Az oroszországi forradalom öt éve és a világforradalom távlatai
Beszéd a Kommunista Internacionálé IV. kongresszusán
1922. november 13
Elvtársak! A szónokok jegyzékén én főelőadóként szerepelek, de önök be fogják látni, hogy hosszú betegségem után nem tarthatok nagy előadást. Csak bevezetést adhatok a legfontosabb kérdésekhez. Témám nagyon szűkreszabott lesz. „Az oroszországi forradalom öt éve és a világforradalom távlatai” túlságosan terjedelmes és nagy téma ahhoz, hogy egy szónok egyetlen beszédben kimeríthesse. Ezért én ennek a témának csak egy kis részével foglalkozom, nevezetesen az „új gazdasági politika” kérdésével. Szándékosan választom csak ezt a kis részt, hogy megismerkedjenek ezzel a jelenleg legfontosabb kérdéssel, — legalábbis számomra ez a legfontosabb kérdés, mert most ezen a kérdésen dolgozom.
Arról fogok tehát beszélni, hogyan kezdtük el az új gazdasági politikát és milyen eredményeket értünk el e politika segítségével. Ha erre a kérdésre szorítkozom, talán sikerül általános áttekintést és általános képet adnom a szóbanforgó kérdésről.
Ha azon kezdem, hogyan jutottunk el az új gazdasági politikához, akkor egy 1918-ban írt cikkemre kell utalnom. 1918 elején egy rövid vita keretében éppen azt a kérdést érintettem, milyen álláspontra kell helyezkednünk az államkapitalizmus tekintetében. Akkor ezt írtam:
„. . .Az államkapitalizmus lépés lenne előre a Szovjet Köztársaságunkban most (vagyis az akkor) fennálló helyzethez képest. Ha például fél év múlva megszilárdulna nálunk az államkapitalizmus, ez óriási siker volna és a legjobb biztosítéka lenne annak, hogy egy éven belül véglegesen megszilárduljon és legyőzhetetlenné váljék nálunk a szocializmus.”
Ezt természetesen abban az időben mondottam, amikor még butábbak voltunk, mint most, de mégsem annyira buták, hogy ilyen kérdéseket ne tudtunk volna megvizsgálni.
1918-ban tehát az volt a véleményem, hogy a Szovjet Köztársaság akkori gazdasági helyzetéhez képest az államkapitalizmus lépés volna előre. Ez igen furcsán, sőt talán értelmetlenül hangzik, mert köztársaságunk már akkor is szocialista köztársaság volt; akkor napról napra a legnagyobb sietséggel — valószínűleg túlzott sietséggel — foganatosítottunk különböző új gazdasági rendszabályokat, amelyek nem nevezhetők másnak, mint szocialista rendszabályoknak. És én akkor mégis azon a véleményen voltam, hogy az államkapitalizmus a Szovjet Köztársaság akkori gazdasági helyzetéhez viszonyítva egy lépés előre, és a továbbiakban ezt a gondolatot úgy világítottam meg, hogy egyszerűen felsoroltam Oroszország gazdasági rendjének elemeit. Ezek az elemek szerintem a következők voltak: „1) a mezőgazdaság patriarchális, vagyis legkezdetlegesebb formája; 2) a kisárutermelés (ide tartozik a parasztság gabonával kereskedő többsége is); 3) a magánkapitalizmus; 4) az államkapitalizmus és 5) a szocializmus.” Mindezek a gazdasági elemek képviselve voltak az akkori Oroszországban. Akkor azt a feladatot tűztem magam elé, hogy megmagyarázzam, milyen viszonyban vannak egymással ezek az elemek, és vajon nem kell-e a nemszocialista elemek egyikét, nevezetesen az államkapitalizmust, a szocializmusnál többre becsülni. Ismétlem: mindenki előtt fölöttébb furcsának tetszik, hogy egy magát szocialistának nevező köztársaságban egy nemszocialista elemet a szocializmusnál többre becsülnek, a szocializmusnak fölébe helyeznek. De mindjárt érthetővé válik ez, ha visszaemlékeznek arra, hogy Oroszország gazdasági rendjét mi korántsem tekintettük egyneműnek és magasfejlettségűnek, hanem teljes mértékben tudatában voltunk annak, hogy Oroszországban a szocialista forma mellett fennáll a patriarchális földművelés, vagyis a földművelés legkezdetlegesebb formája is. Milyen szerepet játszhatna tehát ebben a helyzetben az államkapitalizmus?
Továbbá ezt kérdeztem magamtól: ezek közül az elemek közül melyik van túlsúlyban? Világos, hogy kispolgári környezetben a kispolgári elem az uralkodó. Én akkor tudatában voltam annak, hogy a kispolgári elem van túlsúlyban; mást nem is gondolhattam. A kérdés, amelyet a szóbanforgó kérdéssel össze nem függő speciális vitával kapcsolatban akkor feltettem magamnak, így hangzott: mi a mi álláspontunk az államkapitalizmus tekintetében? És én így feleltem magamnak: bár az államkapitalizmus nem szocialista forma, számunkra és Oroszország számára kedvezőbb forma volna, mint a mostani. Mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy jóllehet már végrehajtottuk a szociális forradalmat, a szocialista gazdaságnak sem a csíráit, sem az alapjait nem becsültük túl, sőt, éppen ellenkezőleg, bizonyos mértékig már akkor felismertük, hogy bizony jobb volna, ha előbb az államkapitalizmushoz jutnánk el és majd aztán a szocializmushoz.
Ezt a részt különösen hangsúlyoznom kell, mert azt hiszem, hogy csakis ebből kiindulva lehet megmagyarázni először is azt, hogy mit jelent a mostani gazdasági politika, másodszor, igen fontos gyakorlati következtetéseket lehet levonni ebből a Kommunista Internacionálé számára is. Nem akarom azt mondani, hogy már előre elkészített visszavonulási tervünk volt. Nem volt. Ezek a vita hevében született rövid sorok abban az időben semmiesetre sem jelentettek visszavonulási tervet. Például egy igen fontos pontról, a szabadkereskedelemről, amely az államkapitalizmus szempontjából alapvető jelentőségű, itt még szó sem esett. És mégis, ez már megadta a visszavonulás általános, határozatlan eszméjét. Azt hiszem, ez a kérdés nemcsak annak az országnak a szempontjából érdemel figyelmet, amely gazdasági rendjét tekintve nagyon elmaradott ország volt és az is mind a mai napig, hanem a Kommunista Internacionálé és a nyugateurópai fejlett országok szempontjából is. Most például a program kidolgozásával vagyunk elfoglalva. Az én személyes véleményem szerint az lenne a leghelyesebb, ha most az összes programokat csak általánosságban, hogy úgy mondjam, első olvasásban vitatnánk meg és kinyomatnánk, a végleges döntést azonban nem most, nem az idén hoznánk meg. Miért? Nézetem szerint mindenekelőtt természetesen azért, mert aligha gondoltuk jól át valamennyien. Azután még azért is, mert jóformán egyáltalán nem gondoltuk át az esetleges visszavonulásnak és e visszavonulás biztosításának kérdését. Márpedig ez olyan kérdés, amelyre ma, amikor ilyen gyökeres változások mennek végbe az egész világon, mint a kapitalizmus megdöntése és a szocializmus építése a velejáró óriási nehézségekkel, feltétlenül figyelmet kell fordítanunk. Nekünk nemcsak azt kell tudnunk, hogyan cselekedjünk, amikor közvetlenül támadásba megyünk át és a támadással győzelmet aratunk. Forradalmi időben nem olyan nehéz ez, de nem is olyan fontos, vagy legalábbis nem ez a döntő. Forradalom idején mindig vannak olyan pillanatok, amikor az ellenfél elveszti a fejét, és ha ilyen pillanatban rontunk rá, akkor könnyen győzelmet arathatunk. De ez még semmit sem jelent, mert ellenfelünk, ha eléggé kitartó, jóelőre erőket gyűjthet össze stb. Ebben az esetben könnyen kiprovokálhatja, hogy támadjunk, és aztán sok évvel visszavethet bennünket. Ezért úgy vélem, igen nagy jelentőségű az a gondolat — mégpedig nemcsak elméleti szempontból hogy elő kell készítenünk a visszavonulás lehetőségét. Gyakorlati szempontból is fontos, hogy mindazok a pártok, amelyek arra készülnek, hogy a közeljövőben közvetlen támadásba menjenek át a kapitalizmus ellen, már most gondoljanak arra is, hogyan biztosíthatják maguknak a visszavonulást. Azt hiszem, ha forradalmunk minden egyéb tanulsága mellett ezt a tanulságot is figyelembe vesszük, ez nemcsak hogy semmi kárt nem fog okozni, hanem a legnagyobb valószínűség szerint sok esetben hasznos lesz.
Miután hangsúlyoztam, hogy az államkapitalizmust már 1918-ban a visszavonulás lehetséges vonalának tekintettük, áttérek új gazdasági politikánk eredményeire. Ismétlem: akkoriban ez még igen homályos elképzelés volt, de 1921-ben, miután túljutottunk, mégpedig győzelmesen jutottunk túl a polgárháború igen fontos szakaszán, Szovjet-Oroszországnak egy nagy — alighanem a legnagyobb — belső politikai válságába ütköztünk, amely nemcsak a parasztság jelentős részében, hanem a munkásságban is elégedetlenségre vezetett. Szovjet-Oroszország történetében először, és remélem, utoljára történt meg, hogy a parasztság nagy tömegeinek hangulata — nem tudatosan, hanem ösztönszerűen — ellenünk fordult. Mi okozta ezt a sajátságos és számunkra természetesen igen kellemetlen helyzetet? Az okozta, hogy gazdasági offenzívánk során túlságosan messze nyomultunk előre, nem biztosítottunk elégséges bázist magunknak, s hogy a tömegek megérezték azt, amit mi akkor még nem tudtunk tudatosan megfogalmazni, de amit hamarosan — néhány hét múlva — már mi is felismertünk, nevezetesen azt, hogy a tisztán szocialista gazdasági formára, a tisztán szocialista elosztásra való közvetlen áttérés meghaladja erőnket, és ha nem leszünk képesek visszavonulni úgy, hogy könnyebb feladatokra szorítkozunk, akkor pusztulás fenyeget bennünket. A válság, ha jól emlékszem, 1921 februárjában kezdődött. Már ugyanazon év tavaszán egyhangúlag elhatároztuk — nagyobb nézeteltéréseket ebben a tekintetben nem tapasztaltam körünkben —, hogy új gazdasági politikára térünk át. Most, másfél év elmúltával, 1922 végén, már módunkban van némi összehasonlítást tenni. Mi is történt? Hogyan éltük át ezt a másfél évnél hosszabb időszakot? Mi az eredmény? Haszonnal járt-e ez a visszavonulás és csakugyan megmentett-e bennünket, vagy még bizonytalan az eredmény? Ez a legfőbb kérdés, amelyet felteszek magamnak, és azt hiszem, hogy ennek a fő kérdésnek elsőrendű jelentősége van valamennyi kommunista párt számára is, mert ha a válasz tagadó volna, valamennyien pusztulásra volnánk kárhoztatva. Azt hiszem, valamennyien nyugodt lelkiismerettel igennel felelhetünk erre a kérdésre, mégpedig abban az értelemben, hogy az elmúlt másfél év pozitívan és feltétlenül azt bizonyítja, hogy ezt a vizsgát letettük.
Megkísérlem most bebizonyítani ezt. Ehhez röviden fel kell sorolnom gazdaságunk valamennyi alkotórészét.
Mindenekelőtt pénzügyi rendszerünkre és a híres orosz rubelre térek ki. Azt hiszem, az orosz rubel már csak azért is nevezetesnek mondható, mert a rubel mennyisége most meghaladja a quadrilliót. (Derültség.) Ez már valami. Csillagászati szám. (Derültség.) Biztos vagyok benne, hogy itt sokan nem is tudják, mit jelent ez a szám. De mi ezeket a számokat nem tartjuk, mégpedig a gazdaságtudomány szempontjából nem tartjuk olyan nagyon fontosnak, mert hiszen a nullákat törölni lehet. (Derültség.) Mi e művészet terén, amely gazdasági szempontból szintén egyáltalán nem fontos, már elértünk egyet-mást, és biztos vagyok benne, hogy a továbbiakban e művészet terén még sokkal nagyobb eredményeket fogunk elérni. Ami igazán fontos, az a rubel stabilizációjának a kérdése. E kérdés megoldásán dolgozunk, legjobb erőink munkálkodnak rajta, és ennek a feladatnak döntő jelentőséget tulajdonítunk. Ha sikerül a rubelt hosszú időre, később pedig egyszersmindenkorra stabilizálnunk, akkor győztünk. Akkor mindezek a csillagászati számok, mindezek a trilliók és quadrilliók mit sem jelentenek. Akkor egész gazdaságunkat szilárd alapokra helyezhetjük és a szilárd alapokon tovább fejleszthetjük. Erre a kérdésre vonatkozóan, azt hiszem, elég fontos és elég döntő jelentőségű tényeket idézhetek. 1921-ben a papírrubel stabil árfolyama nem tartott három hónapig sem. Az idén, 1922-ben, bár az év még nem ért véget, ez az időszak öt hónapnál tovább tartott. Azt hiszem, hogy ez már elég. Természetesen ez nem elégséges abban az esetben, ha önök tudományos bizonyítékot kívánnak tőlünk arra nézve, hogy a jövőben teljesen meg fogjuk oldani ezt a feladatot. De ezt maradék nélkül és teljesen — véleményem szerint — egyáltalában nem lehet bebizonyítani. A közölt adatok azt bizonyítják, hogy a múlt év óta, amikor új gazdasági politikánkat elkezdtük, a mai napig már megtanultunk előre menni. Ha ezt megtanultuk, akkor biztos vagyok benne, hogy azt is meg fogjuk tanulni, hogy a jövőben is további sikereket érjünk el ezen az úton, hacsak nem követünk el valami különösen nagy ostobaságot. A legfontosabb azonban a kereskedelem, éppen az áruforgalom, amire feltétlenül szükségünk van. És ha két éven át megbirkóztunk vele, noha háborúban álltunk (mert, mint tudják, Vlagyivosztokot mindössze néhány héttel ezelőtt foglaltuk vissza), noha teljes rendszerességgel csak most kezdhetünk gazdasági téren dolgozni, ha mégis elértük azt, hogy a papírrubel stabilitásának tartama három hónapról ötre emelkedett, akkor azt hiszem, bátran mondhatom, hogy ezzel meg lehetünk elégedve. Hiszen egyedül állunk. Semmiféle kölcsönt nem kaptunk és nem kapunk. Egyik se segített nekünk azok közül a hatalmas kapitalista államok közül, amelyek olyan „ragyogóan” szervezik kapitalista gazdaságukat, hogy máig sem tudják, hová tartanak. A versailles-i békével olyan pénzügyi rendszert teremtettek, amelyben maguk sem ismerik ki magukat. Ha ezek a nagy kapitalista államok így gazdálkodnak, akkor azt hiszem, hogy mi, akik ilyen elmaradottak és műveletlenek vagyunk, már azzal is meg lehetünk elégedve, hogy elértük a legfontosabbat: megteremtettük a rubel stabilizálásának feltételeit. Ezt nem holmi elméleti elemzés, hanem a gyakorlat bizonyítja, a gyakorlat pedig szerintem a világ minden elméleti vitájánál fontosabb. A gyakorlat azt mutatja, hogy ezen a téren döntő eredményeket értünk el, mégpedig: a rubel stabilizációjának irányában kezdjük fejleszteni a gazdaságot, aminek óriási jelentősége van a kereskedelem, a szabad áruforgalom, a parasztok számára és a kistermelők óriási tömege számára.
Most áttérek társadalmi céljainkra. A legfontosabb természetesen a parasztság. 1921-ben kétségtelenül fennállt a parasztság óriási részének elégedetlensége. Azután itt volt az éhínség. S ez a parasztság számára a legsúlyosabb megpróbáltatást jelentette. És mi sem természetesebb, mint hogy az egész külföld így kiáltozott akkor: „Látjátok, ezek a szocialista gazdaság eredményei.” Azt természetesen elhallgatták, hogy az éhínség valójában a polgárháború szörnyű következménye volt. A földbirtokosok és a tőkések, akik 1918-ban támadást indítottak ellenünk, úgy tüntették fel a dolgot, hogy az éhínség a szocialista gazdaság következménye. Az éhínség valóban nagy és komoly szerencsétlenség volt, olyan szerencsétlenség, amely egész szervezési és forradalmi munkánk megsemmisítésével fenyegetett.
Felteszem tehát most a kérdést: mi a helyzet most, e példátlan és váratlan csapás után, mi a helyzet most, miután bevezettük az új gazdasági politikát, miután megadtuk a parasztoknak a szabadkereskedelmet? A válasz világos és mindenki számára nyilvánvaló: a parasztság egy év alatt nemcsak az éhínséggel birkózott meg, de terményadót is annyit adott be, hogy már eddig is többszázmillió pudot kaptunk, mégpedig majdnem kényszerrendszabályok alkalmazása nélkül. A parasztfelkelések, amelyek azelőtt, 1921-ig, mondhatnám, általános jelenség számba mentek Oroszországban, majdnem teljesen megszűntek. A parasztság meg van elégedve jelenlegi helyzetével. Ezt nyugodtan állíthatjuk. Úgy véljük, hogy ezek a bizonyítékok fontosabbak holmi statisztikai bizonyítékoknál. Hogy a parasztság nálunk döntő tényező, abban senki sem kételkedik. Ez a parasztság most olyan helyzetben van, hogy részéről semmiféle ellenünk irányuló mozgalomtól nem kell tartanunk. Teljesen tudatosan, túlzás nélkül állítjuk ezt. Ezt már elértük. A parasztság elégedetlen lehet hatóságaink munkájának egyik vagy másik részletével, lehetséges, hogy panaszkodik rá. Ez természetesen lehetséges és elkerülhetetlen, mert apparátusunk és állami gazdasági szervezetünk még túlságosan rossz ahhoz, hogy ennek elejét vegyük, de mindenesetre teljesen kizárt, hogy komolyan elégedetlen legyen velünk az egész parasztság. Ezt értük el egy esztendő alatt. Úgy vélem, hogy ez már nagyon sok.
Most áttérek a könnyűiparra. Az ipar terén különbséget kell tennünk a nehéz- és a könnyűipar között, minthogy különböző a helyzetük. Ami a könnyűipart illeti, nyugodtan állíthatom: itt általános fellendülés észlelhető. Nem bocsátkozom részletekbe. Feladatom nem az, hogy statisztikai adatokat soroljak fel. Ez az általános benyomás azonban tényeken alapul s kezeskedhetek érte, hogy egyetlen hamis vagy pontatlan tény sincs közöttük. Megállapíthatjuk a könnyűipar általános fellendülését és ezzel kapcsolatban mind a petrográdi, mind a moszkvai munkások helyzetének határozott javulását. Más kerületekben ez kisebb mértékben tapasztalható, mert ott a nehézipar van túlsúlyban, s így ezt nem szabad általánosítanunk. De ismétlem, a könnyűipar kétségtelenül fellendülőben van, s a petrográdi és moszkvai munkások helyzetének javulása kétségbevonhatatlan. 1921 tavaszán mindkét városban elégedetlen hangok hallatszottak a munkások körében. Ez megszűnt. Mi, akik napról napra figyelemmel kísérjük a munkások helyzetét és hangulatát, nem tévedünk ebben a kérdésben.
A harmadik kérdés a nehézipart illeti. Meg kell mondanom, hogy a nehézipar helyzete még mindig súlyos. 1921-ben és 1922-ben bizonyos fordulat kezdődött ebben a helyzetben. Remélhetjük tehát, hogy a közeljövőben a helyzet javulni fog. A szükséges anyagi eszközöket részben már összegyűjtöttük ehhez. Kapitalista országban a nehézipar helyzetének javításához százmilliós kölcsönökre lenne szükség, nélkülük lehetetlen volna a javulás. A kapitalista országok gazdaságtörténete bizonyítja, hogy elmaradott országokban csakis százmilliós hosszúlejáratú dollár- vagy aranyrubel-kölcsönök lendíthetnék fel a nehézipart. Nekünk nem voltak ilyen kölcsöneink és mi eddig semmit sem kaptunk. Amit most koncessziókról és egyebekről írnak, az jóformán nem több papirosnál. Az utóbbi időben sokat írtunk erről, többek között különösen az Urquhart-koncesszióról. Koncessziós politikánkat mégis igen jónak tartom. Ennek ellenére jövedelmező koncessziónk még nincs. Ezt, kérem, ne felejtsék el. Ilymódon a nehézipar helyzete, minthogy kölcsönökre a gazdag országokban nem számíthatunk, a mi elmaradott országunk számára valóban igen nehéz kérdés. Ennek ellenére már észrevehető javulást látunk és látjuk azt is, hogy kereskedelmi tevékenységünk már hozott némi tőkét. Igaz, egyelőre igen szerény tőkét, alig valamivel többet, mint húszmillió aranyrubelt. A kezdet mindenesetre megvan: kereskedelmünktől kapunk anyagi eszközöket, s ezeket felhasználhatjuk a nehézipar fellendítésére. Nehéziparunk jelenleg mindenesetre még igen súlyos helyzetben van, de azt hiszem, máris meg tudunk egyet-mást takarítani. Ezt a jövőben is megtesszük. Bár gyakran a lakosság terhére tesszük, most mégis takarékoskodnunk kell. Most azon munkálkodunk, hogy csökkentsük állami költségvetésünket, csökkentsük államapparátusunkat. A továbbiakban szólok még néhány szót államapparátusunkról. Államapparátusunkat mindenesetre csökkentenünk kell, és amennyire csak lehetséges, takarékoskodnunk kell. Takarékoskodnunk kell mindenen, még az iskolákon is. Ennek meg kell lennie, mert tudjuk, hogy a nehézipar megmentése, a nehézipar helyreállítása nélkül semmiféle ipart nem építhetünk fel, enélkül pedig mint önálló ország, egyáltalában elveszünk. Ezt jól tudjuk.
A parasztgazdaság jó termése nem menti meg Oroszországot — egymagában ez még kevés —, és nem menti meg a parasztságot fogyasztási cikkekkel ellátó könnyűipar jó állapota sem — egymagában még ez is kevés —, szükségünk van nehéziparra is. S ahhoz, hogy a nehézipart jókarba hozzuk, sokévi munkára van szükség.
A nehézipar állami támogatásra szorul. Ha ezt a támogatást nem tudjuk előteremteni, akkor mint civilizált állam — arról nem is szólva, hogy mint szocialista állam — elvesztünk. Ebben a tekintetben tehát döntő lépést tettünk. Előteremtettük azokat az anyagi eszközöket, amelyek a nehézipar talpraállításához szükségesek. Az az összeg, amelyet eddig előteremtettünk, igaz, alig valamivel több húszmillió aranyrubelnél, de ez az összeg mindenesetre megvan, és ezt csakis arra szánjuk, hogy nehéziparunkat talpraállítsuk.
Azt hiszem, hogy általános vonásokban, amint ígértem, röviden kifejtettem népgazdaságunk fő elemeit és úgy vélem, mindebből levonhatjuk azt a következtetést, hogy az új gazdasági politika már eddig is pozitív eredménnyel járt. Már most vannak bizonyítékaink arra, hogy mint állam, képesek vagyunk kereskedelmet folytatni, meg tudjuk őrizni szilárd pozícióinkat a mezőgazdaságban és az iparban, s haladhatunk tovább előre. Ezt bebizonyította a gyakorlati munka. Azt hiszem, ez egyelőre elég nekünk. Még sokat kell tanulnunk, és megértettük, hogy még tanulnunk kell. Öt éve tartjuk kezünkben a hatalmat, és mind az öt éven át hadiállapotban voltunk. Értünk el tehát sikereket.
Ez érthető, mert a parasztság mellettünk volt. Nehéz lenne jobban mellénk állni, mint ahogy a parasztság mellénk állott. A parasztság megértette, hogy a fehérek mögött a földesurak állnak, akiket a világon a legjobban gyűlöl. S ezért a parasztság a legnagyobb lelkesedéssel, teljes odaadással mellettünk állt. Nem volt nehéz elérnünk, hogy a parasztság védelmünkre keljen a fehérekkel szemben. A parasztok, akik azelőtt gyűlölték a háborút, minden tőlük telhetőt megtettek a fehérek elleni háború, a földesurak elleni polgárháború érdekében. Mégis, ez még nem volt minden, mert lényegében itt csak arról volt szó, hogy a hatalom a földesurak vagy a parasztok kezében marad-e. Számunkra ez nem volt elég. A parasztok tisztában vannak azzal, hogy mi a munkások számára ragadtuk meg a hatalmat, s az a célunk, hogy ennek a hatalomnak a segítségével szocialista rendet teremtsünk. Ezért számunkra mindennél fontosabb volt az, hogy gazdasági tekintetben előkészítsük a szocialista gazdálkodást. Közvetlenül nem készíthettük elő. Kénytelenek voltunk kerülő úton megtenni. Az az államkapitalizmus, amelyet itt megteremtettünk, sajátságos államkapitalizmus. Nem felel meg az államkapitalizmus szokásos fogalmának. Kezünkben vannak egytől-egyig a kulcspozíciók, kezünkben a föld, a föld az államé. Ez igen fontos, bár ellenfeleink úgy tüntetik fel, hogy ez semmit sem jelent. Ez nem igaz. Az a körülmény, hogy a föld az államé, rendkívül fontos, és ennek gazdasági szempontból nagy gyakorlati jelentősége is van. Ezt elértük, és meg kell mondanom, hogy egész további tevékenységünknek is csak ezek között a keretek között kell fejlődnie. Már elértük azt, hogy parasztságunk elégedett, hogy az ipar is, a kereskedelem is megélénkül. Már mondottam, hogy államkapitalizmusunk abban különbözik a betűszerinti értelemben vett államkapitalizmustól, hogy nemcsak a föld, hanem az ipar minden fontosabb része is a proletár állam kezében van. Mindenekelőtt a kis- és középipar egy bizonyos részét adtuk bérbe, a többi ellenben mind a kezünkben van. Ami a kereskedelmet illeti, hangsúlyozni kívánom még, hogy vegyes társaságokat igyekszünk alapítani, hogy már alapítunk is ilyeneket, vagyis olyan társaságokat, amelyekben a tőke egy része magántőkéseké, mégpedig külföldieké, másik része pedig a mienk. Ilymódon először is kereskedni tanulunk, erre pedig szükségünk van, és másodszor — ha szükségesnek tartjuk —, mindig módunkban van, hogy felszámoljuk ezeket a társaságokat, így tehát úgyszólván semmit sem kockáztatunk. A magántőkéstől tanulunk és megnézzük, hogyan lendíthetjük fel gazdaságunkat és milyen hibákat követünk el. Azt hiszem, erről elég ennyi.
Néhány kevésbé fontos pontot szeretnék még érinteni. Kétségtelen, hogy rengeteg ostobaságot követtünk el és fogunk még elkövetni. Senki sem ítélheti ezt meg jobban és láthatja világosabban, mint én. (Derültség.) Miért követünk el ostobaságokat? Érthető; — először is: elmaradott ország vagyunk, másodszor: minimális a műveltség hazánkban, harmadszor: nem kapunk segítséget. Egyetlen civilizált állam sem segít nekünk. Ellenkezőleg, valamennyi ellenünk dolgozik. Negyedszer: államapparátusunk hibájából. Szerencsétlenségünkre, átvettük a régi államapparátust. Az államapparátus igen gyakran ellenünk dolgozik. A dolog úgy történt, hogy 1917-ben, miután a hatalmat megragadtuk, az államapparátus szabotált bennünket. Mi akkor nagyon megijedtünk és megkértük őket: „Kérem szépen, legyenek szívesek visszajönni hozzánk.” Erre mind visszatértek, és ez volt a mi szerencsétlenségünk. Most óriási tömegű tisztviselőnk van, de nincs elég képzett erőnk arra, hogy ténylegesen rendelkezhessünk velük. Valójában igen gyakran megtörténik, hogy idefenn, ahol az államhatalom kezünkben van, az apparátus még csak működik úgy-ahogy, odalenn azonban önkényesen rendelkeznek és úgy rendelkeznek, hogy nagyon gyakran a mi intézkedéseink ellen dolgoznak. Fent nem tudom mennyi, de azt hiszem, mindenesetre csak néhány ezer, legfeljebb néhány tízezer ember van, aki a mi emberünk. De lent sokszázezer régi hivatalnok van, akiket a cártól és a polgári társadalomtól vettünk át, és ezek részben tudatosan, részben öntudatlanul ellenünk dolgoznak. Rövid idő alatt semmit sem lehet itt tenni, ez kétségtelen. Sok éven át kell munkálkodnunk azon, hogy ezt az apparátust tökéletesítsük, megváltoztassuk és új erőket vonjunk be. Ezt eléggé gyors, talán túlságosan is gyors ütemben csináljuk. Szovjet-iskolákat, munkásfakultásokat alapítottunk, többszázezer fiatal tanul, — talán túlságosan gyorsan tanul, de a munka mindenesetre megkezdődött és azt hiszem, ez a munka meghozza gyümölcseit. Ha nem fogjuk túlságosan elhamarkodni a dolgot, akkor néhány év múlva tömegesen lesznek olyan fiataljaink, akik apparátusunkat gyökerében meg tudják majd változtatni.
Azt mondtam, hogy rengeteg ostobaságot követtünk el. De ezzel kapcsolatban ellenfeleinkről is kell egyet-mást mondanom. Ha ellenfeleink szemrehányást tesznek nekünk és azt mondják, hogy lám, Lenin maga is elismeri, hogy a bolsevikok rengeteg ostobaságot követtek el, erre azt felelem: igen, de vegyék tudomásul, hogy a mi ostobaságaink mégiscsak egészen másfajtájúak, mint az önökéi. Mi csak most kezdtünk tanulni, de olyan rendszeresen tanulunk, hogy biztosak vagyunk benne, hogy jó eredményeket fogunk elérni. De ha ellenségeink, vagyis a kapitalisták és a II. Internacionálé hősei hangsúlyozzák az általunk elkövetett ostobaságokat, akkor én a hasonlat kedvéért bátorkodom itt egy híres orosz író mondását idézni, amely kis módosítással így szól: a bolsevikok úgy követnek el ostobaságokat, hogy azt mondják: „Kétszer kettő öt.” Ha pedig ellenfeleink, azaz a kapitalisták és a II. Internacionálé hősei követnek el ostobaságokat, náluk ez az eredmény: „Kétszer kettő az egy sztearingyertya.” Ezt nem nehéz bebizonyítani. Nézzék például azt a szerződést, amelyet Amerika, Anglia, Franciaország és Japán kötött Kolcsakkal. Kérdezem önöket: vannak-e a világon felvilágosodottabb és hatalmasabb államok? És mi történt? Kolcsaknak segítséget ígértek — anélkül, hogy számoltak, gondolkoztak, megfigyeléseket tettek volna. Olyan kudarc volt ez, amelyet szerintem józan emberi ésszel még megérteni is nehéz.
Vagy egy másik példa, amely még közelebb áll hozzánk és még fontosabb: a versailles-i béke. Kérdem önöket: mit tettek itt a „nagy”, a „dicsőséges” hatalmak? Hogy tudnak most kivezető utat találni ebből a káoszból és értelmetlenségből? Azt hiszem, nem túlzok, ha megismétlem, hogy a mi ostobaságaink elenyésző semmiségek azokhoz az ostobaságokhoz képest, amelyeket a kapitalista államok, a kapitalista világ és a II. Internacionálé követnek el együttesen. Ezért úgy vélem, hogy a világforradalom távlatai — ez az a téma, amelyet röviden érintenem kell — kedvezőek. És egy bizonyos feltétel mellett, azt hiszem, még kedvezőbbek lesznek. Erről a feltételről szeretnék néhány szót szólni.
1921-ben, a III. kongresszuson elfogadtunk egy határozatot a kommunista pártok szervezeti felépítéséről, munkájuk módszereiről és tartalmáról. A határozat nagyszerű, de majdnem teljesen orosz, azaz az orosz viszonyokból indul ki. Ez a jó, de egyszersmind rossz oldala is. Rossz azért, mert meg vagyok róla győződve, hogy jóformán egyetlen külföldi sem képes végigolvasni. Én újból elolvastam ezt a határozatot, mielőtt ezt a kijelentést tettem. Először is: túlságosan terjengős, 50 vagy még több pontból áll. Külföldiek az ilyesmit rendszerint nem képesek végigolvasni. Másodszor: még ha el is olvassák, a külföldiek közül senki sem fogja megérteni, — éppen azért, mert túlságosan orosz. Nem azért, mert oroszul van írva — minden nyelvre remekül lefordították —, de teljesen orosz szellem hatja át. Harmadszor pedig: ha kivételképpen valamelyik külföldi megérti is, nem tudja majd végrehajtani. Ez a harmadik fogyatékossága. Beszéltem néhány ideérkezett küldöttel és remélem, hogy a kongresszus folyamán, ha személyesen nem vehetek is részt a kongresszuson — sajnos, ez lehetetlen számomra —, de részletesen fogok beszélni számos külföldi küldöttel. Az a benyomásom, hogy ezzel a határozattal nagy hibát követtünk el, mert magunk vágtuk el a további siker útját. Mint már mondottam, a határozatot nagyszerűen kidolgoztuk, aláírom mind az 50 vagy még több pontját. De nem értettük meg azt, hogyan kell átadni a külföldieknek a mi orosz tapasztalatainkat. Mindaz, amit a határozat mond, holt betű maradt. S ha ezt nem fogjuk megérteni, nem tudunk előbbrejutni. Azt hiszem, hogy valamennyiünk számára — mind az orosz, mind a külföldi elvtársak számára — az a legfontosabb, hogy az oroszországi forradalom öt éve után tanulnunk kell. Csak most kaptunk lehetőséget a tanulásra. Nem tudom, meddig tart majd ez a lehetőség. Nem tudom, meddig adnak nekünk módot arra a kapitalista hatalmak, hogy nyugodtan tanuljunk. De amíg nem kell katonai tevékenységgel foglalkoznunk, amíg nincs háború, minden pillanatot ki kell használnunk a tanulásra és elölről kell kezdenünk a tanulást.
Az egész párt és Oroszország minden néprétege szenvedélyes tudásszomjával bizonyítja ezt. Ez a tanulási törekvés mutatja, hogy legfontosabb feladatunk most: tanulni és tanulni. De tanulniok kell a külföldi elvtársaknak is, nem abban az értelemben, ahogy mi tanulunk, nem írni, olvasni és az olvasottakat megérteni, amire nekünk még szükségünk van. Vitatkoznak arról, hogy ez a proletár vagy a burzsoá kultúrához tartozik-e? Én ezt a kérdést függőben hagyom. Egy azonban kétségtelen: nekünk mindenekelőtt írni, olvasni és az olvasottakat megérteni kell megtanulnunk. A külföldieknek erre nincs szükségük. Nekik már valami magasabbrendű dologra van szükségük: így mindenekelőtt arra, hogy ők is megértsék, amit mi a kommunista pártok szervezeti felépítéséről írtunk és amit a külföldi elvtársak aláírtak — anélkül hogy elolvasták és megértették volna. Ez legyen a legelső feladatuk. Ezt a határozatot végre kell hajtani. Ezt nem lehet megtenni egy éjszaka alatt, ez teljesen lehetetlen. A határozat túlságosan orosz: az oroszországi tapasztalatokat tükrözi, ezért a külföldiek számára teljesen érthetetlen, a külföldiek pedig nem érhetik be azzal, hogy a falra akasszák, mint valami szentképet és imádkozzanak előtte. Ezzel semmit sem lehet elérni. Külföldi elvtársainknak át kell venniök az orosz tapasztalatok egy részét. Hogy miképpen fog ez végbemenni, azt én nem tudom. Talán nagy szolgálatot tesznek majd nekünk például az olasz fasiszták, megmagyarázván az olaszoknak, hogy még nincsenek eléggé felvilágosítva, és hogy hazájuk még nincs bebiztosítva a feketeszázak ellen. Lehet, hogy ez igen hasznos lesz. Nekünk, oroszoknak, szintén utat és módot kell keresnünk arra, hogy megmagyarázzuk a külföldieknek e határozat alapelveit. Különben egyáltalán nem tudják végrehajtani ezt a határozatot. Meg vagyok róla győződve, hogy e tekintetben nemcsak az orosz, hanem a külföldi elvtársaknak is meg kell mondanunk, hogy az elkövetkező időszakban a tanulás a legfontosabb. Mi általános értelemben tanulunk. Nekik viszont speciális értelemben kell tanulniuk, hogy valóban megértsék a forradalmi munka szervezetét, felépítését, módszerét és tartalmát. Ha ez megvalósul, akkor — biztos vagyok benne — a világforradalom távlatai nem csak jók, hanem kiválóak lesznek. (Viharos, szűnni nem akaró taps. „Éljen a mi Lenin elvtársunk!” felkiáltások, amelyeket újabb viharos éljenzés követ.)
Megjelent: „Pravda” 258. sz. 1922. november 15.
Lenin Művei. 33. köt. 417—432. old.
(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
Véleményem szerint nálunk nem fordítanak kellő figyelmet a szövetkezetekre. Aligha tudja mindenki, hogy most, az Októberi Forradalom óta és az új gazdasági politikától függetlenül (ellenkezőleg, e tekintetben azt kell mondanunk, hogy éppen az új gazdasági politika eredményeképpen) a szövetkezetek nálunk egészen kivételes jelentőségre tesznek szert. A régi szövetkezeti úttörők álmodozásaiban sok a fantázia. Gyakran olyan fantasztikusak, hogy mosolyt fakasztanak. De miben áll fantasztikus mivoltuk? Abban, hogy ezek az emberek nem értették meg, hogy a munkásosztály politikai harca — a kizsákmányolók uralmának megdöntéséért vívott politikai harca — sarkalatos jelentőségű. Mi már megdöntöttük a kizsákmányolók uralmát, és abból, ami a régi szövetkezeti úttörők álmodozásaiban fantasztikus, sőt romantikus, sőt sekélyes volt, most sokminden színtiszta valósággá válik.
Nálunk, mivel az államhatalom a munkásosztály kezében van, mivel minden termelési eszköz ennek az államhatalomnak a birtokában van, nálunk valóban csak az a feladat van még hátra, hogy szövetkezetekbe tömörítsük a lakosságot. Ha a lakosság a lehető legnagyobb mértékben szövetkezetekben tömörül, akkor magától célt ér az a szocializmus, amelyet azelőtt méltán kigúnyoltak, kinevettek és lekicsinyeltek azok, akik az osztályharc, a politikai hatalomért való harc stb. szükségességéről joggal meg voltak győződve. S mégsincs minden elvtársunk tisztában azzal, milyen gigászi, mérhetetlen jelentőségre tesz szert most a mi szempontunkból Oroszország lakosságának szövetkezetekben való tömörítése. Az új gazdasági politikával engedményt tettünk a parasztnak mint kereskedőnek, a magánkereskedelem elvének; éppen ebből következik (éppen ellenkezőleg, mint ahogy gondolják) a szövetkezetek óriási jelentősége. Az orosz lakosságnak eléggé széleskörű és eléggé mélyreható tömörítése szövetkezetekben az új gazdasági politika uralma mellett lényegében minden, amire szükségünk van, mert ebben megtaláltuk a magánérdeknek, a magánkereskedelmi érdeknek s ez utóbbi állami felügyeletének és ellenőrzésének azt az egyesítését, a magánérdeknek, a magánkereskedelmi érdeknek azt az alárendelését a közérdeknek, amely azelőtt sok-sok szocialista számára nagy fejtörést okozott. Valóban: minden nagyüzemi termelési eszköz az állam hatalmában, az államhatalom a proletariátus kezében, a proletariátus szövetségben a sokmillió kis- és törpeparaszttal, a proletariátus vezetőszerepe a parasztság irányában biztosítva stb. — hát ez nem minden, ami szükséges ahhoz, hogy a szövetkezetekből, egyesegyedül a szövetkezetekből, amelyeket azelőtt mint szatócskodást kezeltünk — s amelyeket most, az új gazdasági politika idején bizonyos tekintetben szintén jogunk van így kezelni —, hát ez nem minden, ami a teljes szocialista társadalom felépítéséhez szükséges? Ez még nem a szocialista társadalom felépítése, de ez minden, ami e felépítéshez szükséges és elegendő.
Éppen ezt a körülményt becsüli le számos gyakorlati funkcionáriusunk. A szövetkezetet nálunk lenézik, mert nem értik meg, milyen rendkívül nagy jelentőségű ez a szövetkezet, először is elvi szempontból (a termelési eszközök állami tulajdonban vannak), másodszor abból a szempontból, hogy a szövetkezet az új rendre való áttérésnek a lehető legegyszerűbb, legkönnyebb és a parasztok számára legérthetőbb útja.
Márpedig megint éppen ez a fő. Más dolog ábrándokat szőni mindenféle munkásegyesülésekről, hogy azok révén építsék fel a szocializmust, megint más dolog megtanulni, hogyan építsük a gyakorlatban ezt a szocializmust úgy, hogy minden kisparaszt részt vehessen ebben az építésben. Éppen erre a lépcsőfokra jutottunk most el. S kétségtelen, hogy miután elértük, túlontúl kevéssé vesszük igénybe.
Amikor áttértünk az új gazdasági politikára, nem abban a tekintetben estünk túlzásba, hogy túlságosan nagy teret engedtünk a szabad ipar és kereskedelem elvének, hanem abban a tekintetben, hogy megfeledkeztünk a szövetkezetekről, hogy most lebecsüljük a szövetkezeteket, hogy már kezdett feledésbe merülni a szövetkezetek óriási jelentősége a fentemlített két szempontból.
Most arról szándékozom beszélgetni az olvasóval, hogy ebből a „szövetkezeti” elvből kiindulva mit tehetünk és mit kell tennünk most rögtön a gyakorlatban. Milyen eszközökkel lehet és kell tüstént hozzáfognunk ennek a „szövetkezeti” elvnek a fejlesztéséhez olymódon, hogy mindenki világosan megértse ennek az elvnek szocialista jelentőségét?
A szövetkezeteket politikailag úgy kell megszerveznünk, hogy a szövetkezetek általában és mindig bizonyos kedvezményeket élvezzenek, mégpedig merőben vagyoni kedvezményeket (a bankkamatláb magassága stb.). Olyan méretű állami hiteleket kell nyújtanunk a szövetkezeteknek, hogy azok ha nem is sokkal, de nagyobbak legyenek azoknál az összegeknél, amelyeket magánvállalatoknak hitelezünk, még akár a nehézipart stb. is beleértve.
Minden társadalmi rendszer csakis egy bizonyos osztály pénzügyi támogatásával jön létre. Említenünk sem kell azt a sok száz- meg százmillió rubelt, amibe a „szabad” kapitalizmus születése került. Most meg kell értenünk és gyakorlatilag valóra kell váltanunk azt, hogy ezidőszerint az a társadalmi rendszer, amelyet a szokottnál nagyobb mértékben kell támogatnunk: a szövetkezeti rendszer. De a szó valódi értelmében kell támogatnunk, vagyis nem elég, ha e támogatáson bárminő szövetkezeti forgalom támogatását értjük — ezen a támogatáson olyan szövetkezeti forgalom támogatását kell érteni, amelyben ténylegesen részt vesznek a lakosság tényleges tömegei. A támogatásnak feltétlenül helyes formája az, hogy jutalmat adunk a szövetkezeti forgalomban résztvevő parasztnak, ezt a részvételt azonban ellenőriznünk kell, s ellenőriznünk kell azt is, hogy öntudatos és becsületes-e ez a részvétel — ez a kérdés lényege. Mikor a szövetkezet embere megérkezik a faluba s ott szövetkezeti boltot nyit, a lakosság ebben voltaképpen egyáltalán nem vesz részt, ugyanakkor azonban saját érdekeit követve sietve megpróbál bekapcsolódni.
Ennek a kérdésnek van még egy másik oldala is. A „civilizált” (elsősorban írni-olvasni tudó) európai szempontjából már igen keveset kell tennünk ahhoz, hogy kivétel nélkül mindenkit rábírjunk a szövetkezeti tevékenységben való részvételre, mégpedig nem passzív, hanem aktív részvételre. Tulajdonképpen „csak” egy tennivalónk van még: annyira „civilizálttá” kell tennünk lakosságunkat, hogy megértse, milyen előnyök származnak abból, ha mindenki résztvesz a szövetkezetekben, és hogy ezt a részvételt meg is szervezze. „Csak” ez kell. Semmi más bölcsességre nincs most szükségünk ahhoz, hogy áttérjünk a szocializmusra. Ahhoz azonban, hogy ezt a „csak”-ot megvalósítsuk, egész forradalomra, a nagy néptömegek kulturális fejlődésének egész időszakára van szükség. Irányelvünk ezért ez legyen: minél kevesebb okoskodást, minél kevesebb csűrés-csavarást. Az új gazdasági politika ebből a szempontból haladás abban a tekintetben, hogy a legegyszerűbb paraszt színvonalához alkalmazkodik, hogy semmi magasabb követelményt nem támaszt vele szemben. Ahhoz azonban, hogy az új gazdasági politika révén elérjük kivétel nélkül az egész lakosságnak a szövetkezetekben való részvételét — ahhoz egész történelmi korszak szükséges. Ha jól megy, ezt a korszakot egy-két évtized alatt befuthatjuk. De mégiscsak külön történelmi korszak lesz ez, s nem érhetjük el célunkat, ha nem futjuk be ezt a történelmi korszakot, ha nem tanítunk meg mindenkit írni-olvasni, ha nem lesz az egész lakosság eléggé értelmes, ha nem szoktatjuk kellő mértékben rá a lakosságot az olvasásra, s ha nem teremtjük meg ennek az anyagi alapját, ha nem biztosítjuk a lakosságot bizonyos mértékig mondjuk a rossz termés, az éhínség stb. ellen. Most minden azon fordul meg, hogy azt a forradalmi lendületet, azt a forradalmi lelkesedést, amelynek már tanújelét adtuk és kellő mértékben adtuk tanújelét, s amelyet teljes siker koronázott, össze tudjuk kapcsolni (szinte ezt mondanám) azzal, hogy tudunk értelmes és művelt szatócsok lenni, ami teljesen elegendő ahhoz, hogy jó szövetkezeti emberek legyünk. Jó szatócsnak lenni — ezen azt értem, hogy tudjunk művelt kereskedők lenni. Ezt jól véssék az agyukba azok az oroszok vagy egyszerűen azok a parasztok, akik azt hiszik, ha valaki kereskedik, hát okvetlenül ért is hozzá. Ez egyáltalán nem igaz. Kereskedni kereskedik, de attól, hogy művelt kereskedő legyen, még igen távol áll. Egyelőre még ázsiai módra kereskedik, ahhoz pedig, hogy művelt kereskedő legyen, európai módra kell kereskednie. Ettől még egy egész korszak választja el.
Zárom soraimat: adjunk a szövetkezeteknek számos gazdasági, pénzügyi és bankkedvezményt; ezzel támogassa szocialista államunk a lakosság megszervezésének új elvét. Ezzel azonban még csak nagy vonásokban jelöltük meg a feladatot, mert még nem határoztuk meg, nem írtuk részletesen körül a feladat egész gyakorlati tartalmát, meg kell találnunk a szövetkezetbe tömörülésért adott „jutalomnak” azt a formáját (és a jutalmazás feltételeit), amellyel a szövetkezetnek kellő segítséget nyújtunk — a jutalomnak azt a formáját, amelynek segítségével művelt szövetkezeti embereket nevelhetünk. A művelt szövetkezeti emberek rendje ugyanis — amikor a termelési eszközök társadalmi tulajdonban vannak és a proletariátus mint osztály már legyőzte a burzsoáziát — a szocializmus rendje.
1923. január 4.
II
Valahányszor az új gazdasági politikáról írtam, mindig idéztem az államkapitalizmusról 1918-ban írt cikkemet. Ez nem egyszer kételyeket keltett egyik-másik fiatalabb elvtársban. Kételyeik azonban főként elvont politikai kérdésekre vonatkoztak.
Úgy vélték, hogy nem lehet államkapitalizmusnak nevezni azt a rendet, amelyben a termelési eszközök a munkásosztály kezében vannak és az államhatalom is ezé a munkásosztályé. Nem vették azonban észre, hogy én az „államkapitalizmus” kifejezést először is azért használtam, hogy meglegyen a történelmi kapcsolat jelenlegi álláspontunk és az úgynevezett baloldali kommunistákkal folytatott vitámban elfoglalt álláspont között; azonkívül már akkor is azt bizonyítottam, hogy az államkapitalizmus magasabb rendű volna, mint jelenlegi gazdaságunk; számomra az volt a fontos, hogy megállapítsam a folytonossági kapcsolatot a közönséges államkapitalizmus és ama nem közönséges, sőt egyáltalán nem közönséges államkapitalizmus között, amelyről akkor beszéltem, amikor bevezettem az olvasót az új gazdasági politikába. Másodszor, számomra mindig a gyakorlati cél volt fontos. Új gazdasági politikánk gyakorlati célja pedig az volt, hogy koncessziókat kapjunk; a koncesszió a mi viszonyaink között már kétségtelenül az államkapitalizmus tiszta típusa lett volna. Ezek voltak az én megfontolásaim az államkapitalizmusról.
Van azonban a dolognak még egy oldala, amellyel kapcsolatban szükségünk lehet az államkapitalizmusra, vagy legalábbis a vele való összehasonlításra. Ez a szövetkezetek kérdése.
Kétségtelen, hogy a kapitalista állam viszonyai közt a szövetkezet kollektív kapitalista intézmény. Kétségtelen az is, hogy jelenlegi gazdasági viszonyaink között, amikor magánkapitalista vállalatokat — de csakis a társadalom tulajdonában levő földön, és csakis a munkásosztály kezében levő államhatalom ellenőrzése alatt — következetesen szocialista típusú vállalatokkal egyesítünk (itt a termelési eszközök is az állam tulajdonában vannak, a föld is, amelyen a vállalat áll, valamint teljes egészében a vállalat is), felmerül a vállalatok egy harmadik fajtájának kérdése is, amely azelőtt elvi jelentőség szempontjából nem volt önálló, nevezetesen a szövetkezeti vállalat kérdése. A magánkapitalizmusban a szövetkezeti vállalatok úgy különböznek a kapitalista vállalatoktól, mint kollektív vállalatok a magánvállalatoktól. Az államkapitalizmusban a szövetkezeti vállalatok abban különböznek az államkapitalista vállalatoktól, hogy először magánvállalatok, másodszor kollektív vállalatok. A mi fennálló rendünkben a szövetkezeti vállalatok mint kollektív vállalatok különböznek a magánkapitalista vállalatoktól, de nem különböznek a szocialista vállalatoktól, ha olyan földön alakultak, olyan termelési eszközökkel dolgoznak, amelyek az állam, vagyis a munkásosztály tulajdonában vannak.
Épp ezt a körülményt nem veszik nálunk eléggé figyelembe, amikor a szövetkezetekről beszélnek. Megfeledkeznek arról, hogy nálunk a szövetkezetek államrendünk sajátossága folytán egészen rendkívüli jelentőségretesznek szert. Ha különválasztjuk a koncessziókat, amelyek — mellesleg szólva — nem értek el nálunk valamennyire is jelentős fejlődést, a szövetkezetek a mi viszonyaink között lépten-nyomon teljesen egybeesnek a szocializmussal.
Megmagyarázom, hogyan értem ezt. Miért voltak a régi szövetkezeti úttörők tervei — Róbert Owentől kezdve — fantasztikus tervek? Azért, mert arról álmodoztak, hogy a szocializmus a jelenlegi társadalmat békés úton át fogja alakítani, s nem számoltak olyan sarkalatos kérdéssel, mint az osztályharc kérdése, a politikai hatalomnak a munkásosztály által való meghódítása, a kizsákmányoló osztály uralmának megdöntése. S ezért igazunk van, amikor ezt a „szövetkezeti” szocializmust merő képzelgésnek tekintjük, és valami romantikusat, sőt sekélyeset látunk abban az ábrándban, hogy a lakosságnak szövetkezetekben való tömörítésével az osztályellenséget osztálymunkatárssá s az osztályharcot osztálybékévé (úgynevezett polgárbékévé) lehet változtatni.
Kétségtelen, hogy korunk fő feladata szempontjából nekünk volt igazunk, mert az államon belüli politikai hatalomért folytatott osztályharc nélkül nem lehet megvalósítani a szocializmust.
De nézzük, hogyan változott meg a helyzet most, amikor az államhatalom már a munkásosztály kezében van, a kizsákmányolók politikai hatalma megdőlt és minden termelési eszköz (kivéve azokat, amelyeket a munkásállam — ideiglenesen és feltételesen — önként koncesszióba ad a kizsákmányolóknak) a munkásosztály kezében van.
Most joggal mondhatjuk, hogy számunkra a szövetkezetek egyszerű növekedése (a fentemlített „csekély” kivétellel) azonos a szocializmus növekedésével, s ugyanakkor kénytelenek vagyunk elismerni, hogy a szocializmusra vonatkozó egész álláspontunk gyökeresen megváltozott. Ez a gyökeres változás abban áll, hogy azelőtt a súlypontot a politikai harcra, a forradalomra, a hatalom meghódítására stb. helyeztük s erre is kellett helyeznünk, most viszont a helyzet annyira megváltozott, hogy a súlypontot a békés, szervező, „kulturális” munkára kell áthelyeznünk. Hajlandó volnék azt mondani, hogy a súlypont számunkra a kultúra terjesztésére helyeződik át, ha nem kellene számolnunk a nemzetközi viszonyokkal és nem volnánk kötelesek hadállásainkért nemzetközi méretekben harcolni. De ha ezt leszámítjuk és a belső gazdasági viszonyokra szorítkozunk, akkor a munka súlypontja nálunk most csakugyan a kultúra terjesztésén van.
Két korszakalkotó fő feladat áll előttünk. Az egyik: apparátusunk átalakítása. Ez az apparátus, amelyet mindenestül az előző korszaktól vettünk át, teljesen hasznavehetetlen; az elmúlt öt harcos év alatt ezen a téren semmit sem sikerült és nem is sikerülhetett komolyan megváltoztatnunk. Másik feladatunk: a kulturális munka a parasztság között. S ennek a parasztság közötti kulturális munkának gazdasági célja éppen az, hogy a parasztságot szövetkezetekbe tömörítsük. Ha a szövetkezetek mindenkit átfognának, már mindkét lábunkkal a szocializmus talaján állnánk. Ahhoz azonban, hogy mindenkit szövetkezetekbe tömörítsünk, a kultúra oly magas fokára kell felemelkednie a parasztságnak (éppen a parasztságnak mint óriási tömegnek), hogy ez a mindenkit átfogó szövetkezetekbe-tömörítés egész kultúrforradalmat igényel.
Ellenfeleink nem egyszer mondták nekünk, hogy esztelen dologra vállalkozunk, amikor olyan országban akarjuk a szocializmust megvalósítani, amelynek nincs elég fejlett kultúrája. De tévedtek, mert mi nem arról a végéről kezdtük a dolgot, ahogy az elmélet szerint (mindenféle vaskalaposok elmélete szerint) illett volna, s a politikai és a szociális átalakulás nálunk, mint kiderült, megelőzte azt a kulturális átalakulást, azt a kulturális forradalmat, amelyhez most mégiscsak elérkeztünk.
Most már csak erre a kulturális forradalomra van szükségünk ahhoz, hogy teljesen szocialista országgá váljunk, ez a kulturális forradalom azonban számunkra hihetetlen nehézségekkel jár — mind merőben kulturális nehézségekkel (minthogy analfabéták vagyunk), mind anyagi nehézségekkel (mert ahhoz, hogy kultúránk legyen, az anyagi termelési eszközök bizonyos fejlettsége, bizonyos anyagi alap szükséges).
1923. január 6.
N. Lenin
Először megjelent: „Pravda” 115. és 116. sz.
1922. május 26. és 27.
Lenin Művei. 22. köt. 467—475. old.
(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
Az államügyészség kérdése nézeteltéréseket támasztott a Központi Bizottság albizottságában, melyet az összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság ülésszaka munkájának vezetésére neveztek ki. Ha ezek a nézeteltérések nem olyanok, hogy a kérdés miattuk automatikusan a Politikai Iroda elé kerül, én a magam részéről a kérdést annyira fontosnak tartom, hogy javaslom, terjesszék döntés végett a Politikai Iroda elé.
A nézeteltérések lényege a következő: az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság által választott albizottság többsége az államügyészség kérdésében ellenezte azt, hogy az ügyészi felügyelet helyi képviselőit csak a központ nevezze ki, s hogy csak a központnak legyenek alárendelve. A többség az összes helyi funkcionáriusokra általában érvényes úgynevezett „kettős” alárendeltséget kívánja, vagyis azt, hogy egyrészt a központnak, azaz az illetékes népbiztosságnak legyenek alárendelve, másrészt a helyi kormányzósági végrehajtó bizottságnak.
Az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság albizottságának ugyanez a többsége az ügyészi felügyelet helyi képviselőinek azt a jogát is elvetette, hogy a törvényesség szempontjából tiltakozással éljenek a helyi kormányzósági végrehajtó bizottságok és általában a helyi hatóságok bármely határozata ellen.
Nehezen tudom elképzelni, milyen érveket lehet felsorakoztatni az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság albizottsága többségének e nyilvánvalóan helytelen határozata mellett. Csak azt az érvet hallottam, hogy a „kettős” alárendeltség védelme a jelen esetben jogos harc a bürokratikus centralizmus ellen, a helyi hatóságok szükséges önállóságáért, a központnak a kormányzósági végrehajtó bizottságok tagjaival szemben tanúsított fölényeskedése ellen. De vajon fölényeskedés-e az a nézet, hogy a törvényesség sem kalugai, sem kazáni nem lehet, hanem egész Oroszország, sőt a Szovjet Köztársaságok egész föderációja számára is egységesnek kell lennie? Annak a nézetnek, amely az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság albizottságának többségében győzött, az a fő hibája, hogy a többség helytelenül alkalmazza a „kettős” alárendeltség elvét. „Kettős” alárendeltségre ott van szükség, ahol a különbségek valóban meglevő elkerülhetetlenségével kell számolni. Más a földművelés Kaluga kormányzóságban és más Kazán kormányzóságban. Ugyanez vonatkozik az egész iparra. Ugyanez vonatkozik az egész adminisztratív vezetésre vagy közigazgatásra. Ha a helyi különbségeket nem vennénk figyelembe mindezekben a kérdésekben, az bürokratikus centralizmust stb. jelentene, azt jelentené, hogy gátoljuk a helyi funkcionáriusokat a helyi különbségek figyelembevételében, holott ez az ésszerű munka alapja. Törvényesség azonban csak egy lehet, s egész életünkben s egész kulturálatlanságunkban éppen az a legnagyobb baj, hogy engedményeket teszünk a hamisítatlanul orosz nézeteknek és a félvadak szokásainak, akik fenn akarják tartani a kalugai törvényességet, szemben a kazánival. Nem szabad elfelejteni, hogy az ügyészi felügyeletnek minden közigazgatási hatóságtól eltérően semmiféle közigazgatási hatalma sincs s egyetlen közigazgatási kérdésben sincs semmiféle döntő szava. Az államügyésznek csak egyetlen joga és kötelessége van: ügyelni arra, hogy az egész köztársaságban valóban egységesen értelmezzék a törvényességet, minden helyi különbség és minden helyi befolyás ellenére. Az államügyésznek az az egyetlen joga és kötelessége, hogy az ügyet bíróság elé vigye. Miféle bíróságok ezek? A mi bíróságaink helyi bíróságok. A bírákat a helyi Szovjetek választják. Az a hatóság tehát, amelynek az ügyész az általa folyamatba tett törvénysértési ügyet döntés végett átadja, helyi hatóság, amely köteles egyrészt feltétlenül megtartani az egész föderációra érvényes egységes törvényeket, másrészt viszont a büntetés mértékének megállapításához köteles minden helyi körülményt figyelembe venni, és emellett joga van azt mondani, hogy bár ebben és ebben az esetben kétségtelenül megszegték a törvényt, a helyi emberek előtt jól ismert ilyen és ilyen körülmények azonban, melyeket a helyi bíróság kiderített, a bíróságot arra késztetik, hogy enyhítse ilyen és ilyen személyek büntetését, sőt esetleg arra, hogy ilyen és ilyen személyeket felmentsen. Ha az egész föderációban érvényes egységes törvényesség megteremtésének ezt az elemi feltételét meg nem valósítjuk bármi áron is, szó sem lehet semmiféle jogvédelemről, semmiféle kulturáltság megteremtéséről.
Ugyanúgy elvileg helytelen azt mondani, hogy az ügyésznek nem lehet joga óvást emelni a kormányzósági végrehajtó bizottságok és a többi helyi hatalmi szerv határozatai ellen; a törvényesség szempontjából — mondják — a Munkás-Paraszt Felügyelet kötelessége a határozatok elbírálása.
A Munkás-Paraszt Felügyelet nemcsak a törvényesség szempontját, hanem a célszerűség szempontját is érvényesíti, amikor elbírálja a határozatokat. Az államügyész azért felelős, hogy egyetlen helyi hatóság egyetlen határozata se térjen el a törvénytől, s az államügyész csakis ebből a szempontból köteles óvást emelni bármilyen törvénytelen határozat ellen, ugyanakkor nincs joga ahhoz, hogy felfüggessze a határozat végrehajtását, csak annak érdekében köteles intézkedéseket tenni, hogy az egész köztársaságban meghonosodjon a törvények teljesen egyforma értelmezése. Ezért az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság albizottsága többségének határozata nemcsak hogy elvi szempontból a legnagyobb mértékben helytelen, nemcsak gyökerében tévesen alkalmazza a „kettős” alárendeltség elvét, hanem lehetetlenné tesz minden olyan munkát is, amely a törvényesség és a minimális kulturáltság megteremtésére irányul.
Figyelembe kell venni továbbá a szóbanforgó kérdés eldöntéséhez a helyi befolyások jelentőségét is. Kétségtelen, hogy a törvénysértések egész tengere övez bennünket, s hogy a törvényesség és kulturáltság meghonosításának egyik legnagyobb — ha nem a legnagyobb — ellensége éppen a helyi befolyás. Aligha van valaki, aki nem hallotta, hogy a helyi felülvizsgáló bizottságok többsége a párttisztításnak a helyi szervezetekben történt végrehajtása során az esetek túlnyomó többségében személyes és helyi bosszú eszköze volt. Ez vitathatatlan és eléggé figyelemreméltó tény. Aligha merné tagadni valaki, hogy pártunk könnyebben talál tíz olyan megbízható kommunistát, aki jogilag eléggé képzett és mindennemű merőben helyi befolyásnak ellent tud állni, mint többszáz ilyen kommunistát. Márpedig éppen ez a kérdés kulcsa, amikor az államügyészség „kettős” alárendeltségéről, illetve arról beszélünk, hogy az ügyészséget csak a központnak kell alárendelni. A központban találnunk kell vagy tíz olyan embert, akik gyakorolni fogják a központi ügyészi hatalmat a legfőbb ügyész, a Legfelsőbb Törvényszék és az Igazságügyi Népbiztosság kollégiuma személyében (figyelmen kívül hagyom azt a kérdést, hogy a legfőbb ügyésznek egyszemélyi hatalma legyen-e, vagy pedig megossza ezt a hatalmat a Legfelsőbb Törvényszékkel és az Igazságügyi Népbiztosság kollégiumával, mert ez teljesen másodrangú kérdés s így is, úgy is megoldható aszerint, hogy rábízza-e a párt egyetlen személyre ezt az óriási hatalmat, vagy pedig megosztja ezt a hatalmat a fentebb említett három fórum között). Ez a tíz ember a központban három olyan pártintézmény közvetlen felügyelete alatt s velük a legközvetlenebb kapcsolatban működik, amelyek maximális biztosítékot nyújtanak a helyi és személyes befolyások ellen. Ezek: a Központi Bizottság szervező irodája, a Központi Bizottság Politikai Irodája és a Központi Ellenőrző Bizottság, mely utóbbi, vagyis a Központi Ellenőrző Bizottság csak a pártkongresszusnak felelős és úgy van felépítve, hogy a Központi Ellenőrző Bizottság tagsága teljesen összeférhetetlen bármelyik népbiztosságban, bármely önálló hivatalban vagy a Szovjethatalom bármely szervében való munkával. Világos, hogy ilyen körülmények között minden valaha is kigondolt biztosíték közül megvan a legnagyobb biztosítékunk arra nézve, hogy pártunk meg tud szervezni egy kisebb központi testületet, amely ténylegesen ellent tud állni a helyi befolyásoknak, a helyi és minden más bürokratizmusnak, és eléri azt, hogy a törvényességet az egész köztársaságban és az egész föderációban valóban egyformán alkalmazzák. E központi jogi testület esetleges hibáit tehát itt a helyszínen azonnal kijavítják azok a pártszervek, melyek a köztársaságban általában egész párt- és szovjet munkánk számára valamennyi alapfogalmat és alapvető szabályt megállapítják.
Ha ettől eltérünk, ez azt jelenti, hogy hallgatólagosan érvényesülni engedjük azt a nézetet, amelyet egyenesen és nyíltan senki sem védelmez: hogy tudniillik nálunk már annyira fejlett a kulturáltság és a vele elválaszthatatlanul összefüggő törvényesség, hogy kezeskedhetünk érte, hogy száz olyan államügyészünk van, akik teljesen feddhetetlenek abból a szempontból, hogy soha semmiféle helyi befolyásnak nem fognak engedni és maguktól meghonosítják az egész köztársaságban az egységes törvényességet.
Végeredményben arra a következtetésre jutok, hogy az államügyészség „kettős” alárendeltségének védelmezése és annak a jogának megvonása, hogy a helyi hatóságok bármely határozata ellen óvást emelhessen, nemcsak elvileg helytelen, nemcsak akadályozza egyik döntő feladatunk teljesítését, a törvényesség hajthatatlan bevezetését, hanem egyszersmind annak a helyi bürokráciának és azoknak a helyi befolyásoknak érdekeit és előítéleteit juttatja kifejezésre, amelyek a legártalmasabb választófalat jelentik a dolgozók és a helyi és központi Szovjethatalom között.
Ezért javaslom a Központi Bizottságnak, hogy vesse el jelen esetben a „kettős” alárendeltséget, mondja ki, hogy a helyi ügyészi hatalom csakis a központnak legyen alárendelve, hagyja meg az ügyészi hatalomnak azt a jogát és kötelességét, hogy a helyi hatóságok minden néven nevezendő határozata ellen e határozatok vagy rendelkezések törvényessége szempontjából óvást emeljen, de ne legyen joga felfüggeszteni azok végrehajtását, hanem kizárólag csak arra legyen joga, hogy az ügyeket bíróság elé vigye.
1922. V. 20.
Lenin
Először megjelent: „Pravda” 91. sz. 1925. április 23.
Lenin Művei. 33. köt. 360—364. old.
(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
Elvtársak! Kongresszusunk munkájának végére értünk.
Ha ezt a kongresszust összehasonlítjuk az előző kongresszussal, az első különbség, ami szemünkbe ötlik, a nagyobb egybeforrottság, a nagyobb egyetértés, a nagyobb szervezeti egység.
A múlt kongresszuson fellépett ellenzék csupán egyik részének egy kis töredéke helyezte magát a párton kívül.
Pártunkban a szakszervezetek és az új gazdasági politika kérdésében nézeteltérések nem mutatkoztak, illetve valamennyire is említésreméltó mértékben nem mutatkoztak.
A legmélyrehatóbb, a legfőbb „új”, amit ez a kongresszus hozott nekünk, annak élő bizonyítéka, hogy nincs igazuk ellenségeinknek, akik fáradhatatlanul erősítgették és erősítgetik, hogy pártunk vénül, elveszti szellemi frissességét és egész organizmusának rugalmasságát.
Nem. Nem vesztettünk rugalmasságunkból.
Mikor az Oroszországban és az egész világon kialakult objektív helyzet azt követelte, hogy előrenyomuljunk és gyorsan, rettenthetetlen bátorsággal és elszántsággal támadjunk az ellenségre — így is cselekedtünk. Ha szükség lesz rá, megcsináljuk ezt mégegyszer és nem is egyszer.
Ezzel forradalmunkat olyan magaslatra emeltük, amilyet a világ még nem látott. Nincs a világon olyan erő, amely ha mégannyi bajt, nyomorúságot, szenvedést zúdítana is az emberek millióira és százmillióira, forradalmunk fő vívmányait visszavehetné, mert azok ma már nem a „mi” vívmányaink, hanem világtörténelmi vívmányok.
S mikor 1921 tavaszára kiderült, hogy forradalmi élcsapatunkat az a veszedelem fenyegeti, hogy elszakad a néptömegektől, a paraszti tömegektől, amelyeket hozzáértően vezetnie kell előre, akkor egyértelműleg és szilárdan elhatároztuk, hogy visszavonulunk. S az elmúlt év alatt, általában véve, forradalmi rendben vonultunk vissza.
A világ minden fejlett országában érlelődő proletárforradalmak csak akkor oldhatják meg feladatukat, ha egyesítik ezt a két képességet: ha tudnak nemcsak rettenthetetlenül harcolni és támadni, hanem forradalmi rendben visszavonulni is. Harcunk második szakaszának, vagyis a visszavonulásnak a tapasztalatai a jövőben valószínűleg szintén hasznára lesznek legalábbis egynéhány ország munkásainak, mint ahogy forradalmunk első szakaszának, az önfeláldozóan merész támadásnak tapasztalatait kétségtelenül valamennyi ország munkásai fel tudják majd használni.
Most határozatilag kimondtuk, hogy a visszavonulás befejeződött.
Ez azt jelenti, hogy politikánk egész feladata megváltozik.
A döntő most az, hogy az élcsapat ne rettenjen vissza attól, hogy önmagát képezze, hogy önmagát átnevelje, hogy hiányos felkészültségét, hiányos tudását nyíltan beismerje. A döntő az, hogy most hasonlíthatatlanul nagyobb és hatalmasabb tömeggel nyomuljunk előre, mégpedig feltétlenül a parasztsággal együtt, tettekkel, gyakorlatilag, a tapasztalatokon bizonyítva be a parasztságnak, hogy meg akarjuk tanulni és meg is tanuljuk, hogyan kell neki segíteni, hogyan kell őt előrevinni. Ezt a feladatot a mai nemzetközi helyzetben, Oroszország termelőerőinek mai állapota folytán csak igen lassan, óvatosan, hozzáértéssel, minden lépésünket gyakorlatilag ezerszer ellenőrizve lehet megoldani.
Ha akadnak pártunkban olyanok, akik szót emelnek e rendkívül lassú, rendkívül óvatos előnyomulás ellen, ezek magukra maradnak véleményükkel.
A párt egészében megértette — s most tettekkel fogja bebizonyítani, hogy megértette —, hogy az adott helyzetben munkáját így és csakis így kell megszervezni. S ha ezt megértettük, akkor el is tudjuk érni célunkat!
Az Oroszországi Kommunista Párt XI. Kongresszusát ezennel bezárom.
Megjelent „Az Oroszországi Kommunista
(bolsevik) Párt tizenegyedik kongresszusa.
Gyorsírói feljegyzés” c. könyvben. Moszkva 1922. Lenin Művei. 33. köt. 320—322. old. (idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
Az OK(b)P Központi Bizottságának politikai beszámolója az OK(b)P XI. kongresszusán
– írta: V. I. Lenin –
1922. március 27
Elvtársak! Engedjék meg, hogy a Központi Bizottság politikai beszámolóját ne az év elejével, hanem a végével kezdjem. A politika legaktuálisabb kérdése most Génua. Minthogy azonban a sajtó már igen sokat foglalkozott ezzel a kérdéssel és március 6-i beszédemben — amely nyomtatásban is megjelent — már minden lényegeset elmondtam erről a kérdésről, hacsak az elvtársak külön nem kívánják egyik vagy másik részletkérdés kifejtését, kérem, engedjék meg, hogy ne bocsátkozzam részletekbe.
Génuáról általában mindent tudnak, mert a sajtó sokat foglalkozott ezzel a kérdéssel — véleményem szerint túlságosan is sokat, építésünk s különösen gazdasági építésünk tényleges, gyakorlati, életbevágó szükségleteinek rovására. Európában és minden burzsoá országban érthető módon fölöttébb szeretik mindenféle Génuával kapcsolatos fecsegéssel foglalkoztatni és teletömni az emberek fejét. Mi pedig ezúttal (és nemcsak ezúttal) utánozzuk őket, mégpedig túlságosan sokat utánozzuk őket.
Meg kell mondanom, mi a Központi Bizottságban megtettük a leggondosabb intézkedéseket arra, hogy a küldöttséget legjobb diplomatáinkból állítsuk össze (ma már tekintélyes számban vannak szovjet diplomatáink, nem úgy, mint a Szovjet Köztársaság fennállásának kezdetén). Diplomatáink számára, akiket Génuába fogunk küldeni, a Központi Bizottságban eléggé részletes utasításokat dolgoztunk ki. Nagyon hosszú ideig dolgoztunk rajtuk, többször megtárgyaltuk, újra meg újra megvitattuk őket. És magától értetődik, hogy itt, nem akarom azt mondani, hogy katonai kérdésről, mert ezt félremagyarázzák, de mindenesetre vetélkedés kérdéséről van szó. A burzsoá táborban van egy rendkívül erős, a többinél jóval hatalmasabb irányzat, mely a génuai konferencia meghiúsítására törekszik. Vannak más irányzatok, melyek mindenáron kitartanak mellette és el akarják érni, hogy a konferencia összeüljön. Ezek az utóbbi irányzatok most felülkerekedtek. Végül, a burzsoá országok táborában van egy irányzat, amelyet pacifistának lehetne nevezni, s amelyhez az egész II. és II 1/2-es Internacionálé is tartozik. Ez a burzsoáziának az a tábora, amely síkraszáll néhány pacifista javaslat mellett és valamiféle pacifista politikát igyekszik kidolgozni. Nekünk, kommunistáknak, erről a pacifizmusról megvan a határozott véleményünk, melyet itt teljesen fölösleges kifejteni. Világos, hogy Génuába nem mint kommunisták, hanem mint kereskedők megyünk. Nekünk kereskednünk kell és nekik is kereskedniük kell. Mi a magunk javára akarunk kereskedni, ők pedig azt akarják, hogy ők húzzanak hasznot belőle. A harc további menete — ha nem is nagy mértékben — diplomatáink ügyességétől függ majd.
Érthető, hogy amikor mint kereskedők megyünk Génuába, számunkra nem mindegy, hogy a burzsoá tábornak azokkal a képviselőivel van-e dolgunk, akik a kérdés katonai eldöntése felé hajlanak, vagy pedig a burzsoá tábornak azokkal a képviselőivel, akik a pacifizmushoz húznak, még ha ez a pacifizmus a legszánalmasabb is, mely kommunista szempontból a kritikának még az árnyékát sem bírja el. Mindenesetre szép kis kereskedő volna az, aki nem értené meg ezt a különbséget és nem tudna, taktikáját ehhez alkalmazva, gyakorlati célokat elérni.
Mi Génuába azzal a gyakorlati céllal megyünk, hogy kereskedelmünket szélesebb alapokra fektessük, és megteremtsük azokat a feltételeket, amelyek ahhoz szükségesek, hogy a kereskedelem a legszélesebb méretekben és a legnagyobb eredménnyel fejlődjék. A génuai konferencia sikeréért azonban egyáltalán nem kezeskedünk. Nevetséges és ostoba dolog volna, ha kezeskednénk érte. Mégis azt kell mondanom, hogy ha a Génua nyújtotta mai lehetőségeket a legjózanabbul és legóvatosabban értékeljük is, azt hiszem, akkor sem túlzás azt mondani, hogy ezt a célunkat el fogjuk érni.
Génuával — ha ottani tárgyaló feleink eléggé értelmesek lesznek és nem makacskodnak túlságosan; Génua nélkül — ha megkötik magukat. De célunkat elérjük!
Hiszen valamennyi kapitalista hatalom leghalaszthatatlanabb, legéletbevágóbb, az utóbbi években annyira világosan megmutatkozó gyakorlati érdekei követelik az Oroszországgal folytatott kereskedelem fejlesztését, rendszeresítését és kiszélesítését. Márpedig ha ilyenfajta érdekek vannak, akkor lehet vitatkozni, lehet hajbakapni, lehetnek, s igen valószínű, hogy lesznek is véleménykülönbségek az egyes részletkérdésekben, de ez a legfőbb gazdasági szükségszerűség végül mégiscsak utat tör magának. Azt hiszem, efelől nyugodtak lehetünk. Nem kezeskedem az időpontért, nem kezeskedem a sikerért, de éppen ezen a gyűlésen elegendő bizonyossággal kijelenthetem, hogy a normális kereskedelmi kapcsolat a Szovjet Köztársaság és a kapitalista világ között elkerülhetetlenül tovább fog fejlődni. Hogy emellett milyen megszakítások lehetségesek, arra beszámolómban a megfelelő helyen még ki fogok térni, ami azonban Génuát illeti, azt hiszem, beérhetjük ennyivel.
Magától értetődik, hogy azok az elvtársak, akik a kérdéssel részletesebben meg akarnak ismerkedni és nem elégszenek meg a küldöttség tagjainak a lapokban közölt névjegyzékével, bizottságot vagy szekciót választhatnak és megismerkedhetnek a Központi Bizottság egész anyagával, levelezésével és utasításaival. A részleteket persze feltételesen állapítottuk meg, mivel mindezideig nem tudjuk pontosan, ki fog abban a bizonyos Génuában az asztalhoz ülni és milyen feltételeket, vagy előzetes feltételeket, vagy kikötéseket terjesztenek majd elénk. Itt valamennyit megtárgyalni a legnagyobb mértékben célszerűtlen, sőt azt hiszem, gyakorlatilag lehetetlen volna. Ismétlem, a kongresszusnak minden lehetősége megvan arra, hogy szekció vagy bizottság útján e kérdés összes iratait összeszedje, azokat is, amelyeket nyilvánosságra hoztunk, azokat is, amelyek a Központi Bizottság birtokában vannak.
Én az elmondottakra szorítkozom, mert meggyőződésem, hogy legnagyobb nehézségeink nem ezen a téren merülnek fel. Nem ez az, amire az egész pártnak elsősorban kell figyelmet fordítania. Az európai polgári sajtó mesterségesen és szándékosan felfújja és túlozza ennek a konferenciának a jelentőségét, félrevezetve a dolgozó tömegeket (a polgári sajtó 9/10 része ezt mindig így csinálja mindezekben a szabad, demokratikus országokban és köztársaságokban). Mi kissé hatása alá kerültünk e sajtónak. Újságaink, mint mindig, még most is hódolnak a régi burzsoá szokásoknak, nem akarnak áttérni az új, szocialista vágányokra, egyszóval nagyobb lármát csaptunk, mint amennyit a kérdés megérdemel. Kommunistáknak, kivált azoknak, akik olyan komoly éveket éltek át, mint amilyeneket mi 1917 óta átéltünk, és akik olyan komoly politikai kombinációkat láttak már, mint amilyeneket mi azóta láttunk, Génua lényegében nem jelent nagy nehézséget. Nem emlékszem, hogy ebben a kérdésben a Központi Bizottságban vagy akár az egész pártban bármilyen nézeteltérés vagy vita merült volna fel. Ez természetes is, mert ez a kérdés a kommunisták szempontjából — még ha tekintetbe vesszük is a közöttük létező különféle árnyalatokat — nem vitás. Ismétlem, Génuába mint kereskedők megyünk, azért, hogy kiharcoljuk a kereskedelmünk fejlesztéséhez szükséges legelőnyösebb formákat. A kereskedelem megkezdődött, fejlődik, és ha sikerülne is valakinek hosszabb-rövidebb időre erőszakosan megakasztania, e megszakítás után mégis elkerülhetetlenül tovább fog fejlődni.
Éppen ezért Génuára vonatkozóan csak ezekre a rövid megjegyzésekre szorítkozom, most pedig áttérek azokra a kérdésekre, melyek nézetem szerint az elmúlt évben a politika legfőbb kérdései voltak s a jövő évben a politika legfőbb kérdései lesznek. Úgy vélem (vagy legalábbis nekem ez a szokásom), hogy a Központi Bizottság politikai beszámolójában nem egyszerűen csak arról kell beszélni, hogy mi történt az elmúlt évben, hanem arról is, hogy milyen politikai tanulságokat, milyen alapvető és lényegbevágó tanulságokat adott az elmúlt év, hogy helyesen állapítsuk meg politikánkat a következő évre, hogy egy esztendő tapasztalataiból valamit tanulhassunk.
A legfőbb kérdés természetesen az új gazdasági politika. Az egész elmúlt év az új gazdasági politika jegyében folyt le. Ha elértünk ebben az évben valami nagy, komoly, maradandó eredményt (ez számomra még nem olyan kétségtelen), ez csak az, hogy megtanultunk egyet-mást az új gazdasági politika alapelveiből. Az új gazdasági politika terén ebben az évben valóban rendkívül sokat tanultunk. Azt azonban, hogy csakugyan megtanultuk-e a dolgokat és mennyire tanultuk meg, valószínűleg csak a későbbi események fogják megmutatni, olyan, akaratunktól édeskeveset függő események, mint például a küszöbön álló pénzügyi válság. Úgy vélem, hogy a legfontosabb, amit új gazdasági politikánk kérdésében minden megfontolás alapjaként, mind az elmúlt év tapasztalatainak számbavétele, mind a jövő évre szóló gyakorlati tanulságok levonása szempontjából szem előtt kell tartanunk, a következő három pontban fejezhető ki.
Előszöris, az új gazdasági politika fontos számunkra mindenekelőtt mint annak próbája, hogy valóban sikerül-e elérnünk az összefogást a parasztgazdasággal. Forradalmunk fejlődésének előző szakaszában, amikor minden figyelmünket és erőnket elsősorban arra a feladatra összpontosítottuk, vagy az a feladat kötötte le csaknem teljesen, hogy az ellenséges betörést elhárítsuk, ezzel az összefogással kellőképpen nem foglalkozhattunk — nem értünk rá. Amikor teljesen halaszthatatlan és közvetlen feladatként annak a fenyegető veszedelemnek elhárítása állott előttünk, hogy a világimperializmus óriási erejével azonnal megfojt bennünket, akkor ezt az összefogást bizonyos mértékig el lehetett és el kellett hanyagolnunk.
Az új gazdasági politikára való áttérést előző kongresszusunk rendkívül nagy egyetértésben határozta el, még nagyobb egyetértésben, mint amilyenben pártunkban más kérdéseket eldöntöttünk (pártunkban, el kell ismernünk, általában nagy egyetértés uralkodik). Ez az egyetértés megmutatta, hogy elengedhetetlenül szükségessé vált a szocialista gazdaság új irányban való vezetése. Emberek, akik egyébként sok kérdésben eltérő nézeten voltak, akik a helyzetet különféle szempontokból ítélték meg, egyhangúlag és igen gyorsan, minden ingadozás nélkül belátták, hogy még nem tudjuk igazán, miképpen nyúljunk hozzá a szocialista gazdasághoz, e gazdaság alapjának felépítéséhez, és hogy az egyetlen út, amelyen rátalálunk majd a megoldásra — az új gazdasági politika. A katonai és a politikai események alakulása, a kapitalizmus fejlődése a régi művelt Nyugaton, továbbá a társadalmi és politikai viszonyok fejlődése a gyarmatokon úgy hozta magával, hogy nekünk kellett az első rést ütnünk a régi burzsoá világon olyankor, amikor országunk, ha gazdaságilag nem is volt a legelmaradottabb, de a legelmaradottabb országok közé tartozott. Országunk parasztságának óriási többsége egyéni kisgazdálkodást folytat. Eddigi munkánkban, amellyel megvalósítottuk azt, ami a kommunista társadalmi rend általunk vázolt programjából azonnal megvalósítható volt, bizonyos mértékig figyelmen kívül hagytuk mindazt, ami a nagy paraszttömegekben végbement. Ezekre a tömegekre igen súlyos kötelezettségeket róttunk, s ezeket azzal indokoltuk, hogy a háború e tekintetben semmiféle ingadozást nem tűr. És ezt az indokolást, egészében véve, a parasztság el is fogadta, a hibák ellenére, amelyeket nem tudtunk elkerülni. A paraszttömegek általában belátták és megértették, hogy ezek az óriási terhek, amelyeket rájuk róttunk, szükségesek voltak, hogy megvédhessük a munkás-paraszt hatalmat a földbirtokosokkal szemben, hogy meg ne fojthasson bennünket a kapitalista invázió, amely a forradalom minden vívmányának megsemmisítésével fenyegetett. De összefogás a nacionalizált, szocializált gyárakban, szovhozokban épülő gazdaság és a parasztgazdaság között nem volt.
Ez a párt előző kongresszusán világosodott meg előttünk. Annyira világosan láttuk ezt, hogy az új gazdasági politika elkerülhetetlen szükségességét illetőleg a pártban semmiféle ingadozás nem volt.
Mulatságos figyelemmel kísérni, hogyan ítéli meg ezt a határozatunkat a különféle külföldi orosz pártok rendkívül nagyszámú sajtóterméke. A különbség ezek között a megítélések között egészen jelentéktelen: ezek a múltból élő pártok még most is azt erősítgetik, hogy a baloldali kommunisták még mindig ellene vannak az új gazdasági politikának. 1921-ben még mindig az jár az eszükben, ami 1918-ban történt, s amit nálunk már maguk a baloldali kommunisták is elfelejtettek, mindmáig ezen rágódnak és kérődznek, és azt erősítgetik, hogy a bolsevikok — ez a közismerten ármányos és hazug népség —, lám, eltitkolják Európa előtt, hogy saját soraikban nézeteltérések vannak. Ha az ember ezt olvassa, azt gondolja: hadd ringassák ilyen tévhitben magukat. Abból, hogy ilyen elképzelésük van arról, ami nálunk történik, megítélhetjük, hogy milyen szellemi színvonalon állnak ezek a külföldre szökött, állítólag igen képzett ósdi emberek. Mi tudjuk, hogy semmiféle nézeteltérés nem volt közöttünk, mégpedig azért nem, mert mindenki számára világos volt, hogy a szocialista gazdaság alapjainak felépítése érdekében gyakorlatilag szükség van egy másik módszer alkalmazására.
A parasztgazdaság és az új gazdaság között, amelyet megteremteni próbáltunk, nem volt összefogás. Van-e most? Még nincs. Még csak közeledünk feléje. Az új gazdasági politika jelentősége, amit sajtónk még most is gyakran mindenütt keres, csak ott nem, ahol kellene, ebben és csakis ebben van: megtalálni ezt az összefogást az új gazdaság számára, amelyet oly nagy erőfeszítéssel építünk. És ez az érdemünk, e nélkül nem lennénk kommunista forradalmárok.
Az új gazdaságot mi teljesen új alapokon, semmi régivel nem számolva kezdtük építeni. És ha nem kezdtük volna el építeni, már az első hónapokban, az első években szétzúztak volna bennünket. Ez azonban nem azt jelenti, hogy megkötöttük magunkat, és ha már ilyen abszolút merészséggel kezdtük, akkor okvetlenül ugyanígy folytatjuk tovább is. Miből következik ez? Semmiből sem.
Már a kezdet kezdetén hangsúlyoztuk, hogy az előttünk álló feladat teljesen új és hogy ha a kapitalista fejlődés magasabb színvonalát elért országokban élő munkáselvtársaink hamarosan segítségünkre nem jönnek, hihetetlenül nehéz lesz a dolgunk, s kétségtelenül egész sor hibát fogunk elkövetni. Az a fő, hogy józanul meg tudjuk ítélni, hol követtünk el ilyen hibákat, és tudjunk mindent újra elölről kezdeni. Ha nem kétszer, hanem sokszor kell majd mindent elölről kezdenünk, ez azt fogja mutatni, hogy előítéletek nélkül, józan fővel oldjuk meg a világon példa nélkül álló óriási feladatunkat.
Az új gazdasági politika terén most a legfontosabb feladat az elmúlt év tapasztalatainak helyes elsajátítása. Ezt meg kell tenni és meg is akarjuk tenni. S ha mindenáron el akarjuk érni ezt (márpedig el akarjuk és el is fogjuk érni!), akkor tudnunk kell, hogy a „nep” feladata — döntő, minden egyebet maga alá rendelő fő feladata — az, hogy megteremtsük az összefogást az új gazdaság között, amelyet elkezdtünk építeni (nagyon rosszul, nagyon ügyetlenül, de mégis elkezdtünk építeni, a teljesen új szocialista gazdaság, új termelés és új elosztás alapján), és a parasztgazdaság között, amely millió meg millió paraszt megélhetésének alapja.
Ez az összefogás eddig nem volt meg s nekünk ezt kell mindenekelőtt megteremtenünk. Mindent ennek a megfontolásnak kell alárendelnünk. Még meg kell állapítanunk, milyen mértékben sikerült az új gazdasági politikának ezt az összefogást létrehoznia, és nem lerombolnia azt, amit ha ügyetlenül is, de elkezdtünk építeni.
Gazdaságunkat a parasztsággal kapcsolatban építjük. Ezt a gazdaságot nem egyszer át kell majd alakítanunk és úgy kell megszerveznünk, hogy meglegyen az összefogás a nagyipar és a mezőgazdaság terén végzett szocialista munkánk és a között a munka között, amelyet minden egyes paraszt végez, úgy, ahogy tudja, okoskodás nélkül, csak hogy kivergődjék az ínségből (mert mit is okoskodna, amikor arról van szó, hogy kivergődjék és megmeneküljön a leggyötrelmesebb éhhaláltól, amely közvetlenül fenyegeti?).
Meg kell mutatnunk ezt az összefogást, hogy világosan lássuk mi magunk, lássa az egész nép, lássa az egész paraszti tömeg, hogy van összefüggés a mai nehéz, hallatlanul feldúlt, hallatlanul nyomorúságos, gyötrelmes élete és ama munka között, amely a távoli szocialista eszmények nevében folyik. Arra kell törekednünk, hogy az egyszerű dolgozó megértse, hogy helyzete valamennyire megjavult és nem úgy javult meg, mint csekélyszámú paraszté a földesúri hatalom és a kapitalizmus idején, amikor minden lépésnyi javulás (mert javulás, sőt igen nagymértékű javulás, kétségtelenül előfordult) együttjárt a paraszt kigúnyolásával, meggyalázásával, megcsúfolásával, a tömegek erőszakos elnyomásával, amit egyetlen paraszt sem felejtett el s Oroszországban még évtizedek múlva sem fog elfelejteni. Célunk: helyreállítani az összefogást, tettekkel bizonyítani be a parasztnak, hogy azzal kezdjük, amit ő is megért és ismer, és amit minden szegénysége ellenére azonnal elérhet, nem pedig olyasvalamivel, ami a paraszt szempontjából távoli és fantasztikus; célunk: bebizonyítani a parasztnak, hogy tudunk rajta segíteni, hogy a kommunisták a tönkrement, elszegényedett és gyötrelmesen éhező kisparaszton nehéz helyzetében azonnal és tettekkel segítenek. Vagy be tudjuk ezt bizonyítani, vagy a paraszt a pokolba küld bennünket. Ez teljességgel elkerülhetetlen.
Ebben van az új gazdasági politika jelentősége, ez egész politikánk alapja. Ez az új gazdasági politika múltévi alkalmazásának legfőbb tanulsága s a legfőbb — hogy úgy mondjam — politikai szabály a jövő esztendőre. A paraszt hitelez nekünk, és azok után, amiket átélt, szükségképpen hiteleznie is kell. A parasztság a maga tömegében hajlandó beleegyezni: „jó, ha még nem értitek a dolgotokat, várunk, talán még megtanuljátok.” De ez a hitel nem kimeríthetetlen.
Ezt tudnunk kell, s ha kaptunk is hitelt, mégis sietnünk kell. Tudnunk kell, hogy közeledik az a pillanat, amikor a paraszti ország nem hitelez tovább nekünk, amikor, ha szabad kereskedelmi kifejezéssel élnem, készpénzt fog követelni. „De most végre, annyi hónap és esztendő haladék után, kedves kormányzóink, mégis megtaláltátok a legbiztosabb, legmegbízhatóbb módot arra, hogy kisegítsetek bennünket a nyomorból, a szegénységből, az éhínségből, a romlásból. Most már értitek a módját, ezt bebizonyítottátok.” Ilyen vizsga vár ránk elkerülhetetlenül, és végeredményben ez a vizsga dönt el mindent: az új gazdasági politika sorsát is, a kommunista hatalom sorsát is Oroszországban.
Meg tudjuk-e oldani közvetlen feladatunkat vagy sem? Lehet-e valami hasznát venni ennek az új gazdasági politikának vagy sem? Ha a visszavonulás helyesnek bizonyul, akkor a visszavonulás közben fogjunk össze a paraszti tömeggel, és vele együtt, százszorta lassabban, de annál határozottabban és megállás nélkül haladjunk előre, hogy a paraszti tömegek mindig lássák, hogy mégiscsak van haladás. Ügyünk akkor legyőzhetetlen lesz, és a világon semmilyen erő sem győzhet le bennünket. Eddig még, az első évben, ezt nem értük el. Ezt nyíltan meg kell mondanunk. Szilárd meggyőződésem azonban (új gazdasági politikánk lehetővé teszi, hogy ezt a következtetést világosan és határozottan levonjuk), hogy ha teljes nagyságában felismerjük a ,,nep”-ben rejlő óriási veszélyt és minden erőnket a gyenge pontokra összpontosítjuk, ezt a feladatot meg fogjuk oldani.
Össze kell fogni a parasztság tömegével, az egyszerű dolgozó parasztsággal, és meg kell kezdeni az előrehaladást, összehasonlíthatatlanul, mérhetetlenül lassabban, mint ahogy ábrándoztunk róla, de viszont úgy, hogy valóban az egész tömeg velünk együtt haladjon. Akkor azután, a maga idejében, olyan gyorsulás fog bekövetkezni ebben a haladásban, amilyenről ma még álmodni sem merünk. Véleményem szerint ez az új gazdasági politika első fő politikai tanulsága.
A második, már kevésbé általános tanulság — az állami és a kapitalista vállalatok versenyének próbája. Nálunk most vegyes társaságok alakulnak — a továbbiakban még röviden beszélek róluk —, amelyek éppúgy, mint egész állami kereskedelmünk és egész új gazdasági politikánk, azt jelentik, hogy mi, kommunisták, kereskedelmi módszereket, kapitalista módszereket alkalmazunk. Jelentik továbbá azt, hogy gyakorlati verseny alakul ki a kapitalista módszerek és a mi módszereink között. Lássunk egy gyakorlati hasonlatot. Mi eddig programot írtunk és ígéreteket tettünk. A maga idejében ez feltétlenül szükséges volt. Program és ígéretek nélkül nem lehet világforradalmat kezdeni. Ha a fehérgárdisták és velük együtt a mensevikek ezért szidalmaznak bennünket, ez csak azt mutatja, hogy a mensevikeknek s általában a II. és II 1/2-es Internacionálé szocialistáinak fogalmuk sincs arról, hogyan fejlődik általában a forradalom. Másképpen, mint így, nem kezdhettük el.
Most azonban úgy áll a dolog, hogy munkánkat immár komoly ellenőrzésnek kell alávetnünk, nem olyan ellenőrzésnek, amilyet az ugyancsak kommunisták által alakított ellenőrző intézmények hajtanak végre — még ha ezek az ellenőrző intézmények kitűnőek lennének is, még ha a szovjet intézmények és a pártintézmények rendszerében csaknem ideális ellenőrző intézményeknek lehetne is tekinteni őket. Nem ilyen ellenőrzés kell nekünk, hanem olyan, amely a tömegek gazdasági élete szempontjából jelent ellenőrzést.
A kapitalista biztosítani tudta az ellátást. Rosszul csinálta, rablómódra csinálta, megalázott, kifosztott bennünket. Ezt tudja minden egyszerű munkás és paraszt, jóllehet nem elmélkedik a kommunizmusról, mert azt sem tudja, mi fán terem.
„De a kapitalisták mégis biztosítani tudták az ellátást. Hát ti tudjátok-e? Ti nem tudjátok.” Ilyen hangok hallatszottak a múlt év tavaszán — ha nem is mindig tisztán — és éppen ez volt a múltévi tavaszi válság talaja. „Ti nagyszerű emberek vagytok, de ahhoz, amire vállalkoztatok, a gazdálkodáshoz, nem értetek.” Ez volt a legegyszerűbb és a leggyilkosabb kritika, melyet tavaly a parasztság és a parasztságon keresztül a munkások több rétege a kommunista párt felett gyakorolt. Ez az oka annak, hogy az új gazdasági politika kérdésében ez a pont, ez a régi pont, oly nagy jelentőségre tesz szert.
Valódi ellenőrzésre van szükségünk. Itt van mellettünk a kapitalista, rabol, fosztogat, profitot zsebel be, de érti a dolgát. De ti? Ti másképp próbálkoztok: profit nálatok nincs, kommunista elveitek, szép ideáljaitok vannak — oly szépen le vannak írva, mintha szent emberek volnátok, akik élve akarnak a mennyországba kerülni —, de a gyakorlati munkához értetek-e? Ellenőrzésre van szükség, igazi ellenőrzésre, de nem olyanra, hogy a Központi Ellenőrző Bizottság megvizsgálja az ügyet és kimondja a megrovást, az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság pedig kiszabja a büntetést — nem, hanem igazi ellenőrzésre van szükség, amelyet a népgazdaság szempontjai vezérelnek.
A kommunisták sokféle haladékot kaptak és annyi hitelt, amennyit egyetlen más kormány sem kapott. Persze, a kommunisták segítettek kiakolbólítani a kapitalistákat, a földbirtokosokat, a parasztság ezt becsüli, haladékot adott a hitelre, de csak bizonyos ideig. Aztán pedig jött az ellenőrzés: tudtok-e legalább úgy gazdálkodni, mint mások? A régi kapitalista tud, de ti nem tudtok.
Íme az első tanulság, a Központi Bizottság politikai beszámolójának első és fő része. Nem tudunk gazdálkodni. Az elmúlt évben ez bebizonyosodott. Nagyon szeretném néhány „gosztröszt” példáján (hogy ezen a gyönyörű orosz nyelven fejezzem ki magam, melyet Turgenyev annyira dicsért) megmutatni, hogyan tudunk mi gazdálkodni.
Sajnos, több okból, de főleg betegségem miatt, beszédemnek ezt a részét nem tudtam kidolgozni, és csak arra szorítkozhatom, hogy elmondom a történtek megfigyelésén alapuló meggyőződésemet. Az elmúlt év alatt teljesen világosan bebizonyítottuk, hogy nem tudunk gazdálkodni. Ez a legfőbb tanulság. Vagy bebizonyítjuk az idén ennek az ellenkezőjét, vagy nem maradhat fenn a Szovjethatalom. S a legnagyobb veszély az, hogy ennek nincs mindenki tudatában. Ha minden kommunista, minden felelős funkcionárius világosan tudatára ébredne: nem értünk hozzá, kezdjük élőiről a tanulást, akkor nyert ügyünk volna — s ez lenne, véleményem szerint, a legfőbb, a leglényegesebb következtetés. Ennek azonban nincsenek tudatában és meg vannak győződve, hogy azok, akik így gondolkoznak, elmaradt emberek, akik, úgymond, nem konyítanak a kommunizmushoz — talán majd egyszer megértik, megtanulják. Nem, bocsánat, nem arról van szó, hogy a paraszt és a pártonkívüli munkás nem tanulták a kommunizmust, hanem arról, hogy elmúlt az az idő, amikor az volt a feladat, hogy kifejtsük a programot és e nagy program megvalósítására buzdítsuk a népet. Ez az idő elmúlt, most be kell bizonyítani, hogy a munkás és a paraszt gazdaságának a mai nehéz helyzetben gyakorlati segítséget tudunk nyújtani, hogy lássák, megálljuk helyünket a versenyben.
A vegyes társaságok, amelyeknek megalakítása már folyamatban van s amelyekben orosz és külföldi magántőkések és kommunisták egyaránt részt vesznek, — olyan forma, amely lehetővé teszi, hogy helyesen szervezzük meg a versenyt, megtanuljuk és megmutassuk, hogy meg tudjuk teremteni — legalább olyan jól, mint a kapitalisták — a kapcsolatot a paraszti gazdasággal, ki tudjuk elégíteni a paraszt szükségleteit, segíteni tudjuk a parasztot a haladásban úgy, ahogy most van, minden tudatlansága ellenére, mert a parasztot rövid idő alatt nem lehet átgyúrni.
Ilyen verseny vár tehát ránk, mint teljesen halaszthatatlan feladat. Ez az új gazdasági politika magva, és meggyőződésem szerint ez pártunk politikájának lényege. Tisztán politikai problémánk és nehézségünk van, amennyi jólesik. Az elvtársak is ismerik őket: Génua és az intervenció veszélye. Nagyok ezek a nehézségek, de mind eltörpülnek az előbbi feladat nehézsége mellett. A politikában már sokat tapasztaltunk, tanultunk, kiismertük a burzsoá diplomáciát. Olyan dolog ez, amire a mensevikek 15 éven át tanítottak s egy és más hasznos dologra valóban meg is tanítottak bennünket. Ez nem újság.
Gazdasági téren ellenben egészen más feladat előtt állunk: állnunk kell a versenyt az egyszerű kereskedővel, az egyszerű kapitalistával, a kupeccel, aki odamegy a paraszthoz és nem vitatkozik a kommunizmusról — képzeljék el: nem kezd vitatkozni a kommunizmusról, hanem arról fog vitatkozni, hogy ha valamit be kell szerezni, ha jó üzletet kell kötni, ha valamit építeni kell, rendben van, megcsinálom, igaz, hogy drágán, de a kommunisták talán még drágábban, ha nem tízszer olyan drágán. Ez az agitáció most a dolog lényege, ez most gazdasági életünk fő kérdése.
Ismétlem: helyes politikánk eredményeképpen haladékot és hitelt kaptunk a néptől, a „nep” nyelvén szólva: váltókat, amelyekre azonban nem írták rá, mikor járnak le, és hogy mikor fogják őket fizetésre benyújtani, a váltók szövegéből nem állapítható meg. Ebben rejlik a veszély, ez az a sajátosság, ami ezeket a politikai váltókat a közönséges kereskedelmi váltóktól megkülönbözteti. Erre különös figyelmet kell fordítanunk, és nem szabad beérnünk annyival, hogy az állami trösztökben és a vegyes társaságokban mindenütt felelős kommunisták, a legkiválóbb kommunisták ülnek — nincs ebben semmi köszönet, mert nem értenek a gazdálkodáshoz és ebből a szempontból még annyit sem érnek, mint egy egyszerű kapitalista kereskedősegéd, aki kijárta a nagy gyár és a nagy cég iskoláját. Ezt nem ismerjük be, e téren megmaradt a kommunista gőg, a „komcsvansztvo” (kommunista gőg), ahogy ezt ugyancsak kitűnő orosz nyelven mondani szokás. Az a helyzet, hogy a felelős állást betöltő kommunista — akár a legderekabb, kétségtelenül becsületes és odaadó kommunista, aki fegyházat viselt és szembenézett a halállal — nem ért a kereskedelemhez, mert nem üzletember, ezt nem tanulta és nem is akarja megtanulni és nem érti, hogy a tanulást az ábécénél kell kezdenie. Neki, a kommunistának, a forradalmárnak, aki a világ legnagyobb forradalmát hajtotta végre, akire, ha nem is negyven piramis, de negyven európai ország tekint abban a reményben, hogy megszabadítja őket a kapitalizmustól — neki kell most attól az egyszerű kereskedősegédtől tanulnia, aki tíz évig futkosott a pultok között, aki érti ezt a mesterséget, ő ellenben, a felelős kommunista, az odaadó forradalmár, nemcsak nem ért hozzá, de még csak nem is tudja, hogy nem ért hozzá.
Nos, elvtársak, ha legalább ezen az utóbbi tudatlanságunkon segítünk, már ez is óriási győzelem lesz. Nekünk erről a kongresszusról azzal a meggyőződéssel kell távoznunk, hogy ezt nem tudtuk, s hogy a tanulást az „a” betűnél fogjuk kezdeni. Mi azért még mindig forradalmárok vagyunk (bár sokan, és nem is egészen alaptalanul, azt mondják, hogy elbürokratizálódtunk) és megértjük azt az egyszerű tényt, hogy ha új, rendkívül nehéz dologról van szó, képeseknek kell lennünk többször is elölről kezdeni: elkezdtél valamit, zsákutcába jutottál — kezdd el újra, — akár tízszer is egymásután, de érd el a célodat, ne fontoskodj, ne hencegj, hogy te kommunista vagy, itt meg valami pártonkívüli, vagy éppenséggel fehérgárdista kereskedő – s valószínű, hogy fehérgárdista — ért ahhoz, amit gazdasági szempontból ha törik, ha szakad, végre kell hajtani, te meg nem értesz hozzá. Ha te, a felelős kommunista, akinek száz meg száz kommunista és szovjet rangja, címe és „méltósága” van, ezt megérted, akkor eléred a célod, mert ezt meg lehet tanulni.
Valamelyes, habár igen parányi sikereket értünk el ebben az évben. Ezek a sikerek azonban elenyészően csekélyek. Az a legnagyobb baj, hogy sokan nem értik meg, nem él mindenkiben, még a kommunistákban sem mindegyikben, az a meggyőződés, hogy most a felelős és legodaadóbb orosz kommunisták is kevesebbet értenek ehhez, mint akármelyik régi kereskedősegéd. Ismétlem: a tanulást elölről kell kezdenünk. Ha ezt belátjuk, akkor letesszük a vizsgát, márpedig komoly vizsga vár ránk, vizsgáztatónk a közeledő pénzügyi válság, az orosz és a nemzetközi piac lesz, amelynek alá vagyunk rendelve, amelyhez kötve vagyunk, s amelytől el nem szakadhatunk. Komoly vizsga ez, mert itt gazdaságilag és politikailag elbuktathatnak bennünket.
Így és csakis így áll a kérdés, mert itt komoly versenyről, döntő versenyről van szó. Sokféle úton-módon megpróbáltuk, hogy kikerüljünk politikai és gazdasági nehézségeinkből. Büszkén mondhatjuk, hogy ezeket az utakat, a különböző körülményeknek megfelelően, különböző kombinációkban, mindeddig ki tudtuk használni, de most már számunkra nincs más kivezető út. Hadd jelentsem ezt ki itt, minden túlzás nélkül, mert ebben az értelemben ez a harc most valóban a „végső harc”, nem a nemzetközi kapitalizmussal — nem, azon a fronton még sok „végső harc” lesz —, hanem az orosz kapitalizmussal, azzal, amely a kisparaszti gazdaságból nő ki, azzal, melyet az utóbbi támogat. Ezt a harcot a közeljövőben meg kell vívnunk, bár pontos időpontját nem tudjuk megállapítani. Itt valóban „végső harc” előtt állunk, itt már semmiféle, sem politikai, sem bármi egyéb kerülő út nem lehetséges, mert ez a magántőkével folytatott verseny próbája. Vagy megálljuk a helyünket a magántőkével folytatott verseny e próbáján, vagy végleg elbukunk. Ahhoz, hogy ezt a próbát eredményesen kiállhassuk, megvan a politikai hatalmunk és egész csomó mindenféle gazdasági és egyéb erőforrásunk, minden, amit csak akarnak — kivéve a hozzáértést. Hozzáértés nincsen. De ha az elmúlt év tapasztalataiból levonjuk ezt az egyszerű tanulságot s az 1922. évre ezt fogjuk irányadónak tekinteni, akkor ezt a nehézséget is le fogjuk győzni annak ellenére, hogy ez a nehézség sokkal nagyobb, mint az előbbi, mert a nehézség ezúttal önmagunkban van. Ez nem olyan, mint valami külső ellenség. Ez a nehézség abban áll, hogy mi magunk nem akarjuk beismerni azt a kellemetlen igazságot, melyet a helyzet ránk kényszerített, és nem akarunk abba a kellemetlen helyzetbe kerülni, amely pedig elkerülhetetlen: kezdjük a tanulást elölről. Ez a második tanulság, amely véleményem szerint az új gazdasági politikából következik.
A harmadik, kiegészítő tanulság — az államkapitalizmus kérdésére vonatkozik. Kár, hogy Buharin elvtárs nincs itt a kongresszuson, szerettem volna egy kicsit vitába bocsátkozni vele, így azonban inkább elhalasztom a következő kongresszusig. Az államkapitalizmus kérdésében, úgy vélem, sajtónk és pártunk általában elköveti azt a hibát, hogy intellektuelek módjára szabadelvűsködünk, azon okoskodunk, hogy mit kell érteni államkapitalizmuson, és a régi könyveket bújjuk. Pedig azokban egyáltalán nem erről van szó: a régi könyvekben arról az államkapitalizmusról van szó, amely a kapitalizmus idején alakul ki, de egyetlen egy olyan könyv sincs, amely a kommunizmus idején fennálló államkapitalizmusról szólna. Még Marx sem gondolt rá, hogy akár csak egy szót is írjon erről a kérdésről, s meghalt anélkül, hogy egyetlen pontos idézetet, egyetlen megcáfolhatatlan útmutatást hagyott volna hátra erre nézve. Így hát most kénytelenek vagyunk magunk megkeresni a kivezető utat. S ha egy átfogó pillantással gondolatban átfutjuk azt, amit sajtónkban az államkapitalizmusról összeírtak — ahogy én megpróbáltam, amikor a mostani beszámolómra készültem —, arra a meggyőződésre jutunk, hogy sajtónk teljesen melléfogott és egészen másról beszél, mint amiről szó van.
Államkapitalizmusnak az egész közgazdasági irodalomban azt a kapitalizmust nevezik, amellyel a kapitalista rendben találkozunk, amikor az államhatalom közvetlenül maga alá rendeli ezt vagy azt a kapitalista vállalatot. A mi államunk azonban proletár állam, a proletariátusra támaszkodik, a proletariátusnak biztosítja az összes politikai előnyöket s a proletariátus révén vonja magához a parasztság alsó rétegeit (emlékeznek rá, hogy ezt a munkát a szegényparaszt-bizottságokkal kezdtük). Ez az oka annak, hogy az államkapitalizmus nagyon, de nagyon sok embert megzavar. Hogy ezt elkerülhessük, meg kell értenünk azt az alapvető tényt, hogy az államkapitalizmust abban a formájában, amelyben nálunk létezik, semmiféle elméletben, semmiféle irodalomban nem boncolgatják, abból az egyszerű okból, hogy mindazok a szokásos fogalmak, amelyek ezzel a szóval összefüggenek, a kapitalista társadalomban fennálló burzsoá hatalomra vannak szabva. Mi viszont olyan társadalomban élünk, amely a kapitalizmus vágányairól már letért, az új vágányokra azonban még nem tért rá, de ezt az államot nem a burzsoázia, hanem a proletariátus kormányozza. Nem akarjuk megérteni, hogy amikor azt mondjuk, „állam”, ez az állam mi vagyunk, a proletariátus, a munkásosztály élcsapata. Nálunk az államkapitalizmus olyan kapitalizmus, amelyet mi korlátozni tudunk, amelynek határait meg tudjuk szabni; ez az államkapitalizmus az állammal van kapcsolatban, az állam pedig — a munkások, a munkásság élenjáró része, az élcsapat, mi magunk.
Az államkapitalizmus az a kapitalizmus, melyet bizonyos határok közé kell szorítanunk, de amelyet eddig még nem tudtunk e határok közé szorítani. Itt van a bökkenő. S hogy ez az államkapitalizmus milyen lesz, az már csak tőlünk függ. Politikai hatalmunk van elég, teljesen elég; gazdasági eszközök szintén kellő mértékben állnak rendelkezésünkre; aminek híjával vagyunk, az a hozzáértés, — a hozzáértés hiányzik a munkásosztály élcsapatából, melyet azért állítottak az élre, hogy közvetlenül vezessen, megszabja a határokat, elhatárolja magát, hogy alárendeljen s ne ő maga legyen alárendelt. Ehhez csak hozzáértés kell, nálunk azonban éppen ez hiányzik.
Hiszen olyan helyzet ez, amilyenre a történelemben eddig nem volt példa: a proletariátusnak, a forradalmi élcsapatnak teljesen elegendő politikai hatalma van, s emellett ott van az államkapitalizmus. A kérdés lényege az, hogy megértsük, hogy ez az a kapitalizmus, melyet megengedhetünk, és amelyet meg is kell engednünk, amelyet határok közé szoríthatunk és kell is szorítanunk, mert erre a kapitalizmusra szüksége van a parasztság nagy tömegeinek és a magántőkének, amelynek úgy kell kereskednie, hogy kielégítse a parasztság szükségleteit. Úgy kell megszerveznünk a dolgot, hogy a kapitalista gazdálkodás s a kapitalista forgalom normális menete lehetséges legyen, mert a népnek erre szüksége van, enélkül nem tud meglenni. Minden egyéb nekik, e tábornak, nem feltétlenül szükséges — minden egyébbel meg tudnak békülni. Tudtok-e ti, kommunisták, ti, munkások, ti, a proletariátus öntudatos része, akik vállalkoztatok az állam kormányzására, tudtok-e úgy dolgozni, hogy az állam, amelyet kezetekbe vettetek, úgy működjék, ahogy ti akarjátok? Nos, elmúlt egy év, az állam a mi kezünkben van, de vajon úgy működött-e az új gazdasági politikának ebben az évében, ahogy mi akartuk? Nem. Ezt nem akarjuk elismerni: nem úgy működött, ahogy mi akartuk. Hát hogy működött? Az autó függetleníti magát akaratunktól: mintha ülne benne valaki, aki vezeti, a kocsi azonban nem arra megy, amerre kormányozzák, hanem arra, amerre valami illegális, valami törvénytelen viszi, valami, ami az isten tudja honnan csöppent ide, talán a spekulánsok, talán a magánkapitalisták, vagy ezek is, azok is — tény azonban, hogy a kocsi nem egészen úgy megy, igen gyakran pedig egyáltalán nem úgy megy, ahogy az képzeli, aki az autó kormánykerekénél ül. Ez a legfőbb, amit az államkapitalizmus kérdésében szem előtt kell tartanunk. Ezen a legfontosabb területen elölről kell kezdenünk a tanulást, és csakis akkor kezeskedhetünk, hogy beletanulunk a dologba, ha ezt mindnyájan tökéletesen belátjuk, ha ez teljesen átmegy a tudatunkba.
Most áttérek a visszavonulás megállításának kérdésére, amelyről már a vasmunkások kongresszusán is volt alkalmam beszélni. Azóta sem a pártsajtóban, sem az elvtársak magánleveleiben, sem a Központi Bizottságban semmiféle ellenvetéssel nem találkoztam. A Központi Bizottság jóváhagyta tervemet, ez pedig abban állt, hogy ezen a kongresszuson a Központi Bizottság nevében tartott előadói beszédemben is a legerélyesebben hangsúlyozzam a visszavonulás megállítását és kérjem a kongresszust, hogy most már az egész párt nevében adja ki a megfelelő utasítást, immár kötelező érvénnyel. Egy évig visszavonultunk. Most a párt nevében azt kell mondanunk: elég volt! A célt, melyet a visszavonulással el akartunk érni, elértük. Ez az időszak a vége felé jár, vagy már be is fejeződött. Most más cél lép előtérbe: az erők átcsoportosítása. Új terepre érkeztünk, a visszavonulást általában és egészében mégis viszonylag rendben hajtottuk végre. Igaz, innen-onnan elégszer hallhattunk olyan hangokat, amelyek ezt a visszavonulást szerették volna fejvesztett visszavonulássá változtatni. Egyesek a túlsó oldalról úgy beszéltek, hogy, lám, ti ezen vagy azon a téren nem helyesen vonultatok vissza. Ezek közé tartoznak például annak a csoportnak egyes képviselői, amely „munkásellenzéknek” nevezte magát. (Úgy vélem, helytelenül viselték ezt a nevet.) Nagy buzgalmukban nem oda lőttek, ahova céloztak, és most ezt félreérthetetlenül kimutatták. Akkor nem vették észre, hogy működésük nem mozgalmunk megjavítására irányult, s hogy a valóságban tevékenységükkel csak egyet értek el — pánikot keltettek és gátoltak bennünket abban, hogy a visszavonulást fegyelmezetten hajtsuk végre.
A visszavonulás nehéz dolog; különösen olyan forradalmároknak, akik hozzászoktak a támadáshoz, különösen, amikor ezek a forradalmárok több éven át megszokták, hogy támadásuk óriási sikerrel jár, különösen, amikor ott vannak körülöttük más országok forradalmárai, akik már alig várják, hogy ők is megkezdhessék a támadást. Visszavonulásunk láttán némelyek megengedhetetlen módon és gyerekesen még sírva is fakadtak, mint ahogy ez a Kommunista Internacionálé Végrehajtó Bizottságának legutóbbi bővített ülésén történt. Néhány elvtárs legszebb kommunista érzelmeitől és legnemesebb kommunista törekvéseitől indíttatva sírvafakadt azon, hogy a derék orosz kommunisták, képzeljék, visszavonulnak. Ma már talán nehezen tudom beleélni magam ebbe a nyugateurópai lelkivilágba, bár mint emigráns jónéhány évig éltem ezekben a nagyszerű demokratikus országokban. De lehetséges, hogy az ő szempontjukból oly nehéz ezt megérteni, hogy sírni lehet rajta. Mi azonban semmiesetre sem érünk rá arra, hogy elérzékenyedjünk. Világosan láttuk, hogy éppen azért, mert sok éven át olyan sikeresen támadtunk s annyi nagyszerű győzelmet arattunk (mégpedig egy hihetetlenül tönkretett és a szükséges anyagi előfeltételektől megfosztott országban!), ahhoz, hogy ezt az előnyomulást tartóssá tegyük, feltétlenül szükséges volt — éppen azért, mert oly sokat kivívtunk — feltétlenül szükséges volt visszavonulnunk. A rohammal elfoglalt hadállásokat nem tudtuk mind megtartani, másrészt viszont éppen azért, mert rohammal, a munkások és parasztok lelkesedésének szárnyain repülve olyan mérhetetlenül sokat foglaltunk el, csakis ezért volt olyan nagy terünk, hogy igen messzire vonulhattunk vissza, sőt, hogy még most is messzire vonulhatunk vissza, szikrányit sem veszítve a legfontosabb, a legfőbb területen. A visszavonulást nagyjában és egészében eléggé rendezetten hajtottuk végre, bár egyes rémült hangok, melyekhez a „munkásellenzék” is tartozott (és éppen ezzel okozta a legnagyobb kárt!), azt eredményezték, hogy egyes esetekben előfordult kisebb leszakadás, fegyelemsértés, rendbontás a visszavonulás folyamán. Visszavonulás idején a legnagyobb veszély a pánik. Mikor egy egész hadsereg vonul vissza (most átvitt értelemben beszélek), a hangulat nem lehet olyan, mint előnyomulás idején. Ilyenkor már lépten-nyomon találkozunk bizonyos mértékig nyomott hangulattal. Még költők is akadtak nálunk, akik azt írták, hogy, lám, Moszkvában éheznek, fáznak, s míg „azelőtt tiszta volt, szép volt a város — most kereskednek, spekulálnak benne”. Egész csomó ilyen költői remekmű van forgalomban nálunk.
Érthető, hogy ez velejár a visszavonulással. S ez óriási veszedelmet rejt magában: egy nagyszerű, győzelmes előnyomulás után hallatlanul nehéz visszavonulni; ilyenkor egészen mások a viszonyok; előnyomulás idején, még ha nem is fordítunk nagy gondot a fegyelemre, mindenki magától tör, repül előre; visszavonulás idején a fegyelemnek is öntudatosabbnak kell lennie, és százszorta nagyobb szükség van rá, mert amikor egy egész hadsereg vonul vissza, nem világos előtte, nem látja, hol fog megállni, csak a visszavonulást látja, — ilyenkor néha elég néhány rémült hang, hogy az egész hadsereg futásnak eredjen. Ez roppant veszélyes. Mikor igazi hadsereg vonul így vissza, géppuskákat állítanak fel s mikor a rendezett visszavonulás rendezetlen futásba csap át, kiadják a vezényszót: „Tűz!” És ez így van rendjén.
Ha egyesek, akár a legjobb érzésektől vezetve is, pánikot keltenek olyankor, amikor hallatlanul nehéz visszavonulást hajtunk végre, s amikor minden azon fordul meg, hogy fenn tudjuk-e tartani a rendet, a legkisebb fegyelemsértést is szigorúan, keményen, kíméletlenül kell büntetni; s ez nemcsak pártéletünk egyes belső jelenségeire nézve áll, még inkább szem előtt kell ezt tartanunk olyan urakkal szemben, mint a mensevikek vagy a többi urak a II 1/2-es Internacionáléból.
A „Kommunyisztyicseszkij Internacional” 20. számában a napokban olvastam Rákosi elvtárs cikkét Ottó Bauer új könyvéről. Bauertől valamikor mindnyájan tanultunk, a háború után azonban, éppúgy mint Kautsky, szánalmas nyárspolgár lett. Ottó Bauer most ezt írja: „Lám-lám, visszavonulnak a kapitalizmushoz; mindig mondtuk: forradalmuk polgári forradalom.”
A mensevikek is, az eszerek is, akik mind ilyenfajta dolgokat terjesztenek, csodálkoznak, mikor mi kijelentjük, hogy nálunk az ilyen dolgokért főbelövés jár. Elképednek, pedig a kérdés világos: mikor egy hadsereg visszavonul, százszor nagyobb fegyelemre van szükség, mint a támadásnál, mert a támadásnál mindenki előre tör. De ha most mindenki elkezd hátrafelé rohanni, az elkerülhetetlen és azonnali pusztulást jelent.
Éppen ilyenkor a legfontosabb, hogy rendezetten vonuljunk vissza, pontosan megállapítsuk a visszavonulás határát és ne veszítsük el a fejünket. És ha a mensevik azt mondja: „Ti most visszavonultok, én pedig mindig a visszavonulás mellett voltam, egyetértek veletek, a ti emberetek vagyok, vonuljunk hát együtt vissza”, akkor mi erre azt feleljük: „Aki nyíltan mensevik nézeteket vall, azt forradalmi bíróságainknak főbe- lövéssel kell büntetniük, különben e bíróságok nem a mi bíróságaink, hanem az ég tudja mik.”
A mensevikek ezt sehogy se tudják megérteni és azt mondják: „Micsoda diktátori allűrjeik vannak ezeknek!” Még most is azt hiszik, hogy azért üldözzük a mensevikeket, mert valamikor Genfben hajbakaptunk. De ha mi ezt az utat jártuk volna, valószínűleg két hónapig se maradtunk volna hatalmon. Az, amit mind Ottó Bauer, mind a II. és II 1/2-es Internacionálé vezetői, mind a mensevikek meg az eszerek ma prédikálnak, igazi mivoltukat mutatja: „A forradalom túlságosan messzire ment. Mi mindig azt mondtuk, amit te most mondasz. Engedd meg, hogy ezt mégegyszer megismételjük.” Mi pedig erre azt feleljük: „Engedjétek meg, hogy ezért a falhoz állítsunk benneteket. Vagy tartózkodtok nézeteitek hangoztatásától, vagy ha hangoztatni kívánjátok politikai nézeteiteket a mai viszonyok között, amikor sokkal nehezebb helyzetben vagyunk, mint a fehérek nyílt támadása idején, akkor már megbocsássatok, úgy fogunk veletek elbánni, mint a legveszedelmesebb, legkártékonyabb fehérgárdista elemekkel.” Ezt nem szabad elfelejtenünk.
Amikor a visszavonulás megállításáról beszélek, ezzel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy már megtanultunk kereskedni. Én éppen az ellenkező véleményen vagyok, s ha szavaim ilyen benyomást keltettek önökben, akkor félreértettek, s ez azt bizonyítaná, hogy nem tudom gondolataimat helyesen kifejteni.
Arról van azonban szó, hogy azt az idegeskedést, azt a kapkodást, amely nálunk az új gazdasági politika következtében keletkezett, azt a törekvést, hogy mindent újonnan szervezzünk, mindent az új gazdasági politikához idomítsunk, — hogy mindezt megszüntessük. Ezidőszerint van már néhány vegyes társaságunk. Igaz, még nagyon kevés. A Külkereskedelmi Népbiztosság jóváhagyásával kilenc társaság alakult külföldi kapitalisták részvételével, hatot Szokolnyikov bizottsága hagyott jóvá, két szerződést az Északi Erdőigazgatóság kötött. Tehát ezidőszerint tizenhét, különböző fórumok által jóváhagyott társaság működik sokmilliós tőkével. (Persze ezekben a fórumokban is elég nagy rendetlenség van, úgyhogy mulasztás itt is lehetséges.) Mindenesetre tény, hogy vannak társaságaink orosz és külföldi kapitalisták részvételével. Kevés van. Mégis, ez a szerény, de gyakorlati kezdet azt mutatja, hogy a kommunistákat értékelik, gyakorlati munkájuk szempontjából értékelik őket, mégpedig ezúttal nem olyan magas intézmények, mint a Központi Ellenőrző Bizottság vagy az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság. A Központi Ellenőrző Bizottság persze igen hasznos intézmény, és most majd még több hatalommal ruházzuk fel. De mégis, mikor ezek az intézmények ellenőrzik a kommunistákat, akkor… — képzeljék — a nemzetközi piacon nem ismerik el a tekintélyüket. (Derültség.) Mikor azonban közönséges kapitalisták, oroszok és külföldiek, a kommunistákkal vegyes társaságokat alakítanak, akkor azt mondjuk: „Mégiscsak értünk valamihez, mégiscsak, bármenynyire rossz, bármennyire nyomorúságos is ez, de kezdetnek mégis valami.” Nagy eredménynek természetesen nem mondható; gondoljuk csak meg: egy év telt el azóta, hogy kijelentettük, hogy minden energiánkat (pedig energiánk, azt mondják, sok van) erre összpontosítjuk, s egy év alatt mindössze tizenhét társaságot hoztunk össze.
Ez mutatja, hogy milyen átkozottul ügyetlenek, nehézkesek vagyunk, mennyi oblomovizmus van még bennünk, s ezért még óhatatlanul ütni fognak bennünket. De, ismétlem, a kezdet mégis megvan, a felderítés megtörtént. A kapitalisták nem jöttek volna hozzánk, ha működésükhöz nem lennének meg az elemi feltételek. De ha csak elenyésző részük is rászánta magát, ez már azt mutatja, hogy bizonyos részleges győzelmet elértünk.
Persze a társaságokban még be fognak csapni bennünket, úgy be fognak csapni, hogy utána évekig kell majd a dolgok kibogozásával foglalkoznunk. De nem tesz semmit. Nem mondom, hogy ez győzelem — ez felderítés, melyből kiderül, hogy van már működési terünk, van egy talpalatnyi földünk, és hogy a visszavonulást már megállíthatjuk.
A felderítés megállapította, hogy a kapitalistákkal kötött szerződések száma rendkívül csekély, de mégis már kötöttünk ilyen szerződéseket. Ebből okulnunk kell és a tanultak alapján kell tovább dolgoznunk. Ebben az értelemben ideje már abbahagynunk az idegeskedést, a kiabálást, a kapkodást. Írásban és telefonon szünet nélkül zaklatnak bennünket: „Nem lehetne-e bennünket is átszervezni, mivelhogy most új gazdasági politika van?” Mindenki kapkod, általános a zűrzavar; gyakorlati munkát senki sem végez, mindenki csak azon okoskodik, hogyan alkalmazkodjék az új gazdasági politikához, s az eredmény egyenlő a semmivel.
A kereskedők pedig nevetnek a kommunistákon és bizonyára azt mondogatják: „Ezelőtt főrábeszélők voltak, most főfecsegők ültek a helyükbe.” Hogy a kapitalisták kigúnyoltak bennünket, hogy elkéstünk, hogy elaludtunk — ehhez a kétség árnyéka sem fér, s ezért mondom, hogy ezt az utasítást a kongresszus nevében is meg kell erősíteni.
A visszavonulás befejeződött. A kapitalistákkal való együttműködés fő módjait megállapítottuk. Ha elenyészően csekély számban is, van már, ami után igazodjunk.
Ne okoskodjanak, ne töprengjenek az új gazdasági politikán, verseket pedig írjanak a költők, azért költők. De ti, közgazdászok, ne bölcselkedjetek a „nep”-ről, hanem növeljétek a vegyes társaságok számát, és azt vizsgáljátok, hány olyan kommunista van, aki képes megszervezni a versenyt a kapitalistákkal.
A visszavonulás befejeződött, a feladat most az erők átcsoportosítása. Ez az az irányelv, melyet a kongresszusnak ki kell adnia, s amely véget kell hogy vessen a kapkodásnak, a fejetlenségnek. Nyugodjanak meg, ne okoskodjanak; ha ezt teszik, ez rosszpontot jelent. A gyakorlatban bizonyítsák be, hogy legalább úgy dolgoznak, mint a kapitalisták. A kapitalisták azért teremtenek gazdasági kapcsolatot a parasztsággal, hogy meggazdagodjanak; önöknek pedig azért kell összefogást teremteniök a paraszti gazdasággal, hogy erősítsék proletár államunk gazdasági hatalmát. Önök előnyben vannak a kapitalistákkal szemben, mert kezükben van az államhatalom s egy egész csomó gazdasági eszköz, csak nem tudnak bánni velük; nézzék a dolgokat józanabbul, vessék le magukról a csillogó külsőségeket, az ünnepélyes kommunista tógát, tanulják meg egyszerűen az egyszerű dolgot, s akkor megverjük a magánkapitalistát. Kezünkben az államhatalom, kezünkben van rengeteg gazdasági eszköz; ha a kapitalizmust megverjük s megteremtjük az összefogást a parasztgazdasággal, akkor teljesen legyőzhetetlen erővé válunk. S akkor a szocializmus építése nem a tenger ama cseppjének ügye lesz, melyet kommunista pártnak neveznek, hanem az egész dolgozó tömegé; akkor az egyszerű paraszt látni fogja: ők segítenek rajtam; s akkor velünk fog jönni úgy, hogy ez az előrehaladás bár százszor lassúbb, de milliószor tartósabb és szilárdabb lesz.
Ebben az értelemben kell beszélnünk a visszavonulás megállításáról, és helyes volna, ha ezt a jelszót, ilyen vagy olyan formában, a kongresszus határozatba foglalná.
Ezzel kapcsolatban szeretném érinteni azt a kérdést, vajon mi a bolsevikok új gazdasági politikája — evolúció, vagy pedig taktika? Így tették fel a kérdést a szmenovehisták, akik, mint az elvtársak is tudják, olyan társadalmi és politikai irányzatot képviselnek, mely külföldön, az orosz emigránsok közt kapott lábra, s melynek élén a kadetok legnevesebb politikusai és a volt Kolcsak-kormány egyes miniszterei állnak — olyan emberek, akik arra a meggyőződésre jutottak, hogy a Szovjethatalom orosz államot épít, s ezért vele kell tartani. „Milyen államot épít azonban ez a Szovjethatalom? A kommunisták azt mondják, hogy kommunista államot, s erősítgetik, hogy ez — taktika: a nehéz pillanatban a bolsevikok kihasználják a magánkapitalistákat, de majd azután, úgymond, keresztülviszik, amit akarnak. Beszélhetnek a bolsevikok, amit akarnak, de a valóságban ez nem taktika, hanem evolúció, belső átalakulás, el fognak jutni a közönséges burzsoá államhoz s nekünk támogatnunk kell őket. A történelem különböző utakon halad” — így érvelnek a szmenovehisták.
Egyes szmenovehisták kommunistának tüntetik fel magukat, de akadnak köztük őszintébb emberek is, például Usztrjalov. Azt hiszem, miniszter volt Kolcsaknál. Ő nem ért egyet társaival és azt mondja: „Ami a kommunizmust illeti, beszéljetek, amit akartok, én állítom, hogy ez náluk nem taktika, hanem evolúció.” Véleményem szerint ez az Usztrjalov ezzel a nyílt kijelentésével nagy szolgálatot tesz nekünk. Gyakran hallhatunk, s jómagam hivatalomnál fogva különösen gyakran hallok, mézes-mázos kommunista hazudozást — „komhazudozást” — minden áldott nap hallunk ilyesmit, s az embernek néha halálosan émelyeg a gyomra tőle. S akkor íme, e helyett a „komhazudozás” helyett megjön a „Szmena Veh” című lap s kereken kimondja: „Nem is igaz, ti ezt csak képzelitek, a valóságban közönséges burzsoá mocsárba süllyedtek, ahol aztán kommunista zászlócskák lengedeznek majd mindenféle jelszavakkal.” Ez nagyon hasznos dolog, mert ez már nem egyszerű ismétlése annak, amit folyton hallunk magunk körül, hanem egyszerűen az osztályellenség osztályigazsága. Nagyon hasznos elolvasni ilyesmit, amit nem azért írtak, mert a kommunista államban így szokás írni, vagy mert tilos máskép írni, hanem mert ez valóban az osztályigazság, melyet az osztályellenség nyersen és nyíltan kimondott. „Én az oroszországi Szovjethatalom támogatása mellett vagyok — mondja Usztrjalov, jóllehet kadet, burzsoá, az intervenciót támogatta —, a Szovjethatalom támogatása mellett vagyok, mert rálépett arra az útra, amelyen a közönséges burzsoá hatalomhoz csúszik le.”
Fölöttébb hasznos dolog ez, s ezt, úgy vélem, figyelembe kell vennünk; és sokkal jobb számunkra, ha így írnak a szmenovehisták, mint amikor némelyikük majdnem hogy kommunistának tünteti fel magát, úgy hogy messziről alig lehet megkülönböztetni — istenben hisz-e vagy a kommunista forradalomban. Az ilyen szókimondó ellenség, nyíltan meg kell mondani, hasznos. Az, amiről Usztrjalov beszél, nyíltan meg kell mondani, lehetséges. A történelem sokféle átalakulást ismer; meggyőződésre, odaadásra s más effajta nagyszerű lelki tulajdonságokra építeni — a politikában egyáltalán nem komoly dolog. Nagyszerű lelki tulajdonságokkal csak kevés ember van megáldva, a történelem útját viszont az óriási tömegek határozzák meg, amelyek, ha az a bizonyos kis csoport nem közeledik feléjük, néha bizony nem bánnak túlságosan udvariasan ezzel a csoporttal.
Sok példa volt már erre, s ezért a szmenovehistáknak ezt az őszinte kijelentését üdvözölnünk kell. Az ellenség kimondja az osztályigazságot, s ezzel rámutat a bennünket fenyegető veszélyre. Az ellenség arra törekszik, hogy ezt a veszélyt ne tudjuk kikerülni. A szmenovehisták az új gazdasági politikánkban résztvevő különféle burzsoák vagy szovjet hivatalnokok ezreinek és tízezreinek a hangulatát fejezik ki. Ez komoly és valóságos veszély. S ezért figyelmünket arra a kérdésre kell összpontosítanunk: csakugyan, ki kerekedik felül? A versenyről beszéltem. Közvetlen támadást nem intéznek ellenünk, a torkunkat nem szorongatják. Hogy holnap mi lesz, azt majd meglátjuk, de ma, ma nem támadnak ránk fegyverrel a kezükben, s mégis, a kapitalista társadalommal folytatott harc száz szórta elkeseredettebb és veszélyesebb lett, mert nem mindig látjuk tisztán, hol az ellenség és ki a barátunk.
A kommunista versenyről nem a kommunista együttérzés szempontjából, hanem a gazdasági formáknak és a társadalmi berendezés formáinak fejlődése szempontjából beszéltem. Nem is verseny ez, hanem elkeseredett, könyörtelen harc, ha nem is a végső, de ahhoz közelálló, élethalálharc a kapitalizmus és a kommunizmus között.
S itt világosan fel kell tennünk a kérdést: — miben van az erőnk és miben szenvedünk hiányt? Politikai hatalmunk teljesen elegendő. Aligha akad itt valaki, aki azt állítaná, hogy valamilyen gyakorlati kérdésben, vagy valamilyen operatív intézményben a kommunistáknak, a kommunista pártnak ne volna elegendő hatalma. A döntő gazdasági erő a mi kezünkben van. Valamennyi döntő jelentőségű nagyvállalat, a vasutak stb. — mindez a mi kezünkben van. A bérlet, bármennyire elterjedt is helyenként, általában egészen jelentéktelen szerepet játszik, általában csak egészen kis részt jelent. Az oroszországi proletár állam kezében teljesen elegendő gazdasági erő van ahhoz, hogy a kommunizmusba való átmenetet biztosítsa. Mi hiányzik hát? Világos, hogy mi hiányzik: a kormányzó kommunista rétegnek nincs elég műveltsége. Nézzük meg akár Moszkvát — 4 700 felelős kommunistájával — és aztán vegyük szemügyre ezt az óriási bürokratikus gépezetet, ezt a tömkeleget — ki kit vezet? Mondhatjuk-e, hogy ezt a tömkeleget a kommunisták vezetik? Erősen kételkedem benne. Az igazat megvallva, nem ők vezetnek, hanem őket vezetik. Itt olyasvalami történt, mint amit gyermekkorunkban a történelemórán tanultunk. Azt tanultuk: megesik, hogy az egyik nép leigázza a másikat; ilyenkor az a nép, amelyik leigázta a másikat, a hódító, s amelyiket leigázták, a legyőzött. Ez igen egyszerű és ezt mindenki megérti. De mi történik ezeknek a népeknek a kultúrájával? Ez már nem olyan egyszerű. Ha az a nép, amelyik leigázta a másikat, kulturáltabb a leigázott népnél, akkor rákényszeríti a maga kultúráját, ha azonban fordított a helyzet, akkor megtörténik, hogy a legyőzött kényszeríti rá kultúráját a hódítóra. Nem történt-e valami ehhez hasonló az Oroszországi Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaság fővárosában is és nem az történt-e itt, hogy a 4 700 kommunista (majdnem egy egész hadosztály, és mind a legjavából) idegen kultúra befolyása alá került? Igaz, ez azt a benyomást kelthetné, hogy a legyőzötteknek magas kultúrájuk van. Szó sincs róla. Nyomorúságos, sekély kultúrájuk van, de mégis nagyobb, mint a miénk. Bármennyire satnya, bármennyire nyomorúságos, de mégis nagyobb, mint felelős kommunista funkcionáriusaink kultúrája, mert ez utóbbiak nem értenek eléggé a vezetéshez. Gyakran előfordul, hogy a különféle intézmények élén álló kommunistákat — és a szabotálok ravasz módon néha szándékosan állítják oda őket, hogy cégérük legyen — az orruknál fogva vezetik. Ezt beismerni nagyon kellemetlen, vagy legalábbis nem nagyon kellemes, de úgy vélem, hogy mégiscsak be kell ismerni, mert a kérdés most ezen fordul meg. Úgy hiszem, ebben összegezhetjük az elmúlt év politikai tanulságát, és ennek jegyében folyik majd a harc 1922-ben.
Meg tudják-e érteni az Oroszországi Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaság és az Oroszországi Kommunista Párt felelős kommunistái, hogy nem értenek a vezetéshez? hogy azt képzelik, hogy ők irányítanak, pedig a valóságban őket irányítják? Ha ezt megértik, akkor természetesen meg fogják tanulni a vezetést, mert meg lehet tanulni, de ehhez tanulni kell, nálunk pedig nem tanulnak. Jobbra-balra osztogatják a parancsokat és a rendeleteket, de egyáltalán nem az történik, amit akarnak.
Az a verseny, az a versengés, melyet a „nep” bevezetésével napirendre tűztünk — komoly verseny. A látszat az, hogy ez a verseny csak állami intézményeinkben folyik, pedig a valóságban ez a verseny két egymással kibékíthetetlenül ellenséges osztály harcának egy újabb formája. A burzsoázia és proletariátus harcának újabb formája ez, harc, amely még nem fejeződött be, és amely még Moszkva központi intézményeiben sem dőlt el kultúra tekintetében. Mert a burzsoá szakemberek lépten-nyomon jobban értenek a dolgokhoz, mint legjobb kommunistáink, akiknek kezében van minden hatalom, minden lehetőség, de akik jogaikkal és hatalmukkal egy lépést sem tudnak tenni előre.
Idézni szeretnék itt Alekszandr Todorszkij könyvecskéjéből. A könyv réges-régen, az oroszországi szovjet forradalom első évfordulóján, 1918. november 7-én jelent meg Veszjegonszkban (járási székhely Tver kormányzóságban). Ez a veszjegonszki elvtárs nyilván párttag. Régen olvastam a könyvet, az idézet pontosságáért tehát nem kezeskedem. A szerző elmondja, hogyan fogott hozzá két szovjet gyár felszereléséhez, hogy bevont a munkába két burzsujt úgy, ahogy azt akkoriban csinálták: szabadságvesztéssel és minden vagyonuk elkobzásával fenyegette meg őket. A két burzsujt bevonták a gyár újjáépítésébe. Hogy 1918-ban hogyan vonták be nálunk a burzsoáziát, azt tudjuk (derültség), erről tehát részletesen nem érdemes beszélni; ma más módszerekkel vonjuk be. De a szerző végkövetkeztetése figyelemreméltó: „Ez még csak félmunka — nem elég a burzsoáziát legyőzni, nem elég a nyakára hágni, kényszeríteni kell, hogy nekünk dolgozzék.”
Valóban nagyszerű szavak. Nagyszerű szavak, amelyek azt mutatják, hogy még Veszjegonszkban is, már 1918-ban voltak, akik helyesen értették meg a győztes proletariátus és a legyőzött burzsoázia közötti viszonyt.
Az még csak félmunka, ha körmére koppintunk a kizsákmányolónak, ártalmatlanná tesszük és a nyakára hágunk. Moszkvában viszont 100 felelős funkcionárius közül körülbelül 90 azt képzeli, hogy azzal, hogy a nyakukra hágunk, ártalmatlanná tesszük őket és a körmükre koppintunk, már mindent megtettünk. Mindaz, amit a mensevikekről, az eszerekről, a fehérgárdistákról mondottam, igen gyakran arra irányult, hogy ártalmatlanná tegyük őket, hogy a körmükre koppintsunk (s esetleg nemcsak a körmükre, hanem egyéb testrészükre is), hogy a nyakukra hágjunk. Ez azonban csak félmunka. Már 1918-ban is, amikor a veszjegonszki elvtárs beszélt erről, már akkor is félmunka volt, most pedig — kevesebb mint negyedmunka. Kényszerítenünk kell őket, be kell fognunk őket úgy, hogy nekünk dolgozzanak, nem pedig hogy a felelős kommunisták csak álljanak az élen, viseljék a rangot és ússzanak az árral a burzsoázia nyomában. Ez a dolog lényege.
A kommunista társadalmat a kommunisták kezével felépíteni — gyerekes, teljesen gyerekes gondolat. A kommunisták — csepp a tengerben, csepp a nép tengerében. A kommunisták csak akkor vezethetik a népet a maguk útján, ha ezt az utat nemcsak a világtörténelem fejlődésének iránya értelmében határozzák meg helyesen. Ebben az értelemben utunkat tökéletesen helyesen szabtuk meg, minden állam külön bizonyíték rá, hogy helyesen szabtuk meg; és saját hazánkban, saját országunkban is helyesen kell ezt az utat megjelölnünk. De nemcsak ez határozza meg az utat, hanem az is, hogy nem lesz intervenció, az is, hogy a parasztnak gabonáért árut tudunk adni. A paraszt azt mondja majd: „Nagyszerű ember vagy, védted a hazánkat; ezért hallgattunk rád, de ha gazdálkodni nem tudsz, akkor fel is út, le is út.” Igen, a paraszt ezt fogja mondani.
A gazdaságot csak akkor fogjuk tudni irányítani, ha a kommunisták fel tudják építtetni ezt a gazdaságot más kezével, maguk pedig tanulni fognak ettől a burzsoáziától és arra az útra irányítják, amelyet ők, a kommunisták, akarnak. Ha ellenben a kommunista azt képzeli, hogy én, úgymond, mindent tudok, mert én felelős kommunista vagyok, legyőztem én különb embereket, mint egy jöttment kereskedősegéd, a fronton vertük az ellenséget, és még hozzá miféle ellenséget, — ha ilyen hangulat uralkodik sorainkban, elvesztünk.
Az, hogy a kizsákmányolót ártalmatlanná tesszük, körmére koppintunk és lenyesegetjük a szárnyait — legkevésbé jelentős része feladatunknak. Ezt meg kell tennünk. És a GPU-nak meg bíróságainknak nem szabad a dolgukat olyan lanyhán végezniök, mint eddig, nem szabad elfelejteniük, hogy proletárbíróságok, melyeket egy egész ellenséges világ vesz körül. Ez nem nehéz, ezt lényegében megtanultuk. Itt bizonyos nyomást kell gyakorolnunk, ez azonban könnyű feladat.
A győzelem második része azonban abban áll, hogy a kommunizmust a nemkommunisták kezével építsük, hogy a gyakorlatban el tudjuk végezni azt, amit gazdasági szempontból el kell végeznünk: megtaláljuk az összefogást a paraszti gazdasággal és kielégítsük a parasztot, hogy a paraszt azt mondhassa: „Bármilyen nehéz, bármilyen súlyos, bármilyen gyötrelmes is az éhség, látom, hogy ez az államhatalom, ha szokatlan is, ha különös is, de gyakorlati, reálisan észrevehető hasznot hoz.” El kell érnünk, hogy azok a minket számra nézve sokszorosan felülmúló elemek, akikkel együtt dolgozunk, úgy dolgozzanak, hogy munkájukat figyelemmel tudjuk kísérni, hogy értsük ezt a munkát, hogy valóban valami hasznosat végezzenek a kommunizmus érdekében. Ma ez a helyzet kulcsa, mert ha egyes kommunisták már meg is értették, meg is látták ezt, pártunk nagy tömegei még nem ébredtek tudatára, hogy a pártonkívülieket be kell vonni a munkába. Mennyi körlevelet írtunk erről, mennyi szó esett erről, de csináltunk-e valamit is az elmúlt év alatt ebben az irányban? Semmit. Száz pártbizottság közül öt sem tud gyakorlati eredményeket felmutatni. Lám, mennyire elmaradtunk a napirenden levő követelménytől, mennyire az 1918—1919-es évek levegőjében élünk. Nagyszerű évek voltak azok, hatalmas, világtörténelmi jelentőségű művet hajtottunk végre. De ha most ezekre az évekre tekintgetünk vissza és nem látjuk, milyen feladat áll előttünk ma, ez a pusztulás, a kétségtelen és teljes pusztulás volna, s a baj ott van, hogy ezt nem akarjuk meglátni.
Most pedig két gyakorlati példával szeretném szemléltetni, hogyan is állunk az igazgatással. Mondtam már, hogy ebből a célból leghelyesebb lenne egyik állami trösztünket szemügyre venni. Bocsánatot kell kérnem, hogy ezt a helyes módszert nem alkalmazhatom, mert ehhez legalábbis egy állami tröszt anyagát a legkonkrétabban tanulmányoznom kellett volna, ezt pedig, sajnos, nem volt módomban megtenni, s ezért két kisebb példát hozok fel. Az egyik példa arról szól, hogy a Moszkvai Fogyasztási Szövetkezet miért vádolta bürokratizmussal a Külkereskedelmi Népbiztosságot; a másik a Donyec-medencére vonatkozik.
Az első példa nem a legmegfelelőbb, de nincs módomban jobbat választani. Az alapgondolatot ezzel a példával is szemléltethetem. Az utóbbi hónapokban, mint az újságokból tudják, nemigen volt alkalmam az ügyekkel közvetlenül foglalkozni, nem dolgoztam a Népbiztosok Tanácsában, s nem voltam a Központi Bizottságban sem. Átmeneti és gyér moszkvai látogatásaim alkalmával feltűnt nekem, hogy kétségbeesetten és szörnyen panaszkodnak a Külkereskedelmi Népbiztosságra. Hogy a Külkereskedelmi Népbiztosság rosszul dolgozik, hogy ezen a népbiztosságon igen dívik az aktatologatás, abban soha egy pillanatig sem kételkedtem. De mikor a panaszok különösen szenvedélyessé váltak, megpróbáltam megvizsgálni a dolgot — elővenni egy konkrét esetet, hogy legalább egyszer a dolgok mélyére hatoljak és kiderítsem, mi történik ott, miért nem működik ez a gépezet.
A Moszkvai Fogyasztási Szövetkezetnek konzerveket kellett vásárolnia. Megjelent ebből a célból egy francia polgár. Nem tudom, a nemzetközi politika érdekében és az antant vezetőinek tudtával tette-e ezt, vagy pedig Poincaré és a Szovjethatalom más ellenségei jóváhagyásával (azt hiszem, a génuai konferencia után történészeink majd ezt is kikutatják), tény azonban, hogy a francia burzsoázia nemcsak elméletileg, hanem gyakorlatilag is benne volt a dologban, mert a francia burzsoázia képviselője megjelent Moszkvában és konzerveket kínált megvételre. Moszkva éhezik, s a nyáron még jobban fog éhezni, húst nem szállítottak fel és — Közlekedésügyi Népbiztosságunk ismert jótulajdonságai folytán — valószínűleg nem is fognak szállítani.
A húskonzerveket (természetesen, ha nem teljesen romlottak, — ezt még a későbbi vizsgálat fogja kideríteni) szovjet bankjegyek ellenében adják el. Mi lehet egyszerűbb ennél? Ha azonban szovjet módra és kellőképpen átgondoljuk, kiderül, hogy nem is olyan egyszerű. Nem volt módom közvetlenül figyelemmel kísérni az ügyet, de vizsgálatot szerveztem, s most van egy füzetem, amelyben le van írva, hogyan alakult ez a nevezetes esemény. Azzal kezdődött, hogy az Oroszországi Kommunista Párt Központi Bizottságának Politikai Irodája február 11-én Kamenyev elvtárs beszámolója alapján határozatot hozott arról, hogy kívánatos külföldön élelmiszert vásárolni. Világos, az OKP Központi Bizottságának Politikai Irodája nélkül az orosz állampolgárok hogyan is dönthetnének ilyen kérdésben! Képzeljék el: hogyan is dönthette volna el 4 700 felelős funkcionárius (s ez csak az összeírás adata) a Központi Bizottság Politikai Irodája nélkül azt a kérdést, hogy lehet-e külföldön élelmiszert vásárolni? Ez persze természetfölötti elképzelés. Kamenyev elvtárs, úgy látszik, igen jól ismeri politikánkat és a valóságot, és így nem túlságosan bízott a nagyszámú felelős funkcionáriusban, hanem azzal kezdte, hogy szarván ragadta a bikát, vagy ha nem is a bikát, de mindenesetre a Politikai Irodát és rögtön megvolt a határozat (nem hallottam, hogy vitatkoztak volna ezen): „Fel kell hívni a Külkereskedelmi Népbiztosság figyelmét arra, hogy kívánatos külföldről élelmiszert behozni, s emellett a vámokat” stb. Felhívták tehát a Külkereskedelmi Népbiztosság figyelmét. Kezd indulni a dolog. Ez február 11-én történt. Emlékszem, február legvégén, vagy körülbelül akkortájt jártam újra Moszkvában, s az első, amibe beleütköztem, — a jajveszékelés, a moszkvai elvtársak kétségbeesett jajveszékelése volt. Mi történt? Sehogy se tudunk élelmiszereket vásárolni. Miért nem? A Külkereskedelmi Népbiztosság huzavonája miatt. Sokáig nem vettem részt a dolgokban, s akkor még nem tudtam, hogy a Politikai Irodának van egy határozata erre vonatkozólag, csak annyit mondtam az ügyintézőnek, hogy vizsgálja meg az ügyet, kerítse elő az írást és mutassa meg nekem. A dolog azzal fejeződött be, hogy mikor Kraszin megérkezett, Kamenyev beszélt Kraszinnal, a dolgot nyélbeütötték és a konzerveket megvettük. Minden jó, ha a vége jó.
Hogy Kamenyev és Kraszin megértik egymást s helyesen meg tudják állapítani a politikai vonalat, melyet az OKP Központi Bizottságának Politikai Irodája megkövetel, ebben cseppet sem kételkedem. Ha a politikai vonalat kereskedelmi kérdésekben is Kamenyev és Kraszin határozná meg, a miénk volna a világ legjobb szovjet köztársasága, de mégis lehetetlen, hogy minden kis üzletkötéshez Kamenyevet, a Politikai Iroda tagját és Kraszint ráncigálják elő — az utóbbi a génuai konferencia előtti diplomáciai ügyekkel volt elfoglalva, olyan ügyekkel, melyek óriási, megfeszített munkát követeltek —, előráncigálják csak azért, hogy egy francia polgártól konzervet vásároljanak. Így nem lehet dolgozni. Ez nem új, nem gazdasági és nem is politika — ez egyszerűen mindennek a megcsúfolása. Most kezemben van a vizsgálat eredménye. Sőt két vizsgálat eredménye: az egyik vizsgálatot a Népbiztosok Tanácsának ügyintézője, Gorbunov és helyettese, Mirosnyikov, a másikat a GPU végezte. Hogy a GPU-t tulajdonképpen miért érdekelte ez az ügy, azt nem tudom, s nem vagyok róla meggyőződve, hogy helyesen járt el, de erre most nem akarok kitérni, mert félek, hogy emiatt még újabb vizsgálat válhatnék szükségessé. A fontos csak az, hogy az anyagot összegyűjtötték, és az most a kezemben van.
Hogyan történhetett meg, hogy amikor február végén Moszkvába érkeztem, itt valóságos jajveszékelést kellett hallanom, hogy „nem tudunk konzervet vásárolni”, amikor Libavában ott áll a hajó, ott hevernek a konzervek, sőt még szovjet pénzt is hajlandók elfogadni valódi konzervekért! (Derültség.) Feltéve, hogy ezek a konzervek nem teljesen romlottak (most pedig hangsúlyozom: „feltéve”, mert nem vagyok róla egészen meggyőződve, hogy ellenkező esetben nem rendelek-e el újabb vizsgálatot, melynek eredményéről azonban már csak a következő kongresszuson tudunk majd beszámolni) — szóval, ha ezek a konzervek nem romlottak, megvásárolni pedig megvásároltuk őket, akkor, kérdezem, mi az oka annak, hogy Kamenyev és Kraszin nélkül ezt a dolgot nem lehetett elintézni? A vizsgálat nálam levő anyagából látom, hogy egy felelős kommunista a pokolba küldött egy másik felelős kommunistát. Ugyancsak ebből az anyagból látom, hogy egy felelős kommunista egy másik felelős kommunistának azt mondta: „Magával ezentúl közjegyző nélkül nem fogok tárgyalni.” Mikor ezt a históriát elolvastam, eszembe jutott, hogy 25 évvel ezelőtt, szibériai száműzetésem alatt, néha az ügyvéd szerepét kellett betöltenem. Amolyan illegális ügyvéd voltam, mert mint száműzöttnek tilos volt ügyvédkednem, de más ügyvéd hiányában az emberek hozzám jöttek és elbeszéltek dolgokat egyről-másról. A legnehezebb azonban az volt, hogy megértsem, miről is van szó. Jön egy asszony és természetesen a világ teremtésével kezdi, és hihetetlenül nehéz kivenni belőle, mit is akar tulajdonképpen. Mondom neki: „Hozd el a másolatot.” Beszél valami fehér tehénről. Mondom neki: „Hozd el a másolatot.” Erre elmegy és azt mondja: „Másolat nélkül hallani se akar a fehér tehénről!” Száműzött társaimmal sokat nevettünk akkoriban ezen a másolaton. De némi haladást sikerült elérnem: ha eljöttek hozzám, magukkal hozták a másolatot, és így meg tudtam állapítani, miről van szó, miről panaszkodnak, mi fáj nekik. Ez huszonöt évvel ezelőtt történt Szibériában (olyan helyen, amely jó néhány száz versztnyire volt a legközelebbi vasútállomástól).
De miért kellett a forradalom három éve után a Szovjet Köztársaság fővárosában két vizsgálat, Kamenyev és Kraszin beavatkozása és a Politikai Iroda utasítása ahhoz, hogy konzerveket vásároljanak? Mi hiányzott? A politikai hatalom? Nem. Pénz is akadt, úgyhogy volt gazdasági hatalom is, meg politikai hatalom is. Minden intézmény a helyén volt. Mi hiányzott hát? — A Moszkvai Fogyasztási Szövetkezet és a Külkereskedelmi Népbiztosság munkatársai 99 százalékának a kulturáltsága! Semmi kifogásom ellenük, kiváló kommunistáknak tartom őket — de kulturáltan dolgozni nem tudtak.
Mikor először hallottam erről az ügyről, írásbeli javaslatot adtam be a Központi Bizottsághoz: véleményem szerint a bűnösöket, kivéve az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság tagjait, akiknek tudvalevőleg mentelmi joguk van, tehát a moszkvai intézményekből mindenkit, kivéve az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság tagjait, hat órára, a Külkereskedelmi Népbiztosság munkatársait pedig 36 órára be kell csukni Moszkva legrosszabb börtönébe. Most meg kiderült, hogy a bűnöst nem találták meg. (Derültség.) És valóban, abból, amit elmondtam, teljesen világos, hogy a bűnöst nem is lehet megtalálni. Egyszerűen arról van szó, hogy az emberek orosz intellektuelek módjára nem értenek a dolgok gyakorlati elintézéséhez — fejetlenek és rendetlenek. Először belekapnak valamibe, csinálják, aztán fontolgatják, s amikor nem tudnak zöldágra vergődni — szaladnak panaszra Kamenyevhez, viszik az ügyet a Politikai Irodához. Persze, minden nehéz állami kérdést a Politikai Iroda elé kell vinni — erről majd beszélek még —, először azonban gondolkozni kell és csak aztán cselekedni. Ha valamit elkezdesz, végy magadnak fáradságot és szereld fel magad a szükséges okmányokkal. Először sürgönyözz, van Moszkvában telefon is, küldj telefonértesítést az illetékes intézményekhez, küldj másolatot Cjurupának és mondd meg, hogy az üzletkötést sürgősnek tartod, s a huzavonáért mindenkit felelősségre fogsz vonni. Nem szabad megfeledkezned a kultúra ezen elemi követelményeiről, meggondoltan kell nyúlni a dolgokhoz; s ha nem intézik el az ügyet azonnal, két perc alatt, telefonbeszélgetés alapján — vedd az iratokat, szereld fel magad velük és jelentsd ki: „Ha nem intézkedsz azonnal, börtönbe csukatlak.” De sehol semmi meggondoltság, semmi komoly előkészület, a megszokott kapkodás, jónéhány bizottság, mindenki fáradt, agyongyötört, beteg, s az ügyet csak akkor lehet dűlőre juttatni, ha Kamenyevet sikerül összehozni Kraszinnal. Ez tipikus eset. S korántsem csak Moszkvában van ez így, ugyanezt észlelhetjük a többi fővárosban is, valamennyi független köztársaság fővárosában és az egyes területek központjában, de más városokban is állandóan előfordulnak ilyen, sőt még százszorta rosszabb dolgok is.
Harcunkban nem szabad elfelejtenünk, hogy a kommunistáknak megfontoltságra van szükségük. A kommunisták nagyszerűen tudnak beszélni a forradalmi harcról, a nemzetközi forradalmi harc állapotáról. Ahhoz azonban, hogy kimásszunk a kétségbeejtő ínségből és nyomorból, kultúrára van szükség, megfontoltaknak, rendszereseknek kell lennünk, — s ehhez nem értenek a kommunisták. Ha azzal vádolnók a felelős kommunistákat, hogy lelkiismeretlenül dolgoznak, igazságtalanok volnánk. Óriási többségük — 99 százalékuk — nemcsak lelkiismeretes ember, de olyan, aki a legnehezebb viszonyok között bizonyította be odaadását a forradalom iránt, mind a cárizmus bukása előtti időben, mind a forradalom után, a szó szoros értelmében az életét tette kockára a forradalomért. Ha ebben keressük az okot, ez gyökerében helytelen lesz. A legegyszerűbb állami ügyhöz is kulturáltan kell hozzányúlni, meg kell érteni, hogy ez állami, kereskedelmi ügy; ha akadályok merülnek fel, el kell hárítani őket s a huzavonában bűnösöket bíróság elé kell állítani. Moszkvában van proletárbíróságunk, s ez köteles felelősségre vonni mindazokat, akiknek a hibájából többtízezer pud konzervet nem vásároltak meg. Azt hiszem, a proletárbíróság tud büntetni, de ahhoz, hogy büntethessen — meg kell találni a bűnösöket; én viszont kezeskedem önöknek, hogy a bűnösöket nem lehet megtalálni. Nézzenek utána és meglátják: bűnösök nincsenek, de zűrzavar, rendetlenség, ostobaság — az van. Senki sem tudja, hogyan fogjon hozzá a dologhoz, senki sem érti, hogy az állami ügyekkel nem így, hanem másképp kell foglalkozni. A fehérgárdisták, a szabotálok pedig kihasználják ezt. Volt idő, amikor elkeseredett harcot folytattunk a szabotálok ellen, ez a harc ma is napirenden van. Persze igaz, hogy vannak szabotálok és kell is harcolni ellenük. De hát lehet harcolni ellenük, ha olyan a helyzet, mint ahogy elmondottam? Ez ártalmasabb minden szabotázsnál; a szabotálónak egyéb sem kell, mint az, hogy lássa, hogy két kommunista azon vitatkozik egymással, hogy melyik pillanatban forduljanak élelmiszerek vásárlása kérdésében elvi utasításért a Politikai Irodához, s ő máris becsúszik ezen a résen. Ha egy valamennyire is értelmes szabotáló odaáll az egyik vagy a másik kommunista mellé, vagy mind a kettő mellé felváltva, és támogatja őket — akkor befellegzett. Az ügy mindörökre elveszett. Ki a bűnös? Senki. Mert két kommunista, felelős és odaadó forradalmár, a tavalyi hóról vitatkozik — azon vitatkoznak, mikor terjesszék a kérdést a Politikai Iroda elé, hogy elvi utasítást kapjanak tőle élelmiszerek vásárlására.
Így áll a kérdés, itt van a nehézség. Bármelyik kereskedősegéd, aki kijárta a nagy kapitalista vállalkozás iskoláját, le tud bonyolítani egy ilyen ügyet, a felelős kommunisták 99 százaléka azonban nem tudja lebonyolítani és nem akarja belátni, hogy nem ért hozzá, s hogy az ábécénél kell kezdenie a tanulást. Ha ezt nem látjuk be, ha nem ülünk be újra tanulni az előkészítő osztályba, akkor a gazdasági feladatot, mely most egész politikánk alapja, semmiképp sem tudjuk megoldani.
A másik példa, amelyet idézni szeretnék — a Donyec- medence. Az elvtársak tudják, hogy egész gazdaságunknak ez a középpontja, tulajdonképpeni alapja. Oroszországban a nagyipar semmi néven nevezendő helyreállításáról, a szocializmus semmi néven nevezendő tényleges építéséről nem lehet szó, ha nem állítjuk helyre és nem emeljük a kellő színvonalra a Donyec-medencét — mert a szocializmust csakis a nagyipar alapján lehet felépíteni. A Központi Bizottságban ügyeltünk erre.
Ezzel a vidékkel nem az történt, hogy valami jelentéktelen kis kérdést jogtalanul, nevetségesen és ostobán a Politikai Iroda elé terjesztettek, itt igazán komoly és halaszthatatlan ügyről volt szó.
A Központi Bizottságnak ügyelnie kell arra, hogy gazdaságunk ilyen tényleges központjában, alapjában és fundamentumában valóban jól dolgozzanak; és ott a Kőszénbányászat Központi Igazgatósága élén nem csak kétségtelenül odaadó, de valóban képzett és nagyképességű emberek álltak, sőt, nem tévedek, ha azt mondom, igen tehetséges emberek, s ezért a Központi Bizottság figyelme rájuk irányult. Ukrajna — független köztársaság, s ez szép dolog, pártvonalon azonban néha — hogy is fejezhetném ki magam udvariasabban — kerülő úton jár, s kénytelenek leszünk valahogy közelebbről szemügyre venni őket, mert ott furfangos emberek ülnek, és az ukrán Központi Bizottság, nem mondom, hogy becsap bennünket, de egy kicsit valahogy elhúzódik tőlünk. Hogy a dolgot tisztán lássuk, megvizsgáltuk az ügyet az itteni Központi Bizottságban és súrlódásokat, nézeteltéréseket találtunk. Van ott egy bizottság, a Kimka, amely a kisbányák kiaknázását irányítja. A Kimka és a Kőszénbányászat Központi Igazgatósága között, persze, erős súrlódások vannak. Nekünk, a Központi Bizottságnak, azonban van némi tapasztalatunk az ilyen dolgokban s ezért egyhangúlag elhatároztuk, hogy a vezető köröket nem mozdítjuk el, hanem, ha súrlódások lesznek, ismertessék azokat velünk akár a legeslegrészletesebben, mert amikor az ottani területen levő embereink nemcsak hogy odaadóak, de tehetségesek is, akkor igyekeznünk kell támogatni őket, hogy megtanulhassák, ami szükséges, ha eddig még nem tanulták meg. A dolog azzal végződött, hogy Ukrajnában pártkongresszust hívtak össze. Hogy mi jött ott felszínre, nem tudom, volt ott minden, ami csak jólesik. Érdeklődtem az ukrajnai elvtársaknál, Ordzsonikidze elvtársat pedig külön megkértem, s a Központi Bizottság is megbízta, utazzék oda és állapítsa meg, mi történt. Úgy látszik, holmi intrikákról és egyéb zűrzavarokról volt szó, s az Isztpart talán még tíz év alatt sem bogozza ki ezt a históriát, ha ugyan fog vele foglalkozni. Az azonban tény, hogy a Központi Bizottság egyhangú utasítása ellenére ezt a csoportot felváltották egy másikkal. Miről volt itt szó? Lényegében arról volt szó, hogy ennek a csoportnak egyes tagjai, minden nagyszerű tulajdonságuk ellenére, bizonyos hibákat követtek el. Abba a hibába estek, hogy túladminisztrálták a dolgokat. Ott munkásokkal van dolgunk. Mikor nálunk azt mondják, „munkások”, sokan azt hiszik, hogy ez gyári proletariátust jelent. Ez azonban egyáltalán nem áll. A háború óta nálunk a gyárakba olyan elemek is kerültek, akik egyáltalán nem proletárok és csak azért mentek a gyárba, hogy elbújjanak a háború elől, s vajon ma nálunk olyanok a társadalmi és gazdasági viszonyok, hogy a gyárakba kizárólag igazi proletárok mennek? Szó sincs róla. Marx szerint ez így van, de Marx nem Oroszországról írt, hanem az egész kapitalizmusról, a tizenötödik századtól kezdve. Hat évszázad folyamán ez így volt, a mai Oroszországban azonban nem így van. Akik a gyárakba mennek, igen gyakran nem proletárok, hanem mindenféle véletlen elemek.
Feladatunk az, hogy helyesen szervezzük meg a munkát, úgy hogy el ne maradjunk, hogy az előforduló súrlódásokat idejében megoldjuk és ne szakítsuk el az adminisztrálást a politikától. Mert politikánk és az adminisztrálás is arra épül, hogy az egész élcsapat kapcsolatban legyen az egész proletártömeggel, az egész paraszti tömeggel. Ha valaki megfeledkezik ezekről a kis hajtókerekekről, s mindent puszta adminisztrálással próbál megoldani, abból baj lesz. Az a hiba, amelyet a Donyec-medence funkcionáriusai elkövettek, egyéb hibáinkhoz képest jelentéktelen, de mint példa, mégis jellemző, hiszen a Központi Bizottság egyhangúlag követelte: „Ne mozdítsátok el ezt a csoportot, terjesszétek fel hozzánk a Központi Bizottságba még az apró konfliktusokat is, mert a Donyec-medence nem akármilyen kerület, a Donyec-medence olyan vidék, amely nélkül a szocialista építés jámbor óhaj marad csupán”, de egész politikai hatalmunk, a Központi Bizottság egész tekintélye elégtelennek bizonyult.
Ezúttal persze az adminisztrálásban volt a hiba; ezenkívül azonban volt egy csomó más hiba is.
Ez a példa mutatja, hogy nem a politikai hatalmon múlik a dolog, hanem azon, hogy érteni kell a vezetéshez, érteni kell az emberek helyes elosztásához, az apró összeütközések elkerüléséhez, úgy, hogy az állam gazdasági munkájában ne legyen fennakadás. Ez hiányzik nálunk és ez a hiba.
Úgy vélem, hogy amikor forradalmunkról beszélünk és a forradalom sorsát mérlegeljük, szigorúan meg kell különböztetnünk a forradalomnak azokat a feladatait, amelyeket teljesen megoldottunk s amelyek már visszavonhatatlanul belekerültek a világtörténelmi fordulat, a kapitalizmustól való elfordulás történetébe. Forradalmunknak már vannak ilyen tettei. Persze a mensevikek és Ottó Bauer — a II 1/2-es Internacionálé képviselője — kiabálhatják: „Az ő forradalmuk polgári forradalom”, de erre mi azt mondjuk, hogy a mi feladatunk végigvinni a polgári forradalmat. Hogy egyik fehérgárdista kiadvány szavaival éljek: 400 éven át gyűjtötték a trágyát állami intézményeinkben; mi ezt a trágyát négy év alatt eltakarítottuk — s ez óriási érdemünk. De mit tettek a mensevikek és eszerek? Semmit. Sem nálunk nem tudták, de még a fejlett, felvilágosult Németországban sem tudják ezt a középkori trágyát eltakarítani. S ezt az óriási érdemünket szemünkre vetik. Az, hogy a forradalom ügyét végigvittük — kitörölhetetlen érdemünk.
Most puskaporos a levegő. Egyes munkásszervezetek, például a reformista szakszervezetek, határozatokat hoznak a háború ellen és háborúellenes sztrájkkal fenyegetőznek. Nemrég, ha nem tévedek, egyik újságban olvastam egy táviratot, hogy a francia képviselőházban egyik kiváló kommunista beszédet mondott a háború ellen és kijelentette, hogy a munkások inkább a felkelést választják, semmint a háborút. Nem szabad a kérdést úgy feltenni, mint ahogy mi tettük fel 1912-ben, amikor a Bázeli Kiáltványt közzétették. Csakis az orosz forradalom mutatta meg, hogyan lehet kikerülni a háborúból, s hogy milyen erőfeszítéssel jár és mit jelent az — reakciós háborúból forradalmi úton kikerülni. A reakciós imperialista háborúk a világ minden táján elkerülhetetlenek. Az emberiség nem tudja és nem is fogja soha elfelejteni, hogy akkor tízmilliókat mészároltak le, és hogy most minden effajta kérdés eldöntésénél újabb tízmilliókat fognak lemészárolni. Hiszen a XX. században élünk, s az egyetlen nép, amely forradalmi úton került ki a reakciós háborúból — nem egyik vagy másik kormánynak a javára, hanem megdöntve a kormányokat —, az orosz nép, s az orosz népet az orosz forradalom vezette ki a háborúból. S az, amit az orosz forradalom kivívott, elidegeníthetetlen. Semmiféle erő el nem veheti ezt, mint ahogy nincs a világon az az erő, amely el tudná venni azt, amit a Szovjetállam alkotott. Világtörténelmi győzelem ez. Az államokat évszázadokon keresztül burzsoá típus szerint építették, és először találtunk olyan államformát, amely nem burzsoá államforma. Lehet, hogy rossz az apparátusunk, de mondják, hogy az első gőzgép, mikor feltalálták, szintén rossz volt, sőt nem is tudni, működött-e egyáltalán. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy feltalálták. Ha hasznavehetetlen volt is a gőzgép első formájában, ma mégis van gőzmozdonyunk. Ha csapnivalóan rossz is államapparátusunk, mégis megszületett a legnagyobb szabású történelmi találmány, létrejött a proletár típusú állam, — s ezért hirdesse bár egész Európa, ezernyi burzsoá újság, hogy milyen nyomor és milyen borzalmas állapotok uralkodnak nálunk, hogy a dolgozó nép élete nálunk csupa gyötrelem, mégis minden munkás a világ minden táján a Szovjetállamhoz vonzódik. Íme, ezek azok a nagy vívmányok, amelyeket elértünk, s amelyeket senki tőlünk el nem vehet. Számunkra azonban, a kommunista párt képviselői számára, ez csak a kezdet kezdete. Most az a feladat vár ránk, hogy felépítsük a szocialista gazdaság alapzatát. Felépítettük? Nem, még nem építettük fel. A szocialista alapzat még nem készült el. Azok a kommunisták, akik azt képzelik, hogy már elkészült, óriási hibát követnek el. Minden azon fordul meg, hogy azt, ami az orosz forradalom világtörténelmi érdeme, határozottan, világosan és józanul meg tudjuk különböztetni attól, amit a legnagyobb mértékben rosszul teljesítünk, amit még nem végeztünk el, s amit sokszor át kell még alakítanunk.
A politikai események mindig nagyon zavarosak és bonyolultak. Lánchoz lehet őket hasonlítani. Hogy az egész láncot kézben tarthassuk, meg kell ragadnunk a fő láncszemet. Nem választhatjuk ki önkényesen akármelyik láncszemet. Mi volt a döntő mozzanat 1917-ben? A háborúból való kilépés, ezt követelte az egész nép, s ez minden egyebet háttérbe szorított. A forradalmi Oroszország csakugyan kilépett a háborúból. Nagy erőfeszítésbe került, viszont számoltunk a nép legfőbb szükségletével, s ez hosszú évekre biztosította számunkra a győzelmet. S a nép megérezte, a paraszt látta, a frontról hazaérkező katona tökéletesen megértette, hogy a Szovjethatalom demokratikusabb, a dolgozókhoz közelebb álló hatalom. Akármennyi ostobaságot és helytelen dolgot követtünk is el más területeken, minthogy ezt a legfőbb feladatot teljesítettük, minden rendben volt.
Mi volt a döntő mozzanat 1919-ben és 1920-ban? — A fegyveres ellenállás. Akkor egy világhatalmasság, az antant támadt ránk és fojtogatott bennünket, és nem volt szükség propagandára — minden pártonkívüli paraszt megértette, mi történik. Jön a földesúr. A kommunisták tudnak harcolni ellene. Ezért volt a parasztság tömege a kommunisták mellett, ezért győztünk.
1921-ben a rendezett visszavonulás volt a döntő mozzanat. Ezért volt szükség a legszigorúbb fegyelemre. A „munkásellenzék” azt mondta: „Ti lebecsülitek a munkásokat, a munkásoknak többet kell kezdeményezniük.” A kezdeményezésnek abban kell megnyilvánulnia, hogy rendezetten vonuljunk vissza és szigorú fegyelmet tartsunk. Aki pánikhangulatot kelt vagy megszegi a fegyelmet, akár csak a legkisebb mértékben, pusztulásba dönti a forradalmat, mert nincs nehezebb, mint visszavonulni olyan emberekkel, akik megszokták az előnyomulást, akiket forradalmi nézetek és eszmék fűtenek, s akik lelkük mélyén minden visszavonulást majdnem aljasságnak tartanak. A legnagyobb veszély az, ha a rend felbomlik, a legnagyobb feladat pedig, hogy a rendet fenntartsuk.
S mi a döntő mozzanat ma? Ma a döntő mozzanat — s beszámolómban éppen ehhez akartam eljutni, ezt a következtetést szeretném levonni — nem a politika, abban az értelemben, hogy irányt változtatunk; erről az új gazdasági politikával kapcsolatban szerfelett sokat beszélnek. A levegőbe beszélnek. A legártalmasabb fecsegés ez. Az új gazdasági politikával kapcsolatban igen nagy nálunk a sürgés-forgás, kezdik az intézményeket átalakítani, új intézményeket létesítenek. Ártalmas fecsegés ez. Eljutottunk oda, hogy a döntő — az ember, az emberek kiválasztása. Nehezen érti meg ezt az a forradalmár, aki megszokta, hogy harcoljon a kicsinyes dolgok és a kultúráról való szavalás ellen, aki az intézmények átépítése helyett az egyéniség szerepét helyezte előtérbe. Most azonban olyan helyzetbe kerültünk, amelyet politikailag józanul kell értékelnünk — oly messzire nyomultunk előre, hogy valamennyi hadállásunkat nem tudjuk megtartani és nem is szükséges megtartanunk.
Nemzetközi helyzetünk az utóbbi években óriási mértékben megjavult. Kiharcoltuk az állam szovjet típusát — ezzel az egész emberiség egy lépéssel előbbre jutott, s a Kommunista Internacionálé a különböző országokból érkező hírekkel napról napra újra igazolja ezt. Ebben senki egy cseppet sem kételkedik. A gyakorlati munka terén azonban az a helyzet, hogy ha a kommunisták nem tudnak gyakorlati segítséget nyújtani a parasztság tömegeinek, azok nem fogják a kommunistákat támogatni. Nem arra kell a figyelmünket összpontosítani, hogy törvényeket hozzunk, hogy jobb dekrétumokat adjunk ki stb. Volt idő, mikor a dekrétum a propaganda egyik formája volt. Nevettek rajtunk, azt mondták, a bolsevikok nem látják, hogy rendeleteiket nem hajtják végre; az egész fehérgárdista sajtó egyre ezen gúnyolódott, pedig a dekrétumoknak ez az időszaka indokolt volt, mert amikor a bolsevikok megragadták a hatalmat, azt mondták az egyszerű parasztnak és az egyszerű munkásnak: nézzétek, így szeretnénk, hogy kormányozzák az államot; itt a dekrétum, próbáljátok meg. Az egyszerű munkásnak és parasztnak rendeletek formájában azonnal megmutattuk politikai elképzeléseinket. Ezzel nyertük meg azt a nagy bizalmat, mellyel a néptömegek irántunk viseltettek és viseltetnek. A forradalom kezdetén erre az időszakra szükség volt, enélkül nem álltunk volna a forradalmi események élén, hanem az események mögött kullogtunk volna. Enélkül nem nyertük volna meg a munkások és parasztok bizalmát, akik az életet új alapokon akarták felépíteni. Ez az időszak azonban elmúlt s ezt nem akarjuk megérteni. Most a parasztok és a munkások kinevetnek bennünket, ha elrendeljük, hogy egy ilyen meg ilyen intézményt fel kell építeni vagy át kell alakítani. Most az egyszerű munkást és parasztot ez nem érdekli, és igazuk is van, mert most nem ez a döntő. Neked, kommunistának, nem ezzel kell most a nép elé állnod. Mi, akik az állami intézményekben ülünk, mindig el vagyunk halmozva ilyen apró kis ügyekkel, de nem ezt a láncszemet kell most megragadni, nem ezen fordul meg a dolog, hanem azon, hogy az emberek nem a megfelelő helyre vannak állítva, hogy a felelős kommunistát, aki nagyszerűen végigcsinálta a forradalmat, olyan kereskedelmi és ipari ügyekkel bízták meg, melyekhez nem is konyít, s meggátol bennünket abban, hogy a dolgokat igaz valójukban lássuk, mert az ő háta mögött nagyszerűen megbújnak a spekulánsok és a szélhámosok. Az a baj, hogy hiányzik a végrehajtás gyakorlati ellenőrzése. Ez prózai feladat, kis feladat, apró-cseprő ügyek ezek, olyan viszonyok között azonban, amikor egy óriási politikai átalakulás van mögöttünk, amikor egy ideig kapitalista környezetben kell léteznünk, nem a szó szűkebb értelmében vett politika (az, amit az újságok írnak, politikai szószátyárkodás, amiben egy parányi szocializmus sincs), nem a határozatok, nem az intézmények és azok átszervezése a döntő. Ha erre valóban szükség van, meg fogjuk csinálni, de ne ezzel menjenek a néphez, hanem válasszák ki a megfelelő embereket és ellenőrizzék a gyakorlati végrehajtást — és a nép ezt értékelni fogja.
A néptömeg tengerében mi mégis csak egy csepp vagyunk, s csak akkor kormányozhatunk, ha helyesen fejezzük ki azt, amit a nép elismer. Enélkül a kommunista párt nem fogja vezetni a proletariátust, a proletariátus nem fogja magával vinni a tömegeket és az egész gépezet széthull. A nép és az egész dolgozó tömeg most csakis azt látja a maga szempontjából döntő fontosságúnak, hogy kétségbeejtő szükségén és éhínségén gyakorlatilag segítsünk és megmutassuk, hogy valóban van javulás, mégpedig olyan, amilyenre a parasztnak szüksége van, amilyent a paraszt megszokott. A paraszt ismeri a piacot és ismeri a kereskedelmet. A közvetlen kommunista elosztást nem tudtuk bevezetni. Ehhez nem volt elegendő gyárunk és gyári felszerelésünk. Az ellátást tehát kereskedelem útján kell biztosítanunk, s ezt nem szabad rosszabbul csinálnunk a kapitalistánál, különben a nép az ilyen kormányzatot nem tudja majd elviselni. A mostani helyzetben ez a döntő. S ha nem következik be valami váratlan meglepetés, 1922-ben egész munkánknak ez kell hogy legyen a magva — három feltétellel.
Első feltétel: ha nem lesz intervenció. Diplomáciánk révén mindent megteszünk, hogy elkerüljük az intervenciót, ennek ellenére az intervenció bármely pillanatban lehetséges. Valóban résen kell lennünk s a Vörös Hadsereg érdekében bizonyos súlyos áldozatokat kell hoznunk, természetesen szigorúan megszabva ezen áldozatok méreteit. Az egész burzsoá világ szemben áll velünk és csak azt keresi, hogy milyen formában fojtson meg bennünket. Mensevikjeink és eszereink pedig nem egyebek, mint ennek a burzsoáziának az ügynökei. Ilyen a politikai helyzetük.
Második feltétel: ha a pénzügyi válság nem lesz túlságosan súlyos. A válság közeledik. Erről még hallani fognak a pénzügyi politika kérdésével kapcsolatban. Ha a válság túlságosan éles és súlyos lesz, sok mindent ismét át kell majd alakítanunk és minden erőnket erre az egyre kell összpontosítanunk. Ha a válság nem lesz túlságosan súlyos, még hasznos is lehet: a mindenféle és fajta állami trösztökben levő kommunisták között egy kis tisztogatásra fog alkalmat adni. Csak el ne felejtsük ezt a tisztogatást meg is csinálni. A pénzügyi válság megrázkódtatja az intézményeket és a vállalatokat, és elsősorban a rosszak fognak összeomlani. Csak arra kell majd ügyelnünk, hogy ne okolják mindenért a szakembereket, ne arról fecsegjenek, hogy a felelős kommunisták nagyon derék emberek, harcoltak a frontokon és mindig jól dolgoztak. Szóval, ha a pénzügyi válság nem lesz túlságosan súlyos, bizonyos hasznot is húzhatunk belőle, és tisztogatást hajthatunk végre, nem úgy, ahogy a Központi Ellenőrző Bizottság vagy a Központi Felülvizsgáló Bizottság, hanem annak rendje és módja szerint felülvizsgálva minden felelős kommunistát a gazdasági intézményekben.
Harmadik feltétel: ha ez alatt az idő alatt nem követünk el politikai hibákat. Persze, ha elkövetünk politikai hibákat, akkor az egész gazdasági építkezést aláássuk és azzal kell majd foglalkoznunk, hogy a hibák kijavításán és az irányvonalon vitatkozzunk. Ha azonban ilyen sajnálatos hibák nem fordulnak elő, akkor a legközelebbi időben nem a rendeletek és nem a szó szűkebb értelmében vett politika, nem az intézmények és megszervezésük lesz a döntő — ezekkel a kérdésekkel, amennyiben erre szükség lesz, a felelős kommunisták és a szovjet intézmények fognak foglalkozni —, hanem az emberek kiválasztása és a végrehajtás ellenőrzése. Ez lesz egész munkánk kulcsa. Ha ezt a gyakorlatban megtanuljuk és hasznos gyakorlati munkát végzünk, akkor ismét leküzdünk majd minden nehézséget.
Befejezésül ki kell térnem szovjet szerveink, legfelsőbb intézményeink és a párt hozzájuk való viszonya kérdésének gyakorlati oldalára. A párt és a szovjet intézmények között helytelen viszony alakult ki, s ebben a kérdésben valamennyien egyetértünk. Egy példán megmutattam, hogyan ráncigálnak konkrét apró-cseprő ügyeket rögtön a Politikai Iroda elé. Formailag nagyon nehéz ebből a helyzetből kivezető utat találnunk, mert pártunk az egyedüli kormányzó párt s a párttagoknak nem lehet megtiltani, hogy panaszt tegyenek. Ezért aztán a Népbiztosok Tanácsából mindent a Politikai Iroda elé cipelnek. Itt sokban én is hibás vagyok, mert a Népbiztosok Tanácsa és a Politikai Iroda közötti kapcsolatot nagyrészben személyesen én tartottam fenn. S amikor nekem el kellett mennem, kiderült, hogy a két kerék nem forog egyformán, Kamenyevnek háromszoros munkát kellett végeznie, hogy ezt a kapcsolatot fenntarthassa.
A legfontosabb irányelvek tekintetében a Központi Bizottságban teljes az egyetértés, és remélem, hogy a kongresszus nagy figyelmet fog erre a kérdésre fordítani és oly értelemben fogja jóváhagyni az irányelveket, hogy a Politikai Irodát és a Központi Bizottságot mentesíteni kell az apró-cseprő ügyektől, a felelős funkcionáriusok munkájának színvonalát pedig emelni kell. A népbiztosoknak felelniök kell munkájukért, meg kell szüntetni azt a gyakorlatot, hogy először a Népbiztosok Tanácsához, aztán pedig a Politikai Irodához fordulnak. Formailag nem szüntethetjük meg azt a jogot, hogy a Központi Bizottsághoz forduljanak panasszal, mert pártunk az egyedüli kormányzó párt. Véget kell vetni annak, hogy mindenféle apró-cseprő üggyel a Központi Bizottságot zaklassák, emelni kell a Népbiztosok Tanácsának tekintélyét azzal, hogy a munkában többet vegyenek részt a népbiztosok, nem pedig a helyetteseik; meg kell változtatni a Népbiztosok Tanácsa munkájának jellegét azon a ponton, ahol az elmúlt évben nem tudtam eredményt elérni: sokkal nagyobb gondot fordítsunk arra, hogy ügyeljünk a végrehajtás ellenőrzésére.
Ezzel kapcsolatban figyelmet kell fordítani arra, hogy a Népbiztosok Tanácsában, valamint a Munka és Honvédelem Tanácsában csökkentsük a bizottságok számát, hogy ezek a szervek ismerjék és megoldják saját feladataikat s ne forgácsolódjanak szét töméntelen kisebb bizottságra. A napokban rendet teremtettek a bizottságok portáján. 120 bizottságot számláltak össze. És hány bizonyult közülük szükségesnek? Tizenhat! S ez már nem az első rendcsinálás. Ahelyett, hogy kiki a saját munkájáért felelne, ahelyett, hogy a Népbiztosok Tanácsában határoznának abban a tudatban, hogy határozatukért maguk felelnek — bizottságok háta mögé bújnak. Ezekben a bizottságokban az ördög sem ismeri ki magát, senki se tud eligazodni, hogy ki a felelős; minden összekuszálódott s a végén olyan határozatot hoznak, amely szerint mindenki felelős.
Ezzel kapcsolatban rá kell mutatnom arra, hogy a területi gazdasági tanácskozások autonómiáját és tevékenységét ki kell terjeszteni és tovább kell fejleszteni. Oroszország területi beosztását most tudományos alapon, a gazdasági és éghajlati viszonyoknak, az életfeltételeknek, a fűtőanyagbeszerzés, helyi ipar stb. viszonyainak figyelembevételével állapítottuk meg. Ennek a beosztásnak az alapján szerveztük meg a kerületi és területi gazdasági tanácskozásokat. Részleges módosítások természetesen még lesznek, de ezeknek a tanácskozásoknak a tekintélyét emelni kell.
El kell érnünk továbbá, hogy az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság erélyesebben dolgozzék, hogy az ülésszakokra rendszeresen üljön össze, s hogy ezek az ülésszakok hosszabb ideig tartsanak. Az ülésszakokon meg kell tárgyalni a törvényjavaslatokat, melyeket néha sebtében terjesztenek a Népbiztosok Tanácsa elé, anélkül, hogy erre feltétlen szükség volna. Inkább halasszák el az ilyen javaslatok tárgyalását és adjanak időt az illetékes funkcionáriusoknak arra, hogy elmélyülten gondolkozzanak a kérdésen, és támasszanak nagyobb igényeket a törvények szerkesztőivel szemben, amit eddig nálunk nem tettek.
Ha az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság ülésszakai hosszabbak lesznek, az ülésszakokon szekciókat és albizottságokat fognak alakítani és szigorúbban tudják majd ellenőrizni a munkát, egyre arra törekedve — ami véleményem szerint a jelenlegi politikai helyzetben a legfontosabb, a leglényegesebb —, hogy a súlypontot az emberek kiválasztására és a tényleges végrehajtás ellenőrzésére helyezzék.
Be kell ismernünk és ne féljünk beismerni, hogy a felelős kommunistákat 100 eset közül 99-ben nem arra a helyre állították, amelyre most alkalmasak, hogy nem tudják elvégezni a rájuk bízott feladatokat s hogy most tanulniok kell. Ha ezt beismerjük, és ha a kellő lehetőségünk is megvan hozzá — a mai általános nemzetközi helyzetből ítélve elegendő időnk lesz rá, hogy megtanuljuk, amire szükségünk van —, ezt, ha törik, ha szakad, meg kell tenni. (Viharos taps.)
Megjelent „Az Oroszországi Kommunista
(bolsevik) Párt tizenegyedik kongresszusa.
Gyorsírói feljegyzés” c. könyvben. Moszkva 1922.
Lenin Művei. 33. köt. 257—304. old.
(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
A felszabadult főváros húsz éve – A gazdasági fejlődés hatása a főváros népesedésére (Idézet: Felszabadulás krónikája)
II. A gazdasági fejlődés hatása a főváros népesedésére
A főváros iparának, építőiparának elmúlt másfél évtized alatti rohamos fejlődése a munkaerőszükséglet nagyarányú növekedésével járt együtt. Az építőipari tevékenység kibontakozása, az új iparvállalatok létesítése, a meglevők bővítése eredményeként — különösen az 50-es évek elején — nagymértékben növekedett a munkahelyek száma, mind több és több munkaerő egyidejű foglalkoztatása vált lehetővé és szükségessé.
A munkaerőszükségletet Budapest lakossága — noha a munkába álló nők száma igen tetemes volt — nem fedezhette. A fővárosban bőven kínálkozó sokféle munkaalkalom, a nagyvárosi élet nyújtotta számos szórakozási lehetőség a vidékiek számára nagy vonzóerőt jelentett. Évente több tízezer vidéki hagyta el régi lakóhelyét és telepedett le Budapesten.
A főváros népességének száma 1949-től napjainkig, mintegy 330 ezer fővel gyarapodott. A növekedés nagyságának érzékeltetésére érdemes megemlíteni, hogy Miskolc, Debrecen és Dunaújváros lakosságának együttes száma kb. ennyinek felel meg. 1949. január 1-én 1 590 000, 1964. január 1-én 1 920 000 lakosa volt Budapestnek.
Jelenleg az ország lakosságának 18,9%-a él a fővárosban.
A népességgyarapodás két forrása — a születések és halálozások különbségéből eredő természetes szaporodás és a bevándorlási többlet — közül 1949 óta, 2 esztendő kivételével, mindvégig a bevándorlás játszotta a döntő szerepet.
A főváros népessége azonban nemcsak számbelileg változott az elmúlt másfél évtized alatt. A lezajlott társadalmi-gazdasági átalakulás, a gyorsütemű gazdasági fejlődés erőteljesen átformálta a lakosság összetételét is.
Az önállók, vagyonukból élők és ezek eltartottjainak aránya a népességben az 1949. évi több mint 14%-ról 4% alá süllyedt. Az alkalmazásban álló fizikai és szellemi dolgozók, valamint a termelőszövetkezeti tagok (eltartottjaikkal együtt számítva) jelenleg 84%-át képezik a főváros népességének.
Jelentősen megnőtt 1949 óta — különösen a nők körében — a keresők száma és aránya. 1949. január 1-én az aktív keresők, illetve nyugdíjat élvezők 54,8%-át képezték a népességnek, 1963. január 1-ig arányuk 68,2%-ra emelkedett. 1949-ben 100 keresőre 82 eltartott jutott, ma 100 keresőnek 47 személyt kell eltartania. A kereső nők száma 1949 óta 335 ezerről 614 ezerre emelkedett.
A keresők számának növekedése a népgazdaság különböző területei közül az iparban és az építőiparban volt a legszámottevőbb. Az ipari keresők száma az 1949. évi 346 ezerről 521 ezerre, az építőipariaké 25 ezerről 90 ezerre emelkedett.
III. A fővárosi lakosság életkörülményeinek változása
1950 óta
A gazdasági ágazatokban dolgozók tevékenységének eredményeként létrejött nemzeti jövedelem nagysága, növekedésének mértéke határozza meg egyrészt a termelés bővítésének lehetőségét, másrészt a lakosság életkörülményeinek alakulását. Hazánkban a nemzeti jövedelem 1949 és 1963 között több mint két és félszeresére emelkedett. Ezen belül a nemzeti jövedelem mintegy 70%-át képező lakossági fogyasztás 1963-ban 225%-a volt az 1949. évinek.
Az életszínvonal, az életkörülmények javulását legszemléltetőbben a reálbérek, illetve reáljövedelmek növekedése jelzi. A munkások és alkalmazottak egy főre jutó reáljövedelme 1963-ban 93%-kal, egy keresőre jutó reálbére pedig 66%-kal haladta meg az — 1938. évinél magasabb — 1949. évi színvonalat.
Az egy főre jutó reáljövedelem növekedésében számos tényező játszott szerepet. Így pl. a többszöri béremelés, a nyugdíjrendezések, a családi pótlék felemelése, s természetesen a kiskereskedelmi árak csökkenése. Az anyagi jólét növekedésének egyik igen lényeges forrásaként kell megemlíteni azonban a foglalkoztatottság színvonalának számottevő emelkedését is.
A növekvő jövedelemből a fővárosi családok az utóbbi években már mind nagyobb hányadot fordíthattak az életet megkönnyítő, a szórakozást, kultúrigényt kielégítő tartós fogyasztási cikkek beszerzésére, illetve pénztartalékok képzésére, amellett, hogy összegszerűen többet költöttek élelmiszerek vásárlására is.
A háztartásstatisztikai feljegyzéseket vezető fővárosi munkás és alkalmazotti családok adatai szerint az 1963. évi egy főre jutó kiadás közel 20%-kal volt magasabb az 1958. évinél, s ezen belül a tartós fogyasztási cikkek beszerzésére fordított összeg aránya 7,8%-ról 8,7%-ra emelkedett.
A budapesti lakosság takarékbetétállománya 1963 végén 5 milliárd forint volt, csaknem kétszerese az 1960. évinek.
Az életkörülmények javulását természetesen nemcsak a jövedelmek növekedése jelenti. Az egészségügyi ellátás színvonalának javulása, a dolgozók társadalmi megbecsülése, a gyermekekről való gondoskodás számtalan formája, a kereskedelmi ellátás kulturáltságának fokozódása, a műveltségi színvonal emelkedése, a megnövekedett kulturális igények kielégítése stb. mind, mind olyan tényező, amely az emberek életét szebbé teszi, s amelynek eredménye számokban sokszor nem is fejezhető ki.
Az életkörülményeket befolyásoló tényezők sokaságából néhányat szeretnénk kiragadni, s kicsit részletesebben is vizsgálni.
1. A lakosság vásárlásainak alakulása a fővárosi kiskereskedelem forgalma alapján
A lakosság vásárlóerejének növekedését, igényeinek — az élet- körülmények javulásából származó — fokozódását a kereskedelmi forgalom alakulása tükrözi leghívebben.
A fővárosi kiskereskedelmi forgalom elmúlt 10 év alatti növekedésének mértéke messze felülmúlta a felszabadulás előtti évek fejlődési színvonalát. 1953 és 1963 között évente átlagosan mintegy 6%-kal emelkedett a forgalom. Az 1963. évi több mint 25 milliárd forint értékű árueladás már 86%-kal múlta felül a 10 évvel korábbit. Legnagyobb mértékben — évente közel 9%-kal — az iparcikkek eladási forgalma növekedett, melyben természetesen a számos újfajta tartós fogyasztási cikk megjelenése és az ezek iránti érdeklődés rohamos növekedése játszott szerepet.
Az életkörülmények javulását jelzi, hogy a kiskereskedelmi forgalom nemcsak növekedett, hanem összetételében is lényegesen változott az elmúlt évtized alatt. Az 1950-es évek elején még a forgalom 63%-át képezték az élelmiszerek, s 37%-át az iparcikkek. 1963-ban 100 Ft-nyi eladási forgalomból már csak 54 Ft jutott az élelmiszerekre, s 46 Ft az iparcikkekre. A jövedelmek emelkedésével párhuzamosan tehát a lakosság egyre többet költött ruházkodásra, tartós fogyasztási cikkek beszerzésére, amellett, hogy élelmiszervásárlásai is növekedtek.
Az élelmiszerforgalom
1963-ban több mint másfélszerese volt az 1953. évinek. Különös figyelmet érdemel, hogy az emelkedés nem az alapvető élelmiszerek, hanem elsősorban a csemegeáruk, gyarmatáruk, valamint a különféle élvezeti cikkek keresletének növekedéséből adódott. Például cukorból, lisztből, zsírból alig változott a forgalom, vajból azonban az 1963. évi eladás csaknem háromszorosa, babkávéból 45-szöröse, teából több mint 2,5-szerese, déli gyümölcsből közel 10-szerese volt az 1953. évinek.
Az iparcikkeladás
emelkedése az átlagos forgalomnövekedést jelentősen túlszárnyalta. Ruházati, textil- és bőrárukból 1963-ban 92%-kal, vegyes iparcikkekből 176%-kal fogyott több, mint 10 esztendővel korábban. Az utóbbi években különösen számottevően emelkedett az iparcikkek közül az ún. tartós fogyasztási cikkek forgalma, melyek beszerzésére csak az anyagi jólét bizonyos fokának elérése után gondolhatnak az emberek. E tekintetben igen sokat jelentett az 1958 őszén bevezetett hitelakció, amely számos, kisebb jövedelmű lakos számára is lehetővé tette a nagyobb értékű háztartási gépek, híradástechnikai, lakberendezési stb. cikkek megvásárlását.
A fontosabb tartós fogyasztási cikkek közül pl. motorkerékpárból az 1963. évi eladás három-négyszerese volt az 1953. évinek, televízióból pedig 1963-ban közel 50 ezer darabot vásárolt a lakosság, az 1957. évi alig több mint 3 ezerrel szemben. A különféle háztartási gépek közül pl. parkettkefélőből az utóbbi négy esztendő alatt évente csaknem 5 ezer, porszívóból 22—23 ezer, mosógépből mintegy 35 ezer darab kelt el. 1963-ban megemelkedett a hűtőszekrény vásárlás: az 1963-ban eladott mennyiség — csaknem 20 ezer darab — közel 2,5-szerese volt az 1960. évinek.
A főváros kereskedelmi hálózata az elmúlt 10—15 esztendő alatt mind forgalomlebonyolító képességét, mind kulturáltságát tekintve a háború előttit magasan meghaladó színvonalra emelkedett.
A sok-sok apró üzlet nagyrészét tágas, reprezentatív boltok, vendéglátóhelyek váltották fel, amelyek nemcsak a forgalom lebonyolítása, hanem a városkép szempontjából is számottevő fejlődést jelentettek. A Fővárosi Tanács évről évre igen tekintélyes összeget (1958—1963-ban például összesen mintegy 622 millió forintot) fordított a kereskedelmi hálózat fejlesztésére.
1964. június 30-án a magánkiskereskedőket nem számítva 6701 bolt, s 1778 kereskedelmi vendéglátóhely — összesen 56 ezer alkalmazottal — bonyolította a forgalmat az 1952. évinél, szám szerint is több (173-mal, illetve 580-nal), de főként korszerűbb egység. 1952 és 1956 között a hálózatfejlesztés elsősorban a lehetséges bővítések megvalósítására vagyis a meglevő üzletek kapacitásának növelésére irányult. A II. hároméves tervidőszaktól kezdődően azonban a hálózat minden tekintetben rohamosan fejlődött. Az élelmiszer- boltok száma 1957 óta 240-nel, az iparcikküzleteké közel 200-zal, a kereskedelmi vendéglátóhelyek száma pedig 76-tal gyarapodott.
Az állami és szövetkezeti kiskereskedelem
boltjainak,
áruházainak
vendéglátó-helyeinek
üzemi vendéglátóhelyeinek
száma
1952. XII. 31.
6528
1198
540
1957. XII. 31.
6262
1702
790
1960. VI. 30.
6654
1788
800
1964. VI. 30.
6701
1778
1029
A II. hároméves terv időszakában adták át rendeltetésének pl. a Lenin krt. 12. és 27. sz. alatti élelmiszeráruházat, a „Park”, az „Európa”, a „Berlin” Éttermet, az Emke Kávéházat, az Üllői úti üzleteket. Az 1960 óta létesült egységek közül külön említést érdemel pl. a Royal Szálló, valamint a Citadella vendéglátó kombinátja, a Baross téri cipőbolt, s a Lágymányosi lakótelep üzletsora, a József Attila lakótelep ABC áruháza.
A főváros kiskereskedelmi hálózatának tervszerű fejlesztése eredményeként csökkent a külső és belső kerületek ellátottsága közti különbség. 1958-ban épült fel pl. az ország egyik legmodernebb üzletháza, az Újpesti Állami Áruház, s környékén azóta is számos új üzlet létesült. Kereskedelmi központ alakult ki például Kispesten a Vöröshadsereg útján, Csepelen a Rákóczi Ferenc úton.
Különösen számottevő volt a boltok számának növekedése azokban a kerületekben, ahol új lakótelep létesült (pl. XI., XIII., XIV. kerületben). Természetesen nincs szükség arra, hogy a külső kerületek boltsűrűsége megközelítse a belső kerületekét, de a jelenlegi különbségek további csökkentése még feltétlenül indokolt.
A kereskedelmi munkaszervezés egyszerűsítése, a forgalomlebonyolító-képesség növelése, a vásárlási idő lerövidítése, s nem utolsó sorban az egységek működésének gazdaságossága szempontjából igen nagy jelentősége van a korszerű eladási formák bevezetésének.
Az első kísérleti élelmiszer-önkiszolgáló bolt létesítése (1955. augusztus) óta 339 élelmiszerboltban és 269 iparcikküzletben, illetve áruházi osztályon korszerűsítették az árusítást.
Az önkiszolgáló, gyorskiszolgáló, minta után árusító boltok számának további — és fokozott — gyarapítása minden tekintetben kívánatos.
2. A lakosság által igénybe vett anyagi jellegű szolgáltatások fejlődése
A lakosság részére nyújtott anyagi jellegű szolgáltatások: víz-, gáz-, villamosenergia-ellátás, közlekedés stb. iránti igény az elmúlt másfél évtized alatt évről évre rohamosan emelkedett.
Okait keresve elég csupán két körülményt figyelembe venni: 1. a népesség számának nagymérvű gyarapodását; 2. a fővároshoz csatolt peremkerületek ellátottságának alacsony színvonalát.
1949-ben — a főváros jelenlegi területét tekintve — a lakások 34%-a nem volt ellátva vízvezetékkel, 10%-a még a villanyt is nélkülözte, s mindössze 33%-a volt bekapcsolva a gázszolgáltatásba. Az ellátatlan lakások aránya a külső kerületekben rendkívül magas volt.
Hasonló volt a helyzet a közlekedés tekintetében is. A főváros belső területeit sűrűn hálózták be villamos- és autóbuszvonalak, ugyanakkor a külső kerületek általában csak egy-egy villamosvonallal és összesen 9 autóbuszvonallal rendelkeztek.
Ezek a körülmények magyarázatát adják annak, hogy a kommunális ellátást, s a közlekedési viszonyokat illetően a helyzet még jelenleg sem tekinthető teljesen kielégítőnek, jóllehet az 1950 óta elért fejlődés talán ezeken a területeken a legnagyobb.
a) Vízszolgáltatás
1950 óta a főváros vízcsőhálózata közel 880 km-rel (44%-kal) bővült, s a fejlesztés közel 70%-ban — a peremkerületek ellátottsági színvonalát javította. A vízcsőhálózatnak ma már közel 42%-a található a külső kerületekben az 1950. évi 30%-kal szemben. A hálózatbővítés eredményeként mind több új fogyasztó bekapcsolására kínálkozott lehetőség. 1949 óta, a vízcsőhálózatba bekapcsolt lakások aránya 66%-ról 75%-ra emelkedett. A főváros vízigénye 1950 óta rohamosan növekedett. A háztartások 1963. évi vízfelhasználása már közel másfélszerese volt az 1950. évinek, több mint Kis-Budapest háború előtti teljes fogyasztása. 1963-ban — a háztartások részére értékesített mennyiség alapján számítva — egy lakosra napi 118 liter vízfogyasztás jutott, az 1950. évi 100 literrel szemben.
Még nagyobb arányban: több mint háromszorosára emelkedett az ipari és egyéb fogyasztók által felhasznált vízmennyiség 1950 és 1963 között, amely a gyorsütemű ipari fejlődés természetes következménye.
Az igények rohamos növekedése nehéz feladat elé állította a Fővárosi Vízműveket. 1963-ban már több mint kétszer annyi vizet kellett termelnie, mint az 1950-es évek elején.
A termelőtelepek fejlesztése már az első hároméves terv időszakában megkezdődött, számottevő eredmények azonban főként csak 1950 után jelentkeztek.
Új termelőtelep épült többek között Cinkotán, Pestlőrincen, Kispesten, Árpádligeten, Kelenföldön, Rákoscsabán. 1952 óta összesen több mint 200-zal nőtt a csőkutak száma, a csáposkutaké pedig 12-ről 39-re emelkedett.
1958-ban helyezték üzembe a Délpesti Ipari Vízművet, amely napi 35 ezer köbméter vizet szolgáltat ipari célokra. Mivel a Vízművek megkívánt teljesítőképességét a parti kútrendszer további bővítése már nem biztosíthatta, 1957-ben megkezdték a felszíni vízkivételi berendezések építését. 1959-ben lépett üzembe a napi 40 ezer m3 víz termelésére alkalmas felszíni vízkivételi mű, majd 1961-ben elkészült a káposztásmegyeri felszíni vízkivételi mű első szakasza is, amely napi 100 ezer m3-rel növelte a Vízművek termelőkapacitását. (A további napi 100 ezer m3 vizet jelentő második szakasz üzembe helyezése a tervek szerint 1966 végére várható.)
b) Gázszolgáltatás
1950 óta a fővárosi gázcsőhálózat hossza 1290 km-ről 1569 km-re növekedett. A hálózat kiterjesztése folytán évről évre tetemesen emelkedett a gázfogyasztók száma, s rohamosan nőtt a felhasznált gáz mennyisége. 1950 és 1963 között több mint 120 ezer háztartási, ipari és egyéb közületi fogyasztót kapcsoltak be az ellátásba, s ezzel csaknem 280 ezerre nőtt a gázfogyasztók száma. 1963 végén 273 ezer háztartás élvezte a központi gázszolgáltatás előnyeit, lényegesen több mint az 50-es évek elején, de a fővárosi háztartásoknak még így is csak mintegy 50 %-a.
A gyorsan növekvő igények kielégítése a gáztermelés számottevő fokozását követelte meg. A főváros gázfogyasztása 1963-ban már több mint 2,5-szerese volt az 1950. évinek.
Az igények kielégítése érdekében ismételten bővítették, korszerűsítették az Óbudai Gázgyár termelőberendezéseit, majd lényegesen nagyobb arányú beruházásokra került sor.
A dél-dunántúli földgáz és a dunaújvárosi II. sz. kohó gázfeleslegének felvezetésére megépítették a csővezetékeket, s mindazokat a létesítményeket, amelyekkel a gáz a fővárosba eljuttatható, illetve városi fogyasztásra alkalmassá tehető. 1961-ben adták át például rendeltetésének az albertfalvai vízgőzös földgázbontót, majd 1963 decemberében az óbudai levegős földgázbontót. A két létesítmény együttesen napi 600 ezer m3-rel növelte a gáztermelési kapacitást.
c) Villamosenergia-szolgáltatás
A villanyhálózatba bekapcsolt lakások aránya az 1949. évi 90%-ról 1963 végéig 99%-ra emelkedett Budapesten. 1963 végén az ipari és egyéb közületi fogyasztókkal együtt összesen mintegy 660 ezer villamosenergia-fogyasztó volt a fővárosban. A felhasznált villamosenergia mennyisége csak az utóbbi 7 esztendő alatt is közel 90%-kal emelkedett. A lakosság részére értékesített mennyiség növekedése pedig még ennél is nagyobb mérvű volt. A háziasszonyok munkáját előmozdító háztartási gépek (mosógépek, porszívógépek, parkettkefélő gépek stb.) mind általánosabb használata következtében 1956 óta a gépek meghajtására szolgáló áramfogyasztás több mint kétszeresére nőtt.
1963-ban egy háztartási fogyasztóra összesen 676 kWó villamosenergia-fogyasztás jutott, csaknem 300 kWó-val több, mint 1956-ban.
d) Távfűtés-, melegvíz-szolgáltatás
A lakosság részére nyújtott anyagi jellegű szolgáltatások között legkisebb múltra a távfűtés-, melegvíz-szolgáltatás tekinthet vissza. A lakások fűtésének ez a korszerű megoldása csak az utóbbi években — főként a lakótelepi építkezések kapcsán — került alkalmazásra.
1960 és 1963 között a távfűtéssel ellátott lakások száma 4839-ről több mint 14 ezerre emelkedett, s 1963 végén csaknem ennyi részesült melegvíz-szolgáltatásban. A távfűtésbe bekapcsolt lakások aránya legszámottevőbb a XI., IX. és a XIII. kerületekben: 14,3, 11,0, illetve 9,8%.
e) Fürdők
Budapest — hazánk fővárosa — nemcsak az ország gazdasági és kulturális központja, hanem kiváló fürdői révén nagyhírű gyógyhely és üdülőhely is.
Budapest 45 fürdőjét évente kb. 10 millió fürdőző keresi fel, háromszor annyi, mint a felszabadulás előtti években. Különösen nagy a gyógyfürdők látogatottsága. A kád-, gőz-, iszapfürdőkben naponta 11—12 ezren keresnek gyógyulást. Az itt fürdőzők több mint negyed része teljesen ingyenesen, SZTK-beutalás alapján részesül ellátásban.
Az uszodák, strandok látogatóinak száma 1963-ban már meghaladta az 5 és fél milliót. A legmelegebb napon a Palatínus Strandfürdőt például több mint 25 ezren keresték fel, a Szabadság fürdő 1963. évi legnagyobb napi forgalma pedig megközelítette a 45 ezret.
A fürdők újjáépítésére, fejlesztésére 1945 óta igen jelentékeny összeget fordított a főváros. Az újonnan létesült fürdők közül külön meg kell említeni a Dagály utcai Szabadság Strandfürdőt, amelynek első medencéje 1947-ben készült el. Jelenleg 7 medence (összesen 9662 m2 vízfelülettel) áll a fürdőzők rendelkezésére.
f) Közlekedés
Budapesten 1949 óta évente átlagosan közel 5%-kal növekedett a helyi közlekedési eszközöket igénybe vevők száma, 1963-ban a villamoson, trolibuszon és autóbuszon utazók száma már meghaladta az 1,3 milliárd főt, csaknem kétszerese volt az 1949. évinek.
A legtöbben jelenleg is villamoson utaznak, bár az autóbuszon közlekedők száma rohamosan növekszik. 1963-ra az autóbuszon szállított utasok aránya az 1950. évi 13%-ról 33%-ra emelkedett.
1950 óta jelentősen bővült a közlekedési hálózat hossza, s a járművek állománya is. 1963 végén az 1950. évinél 64-gyel több villamos, 234-gyel több trolibusz, s majdnem háromszor annyi (411 helyett 1184) autóbusz — az 1950. évinél közel 300 km-rel hosszabb útvonalon — szállította az utasokat.
A járműállomány számszerű gyarapodásánál még nagyobb mérvű volt a férőhelyek számának növekedése. Az első csuklós autóbusz 1960-ban jelent meg a főváros utcáin, s 1963 végén már 210 vett részt a forgalomban. A csuklós autóbuszok egyszerre 130 utast szállíthatnak, kétszer annyit, mint egy normál kocsi.
1961-ben állították forgalomba az első csuklós trolibuszt, s az első csuklós villamost is. 1963 végére számuk 53-ra, illetve 40-re gyarapodott.
Nagy-Budapest létrehozásakor sürgető feladatként jelentkezett a külső kerületek elmaradott közlekedési viszonyainak mielőbbi felszámolása, a peremkerületek közötti kapcsolat megteremtése.
A villamoshálózat fejlesztésével már az első 5 éves tervidőszakban közvetlen kapcsolat létesült többek között Angyalföld és Óbuda, Újpest és Megyer között. Leggyorsabb eredményt azonban elsősorban az autóbuszhálózat nagymérvű bővítésével lehetett elérni. 1949 és 1954 között az autóbuszhálózat 227 km-ről 403 km-re növekedett a fővárosban.
Elsők között kapott autóbuszt többek között a XVII. kerület, de ekkor hozták létre a közvetlen összeköttetést pl. Kőbánya és Óbuda, Csepel és Pesterzsébet, a Móricz Zsigmond körtér és Budafok között is.
A hálózatfejlesztés akkori és azóta elért eredményeit oldalakon keresztül lehetne sorolni. Az a tény, hogy a villamoshálózat hossza 1949 és 1963 között 195 km-ről 243 km-re, az autóbuszhálózaté pedig 227 km-ről 527 km-re emelkedett, új vonalak sokaságának létesítését jelenti. Külön említést érdemel azonban a 34 km hosszúságú trolibuszhálózat, amelynek kialakítása az utóbbi másfél évtized alatti közlekedésfejlesztés eredménye.
A közlekedési hálózat nagymérvű bővítése természetesen már eleve maga után vonta a közlekedési eszközöket igénybe vevők számának rohamos gyarapodását, de ehhez járult még a fővárosban lakók, illetve itt dolgozók, ide látogatók számának növekedése is.
A forgalom növekedésében nem csekély szerepe volt az alacsonyra szabott viteldíjaknak, amelyeket a forint bevezetése után is csökkentettek. A helyi közlekedési vállalatok bevétele messze nem fedezi a költségeket. A Fővárosi Villamosvasút 1963-ban 357 millió Ft, az Autóbuszüzem 113 millió Ft állami támogatást kapott.
Az utazási igények az elmúlt másfél évtized alatt olyan ütemben növekedtek, amellyel a fejlesztés nem tarthatott lépést. A csúcsforgalmi időben jelentkező zsúfoltságot a járműállomány további gyarapításával — az utak korlátozott átbocsátóképessége, túlterheltsége miatt — már nem is lehet megszüntetni. Számottevő eredményt csak a földalatti vasút üzembe lépése jelent majd, amely a tervek szerint 1973 végéig várható.
A helyi közlekedésben fontos szerepet játszik, és igen jelentős forgalmat bonyolít le a Budapesti Helyiérdekű Vasút is, amelynek elsőrendű feladata a Budapest környéki községek és a főváros összekapcsolása. 1963-ban az utasforgalom már megközelítette a 113 millió főt, s 1,2-szerese volt az 1952. évinek.
Külön meg kell említeni az 1951-ben létesített csepeli gyorsvasutat, amely a Csepel—Boráros tér közötti utazási időt jelentősen csökkentette.
A városi személyforgalom szempontjából egyre erőteljesebb szerepet játszik a taxiközlekedés. Különösen jelentős e tekintetben az állomány rohamos növekedése. 1950-ben még csak 675, 1963 végén már 1293 taxi állt az utasok rendelkezésére, s 1963-ban már több mint háromszor annyi fuvart bonyolítottak le, mint 10 évvel korábban.
A hagyományos helyi közlekedési formák bővítésén túlmenően újszerű közlekedési eszközökkel is gazdagodott Budapest. 1948-ban kezdődött meg a főváros látványosságai közé tartozó Úttörővasút építése, amely nemcsak a gyermekek, hanem a kiránduló felnőttek körében is népszerű. A Széchenyi-hegytől a Szabadság- és Jánoshegy érintésével Hűvös völgyig húzódó 11,1 km hosszúságú vasútvonal kiépítésével a budai hegyvidék legszebb részét vonták be a közlekedési hálózatba. Az Úttörővasút — különösen a munkaszüneti napokon — nagy forgalmat bonyolít le, 1963-ban már közel 670 ezer utas vette igénybe.
Új színt hozott a főváros életébe a vízibuszok megjelenése. A Dunának a Gellért tér és Újpest közötti szakaszán közlekednek, s az elmúlt esztendőben mintegy 370 ezer utasuk volt.
g) Lakáskarbantartás, javítószolgálat és egyéb szolgáltatások
Az épületek karbantartását végző házkezelési igazgatóságok tevékenysége szintén nagyjelentőségű a lakosság anyagi ellátása szempontjából. Ma már a lakásoknak kb. 70%-át kezelik, jórészt olyan lakóházakat, amelyek állapota már 1945 előtt is számos kívánnivalót hagyott maga után.
A lakosság évente mintegy 600—700 ezer hibáról tesz bejelentést, ami azt jelenti, hogy minden egyes kezelt bérleményre átlag háromnegyed évenként jut egy javítás.
Az épület javításra fordított összeg 1963-ban meghaladta az 1 milliárd Ft-ot, jóval magasabb volt a lakbérekből származó bevételnél. Így 1963-ban a lakosság minden 100 Ft befizetett lakbér után 189 Ft-ot kapott vissza.
Év
Épületjavításra fordított összeg
millió Ft
a bérbevétel %-ában
1957
785
146,8
1958
580
110,5
1959
896
169,2
1960
591
177,5
1961
919
168,8
1962
952
173,5
1963
1043
189,3
Az évről évre nagyobb számban munkábaálló nők „második műszakjának” megkönnyítését szolgálják a városban egyre jobban elterjedő, egyre sokrétűbb javító-szolgáltató tevékenységet végző egységek.
Egyéni ízlésnek, sajátos kívánságoknak tesznek eleget, s a ruházkodás problémáit könnyítik a ruhát, cipőt mérték szerint készítő állami és szövetkezeti szabóságok, illetve cipőkészítő vállalatok.
A konfekcionált árukat kedvelők számára pedig az áruházak, szaküzletek végzik el a kisebb igazításokat, javításokat, gyorsan és szakszerűen, s természetesen külön díjazás nélkül.
Számos boltban a vevők szaktanácsadásban is részesülnek és sok helyen a vásárolt árut kívánságra haza is szállítják.
A háztartások gépesítésének fokozódása, a híradástechnikai cikkek vásárlásának emelkedése, természetesen megnöveli a javítási igényeket is. A javítótevékenység méreteire jellemző, hogy pl. csak 1963. I. félévében több mint 200 ezer hibás készülék javítását végezték el.
A fővárosban jelenleg 124 Patyolat fiók és 52 szövetkezeti felvevőhely van, s évente közel 150—170 ezer q ruha mosását, illetve vegytisztítását végzik, mintegy 70%-ban a háztartások számára.
Külön említésre méltó a közelmúltban megnyílt első — korszerű berendezésű — Patyolat-szalon, amely igen rövid határidőre vállal vegytisztítást, folttisztítást, vasalást.
A modem háztartási gépekkel még fel nem szerelt háztartások számára nyújtanak segítséget a kölcsönző boltok. Sokféle, s megfelelő mennyiségű eszközzel rendelkeznek, melyeket igen kedvező feltételek mellett bocsátanak a lakosok rendelkezésére.
Évről évre nő a száma és egyre korszerűbb lesz a berendezése a fővárosi fodrászüzleteknek, kozmetikai szalonoknak, 1963 végén már 653 állami és szövetkezeti fodrászüzlet működött, s a vendégek száma az év folyamán megközelítette a 20 milliót.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
A felszabadult főváros húsz éve – Budapest a szocializmus útján (Idézet: Felszabadulás krónikája)
Budapest a szocializmus útján
I. Budapest szerepe az ország 1950 óta bekövetkezett gazdasági felemelkedésében
Budapest — az európai fővárosok többségétől eltérően — mint gazdasági tényező is vezető helyet foglal el az országban. Népgazdaságunk ugyanis a kapitalista társadalmi rendszertől nemcsak fejletlen, hanem területileg igen ésszerűtlenül települt ipart kapott örökül. Az ország legnagyobb ipari gócpontja a fővárosban alakult ki; 1938-ban itt tömörült az ország gyáripari munkásságának 53 %-a. Ez a tény számos problémát vetett fel a szocialista iparfejlesztés megkezdésekor, és vet fel lényegében még ma is. Kétségtelen, hogy a felszabadulás óta a vidék iparosítása számottevően előrehaladt, de az ipari termelés nagymérvű növekedésének célkitűzése a fővárosi ipar fejlesztését is megkövetelte. A budapesti ipar 1950 óta olyan nagy mértékben fejlődött, hogy vezető szerepét végeredményben mind ez ideig megtartotta.
A csaknem 2 millió lakost számláló fővárosban dolgozik jelenleg az ország ipari munkásainak 41 %-a, építőipari munkásainak mintegy 30 %-a. 1963-ban 1830 állami ipartelep, 294 kisipari termelőszövetkezet, s több mint 17 ezer magánkisiparos működött.
Abban, hogy hazánk másfél évtized alatt elmaradott agráripari országból fejlett nehéziparral rendelkező ipari-agrár országgá vált, s a szocializmus teljes felépítésének korszakába lépett, a budapesti ipar gyors ütemű fejlődésének — súlyánál, jelentőségénél fogva — igen nagy szerepe volt.
1. A budapesti ipar fejlődése
Népgazdaságunk első ötéves fejlesztési terve a főváros iparának történetében is az ipari termelés addig soha nem látott mérvű növekedésének kezdetét jelentette.
1949 óta a budapesti állami ipar termelése évente átlagosan 11%-kal emelkedett, s az 1963. évi termelés már mintegy négyszerese volt az 1949. évinek. Különösen rohamosan fejlődött ez idő alatt az iparosítás bázisát képező nehézipar. Termelésének évi átlagos növekedése elérte a 13%-ot.
A fővárosi ipar szerkezete az elmúlt 15 év alatt jelentősen változott. Új iparcsoportok alakultak ki (pl. a műszeripar, ruházati ipar), s egyes — a népgazdaság fejlesztése, illetve az export fokozása szempontjából különös jelentőséggel bíró — ágazatok (pl. vegyi- és gumiipar, híradástechnikai ipar) súlya számottevően megnőtt. Csak az elmúlt 10 évet tekintve például, a budapesti állami ipar termelésének 108%-os növekedésén belül a vegyi- és gumiipar termelése csaknem négyszeresére, a híradás- és vákuumtechnikai iparé pedig több mint háromszorosára emelkedett.
Nagymértékben változott, bővült a budapesti iparban gyártott termékek köre is. A technika fejlődésével számos új termék gyártásának bevezetésére került sor, s ezekből viszonylag rövid idő alatt jelentősen felfutott a termelés. Például:
televízióból az 1960. évi 80 ezer db-ról 111 ezer db-ra;
D-4K traktorból az 1961. évi 35 db-ról 1395 db-ra;
MUP programvezérléses egyetemes marógépből az 1961. évi 34 db-ról40 db-ra;
B12 vitaminból az 1960. évi 9 kg-ról 103 kg-ra;
filmnyomott szövetből az 1960. évi 3,2 millió m2-ről 6,6 millió m2-re;
szintetikus szálat tartalmazó pamutszövetből az 1960. évi 5 ezer m2-ről 7,7 millió m2-re
emelkedett a budapesti állami ipar termelése 1963-ra.
A fővárosi ipar termékeinek csaknem ¼-e kerül exportra. Számos gyártmányból azonban (pl. híradástechnikai ipari nagyberendezésekből, hajókból, autóbuszokból, televíziókból) ennél jóval nagyobb hányad kerül külföldi megrendelőkhöz.
A budapesti állami (gyár-) iparban foglalkoztatottak száma az 1938. évihez mérten két és félszeresére, az 1949. évinek pedig több mint másfélszeresére emelkedett. A termelés fokozásában 1960-ig aránytalanul nagy szerep jutott a létszám emelkedésének. A II. ötéves tervidőszak eddig eltelt szakaszában már jelentősen változott e tekintetben a helyzet, a termelékenység növekedésének mértéke azonban még mindig nem tekinthető kielégítőnek.
Egy munkásra jutó termelés napi átlaga
A termelékenység növekedésével elért termelésnövekedés hányada (%)
1960. év
1949. év
1964.1.
félév
1960. év
1949—
1960
között
1960. év
1964.1.
félév között
százalékában
Nehézipar
203
125
48.1
73,5
Könnyűipar
165
116
45.1
76,2
Élelmiszeripar
172
126
50,7
100,0
Állami ipar összesen
184
123
46,7
76,7
A termelékenység növekedésének aránya különösen az első ötéves terv időszakában volt kisebb mértékű a szükségesnél. Ezekben az években az ipari beruházások túlnyomó része új vállalatok, illetve üzemek létesítésére irányult, s csak kisebb rész jutott a termelőberendezések korszerűsítésére. Az 50-es évek elején helyezték üzembe többek között a Csepeli Gázgyárat, az Egyesült Izzó Vákuumtechnikai Gépgyárát. a Csepel Vas- és Fémművek új csőgyárát, az Elektronikus Mérőkészülékek Gyárát, a Mechanikai Mérőkészülékek Gyárát.
A jelenleg folyamatban levő beruházások főként rekonstrukciós jellegűek, a meglevő üzemek termelőberendezéseinek korszerűsítését, a termelékenység növelését célozzák.
2. A budapesti építőipar fejlődése
A népgazdaság nagyarányú fejlesztése az építőiparral szemben támasztott követelményeket — a felszabadulás előttihez mérten— rendkívül megnövelte.
A felszabadulás előtti Magyarország gazdasági életében az építőipar igen csekély súlyt képviselt; 1930-ban az ország kereső népességének még 3%-át sem alkotta az építőiparban foglalkoztatottak száma.
1949-ig az építőipart az elaprózódottság, a kisipari módszerek jellemezték. 1949. január 1-én 19 ezer építőipari üzemet tartottak nyilván az országban, s az egy üzemre jutó foglalkoztatottak száma alig haladta meg az 5 főt.
Az építőipar előtt álló feladatok ugrásszerű növekedése mindenekelőtt az építőipari erők koncentrálását követelte meg. 1950-től kezdődően az építőipari szervezet fejlődése mind országosan, mind a fővárosban rohamos volt. 1954-ben a budapesti építőiparban az egy vállalatra jutó átlagos munkáslétszám már elérte a 800-at, jelenleg pedig a 2 ezret is meghaladja.
1960-ban a főváros kereső népességének 6%-a, 1963-ban pedig 7%-a dolgozott az építőiparban.
1950 óta a főváros fejlesztésére fordított összes beruházásnak mintegy 33%-át képezték az építés jellegű beruházások. Ennek a nagyszabású építési programnak a megvalósítása természetesen elsősorban a budapesti székhelyű építőipari vállalatokra hárult. Tevékenységük nyomán évről évre számos újonnan létesített, bővített, átalakított építménnyel gyarapodott a főváros.
Budapest területén átadott — 1 millió Ft-nál magasabb költségvetési összegű — építmények száma
1958
1960
1963
Új építkezések
Bővítés, átépítés
Felújítás, tatarozás, karbantartás,
önálló szak- és szerelőipari munka
168
393
381
53
100
87
111
301
372
Összesen
332
794
840
Az elmúlt években az építőipari munka korszerűsítése tekintetében számottevő eredmények születtek, jóllehet a jelenlegi színvonal még korántsem tekinthető kielégítőnek. A budapesti építőipari vállalatok gépparkja az elmúlt 4 esztendő alatt — a teljesítőképesség alapján számítva — több mint másfélszeresére nőtt. Ennek nyomán jelentősen előrehaladt a fontosabb munkafolyamatok gépesítése is. 1963-ban a földmunkák közel 3/4-ét, a parkettagyalu- lás 2/3-át, a meszelési-festési munkák ¼-ét végezték gépek segítségével.
A korszerű építési módok és anyagok alkalmazása terén szintén jelentős fejlődést értünk el, bár ezzel még nem lehetünk teljes mértékben elégedettek. 1963-ban a falazatok 32%-a készült betonból, illetve vasbetonból, s az átadott lakások közel fele épült blokkos, paneles, öntöttfalas eljárással.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
A felszabadult főváros húsz éve – A felszabadulás és az új élet megszervezése (Idézet: Felszabadulás krónikája)
A felszabadulás és az új élet megszervezése
1945. február 13-án Budapesten elhallgattak a fegyverek. A szovjet csapatok a sokat szenvedett magyar fővárost is felszabadították. A háború legközvetlenebb megpróbáltatásai véget értek, de a kép, amely a lakosság szeme elé tárult, kétségbeejtő volt. Budapest romokban hevert. Az élet legelemibb feltételeinek biztosítása is reménytelennek látszott. Az 1945 márciusában Kis-Budapesten elvégzett összeírás adatai szerint az épületek mintegy háromnegyede sínylette meg a háborút. 1500 lakóépület teljesen rommá vált, s mintegy 13 600 lakás — 25 800 lakószobával —- semmisült meg.
A pusztulás, a károk teljes felsorolása köteteket tenne ki. A Vízművek gépi berendezései, műszerei megsemmisültek; az 1366 km hosszúságú hálózat majd minden kilométerére jutott egy csőtörés. A Gázműveket a hidakon vezető főcsövek megsemmisülése érintette a legérzékenyebben, de a termelőtelepeket ért károk is igen számottevőek voltak. Az Elektromos Művek közvilágítási kábeleit 90%-os, a többi kábeleket 30%-os, a 747 km hosszúságú légvezetéket pedig 98%-os pusztulás érte. A Duna-hidak felrobbantásával Pest és Buda között az összeköttetés megszakadt, a közlekedés úgyszólván teljesen megbénult. A pályatestek, vezetékek súlyosan megrongálódtak, a villamoskocsiknak fele maradt épségben, és mindössze 4 használható autóbusz állt rendelkezésre.
A felhalmozódott hulladék a rosszul táplált, legyengült lakosság számára közvetlen járványveszélyt jelentett. Ugyanakkor a főváros az 1940. évi 20 ezer kórházi ággyal szemben csak 12 500-zal rendelkezett, nem is beszélve a kórházak hiányossá vált felszereléséről és ellátási nehézségeiről; az orvosok 40%-a volt távol munkájától, a műszerek 60%-a pusztult el. A több évtizede leküzdött kiütéses tífusz — mely a háború velejárójaként újból jelentkezett — 760 megbetegedést okozott. A vérhas-megbetegedések száma megkétszereződött, tífuszos pedig háromszor annyi volt 1945-ben, mint a háború előtti 10 évben átlagosan.
Úgyszólván valamennyi fővárosi iskola megsérült, s közülük 13 épület megsemmisült. Ebből az igen hézagos felsorolásból talán ezúttal ki is hagyható a művelődési és szórakoztató intézményeket ért súlyos károk felsorolása. A fázó és éhező lakosság kultúra iránti igénye csak később jelentkezett.
A létfenntartás útját a tömegek részére mindig a munka jelentette. Munkalehetőségként pedig úgyszólván mindenhol a romeltakarítás ígérkezett, mely nem termelt anyagi javakat. Nem kell külön hangsúlyozni, hogy a gyárak termelőberendezéseinek nyugatra hurcolása, nagymérvű megrongálódása, az energia és a nyersanyag hiánya mit jelentett a lakosság életében Budapesten, ahol az ország ipari népességének, termelésének több mint fele összpontosult.
A város akkori vezetősége úgy ítélte meg, hogy Budapestnek a pusztítások kiheveréséhez 30, sőt 50 év is kell. A főváros polgármestere 1946 januárjában így írt a Budapest közállapotait ismertető egyik könyv előszavában a fővárosról és lakosságáról: „Önerejéből nem képes úrrá lenni az élelmiszerekben, tüzelőanyagban, ipari nyersanyagokban, gyógyszerekben és minden más téren fennálló hiányokon, úgy, hogy mindezek folytán 1945/46 telén már nemcsak a végletekig leszállított életszínvonal fenntartása, hanem a lakosság puszta léte is kockán forog”. Ma már tudjuk, hogy az ilyen jóslatok túlzottan borúlátónak bizonyultak. Nem számoltak az élni akarás erejével, és nem tételezték fel az aktivitás kibontakozásának olyan sikerét, melyet a munkásosztály, a Magyar Kommunista Párt irányítása mellett, az összes egészséges társadalmi erőket magával ragadva felmutatott.
1945. május 1-ét még külön-külön ünnepelték Buda és Pest felszabadult lakói, de ezen a napon már megindult a Körúton a 6-os villamos, és megkezdte adását a Magyar Rádió.
1946. január 20-án átadták a forgalomnak a Kossuth-hidat, s februárban már elkezdték a Szabadság-híd újjáépítését. Elkészültével, 1946. augusztus 20-án újból megindult a villamosközlekedés Pest és Buda között. 1948-ban befejeződött a Margit-híd újjáépítése, majd 1949-ben eredeti formájában megépült a Lánchíd.
Az iparvállalatok közül elsőként a textilgyárak kezdtek dolgozni, majd más iparágakban is megindult lassan a munka. Az 1945. évi termelés azonban még csak 15%-a volt a háború előttinek.
A dolgozó emberek azonban bíztak a jövőben és abban, hogy a jövőt ők fogják formálni. Az 1945. évi községi választásokon elért 43%-os munkáspárti szavazati arány a budapesti lakosság állásfoglalását jelentette a szocialista demokrácia mellett. A nép követelései nyomán, a bányák és bankok államosítása után, köztulajdonba kerültek az első nagy iparvállalatok is (Weiss Manfréd Művek, Ganz Művek stb.).
Az életkörülmények azonban nem javultak, a jegyre kiadható élelmiszer-fejadagokat 1945 őszétől többször csökkenteni kellett. 1945/46 telén az átlagos élelmiszer-fogyasztás az 1938. évi színvonal felét sem érte el. A spekulánsok arattak. A gyárakból kikerült áru sokszor 8—10 kézen át jutott a fogyasztókhoz. Ugyanakkor 1946 tavaszán az üzemek már nem tudták kiadni dolgozóiknak a kalóriajárandóságot, és a lakosság sokszor nem kapta meg a jegyre járó élelmiszert sem. A pénz értéke rohamosan romlott. Az infláció aránya 1946 nyarára soha nem tapasztalt méretet öltött. A Magyar Kommunista Párt azonban előkészítette és megvalósította az értékálló pénz bevezetését. A stabilizáció sikere, a gazdasági és társadalmi erők összefogása alapján rátérhettünk a tervgazdálkodásra és megvalósíthattuk a 3 éves terv ismeretes fő célkitűzését: az újjáépítés teljes befejezését, gazdasági vonatkozásban a háború előtti színvonal elérését.
Legdöntőbb feladat az ipari kapacitás helyreállítása volt, s miután a fővárosban települt ipar az ország iparának felét jelentette, Budapest a 3 éves terv végrehajtásának fő részese lett. Feladatát sikerrel teljesítette, és a tervidőszak végén a termelés már 25%-kal túlszárnyalta az 1938. évit.
A fogyasztási cikkekből — időszakos áruhiányoktól eltekintve — általában kielégítő mennyiség jutott az üzletekbe. Az élelmiszerfogyasztás az alapvető cikkekből 1949 végén már meghaladta az 1938. évi szintet.
A tervgazdálkodás eredményességét a gazdasági, szociális és kulturális élet minden területén adatok sokasága igazolja. A dolgozó emberek munkája, kitartása, a kommunisták céltudatos szervezése és vezetése révén 1949-re elértük, sőt több tekintetben túlszárnyaltuk a háború előtti színvonalat, s ezzel megkezdődhetett a szocializmus építésének időszaka.
A gazdasági törekvésekkel és vívmányokkal párhuzamosan haladtak a kedvező társadalmi-politikai változások és sikerek is. Megérett a helyzet a szélesebb körű államosításra. 1948 tavaszán a 100-nál, az év végén pedig a 10-nél több munkást foglalkoztató üzemek kerültek köztulajdonba. Ezt megelőzően már 1947-ben megkezdődött a kereskedelem államosítása, majd 1948-ban az iskoláké és moziké, 1949-ben pedig állami tulajdonba kerültek a színházak is.
Az első 3 éves és az első 5 éves tervidőszak mezsgyéjén, 1950. január 1-én lépett érvénybe a törvény, amely 7 megyei város és 16 község Budapesthez csatolásával kialakította Nagy-Budapestet. Az idecsatolt kb. 300 km2-nyi területtel Budapest területe 525,5 km2-re emelkedett. A lakóépületek száma 40 ezerről 132 ezerre, a lakásoké 306 ezerről 467 ezerre, a lakosságé 1 millió 58 ezerről 1 millió 630 ezerre növekedett. Ez a törvény nem egyszerű közigazgatási esemény volt, hanem egyben régi politikai adósság törlesztése is. Felszámolása annak a törekvésnek, mely a felszabadulás előtt így akarta biztosítani, hogy a peremvárosokban tömörült munkáslakosság ne érvényesíthesse befolyását a mindenkori törvényhatósági választásokon, illetve, hogy lakóterületük fejlesztésére ne kérhessenek részt a fővárosi költségvetésből, beruházásokból. Az 1950-ben megalakult Fővárosi Tanács az elmúlt másfél évtized alatt igen sokat tett a felszabadulás előtt rendkívül elhanyagolt munkáslakta kerületek fejlesztéséért.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
A Tanácsköztársaság honvédő háborúja – A tiszai offenzíva Az offenzíva kezdete és elakadása A katonai helyzet reménytelenné válása A kormányzótanács lemondása (Idézet: Magyarország története)
Erőfeszítések a lélegzetvételnyi szünet kihasználására
Júliusban a Tanácsköztársaság mintegy három hétig tartó nyugalomhoz jutott. Bár nem folytak harcok, és jelentős ellenforradalmi megmozdulások sem voltak, mindenki tudta, hogy a béke látszólagos: készül az új támadás a közép-európai forradalom utolsó állása ellen. Ez a tudat töltötte el a forradalom vezetőit, ezért nyomja rá bélyegét ekkori intézkedéseikre a versenyfutás az idővel, a kétségbeesett kapkodás. Ezért nehéz logikus magyarázatot találni sok döntésükre, így a végzetes tiszai támadásra vagy arra, hogy a földműves-katonákat aratási szabadságra, a munkásezredek egy részét élelmiszer-rekvirálásra küldték.
A kimerültség és a kapkodás jele, hogy nemcsak a pozsonyi jegyzőkönyv aláírását, hanem a visszavonulás végrehajtását is oktalan sietséggel már július elején befejezték. A kormányzótanácsnak a katonákhoz intézett, a visszavonulást bejelentő proklamációja félig-meddig egyértelműen kimondta az új határok elfogadását, de megígérte: „nem mondunk le egy talpalatnyi földről sem, ahol magyar nyelven beszélnek a dolgozók”.65 65 MMTVD 6. köt. 2. rész. Bp. 1960. 368.
Sokkal világosabban beszélt a román kormány, amely június 29-től kezdve többször kinyilatkoztatta szándékát a Tiszántúl megszállásának fenntartására. Mint a világsajtó közölte, a bukaresti kormány elhatározta: nem válaszol Kun Béla jegyzékére, mert nem ismeri el a bolsevista rezsimet. Addig szó sem lehet csapatai kivonásáról, amíg Magyarországnak nincs a győztesek által elismert kormánya. Clemenceau június 13-i jegyzékére viszont Brátianu július 2-án csak annyit válaszolt, hogy a Vörös Hadsereg leszerelése után ürítik ki a Tiszántúlt. Egyben szokás szerint hivatkozott a Szovjet-Oroszország elleni front biztosítására, de arra a tényre is, hogy — az úri osztályok képviseletében — magyar küldöttségek keresik fel a román parancsnokságokat, és a megszállás fenntartására kérik azokat.
A kormányzótanács július első harmadában figyelemreméltó, bár elkésett reformokkal javítani igyekezett a forradalom belső helyzetén. Július 4-i ülésén Pogány és Nyisztor javasolta, hogy a falusi tömegbázis kiterjesztése céljából osszák fel az 100—200 holdas birtokok egy részét a földtelenek között. Kun kifejtette, hogy mindenáron olyan intézkedéseket kell tenni, amelyek érezhetően javítják a munkásság életét: emelni kell a húsfejadagot, a ruha-, cipő- és fehérneműkészletet ki kell osztani a munkáscsaládoknak.
Megkezdték a különböző színű bankjegyek egységesítését, új adórendszert dolgoztak ki. Erélyes intézkedések történtek a közellátás megjavítására, ez viszont — a rekvirálás szorgalmazása következtében — az állattartó kisgazdák körében váltott ki erős ellenállást; a lósorozást pedig csak katonai asszisztenciával lehetett végrehajtani. Valamelyest javította a falvak hangulatát, hogy sok huzavona után engedélyezték napi fél liter bor elfogyasztását, ami az aratás miatt elkerülhetetlen is volt.
A kormány igyekezett a rövid szünetet az államgépezet megtisztítására is felhasználni. Tisztogatás kezdődött a Külügyi Népbiztosságon, a Vörös Őrségnél, a magasabb katonai parancsnokságokon, a helyi tanácsokban. Sok, az északi hadjárat során felszabadult észak-magyarországi községben júliusban választották meg a falusi tanácsokat. A Vörös Újság kampányt indított az ellenforradalom és a korrupció leleplezésére; Hamburger népbiztos kezdeményezésére feltárták a Földművelésügyi Népbiztosságon és a Pest megyei tanácsnál történt sikkasztásokat. A kormány és a sajtó a diktatúra belső megszilárdításának, a közállapotok javításának szentelték figyelmüket, de eközben nőtt a részkérdésekben való elmerülés veszélye.
A Vörös Hadsereg visszavonása ezalatt zavartalanul befejeződött, és július 10-ig úgy tűnt, mintha a kormányzótanácsot nem foglalkoztatná a Tiszántúl problémája.
A Vörös Hadsereg vezetése két hétig, július 4-től 18-ig Julier kezében volt. Stromfeld távozása után Böhm, aki már nem a katonai ügyekkel foglalkozott, hanem az elképzelt politikai kibontakozással, és később le is mondott a főparancsnokságról, Juliért nevezte ki a vezérkar főnökévé. Julier e végzetes hónap végzetes alakja lett, 1919 Görgeyje, az utóbbi formátuma és ambíciói nélkül. Mint régi vezérkari tiszt, túl sok k. u. k. szellemet szívott magába ahhoz, hogy önálló politikai vagy stratégiai elhatározásai támadjanak; Landler ellenőrzése mellett jó végrehajtója volt Stromfeld elképzeléseinek, s a hadsereg élére kerülve automatikusan átvette azokat. A visszavonulás óta Julier egyértelműen a Tanácsköztársaság ellensége volt, de nagyon is határozatlan ahhoz, hogy akár elfogadja Gömbösék kalandos ajánlatait, akár ráerőltesse a kormányzótanácsra a végzetes haditervet, amelyet az esetleges tiszai támadáshoz kidolgozott.
A gödöllői vezérkarban voltak Juliernél elszántabb „fehérek”, de június 24. után ők is nagyon óvatosak voltak. És mégis, ahogy a kezdeményezés fokozatosan kicsúszott a kormányzótanács kezéből, úgy nőtt a vezérkar hatalma.
A kormányzótanács bizonytalanságára jellemző, hogy amikor Szántó Béla hadügyi népbiztos követelte: lépjenek fel erélyesen a dezertőrök és a sorozásra nem jelentkezők ellen, Dovcsák ezt határozottan ellenezte. Mások sokallták a valóban jól élelmezett Vörös Hadsereg ellátását; a közellátás ugyanis július közepén már súlyos gondokat, sőt zavargásokat is okozott.
Horthy röplapon dezertálásra szólította fel a vöröskatonákat; más, Budapesten készült röplapok pedig azt javasolták, hogy az üzemekben tartsanak szavazást: diktatúrát akar-e a munkásság vagy szociáldemokrata kormányt, Buchinger, Garami, Peidl és Weltner vezetésével. Néhány üzemben sikerült is ilyen szavazást szervezni; Weltner és Peidl nem voltak hajlandók nyilvánosan elhatárolni magukat a röplaptól. Budapesten az ellenforradalom nem lépett fel nyíltan; a munkásmozgalom megosztásában reménykedett.
Tervek szociáldemokrata kormány alakítására
Károlyi Mihály távozása e napokban zárta le a Tanácsköztársaságot — ha fenntartásokkal is — támogató októbrista balszárny visszavonulását a magyar politikai élettől. Károlyi sikertelenül próbálkozott egy szociáldemokrata kormányzat hatalomra segítésével, „annak pedig, hogy minden cél nélkül bevárjam az ellenforradalom győzelmét, nem volt értelme”66 — írta. 66 Károlyi Mihály, Az új Magyarországért. Bp. 1968. 318.
A centrista szociáldemokraták (Kunfi) és a Károlyi-párti baloldali demokraták távozása mellett hatásában még számottevőbb volt a liberális-demokrata értelmiség és kispolgárság elfordulása a Tanácsköztársaságtól, amelynek helyzetét egyre reménytelenebbnek látták.
A „kibontakozás” — valójában a kapituláció — útját keresve a centrista Böhm július 5-re Gödöllőre hívta a bal- és jobboldali szociáldemokrata irányzat képviselőit: Pogányt, Landlert, illetve Weltnert és Haubrichot. Előzőleg a budapesti olasz misszió vezetője, Romanelli alezredes útján az antant támogatását kérte tervéhez, aminek lényege az volt, hogy a kommunistákat katonai puccsal félreállítják, és szociáldemokrata kormányt alakítanak. Az értekezleten azonban kitűnt, hogy a volt baloldali szociáldemokraták, akiket Pogány és Landler képviselt, az egyesült párt felbomlása esetén is kitartanak a kommunisták mellett. A jobboldal pedig nem volt egységes: míg Haubrich — aki tartott a kommunistáktól — Böhmmel együtt abban bízott, hogy az antant örömmel fogadja a Tanácsköztársaságot felváltó szociáldemokrata kormányt, Weltner előre látta, hogy a munkáshatalommal együtt bukik a szociáldemokrácia is, és a fehérterror kerekedik fölül.
Az értekezlet kudarca után mondott le Böhm a főparancsnokságról. Kérésére bécsi követnek nevezték ki.
Haubrich tovább szorgalmazta a katonai puccs tervét, tárgyalt Julierrel, sőt személyesen kereste fel Bécsben az angol katonai missziót, és terve érdekében antant megszállást kért; Böhm szintén az angolokkal és Bauer osztrák külügyi államtitkárral tárgyalt. E tárgyalások a katonai intervenció híveinek kedveztek Párizsban, akik igazolva látták, hogy a szociáldemokraták nem képesek — mint ahogy az ellenforradalom sem, a szegedi kormány 3000 főnyi „nemzeti hadseregével” — belülről megdönteni a Tanácsköztársaságot. Az antantot tulajdonképpen csak az érdekelte, hogy ne legyen Magyarországon bolsevizmus, és ne térjenek vissza a Habsburgok semmilyen formában; a magántulajdon elvét elismerő, nekik engedelmeskedő magyar kormány személyi összetétele már meglehetősen közömbös volt számukra. Ha Böhm vagy Haubrich magához ragadja a hatalmat, végeredményben éppúgy elismerhetik, mint a szegedi kormányt, ha az elfoglalja Budapestet. Erre azonban nem volt remény, ezért elutasították az olaszok javaslatait, akik most már nem Budapest, hanem Szeged felé nézve folytatták a magyarbarát politikát, annál is inkább, mert szövetségeseik igen határozottan közölték, hogy nem tűrik a Vörös Hadsereg részére történő fegyverszállításaikat.
A győztes hatalmak Magyarországon a békekonferenciának engedelmeskedő, a bolsevizmussal szemben kíméletlen rendszert akartak, s bár le kellett győzniük Horthy, Bethlen és Teleki iránti ellenszenvüket, végül is elfogadták őket. 1919 júliusában Böhmöt az angolok nagy nehezen rávették, hogy szóba álljon Bethlennel; fél év múlva Bethlent egyáltalán nem lehetett rávenni, hogy szóba álljon Böhmmel.
Érthető, hogy a tárgyalások, tapogatódzások közben tovább romlott a helyzet a pártban. A szociáldemokraták a kommunisták szemére vetették, hogy a menthetetlen helyzetben doktrinér makacssággal ragaszkodnak a proletárdiktatúrához. A kommunisták nem bíztak a szociáldemokrata vezetőkben, s erre jó okuk volt. Nyílt támadások, felelősségre vonások kezdődtek Szamuelyvel és a karhatalommal szemben. A kommunisták a párt újjászervezésének tervével foglalkoztak; Szamuely Kommunista címmel lapot kívánt indítani, amely a megalkuvást és az árulást bírálta volna.
A tiszai offenzíva elhatározása
Július 10-én a kormányzótanács megtárgyalta a vezérkar tervét a tiszai átkelésre, s miután a román hadsereg békés kivonására nem volt remény, a Magyarországnak ítélt terület fegyveres erővel való felszabadítását határozta el. A külpolitikai és katonai helyzetben semmi olyan változás nem történt, ami ezt a kétségkívül hibás lépést indokolta volna, hiszen az esetleges siker is csak az általános intervencióra adott volna ürügyet. A külpolitikai szituációnak csupán egy — s éppen a legsúlyosabb — momentuma szólhatott a támadás mellett: az ellenség támadásának megelőzése, terveinek összezavarása. Rattigan bukaresti angol követ így kommentálta a támadásról szóló jelentését: „Kun Béla, úgy tűnik, realizálta, hogy a Szövetségesek végül is elhatározták, hogy elintézik őt, és nyilván elszánta magát az első ütésre…”67 67 Public Record Office FO 371. Vol. 3515.
A Tanácsköztársaság vezetői ezen túlmenően elsősorban az egyre nehezebb belső helyzet megoldását keresték a tiszai átkelésben; nem volt lényegtelen a tiszántúli termés megszerzése sem; figyelembe vehető továbbá az a pszichológiai momentum, hogy a kormánynak is, Juliernek is elviselhetetlen volt a várakozás.
Az európai szakszervezetek július 20—21-re tiltakozó sztrájkot szerveztek Szovjet-Oroszország és a Magyarországi Tanácsköztársaság védelmére. A Komintern Végrehajtó Bizottsága felhívást intézett a világ munkásaihoz, a demonstráció támogatására kérve őket. A Tanácsköztársaság sajtójából az tűnik ki, hogy olyan méretű „világsztrájkot” remélt, amely lefogja az antant tábornokainak kezét. Bíztak a romániai forradalmi mozgalmakban is: nemrég ért véget a júniusi romániai vasutassztrájk, és napirenden voltak a parancsmegtagadások a román hadseregben is (a tiszai átkelést megelőzően lázadt fel többek között a máramarosszigeti, debreceni, gyulafehérvári román helyőrség).
Mindezek figyelembevételével is a tiszai átkelés elhatározása olyan elkeseredett lépés volt, amit csak az tett érthetővé, hogy a Tanácsköztársaságnak már nem volt sok vesztenivalója. Nagyon valószínű, hogy ha a forradalom elkerüli a tiszai átkelés kalandját, a végeredmény — egy-két héttel később — ugyanaz lesz.
A Vörös Hadsereg frontlétszáma a támadás kezdetén csupán kétharmada volt az ellenségének, amely jelentős tartalékokkal is rendelkezett. A csapatok nagy része nem volt felhasználható állapotban. A blokád megszigorítása után nőtt a munícióhiány; az ágyuk egyik fajtájához alig volt lőszer. A tapasztalt tisztek jelentős része elhagyta helyét. Julier mégis javasolta a támadás végrehajtását, nagyjából olyan meggondolás alapján, hogy siker esetén tovább nő a vezérkar súlya, s befolyásolhatja a politika sorsát, a vereség pedig a Tanácsköztársaság általa és társai által remélt gyors bukását vonja maga után.
Július 11-én Kun még egyszer jegyzéket intézett Clemenceau-hoz és felszólította: szerezzen érvényt a Tiszántúl kiürítésére tett ígéretének. Ha még lettek volna illúziói Clemenceau iránt, a kurta válasz azokat is szétfoszlatta: „Válaszul a rádiótelegramra, amelyet július 11-i keltezéssel önök az elnökhöz intéztek, a békekonferencia kijelenti, hogy nem tárgyalhat önökkel, amíg be nem tartják a fegyverszüneti szerződést.”68 68 MMTVD 6. köt. 2. rész. Bp. 1960. 444.
A fegyverszüneti szerződésre való, egyébként vitatható hivatkozás a Vörös Hadsereg leszerelésére vonatkozott. A lényeg nem ez volt; Clemenceau maga közölte szövetségeseivel, hogy „Kun Bélának a maga részéről igaza van”;69 69 A. D. Low, Soviet Hungary and the Paris Peace Conference. Philadelphia, 1963. 79.
Lloyd George egy bizalmas levélben kifejtette, hogy ha a magyarok beleegyeznek a Vörös Hadsereg lefegyverzésébe, a románokat semmi sem akadályozhatja meg abban, hogy átkeljenek a Tiszán. Az antanthatalmak szándékait mindez a legkevésbé sem befolyásolta.
Freeman-Williams — aki a pártkongresszus után jobbnak látta sürgősen távozni Budapestről, mert a vele kapcsolatban levő jobboldali vezetők letartóztatásától félt — jelentéseiben a leghatározottabban kérte Budapest megszállását, miután más reményt nem látott a Tanácsköztársaság megdöntésére. Cuninghame ezredes, csatlakozva a francia hadvezetés véleményéhez, 9 hadosztályból álló szövetséges erőt kért Magyarország pacifikálására. Wilson távozása után az amerikai delegáció nevében Hoover állást foglalt az intervenció mellett; az addig más húrokat pengető angol külügyminisztérium csatlakozott e véleményhez, úgy látva, hogy a német béke aláírása után kialakult helyzetben az intervenció nem jár különösebb kockázattal. Balfour angol külügyminiszter a kormányhoz és a királyhoz intézett július 9-i jelentésében az intervenció további halogatását „a Szövetségesek impotenciája nyilvános beismerésének”70 nevezte, és a Vörös Hadsereg azonnali lefegyverzését javasolta a román, csehszlovák és francia hadseregek bevonásával; most már a jugoszláv kormány is ígért egy hadosztályt. 70 Public Record Office FO 371. Vol. 3515.
Lloyd George még egyszer kifejezte aggályát azzal kapcsolatban, hogy ha a román hadsereg bevonul Budapestre, vajon mikor vonul ki. A békekonferencia tanácsa azonban július 11-én Franchet d’Esperey kezébe tette le a magyar kérdés megoldását.
Egyetlen kérdésben foglalt el a békekonferencia a Tanácsköztársaság számára kedvező álláspontot: elvetette a szegedi kormány támogatásának gondolatát. A szegedi kormány a sztrájk letörése után teljesen a francia parancsnokságtól függött, annak köszönhette fennmaradását. Freeman főnöke, Troubridge admirális felszólította Károlyi Gyulát, hogy adja át helyét egy Párizsban is akceptálható, demokratikus kormánynak. Július 12-én új kormány alakult a volt Károlyi-párt jobbszárnyához tartozó P. Ábrahám Dezső elnökletével, de a szociáldemokratákat, a demokratikus erőket ő sem tudta megnyerni. A demokrácia érdekében csak annyit tehetett, hogy kormányába bevett egy zsidót, és kihagyta Horthyt. A nagyhatalmak Ábrahámmal sem álltak szóba, Horthynak viszont megengedték, hogy mint főparancsnok teljesen kezébe vegye a „nemzeti hadsereg” szervezését, az ellenforradalom fegyveres erejének előkészítését. A nagyhatalmak számára Ábrahám kormánya csak spanyolfal volt, irányadónak a bécsi Antibolsevista Comité politikáját tekintették. Horthyék megnyerték a Vörös Hadsereg több vezető beosztású tisztjének támogatását, akik nemcsak a híreket szállították Bécsbe és Szegedre, hanem arra is készültek, hogy ha mód nyílik rá, a megnyerhető csapatokkal Horthy oldalára álljanak.
Július 13-án a vezérkar kiadta a 20-ára virradóra szóló átkelési parancsot. Miután kitűnt, hogy — részben a kimerültség, az erők megosztottsága, részben egyes parancsnokok szabotázsa következtében — a papíron 280 ezres létszámú Vörös Hadseregből mindössze 56 ezer ember áll a tiszai fronton, módosítani kellett az eredeti haditervet. Az általános védkötelezettség alapján tartott pótsorozáson Budapesten 87 ezer férfi jelent meg, de közülük 58 ezret alkalmatlannak minősítettek, a többinek is csak egy része vonult be. Vidéken még rosszabb volt a helyzet, kivéve egy-két várost, mint például Salgótarján, ahonnan a munkás tartalék ezred ment a tiszai frontra. Az eredményeket azonban ellensúlyozta az említett szabotázs, amely intakt, harckész egységeket is a Dunántúlon tartott, harci feladat nélkül.
Míg az első haditerv széles fronton tervezte a támadást, a második terv csak a fő csapást Szolnoknál végrehajtó I. hadtestnek biztosított elegendő erőt. Az új terv a 80. nemzetközi dandárt feltehetőleg szándékosan tette ki a pusztulásnak, mikor annak azt az erejét nyilvánvalóan meghaladó parancsot adta, hogy Poroszlónál átkelve foglalja el Debrecent. Az ellenség frontját középen áttörő I. hadtestet délen csupán a Csongrádnál átkelő 2. hadosztály, északon a Tokaj—Nyíregyháza irányban támadó III. hadtest fedezte volna. A terv nem lett volna rossz, ha a III. hadtest valóban hadtestnyi erőt képviselt volna, de erről szó sem volt. Vezérkari főnöke, Schwarz Géza alezredes az utolsó percben telefonon felhívta Juliert, és a tervet bírálva, megtagadta annak végrehajtását. Julier beleegyezett abba, hogy a tokaji hadtest egyelőre csak tüntetést hajtson végre. Ezzel viszont a mit sem sejtő I. hadtest került abba a veszélybe, hogy minél hősiesebben tör előre, és távolodik a Tiszától, annál könnyebben keríti be a Vörös Hadsereg terveit jól ismerő román parancsnokság.
A tiszai hadjárat az árulás és a bizonytalanság légkörében indult meg. Egyébként a kémkedést mindkét oldalon megkönnyítette, hogy mindkét hadseregben bőven voltak a volt Monarchia közös haderejének rendezetlen állampolgárságú tisztjei, akik osztályalapon könnyen egyetértésre juthattak egymással: úgy is mondhatnánk, túl jó volt a kapcsolat az ellenséges vezérkarok között. Az ABC, a szökevény tisztek is megtették a magukét. A sok kémjelentés értékét azonban csökkentette a tervek állandó változása, a szépített jelentésekről nem is beszélve.
Július 17-én Párizsban a külügyminiszterek megvitatták Foch intervenciós tervét. Foch úgy számította, hogy a Vörös Hadsereg 150 ezres hadilétszámával 220 ezer főt tud szembeállítani, amit elegendőnek ítélt, ha a támadást minden oldalról egységes katonai vezetéssel hajtják végre. Az olasz külügyminiszter javasolta az Ábrahám-kormány felhasználását, de ezt Balfour kétkedése és Benes csehszlovák külügyminiszter élénk tiltakozása miatt elvetették. A terveket a nagyhatalmak kormányai elé terjesztették, időközben azonban megindult a tiszai offenzíva.
Az offenzíva kezdete és elakadása.
Böhm kapituláns politikája
Július 20-án hajnalban 300 ágyú nyitott tüzet, miközben a Vörös Hadsereg Tokajnál, Szolnoknál és Csongrádtól délre átkelt a Tiszán. Az átkelés mindenütt sikerrel járt, az ellenség több ágyút és egyéb hadianyagot hátrahagyva visszavonult. Az első támadási nap sikerein felbuzdulva parancsot adtak a nemzetközi dandárnak az átkelésre, a III. hadtestnek pedig Nyíregyháza elfoglalására. Az öröm korai volt. A Tisza vonalát védő két román hadosztállyal szemben megvolt a szükséges túlerő, a román haderő zöme azonban nagy mélységben rendezkedett be védelemre, pihent fő erői tehát csak néhány nappal később kerültek szembe a nagy erőfeszítéstől kimerült Vörös Hadsereggel. A merész támadáshoz hiányzott a kellő erő, hiányoztak a szükséges tartalékok, ezért Stromfeld később elítélte a kevés csapatot is szétszóró, félköríves támadást: ha már ilyen erőviszonyok mellett támadást kíséreltek meg, helyesebb lett volna a sereg zömét Tokajnál összpontosítva, észak—déli irányú támadással „levágni” a támadás vonalától nyugatra eső Tiszántúlt, bár a döntő csatát ilyen terv sem takarította volna meg.
A támadás napján, a „világsztrájkra” számítva, a párt drámai felhívással fordult a világ proletárjaihoz: „Magányos szirtként emelkedünk ki a bennünket mindenünnen körülvevő imperialisztikus áradatból. Magányosan, de szabadon… Egy pillanatig sem hittünk abban, hogy az imperialista bojárok vissza fogják vonatni csapataikat… tudjuk, hogy ellenségeink napjai meg vannak számlálva… ”71 71 MMTVD 6. köt. 2. rész. Bp. 1960. 486.
A sztrájk több országban általános jelleget öltött: Ausztriában, Jugoszláviában, Románia számos városában, elsősorban Bukarestben, a Zsil-völgyben és a pártvezetőség tilalma ellenére Kolozsvárott is. Eredményes volt a sztrájk Olaszországban és néhány skandináv államban, jelentős megmozdulásokra került sor Németországban, Lengyelországban, Bulgáriában. Viszont csekély eredménnyel járt a sztrájk néhány, a Tanácsköztársaság szempontjából fontos országban, így Csehszlovákiában, mindenekelőtt pedig Angliában és Franciaországban, ahol a francia kormány komoly belpolitikai engedmények árán érte el a sztrájkfelhívás visszavonását. A sztrájk így nem vált az európai munkásosztály egységes kiállásává a Tanácsköztársaság védelmére. A világsztrájk elmaradása a várakozások túlzott felcsigázása után csüggedést váltott ki Magyarországon.
Július 21-én újabb rossz bír érkezett: a békekonferencia, korábbi döntését megváltoztatva, Ausztriának ítélte Nyugat-Magyarországot. Kun Béla a kormányzótanácsnak a döntés elutasítását, népszavazás követelését javasolta.
Böhm már a támadás napjaiban levonta a nagy sztrájk viszonylagos hatástalanságának konzekvenciáját. Ekkor még az angol, amerikai és olasz misszió valóban jelentőséget tulajdonított a magyar szociáldemokratákkal való megegyezésnek, míg a franciák egyértelműen távol tartották magukat a tárgyalásoktól. Cuninghame és Böhm július 23-án abban egyeztek meg, hogy átmenetileg a Böhm—Garami—Ágoston—Haubrich-csoport kerül hatalomra, majd koalíció alakul a polgári pártok bevonásával, és kiírják a parlamenti választásokat. Böhm természetesen nem informálta Kunt tárgyalásai igazi céljáról, de mégsem Kun, hanem Böhm volt az, akit becsaptak: Cuninghame és az olasz megbízott, Borghese megállapodtak vele, de kormányaik és a békekonferencia tárgyalásaikat csak tájékozódásnak tekintették, ami őket semmire sem kötelezi. A tárgyalásokból a nagyhatalmak húztak hasznot, mert biztatásaikkal elérték, hogy a szociáldemokrata vezetők most már következetesen a Vörös Hadsereg kapitulációjára törekedtek. Pedig a szociáldemokrácia csak addig volt fontos a győztesek számára, amíg a munkásezredek, a Vörös Őrség kezében fegyver volt; a Vörös Hadsereg összeomlása után az antant és elsősorban Nagy-Britannia érdeklődése Bethlenék felé fordult.
Böhm más vonatkozásban is csalódott: a Peidl—Peyer-féle csoport arra az álláspontra helyezkedett, hogy a megalakítandó „szakszervezeti” kormányt el kell határolni a forradalom „bűneitől”, ezért abban sem volt népbiztosok, sem zsidók nem kaphatnak helyet. Peyerék annyira nyeregben érezték magukat, hogy szakszervezeti konferenciát hívtak össze, ahol megválasztották az új Szaktanácsot, túlnyomó többségében a Kitajka—Propper-féle szakszervezeti bürokrácia soraiból. Időközben azonban a front eseményei halomra döntötték ezeket a kombinációkat.
Ami július 24-ig a tiszántúli fronton lejátszódott, az nagyjából az erők elosztásának és, Julier haditerve végrehajtásának együttes következménye volt. A Vörös Hadsereg csapatai az átkelést sikeresen végrehajtották, merész támadásokkal elfoglalták Szentest, Hódmezővásárhelyt, elérték Karcagot. A lakosság mindenütt örömmel fogadta őket. Az első erősebb ellentámadásra azonban a 2. hadosztály kiürítette Hódmezővásárhelyt. Mint ahogy egy nap elegendő volt a hódmezővásárhelyi munkástanács megalakítására, nem kellett sokkal több idő ahhoz sem, hogy a város elvesztése után a munkástanács 56 munkatársát összeszedjék és agyonlőjék. A polgári lakosságot rémület, csüggedés és harag töltötte el.
Míg Tokajnál a III. hadtest előőrsei csak óvatosan nyomultak előre, középen az I. hadtest elszakadt a szárnyaktól és a Tiszától. 24-én az I. hadtest éle ellen háromszoros túlerővel végrehajtott ellentámadás a természetes védővonal nélküli síkságon gyors visszavonulásra kényszerítette a vörös csapatokat. E napon következett be a nemzetközi dandár tragédiája is: a csaknem háromszoros túlerővel szemben, tüzérség és lőszer nélkül nem tudta tartani magát; csaknem 1000 internacionalista esett el a véres harcban. Délen a 2. hadosztály, parancsnoka személyes vezetésével, rohammal foglalta vissza még egyszer Szentest, hogy aztán visszavonuljon a mindenfelől közeledő túlerő elől.
Július 25-én már kibontakoztak a Vörös Hadsereg vereségének tragikus következményei. A csapatok többsége még folytatta ugyan az egyenlőtlen küzdelmet, de a kormányzótanács politikai ellenőrzése alól felszabadulva saját útjait járó vezérkarból hiányzott a határozottság, amely a használható erők koncentrálásával csökkenthette volna a katasztrófa méreteit. A vezérkar feladta a játszmát. A tokaji hadtest parancsot kapott: „az éj folyamán csapatait a Tisza nyugati partjára vigye vissza, a híd lebontandó…”72 A Tiszántúlon magára maradt I. hadtestben megindult a bomlás. 72 Liptai Ervin, A magyar Vörös Hadsereg harcai 1919. Bp. 1960. 491.
25-én Bécsben Böhm, Peyer és Weltner találkozott az angol és olasz misszió vezetőjével. Böhm még mindig félreismerte helyzetét; azt magyarázta Cuninghame-nek, hogy könnyebb lesz a kommunistáktól megszabadulni, ha a román ellentámadás sikerrel jár. Várakozást ajánlott Peyeréknek, nem látva, hogy az idő ellene dolgozik. Böhm és társai a proletárdiktatúra napjait akkor sem tudták volna meghosszabbítani, ha akarták volna. De ha a Vörös Hadsereg, a tanácsrendszer fennmarad, az antant esetleg beéri egy szociáldemokrata kormánnyal. Akik vesztésre játszottak, maguk alatt vágták a fát. Cuninghame tisztázta a szociáldemokraták feltételeit, megegyezés azonban már csak azért sem születhetett, mert Párizsban, ahol 25-én és 26-án megvitatták a bécsi jelentéseket, a nagyhatalmak külügyminiszterei a megváltozott hadihelyzetben nem voltak hajlandók semmiféle ígéretet tenni a magyar szociáldemokratáknak (vagy bármely más pártnak). 26-án a békekonferencia nyilatkozatot adott ki, amely nem egyéb, mint felhívás a Tanácsköztársaság megdöntésére, de a tárgyalásokra semmiféle utalást sem tartalmaz, tehát egyértelmű Böhmék elejtésével. Cuninghame azonban elhitette az utóbbiakkal ennek ellenkezőjét.
A nyilatkozat szerint a kormányzótanács nem képviseli Magyarország népét, „nemcsak a fegyverszüneti szerződést szegte meg, amelyet Magyarország elfogadott, hanem pillanatnyilag támad egy baráti és szövetséges hatalmat”, ezért a győztes hatalmak csak akkor kötnek békét, és csak akkor szüntetik meg a blokádot, ha „olyan kormány lesz, amely a magyar népet képviseli”, és teljesíti a békekonferencia összes követelését. Végül, nem is említve a Clemenceau-jegyzékben tett ígéretet a Tiszántúl kiürítésére, hozzáfűzi: akkor ürítik ki a megszállt magyar területeket, ha „a fegyverszüneti követeléseket — a szövetséges vezérkari főnök véleménye szerint — megfelelően teljesítették”.73 73 MMTVD 6. köt. 2. rész. Bp. 1960. 533.
Tehát tárgyalások helyett feltétel nélküli behódolást vártak. A szövetséges vezérkari főnök addig is a visszavonuló Vörös Hadsereg hátbatámadását szervezte a csehszlovák és francia—jugoszláv haderő által — erre azonban már nem is volt szükség.
A katonai helyzet reménytelenné válása
Július 26-án a Vörös Hadsereg csapatai végrehajtották az előírt visszavonulást, amelynek üteme ugyanolyan túlzott volt, mint az előző napokon a támadásé. Egy keskeny szolnoki hídfőtől eltekintve az egész Tiszántúl ismét az ellenség kezére került. A csehszlovák hadsereg minden indokolás nélkül megkezdte az alig három héttel előbb szerződésben biztosított semleges zóna megszállását.
Július 27-én a román hadsereg parancsot kapott a Tiszán való átkelésre. Más politikai szituációban, kevésbé kimerült hadsereggel fel lehetett volna tartóztatni a támadást, legalábbis addig, amíg az intervenció többi frontja mozgásba nem jön. A májusi fordulatot, Budapest eredményes védelmét legfeljebb az egész munkásság mozgósításával lehetett volna megismételni; a siker azonban akkor sem lehetett volna tartós. A bécsi tárgyalások hírei, a szociáldemokrata vezetők bizalma Cuninghame-ben, a remény, hogy a szociális vívmányoknak legalább egy részét megmentheti a tanácskormány lemondása, eleve kétessé tették a kimerült munkásság reagálását. A szociáldemokrata vezetők maguk sem értették, s így a munkásokkal sem értethették meg, hogy a kormányzótanács lemondása sem teszi feleslegessé a Tisza-vonal, a főváros védelmét, ha meg akarják menteni a szocializmust vagy legalább a polgári demokrácia lehetőségét kívánják biztosítani.
27-én a túlerő támadása elől a szolnoki hídfőből is visszavonult az ott hagyott két hadosztály. A front mögött folytatódott a bomlás, miközben a „frontmögötti bizottság” elnöke, a csendben félreállított Szamuely Fonyódon a pesti proletárgyerekek elhelyezését ellenőrizte. Kun Béla ezekben a napokban a csapatoknál tartózkodott. A Tisza utolsó, szolnoki hídján haladt át autója, mikor egy lövedék mellette ölte meg kísérőjét. Aztán Budapesten beszélt a Dunántúlról a tiszai frontra induló csapatokhoz, válaszolt Leninnek, aki a párizsi proklamáció hatása miatt aggódva tájékoztatást kért a helyzetről. Kun válaszán már a kétségbeesés érződik: „Tartok attól, hogy a románok és csehek a közeli napokban koncentrikus támadást intéznek ellenünk, ami bukásunkat jelentené… az összeműködés teljes hiányának tartom azt, hogy megtörténhetett, hogy Besszarábiából idetolt román erők bennünket megvertek… Figyelmébe ajánlom, hogy területünk oly kicsi, hogy visszavonulásra hely nincsen.”74 74 Uo. 545.
Kunnak téves elképzelései voltak az ukrán front helyzetéről, ahol Poltava elestével Kijev védelme került napirendre, de megalapozott volt félelme a határon felvonult 6 csehszlovák hadosztálytól, amelyek támadását a magyar határőrség ellen augusztus 3-ra tűzték ki. Ágoston beszámolt Kunnak a bécsi tárgyalásokról; bizonyára elmondta neki, hogy Peyerék közölték Cuninghame-mel: egy tisztán szociáldemokratákból álló kormány már nem tudná fenntartani a rendet, szövetkezni kell a polgársággal, s ennek érdekében ajánlatos megszabadulni Böhmtől és a hozzá hasonló „kompromittált” népbiztosoktól. Böhm pozíciója akkor vált teljesen bizonytalanná, mikor Otto Bauer végleg lemondott az osztrák külügyek irányításáról; Renner kancellár — éppúgy, mint a francia misszió — inkább Garamiban bízott.
A kormányzótanács július 29-i ülésén Landler ismertette a hadihelyzetet. A román hadsereg, amelynek a Tisza vonalán 119 zászlóalja és 60 lovasszázada sorakozott fel, 2 hídfőt létesített Tokajnál, amit a III. hadtest nem tudott megakadályozni. Landler bejelentette, hogy a III. hadtest harci szellemének helyreállítására másnap több népbiztossal Tokajba utazik. 28-án összeült a Szakszervezeti Tanács is, és támogatásáról biztosította Peyert, Haubrich pedig előkészületeket tett a hatalom megragadására. Julier és vezérkara tétlenül várta az események kibontakozását; óvakodott bármiféle kezdeményezéstől. Az ily módon irányítás, összeköttetés nélkül maradt egységek parancsnokai különbözőképpen viselkedtek: egyesek szándékosan zavart keltettek, mások megszöktek, többnyire azonban fásultan parancsra vártak, vagy arra készültek, hogy csapatukat végső esetben — a román fogságba esést elkerülendő — csehszlovák vagy jugoszláv területre vezessék. A 2. székely dandár egy százados vezérletével a Tiszától Sopronig vonult, katonás rendben, vonaton és gyalog.
Július 30-án Szolnoktól északkeletre három román hadosztály kelt át a Tiszán. Az átkelés sikerével nagyjából el is dőlt a további hadműveletek sorsa.
Kun Béla ezen a napon a királyhidai határállomáson találkozott Böhmmel, Weltnerrel és Peyerrel. Kun tisztában volt a katonai helyzettel, mégis elutasította a kapitulációra tett javaslatukat, s kérte, hogy tárgyaljanak tovább, de megállapodást ne kössenek. Így Böhm dolgavégezetlenül tért vissza Bécsbe, Kun pedig újabb üzenetben kért segítséget Lenintől. Lenin válaszában kitartásra buzdította Kunt, hiszen a Gyenyikin elleni ellentámadás napját augusztus 1-re tűzték ki. Mint tudjuk, ezt augusztus közepére kellett halasztani, és akkor is kudarccal végződött. Néhány hónapra egész Ukrajna a fehérek kezébe került; Szovjet-Oroszország Vörös Hadserege csak 1920 elején sorakozott fel ismét a Dnyeszter partján.
Az országban tovább romlott a hangulat, a Dunántúlon asszonyok tüntettek az élelemhiány miatt, a Tokajba küldött népbiztosok, élükön Garbaival, eredménytelenül tértek vissza: a III. hadtest sem akart már harcolni, de ha akart volna, akkor is a csehszlovák támadás kötötte volna le a következő napokban. A szegedi Új Nemzedék azonban hiába uszította a vöröskatonákat Budapest ellen. Horthyék álma, a hadsereg szembefordulása a Tanácsköztársasággal, minden igyekezetük ellenére sem valósult meg. A katonák nem kívánták a Tanácsköztársaság megdöntését vagy éppen a „nemzeti hadsereget”: fáradtak voltak, és békét akartak. A frontról hazatérve 1918 őszén, családjuk nyomorát látva vitték győzelemre a forradalmat, és most, a szűnni nem akaró harctól kimerülten, családjuk hívására dobták el a fegyvert.
Július 31-re virradóra az ellenség Kiskörénél még elég heves védekezést leküzdve létesített hídfőt. A III. hadtest még ellentámadást is intézett egy átkelt hadosztály ellen, de aztán a vezérkar utasítására Miskolc védelmére vonta vissza csapatait. Cegléden, az I. hadtest hadiszállásán Kun, Landler és a hadtestparancsnokok értekezletet tartottak, ahol Julier igyekezett rávenni őket a további harc feladására, hogy ezzel legalább Budapest megszállását elkerüljék. Az egybegyűltek többsége azonban az ellentámadás mellett volt, amit augusztus 1-én Szolnoktól északra indítottak volna. Az ellentámadást végrehajtó csoport magja az I. hadtest volt (parancsnoka Vágó Béla, vezérkari főnöke Győrffy-Bengyel Sándor, majd Werth Henrik), amelynek alárendeltek minden harcképes, még engedelmeskedő és a helyszínre szállítható egységet.
A ceglédi értekezlettel körülbelül egyidejűleg ülést tartott a Szaktanács, és Weltner jelentését meghallgatva, nagy szótöbbséggel úgy határozott, hogy a tanácskormányt lemondásra kell felszólítani. Késő este megbeszélésre jöttek össze a Tanácsköztársaság vezetői, hogy állást foglaljanak a Szaktanács határozatával kapcsolatban. Az éjszakai tárgyalás résztvevői mindnyájan tisztában voltak a reménytelen katonai helyzettel. Az antant iránt illúziókat tápláló Haubrich és Weltner a — valójában létre sem jött — bécsi megállapodás elfogadását javasolták, „hogy a románok ne vonulhassanak Budapestre, mert az ő védelmük alatt az ellenforradalom jut uralomra”. Kun ezzel szemben azt javasolta, hogy azonnal hívják össze a munkástanácsot: „rázzuk föl a munkásszervezeteket, és mindenkit azonnal küldjünk a frontra”. Szamuely erőteljesen támogatta Kun álláspontját, s végül is „az a fölfogás alakult ki, hogy még egyszer meg kell kísérelni a fegyveres ellenállást”.75 75 Weltner Jakab, Forradalom, bolsevizmus, emigráció. Bp. 1929. 251 — 252.
A kormányzótanács lemondása
Augusztus 1-én Stromfeld megjelent Gödöllőn, hogy elkésve bár, megpróbálja menteni, ami menthető. Az I. hadtest sikeresen végrehajtotta a támadási parancsot, visszafoglalta Szolnokot, de a román lovasság elérte a Budapest—Miskolc vasútvonalat, és bevonult Jászberénybe. Így Szolnok megtartása lehetetlenné vált; az I. hadtestet körülzárás fenyegette, és ez hamarosan be is következett.
Augusztus 1-én délelőtt a kormányzótanács megtartotta utolsó ülését; Kun Béla referátumában, akárcsak május 2-án, az 500-as tanács összehívását javasolta. Őszintén ismertette a hadsereg hangulatát, de kiemelte a biztató jeleket: a szolnoki támadást, a rendelkezésre álló tüzérség erejét, sőt meggyőződése ellenére úgy állította be a külpolitikai helyzetet, mintha az antant nem akarhatná Budapest román megszállását. A harc folytatását, a budapesti munkásezredek bevetését javasolta. Kunt támogatta a kommunisták és a baloldali szociáldemokraták többsége, de már közülük is néhányan — mint Varga Jenő — úgy vélekedtek, hogy „ne küzdjünk a végsőkig, mert az új rezsim néhány hónap múlva úgyis összeomlik, s akkor jön az új munkásforradalom”.76 76 Az ülésről jegyzőkönyv híján lásd Ágoston Péter jegyzeteit: PI Archívum, Ágoston-gyűjtemény.
Hasonlóképpen gondolkodott a munkásság többsége. A jobboldali szociáldemokraták nem számítottak új forradalomra, s nem láttak más megoldást, mint a kapitulációt az antant előtt „a Cuninghame-mel kötött megegyezés” alapján. Ágoston, miután nem bízott az angol misszióban, olasz orientációt javasolt az új kormánynak.
Haubrich, a front helyzetére hivatkozva, megtagadta a munkásezredek szerinte hiábavaló mozgósítását, sőt azzal fenyegetőzött, hogy azonos nézetet valló társaival kimegy a gyárakba, és fellázítja a munkásságot. Ilyen körülmények között Kun és Szamuely nem tudták megakadályozni a kormányzótanács lemondásáról szóló határozat elfogadását. A határozatnak az 500-as tanácsban való előterjesztésével a centrista Rónai Zoltánt bízták meg.
Az ülés után Haubrich és tisztjei ragadták magukhoz a kezdeményezést. Még együtt volt a kormányzótanács, mikor a budapesti hadtest két tisztje felkereste Gödöllőn Juliert, és támogatást kért a kormányzótanács elmozdításához. Az óvatos Julier közölte: szerinte erre már nincs szükség.
Délután három órakor kezdődött a Budapesti Munkás- és Katonatanács utolsó ülése. Rónai hosszú beszédében nem tagadta meg a Tanácsköztársaságot; olyan kompromisszumról beszélt, amely megmenti „Magyarország földjét arra, hogy itten megint lobogjon a világforradalom lobogója akkor, amikor ez a világforradalom más országba is elterjedt”.77 77 PI Archívum 600/3. f.
Rónai beszéde azt a félrevezető benyomást kelthette, hogy létezik valamiféle titkos megállapodás, amely a magyar munkásság számára az ausztriaihoz hasonló állapotot biztosítana.
Rónai után Kun szólt a Munkástanácshoz. Kun Béla, aki az előző napokban emberfeletti energiával harcolt a proletárdiktatúráért, összeomlott. Határozottan kijelentve, hogy a szakszervezeti kormány csak ideiglenes átmenet lesz a fehérterrorhoz, a munkásságot hibáztatta: „ennek a proletariátusnak, elvtársaim, a burzsoázia legkíméletlenebb, legkegyetlenebb diktatúrájára van szüksége, hogy megtanuljon forradalminak lenni”.78 78 Uo.
A tanács tagjai, akik elkeseredett kifakadásokkal hallgatták Rónait, felállással ünnepelték és búcsúztatták Kun Bélát. Az őszinte demonstráció azonban gyakorlati következmény nélkül maradt: hasonlóan azokhoz az időkhöz, amikor az ország Kossuthot imádta és Deákot követte. Az elnök vita és szavazás nélkül rekesztette be az ülést, hiszen már nem volt miről vitázni.
Kun hibát követett el azzal, hogy megjelenésével támogatta a beterjesztett javaslatot, amikor az egyesülés már formailag is alig létezett. El kellett volna határolnia magát a javaslattól és következményeitől. Az új miniszterelnök, Peidl Gyula, nem volt hajlandó megjelenni és felszólalni a Munkástanács ülésén, amely világosabban látott volna, ha ismeri Peidl véleményét. Peidl ugyanis elhatárolta magát Rónaiéktól, saját kormánya összetételével sem értett egyet, s azt valóban csak pár naposnak szánta, még ha az utána következő polgári kormány jellegét nem is látta előre, mint Kun Béla. Tragikus hiba volt, hogy az ülés elnöke működésük folytatására szólította fel a munkástanácsokat; a kapituláció után elsősorban a direktóriumok tagjai estek áldozatul a megszállók és az ellenforradalom bosszújának.
A Vörös Hadsereg parancsot kapott a harc beszüntetésére, de parancsra már alig volt szükség. A katonák egy része szétszéledt, mások zárt alakzatban menekültek, a menekülni nem tudók fogságba estek, közülük sokat kivégeztek mint kommunistagyanúst. Fogságba esett a Szolnok körül kitartó, bekerített I. hadtest 40 ezer katonája és 1200 tisztje. A népbiztosok egy része és családjuk az osztrák kormány által biztosított menedékjog alapján menekült, mások — kommunisták és szociáldemokraták — ahogy tudtak. Szamuely Tibor a határon öngyilkossággal kerülte el, hogy osztozzon a fehérek kezére került harcostársai sorsában.
A Tanácsköztársasággal voltaképpen elbukott az őszirózsás forradalom, a magyar polgári demokrácia is. A vereség az 1919 nyarán kialakult helyzetben elkerülhetetlen volt. Nagyobb történelmi távlatból nézve azonban a küzdelem mégsem volt hiábavaló: „Ha Magyarországon egyszer, a belső osztályharc vagy külső megrázkódtatás eredményeként győzelmet arat a demokrácia, az egész világ csodálkozva fogja látni, milyen mély barázdákat szántott a forradalom a magyar rögökbe, vetésének milyen sok, ma elveszettnek tűnő magva vert gyökeret a munkások és parasztok lelkében !”79 — írta egy évtizeddel később Kunfi, éppen akkor, amikor az ellenforradalom uralma a legszilárdabb volt. 79 Kunfi Zsigmond, A legyőzöttek. Közli: Köves Rózsa—Erényi Tibor Kunfi Zsigmond életútja. Bp. 1974. 367.
1918—1919 forradalmainak egyik maradandó eredménye, hogy létrejött a Kommunisták Magyarországi Pártja, amely március 21-e után szervezetileg megszűnt ugyan, de híveinek többsége éppen ekkor csatlakozott hozzá. A forradalom harcai formálták ki a magyar kommunista mozgalom első nagy nemzedékét. E nemzedék kiemelkedő alakja, Kun Béla, az osztrák internálótáborban írt könyvében először foglalva össze a Tanácsköztársaság többször hangsúlyozott gyengeségeit és hibáit, joggal állapította meg: a magyar munkásosztály „mégis a nemzetközi proletariátus forradalmi öntudatának volt — az oroszé mellett — legelőrehaladottabb képviselője. Bárminő is legyen a proletárforradalom magyarországi szakaszáról a történelem ítélete, kétségtelen, hogy a diktatúra 132 napja alatt — csaknem kétannyi idő, mint a forradalmi Párizs kommünjéé — a magyarországi proletáriátus a nemzetközi munkásosztályért és annak nevében cselekedett.”80 80 Kun Béla, Válogatott írások és beszédek. II. Bp. 1966. 24.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
Magyarország felszabadulása 1945 – április 4 (Idézet: Felszabadulás krónikája)
Magyarország teljes felszabadításáért 1945. február 1.
A Führer döntése: a 6. páncéloshadsereget át kell dobni Magyarországra a hadviselés szempontjából döntő jelentőségű olajvidék védelmére, hogy azután márciusban a felszabaduló erőkkel csapást mérjen a keleti front középső szakaszára. („Waldteufel”-hadművelet.)
Február 25.
Führer-parancs a magyarországi hadműveletekről. A végső cél: a Dráva-Duna-Balaton háromszög megtisztítása. („Konrád III.”) Erőbevetés: a Déli Hadseregcsoport a 2. páncéloshadsereggel a Balatontól délre keleti, a 6. hadsereg a Balatontól keletre déli irányban és a 6. SS-páncéloshadsereg az északkelet felé történő elreteszelésre.
A német támadó csoportosítás nagysága: 400 000 katona és tiszt, 6000 löveg és aknavető, 877 harckocsi és rohamlöveg, 900 páncélgépkocsi és 850 repülőgép.
Március 6-ra virradó éjjel.
A Dráva-fronton megkezdődött a „Waldteufel”-hadművelet. Az első hullám Mohács irányában támad; hajnali 4 órakor megindul a 2. páncéloshadsereg támadása, mely Nagybajom két oldalán 2-3 km-t halad előre; ez volt a mellékcsapás.
Március 6, 8 óra 47 perc.
30 perces tüzérségi előkészítés után a német 6. páncéloshadsereg és a 6. hadsereg Seregélyes-Alsótarnóca szakaszon támadásba kezd, elfoglalja Seregélyest; itt a betörés szélessége 3,5 km, mélysége 3-4 km, a Sárvíz-csatornától nyugatra 2 km. Az arcvonal déli szakaszán a németek elérik a Drávacsehi-Drávaszabolcs-vonalat, és 10 km széles, 5 km mély hídfőállást foglalnak el a Dráva északi partján.
Március 7, este.
A támadás kezdetétől elért német betörési mélység a Velencei-tótól délre 4 km, a Sárvíz-csatornától nyugatra 7 km.
Március 8.
A szovjet csapatok ellentámadásai az arcvonal déli szakaszán.
Március 9, este.
Az 1. és 12. SS-páncéloshadosztály áttöri a 26. hadsereg fő- és második védőövét, és kijut a Bozótpatak-Dég-Újhódos-Enying-vonalra.
Tolbuhin marsall kérése a Legfelsőbb Parancsnoksághoz: engedélyezze a Budapesttől délnyugatra levő és a bécsi irányba való támadásra kijelölt 9. gárdahadsereg csapatait a védelem megerősítésére felhasználni.
A Legfelsőbb Parancsnokság március 9-i direktívája: „A 3. Ukrán Front védelmi harcokkal gyengítse az ellenség Székesfehérvár körzetében támadó harckocsi-csoportosítását, majd legkésőbb március 15-16-án jobb szárnyával lendüljön támadásba, zúzza szét az ellenséget a Balatontól északra, és fejlessze ki a csapást Pápa, Sopron irányába.
A 9. gárdahadsereget ne vonja be a védelmi harcokba, hanem a csapás kifejlesztésére és az ellenség végleges szétzúzására használja fel. A 2. Ukrán Front, miután jobb szárnya kijutott a Garamhoz, a Dunától északra az egész arcvonalon menjen át védelembe. A front bal szárnya (a 46. hadsereg) 1945. március 17-18-án lendüljön támadásba, a 3. Ukrán Front csapataival együttműködve zúzza szét az ellenség csoportosítását a Dunától délre, és fejlessze ki a támadást Győr irányában.
A 46. hadsereget erősítse meg két áttörő tüzérhadosztállyal és a 6. gárda harckocsi-hadsereggel.”
Március 10.
A német páncélosegységek a Velencei-tó és a Sárvíz-csatorna között elérik a Gárdony-Agárd-Kilicsány-vonalat, a Sárvíz-csatornától nyugatra pedig a Sáregres-Lajoskomárom-Enying-Balaton-vonalat.
Március 6-tól 10-ig a német támadás áttörte a 3. Ukrán Front fő védőövét és második védőövét; két részre szakították a front csapatait, de a Dunát nem érték el.
Március 12.
Seregélyestől délre a német csapatok elfoglalják Abát, Simontornyát, átkelnek a Sió-csatornán.
Március 13.
A németek kiszélesítik a Sió-csatorna déli partján levő hídfőt.
Március 14.
A németek visszaszorítják a 3. Ukrán Front csapatait a Sárvíz-csatornától nyugatra, és átkelnek a Kapos-csatornán.
Tolbuhin frontparancsnok utasítása: meg kell nyitni a Sió-csatorna zsilipjeit; a víz a csatornában 60 cm-t emelkedik.
Március 15.
A németek elérik a Gárdony-Seregélyestől keletre 2 km – Sárkeresztúrtól északra 1 km – Hatvan-puszta-Simontornya-Mezőkomárom-Balaton-vonalat; a déli szakaszon elért betörés mélysége 6-8 km.
Az ellentámadás
Március 16.
A 2. és a 3. Ukrán Front bécsi támadásának kezdete.
A 2. Ukrán Front fő csapásának (46. hadsereg) iránya: a Dunától délre Dad-Győr.
Az erőviszonyok a 46. hadsereg sávjában: élő erő 1,3:1, löveg és aknavető 4,4:1, harckocsi és rohamlöveg 1,7:1 a 46. hadsereg javára.
A 7. gárdahadsereg a Dunától északra támad a Garam folyó mentén Komjatice, Szenec irányában, hogy kierőszakolja az áttörést Bratislava felé.
A 3. Ukrán Front fő csapásának (9. és 4. gárdahadsereg) iránya: Zámoly-Hóhérkút-szakaszon áttörni az ellenség védelmét Veszprém irányában, bekeríteni és megsemmisíteni a 6. német páncéloshadsereget Székesfehérvártól délre és délnyugatra; a déli frontszakaszon az 57. szovjet és az 1. bolgár hadsereg az arcvonal középső szakaszán elért áttörés után kezdi meg támadását.
Erőviszonyok a 3. Ukrán Front szakaszán: élő erő 4:1, lövegek és aknavetők 9:1, harckocsik és rohamlövegek 1:1, a 4. és a 9. gárdahadsereg javára.
A hadműveletek első szakaszában, 1945. március 16-tól 25-ig, a 2. és a 3. Ukrán Front csapatai áttörték az ellenség védelmét Esztergom és Székesfehérvár között, súlyos veszteségeket okoztak a Déli Hadseregcsoportnak, kijutottak a Vértes és a Bakony nyugati lejtőire, és kedvező feltételeket teremtettek a támadás Bécs irányában történő sikeres kifejlesztéséhez.
A második etapban, március 26-tól április 4-ig, a szovjet csapatok, északnyugati irányban üldözve az ellenséget, befejezték Magyarország teljes felszabadítását.
Sem a Margit-vonal, sem a Susanne-vonal nem bizonyult elég erős gátnak …
*
A krónikásoknak – akik a Battonya és Nemesmedves felszabadítása között eltelt időszak eseményeinek visszaadására vállalkoztak – már csak egyetlen tényről: az ország teljes felszabadulásáról kell beszámolniuk.
Az ország lakosságának nagyobbik fele erről a sorsdöntő fordulatról a falusi kisbíróktól értesült, akik ezt is – mint minden fontos eseményt – dobszó útján adták hírül. Legjobb lesz, ha most mi is átadjuk nekik a szót.
Kocsolán – Tolna megye – 1945. április 9-én a figyelemfelhívó dobpergés után közhírré tétetett: „Magyarország területe 1945. április 5-ével felszabadult a háború nyomása alól. Magyarország területén tehát már nincsenek harcok.” – Rövid híradás, de hát mikor voltak bőbeszédűek a doboló kisbírók? Ez a hírközlési forma tömörséget követel. Mezőtúron – igaz, majd egy héttel később – valamivel azért több szó esett.
Mezőtúr, április 14: „Magyarország végre megszabadult a több száz éves német járomból. Magyarország területén nincs többé német katona. Az ország ünnepel. Ebből az ünnepből ki kívánja venni részét Mezőtúr városának lakossága is. Az ünnepi népgyűlés folyó hó 15. napján de. fél 11 órakor lesz a Piac téren. Felhívom a város közönségét, hogy az új Magyarországnak ezen a legnagyobb ünnepén mindenki vegyen részt. A pártok, szakszervezetek, egyesületek saját zászlóik alatt rendezetten vonuljanak fel az ünnepség színhelyére.”
Nem csoda, ha a kortársak a nagy fordulattal egy időben elsődlegesen a háború megszűnésének tényét érzékelték, azt hangsúlyozták. A háború gyötrelmei voltak a legfrissebbek, a legfájóbbak, ezek nélkül élni volt a legfontosabb. A háború megszűntét nem lehetett nem észrevenni. Tanúsította a csendes, ágyúdörgéstől többé nem háborított levegőég, minden kitárt ajtajú, üres légópince, a tempósan folyó szántás-vetés, a gyárakba igyekvő munkások egyre növekvő serege, egy-egy meginduló vonat. Minden, ami az úgynevezett hétköznapi életet jelenti, amelynek mozzanataira egyébként senki nem figyel oda – legfeljebb a költők, de ők is csak ellágyult perceikben -, de amelyeknek megszűnése vagy megháborítása elmondhatatlan fájdalmakat tud okozni.
A magyar nép 1944-ben történelmének legmélyebb pontjáról indult el az új, demokratikus Magyarország felépítésének útján. E történelmi mélypont azonban mindenekelőtt az uralkodó osztályok bűne miatt következett be. Ezért, ha a mindent elborító terror, a magyar progresszió különböző erőinek széthúzása miatt komoly fegyveres ellenállásra nem is kerülhetett sor a háború éveiben Magyarországon, a felszabadulás nyomán kialakult új helyzetben a magyar dolgozó osztályok nagy többsége készen állott a demokratikus rend megteremtésére. Sőt, annak megvalósításáért komoly áldozatoktól sem riadt vissza. A magyar népi demokrácia első hónapjainak és első éveinek ez a hősies küzdelem volt a legfőbb tartalma.
Küzdelem a gazdasági pusztulás, a gyötrelmes történelmi örökség, a társadalmi széthúzás megszüntetéséért. Küzdelem az új élet új formáinak, új tartalmának megteremtéséért, kíméletlen harc mindazok ellen, akik ezt tudatos politikai meggondolásból vagy az új iránti érzéketlenségből akadályozták. E haladásért folytatott küzdelem, a reakcióval folytatott harc élén természetesen szervezett politikai erők, politikai pártok – mindenekelőtt a Kommunista Párt – állottak, de a küzdelem, a harc sorsa, kimenetele a dolgozó osztályok magatartásán múlott.
Április 4-e, amennyiben többet jelentett a háború befejezésének tényénél, s a társadalmi felszabadulást ígérte, ezt az ország lakóinak nagy többsége 1945 áprilisában még nem érzékelhette. Ez még csak lehetőség, ígéretes jövő volt. Hogy történelmi valósággá váljék, ahhoz hosszú hónapok és évek kemény küzdelmére volt szükség.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
