Írta: V. I. Lenin

A szövetkezetekről

I

Véleményem szerint nálunk nem fordítanak kellő figyelmet a szövetkezetekre. Aligha tudja mindenki, hogy most, az Októberi Forradalom óta és az új gazdasági politikától függetlenül (ellenkezőleg, e tekintetben azt kell mondanunk, hogy éppen az új gazdasági politika eredményeképpen) a szövetkezetek nálunk egészen kivételes jelentőségre tesznek szert. A régi szövetkezeti úttörők álmodozásaiban sok a fantázia. Gyakran olyan fantasztikusak, hogy mosolyt fakasztanak. De miben áll fantasztikus mivoltuk? Abban, hogy ezek az emberek nem értették meg, hogy a munkásosztály politikai harca — a kizsákmányolók uralmának megdöntéséért vívott politikai harca — sarkalatos jelentőségű. Mi már megdöntöttük a kizsákmányolók uralmát, és abból, ami a régi szövetkezeti úttörők álmodozásaiban fantasztikus, sőt romantikus, sőt sekélyes volt, most sokminden színtiszta valósággá válik.

Nálunk, mivel az államhatalom a munkásosztály kezében van, mivel minden termelési eszköz ennek az államhatalomnak a birtokában van, nálunk valóban csak az a feladat van még hátra, hogy szövetkezetekbe tömörítsük a lakosságot. Ha a lakosság a lehető legnagyobb mértékben szövetkezetekben tömörül, akkor magától célt ér az a szocializmus, amelyet azelőtt méltán kigúnyoltak, kinevettek és lekicsinyeltek azok, akik az osztályharc, a politikai hatalomért való harc stb. szükségességéről joggal meg voltak győződve. S mégsincs minden elvtársunk tisztában azzal, milyen gigászi, mérhetetlen jelentőségre tesz szert most a mi szempontunkból Oroszország lakosságának szövetkezetekben való tömörítése. Az új gazdasági politikával engedményt tettünk a parasztnak mint kereskedőnek, a magánkereskedelem elvének; éppen ebből következik (éppen ellenkezőleg, mint ahogy gondolják) a szövetkezetek óriási jelentősége. Az orosz lakosságnak eléggé széleskörű és eléggé mélyreható tömörítése szövetkezetekben az új gazdasági politika uralma mellett lényegében minden, amire szükségünk van, mert ebben megtaláltuk a magánérdeknek, a magánkereskedelmi érdeknek s ez utóbbi állami felügyeletének és ellenőrzésének azt az egyesítését, a magánérdeknek, a magánkereskedelmi érdeknek azt az alárendelését a közérdeknek, amely azelőtt sok-sok szocialista számára nagy fejtörést okozott. Valóban: minden nagyüzemi termelési eszköz az állam hatalmában, az államhatalom a proletariátus kezében, a proletariátus szövetségben a sokmillió kis- és törpeparaszttal, a proletariátus vezetőszerepe a parasztság irányában biztosítva stb. — hát ez nem minden, ami szükséges ahhoz, hogy a szövetkezetekből, egyesegyedül a szövetkezetekből, amelyeket azelőtt mint szatócskodást kezeltünk — s amelyeket most, az új gazdasági politika idején bizonyos tekintetben szintén jogunk van így kezelni —, hát ez nem minden, ami a teljes szocialista társadalom felépítéséhez szükséges? Ez még nem a szocialista társadalom felépítése, de ez minden, ami e felépítéshez szükséges és elegendő.

Éppen ezt a körülményt becsüli le számos gyakorlati funkcionáriusunk. A szövetkezetet nálunk lenézik, mert nem értik meg, milyen rendkívül nagy jelentőségű ez a szövetkezet, először is elvi szempontból (a termelési eszközök állami tulajdonban vannak), másodszor abból a szempontból, hogy a szövetkezet az új rendre való áttérésnek a lehető legegyszerűbb, legkönnyebb és a parasztok számára legérthetőbb útja.

Márpedig megint éppen ez a fő. Más dolog ábrándokat szőni mindenféle munkásegyesülésekről, hogy azok révén építsék fel a szocializmust, megint más dolog megtanulni, hogyan építsük a gyakorlatban ezt a szocializmust úgy, hogy minden kisparaszt részt vehessen ebben az építésben. Éppen erre a lépcsőfokra jutottunk most el. S kétségtelen, hogy miután elértük, túlontúl kevéssé vesszük igénybe.

Amikor áttértünk az új gazdasági politikára, nem abban a tekintetben estünk túlzásba, hogy túlságosan nagy teret engedtünk a szabad ipar és kereskedelem elvének, hanem abban a tekintetben, hogy megfeledkeztünk a szövetkezetekről, hogy most lebecsüljük a szövetkezeteket, hogy már kezdett feledésbe merülni a szövetkezetek óriási jelentősége a fentemlített két szempontból.

Most arról szándékozom beszélgetni az olvasóval, hogy ebből a „szövetkezeti” elvből kiindulva mit tehetünk és mit kell tennünk most rögtön a gyakorlatban. Milyen eszközökkel lehet és kell tüstént hozzáfognunk ennek a „szövetkezeti” elvnek a fejlesztéséhez olymódon, hogy mindenki világosan megértse ennek az elvnek szocialista jelentőségét?

A szövetkezeteket politikailag úgy kell megszerveznünk, hogy a szövetkezetek általában és mindig bizonyos kedvezményeket élvezzenek, mégpedig merőben vagyoni kedvezményeket (a bankkamatláb magassága stb.). Olyan méretű állami hiteleket kell nyújtanunk a szövetkezeteknek, hogy azok ha nem is sokkal, de nagyobbak legyenek azoknál az összegeknél, amelyeket magánvállalatoknak hitelezünk, még akár a nehézipart stb. is beleértve.

Minden társadalmi rendszer csakis egy bizonyos osztály pénzügyi támogatásával jön létre. Említenünk sem kell azt a sok száz- meg százmillió rubelt, amibe a „szabad” kapitalizmus születése került. Most meg kell értenünk és gyakorlatilag valóra kell váltanunk azt, hogy ezidőszerint az a társadalmi rendszer, amelyet a szokottnál nagyobb mértékben kell támogatnunk: a szövetkezeti rendszer. De a szó valódi értelmében kell támogatnunk, vagyis nem elég, ha e támogatáson bárminő szövetkezeti forgalom támogatását értjük — ezen a támogatáson olyan szövetkezeti forgalom támogatását kell érteni, amelyben ténylegesen részt vesznek a lakosság tényleges tömegei. A támogatásnak feltétlenül helyes formája az, hogy jutalmat adunk a szövetkezeti forgalomban résztvevő parasztnak, ezt a részvételt azonban ellenőriznünk kell, s ellenőriznünk kell azt is, hogy öntudatos és becsületes-e ez a részvétel — ez a kérdés lényege. Mikor a szövetkezet embere megérkezik a faluba s ott szövetkezeti boltot nyit, a lakosság ebben voltaképpen egyáltalán nem vesz részt, ugyanakkor azonban saját érdekeit követve sietve megpróbál bekapcsolódni.

Ennek a kérdésnek van még egy másik oldala is. A „civilizált” (elsősorban írni-olvasni tudó) európai szempontjából már igen keveset kell tennünk ahhoz, hogy kivétel nélkül mindenkit rábírjunk a szövetkezeti tevékenységben való részvételre, mégpedig nem passzív, hanem aktív részvételre. Tulajdonképpen „csak” egy tennivalónk van még: annyira „civilizálttá” kell tennünk lakosságunkat, hogy megértse, milyen előnyök származnak abból, ha mindenki résztvesz a szövetkezetekben, és hogy ezt a részvételt meg is szervezze. „Csak” ez kell. Semmi más bölcsességre nincs most szükségünk ahhoz, hogy áttérjünk a szocializmusra. Ahhoz azonban, hogy ezt a „csak”-ot megvalósítsuk, egész forradalomra, a nagy néptömegek kulturális fejlődésének egész időszakára van szükség. Irányelvünk ezért ez legyen: minél kevesebb okoskodást, minél kevesebb csűrés-csavarást. Az új gazdasági politika ebből a szempontból haladás abban a tekintetben, hogy a legegyszerűbb paraszt színvonalához alkalmazkodik, hogy semmi magasabb követelményt nem támaszt vele szemben. Ahhoz azonban, hogy az új gazdasági politika révén elérjük kivétel nélkül az egész lakosságnak a szövetkezetekben való részvételét — ahhoz egész történelmi korszak szükséges. Ha jól megy, ezt a korszakot egy-két évtized alatt befuthatjuk. De mégiscsak külön történelmi korszak lesz ez, s nem érhetjük el célunkat, ha nem futjuk be ezt a történelmi korszakot, ha nem tanítunk meg mindenkit írni-olvasni, ha nem lesz az egész lakosság eléggé értelmes, ha nem szoktatjuk kellő mértékben rá a lakosságot az olvasásra, s ha nem teremtjük meg ennek az anyagi alapját, ha nem biztosítjuk a lakosságot bizonyos mértékig mondjuk a rossz termés, az éhínség stb. ellen. Most minden azon fordul meg, hogy azt a forradalmi lendületet, azt a forradalmi lelkesedést, amelynek már tanújelét adtuk és kellő mértékben adtuk tanújelét, s amelyet teljes siker koronázott, össze tudjuk kapcsolni (szinte ezt mondanám) azzal, hogy tudunk értelmes és művelt szatócsok lenni, ami teljesen elegendő ahhoz, hogy jó szövetkezeti emberek legyünk. Jó szatócsnak lenni — ezen azt értem, hogy tudjunk művelt kereskedők lenni. Ezt jól véssék az agyukba azok az oroszok vagy egyszerűen azok a parasztok, akik azt hiszik, ha valaki kereskedik, hát okvetlenül ért is hozzá. Ez egyáltalán nem igaz. Kereskedni kereskedik, de attól, hogy művelt kereskedő legyen, még igen távol áll. Egyelőre még ázsiai módra kereskedik, ahhoz pedig, hogy művelt kereskedő legyen, európai módra kell kereskednie. Ettől még egy egész korszak választja el.

Zárom soraimat: adjunk a szövetkezeteknek számos gazdasági, pénzügyi és bankkedvezményt; ezzel támogassa szocialista államunk a lakosság megszervezésének új elvét. Ezzel azonban még csak nagy vonásokban jelöltük meg a feladatot, mert még nem határoztuk meg, nem írtuk részletesen körül a feladat egész gyakorlati tartalmát, meg kell találnunk a szövetkezetbe tömörülésért adott „jutalomnak” azt a formáját (és a jutalmazás feltételeit), amellyel a szövetkezetnek kellő segítséget nyújtunk — a jutalomnak azt a formáját, amelynek segítségével művelt szövetkezeti embereket nevelhetünk. A művelt szövetkezeti emberek rendje ugyanis — amikor a termelési eszközök társadalmi tulajdonban vannak és a proletariátus mint osztály már legyőzte a burzsoáziát — a szocializmus rendje.

1923. január 4.

II

Valahányszor az új gazdasági politikáról írtam, mindig idéztem az államkapitalizmusról 1918-ban írt cikkemet. Ez nem egyszer kételyeket keltett egyik-másik fiatalabb elvtársban. Kételyeik azonban főként elvont politikai kérdésekre vonatkoztak.

Úgy vélték, hogy nem lehet államkapitalizmusnak nevezni azt a rendet, amelyben a termelési eszközök a munkásosztály kezében vannak és az államhatalom is ezé a munkásosztályé. Nem vették azonban észre, hogy én az „államkapitalizmus” kifejezést először is azért használtam, hogy meglegyen a történelmi kapcsolat jelenlegi álláspontunk és az úgynevezett baloldali kommunistákkal folytatott vitámban elfoglalt álláspont között; azonkívül már akkor is azt bizonyítottam, hogy az államkapitalizmus magasabb rendű volna, mint jelenlegi gazdaságunk; számomra az volt a fontos, hogy megállapítsam a folytonossági kapcsolatot a közönséges államkapitalizmus és ama nem közönséges, sőt egyáltalán nem közönséges államkapitalizmus között, amelyről akkor beszéltem, amikor bevezettem az olvasót az új gazdasági politikába. Másodszor, számomra mindig a gyakorlati cél volt fontos. Új gazdasági politikánk gyakorlati célja pedig az volt, hogy koncessziókat kapjunk; a koncesszió a mi viszonyaink között már kétségtelenül az államkapitalizmus tiszta típusa lett volna. Ezek voltak az én megfontolásaim az államkapitalizmusról.

Van azonban a dolognak még egy oldala, amellyel kapcsolatban szükségünk lehet az államkapitalizmusra, vagy legalábbis a vele való összehasonlításra. Ez a szövetkezetek kérdése.

Kétségtelen, hogy a kapitalista állam viszonyai közt a szövetkezet kollektív kapitalista intézmény. Kétségtelen az is, hogy jelenlegi gazdasági viszonyaink között, amikor magánkapitalista vállalatokat — de csakis a társadalom tulajdonában levő földön, és csakis a munkásosztály kezében levő államhatalom ellenőrzése alatt — következetesen szocialista típusú vállalatokkal egyesítünk (itt a termelési eszközök is az állam tulajdonában vannak, a föld is, amelyen a vállalat áll, valamint teljes egészében a vállalat is), felmerül a vállalatok egy harmadik fajtájának kérdése is, amely azelőtt elvi jelentőség szempontjából nem volt önálló, nevezetesen a szövetkezeti vállalat kérdése. A magánkapitalizmusban a szövetkezeti vállalatok úgy különböznek a kapitalista vállalatoktól, mint kollektív vállalatok a magánvállalatoktól. Az államkapitalizmusban a szövetkezeti vállalatok abban különböznek az államkapitalista vállalatoktól, hogy először magánvállalatok, másodszor kollektív vállalatok. A mi fennálló rendünkben a szövetkezeti vállalatok mint kollektív vállalatok különböznek a magánkapitalista vállalatoktól, de nem különböznek a szocialista vállalatoktól, ha olyan földön alakultak, olyan termelési eszközökkel dolgoznak, amelyek az állam, vagyis a munkásosztály tulajdonában vannak.

Épp ezt a körülményt nem veszik nálunk eléggé figyelembe, amikor a szövetkezetekről beszélnek. Megfeledkeznek arról, hogy nálunk a szövetkezetek államrendünk sajátossága folytán egészen rendkívüli jelentőségretesznek szert. Ha különválasztjuk a koncessziókat, amelyek — mellesleg szólva — nem értek el nálunk valamennyire is jelentős fejlődést, a szövetkezetek a mi viszonyaink között lépten-nyomon teljesen egybeesnek a szocializmussal.

Megmagyarázom, hogyan értem ezt. Miért voltak a régi szövetkezeti úttörők tervei — Róbert Owentől kezdve — fantasztikus tervek? Azért, mert arról álmodoztak, hogy a szocializmus a jelenlegi társadalmat békés úton át fogja alakítani, s nem számoltak olyan sarkalatos kérdéssel, mint az osztályharc kérdése, a politikai hatalomnak a munkásosztály által való meghódítása, a kizsákmányoló osztály uralmának megdöntése. S ezért igazunk van, amikor ezt a „szövetkezeti” szocializmust merő képzelgésnek tekintjük, és valami romantikusat, sőt sekélyeset látunk abban az ábrándban, hogy a lakosságnak szövetkezetekben való tömörítésével az osztályellenséget osztálymunkatárssá s az osztályharcot osztálybékévé (úgynevezett polgárbékévé) lehet változtatni.

Kétségtelen, hogy korunk fő feladata szempontjából nekünk volt igazunk, mert az államon belüli politikai hatalomért folytatott osztályharc nélkül nem lehet megvalósítani a szocializmust.

De nézzük, hogyan változott meg a helyzet most, amikor az államhatalom már a munkásosztály kezében van, a kizsákmányolók politikai hatalma megdőlt és minden termelési eszköz (kivéve azokat, amelyeket a munkásállam — ideiglenesen és feltételesen — önként koncesszióba ad a kizsákmányolóknak) a munkásosztály kezében van.

Most joggal mondhatjuk, hogy számunkra a szövetkezetek egyszerű növekedése (a fentemlített „csekély” kivétellel) azonos a szocializmus növekedésével, s ugyanakkor kénytelenek vagyunk elismerni, hogy a szocializmusra vonatkozó egész álláspontunk gyökeresen megváltozott. Ez a gyökeres változás abban áll, hogy azelőtt a súlypontot a politikai harcra, a forradalomra, a hatalom meghódítására stb. helyeztük s erre is kellett helyeznünk, most viszont a helyzet annyira megváltozott, hogy a súlypontot a békés, szervező, „kulturális” munkára kell áthelyeznünk. Hajlandó volnék azt mondani, hogy a súlypont számunkra a kultúra terjesztésére helyeződik át, ha nem kellene számolnunk a nemzetközi viszonyokkal és nem volnánk kötelesek hadállásainkért nemzetközi méretekben harcolni. De ha ezt leszámítjuk és a belső gazdasági viszonyokra szorítkozunk, akkor a munka súlypontja nálunk most csakugyan a kultúra terjesztésén van.

Két korszakalkotó fő feladat áll előttünk. Az egyik: apparátusunk átalakítása. Ez az apparátus, amelyet mindenestül az előző korszaktól vettünk át, teljesen hasznavehetetlen; az elmúlt öt harcos év alatt ezen a téren semmit sem sikerült és nem is sikerülhetett komolyan megváltoztatnunk. Másik feladatunk: a kulturális munka a parasztság között. S ennek a parasztság közötti kulturális munkának gazdasági célja éppen az, hogy a parasztságot szövetkezetekbe tömörítsük. Ha a szövetkezetek mindenkit átfognának, már mindkét lábunkkal a szocializmus talaján állnánk. Ahhoz azonban, hogy mindenkit szövetkezetekbe tömörítsünk, a kultúra oly magas fokára kell felemelkednie a parasztságnak (éppen a parasztságnak mint óriási tömegnek), hogy ez a mindenkit átfogó szövetkezetekbe-tömörítés egész kultúrforradalmat igényel.

Ellenfeleink nem egyszer mondták nekünk, hogy esztelen dologra vállalkozunk, amikor olyan országban akarjuk a szocializmust megvalósítani, amelynek nincs elég fejlett kultúrája. De tévedtek, mert mi nem arról a végéről kezdtük a dolgot, ahogy az elmélet szerint (mindenféle vaskalaposok elmélete szerint) illett volna, s a politikai és a szociális átalakulás nálunk, mint kiderült, megelőzte azt a kulturális átalakulást, azt a kulturális forradalmat, amelyhez most mégiscsak elérkeztünk.

Most már csak erre a kulturális forradalomra van szükségünk ahhoz, hogy teljesen szocialista országgá váljunk, ez a kulturális forradalom azonban számunkra hihetetlen nehézségekkel jár — mind merőben kulturális nehézségekkel (minthogy analfabéták vagyunk), mind anyagi nehézségekkel (mert ahhoz, hogy kultúránk legyen, az anyagi termelési eszközök bizonyos fejlettsége, bizonyos anyagi alap szükséges).

1923. január 6.

N. Lenin

Először megjelent: „Pravda” 115. és 116. sz.
1922. május 26. és 27.

Lenin Művei. 22. köt. 467—475. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!