölte meg a támadás céljaként, de az sem volt titok, hogy emellett az elhatározás egyik fontos indítéka a végleges román—magyar, illetve román—jugoszláv határ minél nyugatabbra való kitolása volt. A nagyhatalmak abban a tudatban adták meg hallgatólagos hozzájárulásukat a támadáshoz, hogy a határokat Párizsban állapítják meg.

Április 15-én este tüzérségi előkészítéssel megindult a román hadsereg offenzívája, s 16-án kiterjedt a keleti front nagyobb részére. A fő csapás a front északi szárnya, a Csucsa—Szilágysomlyó—Técső vonalon 130 kilométeres hosszúságban széthúzott székely hadosztály ellen irányult, amely a túlerőnek engedve megkezdte a visszavonulást. A román hadsereg már a támadás első napján jelentős előrehaladást ért el a Szilágyságban. A 39. dandár egyelőre tartotta a csúcsai frontot, míg a tőle délre, Honctő körül elhelyezett 6. hadosztály rögtön az első napon visszavonulásra kényszerült. 17-én a 6. hadosztály olyan súlyos csapásokat szenvedett, hogy egészen Világos—Nagyzerénd vonaláig húzódott hátra. A székely hadosztály is folytatta visszavonulását Debrecen irányába, míg a román lovasság az odavezető főútvonal elvágására törekedett. Északon az ellenség elfoglalta Técsőt és Szinérváralját.

Ilyenképpen a 39. dandárt a körülzárás veszélye fenyegette, ezért elhagyta a Királyhágót, és Nagyvárad felé vonult vissza. A reménytelennek tűnő helyzetben a csapatok pánikszerűen, rendetlenül özönlöttek nyugat felé.

A székely hadosztály parancsnoka, Kratochvil ezredes — miután kitűnt, hogy a kormányzótanács nem áll a területi integritás alapján — már korábban próbált a románokkal tárgyalni, de sikertelenül. A román kormány később is elutasító álláspontot foglalt el minden magyar ellenforradalmi kormánnyal vagy hasonló kísérlettel szemben, mert attól tartott, hogy egy Párizs által elismert magyar állammal szemben korlátoznák cselekvési szabadságát. Kratochvil végül kénytelen volt belenyugodni a puszta fegyverletételbe, csupán az elvonulásra kötött ki feltételeket, amelyeket viszont az ellenfél nem tartott be. Míg a visszavonulás és a titkos tárgyalások folytak, Kratochvil és tisztjei, akik addig is valóságos katonai diktatúrát gyakoroltak az általuk ellenőrzött területen, nyíltan üldözték a direktóriumokat és komisszárokat, kíméletlenül viselkedtek a „kémgyanús” román lakossággal szemben, s így elérték, hogy a nagyrészt románlakta falvakban a nemzeti kérdés háttérbe szorította a szociális konfliktust, a román parasztság felszabadítóként üdvözölte a királyi hadsereget. A városi direktóriumok hiába kísérleteztek ellenállás szervezésével; erejükből végül csak arra futotta, hogy a mozgatható közvagyont és a beszolgáltatott értékeket átmentsék a Tiszán.

A kormányzótanács április 18-i ülésén tárgyalta meg a katonai helyzetet, amelynek súlyosságát a legtöbb népbiztos még nem fogta fel, de egységesen a harc felvétele mellett voltak. Vita csak a taktikáról folyt, s jellemzőek a hátország megerősítésére tett javaslatok: Szamuely, Lukács a szegények következetes diktatúrája felé kívántak lépni, a magántulajdon dokumentumainak (telekkönyv) megsemmisítésével, a legszegényebbek (a hadigondozottak) követeléseinek kielégítésével, erélyesebb mozgósítással.

Kunfi ellenkezőleg, a földosztás gondolatát pendítette meg, Garbai a szesztilalom visszavonását indítványozta.

Másnap, április 19-én összeült a Budapesti Munkástanács, és Kunfi előterjesztésére kimondta a proletariátus mozgósítását: a budapesti munkásság fele, valamint a tanácstagok és népbiztosok fele is kimegy a frontra. A kerületi és üzemi tanácsok, az öntudatos munkások lelkesen fogadták a határozatot. A tanácsok katonaviselt tagjai jelentkeztek a kaszárnyákban, a többiek a következő napokban főleg a még mindig magánkézben levő világháborús fegyverek összegyűjtésével foglalkoztak, részben a várható ellenforradalmi veszély miatt, részben a hadsereg felszerelése érdekében. Április végén, amikor a Vörös Hadsereg létszáma 70 ezer fő volt, már a hadsereg jó egyharmada állt Budapest és a környék munkásaiból, tehát a legénység összetétele alapvetően megváltozott.

A munkásság hősies talpraállása azonban nem állította csatasorba a nép százezreit. A legforradalmibb paraszti vidék, a Viharsarok három megyéjében április folyamán mintegy 11 és félezer férfi jelentkezett a Vörös Hadseregbe (Csongrádból — Szeged nélkül — 2000, Csanádból 1000, Békésből mintegy 8000), ezeknek azonban már csak egy részét tudták felszerelni. Az április végén megmaradt paraszti vidékeken ennél jóval csekélyebb volt a jelentkezés aránya. Még kisebb volt a jelentkezés az értelmiség, a kispolgárság soraiból; nem mintha többségük elfordult volna a Tanácsköztársaságtól, de a márciusi békés győzelem után most a véres harc napja kelt fel.

A vagyonos osztály és a vele együttérző tisztviselők, tisztek a kiürített területeken mindenütt felléptek az 1918 előtti közigazgatás visszaállításának követelésével, sőt Debrecenben a rendőrlegénységet felbujtva ellenforradalmi lázadást kíséreltek meg; a katonai szolgálatot megtagadó rendőröket a helyi munkásság és az osztrák önkéntesek segítségével verték le. Kisebb ellenforradalmi megmozdulásokra másutt is sor került a Tiszántúl északi felén, sőt az orgoványi, szentkirályi tanyákon gyülekeztek már a Héjjas-fiúk emberei, bár őket a kecskeméti direktórium április 23-án, határozott fellépéssel — egyelőre — elég könnyen szétverte.

Válaszul az ellenforradalmi mozgalmakra, április 19-én túszok szedését rendelték el. Összesen 489 vagyonos embert, ismert személyiséget szállítottak a Gyűjtőfogházba, köztük József főherceg fiát és Darányi Ignácot, de a Károlyi-párt jobbszárnyához tartozó néhány volt minisztert is, köztük Lovászyt. Talán nem véletlen, hogy az ellenforradalmi korszak első miniszterelnökei: Friedrich István, Huszár Károly, Simonyi-Semadam Sándor is a túszok között voltak. Hamarosan kitűnt a túszszedés értelmetlensége: a kormányzótanács egyszer sem szánta el magát retorzióképpen túszok kivégzésére, tehát az ellenforradalmi kísérletek szervezőit sorsuk nem aggasztotta, viszont a módszer félelmet és ellenérzést keltett az értelmiség és a középrétegek között. Május végén, mikor a katonai helyzet valamennyire egyensúlyba került, a kormányzótanács elrendelte valamennyi túsz szabadon bocsátását.

A román támadás után gyorsan — s felemás módon — megpróbálták rendezni a forradalom és az egyházak viszonyát. Április 20-án, húsvét vasárnapján hirdették ki a templomokban a Belügyi Népbiztosság rendeletét a vallás szabad gyakorlásáról, a templomok és felszerelésük sérthetetlenségéről, az önként jelentkezők hitoktatásának jogáról. A direktóriumoknak megtiltották, hogy a papokat leváltsák vagy tevékenységükben zavarják, hacsak nem követnek el bűncselekményt, amiért forradalmi törvényszék elé kell őket állítani. Egyben felszólították a papokat, hogy lépjenek ki az egyházi szolgálatból, és akkor polgári állást kapnak. A visszamaradókat (ez volt a többség) elvben nem részesítették állami támogatásban, de ideiglenesen továbbra is kapták járandóságukat. Ugyanakkor adták ki az egyházi birtokok államosításáról szóló rendeletet; ez különösen a katolikus egyházat érintette érzékenyen, de nem lehetett tovább halogatni, hiszen a latifundiumok jelentős részéről volt szó. A papok kilépésre buzdításával viszont az egyházi vezetésnek tettek szolgálatot, mivel megosztották a mindaddig igen erős egyházi reformmozgalmakat. Az ellenforradalom táborát növelte a hívők soraiban a szekularizáció is, amelyre — mivel a helyi tanácsok sokszor ímmel-ámmal hajtották végre — központi bizottságokat küldtek ki. Bármilyen óvatosan, szabályosan végezték ugyanis e bizottságok a leltározást, a legkisebb visszaélés, sértő szó is propagandaanyagot szolgáltatott ellenük s a Tanácsköztársaság ellen, éppúgy, mint például Csernoch hercegprímás kilakoltatása a prímási palotából.

A mozgósítás eredményei a hadseregben csak május elseje után mutatkoztak meg, hiszen a szervezéshez idő kellett. A sebtében összeállított zászlóaljakat az egyre romló helyzet miatt egyenként dobták a frontra, és így azok nagyrészt felmorzsolódtak, anélkül, hogy a helyzetet megfordíthatták volna. Április 19-én a román lovasság elfoglalta Szatmárnémetit, ki kellett üríteni az erdélyi kommunista mozgalom fő erősségét: Nagyváradot. A front déli szárnyának megmaradt erőit Arad és Nagyszalonta között koncentrálták. Minden nélkülözhető egységet Debrecen — Nyíregyháza térségébe irányítottak, hogy onnan kíséreljék meg az ellentámadást. A következő két napon az ellenség előnyomulása átmenetileg lelassult, de ennyi idő kevés volt a magyar front megszilárdítására. A 39. dandár Nagyvárad kiürítése után felbomlott, Kratochvil pedig 20-a körül a formális érintkezést is beszüntette Budapesttel.

Húsvéthétfőn, április 21-én a román hadsereg nagyjából elérte támadásának eredeti, bevallott célját, elfoglalta a Huszt—Szatmárnémeti—Nagykároly—Érmihályfalva—Nagyvárad—Nagyszalonta—Kisjenő—Arad vonalat. A könnyű sikereken felbuzdulva és figyelembe véve a székely hadosztály ajánlatát, a román főhadiszállás új parancsot adott ki: „A megkezdett hadműveleteket maximális energiával kell folytatni, egészen a Tiszától keletre harcoló ellenséges erők teljes megsemmisítéséig.”^31
31 Liptai Ervin, A magyar Vörös Hadsereg harcai 1919. Bp. 1960. 137.

Április 22-én befejeződött a román hadsereg átcsoportosítása, és megindult az új támadás. Már 23-án elesett Debrecen is, miután a románok Vámospércsnél áttörték a frontot. Néhány alakulat, elsősorban a bécsi önkénteseké, felmorzsolódott az egyenlőtlen küzdelemben; a hősi halottak között volt parancsnokuk, Leó Rothziegel nyomdász, az osztrák kommunista mozgalom egyik alapítója is. A front déli szárnyán 24-én elfoglalta az ellenség Gyulát.

Katonai és diplomáciai erőfeszítések az intervenció megállítására
A kormányzótanács igyekezett levonni az újabb vereségek tanulságait. Egységes tiszántúli hadsereg-parancsnokságot állítottak fel Szolnokon, amelyből azután hamarosan a Vörös Hadsereg parancsnoksága alakult ki. A hadsereg főparancsnoka Böhm lett, akinek kezében így a kormányzótanácséval vetekedő hatalom összpontosult, amit nem egyéni ambíciói tettek veszedelmessé, hanem ingadozó, centrista politikája. Ezt a hátrányt kiváló szervezői kvalitásai sem ellensúlyozták, a tisztikarral való jó viszonyának ára a politikai biztosok háttérbe szorítása volt. Érdeme azonban, hogy századunk talán legkiválóbb magyar hadvezérét, Stromfeld Aurélt megnyerte vezérkari főnökéül.

Stromfeld először átvette a Hadügyi Népbiztosság, Tombor elképzelését, és a hadosztályokat aktív védelemre, további ellenséges támadás esetén azonnali, átkaroló ellentámadásra utasította. Mindenesetre feladta a frontális védekezés lehetőségét. Parancsait azonban így sem tudták végrehajtani; a front középső szakaszán visszavették Hajdúszoboszlót és Hajdúszovátot — a Hajdúszoboszlón termett Böhm és Szamuely kivégeztették a volt polgármestert és a takarékpénztár igazgatóját, akik, sok más község ellenforradalmáraihoz hasonlóan, kitűzték a fehér zászlót, és elűzték a direktóriumot —, de másnap, amikor Szamuely már a budapesti tanács ülésén ismertette a front helyzetét, az ellenség visszavette Hajdúszoboszlót, és Püspökladány felé nyomult.

Április 25-én a hadsereg-parancsnokság elhatározta három erős hídfő kiépítését a Tisza keleti partján, Szolnoknál, Rakamaznál és Tiszafürednél. Stromfeld a tarthatatlan helyzetben sem tudta még elszánni magát a Tiszántúl feladására. Voltak nagy hadvezérek, akik védekezéssel morzsolták fel ellenfelüket, Stromfeld életeleme azonban a támadás volt, e felé vitte akaratereje, ellentmondást nem tűrő céltudatossága, de türelmetlensége is; megvetése a kis célok, óvatos taktikázás iránt. Egyénisége jól illett a forradalom hadseregéhez, amely végső soron szintén alkalmasabb volt az elszánt rohamra, mint a kitartó védekezésre.

A forradalom kormánya azonban e napokban tervei ellenére taktikázásra kényszerült, hiszen a bécsi forradalmi kísérletet letörték, a várt horvát forradalom is elmaradt, a Bajor Tanácsköztársaságot nem követte Berlin, és az ukrán Vörös Hadsereg nem jutott sokkal közelebb a Kárpátokhoz. Bár a nagyhatalmak nyilvánosan nem vállaltak felelősséget az általuk sugalmazott intervencióért, Párizzsal való közvetlen tárgyalásról szó sem lehetett már. Olasz diplomaták továbbra is tevékenykedtek Budapesten, de Párizsban nem volt túl nagy szavuk, az angolok és főleg a franciák elzárkóztak a diplomáciai kapcsolatoktól, sokkal jobban érdekelte őket a csehszlovák—román kordon létrehozása és a Ruténföld megszállása, a magyar és az orosz szovjetköztársaság potenciális érintkezési csatornájának elvágása. Ezért Kun a győztesek legkevésbé agresszív irányzatát képviselő Brown amerikai professzorral bocsátkozott tárgyalásokba, aki — mint a bécsi Coolidge-misszió megbízottja komolyan vette a wilsoni eszmék érvényességét Közép-Európára.

Kettős diplomáciai játék kezdődött: Kun a kormány átalakításának, a „szélsőséges kommunisták” kihagyásának ígéretével próbálta elérni a Tanácsköztársaság meghívását Párizsba, ami, ha valódi kompromisszumot nem is hozhatott, a forradalom nemzetközi elismerését jelenthette volna és lélegzetvételnyi szünetet az intervenciós háborúban, a Vörös Hadsereg talpra állításáig. Brown viszont szerette volna Kunt külföldre, esetleg Svájcba csalni, hogy távollétében szociáldemokrata kormány alakulhasson, amely Renner Ausztriájának példájára illeszkedett volna be a békeszerződések rendszerének új Európájába.

A kormányzótanács április 26-án megvitatta Kun tájékoztatását azokról a javaslatokról, melyeket Brown útján Párizsnak tett. A blokád megszüntetését kérte és a román hadsereg visszarendelését az annak idején elutasított Smuts-féle vonalra. Ennek fejében felajánlotta, hogy Szamuely, Pogány és Vágó távozik a kormányból — mivel ők, Kun megjegyzése szerint, úgyis a fronton vannak —, helyettük a Brownnak szimpatikus Bolgár Elek bécsi követet, továbbá a szociáldemokrata Weltner Jakabot és Cservenka Miklóst nevezik ki; hogy a túszok szedését és a terrort megszüntetik. Kun egyben kérte, hogy Svájcban találkozhasson a nagyhatalmak megbízottaival.

Brown fenti feltételei teljesíthetők lettek volna, ha ezen az áron az antant belenyugszik a tanácsrendszer fenntartásába; de világos volt, hogy a következő lépés Kun, majd a kommunisták leváltása, a proletárdiktatúra feladása lesz. Kun tehát a javaslatok realizálását csak arra az esetre tartogatta, ha a katonai kapituláció amúgy is elkerülhetetlenné válik. Brown üzenetét azonban bécsi főnöke, Coolidge visszatartotta, és csak május 1-én juttatta el Párizsba, szkeptikus kommentárok kíséretében és abban a reményben, hogy a román hadsereg előnyomulása feleslegessé teszi a bolsevistáknak adandó engedményeket.

Az április 26-i ülés különösebb vita nélkül jóváhagyta Kun lépéseit; annál nagyobb vita kerekedett, mikor Dovcsák, a kormány elnökhelyettese, a jobboldali szakszervezeti vezetők szócsöveként elítélte a proletárdiktatúrát, azt állította, hogy a munkásszázadok csak parádézni hajlandók, de harcolni nem, és megpendítette a hatalomról való lemondás gondolatát. Nemcsak a kommunisták és a baloldali szociáldemokraták, hanem a centrista népbiztosok, Böhm, Kunfi, sőt Erdélyi Mór is Dovcsák ellen szólaltak fel. Viszont kitűnt, hogy a centristákban is káros illúziókat keltett Párizs látszólagos tárgyalási készsége. Hogy építsék a kapcsolatot Párizs felé, és visszaszerezzék a diktatúrától elforduló kispolgári tömegek támogatását, felléptek a túszszedés, a letartóztatások, az élelmiszer- és egyéb rekvirálások ellen. Követelésükre leváltották a túszszedést szorgalmazó László Jenőt. Javaslataik célszerűsége vitatható volt: túszszedés nélkül fennmaradhatott a forradalom, rekvirálás nélkül nem. Fő tévedésük nem is ebben rejlett, hanem először is túlbecsülték a velük tárgyaló antanttisztecskék kompetenciáját, másodszor nem ismerték fel, hogy a forradalom sorsa már nem is annyira a kispolgárság vagy az értelmiség, mint az indifferens vagy a forradalom iránt lelkesedő, de a frontra nem jelentkező parasztság aktivizálásától függ, végül pedig a valóságosnál kevésbé súlyosnak hitték a front helyzetét.

Április 26-án hajnalban Nyírbaktán Kratochvil megbízottai aláírták a fegyverletételi jegyzőkönyvet. A székely hadosztály katonáit a románok hadifogolyként kezelték; egy részük azonban a kapituláció kihirdetésekor a Tiszához szökött, és beállt a Vörös Hadseregbe. A tiszántúli frontra Kratochvil árulása mérte a végső csapást. Hála Stromfeld rendelkezésének, amellyel az 1. hadosztályt második vonalként állította fel a székelyek mögött, rés nem támadt az arcvonalon, de a tízezres létszámú, jól felszerelt hadosztály kiesése következtében az előző héten a Tiszántúlra küldött erősítés már nem jelentett erőgyarapodást a Vörös Hadsereg számára, hanem csupán korábbi ereje megtartását. Stromfeld kénytelen volt belenyugodni a Tiszántúl kiürítésébe. 27-én a vörös csapatok fő célja már a gyors visszavonulás volt, mert az ellenség minden erővel igyekezett a Tiszától elvágni, s ily módon megsemmisíteni őket. 27-én megmozdult az északi és déli front is. Francia csapatok szállták meg Hódmezővásárhelyt, Makót és környékét, s miután a bevonulásban jugoszláv egységek is részt vettek, attól lehetett tartani, hogy egyesített francia-jugoszláv támadás indul; erre azonban nem került sor. Északon viszont az előző napok járőrharcai után megindult a csehszlovák hadsereg intervenciója, melynek első célja az Északkeleti-Kárpátok vonalának lezárása volt. 28-án Csap és Munkács között találkozott a csehszlovák és a román hadsereg, ezzel elveszett a Máramarossziget—Odessza vasútvonal helyreállításának reménye, de elveszett Ruténföld is, amelynek csehszlovák katonai megszállása az első lépés volt az új államba való bekebelezésére.

Április utolsó napjaiban befejeződött a Tiszántúl kiürítése; a hídfőket — a tiszafüredi kivételével — nem sikerült megtartani. A csapatok egy része szétszéledt; a megmaradtak fegyelme a vereségek, a rémhírek és az ellenforradalmi propaganda hatására rohamosan hanyatlott, sok volt a beteg, akikről nehezen tudtak gondoskodni. Kérdéses volt, tartani tudják-e a Tisza vonalát, ha a román hadvezetés a Duna—Tisza közére is kiterjeszti a támadást.

Az aggodalom nem volt alaptalan. Presan tábornok román vezérkari főnök április 28-án táviratot intézett az antant-főparancsnoksághoz, s ebben a Tanácsköztársaság egész területének megszállását, a Vörös Hadsereg megsemmisítését javasolta. Román hadosztályokat ajánlott fel Budapest elfoglalásához; ha viszont nem indul közös akció, „a román csapatok a Tisza mentén megállanak, ahol legkönnyebben állhatnak ellen a magyarok újabb támadásainak … ”^32
32 Breit József, A magyarországi 1918—19. évi forradalmi mozgalmak és a vörös háború története. II. Bp. 1929. 223.

Párizsban haboztak. Sem Presan, sem Brown nem kapott választ, az északi és a déli front megélénkülése mindenesetre arra mutatott, hogy a katonai vezetők közös támadásra készülnek. A csehszlovák hadsereg a Ruténföld biztosítása után a Tiszától északra egyre inkább közelítette Budapesthez támadó élét: 30-án bevonult Sátoraljaújhelyre, és Miskolc—Eger—Salgótarján irányában folytatta előnyomulását. A Vörös Hadsereg északi frontja nem bomlott fel, mint a tiszántúli; védekezve vonult vissza, de tartós ellenállásra nem volt alkalmas. Kis létszámát valamennyire ellensúlyozta azonban, hogy az iparosodottabb vidék munkástanácsai, munkásai és bányászai valamivel elszántabbak, felkészültebbek voltak, mint a Tiszántúlon az intervenció első, döbbent napjaiban. A csehszlovák hadsereg harci szelleme gyengébb volt, mint a román hadseregé, ahol a tisztikar a katonákkal szemben erélyes, a lakossággal szemben kegyetlen magatartással vette elejét a nagyobb megmozdulásoknak. Ezzel még a vöröskatonákra is bizonyos elrettentő hatást gyakorolt: csak Hajdú megyéből több száz forradalmárt hurcoltak el, Békés megyében 200 magyar tisztet internáltak, napirenden voltak a botozások, sőt a kivégzések is. Rakamazon 6, Őr községben 13, Nyírmeggyesen 26 férfit lőttek agyon.

Az április végén kialakult súlyos helyzetben, amikor már-már a forradalom fővárosa is veszélybe került, a két támadó ellenséges hadsereg harapófogójában a kormányzótanács Wilsonhoz fordult, és az önrendelkezés elvére hivatkozva kérte, akadályozza meg a magyar nép legyilkolását. Biztosította őt arról, hogy a Tanácsköztársaság nem fogja háborgatni szomszédait. Választ természetesen nem kapott.

A kormányzótanácsnak a kiszámíthatatlan helyzetben minden eshetőségre fel kellett készülnie. Menedékjogot kért Ausztriától szükség esetére a népbiztosok és családtagjaik részére; a kommunisták pénzt és embereket helyeztek készenlétbe az illegális szervezkedés megindítására. A kormányzótanács nevében Kun jegyzéket intézett a csehszlovák, a román és a jugoszláv kormányhoz, s azt megküldte Wilsonnak, az erdélyi Román Nemzeti Tanácsnak, Moszkvába, és az érintett országok szocialista pártjainak. A jegyzékben közölte: „Ismételten ünnepélyesen kijelentettük, hogy nem állunk a területi integritás elve alapján, és most közvetlenül is az Önök tudomására hozzuk, hogy fenntartás nélkül elismerjük az Önök összes területi — nemzeti követeléseit. Ezzel szemben követeljük az ellenségeskedések azonnali beszüntetését, a belső ügyeinkbe való be nem avatkozást, a szabad tranzitó forgalmat, olyan gazdasági szerződések megkötését, amelyek mindkét fél gazdasági érdekeinek megfelelnek, az Önök területén maradó nemzeti kisebbségek védelmét. Ezzel Önök elérték mindazt, amire törekedtek. … Ha a háborút mégis tovább folytatják, az csak idegen érdekekért, a külföldi imperializmus érdekeiért, mindenekelőtt a magyar uralkodó osztályok érdekeiért történhet.”^33
33 MMTVD 6. köt. 1. rész. Bp. 1959. 355.

A jegyzék elküldésekor a külföldi megfigyelők bizonyosak voltak a Tanácsköztársaság bukásában, az osztrák követ engedélyt kért a hazatérésre. Kun azonban még bízott: a magyar munkásságban, az orosz segítségben, a forradalom terjedésében, az imperialista hatalmak ellentéteiben. Csicserin szovjet külügyi népbiztostól biztató célzást tartalmazó táviratot kapott: mikor a román hadvezetés Magyarországra küldte Besszarábiából kivont csapatait, úgy látszik, megfeledkezett arról, hogy de facto hadiállapotban van Szovjet-Oroszországgal. S amit Kun még nem tudott akkor, mikor a jegyzéket megfogalmazta: Pichon francia külügyminiszter már közölte a román miniszterelnökkel, hogy nem léphetik át a Tiszát.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A Magyarországi Tanácsköztársaság – A tanácsválasztások
A Tanácsköztársaság Vörös Hadserege
(Idézet: Magyarország története)

Az újjászervezett kormány első nagy feladata — a Smuts-tárgyalások lebonyolításán kívül — a tanácsválasztások megtartása volt. Nagyobb ellentétek ez idő tájt nem merültek fel, a jobboldal csak a polgári lakások igénybevételének módját kifogásolta, de a lakáskérdésben a tömeghangulat egyértelműen a radikális megoldás mellett volt. Kun a habozó Kunfival szemben elérte a tanácsválasztások haladéktalan megtartásának kimondását. A választást az ún. ideiglenes alkotmány alapján írták ki, amelyet március 31-én a budapesti kerületi tanácsok és pártszervezetek küldötteinek gyűlése fogadott el.

A tanácsválasztásokat Budapesten és környékén, valamint a megyék többségében április 7-én tartották meg, néhány megyében más napokon, április 6. és 10. között. A tanácsokat 6 hónapra választották, hivatalos listák alapján, amelyeket módosítani lehetett. Budapesten és a városokban általában titkos volt a szavazás, a falvak nagy részében nem biztosították a titkosság feltételeit. A választójog nem volt általános, azt lehet mondani, hogy a régi választójog a vagyonosoknak, ez a vagyontalanoknak biztosította a szavazati jogot. Így természetesen az 1910-es választáshoz képest a szavazni jogosultak köre sokkal szélesebb volt: mintegy 4,5 millió ember, a lakosság fele kapott szavazati jogot.

A választás közvetett volt, tehát a járási tanácsot a községi tanácsok megfelelő számú küldötte választotta és így tovább. A városi tanácsok a megyei tanács választásánál lényegében kétszeres szavazattal rendelkeztek, a munkásbefolyás erősítésére.

A választás, bár előkészítésére kevés idő jutott, országszerte lelkes hangulatban zajlott le, hiszen a választók túlnyomó többsége életében először szavazhatott. A szavazásra jogosultaknak mintegy fele — vagy annál valamivel kevesebb — adta le szavazatát, de ez az arány nagy eltéréseket takar. Budapesten a lakosság fele, a felnőtt népesség kétharmada, vagyis a szavazásra jogosultak túlnyomó többsége élt választójogával; így volt ez a vidéki városok nagy részében is: Szegeden az összlakosság 35%-a, Debrecenben 40%-a, Nagyváradon 42%-a. Falun viszont a lakosságnak csak mintegy 20%-a szavazott, több megyében (Békés, Csanád, Komárom, Szolnok, az erdélyi részek) ennél is kevesebb. A falvakhoz hasonló volt a szavazás aránya több jellegzetesen paraszti városban: Kecskeméten (10% alatt), a Viharsarokban, Csongrád, Szolnok megyében, de Veszprémben és Pápán is.

A részvétel reális értékeléséhez tekintetbe kell venni, hogy a falusi nők többsége, az uralkodó szokások hatására nem mert szavazni, sőt volt ahol egyszerűen nem engedték őket az urnákhoz. Csökkentette a részvételt falun a földosztással kapcsolatos bizonytalan hangulat; továbbá — főleg a tanyás vidékeken — a szavazóhelyiségek kis száma; s végül az, hogy a vidéki direktóriumok nagy része az ideiglenes alkotmánynál sokkal szigorúbban szabta meg a kizsákmányolók körét, ide számítva a középparasztság jelentős részét is.

Az ipari városokban megválasztott tanácstagok túlnyomó többsége ipari munkás volt. Falun és a parasztvárosokban az esetek többségében a tanácstagok nagyobbrészt földmunkások és szegényparasztok voltak, főleg az Alföldön, a Dunántúl déli és keleti részén. Pest megye északi, iparosodottabb felében a tanácstagok közül többen tartoztak az ipari, mint a mezőgazdasági népességhez. Az öntudatra ébredő szegénység a kisgazdák háttérbe szorításával a tanácshatalom tömegbázisát is szűkítette, a vagyonosok viszont nem könnyen mondtak le a hatalomról, sok helyen fiukat, vejüket, lekötelezettjeiket indították a vagyontalanok listáján. A kispolgári jellegű városokra és falvakra viszont jellemző volt a hatalom átcsúszása a vagyonos polgárságtól a szélesebb kispolgári, iparos gazdarétegekhez; falun elsősorban Vas, Sopron és más nyugat-magyarországi megyék számos járásában, de például Észak-Magyarország elmaradottabb tájain is.

A tanácsokban általában helyet kaptak az értelmiségiek, főleg a tanítók (Baranya megye hegyháti járásában 28 tanító lett községi tanácstag), s még nagyobb számban a szegényebb kisiparosok. Sok helyen ragaszkodtak a leszerelt katonák külön képviseletéhez, ezzel is növelve a fiatalabb korosztályok magas számarányát. Számos tanácsba beválasztottak nőket, de csak egyet vagy kettőt, ezzel inkább jelezve, mint megvalósítva a deklarált egyenlőséget.

A választási gyűlések felszínre hozták az ellentéteket, s a választási kampánnyal kapcsolatosak az első jelentősebb ellenforradalmi megmozdulások is. Eddig a városi polgárság, a dzsentri nem mert mozdulni, néhány pap élt vissza a szószék szabadságával. Az első fegyveres összetűzéssel is járó tüntetések Sopron megyében zajlottak le április elején: módosabb gazdák, bortermelők voltak a résztvevők. A választási gyűlések néhány más helyen is verekedéssé fajultak; a dömsödi direktórium elnöke néhány nappal később belehalt sérüléseibe.

Az ellenforradalom, a „szegedi gondolat” szülővárosában viszont a munkásság a megszállás ellenére is dacolt a reakcióval, direktóriumot alakított, kihirdette, és amennyire lehetett, a francia szuronyok árnyékában is megvalósította a Tanácsköztársaság vívmányait; amikor pedig a direktórium menekülni kényszerült, a meg nem szállt tanyák tanácsigazgatását szervezte meg. Utána Szegeden új direktórium alakult polgári demokratikus politikusokból, akik a helyi munkástanács és a franciák között lavírozva elismerték a Tanácsköztársaságot, sőt lefolytatták a tanácsválasztást, ami tízezrek részvételével a fenyegetett forradalom melletti hangos demonstrációvá vált. A megszállók itt egyelőre óvatosságra kényszerültek, de Pécsett vagy Szlovákia vegyes lakosságú városaiban már ekkor megkezdődött a Tanácsköztársasággal szimpatizálók tömeges letartóztatása, ugyanúgy, mint Erdélyben vagy Horvátországban.

A választások eredménye cáfolhatatlanul bizonyította a proletárdiktatúra életképességét, az egyes listák és jelöltek elleni aktív vagy passzív tiltakozás semmiképpen sem tükrözött általános elégedetlenséget. A tanácsok új összetételükben, megerősödve folytatták munkájukat, néhány nap alatt megválasztották a magasabb szintű tanácsokat és az országos tanácskongresszus küldötteit.

A megyei tanácsok elég sok községben új választást rendeltek el, mert a tanácsokba kizsákmányolók kerültek: elsősorban Vas és Sopron megyében tartottak új választásokat, de Pest és más megyék számos községében is, olykor talán feleslegesen, csak azért, mert 1 — 2 vagyonos ember jutott a több tucatnyi tanácstag közé.

Április közepén, a választási győzelem nyomán még gyorsabb ütemben hoztak új szociális és szocializálási rendeleteket. Rendben folyt a munka a mezőgazdaságban s azokban az üzemekben, ahol volt nyersanyag. Teljes erővel termelt a csepeli lőszergyár, hiszen fel kellett készülni a fenyegető intervenció elhárítására. A külföld eseményei biztatóak voltak: megalakult a Bajor Tanácsköztársaság, felkeltek Kelet-Galícia munkásai, Bécsben — magyar támogatással — felkelésre készültek a munkások Volkswehr-zászlóaljai. Budapestről kapott anyagi támogatást szervezetei kiépítésére a frissen alakult s máris erős jugoszláviai kommunista párt. Sztrájkok folytak Európa-szerte, jelentőségüket a magyar sajtó még jócskán fel is nagyította.

Ünnepi hangulatban tartották meg április 15-én a Budapesti Munkás- és Katonatanács első ülését. Kun Béla megnyitó beszédében ugyanakkor kritikusan megállapította: máris „bizonyos mértékű bürokratizálódás látszik” a tanácsok működésében, „pedig, elvtársaim, arra kell legjobban vigyázni, hogy saját akaratunkat sohase exponáljuk úgy, mint a tömegek akaratát … dolgozó testület legyünk és nem fecsegő testület …”³⁰ Bejelentette, hogy május 4-ére össze kell hívni a pártkongresszust és azonnal utána a tanácskongresszust.
³⁰ MM.TVD 6. köt. 1. rész. Bp. 1959. 215.

A választások napjaiban lejátszódó ellenforradalmi események bizonyos retorziót vontak maguk után. Kis kiterjedésük ellenére bebizonyították, hogy a polgárság nagy többsége túltette magát az első órák hazafias hangulatán. A forradalmi szervek figyelmeztetésül letartóztatták a régi rendszer néhány leggyűlöltebb alakját, köztük Hazai Samut és Lánczy Leót. A retorziókat is figyelembe véve megállapítható, hogy az intervencióig eltelt hetek képezték a Tanácsköztársaság békés időszakát. Váry Albert koronaügyész-helyettes hivatalos adatai szerint a Tanácsköztársaságnak 590 ember „esett áldozatul” (ideszámítva a harcban elesett ellenforradalmárokat, továbbá a kivégzett rablókat, a verekedések áldozatait is), közülük 18 esik az április 15-éig eltelt 26 napra, a diktatúra napjainak egyötödére. A kormányzótanácsban a szociáldemokraták eredményesen léptek fel a szigorúbb diktatúra követelése ellen; kérésükre a papírhiány ellenére ismét eltekintettek a polgári demokratikus lapok beszüntetésétől. Landler és Kunfi a kormányzótanácsban felvetették, hogy az ellenforradalom gyengítésére meg kell osztani az egyházak erejét, türelmesebb politikát kell folytatni velük szemben, és tárgyalni az előző forradalomban alakult demokratikus papi tanácsokkal. Kun és Garbai azonban mint a proletárforradalom szellemétől idegen gondolatot, elutasították ezt, a magas klérus pedig, helyzeti gyengeségét érezve, óvatos politikájával akadályozta meg, hogy a papi tanácsok maguk közeledjenek a számukra több tekintetben rokonszenves forradalomhoz.

Toborzás a Vörös Hadseregbe.
Felkészülés a katonai intervenció elhárítására

A Tanácsköztársaság mindössze 60 ezer főnyi hadsereget örökölt az előző rendszertől. A csapatok többsége forradalmi szellemű, de bomlófélben levő volt; a katonai szempontból leghasználhatóbb alakulat, a székely hadosztály viszont csak feltételesen támogatta a forradalmat: a területi integritás megvédésének reményében.

A Vörös Hadsereg toborzása március 21-e után azonnal megkezdődött.

A Vörös Hadsereg lényegében önkéntes, forradalmi hadsereg volt. Az önkéntesség — a négy és féléves súlyos véráldozatokat követelő világháború után — komoly fékezője volt a létszámemelkedésnek, de a Tanácsköztársaság sohasem került abba a helyzetbe, hogy a kötelező sorozásnak, amelyet később megkísérelt bevezetni, kényszer vagy éppen megtorlás alkalmazásával szerezzen érvényt. A forradalom szellemében, az önkéntesség elősegítésére minden katona egy segédmunkás bére felének megfelelő fizetést kapott zsold helyett, nem szólva az ellátásról és más kedvezményekről (lakás mentesítése stb.).

A Vörös Hadseregben, bizonyos válogatással, meg kellett tartani a régi tisztikart, amelynek ellenőrzésére bevezették a politikai biztosok intézményét. A katonatanácsokat feloszlatták; erre a fegyelem javítása érdekében szükség volt, de politikai súlyukat a biztosok csak részben pótolták. A tisztikar jó minőségét és politikai megbízhatatlanságát egyszerre jelzi, hogy a későbbi ellenforradalmi rendszer számos leendő tábornoka viselte a vörös szalagot, köztük Lakatos Géza, Werth Henrik, Sztójay Döme, Szombathelyi Ferenc, Győrffy-Bengyel Sándor. A tábornokok és ezredesek nyugdíjazása lehetővé tette, hogy a világháborúban legjobban bevált vezérkari tiszteket fiatalon állítsák olyan posztra, ahol képességeiket kibontakoztathatják. Közülük is kiemelkedtek a Vörös Hadsereg legfőbb katonai vezetői: Stromfeld Aurél, Tombor Jenő és Julier Ferenc.

A Vörös Hadsereg toborzása lelkes hangulatban indult meg, hiszen az első napokban jelentkeztek a forradalom legodaadóbb harcosai: az orosz bolsevik hadifoglyok, a bécsi önkéntesek, munkások, bányászok ezrei. Szép számmal jelentkeztek Budapest, Debrecen, Nagyvárad munkásai, diákok, fiatalok, a Viharsarok agrárproletárjai. Április elején 20 ezer körül volt az új önkéntesek száma, hasonló lehetett a népköztársaság hadseregéből megmaradtak mennyisége. A jelentkezés üteme ezután lelassult; a bányászokat, a hadiüzemek nélkülözhetetlen munkásait be sem vették; kitűnt, hogy egy aránylag kisszámú élcsapat mellett a toborzás éppen ott lehetne tömeges, ahol a termelés sem nélkülözheti a jelentkezőket. Vidéken, a parasztság, a kispolgárság, az értelmiség, a kereskedelmi alkalmazottak soraiban a forradalommal rokonszenvezőknek csak töredékét tette azok száma, akik önként fegyvert ragadtak. Annál inkább, mert a háború után megmaradt emberanyag nagy része katonai szolgálatra eleve alkalmatlan volt, vagy a fronton rokkant meg.

A román támadás napján, április 16-án a Vörös Hadseregben 55 ezer nyilvántartott (a valóságban néhány ezerrel több) katona volt. Április végén, a nagy veszteségek ellenére, a létszám elérte a 70 ezret, május közepén az üzemi tartalék zászlóaljak nélkül 120 ezer körül járt, a tervezett 200 ezret csak június elején, az északi hadjárat csúcspontján tartotta meg rövid időre.

Április közepén a csehszlovák fronton elhelyezett vörös csapatok mintegy háromszoros, a román fronton kétszeres túlerővel álltak szemben. A déli fronton és az osztrák határon csak néhány zászlóalj teljesített határvédelmi szolgálatot, miután délről és nyugatról volt legkevésbé valószínű a támadás. A Vörös Hadsereg anyagi ellátása, fegyverzete, élelmiszer tartalékai az adott körülmények között megfelelőek voltak, de tüzérségi lőszerben éppúgy, mint egészségügyi anyagban nagy hiány volt. A kedvezőtlen erőviszonyokat bizonyos fokig enyhítette a jó vasúti közlekedés, amely lehetővé tette a csapatok gyors átdobását egyik frontról a másikra. Nem mondhatjuk, hogy az ellenség anyagi ellátottsága, tüzérsége a támadás kezdetén fölényben lett volna a Vörös Hadsereggel szemben, de a harcok megkezdése után az elhasznált anyag pótlását összehasonlíthatatlanul könnyebben oldhatták meg, mint a vörös tüzérség: a nyugati hatalmak, amelyek saját csapataikat nem szívesen tették ki „a bolsevizmus bacilusai” fertőzésének, a világháborúból visszamaradt anyagkészletüket az intervenció rendelkezésére bocsátották.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A Magyarországi Tanácsköztársaság – A tanácshatalom belső helyzete
Az intervenciók küszöbén
(Idézet: Magyarország története)

A győztes forradalom társadalmi bázisa
Hogy a román hadsereg intervenciós támadása előbb vagy utóbb bekövetkezik, az a már ismertetett előzmények folytán nem volt kétséges. A magyar forradalom léte hajszálon függött, és nem maradt más hátra, mint kihasználni a békés napok minden percét, egyrészt a megvalósítható szocialista vívmányok életbe léptetésére vagy legalább deklarálására, törvénybe foglalására, másrészt pedig a várt fegyveres intervencióval szembeszálló új hadsereg kiépítésére.

A hatalom békés átvételéből következett, hogy a proletárforradalom nem járt olyan rendzavarásokkal, mint 1918 novemberének első napjai. Az a rendszer, amelyet a nép gyűlölt, már a háborúval megbukott, a polgári demokráciával szembeni elégedetlensége más természetű volt, a kettős hatalom hónapjai sok feszültséget feloldottak. A nemzetiségek többsége elnyerte önrendelkezését, a katonák százezrei hazatértek. Az utcákon megjelentek a statárium plakátjai; tengerész- és munkáscsapatok tartották fenn a rendet, amelyek szilárd kormányt és a nép támogatását érezve maguk mögött, szükség esetén határozottabban léphettek fel, mint a polgári demokrácia vegyes karhatalma. A tanácskormány mindent, amit lehetett, odaadott az ínségeseknek, ezért nem került sor fosztogatásra sem.

A rend biztosítását nagyban elősegítette, hogy már a polgári forradalomban kiépült a munkások, katonák és parasztok tanácsainak az egész országot átfogó hálózata, s ezek kezében összpontosult — főleg március elejétől — a hatalom jó része. A tanácsok, a forradalom mindenesei, már ekkor ellenőrizték és ismerték a közigazgatást, a község, a karhatalom, az élelmiszerkészletek stb. állapotát; ez tette lehetővé, hogy március 22-én a budapesti események hírét véve, azonnal megtegyék a szükséges intézkedéseket, végrehajtsák a Tanácsköztársaság egymást gyors ütemben követő első rendeleteit.

A legtöbb városban és faluban a helyi tanács vagy pártszervezet március 22-én népgyűlésen tette közhírré a történelmi eseményeket. Ahol a helyi tanács alkalmasnak látszott az új feladatok megoldására, ott tovább működött az áprilisi tanácsválasztásokig. Ahol elégedetlenek voltak vele, összetétele nem felelt meg a szegénység megnőtt politikai súlyának, ott újat alakítottak, ideiglenes választással vagy egyszerűen népgyűlésen, közfelkiáltással. Március végéig mindenütt új tanácsot választottak, vagy kisebb-nagyobb kiegészítéssel megerősítették a régit.

Bár a forradalom győzelme sehol sem ütközött akadályba, társadalmi bázisa, híveinek aktivitása az ország különböző vidékein nagyon is eltérő volt. Ha Budapestet a forradalom szívének nevezzük, ez nem puszta frázis: a Tanácsköztársaság Budapesttel állt vagy bukott, a főváros lakossága számarányánál jóval nagyobb mértékben vette ki részét a forradalom harcaiból, nem is szólva a proletárok koncentráltságának, tömeges jelenlétének súlyáról. A kormány vezetőinek legtöbbje a fővárosi munkásság, illetve szocialista értelmiség soraiból került ki, így kezét állandóan az üzemi élet pulzusán tarthatta.

Vidéken a vezetés áttételesebb volt. Igaz, falun éppúgy a nép érdekeit fejezte ki, mint Budapesten, de a nép akaratát, hangulatát sokkal közvetettebben, tehát kevésbé jól érzékelte. Itt a forradalom ösztönös támogatása elsősorban a község közismert problémáinak megoldására, a javak igazságosabb elosztására, a tanács és a régi közigazgatás közti különbségtevésre terjedt ki, de az élelmiszer-begyűjtés támogatására vagy — a honvédelem népszerű jelszava ellenére — a katonai szolgálat vállalására már sokkal nehezebben. Ezek a bajok a nemzetiségi vidékeken fokozottan jelentkeztek.

Budapest lakosságának elég nagy része volt ugyan nem magyar származású, de ezek általában asszimilációra készen költöztek a magyar fővárosba, s anyanyelvűktől függetlenül a magyar nemzeti törekvéseket támogatták. Viszont őket nehezebben nyerte meg a soviniszta ellenforradalom, amely antiszemita jelszavaival azt is elérte, hogy a fővárosi kispolgárságnak és szabad foglalkozású értelmiségnek, sőt a háztulajdonosoknak is jóval több mint egyharmadát kitevő zsidóság, ha idővel el is távolodott a forradalomtól, de nem mert közeledni az ellenforradalomhoz. A fővárosi kispolgárság erős megosztottsága még inkább kidomborította a munkásság egységében rejlő erőt.

Az Alföldön a nagyobb városoknak a tanácshatalmat örömmel fogadó lakossága mellett a Tiszántúl népe támogatta azt a leghatározottabban és leglelkesebben; mindenekelőtt a Viharsarok szegényparasztjai, munkásai. Itt volt a legcsekélyebb a papi befolyás, a legkisebb az eltérés az ösztönös forradalmiság és a helyi vezetőség tudatos törekvései között. A forradalommal rokonszenvezett a Duna—Tisza közének népe is, de Pest környékét és Kecskemétet leszámítva, kisebb volt az aktivitás, nagyobb a papok, tanyásgazdák hatása. Észak-Magyarország ipari vidékein — Salgótarján, Miskolc környékén — a munkásság hangulata dominált. Hevesben és a Jászságban viszont idővel érezhetővé vált a hatalmát vesztett ellenforradalom megmaradt ereje. A Dunántúlon volt a legerősebb az akkor még passzív ellenforradalom tábora: erősen érvényesült itt a klérus, a latifundiumok urainak befolyása és a polgárosuló gazdák ellenséges magatartása. A dunántúli munkásság legharcosabb osztagát, a Pécs vidékit, a demarkációs vonal elzárta a déli—délkeleti megyék forradalmi értelmű agrárproletárjaitól. Az ellenforradalommal szemben hamarosan defenzívába szorultak Nyugat-Magyarország (Sopron, Moson, Vas, Zala) forradalmi erői.

A proletárforradalom számára igen hátrányos volt, hogy változó területének legstabilabb részé, hátországa, éppen a Dunántúl maradt. A Tanácsköztársaság egész történetére rányomja bélyegét Budapest és a Dunántúl antagonizmusa. Az első napokban azonban még a Dunántúlon is zavartalanul történt meg a hatalom átvétele.

Az első hetekben a kormányzótanács várakozó pozíciót foglalt el az ellenforradalom lehetséges támogatóival, a polgári politikusokkal szemben: megnyerésükre nem tett különösebb erőfeszítéseket, de nem is üldözte őket. Egyelőre csak Wekerlét és Kun Béla emlékezetes megveretésének két főbűnösét, két rendőrtisztet internáltak. A Berinkey-kormány polgári tagjainak többsége ünnepélyesen adta át hivatalát, az új rend támogatására szólítva fel minisztériuma munkatársait. A Magyar Nemzeti Tanács is összeült még egyszer, kimondta feloszlását, Landler és Vanczák barátságos beszédben méltatták a Nemzeti Tanács történelmi szerepét. Még a forradalom első napjaiban pártfeloszlatási határozatot hozott a radikális párt, a Lovászy-párt és a Károlyi-párt vezetősége.

Károlyi Mihályban a proletárdiktatúra hónapjai a szocializmus iránt érzett szimpátiát szocialista meggyőződéssé változtatták. Több nyilatkozatban szögezte le lojalitását a Tanácsköztársaság iránt, „öntsünk olajat az új kormányzat kerekeire”,²⁷ mondta minisztereinek, akik búcsúztatására összejöttek.
²⁷ Népszava, 1919. március 25.

Kun kérésére Bécsbe utazott, majd visszatérve elvállalta a Hangya politikai biztosává történt kinevezését.

Még a forradalom nyilvánvaló ellenségei is siettek hűségnyilatkozatokkal biztosítani pozíciójukat vagy legalább személyes biztonságukat.

A Magyarországi Szocialista Párt belső problémái
A felszínen uralkodó egység belső problémái először a párton belül jelentkeztek, a leninizmus és a szociáldemokratizmus eltérő jellegéből következően. Némi leegyszerűsítéssel: mindkét fél tudatában volt az egyesülés szükségszerűségének, de egyik sem tudott őszintén örülni annak. Leginkább még a baloldali szociáldemokraták voltak elégedettek az egyesüléssel, hiszen a két párt harca, a kommunisták üldözése valóságos meghasonlást idézett elő bennük. Április közepéig úgy tűnt, hogy a centristák, élükön Garbaival, Kunfival és Böhmmel szintén egyértelműen támogatják a proletárdiktatúrát. Más volt azonban a helyzet a szakszervezeti funkcionáriusok elbürokratizálódott, jobboldali vezető rétegével. Mozgékonyabb tagjai — Dovcsák, Peyer, Haubrich — részt vállaltak az új rend szervezésében, hogy megőrizzék a munkásmozgalomban elfoglalt pozíciójukat; többségük viszont, ha dolgozott is valamilyen beosztásban, az emigráns Garamihoz húzó, de a nyomdászszakszervezet élén maradó Peidl Gyula köré tömörülve várta a munkásság hangulatának változását.

A kommunista vezetők az egyesülést elkerülhetetlen állomásnak tekintették a győzelem útján; igyekeztek az egység érdekében rábírni a tagságot, különösen az elégedetlen ifjúságot, a kompromisszum vállalására. Rögtön az egyesülés másnapján, március 22-én összehívták a kommunista bizalmiak értekezletét, majd március 26-án újra, s ekkor végre kimondták, hogy elfogadják az egyesülési határozatot. Mind őket, mind a Komintern időközben érdeklődő elnökét, Zinovjevet is megnyugtatta Kun Béla ígérete: két héten belül összehívják a pártkongresszust, amelyen napirendre tűzik a párt végleges nevének kérdését is. A kongresszus gyors összehívása a kommunistáknak kedvezett volna.

Vidéken az egyesülés csak néhány helyen járt kisebb súrlódásokkal. Sokkal inkább jellemző volt a tömeges belépés, ami az egyesült párt taglétszámát hamarosan közel másfél millióra duzzasztotta. A munkásság szinte teljes számban párttag lett, a Földmunkások és Kisgazdák Országos Szövetsége széles körű szervezkedésének folytatódásával pedig a szegényparasztság százezrei lettek párttagok, ami elősegítette a falu forradalmasodását, viszont illuzórikussá tette a párttagság bármely mércéjét.

Kísérletek történtek az ipartestületek, gazdaszövetségek és más érdekképviseleti szervezetek szakszervezetté alakítására. A Szaktanács ez ellen óvást emelve közzétette az általa elismert szakszervezetek jegyzékét. Viszont feloszlottak vagy elvesztették politikai jelentőségüket a KMP fő támaszai: a leszerelt katonák és altisztek, a munkanélküliek, a hadirokkantak szövetségei. Ezekre, mint érdekképviseleti szervekre, nem volt már szükség, feloszlásukkal azonban kommunista tömegszervezetek szűntek meg.

A problémákat jól látták a kommunisták és a velük érző szociáldemokraták: de az első perctől rájuk háruló rengeteg napi munka elnyelte energiájuk nagy részét. A forradalomnak sok olyan vívmánya volt, amelynek emléke méltán maradt fenn, a legnagyobbak egyikének tekinthetjük azonban már azt is, hogy a forradalom másnapján a csapokból folyt a víz, a pékek sütöttek, jártak a villamosok, elhordták a szemetet, időben kiosztották a rézgálicot, egyszóval a civilizált társadalom bonyolult szerkezetének kerekei sehol sem akadtak meg. Nagy politikai jelentősége volt ennek a hétköznapi munkának és nem is csak a közhangulat miatt; a burzsoázia átmeneti passzivitásához hozzájárult, hogy eleinte a munkáshatalom automatikus gazdasági csődjére számított, majd meglepte annak elmaradása.

A kormányzótanács újjáalakulása
A lázas munka központja a kormányzótanács volt, amely elé napról napra új rendelettervezetek kerültek a fegyverek és az arany beszolgáltatásáról, az üzletek leltározásáról vagy a luxuscikkek árusításának tilalmáról. (Ruhát, cipőt, bútort, edényt is csak az vásárolhatott, akinek a házbizalmi külön vásárlási engedélyt állított ki.) Kétségkívül célszerűbb lett volna a halaszthatatlan kérdésekre koncentrálni, mint például a nagy értékek, vagyontárgyak elrejtésének, kicsempészésének megakadályozására. Ebben, mint általában a leltározásban, nagy segítséget nyújtottak a különböző tanácsoknak és bizalmiaknak a tőke kisajátítását helyeslő kistisztviselők, kereskedősegédek, cselédek. A kormányzótanács azonban szándékosan törekedett gyors eredményekre, s igyekezett minél mélyebb sebeket ütni a tőkén e rövid lélegzetvételnyi szünetben. A milliók aktivitása még gyorsabbá tette a tempót, a népgazdaság szempontjából másodrangú területek dolgozói sem akartak lemaradni, s a felülről sűrűn érkező utasításokat is megelőzték, sokszor a nép nagyszerű ösztönével, máskor hibásan, meggondolatlanul, túl korán.

A kormányban folyó viták április elejéig nem voltak politikai jellegűek; inkább a tempó kérdésével összefüggő taktikai nézeteltéréseket fejezték ki. A centrista népbiztosok ilyen értelemben javasoltak néhány kérdésben óvatosabb taktikát; egyes esetekben ez indokolt volt, amennyiben ellenezték a vallásoktatás egységes megszüntetését vagy a polgári sajtó liberális-demokratikus részének betiltását; az üzemek államosítása felső határáról döntve azonban meg kellett hátrálniuk a realitások előtt. Egy kérdésben beszélhetünk a forradalmi álláspont alulmaradásáról: a kommunisták nem tudták megakadályozni a rendőrség és csendőrség beolvasztását a Vörös Őrségbe.

Az egyesülés még valóságosnak tűnt, kommunisták és szociáldemokraták még nem képeztek külön frontot. Amikor például a kormány április elsejei ülésén Bokányi egy tollvonással akart szocializálni minden jótékonysági intézményt, Kun és Böhm együtt ajánlottak „lassúbb tempót”, viszont amikor Weltner ugyanott szóvá tette a tömeges házkutatásokat, amelyek során sok elrejtett élelmiszert, textíliát stb. találtak, de szép számmal történtek visszaélések is, Böhm vette védelmébe a rekvirálókat: „nem olyan veszedelmes … meg kell szidni őket, de el kell ismerni, hogy óriási értékű anyagot fedeztek fel”.^28
28 MSZMP Központi Bizottsága Párttörténeti Intézetének Archívuma (továbbiakban: PI Archívum) 601/1. f.

Az első politikai ellentétek a főváros vezetése körül támadtak: míg a választás nélkül, forradalmi úton létrejött kerületi munkástanácsok nagy része radikális, kommunista befolyás alatt állt, a Budapest élére állított 3 tagú ideiglenes direktórium két jobboldali beállítottságú tagja április elején elhagyta hivatalát, követte őket a Vörös Őrség egyik szervezője, Bíró Dezső. Így az 1917-ben választott Szakszervezeti Tanács 11 tagja közül csak Böhm vállalt továbbra is politikai funkciót.

Más álláspontot képviselt a régi jobboldali pártvezetés Garami mellett legmarkánsabb alakja, Weltner Jakab. Mint az egyesülés egyik előmozdítója, kezdettől fogva a belső ellenzék szellemében szerkesztette a Népszavát, de nem értett egyet azokkal, akik a diktatúra gyors bukására spekuláltak, miután nem hitt abban, hogy vissza lehet térni oda, ahol március 21-én abbahagyták.

„Ha már rálépünk erre az útra — írta lapjában —, akkor csak vagy proletárdiktatúra, vagy kapitalista diktatúra lehet, más út nincs. Minden erőnkkel arra kell törekednünk, hogy megmaradjon az a formája a harcnak, hogy a tanácsok alapján a munkások gyakorolják a hatalmat. Minden más forma azt jelenti, hogy újra a régi rabság, újra a régi szolgaság és nyomorúság lesz a magyar munkások osztályrésze.”^29
29 Népszava, 1919. április 4.

Weltner azonban egyúttal az óvatosság, a polgársággal és a forradalom más ellenségeivel szemben tanúsított „emberséges és tisztességes eljárás” szószólója is volt. Fenti szavai az egyesülés utáni első nyílt konfliktussal kapcsolatosak, amikor a kormányzótanács április 1-i ülésén Pogány hadügyi népbiztos követelte, hogy a helyi tanácsoknak tiltsák meg a beavatkozást katonai ügyekbe, s egyben javasolta a katonatanácsok feloszlatását. A többi baloldali szociáldemokratával ellentétben, Pogány nehéz helyzetbe került az egyesüléssel. Pogányt, aki egészen március közepéig a kommunisták nélkül, azokra rálicitálva akarta radikális irányba terelni pártja politikáját, elődje, Böhm, éppúgy nem szívelte, mint kommunista helyettesei, Szamuely Tibor és Szántó Béla. Stromfeld Aurél hallani sem akart arról, hogy Pogány népbiztosságán dolgozzon.

Pogány és Szamuely nyílt összecsapása következtében végül is mindkettőjüknek távozniuk kellett a hadügyből. Kun Béla azonban, nem először és nem utoljára, a válságot a kibontakozás meggyorsítására tudta felhasználni. Az aktuális személycserék lebonyolításával az egész kormányzótanácsot átalakították, a népbiztoshelyettesek is népbiztosok lettek, és így a legtöbb népbiztosság élére 2—3 tagú kollégium került. Mivel a népbiztoshelyettesek többsége kommunista volt, ezzel az arányok az ő javukra változtak meg, megszűnt tehát az eltérés a forradalom erőviszonyai és a kormány összetétele között.

Az újjáalakult kormányzótanács tagjai a következők lettek: a kormányzótanács elnöke változatlanul Garbai Sándor; belügyi, vasúti és hajózási népbiztosok Landler Jenő, Vágó Béla; földművelésügyi népbiztosok Hamburger Jenő, Nyisztor György, Vántus Károly; hadügyi népbiztosok Kun Béla, Böhm Vilmos, Fiedler Rezső, Haubrich József, Szántó Béla; igazságügyi népbiztosok Rónai Zoltán, Ládái István; közélelmezési népbiztosok Erdélyi Mór, Illés Artúr, Kondor Bernát; közoktatásügyi népbiztosok Kunfi Zsigmond, Lukács György, Szabados Sándor, Szamuely Tibor; külügyi népbiztosok Kun Béla, Ágoston Péter, Pogány József; munkaügyi és népjóléti népbiztosok Bokányi Dezső, Guth Antal; német népbiztos Kalmár Henrik; pénzügyi népbiztosok Székely Béla, Lengyel Gyula; ruszin népbiztos Stefán Ágoston; a szociális termelés népbiztosai Varga Jenő, Dovcsák Antal, Hevesi Gyula, Kelen József, Rákosi Mátyás, Bajáki Ferenc. Ez a névsor lényegében alig változott júniusig, bár az intervenció megindulása után néhány más beosztású népbiztos, mint Szamuely és Pogány teljesen a katonai feladatoknak szentelte magát.

A kormányzótanács 34 tagja közül 13 tartozott március 21-e előtt a kommunista párthoz, 7 kifejezetten baloldali szociáldemokrata, tehát olyan, aki már az őszirózsás forradalomtól kezdve a pártvezetőség nyílt, ellenzéki bírálója volt. A baloldali többség mellett jelentős a Böhm— Garbai—Kunfi-féle centrum, valamint a sem a jobb-, sem a baloldalhoz nem sorolható munkásvezetők (Bajáki, Bokányi) súlya. Kimondottan jobboldali szociáldemokratának a kormányzótanács 5-6 tagját tekinthetjük, ezek közül politikai szerepet főleg Dovcsák és a fenntartással ideszámítható Haubrich játszott, a többiek szakminiszterek, éppúgy, mint a két polgári szakember: Stefán és Ládai. A jobboldali szociáldemokrácia politikai súlya sokkal inkább a kormányzótanácson kívül — a szakszervezeti és pártapparátusban — érvényesült. Az átalakításkor került ki a kormányból és egyben a munkásmozgalomból is Csizmadia Sándor.

A baloldal fölényét a kormányzótanácsban elsősorban nem számbeli többségük, hanem a munkástömegek támogatása biztosította, ennek volt köszönhető, hogy a fő kérdésekben általában érvényesíteni tudták a forradalmi irányvonalat. A kormányzótanács igazi vezetője Kun Béla volt, akit mindenki Lenin, az oroszországi forradalom magyarországi küldöttének és mintegy az új internacionálé képviselőjének tekintett, ő maga is így látta feladatát, ebben a minőségében igyekezett egységbe fogni a kommunisták és a szociáldemokraták különböző csoportjait.

A kormányzótanács összetételét vizsgálva azt is ki kell emelni, hogy 1867 óta aligha volt szellemi értékekben gazdagabb magyar kormány, amelyben Lukácsnál jobb művelődéspolitikus, Vargánál képzettebb közgazdász ült volna; mintegy 9-10 szociáldemokrata már előbb, a színvonalas emberekben nem szűkölködő Károlyi-, illetve Berinkey-kormánynak volt minisztere, államtitkára, kormánybiztosa; a kommunisták közül nem egyre később várt jelentős pálya. A 34 népbiztos közül 12 volt munkás, tehát a munkások aránya az adminisztratív és egyéb ismereteket igénylő magas beosztásban csekélyebb volt, mint a helyi tanácsokban. Közülük is csak 2-3 volt olyan, aki a háború kitörésekor még fizikai munkát végzett, a többi párt-, szakszervezeti vagy szövetkezeti funkcionárius. Alkalmazott értelmiségi 9; ügyvéd, orvos 5; különböző tisztviselő, egyéb alkalmazott 7.

Az értelmiségi többség annál érthetőbb, mivel egy részük pártalkalmazott, pártlapok munkatársa, szakszervezetek ügyvédje volt. A fővárosi szocialista értelmiség összetétele magyarázza elsősorban, hogy a kormányzótanács tagjai között igen sok zsidó származású volt. Ezt a körülményt az ellenforradalmi antiszemita agitáció nagymértékben kihasználta. Csizmadia leváltása után viszont mindössze 1 volt földmunkás maradt a népbiztosok között, maga is régi szakszervezeti funkcionárius.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A Magyarországi Tanácsköztársaság – A tanácsrendszer kiépítése
Az új államigazgatás és apparátusa
A Tanácsköztársaság a szocializmus megvalósításáért
(Idézet: Magyarország története)

A proletárdiktatúra államának létrehozása terén a Tanácsköztársaság a Lenin „Állam és forradalom” című művében lefektetett elveket tekintette irányadóknak, tehát a régi állam felváltását a munkásság tanácsrendszerben megvalósuló közvetlen uralmával, diktatúrájával.

Ez a diktatúra a szocializmus történelmileg rövid idő alatt való felépítésére szólt, abban a reményben, hogy a proletárállam hamarosan átadja helyét az osztály és állam nélküli kommunista társadalomnak. Lenin útmutatásából indultak ki, miszerint a burzsoá államot „össze kell törni”, megértve, hogy ez nem egyszerűen a régi tisztviselők újakra cserélését jelenti, hanem azt, hogy a rövid időközökben megújuló tanácsok által „a kiváltságos kisebbség külön intézményei (kiváltságos hivatalnokok, az állandó hadsereg parancsnoksága) helyett maga a többség közvetlenül hajthatja végre az elnyomást, és mennél inkább vesz részt az egész nép az államhatalom teendőinek gyakorlásában, annál kevésbé lesz szükség erre a hatalomra”. Ebből következik „a hivatalos személyek teljes választhatósága, az, hogy bármikor s kivétel nélkül elmozdíthatók, hogy fizetésüket a közönséges munkás-munkabér színvonalára csökkentik”.22
²² Lenin Válogatott Művei. II. Bp. 1973. 181 — 187.

A Tanácsköztársaság államának alapja a tanácsrendszer volt. A községi, kerületi tanácsokat a választók által szabadon módosítható hivatalos lista alapján választották; választó és választható volt minden 18 éven felüli férfi és nő, kivéve a kizsákmányolókat és a papokat. Ilyenformán a választók köre még a Berinkey-féle igen demokratikus választójogi törvényben meghatározottnál is szélesebb volt, s nem véletlenül adtak választójogot a fiataloknak. A járási, megyei, budapesti és országos tanácsokat a lenini elveknek megfelelően közvetett szavazással, tehát az alsóbb fokú tanácsok ülésén, azok tagjai közül választották. A tanácsok mandátuma 6 hónapra szólt, de egyes vagy összes tagjaik bármikor visszahívhatók voltak. A visszahívhatóság realitását éppen a közvetett választási rendszer biztosította, a tanácsok beszámoltathatták és visszahívhatták a magasabb tanácsba delegált tagjaikat.

A magyar állam szervezetében új vonás volt a tanácsrendszer alapján létrehozott járási önkormányzat. A döntés itt is a tanácsoké volt, az apparátust viszont, amelyben nagy számmal megtartották a régi tisztviselőket is, igyekeztek — több-kevesebb sikerrel — alárendelt, végrehajtó szervként kezelni. Különleges helyet foglalt el a főváros 500 tagú tanácsa, amelynek a kerületek képviselői között tagja volt a legtöbb népbiztos és más fontos vezető is, és a nemegyszer gyors döntést kívánó válságos helyzetekben hivatott volt az ország proletariátusa nevében állást foglalni. A tanácsokat permanenciában működő intéző bizottságok, az ún. direktóriumok vezették, melyeket a tanácsülés plénuma választott és nemritkán cserélt. A megyei és városi tanácsok, valamint — mintegy az üzemi tanácsok nevében a szakszervezetek választották a Tanácsok Országos Gyűlését.

A helyi tanácsok a szükséghez mérten, sőt többnyire azon túl is megtartották a régi tisztviselőket. Sok tanács reformista szelleme mellett ez alapjában a békés átmenet következménye volt: a tisztviselők nem helyezkedtek nyíltan szembe a proletárdiktatúrával, mint Oroszországban. Így megtartásuknak pozitív politikai jelentősége is volt; az elbocsátottak tömege a feszültséget, az aktív ellenforradalom táborát növelte volna. Helyükön maradva azonban sokan szabotáltak, támogatták az ellenforradalmat (bár korántsem olyan mértékben, mint utólagos — az ellenforradalmi korszak alatti — dicsekvéseikből hinni lehetne). Annál inkább tehették ezt, mert sok helyen a régi rendszer politikai főtisztviselőit — alispánt, főszolgabírót — más, kisebb beosztásban ott tartották a tanács apparátusában. Sőt, néhány megyében egy ideig a direktórium mellett az alispáni hivatal is folytatta működését, és igyekezett megtartani legalább az adminisztratív ügyek intézését. A politikai igazgatást azonban e megyékben is a megyei tanács dikretóriuma tartotta kezében. A tanácsok igen fontos kiegészítője volt a szakbizottságok rendszere, mely részben tanácstagok, részben a tanács által választott szakértők részvételével szakszerűbbé és hatásosabbá tette a tanács munkáját, például az iskolaügy terén.

A helyi, megyei tanácsok igen széles hatáskörrel rendelkeztek, s ezt gyakran túl is lépték, hiszen számos kérdést nem tudtak 133 nap alatt rendeletileg szabályozni, a régi szabályokat azonban nem mindig lehetett a szocializmus szellemében alkalmazni. Viszont a fölöttes tanácsnak és intéző bizottságának jogában állt az alárendelt tanács minden határozatát hivatalból megváltoztatni. Nem terjedt ki a megyei tanácsok hatásköre a termelés irányítására. Heves viták folytak a rendőrség és csendőrség helyett életre hívott Vörös Őrség alárendeltségéről. A tanácsok joggal bizonygatták a Vörös Őrség vegyes összetételének veszélyeit, a mindennapos ellenőrzés fontosságát, de csak azt érték el, hogy a karhatalmat a helyi direktóriumokkal való együttműködésre utasították. Néhány megyei tanács saját karhatalmi csapatot szervezett.

A szocialista állam kiépítésének egyik alapvető problémája volt a központi hatalom és a megyei, városi tanácsok viszonya. A megyéket belügyi és egyéb központi politikai biztosok útján ellenőrizték, akik sokszor alig tudták összefogni a gyenge helyi tanácsot, nemegyszer viszont ellentétes rendelkezéseikkel, „komisszárdiktatúrával” ők maguk nehezítették annak munkáját. A tanácsok esetenként éppen olyan kérdésekben kívántak teljes önállóságot, ahol szükségszerűen ütközött össze az országos és a helyi érdek (például az élelmiszerkészletek elosztása). Viszont sok olyan központi rendelkezést is kiadtak, amelyek a megyei tanács szeme láttára okoztak károkat, figyelmen kívül hagyták a helyi sajátosságokat.

Megtörtént, hogy a járási tanács kiutasította a központi megbízottakat a járás területéről, míg végül május 10-én a központi párttitkárság megtiltotta, hogy olyan politikai megbízottak, akiket nem a párttitkárság vagy a Belügyi Népbiztosság küldött ki, politikai ügyekbe avatkozzanak. Főleg a fiatal, lelkes, de tapasztalatlan és a vidéket nem ismerő kiküldöttek keltettek itt-ott pánikhangulatot a magántulajdon megszüntetéséről vagy a házasság idejétmúlt intézményéről szóló elmélkedéseikkel, ha elragadta őket a szónoki hév az érdeklődő falusi közönség láttán. Ahol a helyi tanács erős volt, munkáját csak zavarta a sok megbízott; viszont az eldugott hegyi falvakba vagy a demarkációs vonal menti senki földjére sokszor a központi megbízottak vitték be a forradalom szellemét, pedig talán csak az egyházi javak összeírására vagy tojásfelvásárlásra küldték ki őket.

A tanácsok összetételére vonatkozó adataink szerint mind a tagok, mind a vezetők között a fizikai dolgozók, nagyrészt munkások voltak többségben. Alkalmasságuk foka különböző volt, de nemigen maradt alatta a régi vármegyei urakénak. Kisebb visszaélések, marakodások elég gyakoriak voltak, nagyobbak igen ritkán fordultak elő.

A kormányzótanács kezében rendkívül nagy hatalom összpontosult, különösen június közepéig, mikor a pártkongresszus megválasztotta a pártvezetőséget, a Tanácsok Országos Gyűlése pedig az államfői jogokat gyakorló 150 tagú Szövetséges Központi Intéző Bizottságot.

A népbiztosságok többsége sok új munkaerő bevonásával, de lényegében a régi miniszteriális szervezet bázisán alakult. Miután a régi emberek legalább formálisan megmaradtak, a létszám felduzzadt: például a Közoktatásügyi Népbiztosságé a korábbi három és félszeresére. A Népgazdasági Tanács viszont jórészt a régi minisztériumoktól független szervezettel rendelkezett, miután az egykori kereskedelem- és iparügyi minisztérium nem is lehetett berendezkedve az ipar, a népgazdaság központi irányítására. A háború végén a mérnökök között kibontakozott szocialista mozgalomnak köszönhető, hogy sok szocialista vagy haladó gondolkodású vállalati mérnököt tudtak bevonni az ipar irányításába, az 1200 új alkalmazott jó része közülük került ki.

A központi hivatalok közül a minisztériumokon kívül csak a legfontosabbakat szervezték át vagy szüntették meg (fővárosi lakáshivatal, bíróságok, csendőrség stb.). Megtartották a régi közigazgatás olyan elemeit, amelyek csak közvetett kapcsolatban álltak az állam elnyomó funkciójával, tehát nem voltak ellentétesek a szocialista rendszerrel, és úgy tervezték, hogy a szükséges átalakítással végleg meg is hagyják azokat. Ilyenek voltak a közlekedési, hírközlési, tanügyi, egészségügyi, kulturális intézmények, bizonyos gazdasági szervek.

A régi államapparátus likvidálásáért folytatott harc tehát egyelőre az apparátus megkétszerezésére vezetett. A folytonosság biztosítása érdekében a régi bürokrácia vázát addig meg kellett tartani, amíg mellette fel nem épült az új államigazgatás. A „régi és új bürokrácia” együttélése nem volt békés, a kommunisták a régi államapparátus teljes lerombolását követelték, a szociáldemokraták valami osztályokon felülemelkedő humanizmus nevében védték mindazokat, akik hajlandók voltak tovább szolgálni. A munkások hangulata sokhelyütt mérnök- és tisztviselő-ellenes volt, a gazdasági vezetőknek fel kellett lépniük e jelenség ellen. A jobboldali szakszervezeti ellenzék viszont azt hirdette, hogy az új bürokrácia rosszabb, mint a régi. 1919-ben tehát az egyesült párt nem vehette teljesen saját kezébe az állam irányítását, inkább — s ez gyengeségét mutatja — bizonyos fokig összeolvadt az állammal. A tanácsokban feltörő spontán forradalmiság sok hiányt pótolt, de bizonyos esetekben élesen jelentkezett a tudatos irányító, koordináló erő hiánya. Így volt ez a munkásság és parasztság érdekei különbözőségének fennmaradásában és meg merevedésében, ami a tanácsrendszerre is kihatott: az egyre jobban működő városi tanácsokkal szemben a falusi tanácsok jelentős része a Tanácsköztársaság utolsó heteiben passzívvá vált.

A legtöbb nézeteltérés a szorosan vett erőszakszervezet funkcionálása körül volt. A Vörös Őrség összetételéről az első napokban elég éles viták folytak, míg végül kompromisszum született: a rendőrség és a csendőrség szervezeti kereteit nem tartották meg, de a legénységet és a tisztikar nagy részét is beolvasztották a munkásokkal, leszerelt katonákkal megerősített Vörös Őrségbe. Budapesten legalább a szocialista vezetés biztosítva volt, vidéken a Vörös Őrség szerepe összetételétől és a helyi viszonyoktól függött. Az alakulatok jelentős része megállta a helyét, de nemegyszer előfordult, hogy az ellenforradalmi szervezkedés a helyi tanácstól, pártszervezettől független Vörös Őrség soraiból indult ki.

Budapesten több ütőképes, forradalmi szellemű munkáskülönítményt állítottak fel. A legnevezetesebb a kommunista pártőrségből, matrózokból és tengerészekből alakult, mintegy 200 tagú Cserny-különítmény volt, a „Lenin-fiúk”, akik ellenforradalmi megmozdulások esetén rendszerint a karhatalmat szolgáltatták. A bőrruhás „terroristák” kétségkívül többet tettek az ellenforradalom megfékezésére, mint a Vörös Őrség, s ebben részük volt a tetteikről terjesztett rémhíreknek is. A valóságban bírói ítélet nélkül 12 embert végeztek ki összesen, köztük 3 ellenforradalmi szervezkedésben részt vevő csendőrtisztet, továbbá a román támadás kezdetén, amikor a burzsoázia soraiból túszokat szedtek, 3 ismert politikust — a két Hollán államtitkárt és Návay Lajos volt képviselőházi elnököt.

Az ellenforradalom megfigyelését általában egy új szerv, a Belügyi Népbiztosság politikai osztálya biztosította, Korvin Ottó vezetésével. Szamuely Tibort a román támadás után bízták meg a front mögötti rend és fegyelem fenntartásával, felhatalmazva őt, hogy szükség esetén a forradalmi törvényszék mellőzésével bármilyen eszközt igénybe vegyen. Mindenki természetesnek találta, hogy ott, ahol nagyobb ellenforradalmi lázadás tör ki, másnap megjelenik Szamuely vonata, s annak legénysége egy-két óra alatt rendet teremt, ha kell, a legerélyesebb eszközökkel is.

Míg az ellenforradalmi felkelések leverése és megtorlása elsősorban a fegyveres erők feladata volt, a forradalmi törvényszékek a statáriális eljárás alá eső súlyos bűncselekmények — rablás, gyilkosság, ellenforradalmi szervezkedés, rémhírterjesztés, izgatás és a szesztilalom megsértése — ellen is védték a proletárállamot. A régi államapparátus „összetörését” legtökéletesebben a bíráskodás terén hajtották végre. A bíróság tevékenységét lényegében felfüggesztették, a tőlük függetlenül felállított forradalmi törvényszékek a statáriális ügyek mellett teljesen átvették a fontos vagy sürgős tárgyalásokat, kisebb kihágási ügyekben pedig a tanácsok, illetve az általuk választott kihágási tanácsok ítélkeztek. A budapesti forradalmi törvényszékek bíráinak mintegy 90%-a volt munkás, a vidékiek 77%-a munkás és paraszt.

Két munkásból és egy jogászból álló bizottságok vizsgálták felül a forradalom előtt indított bűnügyeket, és nagy többségüket, ahol „a cselekmény nyilvánvalólag a kapitalista gazdasági rendben rejlő exogén okokra vezethető vissza”,²³ megszüntették.
²³ Hajdú Tibor, A Magyarországi Tanácsköztársaság. Bp. 1969. 133.

A forradalmi törvényszékek több mint 4000 személyt ítéltek el, mintegy negyedrészüket ellenforradalmi cselekményért, hasonló arányban a szesztilalom megsértéséért; ez utóbbiért rendszerint pénzbüntetés járt. A forradalmi törvényszékek ítéletei alapján összesen 27 személyt végeztek ki; március 21-e előtti politikai tevékenységért senkit sem ítéltek el.

Az új jogrendszer kidolgozása éppen csak megkezdődött: a végleges rendezés tervei közül érdemes kiemelni, hogy a bírákat a tanácsok választották volna a visszahívás jogával, a munkaügyi tanácsok elnökeit pedig a szakszervezetek. Védőként laikusok is felléphettek volna, a megalakítandó országos főtörvényszék mellett külön német és ukrán tanácsok felállítását tervezték.

Az 1918-1919. évi forradalmak művészetpolitikája
Ha általánosságban elmondhatjuk, hogy 1918—1919 két forradalmának sok közös történelmi feladata, párhuzamos vonása volt, úgy ez a legnagyobb mértékben a kultúra és tudomány területére érvényes. Hiszen a polgárosulás 1867-es programjából itt valósult meg a legkevesebb, a közoktatást nem az Eötvösök, hanem az Apponyiak szelleme hatotta át, a Párizs és Heidelberg mértékét megütő szűk szellemi elit elől elzárkózott a hivatalos tudománypolitika. Így nem csoda, hogy a szocialista kultúrának is hosszú távra szóló programot adott elődje polgári demokratikus kezdeményezéseinek folytatása, s a tudomány és a kultúra legtöbb munkása teret talált tevékenységéhez az új rendben, még ha e rend politikai céljait és módszereit több-kevesebb fenntartással fogadta is.

A kultúra minden ágában volt egy szellemi vezérkar, mely kidolgozta az évszázados elmaradást orvosló programot a forradalom számára. Sietségük, mindent akarásuk a forradalom lehetőségeit is kevesellte, hiszen e progresszív művészek, tudósok, pedagógusok nem ismertek ennél sürgősebb feladatot.

A szocialista pedagógusok már a polgári forradalom idején kidolgozták az alap- és középfokú oktatás reformjának máig is példamutató rendszerét, és azt a Tanácsköztársaság készen vehette át tőlük. A tervezett reformok közé tartozott a nyolcosztályos, ingyenes, kötelező általános iskola és az egységes középiskola létesítése. Március 21-e után a szocialista pedagógusok kezébe került a közoktatásügy intézése, és a tervezgetésről áttérhettek terveik megvalósítására, az egységes általános iskola kialakítására, ahol 14 éves korig terjedő tankötelezettség mellett ingyenes oktatásban részesülnek a gyermekek. Hozzákezdtek az osztatlan elemi iskola megszüntetéséhez. Az általános iskola egyben munkaiskola is lett volna, felső tagozatán egy szabadon választott nyelv oktatásával. Az ötosztályos középiskolában (illetve a négyosztályos műhelyiskolában) is megmaradna a munkaiskola jelleg, megszűnne az érettségi vizsga, előtérbe kerülne a természettudományok és az élő nyelvek tanítása. Javasolták, hogy a népiskolában oktassanak társadalmi ismereteket, a középiskolában pedig szociológiát.

A Tanácsköztársaság megszüntette a közoktatás régi, bürokratikus szervezetét, az iskolák közvetlenül a tanácsok irányítása alá tartoztak. A forradalmi hangulatban középiskolai diáktanácsok alakultak, működésük azonban nem volt összeegyeztethető az iskolák rendjével, ezért a tanév végén megszűntek.

Az iskolareform legkényesebb pontja az egyházi iskolák kérdése volt. A szocialista tanítók az egyház és állam szétválasztását, a kötelező hitoktatás megszüntetését követelték. A Berinkey-kormány nem tudott egységes állásfoglalásig jutni, így az egyházi iskolák államosítása az MSZDP választási programpontja lett. A különböző egyházak ellenforradalmi színezetű „vallásvédelmi szövetséget” alakítottak, mely nem fukarkodott a demagóg jelszavakkal. Március elején Prohászka püspök kompromisszumot ajánlott — a fakultatív hitoktatás bevezetését —, s ezt Kunfi miniszter, mint a legsimább megoldást, elvben el is fogadta.

Március 21-e után a radikális megoldás került napirendre: államosították az összes iskolát és tanintézetet, melyek túlnyomó többsége addig egyházi tulajdonban volt. Egyben kimondták az állam és egyház szétválasztását, de az iskolai hitoktatás eltörlésében a helyi tanácsokra bízták a döntést. A fővárosban és elég sok vidéki iskolában a tanács eltörölte a hittant; a forradalom szelleme ezt diktálta, bár a forradalom nehéz helyzetét csak bonyolította a hitoktatás kérdésének kiélezése. Az egyházakra, elsősorban a katolikus egyházra, amúgy is nagy csapást mért a forradalom földbirtokaik, iskoláik és más, nem vallási célt szolgáló vagyonuk kisajátításával, de ebben számíthatott a nép túlnyomó többsége és az érdekelt pedagógusok helyeslésére. A hitoktatás megszüntetése viszont a szülők többségéből rossz érzést váltott ki, más túlzásokkal együtt megkönnyítette az ellenforradalom kispolgári tömegbázisának gyors kialakítását.

Az egyetemi oktatásban a tervezett reformoknál sürgősebb volt a tanári karok felfrissítése haladó szellemű tudósokkal. Lovászy a heves ellenállás miatt nem vállalkozott erre, viszont keresztülvitte valamennyi tanszak megnyitását a nők előtt, ami önmagában is jelentős reform volt. Utódja, Kunfi, miután a budapesti egyetem tanácsa mereven elutasította a kormány ajánlatait, az autonómiát megsértve rendeleti úton nevezte ki Varga Jenőt, Jászi Oszkárt, Vámbéry Rusztemet és még több haladó professzort. A proletárforradalom után az egyetem nem merte folytatni a Kunfi miniszter ellen megkezdett ellenállást Kunfi népbiztossal szemben, még akkor sem, mikor az felfüggesztette az egyetemi reakció központjának, a jogi karnak a működését. A hittudományi karra vonatkozóan érvényesítették az egyház és állam elválasztását. Az egyetem élére a feloszlatott tanács helyébe bizottságot neveztek ki Dienes Pál matematikus vezetésével. Folytatták a modern tudomány mellőzött reprezentánsainak kinevezését — az új professzorok között volt Babits Mihály, Ferenczi Sándor, Fülep Lajos, Kozma Lajos, Mannheim Károly, Pólya György és Jenő, Vadász Elemér, Hevesy György, Szekfű Gyula és az első magyar egyetemi tanárnő — Dienesné Götz Irén. (Lukács György és Kunfi a Tanácsköztársaságtól sem kapták meg a régen megérdemelt katedrát, hiszen önmagukat nem nevezhették ki.)

A hallgatók összetételének demokratizálása érdekében ösztöndíjakkal, menzák és kollégiumok felállításával igyekeztek segíteni a szegény diákokat. Lehetővé kívánták tenni a felvételt az egyetemre érettségi nélkül is, megfelelő szakvizsga letételével.

A Magyar Tudományos Akadémia működését — tekintettel az ott uralkodó erős konzervativizmusra — felfüggesztették, épülete ideiglenesen a Vörös Őrség céljait szolgálta.

A közoktatási reformnál is nagyvonalúbb volt a népművelés kiterjesztésének programja. Országszerte analfabéta-tanfolyamokat szerveztek, nagy tervek készültek a szakoktatás fejlesztésére. Ismeretterjesztő előadások ezreit tartották, Budapesten munkásegyetem nyílt; hallgatói csak szervezett fizikai munkások lehettek, akiket mentesítettek a délutáni munka alól. A munkások ezrei tanultak az üzemviteli, könyvelési, nyelvi és egyéb alapismereteket nyújtó tanfolyamokon. Köztulajdonba vették és gazdag kiállításon mutatták be a nagy értékű, addig magántulajdonban levő műkincseket. A múzeumokban előadássorozatokat, tárlatvezetéseket rendeztek munkások számára. A népműveléstől nem vált külön a politikai propaganda. Nagy példányszámban adták ki Marx, Engels, Lenin és a szocializmus más teoretikusainak műveit; munkaközösség alakult A tőke magyar fordításának előkészítésére. Ugyanakkor röpiratok százai egyszerű nyelven is ismertették, jórészt neves írók tollából, a forradalom tanításait, rendeleteit, intézkedéseit.

A forradalmak biztosítani igyekeztek a tudományos és művészi alkotás szabad kibontakozásának lehetőségét. A 20. század modem irányzatai ekkor nyertek először polgárjogot és állami elismerést, amiben kétségkívül szerepet játszott, hogy művelőik legtöbbje híve volt a politikai forradalomnak is. Az új művészet nagyjai közül talán csak az 1919-ben elhunyt Csontváry maradt észrevétlen, aki távol a progresszívek táborától, csupán a vásznon volt forradalmár.

Már az őszirózsás forradalom Kernstok Károlyt állította a minisztériumban a művészeti ügyek élére; Kernstok azonban még kénytelen volt megmaradni a művészetpártolás szokásos keretei között. A Tanácsköztársaság állami feladatnak tekintette az alkotó művészek megélhetésének biztosítását, bármely iskolához tartoztak is; a művészek segélyt, rendszeres előleget kaptak. A modern képzőművészethez vonzódó fiatalok számára az Andrássy-palotában rendeztek be tanműhelyt Uitz Béla, Medgyessy Ferenc, Nemes Lampérth József vezetésével; Kernstok Nyergesújfalun tehetséges ifjúmunkásokat tanított, köztük a fiatal Derkovits Gyulát; a Képzőművészeti Főiskolán tanári kinevezést nyert Csók István, Pór Bertalan, Vedres Márk. A falakat borító forradalmi plakátokon — novembertől júliusig — csúcspontját érte el a magyar plakátművészet, a budapesti május elseje emlékezetes dekorációin Bíró Mihály és Bortnyik Sándor irányításával művészek egész sora dolgozott.

A zenei élet irányításában a fordulat már az első forradalom idején megtörtént: menesztették az Operaház intendánsát, egy főúri dilettánst, s eltávolították a Zeneakadémia éléről Apponyi elaggott protezsáltját, az új magyar zenét meg sem értő Mihalovich Ödönt. A Zeneakadémia igazgatója elismert művész, Dohnányi Ernő lett, mintegy kompromisszumként a zenei közízlés és az új művészet között; valójában azonban az aligazgatónak kinevezett Kodály Zoltán irányította az akadémiát s a zenei ügyeket, a minisztérium új zenei referensével, Reinitz Bélával együtt. A Tanácsköztársaság Közoktatásügyi Népbiztossága Bartókot, Dohnányit, Kodályt és Reinitzet nevezte ki a zenei életet igazgató direktóriumba. Az első forradalom alatt indított munkáshangversenyek igen látogatottak voltak; Bartók, aki a Csodálatos mandarinon dolgozott, 9 év óta először adott nyilvános koncertet, az Operaház rendes és kedvezményes szakszervezeti pénztáránál is sorba álltak a jegyekért; zsúfoltak voltak a színházak, hiszen sokan először gondolhattak arra, hogy az igazán olcsó jegyet — „fehérpénzért” — megvegyék.

A Tanácsköztársaság napjaiban a színházak is lelkes újítási tervekkel foglalkoztak, de egyelőre csak a régi repertoárt játszhatták, lehetőség szerint kiemelve a haladó szellemű darabokat. Igazán új a közönség volt a színházakban. Csepelen és másutt is munkásszínház nyílt, a Katonatanács katonaszínházakat szervezett a kaszárnyákban.

A filmipar a színháznál gyorsabban reagálhatott a forradalomra. Háborúellenes darabokat készítettek, filmre vittek néhány haladó magyar színművet. A Tanácsköztársaság szocializálta a filmgyárakat is, Korda Sándor és más kipróbált szakemberek irányításával 35—40 játékfilmet készítettek — ezek között volt Gorkij-darab, Upton Sinclair Kutató Sámuelje, sőt egy eredeti magyar sztrájktörténet. A filmhíradók az utókor számára is megőrizték a kommün képét. Májusban Budapesten 5 gyermekmozi nyílt, s egyben megtiltották, hogy a gyerekek a felnőttek szórakozására szolgáló filmeket nézzenek meg.

Az irodalom viszonya a forradalomhoz nem volt egyöntetű. Az úri Magyarország hivatalos íróinak legtöbbje — Herczeg Ferenc, Vargha Gyula, Szabolcska Mihály — kezdettől fogva mereven szembehelyezkedett az őszirózsás forradalommal is. Némelyikük Ady halálát is a költő gyalázására és a forradalom elleni támadásokra használta fel. A konzervatív irodalmi egyesületek: a Kisfaludy Társaság és a Petőfi Társaság visszahúzódtak, végigvegetálva a számukra zord időket. A századforduló óvatos liberalizmusának képviselői közül néhányan — Ambrus Zoltán, Gárdonyi Géza, Heltai Jenő, Kiss József — a polgári forradalommal szemben is a teljes politikai passzivitást választották.

Akiknél a polgári gondolkodásmód demokratikusabb színezetű volt — Bródy Sándor, Szép Ernő — jóindulatú érdeklődéssel követték a forradalmak útját, amíg az sima volt, vagyis áprilisig. Sőt, Bíró Lajos, Molnár Ferenc, Gellert Oszkár, a Károlyi- és radikális párti sajtó hangadói, éppen a januári kormányválság után a leghatározottabban, tehát akkor, amikor Hatvany Lajos már elfordult az addig harcosan vállalt forradalomtól.

A 49-es, radikális függetlenségi érzelmű írók kevesellték is az őszirózsás forradalom elszántságát. Károlyi kipróbált híve, Krúdy Gyula a földosztást ünnepelte. Szabó Dezső a kommunistabarát Vörös Lobogóban hirdette romantikus antikapitalizmusát: „mert középkor már nem lehet, hát jöjjön a vörös nap”.^24
24 Szabó Dezső, A két forradalmi költő. Nyugat, 1919. február 16.—március 1.

A Nyugat progresszív tábora egészen a magáénak, Ady forradalmának tekintette 1918 októberét. Legtöbbjük a háború alatt a harcos pacifizmus pártján állt: a parasztság nézeteinek tudatos kifejezőjeként, mint Móricz; a bibliai „ne ölj” prófétás hirdetőjeként, mint Babits; avagy az individuális szabadság szentségére esküdve, mint Kosztolányi és Karinthy. Pacifizmusuk a belpolitikában egyet jelentett az osztályharc tagadásával, a kispolgári demokrácia céljainak igenlésével s többnyire a bűnös nacionalizmus elítélésével is. A Nyugat munkatársai kezdeményezték a Vörösmarty Akadémia megalakítását, hátat fordítva az — ekkor már — őket is hívogató Kisfaludy és Petőfi Társaságnak.

Március 21-ét lelkesen, együtt ünnepelték a nyugatosok és a napkeletre néző negyvenkilencesek. Utóbbiak elsősorban nemzeti, antiimperialista missziójáért, a „Mindenkihez!” dacos heroizmusát visszhangozva. Ez a hangulat azonban nem tartott sokáig: mire Szabó Dezső regénye, „Az elsodort falu” — a Tanácsköztársaság papírkészletéből — megjelent, szerzője már új vizek felé evezett, s követte őt a jobboldali radikalizmus ifjú generációja.

A népköztársaság hívei leginkább az osztálykorlátok ledöntését, a művészetek állami anyagi támogatását üdvözölték a Tanácsköztársaságban, de a Vix-jegyzék, Károlyi felhívása, a békés, humánus átmenet is hatott rájuk. A haladás 1914 előtti kis táborában Ady emléke ekkor még ébren tartotta az összetartozás érzését; az ő útjának vállalásában például Krúdy is a nyugatosokhoz állt közel.

Krúdy és a nyugatosok határozottsága azonban a tegnapnak szólt és nem a holnapnak. A kulturális, nemzeti célokat helyeselték, de meghátráltak, amikor a kommün mindent a saját színére akart festeni, megrettentek a kilátástalannak vélt harctól, a nehézségektől és a hibáktól. Miután ellenforradalmat sem akartak, az ellentétek kiéleződése elől passzivitásba vonultak. Ebben része volt — mint már utaltunk rá — a szűkkeblű sajtópolitikának is, ami viszont a merev osztálypolitikából következett. Május közepén a Nyugat és követői is elhallgattak, mindinkább elhúzódtak a forradalom táborától.

A milliók hangulatát azonban leginkább azok az írók fejezték ki, akik eljutottak a szocializmus igenléséig, bár nem a marxista elkötelezettség, hanem valami általánosabb és bizonytalanabb humanizmus szellemében. Ilyen értelemben vallotta magát szocialistának a forradalom kezdetén elhunyt Kaffka Margit és Szeged költői: Móra Ferenc és Juhász Gyula. Utóbbiak szembeszálltak a városukban legelőször kibontakozó ellenforradalommal is, megerősödve hűségükben a vörös Budapest iránt. A jobbágyivadék Tóth Árpád a nemzethalál víziójával küzdve is valóságos forradalmi himnuszt írt, az Új Istent. Hozzájuk hasonlóan Somlyó Zoltán, Színi Gyula, Osvát Ernő annyira átérezték a kommün igazságát, hogy megpróbáltak azonosulni vele; Tóth Árpádban a „balról” jövő igaztalan támadás elhallgattatta a költőt, de júliusban még Osváttal, Barta Lajossal, Komját Aladárral egy-egy új folyóirat indítására vállalkozott.

Franyó Zoltán Vörös Lobogója már a Károlyi-forradalom idején a párton kívüli kommunisták harcos orgánuma volt: munkatársai között találjuk az ifjú Márait, legjelentősebb írója Nagy Lajos, aki az őszirózsás forradalom első napjaiban hirdeti: „szocialista vagyok … azt akartam, ami most történt, mindent akartam, de nemcsak ennyit, hanem még sokkal többet”.²⁵ A Vörös Lobogó tábora egyértelműen kitartott a Tanácsköztársaság mellett is.
²⁵ A diadalmas forradalom könyve. Bp. 1918. 98.

A független kommunista csoportok legjelentősebbje Kassák és Uitz Béla Ma című folyóirata köré tömörült. A Ma, amely a legmodernebb irodalmi és képzőművészeti törekvések együttes kifejezője volt, már 1918. november 9-én kiáltványt tett közzé „a kommunista köztársaságért”. Kassákék formailag nem csatlakoztak a KMP-hez, de a maguk módján következetesen kiálltak mellette, majd a Tanácsköztársaság mellett is. A szervezeti elkülönülés, a pártpolitikától való függetlenségük hangsúlyozása nem tartotta őket vissza sem a szenvedélyes forradalmi megnyilatkozásoktól, sem attól, hogy a forradalmi irodalmat monopolizálva, dühös és a forradalomra ártalmas szektássággal támadják az általuk polgárinak bélyegzett írókat. A szociáldemokrata pártirodalom sokkal békésebb volt (Révész Béla, Várnai Zseni a maradandóbb értékűek).

A polgári demokratikus forradalom kormányainak nem volt irodalompolitikájuk, Lovászy és Kunfi, az irodalom teljes szabadságának alapján, csupán az érdemes írók segítésére törekedtek. A Tanácsköztársaság művészeti politikájának alapja a modern művészeti irányzatok támogatása volt, annál is inkább, mert az adott műveltségi viszonyok között ezeknek volt a legnagyobb szükségük anyagi és egyéb támogatásra; ez azonban nem más művészeti iskolák rovására történt, hiszen minden valamirevaló művészről az állam gondoskodott. Lukács György — akinek egyénisége sokkal inkább rányomta bélyegét a Közoktatásügyi Népbiztosságra, mint a politikai vezetésben elfoglalt Kunfíé — állapítja meg: „A proletárdiktatúra távol tartotta magát attól, hogy akár egy elmúlt, akár egy meglevő áramlatot hivatalos áramlatnak tekintsen. Ehelyett a műveltség kiterjesztésével a dolgozó népet akarta arra a fokra eljuttatni, hogy maga döntse el: a jelen és a múlt művészetéből, kultúrájából mire van és mire nincs szüksége.”^26
26 Lukács György nyilatkozata. Társadalmi Szemle, 1969. március.

A két forradalom művelődéspolitikáját közös vonások, közös célok, az irányítók és kezdeményezők személyének szinte teljes azonossága kapcsolták össze. Az őszirózsás forradalom már kidolgozta egy demokratikus közoktatás terveit, s az alkotó művészek viszonylag könnyen megtalálták helyüket, hiszen az új szabadság a régi keretek között valósult meg. Viszont épp a régi keretek szétverése tette lehetővé a második forradalomban, hogy a közoktatási, könyvtárfejlesztési és egyéb művelődési tervek a gyors megvalósulás útjára léphessenek. Az 1919-et követő évtizedek s a közelmúlt művelődéstörténete bizonyítja, milyen gazdag örökséget hagyott maga után éppen a polgári korlátokon túllépő kulturális forradalom.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!