Írta: V. I. Lenin

Az OK(b)P Központi Bizottságának politikai beszámolója az OK(b)P XI. kongresszusán
– írta: V. I. Lenin –

1922. március 27

Elvtársak! Engedjék meg, hogy a Központi Bizottság politikai beszámolóját ne az év elejével, hanem a végével kezdjem. A politika legaktuálisabb kérdése most Génua. Minthogy azonban a sajtó már igen sokat foglalkozott ezzel a kérdéssel és március 6-i beszédemben — amely nyomtatásban is megjelent — már minden lényegeset elmondtam erről a kérdésről, hacsak az elvtársak külön nem kívánják egyik vagy másik részletkérdés kifejtését, kérem, engedjék meg, hogy ne bocsátkozzam részletekbe.

Génuáról általában mindent tudnak, mert a sajtó sokat foglalkozott ezzel a kérdéssel — véleményem szerint túlságosan is sokat, építésünk s különösen gazdasági építésünk tényleges, gyakorlati, életbevágó szükségleteinek rovására. Európában és minden burzsoá országban érthető módon fölöttébb szeretik mindenféle Génuával kapcsolatos fecsegéssel foglalkoztatni és teletömni az emberek fejét. Mi pedig ezúttal (és nemcsak ezúttal) utánozzuk őket, mégpedig túlságosan sokat utánozzuk őket.

Meg kell mondanom, mi a Központi Bizottságban megtettük a leggondosabb intézkedéseket arra, hogy a küldöttséget legjobb diplomatáinkból állítsuk össze (ma már tekintélyes számban vannak szovjet diplomatáink, nem úgy, mint a Szovjet Köztársaság fennállásának kezdetén). Diplomatáink számára, akiket Génuába fogunk küldeni, a Központi Bizottságban eléggé részletes utasításokat dolgoztunk ki. Nagyon hosszú ideig dolgoztunk rajtuk, többször megtárgyaltuk, újra meg újra megvitattuk őket. És magától értetődik, hogy itt, nem akarom azt mondani, hogy katonai kérdésről, mert ezt félremagyarázzák, de mindenesetre vetélkedés kérdéséről van szó. A burzsoá táborban van egy rendkívül erős, a többinél jóval hatalmasabb irányzat, mely a génuai konferencia meghiúsítására törekszik. Vannak más irányzatok, melyek mindenáron kitartanak mellette és el akarják érni, hogy a konferencia összeüljön. Ezek az utóbbi irányzatok most felülkerekedtek. Végül, a burzsoá országok táborában van egy irányzat, amelyet pacifistának lehetne nevezni, s amelyhez az egész II. és II ¹/₂-es Internacionálé is tartozik. Ez a burzsoáziának az a tábora, amely síkraszáll néhány pacifista javaslat mellett és valamiféle pacifista politikát igyekszik kidolgozni. Nekünk, kommunistáknak, erről a pacifizmusról megvan a határozott véleményünk, melyet itt teljesen fölösleges kifejteni. Világos, hogy Génuába nem mint kommunisták, hanem mint kereskedők megyünk. Nekünk kereskednünk kell és nekik is kereskedniük kell. Mi a magunk javára akarunk kereskedni, ők pedig azt akarják, hogy ők húzzanak hasznot belőle. A harc további menete — ha nem is nagy mértékben — diplomatáink ügyességétől függ majd.

Érthető, hogy amikor mint kereskedők megyünk Génuába, számunkra nem mindegy, hogy a burzsoá tábornak azokkal a képviselőivel van-e dolgunk, akik a kérdés katonai eldöntése felé hajlanak, vagy pedig a burzsoá tábornak azokkal a képviselőivel, akik a pacifizmushoz húznak, még ha ez a pacifizmus a legszánalmasabb is, mely kommunista szempontból a kritikának még az árnyékát sem bírja el. Mindenesetre szép kis kereskedő volna az, aki nem értené meg ezt a különbséget és nem tudna, taktikáját ehhez alkalmazva, gyakorlati célokat elérni.

Mi Génuába azzal a gyakorlati céllal megyünk, hogy kereskedelmünket szélesebb alapokra fektessük, és megteremtsük azokat a feltételeket, amelyek ahhoz szükségesek, hogy a kereskedelem a legszélesebb méretekben és a legnagyobb eredménnyel fejlődjék. A génuai konferencia sikeréért azonban egyáltalán nem kezeskedünk. Nevetséges és ostoba dolog volna, ha kezeskednénk érte. Mégis azt kell mondanom, hogy ha a Génua nyújtotta mai lehetőségeket a legjózanabbul és legóvatosabban értékeljük is, azt hiszem, akkor sem túlzás azt mondani, hogy ezt a célunkat el fogjuk érni.

Génuával — ha ottani tárgyaló feleink eléggé értelmesek lesznek és nem makacskodnak túlságosan; Génua nélkül — ha megkötik magukat. De célunkat elérjük!

Hiszen valamennyi kapitalista hatalom leghalaszthatatlanabb, legéletbevágóbb, az utóbbi években annyira világosan megmutatkozó gyakorlati érdekei követelik az Oroszországgal folytatott kereskedelem fejlesztését, rendszeresítését és kiszélesítését. Márpedig ha ilyenfajta érdekek vannak, akkor lehet vitatkozni, lehet hajbakapni, lehetnek, s igen valószínű, hogy lesznek is véleménykülönbségek az egyes részletkérdésekben, de ez a legfőbb gazdasági szükségszerűség végül mégiscsak utat tör magának. Azt hiszem, efelől nyugodtak lehetünk. Nem kezeskedem az időpontért, nem kezeskedem a sikerért, de éppen ezen a gyűlésen elegendő bizonyossággal kijelenthetem, hogy a normális kereskedelmi kapcsolat a Szovjet Köztársaság és a kapitalista világ között elkerülhetetlenül tovább fog fejlődni. Hogy emellett milyen megszakítások lehetségesek, arra beszámolómban a megfelelő helyen még ki fogok térni, ami azonban Génuát illeti, azt hiszem, beérhetjük ennyivel.

Magától értetődik, hogy azok az elvtársak, akik a kérdéssel részletesebben meg akarnak ismerkedni és nem elégszenek meg a küldöttség tagjainak a lapokban közölt névjegyzékével, bizottságot vagy szekciót választhatnak és megismerkedhetnek a Központi Bizottság egész anyagával, levelezésével és utasításaival. A részleteket persze feltételesen állapítottuk meg, mivel mindezideig nem tudjuk pontosan, ki fog abban a bizonyos Génuában az asztalhoz ülni és milyen feltételeket, vagy előzetes feltételeket, vagy kikötéseket terjesztenek majd elénk. Itt valamennyit megtárgyalni a legnagyobb mértékben célszerűtlen, sőt azt hiszem, gyakorlatilag lehetetlen volna. Ismétlem, a kongresszusnak minden lehetősége megvan arra, hogy szekció vagy bizottság útján e kérdés összes iratait összeszedje, azokat is, amelyeket nyilvánosságra hoztunk, azokat is, amelyek a Központi Bizottság birtokában vannak.

Én az elmondottakra szorítkozom, mert meggyőződésem, hogy legnagyobb nehézségeink nem ezen a téren merülnek fel. Nem ez az, amire az egész pártnak elsősorban kell figyelmet fordítania. Az európai polgári sajtó mesterségesen és szándékosan felfújja és túlozza ennek a konferenciának a jelentőségét, félrevezetve a dolgozó tömegeket (a polgári sajtó ⁹/₁₀ része ezt mindig így csinálja mindezekben a szabad, demokratikus országokban és köztársaságokban). Mi kissé hatása alá kerültünk e sajtónak. Újságaink, mint mindig, még most is hódolnak a régi burzsoá szokásoknak, nem akarnak áttérni az új, szocialista vágányokra, egyszóval nagyobb lármát csaptunk, mint amennyit a kérdés megérdemel. Kommunistáknak, kivált azoknak, akik olyan komoly éveket éltek át, mint amilyeneket mi 1917 óta átéltünk, és akik olyan komoly politikai kombinációkat láttak már, mint amilyeneket mi azóta láttunk, Génua lényegében nem jelent nagy nehézséget. Nem emlékszem, hogy ebben a kérdésben a Központi Bizottságban vagy akár az egész pártban bármilyen nézeteltérés vagy vita merült volna fel. Ez természetes is, mert ez a kérdés a kommunisták szempontjából — még ha tekintetbe vesszük is a közöttük létező különféle árnyalatokat — nem vitás. Ismétlem, Génuába mint kereskedők megyünk, azért, hogy kiharcoljuk a kereskedelmünk fejlesztéséhez szükséges legelőnyösebb formákat. A kereskedelem megkezdődött, fejlődik, és ha sikerülne is valakinek hosszabb-rövidebb időre erőszakosan megakasztania, e megszakítás után mégis elkerülhetetlenül tovább fog fejlődni.

Éppen ezért Génuára vonatkozóan csak ezekre a rövid megjegyzésekre szorítkozom, most pedig áttérek azokra a kérdésekre, melyek nézetem szerint az elmúlt évben a politika legfőbb kérdései voltak s a jövő évben a politika legfőbb kérdései lesznek. Úgy vélem (vagy legalábbis nekem ez a szokásom), hogy a Központi Bizottság politikai beszámolójában nem egyszerűen csak arról kell beszélni, hogy mi történt az elmúlt évben, hanem arról is, hogy milyen politikai tanulságokat, milyen alapvető és lényegbevágó tanulságokat adott az elmúlt év, hogy helyesen állapítsuk meg politikánkat a következő évre, hogy egy esztendő tapasztalataiból valamit tanulhassunk.

A legfőbb kérdés természetesen az új gazdasági politika. Az egész elmúlt év az új gazdasági politika jegyében folyt le. Ha elértünk ebben az évben valami nagy, komoly, maradandó eredményt (ez számomra még nem olyan kétségtelen), ez csak az, hogy megtanultunk egyet-mást az új gazdasági politika alapelveiből. Az új gazdasági politika terén ebben az évben valóban rendkívül sokat tanultunk. Azt azonban, hogy csakugyan megtanultuk-e a dolgokat és mennyire tanultuk meg, valószínűleg csak a későbbi események fogják megmutatni, olyan, akaratunktól édeskeveset függő események, mint például a küszöbön álló pénzügyi válság. Úgy vélem, hogy a legfontosabb, amit új gazdasági politikánk kérdésében minden megfontolás alapjaként, mind az elmúlt év tapasztalatainak számbavétele, mind a jövő évre szóló gyakorlati tanulságok levonása szempontjából szem előtt kell tartanunk, a következő három pontban fejezhető ki.

Előszöris, az új gazdasági politika fontos számunkra mindenekelőtt mint annak próbája, hogy valóban sikerül-e elérnünk az összefogást a parasztgazdasággal. Forradalmunk fejlődésének előző szakaszában, amikor minden figyelmünket és erőnket elsősorban arra a feladatra összpontosítottuk, vagy az a feladat kötötte le csaknem teljesen, hogy az ellenséges betörést elhárítsuk, ezzel az összefogással kellőképpen nem foglalkozhattunk — nem értünk rá. Amikor teljesen halaszthatatlan és közvetlen feladatként annak a fenyegető veszedelemnek elhárítása állott előttünk, hogy a világimperializmus óriási erejével azonnal megfojt bennünket, akkor ezt az összefogást bizonyos mértékig el lehetett és el kellett hanyagolnunk.

Az új gazdasági politikára való áttérést előző kongresszusunk rendkívül nagy egyetértésben határozta el, még nagyobb egyetértésben, mint amilyenben pártunkban más kérdéseket eldöntöttünk (pártunkban, el kell ismernünk, általában nagy egyetértés uralkodik). Ez az egyetértés megmutatta, hogy elengedhetetlenül szükségessé vált a szocialista gazdaság új irányban való vezetése. Emberek, akik egyébként sok kérdésben eltérő nézeten voltak, akik a helyzetet különféle szempontokból ítélték meg, egyhangúlag és igen gyorsan, minden ingadozás nélkül belátták, hogy még nem tudjuk igazán, miképpen nyúljunk hozzá a szocialista gazdasághoz, e gazdaság alapjának felépítéséhez, és hogy az egyetlen út, amelyen rátalálunk majd a megoldásra — az új gazdasági politika. A katonai és a politikai események alakulása, a kapitalizmus fejlődése a régi művelt Nyugaton, továbbá a társadalmi és politikai viszonyok fejlődése a gyarmatokon úgy hozta magával, hogy nekünk kellett az első rést ütnünk a régi burzsoá világon olyankor, amikor országunk, ha gazdaságilag nem is volt a legelmaradottabb, de a legelmaradottabb országok közé tartozott. Országunk parasztságának óriási többsége egyéni kisgazdálkodást folytat. Eddigi munkánkban, amellyel megvalósítottuk azt, ami a kommunista társadalmi rend általunk vázolt programjából azonnal megvalósítható volt, bizonyos mértékig figyelmen kívül hagytuk mindazt, ami a nagy paraszttömegekben végbement. Ezekre a tömegekre igen súlyos kötelezettségeket róttunk, s ezeket azzal indokoltuk, hogy a háború e tekintetben semmiféle ingadozást nem tűr. És ezt az indokolást, egészében véve, a parasztság el is fogadta, a hibák ellenére, amelyeket nem tudtunk elkerülni. A paraszttömegek általában belátták és megértették, hogy ezek az óriási terhek, amelyeket rájuk róttunk, szükségesek voltak, hogy megvédhessük a munkás-paraszt hatalmat a földbirtokosokkal szemben, hogy meg ne fojthasson bennünket a kapitalista invázió, amely a forradalom minden vívmányának megsemmisítésével fenyegetett. De összefogás a nacionalizált, szocializált gyárakban, szovhozokban épülő gazdaság és a parasztgazdaság között nem volt.

Ez a párt előző kongresszusán világosodott meg előttünk. Annyira világosan láttuk ezt, hogy az új gazdasági politika elkerülhetetlen szükségességét illetőleg a pártban semmiféle ingadozás nem volt.

Mulatságos figyelemmel kísérni, hogyan ítéli meg ezt a határozatunkat a különféle külföldi orosz pártok rendkívül nagyszámú sajtóterméke. A különbség ezek között a megítélések között egészen jelentéktelen: ezek a múltból élő pártok még most is azt erősítgetik, hogy a baloldali kommunisták még mindig ellene vannak az új gazdasági politikának. 1921-ben még mindig az jár az eszükben, ami 1918-ban történt, s amit nálunk már maguk a baloldali kommunisták is elfelejtettek, mindmáig ezen rágódnak és kérődznek, és azt erősítgetik, hogy a bolsevikok — ez a közismerten ármányos és hazug népség —, lám, eltitkolják Európa előtt, hogy saját soraikban nézeteltérések vannak. Ha az ember ezt olvassa, azt gondolja: hadd ringassák ilyen tévhitben magukat. Abból, hogy ilyen elképzelésük van arról, ami nálunk történik, megítélhetjük, hogy milyen szellemi színvonalon állnak ezek a külföldre szökött, állítólag igen képzett ósdi emberek. Mi tudjuk, hogy semmiféle nézeteltérés nem volt közöttünk, mégpedig azért nem, mert mindenki számára világos volt, hogy a szocialista gazdaság alapjainak felépítése érdekében gyakorlatilag szükség van egy másik módszer alkalmazására.

A parasztgazdaság és az új gazdaság között, amelyet megteremteni próbáltunk, nem volt összefogás. Van-e most? Még nincs. Még csak közeledünk feléje. Az új gazdasági politika jelentősége, amit sajtónk még most is gyakran mindenütt keres, csak ott nem, ahol kellene, ebben és csakis ebben van: megtalálni ezt az összefogást az új gazdaság számára, amelyet oly nagy erőfeszítéssel építünk. És ez az érdemünk, e nélkül nem lennénk kommunista forradalmárok.

Az új gazdaságot mi teljesen új alapokon, semmi régivel nem számolva kezdtük építeni. És ha nem kezdtük volna el építeni, már az első hónapokban, az első években szétzúztak volna bennünket. Ez azonban nem azt jelenti, hogy megkötöttük magunkat, és ha már ilyen abszolút merészséggel kezdtük, akkor okvetlenül ugyanígy folytatjuk tovább is. Miből következik ez? Semmiből sem.

Már a kezdet kezdetén hangsúlyoztuk, hogy az előttünk álló feladat teljesen új és hogy ha a kapitalista fejlődés magasabb színvonalát elért országokban élő munkáselvtársaink hamarosan segítségünkre nem jönnek, hihetetlenül nehéz lesz a dolgunk, s kétségtelenül egész sor hibát fogunk elkövetni. Az a fő, hogy józanul meg tudjuk ítélni, hol követtünk el ilyen hibákat, és tudjunk mindent újra elölről kezdeni. Ha nem kétszer, hanem sokszor kell majd mindent elölről kezdenünk, ez azt fogja mutatni, hogy előítéletek nélkül, józan fővel oldjuk meg a világon példa nélkül álló óriási feladatunkat.

Az új gazdasági politika terén most a legfontosabb feladat az elmúlt év tapasztalatainak helyes elsajátítása. Ezt meg kell tenni és meg is akarjuk tenni. S ha mindenáron el akarjuk érni ezt (márpedig el akarjuk és el is fogjuk érni!), akkor tudnunk kell, hogy a „nep” feladata — döntő, minden egyebet maga alá rendelő fő feladata — az, hogy megteremtsük az összefogást az új gazdaság között, amelyet elkezdtünk építeni (nagyon rosszul, nagyon ügyetlenül, de mégis elkezdtünk építeni, a teljesen új szocialista gazdaság, új termelés és új elosztás alapján), és a parasztgazdaság között, amely millió meg millió paraszt megélhetésének alapja.

Ez az összefogás eddig nem volt meg s nekünk ezt kell mindenekelőtt megteremtenünk. Mindent ennek a megfontolásnak kell alárendelnünk. Még meg kell állapítanunk, milyen mértékben sikerült az új gazdasági politikának ezt az összefogást létrehoznia, és nem lerombolnia azt, amit ha ügyetlenül is, de elkezdtünk építeni.

Gazdaságunkat a parasztsággal kapcsolatban építjük. Ezt a gazdaságot nem egyszer át kell majd alakítanunk és úgy kell megszerveznünk, hogy meglegyen az összefogás a nagyipar és a mezőgazdaság terén végzett szocialista munkánk és a között a munka között, amelyet minden egyes paraszt végez, úgy, ahogy tudja, okoskodás nélkül, csak hogy kivergődjék az ínségből (mert mit is okoskodna, amikor arról van szó, hogy kivergődjék és megmeneküljön a leggyötrelmesebb éhhaláltól, amely közvetlenül fenyegeti?).

Meg kell mutatnunk ezt az összefogást, hogy világosan lássuk mi magunk, lássa az egész nép, lássa az egész paraszti tömeg, hogy van összefüggés a mai nehéz, hallatlanul feldúlt, hallatlanul nyomorúságos, gyötrelmes élete és ama munka között, amely a távoli szocialista eszmények nevében folyik. Arra kell törekednünk, hogy az egyszerű dolgozó megértse, hogy helyzete valamennyire megjavult és nem úgy javult meg, mint csekélyszámú paraszté a földesúri hatalom és a kapitalizmus idején, amikor minden lépésnyi javulás (mert javulás, sőt igen nagymértékű javulás, kétségtelenül előfordult) együttjárt a paraszt kigúnyolásával, meggyalázásával, megcsúfolásával, a tömegek erőszakos elnyomásával, amit egyetlen paraszt sem felejtett el s Oroszországban még évtizedek múlva sem fog elfelejteni. Célunk: helyreállítani az összefogást, tettekkel bizonyítani be a parasztnak, hogy azzal kezdjük, amit ő is megért és ismer, és amit minden szegénysége ellenére azonnal elérhet, nem pedig olyasvalamivel, ami a paraszt szempontjából távoli és fantasztikus; célunk: bebizonyítani a parasztnak, hogy tudunk rajta segíteni, hogy a kommunisták a tönkrement, elszegényedett és gyötrelmesen éhező kisparaszton nehéz helyzetében azonnal és tettekkel segítenek. Vagy be tudjuk ezt bizonyítani, vagy a paraszt a pokolba küld bennünket. Ez teljességgel elkerülhetetlen.

Ebben van az új gazdasági politika jelentősége, ez egész politikánk alapja. Ez az új gazdasági politika múltévi alkalmazásának legfőbb tanulsága s a legfőbb — hogy úgy mondjam — politikai szabály a jövő esztendőre. A paraszt hitelez nekünk, és azok után, amiket átélt, szükségképpen hiteleznie is kell. A parasztság a maga tömegében hajlandó beleegyezni: „jó, ha még nem értitek a dolgotokat, várunk, talán még megtanuljátok.” De ez a hitel nem kimeríthetetlen.

Ezt tudnunk kell, s ha kaptunk is hitelt, mégis sietnünk kell. Tudnunk kell, hogy közeledik az a pillanat, amikor a paraszti ország nem hitelez tovább nekünk, amikor, ha szabad kereskedelmi kifejezéssel élnem, készpénzt fog követelni. „De most végre, annyi hónap és esztendő haladék után, kedves kormányzóink, mégis megtaláltátok a legbiztosabb, legmegbízhatóbb módot arra, hogy kisegítsetek bennünket a nyomorból, a szegénységből, az éhínségből, a romlásból. Most már értitek a módját, ezt bebizonyítottátok.” Ilyen vizsga vár ránk elkerülhetetlenül, és végeredményben ez a vizsga dönt el mindent: az új gazdasági politika sorsát is, a kommunista hatalom sorsát is Oroszországban.

Meg tudjuk-e oldani közvetlen feladatunkat vagy sem? Lehet-e valami hasznát venni ennek az új gazdasági politikának vagy sem? Ha a visszavonulás helyesnek bizonyul, akkor a visszavonulás közben fogjunk össze a paraszti tömeggel, és vele együtt, százszorta lassabban, de annál határozottabban és megállás nélkül haladjunk előre, hogy a paraszti tömegek mindig lássák, hogy mégiscsak van haladás. Ügyünk akkor legyőzhetetlen lesz, és a világon semmilyen erő sem győzhet le bennünket. Eddig még, az első évben, ezt nem értük el. Ezt nyíltan meg kell mondanunk. Szilárd meggyőződésem azonban (új gazdasági politikánk lehetővé teszi, hogy ezt a következtetést világosan és határozottan levonjuk), hogy ha teljes nagyságában felismerjük a ,,nep”-ben rejlő óriási veszélyt és minden erőnket a gyenge pontokra összpontosítjuk, ezt a feladatot meg fogjuk oldani.

Össze kell fogni a parasztság tömegével, az egyszerű dolgozó parasztsággal, és meg kell kezdeni az előrehaladást, összehasonlíthatatlanul, mérhetetlenül lassabban, mint ahogy ábrándoztunk róla, de viszont úgy, hogy valóban az egész tömeg velünk együtt haladjon. Akkor azután, a maga idejében, olyan gyorsulás fog bekövetkezni ebben a haladásban, amilyenről ma még álmodni sem merünk. Véleményem szerint ez az új gazdasági politika első fő politikai tanulsága.

A második, már kevésbé általános tanulság — az állami és a kapitalista vállalatok versenyének próbája. Nálunk most vegyes társaságok alakulnak — a továbbiakban még röviden beszélek róluk —, amelyek éppúgy, mint egész állami kereskedelmünk és egész új gazdasági politikánk, azt jelentik, hogy mi, kommunisták, kereskedelmi módszereket, kapitalista módszereket alkalmazunk. Jelentik továbbá azt, hogy gyakorlati verseny alakul ki a kapitalista módszerek és a mi módszereink között. Lássunk egy gyakorlati hasonlatot. Mi eddig programot írtunk és ígéreteket tettünk. A maga idejében ez feltétlenül szükséges volt. Program és ígéretek nélkül nem lehet világforradalmat kezdeni. Ha a fehérgárdisták és velük együtt a mensevikek ezért szidalmaznak bennünket, ez csak azt mutatja, hogy a mensevikeknek s általában a II. és II ¹/₂-es Internacionálé szocialistáinak fogalmuk sincs arról, hogyan fejlődik általában a forradalom. Másképpen, mint így, nem kezdhettük el.

Most azonban úgy áll a dolog, hogy munkánkat immár komoly ellenőrzésnek kell alávetnünk, nem olyan ellenőrzésnek, amilyet az ugyancsak kommunisták által alakított ellenőrző intézmények hajtanak végre — még ha ezek az ellenőrző intézmények kitűnőek lennének is, még ha a szovjet intézmények és a pártintézmények rendszerében csaknem ideális ellenőrző intézményeknek lehetne is tekinteni őket. Nem ilyen ellenőrzés kell nekünk, hanem olyan, amely a tömegek gazdasági élete szempontjából jelent ellenőrzést.

A kapitalista biztosítani tudta az ellátást. Rosszul csinálta, rablómódra csinálta, megalázott, kifosztott bennünket. Ezt tudja minden egyszerű munkás és paraszt, jóllehet nem elmélkedik a kommunizmusról, mert azt sem tudja, mi fán terem.

„De a kapitalisták mégis biztosítani tudták az ellátást. Hát ti tudjátok-e? Ti nem tudjátok.” Ilyen hangok hallatszottak a múlt év tavaszán — ha nem is mindig tisztán — és éppen ez volt a múltévi tavaszi válság talaja. „Ti nagyszerű emberek vagytok, de ahhoz, amire vállalkoztatok, a gazdálkodáshoz, nem értetek.” Ez volt a legegyszerűbb és a leggyilkosabb kritika, melyet tavaly a parasztság és a parasztságon keresztül a munkások több rétege a kommunista párt felett gyakorolt. Ez az oka annak, hogy az új gazdasági politika kérdésében ez a pont, ez a régi pont, oly nagy jelentőségre tesz szert.

Valódi ellenőrzésre van szükségünk. Itt van mellettünk a kapitalista, rabol, fosztogat, profitot zsebel be, de érti a dolgát. De ti? Ti másképp próbálkoztok: profit nálatok nincs, kommunista elveitek, szép ideáljaitok vannak — oly szépen le vannak írva, mintha szent emberek volnátok, akik élve akarnak a mennyországba kerülni —, de a gyakorlati munkához értetek-e? Ellenőrzésre van szükség, igazi ellenőrzésre, de nem olyanra, hogy a Központi Ellenőrző Bizottság megvizsgálja az ügyet és kimondja a megrovást, az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság pedig kiszabja a büntetést — nem, hanem igazi ellenőrzésre van szükség, amelyet a népgazdaság szempontjai vezérelnek.

A kommunisták sokféle haladékot kaptak és annyi hitelt, amennyit egyetlen más kormány sem kapott. Persze, a kommunisták segítettek kiakolbólítani a kapitalistákat, a földbirtokosokat, a parasztság ezt becsüli, haladékot adott a hitelre, de csak bizonyos ideig. Aztán pedig jött az ellenőrzés: tudtok-e legalább úgy gazdálkodni, mint mások? A régi kapitalista tud, de ti nem tudtok.

Íme az első tanulság, a Központi Bizottság politikai beszámolójának első és fő része. Nem tudunk gazdálkodni. Az elmúlt évben ez bebizonyosodott. Nagyon szeretném néhány „gosztröszt” példáján (hogy ezen a gyönyörű orosz nyelven fejezzem ki magam, melyet Turgenyev annyira dicsért) megmutatni, hogyan tudunk mi gazdálkodni.

Sajnos, több okból, de főleg betegségem miatt, beszédemnek ezt a részét nem tudtam kidolgozni, és csak arra szorítkozhatom, hogy elmondom a történtek megfigyelésén alapuló meggyőződésemet. Az elmúlt év alatt teljesen világosan bebizonyítottuk, hogy nem tudunk gazdálkodni. Ez a legfőbb tanulság. Vagy bebizonyítjuk az idén ennek az ellenkezőjét, vagy nem maradhat fenn a Szovjethatalom. S a legnagyobb veszély az, hogy ennek nincs mindenki tudatában. Ha minden kommunista, minden felelős funkcionárius világosan tudatára ébredne: nem értünk hozzá, kezdjük élőiről a tanulást, akkor nyert ügyünk volna — s ez lenne, véleményem szerint, a legfőbb, a leglényegesebb következtetés. Ennek azonban nincsenek tudatában és meg vannak győződve, hogy azok, akik így gondolkoznak, elmaradt emberek, akik, úgymond, nem konyítanak a kommunizmushoz — talán majd egyszer megértik, megtanulják. Nem, bocsánat, nem arról van szó, hogy a paraszt és a pártonkívüli munkás nem tanulták a kommunizmust, hanem arról, hogy elmúlt az az idő, amikor az volt a feladat, hogy kifejtsük a programot és e nagy program megvalósítására buzdítsuk a népet. Ez az idő elmúlt, most be kell bizonyítani, hogy a munkás és a paraszt gazdaságának a mai nehéz helyzetben gyakorlati segítséget tudunk nyújtani, hogy lássák, megálljuk helyünket a versenyben.

A vegyes társaságok, amelyeknek megalakítása már folyamatban van s amelyekben orosz és külföldi magántőkések és kommunisták egyaránt részt vesznek, — olyan forma, amely lehetővé teszi, hogy helyesen szervezzük meg a versenyt, megtanuljuk és megmutassuk, hogy meg tudjuk teremteni — legalább olyan jól, mint a kapitalisták — a kapcsolatot a paraszti gazdasággal, ki tudjuk elégíteni a paraszt szükségleteit, segíteni tudjuk a parasztot a haladásban úgy, ahogy most van, minden tudatlansága ellenére, mert a parasztot rövid idő alatt nem lehet átgyúrni.

Ilyen verseny vár tehát ránk, mint teljesen halaszthatatlan feladat. Ez az új gazdasági politika magva, és meggyőződésem szerint ez pártunk politikájának lényege. Tisztán politikai problémánk és nehézségünk van, amennyi jólesik. Az elvtársak is ismerik őket: Génua és az intervenció veszélye. Nagyok ezek a nehézségek, de mind eltörpülnek az előbbi feladat nehézsége mellett. A politikában már sokat tapasztaltunk, tanultunk, kiismertük a burzsoá diplomáciát. Olyan dolog ez, amire a mensevikek 15 éven át tanítottak s egy és más hasznos dologra valóban meg is tanítottak bennünket. Ez nem újság.

Gazdasági téren ellenben egészen más feladat előtt állunk: állnunk kell a versenyt az egyszerű kereskedővel, az egyszerű kapitalistával, a kupeccel, aki odamegy a paraszthoz és nem vitatkozik a kommunizmusról — képzeljék el: nem kezd vitatkozni a kommunizmusról, hanem arról fog vitatkozni, hogy ha valamit be kell szerezni, ha jó üzletet kell kötni, ha valamit építeni kell, rendben van, megcsinálom, igaz, hogy drágán, de a kommunisták talán még drágábban, ha nem tízszer olyan drágán. Ez az agitáció most a dolog lényege, ez most gazdasági életünk fő kérdése.

Ismétlem: helyes politikánk eredményeképpen haladékot és hitelt kaptunk a néptől, a „nep” nyelvén szólva: váltókat, amelyekre azonban nem írták rá, mikor járnak le, és hogy mikor fogják őket fizetésre benyújtani, a váltók szövegéből nem állapítható meg. Ebben rejlik a veszély, ez az a sajátosság, ami ezeket a politikai váltókat a közönséges kereskedelmi váltóktól megkülönbözteti. Erre különös figyelmet kell fordítanunk, és nem szabad beérnünk annyival, hogy az állami trösztökben és a vegyes társaságokban mindenütt felelős kommunisták, a legkiválóbb kommunisták ülnek — nincs ebben semmi köszönet, mert nem értenek a gazdálkodáshoz és ebből a szempontból még annyit sem érnek, mint egy egyszerű kapitalista kereskedősegéd, aki kijárta a nagy gyár és a nagy cég iskoláját. Ezt nem ismerjük be, e téren megmaradt a kommunista gőg, a „komcsvansztvo” (kommunista gőg), ahogy ezt ugyancsak kitűnő orosz nyelven mondani szokás. Az a helyzet, hogy a felelős állást betöltő kommunista — akár a legderekabb, kétségtelenül becsületes és odaadó kommunista, aki fegyházat viselt és szembenézett a halállal — nem ért a kereskedelemhez, mert nem üzletember, ezt nem tanulta és nem is akarja megtanulni és nem érti, hogy a tanulást az ábécénél kell kezdenie. Neki, a kommunistának, a forradalmárnak, aki a világ legnagyobb forradalmát hajtotta végre, akire, ha nem is negyven piramis, de negyven európai ország tekint abban a reményben, hogy megszabadítja őket a kapitalizmustól — neki kell most attól az egyszerű kereskedősegédtől tanulnia, aki tíz évig futkosott a pultok között, aki érti ezt a mesterséget, ő ellenben, a felelős kommunista, az odaadó forradalmár, nemcsak nem ért hozzá, de még csak nem is tudja, hogy nem ért hozzá.

Nos, elvtársak, ha legalább ezen az utóbbi tudatlanságunkon segítünk, már ez is óriási győzelem lesz. Nekünk erről a kongresszusról azzal a meggyőződéssel kell távoznunk, hogy ezt nem tudtuk, s hogy a tanulást az „a” betűnél fogjuk kezdeni. Mi azért még mindig forradalmárok vagyunk (bár sokan, és nem is egészen alaptalanul, azt mondják, hogy elbürokratizálódtunk) és megértjük azt az egyszerű tényt, hogy ha új, rendkívül nehéz dologról van szó, képeseknek kell lennünk többször is elölről kezdeni: elkezdtél valamit, zsákutcába jutottál — kezdd el újra, — akár tízszer is egymásután, de érd el a célodat, ne fontoskodj, ne hencegj, hogy te kommunista vagy, itt meg valami pártonkívüli, vagy éppenséggel fehérgárdista kereskedő – s valószínű, hogy fehérgárdista — ért ahhoz, amit gazdasági szempontból ha törik, ha szakad, végre kell hajtani, te meg nem értesz hozzá. Ha te, a felelős kommunista, akinek száz meg száz kommunista és szovjet rangja, címe és „méltósága” van, ezt megérted, akkor eléred a célod, mert ezt meg lehet tanulni.

Valamelyes, habár igen parányi sikereket értünk el ebben az évben. Ezek a sikerek azonban elenyészően csekélyek. Az a legnagyobb baj, hogy sokan nem értik meg, nem él mindenkiben, még a kommunistákban sem mindegyikben, az a meggyőződés, hogy most a felelős és legodaadóbb orosz kommunisták is kevesebbet értenek ehhez, mint akármelyik régi kereskedősegéd. Ismétlem: a tanulást elölről kell kezdenünk. Ha ezt belátjuk, akkor letesszük a vizsgát, márpedig komoly vizsga vár ránk, vizsgáztatónk a közeledő pénzügyi válság, az orosz és a nemzetközi piac lesz, amelynek alá vagyunk rendelve, amelyhez kötve vagyunk, s amelytől el nem szakadhatunk. Komoly vizsga ez, mert itt gazdaságilag és politikailag elbuktathatnak bennünket.

Így és csakis így áll a kérdés, mert itt komoly versenyről, döntő versenyről van szó. Sokféle úton-módon megpróbáltuk, hogy kikerüljünk politikai és gazdasági nehézségeinkből. Büszkén mondhatjuk, hogy ezeket az utakat, a különböző körülményeknek megfelelően, különböző kombinációkban, mindeddig ki tudtuk használni, de most már számunkra nincs más kivezető út. Hadd jelentsem ezt ki itt, minden túlzás nélkül, mert ebben az értelemben ez a harc most valóban a „végső harc”, nem a nemzetközi kapitalizmussal — nem, azon a fronton még sok „végső harc” lesz —, hanem az orosz kapitalizmussal, azzal, amely a kisparaszti gazdaságból nő ki, azzal, melyet az utóbbi támogat. Ezt a harcot a közeljövőben meg kell vívnunk, bár pontos időpontját nem tudjuk megállapítani. Itt valóban „végső harc” előtt állunk, itt már semmiféle, sem politikai, sem bármi egyéb kerülő út nem lehetséges, mert ez a magántőkével folytatott verseny próbája. Vagy megálljuk a helyünket a magántőkével folytatott verseny e próbáján, vagy végleg elbukunk. Ahhoz, hogy ezt a próbát eredményesen kiállhassuk, megvan a politikai hatalmunk és egész csomó mindenféle gazdasági és egyéb erőforrásunk, minden, amit csak akarnak — kivéve a hozzáértést. Hozzáértés nincsen. De ha az elmúlt év tapasztalataiból levonjuk ezt az egyszerű tanulságot s az 1922. évre ezt fogjuk irányadónak tekinteni, akkor ezt a nehézséget is le fogjuk győzni annak ellenére, hogy ez a nehézség sokkal nagyobb, mint az előbbi, mert a nehézség ezúttal önmagunkban van. Ez nem olyan, mint valami külső ellenség. Ez a nehézség abban áll, hogy mi magunk nem akarjuk beismerni azt a kellemetlen igazságot, melyet a helyzet ránk kényszerített, és nem akarunk abba a kellemetlen helyzetbe kerülni, amely pedig elkerülhetetlen: kezdjük a tanulást elölről. Ez a második tanulság, amely véleményem szerint az új gazdasági politikából következik.

A harmadik, kiegészítő tanulság — az államkapitalizmus kérdésére vonatkozik. Kár, hogy Buharin elvtárs nincs itt a kongresszuson, szerettem volna egy kicsit vitába bocsátkozni vele, így azonban inkább elhalasztom a következő kongresszusig. Az államkapitalizmus kérdésében, úgy vélem, sajtónk és pártunk általában elköveti azt a hibát, hogy intellektuelek módjára szabadelvűsködünk, azon okoskodunk, hogy mit kell érteni államkapitalizmuson, és a régi könyveket bújjuk. Pedig azokban egyáltalán nem erről van szó: a régi könyvekben arról az államkapitalizmusról van szó, amely a kapitalizmus idején alakul ki, de egyetlen egy olyan könyv sincs, amely a kommunizmus idején fennálló államkapitalizmusról szólna. Még Marx sem gondolt rá, hogy akár csak egy szót is írjon erről a kérdésről, s meghalt anélkül, hogy egyetlen pontos idézetet, egyetlen megcáfolhatatlan útmutatást hagyott volna hátra erre nézve. Így hát most kénytelenek vagyunk magunk megkeresni a kivezető utat. S ha egy átfogó pillantással gondolatban átfutjuk azt, amit sajtónkban az államkapitalizmusról összeírtak — ahogy én megpróbáltam, amikor a mostani beszámolómra készültem —, arra a meggyőződésre jutunk, hogy sajtónk teljesen melléfogott és egészen másról beszél, mint amiről szó van.

Államkapitalizmusnak az egész közgazdasági irodalomban azt a kapitalizmust nevezik, amellyel a kapitalista rendben találkozunk, amikor az államhatalom közvetlenül maga alá rendeli ezt vagy azt a kapitalista vállalatot. A mi államunk azonban proletár állam, a proletariátusra támaszkodik, a proletariátusnak biztosítja az összes politikai előnyöket s a proletariátus révén vonja magához a parasztság alsó rétegeit (emlékeznek rá, hogy ezt a munkát a szegényparaszt-bizottságokkal kezdtük). Ez az oka annak, hogy az államkapitalizmus nagyon, de nagyon sok embert megzavar. Hogy ezt elkerülhessük, meg kell értenünk azt az alapvető tényt, hogy az államkapitalizmust abban a formájában, amelyben nálunk létezik, semmiféle elméletben, semmiféle irodalomban nem boncolgatják, abból az egyszerű okból, hogy mindazok a szokásos fogalmak, amelyek ezzel a szóval összefüggenek, a kapitalista társadalomban fennálló burzsoá hatalomra vannak szabva. Mi viszont olyan társadalomban élünk, amely a kapitalizmus vágányairól már letért, az új vágányokra azonban még nem tért rá, de ezt az államot nem a burzsoázia, hanem a proletariátus kormányozza. Nem akarjuk megérteni, hogy amikor azt mondjuk, „állam”, ez az állam mi vagyunk, a proletariátus, a munkásosztály élcsapata. Nálunk az államkapitalizmus olyan kapitalizmus, amelyet mi korlátozni tudunk, amelynek határait meg tudjuk szabni; ez az államkapitalizmus az állammal van kapcsolatban, az állam pedig — a munkások, a munkásság élenjáró része, az élcsapat, mi magunk.

Az államkapitalizmus az a kapitalizmus, melyet bizonyos határok közé kell szorítanunk, de amelyet eddig még nem tudtunk e határok közé szorítani. Itt van a bökkenő. S hogy ez az államkapitalizmus milyen lesz, az már csak tőlünk függ. Politikai hatalmunk van elég, teljesen elég; gazdasági eszközök szintén kellő mértékben állnak rendelkezésünkre; aminek híjával vagyunk, az a hozzáértés, — a hozzáértés hiányzik a munkásosztály élcsapatából, melyet azért állítottak az élre, hogy közvetlenül vezessen, megszabja a határokat, elhatárolja magát, hogy alárendeljen s ne ő maga legyen alárendelt. Ehhez csak hozzáértés kell, nálunk azonban éppen ez hiányzik.

Hiszen olyan helyzet ez, amilyenre a történelemben eddig nem volt példa: a proletariátusnak, a forradalmi élcsapatnak teljesen elegendő politikai hatalma van, s emellett ott van az államkapitalizmus. A kérdés lényege az, hogy megértsük, hogy ez az a kapitalizmus, melyet megengedhetünk, és amelyet meg is kell engednünk, amelyet határok közé szoríthatunk és kell is szorítanunk, mert erre a kapitalizmusra szüksége van a parasztság nagy tömegeinek és a magántőkének, amelynek úgy kell kereskednie, hogy kielégítse a parasztság szükségleteit. Úgy kell megszerveznünk a dolgot, hogy a kapitalista gazdálkodás s a kapitalista forgalom normális menete lehetséges legyen, mert a népnek erre szüksége van, enélkül nem tud meglenni. Minden egyéb nekik, e tábornak, nem feltétlenül szükséges — minden egyébbel meg tudnak békülni. Tudtok-e ti, kommunisták, ti, munkások, ti, a proletariátus öntudatos része, akik vállalkoztatok az állam kormányzására, tudtok-e úgy dolgozni, hogy az állam, amelyet kezetekbe vettetek, úgy működjék, ahogy ti akarjátok? Nos, elmúlt egy év, az állam a mi kezünkben van, de vajon úgy működött-e az új gazdasági politikának ebben az évében, ahogy mi akartuk? Nem. Ezt nem akarjuk elismerni: nem úgy működött, ahogy mi akartuk. Hát hogy működött? Az autó függetleníti magát akaratunktól: mintha ülne benne valaki, aki vezeti, a kocsi azonban nem arra megy, amerre kormányozzák, hanem arra, amerre valami illegális, valami törvénytelen viszi, valami, ami az isten tudja honnan csöppent ide, talán a spekulánsok, talán a magánkapitalisták, vagy ezek is, azok is — tény azonban, hogy a kocsi nem egészen úgy megy, igen gyakran pedig egyáltalán nem úgy megy, ahogy az képzeli, aki az autó kormánykerekénél ül. Ez a legfőbb, amit az államkapitalizmus kérdésében szem előtt kell tartanunk. Ezen a legfontosabb területen elölről kell kezdenünk a tanulást, és csakis akkor kezeskedhetünk, hogy beletanulunk a dologba, ha ezt mindnyájan tökéletesen belátjuk, ha ez teljesen átmegy a tudatunkba.

Most áttérek a visszavonulás megállításának kérdésére, amelyről már a vasmunkások kongresszusán is volt alkalmam beszélni. Azóta sem a pártsajtóban, sem az elvtársak magánleveleiben, sem a Központi Bizottságban semmiféle ellenvetéssel nem találkoztam. A Központi Bizottság jóváhagyta tervemet, ez pedig abban állt, hogy ezen a kongresszuson a Központi Bizottság nevében tartott előadói beszédemben is a legerélyesebben hangsúlyozzam a visszavonulás megállítását és kérjem a kongresszust, hogy most már az egész párt nevében adja ki a megfelelő utasítást, immár kötelező érvénnyel. Egy évig visszavonultunk. Most a párt nevében azt kell mondanunk: elég volt! A célt, melyet a visszavonulással el akartunk érni, elértük. Ez az időszak a vége felé jár, vagy már be is fejeződött. Most más cél lép előtérbe: az erők átcsoportosítása. Új terepre érkeztünk, a visszavonulást általában és egészében mégis viszonylag rendben hajtottuk végre. Igaz, innen-onnan elégszer hallhattunk olyan hangokat, amelyek ezt a visszavonulást szerették volna fejvesztett visszavonulássá változtatni. Egyesek a túlsó oldalról úgy beszéltek, hogy, lám, ti ezen vagy azon a téren nem helyesen vonultatok vissza. Ezek közé tartoznak például annak a csoportnak egyes képviselői, amely „munkásellenzéknek” nevezte magát. (Úgy vélem, helytelenül viselték ezt a nevet.) Nagy buzgalmukban nem oda lőttek, ahova céloztak, és most ezt félreérthetetlenül kimutatták. Akkor nem vették észre, hogy működésük nem mozgalmunk megjavítására irányult, s hogy a valóságban tevékenységükkel csak egyet értek el — pánikot keltettek és gátoltak bennünket abban, hogy a visszavonulást fegyelmezetten hajtsuk végre.

A visszavonulás nehéz dolog; különösen olyan forradalmároknak, akik hozzászoktak a támadáshoz, különösen, amikor ezek a forradalmárok több éven át megszokták, hogy támadásuk óriási sikerrel jár, különösen, amikor ott vannak körülöttük más országok forradalmárai, akik már alig várják, hogy ők is megkezdhessék a támadást. Visszavonulásunk láttán némelyek megengedhetetlen módon és gyerekesen még sírva is fakadtak, mint ahogy ez a Kommunista Internacionálé Végrehajtó Bizottságának legutóbbi bővített ülésén történt. Néhány elvtárs legszebb kommunista érzelmeitől és legnemesebb kommunista törekvéseitől indíttatva sírvafakadt azon, hogy a derék orosz kommunisták, képzeljék, visszavonulnak. Ma már talán nehezen tudom beleélni magam ebbe a nyugateurópai lelkivilágba, bár mint emigráns jónéhány évig éltem ezekben a nagyszerű demokratikus országokban. De lehetséges, hogy az ő szempontjukból oly nehéz ezt megérteni, hogy sírni lehet rajta. Mi azonban semmiesetre sem érünk rá arra, hogy elérzékenyedjünk. Világosan láttuk, hogy éppen azért, mert sok éven át olyan sikeresen támadtunk s annyi nagyszerű győzelmet arattunk (mégpedig egy hihetetlenül tönkretett és a szükséges anyagi előfeltételektől megfosztott országban!), ahhoz, hogy ezt az előnyomulást tartóssá tegyük, feltétlenül szükséges volt — éppen azért, mert oly sokat kivívtunk — feltétlenül szükséges volt visszavonulnunk. A rohammal elfoglalt hadállásokat nem tudtuk mind megtartani, másrészt viszont éppen azért, mert rohammal, a munkások és parasztok lelkesedésének szárnyain repülve olyan mérhetetlenül sokat foglaltunk el, csakis ezért volt olyan nagy terünk, hogy igen messzire vonulhattunk vissza, sőt, hogy még most is messzire vonulhatunk vissza, szikrányit sem veszítve a legfontosabb, a legfőbb területen. A visszavonulást nagyjában és egészében eléggé rendezetten hajtottuk végre, bár egyes rémült hangok, melyekhez a „munkásellenzék” is tartozott (és éppen ezzel okozta a legnagyobb kárt!), azt eredményezték, hogy egyes esetekben előfordult kisebb leszakadás, fegyelemsértés, rendbontás a visszavonulás folyamán. Visszavonulás idején a legnagyobb veszély a pánik. Mikor egy egész hadsereg vonul vissza (most átvitt értelemben beszélek), a hangulat nem lehet olyan, mint előnyomulás idején. Ilyenkor már lépten-nyomon találkozunk bizonyos mértékig nyomott hangulattal. Még költők is akadtak nálunk, akik azt írták, hogy, lám, Moszkvában éheznek, fáznak, s míg „azelőtt tiszta volt, szép volt a város — most kereskednek, spekulálnak benne”. Egész csomó ilyen költői remekmű van forgalomban nálunk.

Érthető, hogy ez velejár a visszavonulással. S ez óriási veszedelmet rejt magában: egy nagyszerű, győzelmes előnyomulás után hallatlanul nehéz visszavonulni; ilyenkor egészen mások a viszonyok; előnyomulás idején, még ha nem is fordítunk nagy gondot a fegyelemre, mindenki magától tör, repül előre; visszavonulás idején a fegyelemnek is öntudatosabbnak kell lennie, és százszorta nagyobb szükség van rá, mert amikor egy egész hadsereg vonul vissza, nem világos előtte, nem látja, hol fog megállni, csak a visszavonulást látja, — ilyenkor néha elég néhány rémült hang, hogy az egész hadsereg futásnak eredjen. Ez roppant veszélyes. Mikor igazi hadsereg vonul így vissza, géppuskákat állítanak fel s mikor a rendezett visszavonulás rendezetlen futásba csap át, kiadják a vezényszót: „Tűz!” És ez így van rendjén.

Ha egyesek, akár a legjobb érzésektől vezetve is, pánikot keltenek olyankor, amikor hallatlanul nehéz visszavonulást hajtunk végre, s amikor minden azon fordul meg, hogy fenn tudjuk-e tartani a rendet, a legkisebb fegyelemsértést is szigorúan, keményen, kíméletlenül kell büntetni; s ez nemcsak pártéletünk egyes belső jelenségeire nézve áll, még inkább szem előtt kell ezt tartanunk olyan urakkal szemben, mint a mensevikek vagy a többi urak a II ¹/₂-es Internacionáléból.

A „Kommunyisztyicseszkij Internacional” 20. számában a napokban olvastam Rákosi elvtárs cikkét Ottó Bauer új könyvéről. Bauertől valamikor mindnyájan tanultunk, a háború után azonban, éppúgy mint Kautsky, szánalmas nyárspolgár lett. Ottó Bauer most ezt írja: „Lám-lám, visszavonulnak a kapitalizmushoz; mindig mondtuk: forradalmuk polgári forradalom.”

A mensevikek is, az eszerek is, akik mind ilyenfajta dolgokat terjesztenek, csodálkoznak, mikor mi kijelentjük, hogy nálunk az ilyen dolgokért főbelövés jár. Elképednek, pedig a kérdés világos: mikor egy hadsereg visszavonul, százszor nagyobb fegyelemre van szükség, mint a támadásnál, mert a támadásnál mindenki előre tör. De ha most mindenki elkezd hátrafelé rohanni, az elkerülhetetlen és azonnali pusztulást jelent.

Éppen ilyenkor a legfontosabb, hogy rendezetten vonuljunk vissza, pontosan megállapítsuk a visszavonulás határát és ne veszítsük el a fejünket. És ha a mensevik azt mondja: „Ti most visszavonultok, én pedig mindig a visszavonulás mellett voltam, egyetértek veletek, a ti emberetek vagyok, vonuljunk hát együtt vissza”, akkor mi erre azt feleljük: „Aki nyíltan mensevik nézeteket vall, azt forradalmi bíróságainknak főbe- lövéssel kell büntetniük, különben e bíróságok nem a mi bíróságaink, hanem az ég tudja mik.”

A mensevikek ezt sehogy se tudják megérteni és azt mondják: „Micsoda diktátori allűrjeik vannak ezeknek!” Még most is azt hiszik, hogy azért üldözzük a mensevikeket, mert valamikor Genfben hajbakaptunk. De ha mi ezt az utat jártuk volna, valószínűleg két hónapig se maradtunk volna hatalmon. Az, amit mind Ottó Bauer, mind a II. és II ¹/²-es Internacionálé vezetői, mind a mensevikek meg az eszerek ma prédikálnak, igazi mivoltukat mutatja: „A forradalom túlságosan messzire ment. Mi mindig azt mondtuk, amit te most mondasz. Engedd meg, hogy ezt mégegyszer megismételjük.” Mi pedig erre azt feleljük: „Engedjétek meg, hogy ezért a falhoz állítsunk benneteket. Vagy tartózkodtok nézeteitek hangoztatásától, vagy ha hangoztatni kívánjátok politikai nézeteiteket a mai viszonyok között, amikor sokkal nehezebb helyzetben vagyunk, mint a fehérek nyílt támadása idején, akkor már megbocsássatok, úgy fogunk veletek elbánni, mint a legveszedelmesebb, legkártékonyabb fehérgárdista elemekkel.” Ezt nem szabad elfelejtenünk.

Amikor a visszavonulás megállításáról beszélek, ezzel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy már megtanultunk kereskedni. Én éppen az ellenkező véleményen vagyok, s ha szavaim ilyen benyomást keltettek önökben, akkor félreértettek, s ez azt bizonyítaná, hogy nem tudom gondolataimat helyesen kifejteni.

Arról van azonban szó, hogy azt az idegeskedést, azt a kapkodást, amely nálunk az új gazdasági politika következtében keletkezett, azt a törekvést, hogy mindent újonnan szervezzünk, mindent az új gazdasági politikához idomítsunk, — hogy mindezt megszüntessük. Ezidőszerint van már néhány vegyes társaságunk. Igaz, még nagyon kevés. A Külkereskedelmi Népbiztosság jóváhagyásával kilenc társaság alakult külföldi kapitalisták részvételével, hatot Szokolnyikov bizottsága hagyott jóvá, két szerződést az Északi Erdőigazgatóság kötött. Tehát ezidőszerint tizenhét, különböző fórumok által jóváhagyott társaság működik sokmilliós tőkével. (Persze ezekben a fórumokban is elég nagy rendetlenség van, úgyhogy mulasztás itt is lehetséges.) Mindenesetre tény, hogy vannak társaságaink orosz és külföldi kapitalisták részvételével. Kevés van. Mégis, ez a szerény, de gyakorlati kezdet azt mutatja, hogy a kommunistákat értékelik, gyakorlati munkájuk szempontjából értékelik őket, mégpedig ezúttal nem olyan magas intézmények, mint a Központi Ellenőrző Bizottság vagy az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság. A Központi Ellenőrző Bizottság persze igen hasznos intézmény, és most majd még több hatalommal ruházzuk fel. De mégis, mikor ezek az intézmények ellenőrzik a kommunistákat, akkor… — képzeljék — a nemzetközi piacon nem ismerik el a tekintélyüket. (Derültség.) Mikor azonban közönséges kapitalisták, oroszok és külföldiek, a kommunistákkal vegyes társaságokat alakítanak, akkor azt mondjuk: „Mégiscsak értünk valamihez, mégiscsak, bármenynyire rossz, bármennyire nyomorúságos is ez, de kezdetnek mégis valami.” Nagy eredménynek természetesen nem mondható; gondoljuk csak meg: egy év telt el azóta, hogy kijelentettük, hogy minden energiánkat (pedig energiánk, azt mondják, sok van) erre összpontosítjuk, s egy év alatt mindössze tizenhét társaságot hoztunk össze.

Ez mutatja, hogy milyen átkozottul ügyetlenek, nehézkesek vagyunk, mennyi oblomovizmus van még bennünk, s ezért még óhatatlanul ütni fognak bennünket. De, ismétlem, a kezdet mégis megvan, a felderítés megtörtént. A kapitalisták nem jöttek volna hozzánk, ha működésükhöz nem lennének meg az elemi feltételek. De ha csak elenyésző részük is rászánta magát, ez már azt mutatja, hogy bizonyos részleges győzelmet elértünk.

Persze a társaságokban még be fognak csapni bennünket, úgy be fognak csapni, hogy utána évekig kell majd a dolgok kibogozásával foglalkoznunk. De nem tesz semmit. Nem mondom, hogy ez győzelem — ez felderítés, melyből kiderül, hogy van már működési terünk, van egy talpalatnyi földünk, és hogy a visszavonulást már megállíthatjuk.

A felderítés megállapította, hogy a kapitalistákkal kötött szerződések száma rendkívül csekély, de mégis már kötöttünk ilyen szerződéseket. Ebből okulnunk kell és a tanultak alapján kell tovább dolgoznunk. Ebben az értelemben ideje már abbahagynunk az idegeskedést, a kiabálást, a kapkodást. Írásban és telefonon szünet nélkül zaklatnak bennünket: „Nem lehetne-e bennünket is átszervezni, mivelhogy most új gazdasági politika van?” Mindenki kapkod, általános a zűrzavar; gyakorlati munkát senki sem végez, mindenki csak azon okoskodik, hogyan alkalmazkodjék az új gazdasági politikához, s az eredmény egyenlő a semmivel.

A kereskedők pedig nevetnek a kommunistákon és bizonyára azt mondogatják: „Ezelőtt főrábeszélők voltak, most főfecsegők ültek a helyükbe.” Hogy a kapitalisták kigúnyoltak bennünket, hogy elkéstünk, hogy elaludtunk — ehhez a kétség árnyéka sem fér, s ezért mondom, hogy ezt az utasítást a kongresszus nevében is meg kell erősíteni.

A visszavonulás befejeződött. A kapitalistákkal való együttműködés fő módjait megállapítottuk. Ha elenyészően csekély számban is, van már, ami után igazodjunk.

Ne okoskodjanak, ne töprengjenek az új gazdasági politikán, verseket pedig írjanak a költők, azért költők. De ti, közgazdászok, ne bölcselkedjetek a „nep”-ről, hanem növeljétek a vegyes társaságok számát, és azt vizsgáljátok, hány olyan kommunista van, aki képes megszervezni a versenyt a kapitalistákkal.

A visszavonulás befejeződött, a feladat most az erők átcsoportosítása. Ez az az irányelv, melyet a kongresszusnak ki kell adnia, s amely véget kell hogy vessen a kapkodásnak, a fejetlenségnek. Nyugodjanak meg, ne okoskodjanak; ha ezt teszik, ez rosszpontot jelent. A gyakorlatban bizonyítsák be, hogy legalább úgy dolgoznak, mint a kapitalisták. A kapitalisták azért teremtenek gazdasági kapcsolatot a parasztsággal, hogy meggazdagodjanak; önöknek pedig azért kell összefogást teremteniök a paraszti gazdasággal, hogy erősítsék proletár államunk gazdasági hatalmát. Önök előnyben vannak a kapitalistákkal szemben, mert kezükben van az államhatalom s egy egész csomó gazdasági eszköz, csak nem tudnak bánni velük; nézzék a dolgokat józanabbul, vessék le magukról a csillogó külsőségeket, az ünnepélyes kommunista tógát, tanulják meg egyszerűen az egyszerű dolgot, s akkor megverjük a magánkapitalistát. Kezünkben az államhatalom, kezünkben van rengeteg gazdasági eszköz; ha a kapitalizmust megverjük s megteremtjük az összefogást a parasztgazdasággal, akkor teljesen legyőzhetetlen erővé válunk. S akkor a szocializmus építése nem a tenger ama cseppjének ügye lesz, melyet kommunista pártnak neveznek, hanem az egész dolgozó tömegé; akkor az egyszerű paraszt látni fogja: ők segítenek rajtam; s akkor velünk fog jönni úgy, hogy ez az előrehaladás bár százszor lassúbb, de milliószor tartósabb és szilárdabb lesz.

Ebben az értelemben kell beszélnünk a visszavonulás megállításáról, és helyes volna, ha ezt a jelszót, ilyen vagy olyan formában, a kongresszus határozatba foglalná.

Ezzel kapcsolatban szeretném érinteni azt a kérdést, vajon mi a bolsevikok új gazdasági politikája — evolúció, vagy pedig taktika? Így tették fel a kérdést a szmenovehisták, akik, mint az elvtársak is tudják, olyan társadalmi és politikai irányzatot képviselnek, mely külföldön, az orosz emigránsok közt kapott lábra, s melynek élén a kadetok legnevesebb politikusai és a volt Kolcsak-kormány egyes miniszterei állnak — olyan emberek, akik arra a meggyőződésre jutottak, hogy a Szovjethatalom orosz államot épít, s ezért vele kell tartani. „Milyen államot épít azonban ez a Szovjethatalom? A kommunisták azt mondják, hogy kommunista államot, s erősítgetik, hogy ez — taktika: a nehéz pillanatban a bolsevikok kihasználják a magánkapitalistákat, de majd azután, úgymond, keresztülviszik, amit akarnak. Beszélhetnek a bolsevikok, amit akarnak, de a valóságban ez nem taktika, hanem evolúció, belső átalakulás, el fognak jutni a közönséges burzsoá államhoz s nekünk támogatnunk kell őket. A történelem különböző utakon halad” — így érvelnek a szmenovehisták.

Egyes szmenovehisták kommunistának tüntetik fel magukat, de akadnak köztük őszintébb emberek is, például Usztrjalov. Azt hiszem, miniszter volt Kolcsaknál. Ő nem ért egyet társaival és azt mondja: „Ami a kommunizmust illeti, beszéljetek, amit akartok, én állítom, hogy ez náluk nem taktika, hanem evolúció.” Véleményem szerint ez az Usztrjalov ezzel a nyílt kijelentésével nagy szolgálatot tesz nekünk. Gyakran hallhatunk, s jómagam hivatalomnál fogva különösen gyakran hallok, mézes-mázos kommunista hazudozást — „komhazudozást” — minden áldott nap hallunk ilyesmit, s az embernek néha halálosan émelyeg a gyomra tőle. S akkor íme, e helyett a „komhazudozás” helyett megjön a „Szmena Veh” című lap s kereken kimondja: „Nem is igaz, ti ezt csak képzelitek, a valóságban közönséges burzsoá mocsárba süllyedtek, ahol aztán kommunista zászlócskák lengedeznek majd mindenféle jelszavakkal.” Ez nagyon hasznos dolog, mert ez már nem egyszerű ismétlése annak, amit folyton hallunk magunk körül, hanem egyszerűen az osztályellenség osztályigazsága. Nagyon hasznos elolvasni ilyesmit, amit nem azért írtak, mert a kommunista államban így szokás írni, vagy mert tilos máskép írni, hanem mert ez valóban az osztályigazság, melyet az osztályellenség nyersen és nyíltan kimondott. „Én az oroszországi Szovjethatalom támogatása mellett vagyok — mondja Usztrjalov, jóllehet kadet, burzsoá, az intervenciót támogatta —, a Szovjethatalom támogatása mellett vagyok, mert rálépett arra az útra, amelyen a közönséges burzsoá hatalomhoz csúszik le.”

Fölöttébb hasznos dolog ez, s ezt, úgy vélem, figyelembe kell vennünk; és sokkal jobb számunkra, ha így írnak a szmenovehisták, mint amikor némelyikük majdnem hogy kommunistának tünteti fel magát, úgy hogy messziről alig lehet megkülönböztetni — istenben hisz-e vagy a kommunista forradalomban. Az ilyen szókimondó ellenség, nyíltan meg kell mondani, hasznos. Az, amiről Usztrjalov beszél, nyíltan meg kell mondani, lehetséges. A történelem sokféle átalakulást ismer; meggyőződésre, odaadásra s más effajta nagyszerű lelki tulajdonságokra építeni — a politikában egyáltalán nem komoly dolog. Nagyszerű lelki tulajdonságokkal csak kevés ember van megáldva, a történelem útját viszont az óriási tömegek határozzák meg, amelyek, ha az a bizonyos kis csoport nem közeledik feléjük, néha bizony nem bánnak túlságosan udvariasan ezzel a csoporttal.

Sok példa volt már erre, s ezért a szmenovehistáknak ezt az őszinte kijelentését üdvözölnünk kell. Az ellenség kimondja az osztályigazságot, s ezzel rámutat a bennünket fenyegető veszélyre. Az ellenség arra törekszik, hogy ezt a veszélyt ne tudjuk kikerülni. A szmenovehisták az új gazdasági politikánkban résztvevő különféle burzsoák vagy szovjet hivatalnokok ezreinek és tízezreinek a hangulatát fejezik ki. Ez komoly és valóságos veszély. S ezért figyelmünket arra a kérdésre kell összpontosítanunk: csakugyan, ki kerekedik felül? A versenyről beszéltem. Közvetlen támadást nem intéznek ellenünk, a torkunkat nem szorongatják. Hogy holnap mi lesz, azt majd meglátjuk, de ma, ma nem támadnak ránk fegyverrel a kezükben, s mégis, a kapitalista társadalommal folytatott harc száz szórta elkeseredettebb és veszélyesebb lett, mert nem mindig látjuk tisztán, hol az ellenség és ki a barátunk.

A kommunista versenyről nem a kommunista együttérzés szempontjából, hanem a gazdasági formáknak és a társadalmi berendezés formáinak fejlődése szempontjából beszéltem. Nem is verseny ez, hanem elkeseredett, könyörtelen harc, ha nem is a végső, de ahhoz közelálló, élethalálharc a kapitalizmus és a kommunizmus között.

S itt világosan fel kell tennünk a kérdést: — miben van az erőnk és miben szenvedünk hiányt? Politikai hatalmunk teljesen elegendő. Aligha akad itt valaki, aki azt állítaná, hogy valamilyen gyakorlati kérdésben, vagy valamilyen operatív intézményben a kommunistáknak, a kommunista pártnak ne volna elegendő hatalma. A döntő gazdasági erő a mi kezünkben van. Valamennyi döntő jelentőségű nagyvállalat, a vasutak stb. — mindez a mi kezünkben van. A bérlet, bármennyire elterjedt is helyenként, általában egészen jelentéktelen szerepet játszik, általában csak egészen kis részt jelent. Az oroszországi proletár állam kezében teljesen elegendő gazdasági erő van ahhoz, hogy a kommunizmusba való átmenetet biztosítsa. Mi hiányzik hát? Világos, hogy mi hiányzik: a kormányzó kommunista rétegnek nincs elég műveltsége. Nézzük meg akár Moszkvát — 4 700 felelős kommunistájával — és aztán vegyük szemügyre ezt az óriási bürokratikus gépezetet, ezt a tömkeleget — ki kit vezet? Mondhatjuk-e, hogy ezt a tömkeleget a kommunisták vezetik? Erősen kételkedem benne. Az igazat megvallva, nem ők vezetnek, hanem őket vezetik. Itt olyasvalami történt, mint amit gyermekkorunkban a történelemórán tanultunk. Azt tanultuk: megesik, hogy az egyik nép leigázza a másikat; ilyenkor az a nép, amelyik leigázta a másikat, a hódító, s amelyiket leigázták, a legyőzött. Ez igen egyszerű és ezt mindenki megérti. De mi történik ezeknek a népeknek a kultúrájával? Ez már nem olyan egyszerű. Ha az a nép, amelyik leigázta a másikat, kulturáltabb a leigázott népnél, akkor rákényszeríti a maga kultúráját, ha azonban fordított a helyzet, akkor megtörténik, hogy a legyőzött kényszeríti rá kultúráját a hódítóra. Nem történt-e valami ehhez hasonló az Oroszországi Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaság fővárosában is és nem az történt-e itt, hogy a 4 700 kommunista (majdnem egy egész hadosztály, és mind a legjavából) idegen kultúra befolyása alá került? Igaz, ez azt a benyomást kelthetné, hogy a legyőzötteknek magas kultúrájuk van. Szó sincs róla. Nyomorúságos, sekély kultúrájuk van, de mégis nagyobb, mint a miénk. Bármennyire satnya, bármennyire nyomorúságos, de mégis nagyobb, mint felelős kommunista funkcionáriusaink kultúrája, mert ez utóbbiak nem értenek eléggé a vezetéshez. Gyakran előfordul, hogy a különféle intézmények élén álló kommunistákat — és a szabotálok ravasz módon néha szándékosan állítják oda őket, hogy cégérük legyen — az orruknál fogva vezetik. Ezt beismerni nagyon kellemetlen, vagy legalábbis nem nagyon kellemes, de úgy vélem, hogy mégiscsak be kell ismerni, mert a kérdés most ezen fordul meg. Úgy hiszem, ebben összegezhetjük az elmúlt év politikai tanulságát, és ennek jegyében folyik majd a harc 1922-ben.

Meg tudják-e érteni az Oroszországi Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaság és az Oroszországi Kommunista Párt felelős kommunistái, hogy nem értenek a vezetéshez? hogy azt képzelik, hogy ők irányítanak, pedig a valóságban őket irányítják? Ha ezt megértik, akkor természetesen meg fogják tanulni a vezetést, mert meg lehet tanulni, de ehhez tanulni kell, nálunk pedig nem tanulnak. Jobbra-balra osztogatják a parancsokat és a rendeleteket, de egyáltalán nem az történik, amit akarnak.

Az a verseny, az a versengés, melyet a „nep” bevezetésével napirendre tűztünk — komoly verseny. A látszat az, hogy ez a verseny csak állami intézményeinkben folyik, pedig a valóságban ez a verseny két egymással kibékíthetetlenül ellenséges osztály harcának egy újabb formája. A burzsoázia és proletariátus harcának újabb formája ez, harc, amely még nem fejeződött be, és amely még Moszkva központi intézményeiben sem dőlt el kultúra tekintetében. Mert a burzsoá szakemberek lépten-nyomon jobban értenek a dolgokhoz, mint legjobb kommunistáink, akiknek kezében van minden hatalom, minden lehetőség, de akik jogaikkal és hatalmukkal egy lépést sem tudnak tenni előre.

Idézni szeretnék itt Alekszandr Todorszkij könyvecskéjéből. A könyv réges-régen, az oroszországi szovjet forradalom első évfordulóján, 1918. november 7-én jelent meg Veszjegonszkban (járási székhely Tver kormányzóságban). Ez a veszjegonszki elvtárs nyilván párttag. Régen olvastam a könyvet, az idézet pontosságáért tehát nem kezeskedem. A szerző elmondja, hogyan fogott hozzá két szovjet gyár felszereléséhez, hogy bevont a munkába két burzsujt úgy, ahogy azt akkoriban csinálták: szabadságvesztéssel és minden vagyonuk elkobzásával fenyegette meg őket. A két burzsujt bevonták a gyár újjáépítésébe. Hogy 1918-ban hogyan vonták be nálunk a burzsoáziát, azt tudjuk (derültség), erről tehát részletesen nem érdemes beszélni; ma más módszerekkel vonjuk be. De a szerző végkövetkeztetése figyelemreméltó: „Ez még csak félmunka — nem elég a burzsoáziát legyőzni, nem elég a nyakára hágni, kényszeríteni kell, hogy nekünk dolgozzék.”

Valóban nagyszerű szavak. Nagyszerű szavak, amelyek azt mutatják, hogy még Veszjegonszkban is, már 1918-ban voltak, akik helyesen értették meg a győztes proletariátus és a legyőzött burzsoázia közötti viszonyt.

Az még csak félmunka, ha körmére koppintunk a kizsákmányolónak, ártalmatlanná tesszük és a nyakára hágunk. Moszkvában viszont 100 felelős funkcionárius közül körülbelül 90 azt képzeli, hogy azzal, hogy a nyakukra hágunk, ártalmatlanná tesszük őket és a körmükre koppintunk, már mindent megtettünk. Mindaz, amit a mensevikekről, az eszerekről, a fehérgárdistákról mondottam, igen gyakran arra irányult, hogy ártalmatlanná tegyük őket, hogy a körmükre koppintsunk (s esetleg nemcsak a körmükre, hanem egyéb testrészükre is), hogy a nyakukra hágjunk. Ez azonban csak félmunka. Már 1918-ban is, amikor a veszjegonszki elvtárs beszélt erről, már akkor is félmunka volt, most pedig — kevesebb mint negyedmunka. Kényszerítenünk kell őket, be kell fognunk őket úgy, hogy nekünk dolgozzanak, nem pedig hogy a felelős kommunisták csak álljanak az élen, viseljék a rangot és ússzanak az árral a burzsoázia nyomában. Ez a dolog lényege.

A kommunista társadalmat a kommunisták kezével felépíteni — gyerekes, teljesen gyerekes gondolat. A kommunisták — csepp a tengerben, csepp a nép tengerében. A kommunisták csak akkor vezethetik a népet a maguk útján, ha ezt az utat nemcsak a világtörténelem fejlődésének iránya értelmében határozzák meg helyesen. Ebben az értelemben utunkat tökéletesen helyesen szabtuk meg, minden állam külön bizonyíték rá, hogy helyesen szabtuk meg; és saját hazánkban, saját országunkban is helyesen kell ezt az utat megjelölnünk. De nemcsak ez határozza meg az utat, hanem az is, hogy nem lesz intervenció, az is, hogy a parasztnak gabonáért árut tudunk adni. A paraszt azt mondja majd: „Nagyszerű ember vagy, védted a hazánkat; ezért hallgattunk rád, de ha gazdálkodni nem tudsz, akkor fel is út, le is út.” Igen, a paraszt ezt fogja mondani.

A gazdaságot csak akkor fogjuk tudni irányítani, ha a kommunisták fel tudják építtetni ezt a gazdaságot más kezével, maguk pedig tanulni fognak ettől a burzsoáziától és arra az útra irányítják, amelyet ők, a kommunisták, akarnak. Ha ellenben a kommunista azt képzeli, hogy én, úgymond, mindent tudok, mert én felelős kommunista vagyok, legyőztem én különb embereket, mint egy jöttment kereskedősegéd, a fronton vertük az ellenséget, és még hozzá miféle ellenséget, — ha ilyen hangulat uralkodik sorainkban, elvesztünk.

Az, hogy a kizsákmányolót ártalmatlanná tesszük, körmére koppintunk és lenyesegetjük a szárnyait — legkevésbé jelentős része feladatunknak. Ezt meg kell tennünk. És a GPU-nak meg bíróságainknak nem szabad a dolgukat olyan lanyhán végezniök, mint eddig, nem szabad elfelejteniük, hogy proletárbíróságok, melyeket egy egész ellenséges világ vesz körül. Ez nem nehéz, ezt lényegében megtanultuk. Itt bizonyos nyomást kell gyakorolnunk, ez azonban könnyű feladat.

A győzelem második része azonban abban áll, hogy a kommunizmust a nemkommunisták kezével építsük, hogy a gyakorlatban el tudjuk végezni azt, amit gazdasági szempontból el kell végeznünk: megtaláljuk az összefogást a paraszti gazdasággal és kielégítsük a parasztot, hogy a paraszt azt mondhassa: „Bármilyen nehéz, bármilyen súlyos, bármilyen gyötrelmes is az éhség, látom, hogy ez az államhatalom, ha szokatlan is, ha különös is, de gyakorlati, reálisan észrevehető hasznot hoz.” El kell érnünk, hogy azok a minket számra nézve sokszorosan felülmúló elemek, akikkel együtt dolgozunk, úgy dolgozzanak, hogy munkájukat figyelemmel tudjuk kísérni, hogy értsük ezt a munkát, hogy valóban valami hasznosat végezzenek a kommunizmus érdekében. Ma ez a helyzet kulcsa, mert ha egyes kommunisták már meg is értették, meg is látták ezt, pártunk nagy tömegei még nem ébredtek tudatára, hogy a pártonkívülieket be kell vonni a munkába. Mennyi körlevelet írtunk erről, mennyi szó esett erről, de csináltunk-e valamit is az elmúlt év alatt ebben az irányban? Semmit. Száz pártbizottság közül öt sem tud gyakorlati eredményeket felmutatni. Lám, mennyire elmaradtunk a napirenden levő követelménytől, mennyire az 1918—1919-es évek levegőjében élünk. Nagyszerű évek voltak azok, hatalmas, világtörténelmi jelentőségű művet hajtottunk végre. De ha most ezekre az évekre tekintgetünk vissza és nem látjuk, milyen feladat áll előttünk ma, ez a pusztulás, a kétségtelen és teljes pusztulás volna, s a baj ott van, hogy ezt nem akarjuk meglátni.

Most pedig két gyakorlati példával szeretném szemléltetni, hogyan is állunk az igazgatással. Mondtam már, hogy ebből a célból leghelyesebb lenne egyik állami trösztünket szemügyre venni. Bocsánatot kell kérnem, hogy ezt a helyes módszert nem alkalmazhatom, mert ehhez legalábbis egy állami tröszt anyagát a legkonkrétabban tanulmányoznom kellett volna, ezt pedig, sajnos, nem volt módomban megtenni, s ezért két kisebb példát hozok fel. Az egyik példa arról szól, hogy a Moszkvai Fogyasztási Szövetkezet miért vádolta bürokratizmussal a Külkereskedelmi Népbiztosságot; a másik a Donyec-medencére vonatkozik.

Az első példa nem a legmegfelelőbb, de nincs módomban jobbat választani. Az alapgondolatot ezzel a példával is szemléltethetem. Az utóbbi hónapokban, mint az újságokból tudják, nemigen volt alkalmam az ügyekkel közvetlenül foglalkozni, nem dolgoztam a Népbiztosok Tanácsában, s nem voltam a Központi Bizottságban sem. Átmeneti és gyér moszkvai látogatásaim alkalmával feltűnt nekem, hogy kétségbeesetten és szörnyen panaszkodnak a Külkereskedelmi Népbiztosságra. Hogy a Külkereskedelmi Népbiztosság rosszul dolgozik, hogy ezen a népbiztosságon igen dívik az aktatologatás, abban soha egy pillanatig sem kételkedtem. De mikor a panaszok különösen szenvedélyessé váltak, megpróbáltam megvizsgálni a dolgot — elővenni egy konkrét esetet, hogy legalább egyszer a dolgok mélyére hatoljak és kiderítsem, mi történik ott, miért nem működik ez a gépezet.

A Moszkvai Fogyasztási Szövetkezetnek konzerveket kellett vásárolnia. Megjelent ebből a célból egy francia polgár. Nem tudom, a nemzetközi politika érdekében és az antant vezetőinek tudtával tette-e ezt, vagy pedig Poincaré és a Szovjethatalom más ellenségei jóváhagyásával (azt hiszem, a génuai konferencia után történészeink majd ezt is kikutatják), tény azonban, hogy a francia burzsoázia nemcsak elméletileg, hanem gyakorlatilag is benne volt a dologban, mert a francia burzsoázia képviselője megjelent Moszkvában és konzerveket kínált megvételre. Moszkva éhezik, s a nyáron még jobban fog éhezni, húst nem szállítottak fel és — Közlekedésügyi Népbiztosságunk ismert jótulajdonságai folytán — valószínűleg nem is fognak szállítani.

A húskonzerveket (természetesen, ha nem teljesen romlottak, — ezt még a későbbi vizsgálat fogja kideríteni) szovjet bankjegyek ellenében adják el. Mi lehet egyszerűbb ennél? Ha azonban szovjet módra és kellőképpen átgondoljuk, kiderül, hogy nem is olyan egyszerű. Nem volt módom közvetlenül figyelemmel kísérni az ügyet, de vizsgálatot szerveztem, s most van egy füzetem, amelyben le van írva, hogyan alakult ez a nevezetes esemény. Azzal kezdődött, hogy az Oroszországi Kommunista Párt Központi Bizottságának Politikai Irodája február 11-én Kamenyev elvtárs beszámolója alapján határozatot hozott arról, hogy kívánatos külföldön élelmiszert vásárolni. Világos, az OKP Központi Bizottságának Politikai Irodája nélkül az orosz állampolgárok hogyan is dönthetnének ilyen kérdésben! Képzeljék el: hogyan is dönthette volna el 4 700 felelős funkcionárius (s ez csak az összeírás adata) a Központi Bizottság Politikai Irodája nélkül azt a kérdést, hogy lehet-e külföldön élelmiszert vásárolni? Ez persze természetfölötti elképzelés. Kamenyev elvtárs, úgy látszik, igen jól ismeri politikánkat és a valóságot, és így nem túlságosan bízott a nagyszámú felelős funkcionáriusban, hanem azzal kezdte, hogy szarván ragadta a bikát, vagy ha nem is a bikát, de mindenesetre a Politikai Irodát és rögtön megvolt a határozat (nem hallottam, hogy vitatkoztak volna ezen): „Fel kell hívni a Külkereskedelmi Népbiztosság figyelmét arra, hogy kívánatos külföldről élelmiszert behozni, s emellett a vámokat” stb. Felhívták tehát a Külkereskedelmi Népbiztosság figyelmét. Kezd indulni a dolog. Ez február 11-én történt. Emlékszem, február legvégén, vagy körülbelül akkortájt jártam újra Moszkvában, s az első, amibe beleütköztem, — a jajveszékelés, a moszkvai elvtársak kétségbeesett jajveszékelése volt. Mi történt? Sehogy se tudunk élelmiszereket vásárolni. Miért nem? A Külkereskedelmi Népbiztosság huzavonája miatt. Sokáig nem vettem részt a dolgokban, s akkor még nem tudtam, hogy a Politikai Irodának van egy határozata erre vonatkozólag, csak annyit mondtam az ügyintézőnek, hogy vizsgálja meg az ügyet, kerítse elő az írást és mutassa meg nekem. A dolog azzal fejeződött be, hogy mikor Kraszin megérkezett, Kamenyev beszélt Kraszinnal, a dolgot nyélbeütötték és a konzerveket megvettük. Minden jó, ha a vége jó.

Hogy Kamenyev és Kraszin megértik egymást s helyesen meg tudják állapítani a politikai vonalat, melyet az OKP Központi Bizottságának Politikai Irodája megkövetel, ebben cseppet sem kételkedem. Ha a politikai vonalat kereskedelmi kérdésekben is Kamenyev és Kraszin határozná meg, a miénk volna a világ legjobb szovjet köztársasága, de mégis lehetetlen, hogy minden kis üzletkötéshez Kamenyevet, a Politikai Iroda tagját és Kraszint ráncigálják elő — az utóbbi a génuai konferencia előtti diplomáciai ügyekkel volt elfoglalva, olyan ügyekkel, melyek óriási, megfeszített munkát követeltek —, előráncigálják csak azért, hogy egy francia polgártól konzervet vásároljanak. Így nem lehet dolgozni. Ez nem új, nem gazdasági és nem is politika — ez egyszerűen mindennek a megcsúfolása. Most kezemben van a vizsgálat eredménye. Sőt két vizsgálat eredménye: az egyik vizsgálatot a Népbiztosok Tanácsának ügyintézője, Gorbunov és helyettese, Mirosnyikov, a másikat a GPU végezte. Hogy a GPU-t tulajdonképpen miért érdekelte ez az ügy, azt nem tudom, s nem vagyok róla meggyőződve, hogy helyesen járt el, de erre most nem akarok kitérni, mert félek, hogy emiatt még újabb vizsgálat válhatnék szükségessé. A fontos csak az, hogy az anyagot összegyűjtötték, és az most a kezemben van.

Hogyan történhetett meg, hogy amikor február végén Moszkvába érkeztem, itt valóságos jajveszékelést kellett hallanom, hogy „nem tudunk konzervet vásárolni”, amikor Libavában ott áll a hajó, ott hevernek a konzervek, sőt még szovjet pénzt is hajlandók elfogadni valódi konzervekért! (Derültség.) Feltéve, hogy ezek a konzervek nem teljesen romlottak (most pedig hangsúlyozom: „feltéve”, mert nem vagyok róla egészen meggyőződve, hogy ellenkező esetben nem rendelek-e el újabb vizsgálatot, melynek eredményéről azonban már csak a következő kongresszuson tudunk majd beszámolni) — szóval, ha ezek a konzervek nem romlottak, megvásárolni pedig megvásároltuk őket, akkor, kérdezem, mi az oka annak, hogy Kamenyev és Kraszin nélkül ezt a dolgot nem lehetett elintézni? A vizsgálat nálam levő anyagából látom, hogy egy felelős kommunista a pokolba küldött egy másik felelős kommunistát. Ugyancsak ebből az anyagból látom, hogy egy felelős kommunista egy másik felelős kommunistának azt mondta: „Magával ezentúl közjegyző nélkül nem fogok tárgyalni.” Mikor ezt a históriát elolvastam, eszembe jutott, hogy 25 évvel ezelőtt, szibériai száműzetésem alatt, néha az ügyvéd szerepét kellett betöltenem. Amolyan illegális ügyvéd voltam, mert mint száműzöttnek tilos volt ügyvédkednem, de más ügyvéd hiányában az emberek hozzám jöttek és elbeszéltek dolgokat egyről-másról. A legnehezebb azonban az volt, hogy megértsem, miről is van szó. Jön egy asszony és természetesen a világ teremtésével kezdi, és hihetetlenül nehéz kivenni belőle, mit is akar tulajdonképpen. Mondom neki: „Hozd el a másolatot.” Beszél valami fehér tehénről. Mondom neki: „Hozd el a másolatot.” Erre elmegy és azt mondja: „Másolat nélkül hallani se akar a fehér tehénről!” Száműzött társaimmal sokat nevettünk akkoriban ezen a másolaton. De némi haladást sikerült elérnem: ha eljöttek hozzám, magukkal hozták a másolatot, és így meg tudtam állapítani, miről van szó, miről panaszkodnak, mi fáj nekik. Ez huszonöt évvel ezelőtt történt Szibériában (olyan helyen, amely jó néhány száz versztnyire volt a legközelebbi vasútállomástól).

De miért kellett a forradalom három éve után a Szovjet Köztársaság fővárosában két vizsgálat, Kamenyev és Kraszin beavatkozása és a Politikai Iroda utasítása ahhoz, hogy konzerveket vásároljanak? Mi hiányzott? A politikai hatalom? Nem. Pénz is akadt, úgyhogy volt gazdasági hatalom is, meg politikai hatalom is. Minden intézmény a helyén volt. Mi hiányzott hát? — A Moszkvai Fogyasztási Szövetkezet és a Külkereskedelmi Népbiztosság munkatársai 99 százalékának a kulturáltsága! Semmi kifogásom ellenük, kiváló kommunistáknak tartom őket — de kulturáltan dolgozni nem tudtak.

Mikor először hallottam erről az ügyről, írásbeli javaslatot adtam be a Központi Bizottsághoz: véleményem szerint a bűnösöket, kivéve az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság tagjait, akiknek tudvalevőleg mentelmi joguk van, tehát a moszkvai intézményekből mindenkit, kivéve az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság tagjait, hat órára, a Külkereskedelmi Népbiztosság munkatársait pedig 36 órára be kell csukni Moszkva legrosszabb börtönébe. Most meg kiderült, hogy a bűnöst nem találták meg. (Derültség.) És valóban, abból, amit elmondtam, teljesen világos, hogy a bűnöst nem is lehet megtalálni. Egyszerűen arról van szó, hogy az emberek orosz intellektuelek módjára nem értenek a dolgok gyakorlati elintézéséhez — fejetlenek és rendetlenek. Először belekapnak valamibe, csinálják, aztán fontolgatják, s amikor nem tudnak zöldágra vergődni — szaladnak panaszra Kamenyevhez, viszik az ügyet a Politikai Irodához. Persze, minden nehéz állami kérdést a Politikai Iroda elé kell vinni — erről majd beszélek még —, először azonban gondolkozni kell és csak aztán cselekedni. Ha valamit elkezdesz, végy magadnak fáradságot és szereld fel magad a szükséges okmányokkal. Először sürgönyözz, van Moszkvában telefon is, küldj telefonértesítést az illetékes intézményekhez, küldj másolatot Cjurupának és mondd meg, hogy az üzletkötést sürgősnek tartod, s a huzavonáért mindenkit felelősségre fogsz vonni. Nem szabad megfeledkezned a kultúra ezen elemi követelményeiről, meggondoltan kell nyúlni a dolgokhoz; s ha nem intézik el az ügyet azonnal, két perc alatt, telefonbeszélgetés alapján — vedd az iratokat, szereld fel magad velük és jelentsd ki: „Ha nem intézkedsz azonnal, börtönbe csukatlak.” De sehol semmi meggondoltság, semmi komoly előkészület, a megszokott kapkodás, jónéhány bizottság, mindenki fáradt, agyongyötört, beteg, s az ügyet csak akkor lehet dűlőre juttatni, ha Kamenyevet sikerül összehozni Kraszinnal. Ez tipikus eset. S korántsem csak Moszkvában van ez így, ugyanezt észlelhetjük a többi fővárosban is, valamennyi független köztársaság fővárosában és az egyes területek központjában, de más városokban is állandóan előfordulnak ilyen, sőt még százszorta rosszabb dolgok is.

Harcunkban nem szabad elfelejtenünk, hogy a kommunistáknak megfontoltságra van szükségük. A kommunisták nagyszerűen tudnak beszélni a forradalmi harcról, a nemzetközi forradalmi harc állapotáról. Ahhoz azonban, hogy kimásszunk a kétségbeejtő ínségből és nyomorból, kultúrára van szükség, megfontoltaknak, rendszereseknek kell lennünk, — s ehhez nem értenek a kommunisták. Ha azzal vádolnók a felelős kommunistákat, hogy lelkiismeretlenül dolgoznak, igazságtalanok volnánk. Óriási többségük — 99 százalékuk — nemcsak lelkiismeretes ember, de olyan, aki a legnehezebb viszonyok között bizonyította be odaadását a forradalom iránt, mind a cárizmus bukása előtti időben, mind a forradalom után, a szó szoros értelmében az életét tette kockára a forradalomért. Ha ebben keressük az okot, ez gyökerében helytelen lesz. A legegyszerűbb állami ügyhöz is kulturáltan kell hozzányúlni, meg kell érteni, hogy ez állami, kereskedelmi ügy; ha akadályok merülnek fel, el kell hárítani őket s a huzavonában bűnösöket bíróság elé kell állítani. Moszkvában van proletárbíróságunk, s ez köteles felelősségre vonni mindazokat, akiknek a hibájából többtízezer pud konzervet nem vásároltak meg. Azt hiszem, a proletárbíróság tud büntetni, de ahhoz, hogy büntethessen — meg kell találni a bűnösöket; én viszont kezeskedem önöknek, hogy a bűnösöket nem lehet megtalálni. Nézzenek utána és meglátják: bűnösök nincsenek, de zűrzavar, rendetlenség, ostobaság — az van. Senki sem tudja, hogyan fogjon hozzá a dologhoz, senki sem érti, hogy az állami ügyekkel nem így, hanem másképp kell foglalkozni. A fehérgárdisták, a szabotálok pedig kihasználják ezt. Volt idő, amikor elkeseredett harcot folytattunk a szabotálok ellen, ez a harc ma is napirenden van. Persze igaz, hogy vannak szabotálok és kell is harcolni ellenük. De hát lehet harcolni ellenük, ha olyan a helyzet, mint ahogy elmondottam? Ez ártalmasabb minden szabotázsnál; a szabotálónak egyéb sem kell, mint az, hogy lássa, hogy két kommunista azon vitatkozik egymással, hogy melyik pillanatban forduljanak élelmiszerek vásárlása kérdésében elvi utasításért a Politikai Irodához, s ő máris becsúszik ezen a résen. Ha egy valamennyire is értelmes szabotáló odaáll az egyik vagy a másik kommunista mellé, vagy mind a kettő mellé felváltva, és támogatja őket — akkor befellegzett. Az ügy mindörökre elveszett. Ki a bűnös? Senki. Mert két kommunista, felelős és odaadó forradalmár, a tavalyi hóról vitatkozik — azon vitatkoznak, mikor terjesszék a kérdést a Politikai Iroda elé, hogy elvi utasítást kapjanak tőle élelmiszerek vásárlására.

Így áll a kérdés, itt van a nehézség. Bármelyik kereskedősegéd, aki kijárta a nagy kapitalista vállalkozás iskoláját, le tud bonyolítani egy ilyen ügyet, a felelős kommunisták 99 százaléka azonban nem tudja lebonyolítani és nem akarja belátni, hogy nem ért hozzá, s hogy az ábécénél kell kezdenie a tanulást. Ha ezt nem látjuk be, ha nem ülünk be újra tanulni az előkészítő osztályba, akkor a gazdasági feladatot, mely most egész politikánk alapja, semmiképp sem tudjuk megoldani.

A másik példa, amelyet idézni szeretnék — a Donyec- medence. Az elvtársak tudják, hogy egész gazdaságunknak ez a középpontja, tulajdonképpeni alapja. Oroszországban a nagyipar semmi néven nevezendő helyreállításáról, a szocializmus semmi néven nevezendő tényleges építéséről nem lehet szó, ha nem állítjuk helyre és nem emeljük a kellő színvonalra a Donyec-medencét — mert a szocializmust csakis a nagyipar alapján lehet felépíteni. A Központi Bizottságban ügyeltünk erre.

Ezzel a vidékkel nem az történt, hogy valami jelentéktelen kis kérdést jogtalanul, nevetségesen és ostobán a Politikai Iroda elé terjesztettek, itt igazán komoly és halaszthatatlan ügyről volt szó.

A Központi Bizottságnak ügyelnie kell arra, hogy gazdaságunk ilyen tényleges központjában, alapjában és fundamentumában valóban jól dolgozzanak; és ott a Kőszénbányászat Központi Igazgatósága élén nem csak kétségtelenül odaadó, de valóban képzett és nagyképességű emberek álltak, sőt, nem tévedek, ha azt mondom, igen tehetséges emberek, s ezért a Központi Bizottság figyelme rájuk irányult. Ukrajna — független köztársaság, s ez szép dolog, pártvonalon azonban néha — hogy is fejezhetném ki magam udvariasabban — kerülő úton jár, s kénytelenek leszünk valahogy közelebbről szemügyre venni őket, mert ott furfangos emberek ülnek, és az ukrán Központi Bizottság, nem mondom, hogy becsap bennünket, de egy kicsit valahogy elhúzódik tőlünk. Hogy a dolgot tisztán lássuk, megvizsgáltuk az ügyet az itteni Központi Bizottságban és súrlódásokat, nézeteltéréseket találtunk. Van ott egy bizottság, a Kimka, amely a kisbányák kiaknázását irányítja. A Kimka és a Kőszénbányászat Központi Igazgatósága között, persze, erős súrlódások vannak. Nekünk, a Központi Bizottságnak, azonban van némi tapasztalatunk az ilyen dolgokban s ezért egyhangúlag elhatároztuk, hogy a vezető köröket nem mozdítjuk el, hanem, ha súrlódások lesznek, ismertessék azokat velünk akár a legeslegrészletesebben, mert amikor az ottani területen levő embereink nemcsak hogy odaadóak, de tehetségesek is, akkor igyekeznünk kell támogatni őket, hogy megtanulhassák, ami szükséges, ha eddig még nem tanulták meg. A dolog azzal végződött, hogy Ukrajnában pártkongresszust hívtak össze. Hogy mi jött ott felszínre, nem tudom, volt ott minden, ami csak jólesik. Érdeklődtem az ukrajnai elvtársaknál, Ordzsonikidze elvtársat pedig külön megkértem, s a Központi Bizottság is megbízta, utazzék oda és állapítsa meg, mi történt. Úgy látszik, holmi intrikákról és egyéb zűrzavarokról volt szó, s az Isztpart talán még tíz év alatt sem bogozza ki ezt a históriát, ha ugyan fog vele foglalkozni. Az azonban tény, hogy a Központi Bizottság egyhangú utasítása ellenére ezt a csoportot felváltották egy másikkal. Miről volt itt szó? Lényegében arról volt szó, hogy ennek a csoportnak egyes tagjai, minden nagyszerű tulajdonságuk ellenére, bizonyos hibákat követtek el. Abba a hibába estek, hogy túladminisztrálták a dolgokat. Ott munkásokkal van dolgunk. Mikor nálunk azt mondják, „munkások”, sokan azt hiszik, hogy ez gyári proletariátust jelent. Ez azonban egyáltalán nem áll. A háború óta nálunk a gyárakba olyan elemek is kerültek, akik egyáltalán nem proletárok és csak azért mentek a gyárba, hogy elbújjanak a háború elől, s vajon ma nálunk olyanok a társadalmi és gazdasági viszonyok, hogy a gyárakba kizárólag igazi proletárok mennek? Szó sincs róla. Marx szerint ez így van, de Marx nem Oroszországról írt, hanem az egész kapitalizmusról, a tizenötödik századtól kezdve. Hat évszázad folyamán ez így volt, a mai Oroszországban azonban nem így van. Akik a gyárakba mennek, igen gyakran nem proletárok, hanem mindenféle véletlen elemek.

Feladatunk az, hogy helyesen szervezzük meg a munkát, úgy hogy el ne maradjunk, hogy az előforduló súrlódásokat idejében megoldjuk és ne szakítsuk el az adminisztrálást a politikától. Mert politikánk és az adminisztrálás is arra épül, hogy az egész élcsapat kapcsolatban legyen az egész proletártömeggel, az egész paraszti tömeggel. Ha valaki megfeledkezik ezekről a kis hajtókerekekről, s mindent puszta adminisztrálással próbál megoldani, abból baj lesz. Az a hiba, amelyet a Donyec-medence funkcionáriusai elkövettek, egyéb hibáinkhoz képest jelentéktelen, de mint példa, mégis jellemző, hiszen a Központi Bizottság egyhangúlag követelte: „Ne mozdítsátok el ezt a csoportot, terjesszétek fel hozzánk a Központi Bizottságba még az apró konfliktusokat is, mert a Donyec-medence nem akármilyen kerület, a Donyec-medence olyan vidék, amely nélkül a szocialista építés jámbor óhaj marad csupán”, de egész politikai hatalmunk, a Központi Bizottság egész tekintélye elégtelennek bizonyult.

Ezúttal persze az adminisztrálásban volt a hiba; ezenkívül azonban volt egy csomó más hiba is.

Ez a példa mutatja, hogy nem a politikai hatalmon múlik a dolog, hanem azon, hogy érteni kell a vezetéshez, érteni kell az emberek helyes elosztásához, az apró összeütközések elkerüléséhez, úgy, hogy az állam gazdasági munkájában ne legyen fennakadás. Ez hiányzik nálunk és ez a hiba.

Úgy vélem, hogy amikor forradalmunkról beszélünk és a forradalom sorsát mérlegeljük, szigorúan meg kell különböztetnünk a forradalomnak azokat a feladatait, amelyeket teljesen megoldottunk s amelyek már visszavonhatatlanul belekerültek a világtörténelmi fordulat, a kapitalizmustól való elfordulás történetébe. Forradalmunknak már vannak ilyen tettei. Persze a mensevikek és Ottó Bauer — a II ¹/₂-es Internacionálé képviselője — kiabálhatják: „Az ő forradalmuk polgári forradalom”, de erre mi azt mondjuk, hogy a mi feladatunk végigvinni a polgári forradalmat. Hogy egyik fehérgárdista kiadvány szavaival éljek: 400 éven át gyűjtötték a trágyát állami intézményeinkben; mi ezt a trágyát négy év alatt eltakarítottuk — s ez óriási érdemünk. De mit tettek a mensevikek és eszerek? Semmit. Sem nálunk nem tudták, de még a fejlett, felvilágosult Németországban sem tudják ezt a középkori trágyát eltakarítani. S ezt az óriási érdemünket szemünkre vetik. Az, hogy a forradalom ügyét végigvittük — kitörölhetetlen érdemünk.

Most puskaporos a levegő. Egyes munkásszervezetek, például a reformista szakszervezetek, határozatokat hoznak a háború ellen és háborúellenes sztrájkkal fenyegetőznek. Nemrég, ha nem tévedek, egyik újságban olvastam egy táviratot, hogy a francia képviselőházban egyik kiváló kommunista beszédet mondott a háború ellen és kijelentette, hogy a munkások inkább a felkelést választják, semmint a háborút. Nem szabad a kérdést úgy feltenni, mint ahogy mi tettük fel 1912-ben, amikor a Bázeli Kiáltványt közzétették. Csakis az orosz forradalom mutatta meg, hogyan lehet kikerülni a háborúból, s hogy milyen erőfeszítéssel jár és mit jelent az — reakciós háborúból forradalmi úton kikerülni. A reakciós imperialista háborúk a világ minden táján elkerülhetetlenek. Az emberiség nem tudja és nem is fogja soha elfelejteni, hogy akkor tízmilliókat mészároltak le, és hogy most minden effajta kérdés eldöntésénél újabb tízmilliókat fognak lemészárolni. Hiszen a XX. században élünk, s az egyetlen nép, amely forradalmi úton került ki a reakciós háborúból — nem egyik vagy másik kormánynak a javára, hanem megdöntve a kormányokat —, az orosz nép, s az orosz népet az orosz forradalom vezette ki a háborúból. S az, amit az orosz forradalom kivívott, elidegeníthetetlen. Semmiféle erő el nem veheti ezt, mint ahogy nincs a világon az az erő, amely el tudná venni azt, amit a Szovjetállam alkotott. Világtörténelmi győzelem ez. Az államokat évszázadokon keresztül burzsoá típus szerint építették, és először találtunk olyan államformát, amely nem burzsoá államforma. Lehet, hogy rossz az apparátusunk, de mondják, hogy az első gőzgép, mikor feltalálták, szintén rossz volt, sőt nem is tudni, működött-e egyáltalán. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy feltalálták. Ha hasznavehetetlen volt is a gőzgép első formájában, ma mégis van gőzmozdonyunk. Ha csapnivalóan rossz is államapparátusunk, mégis megszületett a legnagyobb szabású történelmi találmány, létrejött a proletár típusú állam, — s ezért hirdesse bár egész Európa, ezernyi burzsoá újság, hogy milyen nyomor és milyen borzalmas állapotok uralkodnak nálunk, hogy a dolgozó nép élete nálunk csupa gyötrelem, mégis minden munkás a világ minden táján a Szovjetállamhoz vonzódik. Íme, ezek azok a nagy vívmányok, amelyeket elértünk, s amelyeket senki tőlünk el nem vehet. Számunkra azonban, a kommunista párt képviselői számára, ez csak a kezdet kezdete. Most az a feladat vár ránk, hogy felépítsük a szocialista gazdaság alapzatát. Felépítettük? Nem, még nem építettük fel. A szocialista alapzat még nem készült el. Azok a kommunisták, akik azt képzelik, hogy már elkészült, óriási hibát követnek el. Minden azon fordul meg, hogy azt, ami az orosz forradalom világtörténelmi érdeme, határozottan, világosan és józanul meg tudjuk különböztetni attól, amit a legnagyobb mértékben rosszul teljesítünk, amit még nem végeztünk el, s amit sokszor át kell még alakítanunk.

A politikai események mindig nagyon zavarosak és bonyolultak. Lánchoz lehet őket hasonlítani. Hogy az egész láncot kézben tarthassuk, meg kell ragadnunk a fő láncszemet. Nem választhatjuk ki önkényesen akármelyik láncszemet. Mi volt a döntő mozzanat 1917-ben? A háborúból való kilépés, ezt követelte az egész nép, s ez minden egyebet háttérbe szorított. A forradalmi Oroszország csakugyan kilépett a háborúból. Nagy erőfeszítésbe került, viszont számoltunk a nép legfőbb szükségletével, s ez hosszú évekre biztosította számunkra a győzelmet. S a nép megérezte, a paraszt látta, a frontról hazaérkező katona tökéletesen megértette, hogy a Szovjethatalom demokratikusabb, a dolgozókhoz közelebb álló hatalom. Akármennyi ostobaságot és helytelen dolgot követtünk is el más területeken, minthogy ezt a legfőbb feladatot teljesítettük, minden rendben volt.

Mi volt a döntő mozzanat 1919-ben és 1920-ban? — A fegyveres ellenállás. Akkor egy világhatalmasság, az antant támadt ránk és fojtogatott bennünket, és nem volt szükség propagandára — minden pártonkívüli paraszt megértette, mi történik. Jön a földesúr. A kommunisták tudnak harcolni ellene. Ezért volt a parasztság tömege a kommunisták mellett, ezért győztünk.

1921-ben a rendezett visszavonulás volt a döntő mozzanat. Ezért volt szükség a legszigorúbb fegyelemre. A „munkásellenzék” azt mondta: „Ti lebecsülitek a munkásokat, a munkásoknak többet kell kezdeményezniük.” A kezdeményezésnek abban kell megnyilvánulnia, hogy rendezetten vonuljunk vissza és szigorú fegyelmet tartsunk. Aki pánikhangulatot kelt vagy megszegi a fegyelmet, akár csak a legkisebb mértékben, pusztulásba dönti a forradalmat, mert nincs nehezebb, mint visszavonulni olyan emberekkel, akik megszokták az előnyomulást, akiket forradalmi nézetek és eszmék fűtenek, s akik lelkük mélyén minden visszavonulást majdnem aljasságnak tartanak. A legnagyobb veszély az, ha a rend felbomlik, a legnagyobb feladat pedig, hogy a rendet fenntartsuk.

S mi a döntő mozzanat ma? Ma a döntő mozzanat — s beszámolómban éppen ehhez akartam eljutni, ezt a következtetést szeretném levonni — nem a politika, abban az értelemben, hogy irányt változtatunk; erről az új gazdasági politikával kapcsolatban szerfelett sokat beszélnek. A levegőbe beszélnek. A legártalmasabb fecsegés ez. Az új gazdasági politikával kapcsolatban igen nagy nálunk a sürgés-forgás, kezdik az intézményeket átalakítani, új intézményeket létesítenek. Ártalmas fecsegés ez. Eljutottunk oda, hogy a döntő — az ember, az emberek kiválasztása. Nehezen érti meg ezt az a forradalmár, aki megszokta, hogy harcoljon a kicsinyes dolgok és a kultúráról való szavalás ellen, aki az intézmények átépítése helyett az egyéniség szerepét helyezte előtérbe. Most azonban olyan helyzetbe kerültünk, amelyet politikailag józanul kell értékelnünk — oly messzire nyomultunk előre, hogy valamennyi hadállásunkat nem tudjuk megtartani és nem is szükséges megtartanunk.

Nemzetközi helyzetünk az utóbbi években óriási mértékben megjavult. Kiharcoltuk az állam szovjet típusát — ezzel az egész emberiség egy lépéssel előbbre jutott, s a Kommunista Internacionálé a különböző országokból érkező hírekkel napról napra újra igazolja ezt. Ebben senki egy cseppet sem kételkedik. A gyakorlati munka terén azonban az a helyzet, hogy ha a kommunisták nem tudnak gyakorlati segítséget nyújtani a parasztság tömegeinek, azok nem fogják a kommunistákat támogatni. Nem arra kell a figyelmünket összpontosítani, hogy törvényeket hozzunk, hogy jobb dekrétumokat adjunk ki stb. Volt idő, mikor a dekrétum a propaganda egyik formája volt. Nevettek rajtunk, azt mondták, a bolsevikok nem látják, hogy rendeleteiket nem hajtják végre; az egész fehérgárdista sajtó egyre ezen gúnyolódott, pedig a dekrétumoknak ez az időszaka indokolt volt, mert amikor a bolsevikok megragadták a hatalmat, azt mondták az egyszerű parasztnak és az egyszerű munkásnak: nézzétek, így szeretnénk, hogy kormányozzák az államot; itt a dekrétum, próbáljátok meg. Az egyszerű munkásnak és parasztnak rendeletek formájában azonnal megmutattuk politikai elképzeléseinket. Ezzel nyertük meg azt a nagy bizalmat, mellyel a néptömegek irántunk viseltettek és viseltetnek. A forradalom kezdetén erre az időszakra szükség volt, enélkül nem álltunk volna a forradalmi események élén, hanem az események mögött kullogtunk volna. Enélkül nem nyertük volna meg a munkások és parasztok bizalmát, akik az életet új alapokon akarták felépíteni. Ez az időszak azonban elmúlt s ezt nem akarjuk megérteni. Most a parasztok és a munkások kinevetnek bennünket, ha elrendeljük, hogy egy ilyen meg ilyen intézményt fel kell építeni vagy át kell alakítani. Most az egyszerű munkást és parasztot ez nem érdekli, és igazuk is van, mert most nem ez a döntő. Neked, kommunistának, nem ezzel kell most a nép elé állnod. Mi, akik az állami intézményekben ülünk, mindig el vagyunk halmozva ilyen apró kis ügyekkel, de nem ezt a láncszemet kell most megragadni, nem ezen fordul meg a dolog, hanem azon, hogy az emberek nem a megfelelő helyre vannak állítva, hogy a felelős kommunistát, aki nagyszerűen végigcsinálta a forradalmat, olyan kereskedelmi és ipari ügyekkel bízták meg, melyekhez nem is konyít, s meggátol bennünket abban, hogy a dolgokat igaz valójukban lássuk, mert az ő háta mögött nagyszerűen megbújnak a spekulánsok és a szélhámosok. Az a baj, hogy hiányzik a végrehajtás gyakorlati ellenőrzése. Ez prózai feladat, kis feladat, apró-cseprő ügyek ezek, olyan viszonyok között azonban, amikor egy óriási politikai átalakulás van mögöttünk, amikor egy ideig kapitalista környezetben kell léteznünk, nem a szó szűkebb értelmében vett politika (az, amit az újságok írnak, politikai szószátyárkodás, amiben egy parányi szocializmus sincs), nem a határozatok, nem az intézmények és azok átszervezése a döntő. Ha erre valóban szükség van, meg fogjuk csinálni, de ne ezzel menjenek a néphez, hanem válasszák ki a megfelelő embereket és ellenőrizzék a gyakorlati végrehajtást — és a nép ezt értékelni fogja.

A néptömeg tengerében mi mégis csak egy csepp vagyunk, s csak akkor kormányozhatunk, ha helyesen fejezzük ki azt, amit a nép elismer. Enélkül a kommunista párt nem fogja vezetni a proletariátust, a proletariátus nem fogja magával vinni a tömegeket és az egész gépezet széthull. A nép és az egész dolgozó tömeg most csakis azt látja a maga szempontjából döntő fontosságúnak, hogy kétségbeejtő szükségén és éhínségén gyakorlatilag segítsünk és megmutassuk, hogy valóban van javulás, mégpedig olyan, amilyenre a parasztnak szüksége van, amilyent a paraszt megszokott. A paraszt ismeri a piacot és ismeri a kereskedelmet. A közvetlen kommunista elosztást nem tudtuk bevezetni. Ehhez nem volt elegendő gyárunk és gyári felszerelésünk. Az ellátást tehát kereskedelem útján kell biztosítanunk, s ezt nem szabad rosszabbul csinálnunk a kapitalistánál, különben a nép az ilyen kormányzatot nem tudja majd elviselni. A mostani helyzetben ez a döntő. S ha nem következik be valami váratlan meglepetés, 1922-ben egész munkánknak ez kell hogy legyen a magva — három feltétellel.

Első feltétel: ha nem lesz intervenció. Diplomáciánk révén mindent megteszünk, hogy elkerüljük az intervenciót, ennek ellenére az intervenció bármely pillanatban lehetséges. Valóban résen kell lennünk s a Vörös Hadsereg érdekében bizonyos súlyos áldozatokat kell hoznunk, természetesen szigorúan megszabva ezen áldozatok méreteit. Az egész burzsoá világ szemben áll velünk és csak azt keresi, hogy milyen formában fojtson meg bennünket. Mensevikjeink és eszereink pedig nem egyebek, mint ennek a burzsoáziának az ügynökei. Ilyen a politikai helyzetük.

Második feltétel: ha a pénzügyi válság nem lesz túlságosan súlyos. A válság közeledik. Erről még hallani fognak a pénzügyi politika kérdésével kapcsolatban. Ha a válság túlságosan éles és súlyos lesz, sok mindent ismét át kell majd alakítanunk és minden erőnket erre az egyre kell összpontosítanunk. Ha a válság nem lesz túlságosan súlyos, még hasznos is lehet: a mindenféle és fajta állami trösztökben levő kommunisták között egy kis tisztogatásra fog alkalmat adni. Csak el ne felejtsük ezt a tisztogatást meg is csinálni. A pénzügyi válság megrázkódtatja az intézményeket és a vállalatokat, és elsősorban a rosszak fognak összeomlani. Csak arra kell majd ügyelnünk, hogy ne okolják mindenért a szakembereket, ne arról fecsegjenek, hogy a felelős kommunisták nagyon derék emberek, harcoltak a frontokon és mindig jól dolgoztak. Szóval, ha a pénzügyi válság nem lesz túlságosan súlyos, bizonyos hasznot is húzhatunk belőle, és tisztogatást hajthatunk végre, nem úgy, ahogy a Központi Ellenőrző Bizottság vagy a Központi Felülvizsgáló Bizottság, hanem annak rendje és módja szerint felülvizsgálva minden felelős kommunistát a gazdasági intézményekben.

Harmadik feltétel: ha ez alatt az idő alatt nem követünk el politikai hibákat. Persze, ha elkövetünk politikai hibákat, akkor az egész gazdasági építkezést aláássuk és azzal kell majd foglalkoznunk, hogy a hibák kijavításán és az irányvonalon vitatkozzunk. Ha azonban ilyen sajnálatos hibák nem fordulnak elő, akkor a legközelebbi időben nem a rendeletek és nem a szó szűkebb értelmében vett politika, nem az intézmények és megszervezésük lesz a döntő — ezekkel a kérdésekkel, amennyiben erre szükség lesz, a felelős kommunisták és a szovjet intézmények fognak foglalkozni —, hanem az emberek kiválasztása és a végrehajtás ellenőrzése. Ez lesz egész munkánk kulcsa. Ha ezt a gyakorlatban megtanuljuk és hasznos gyakorlati munkát végzünk, akkor ismét leküzdünk majd minden nehézséget.

Befejezésül ki kell térnem szovjet szerveink, legfelsőbb intézményeink és a párt hozzájuk való viszonya kérdésének gyakorlati oldalára. A párt és a szovjet intézmények között helytelen viszony alakult ki, s ebben a kérdésben valamennyien egyetértünk. Egy példán megmutattam, hogyan ráncigálnak konkrét apró-cseprő ügyeket rögtön a Politikai Iroda elé. Formailag nagyon nehéz ebből a helyzetből kivezető utat találnunk, mert pártunk az egyedüli kormányzó párt s a párttagoknak nem lehet megtiltani, hogy panaszt tegyenek. Ezért aztán a Népbiztosok Tanácsából mindent a Politikai Iroda elé cipelnek. Itt sokban én is hibás vagyok, mert a Népbiztosok Tanácsa és a Politikai Iroda közötti kapcsolatot nagyrészben személyesen én tartottam fenn. S amikor nekem el kellett mennem, kiderült, hogy a két kerék nem forog egyformán, Kamenyevnek háromszoros munkát kellett végeznie, hogy ezt a kapcsolatot fenntarthassa.

A legfontosabb irányelvek tekintetében a Központi Bizottságban teljes az egyetértés, és remélem, hogy a kongresszus nagy figyelmet fog erre a kérdésre fordítani és oly értelemben fogja jóváhagyni az irányelveket, hogy a Politikai Irodát és a Központi Bizottságot mentesíteni kell az apró-cseprő ügyektől, a felelős funkcionáriusok munkájának színvonalát pedig emelni kell. A népbiztosoknak felelniök kell munkájukért, meg kell szüntetni azt a gyakorlatot, hogy először a Népbiztosok Tanácsához, aztán pedig a Politikai Irodához fordulnak. Formailag nem szüntethetjük meg azt a jogot, hogy a Központi Bizottsághoz forduljanak panasszal, mert pártunk az egyedüli kormányzó párt. Véget kell vetni annak, hogy mindenféle apró-cseprő üggyel a Központi Bizottságot zaklassák, emelni kell a Népbiztosok Tanácsának tekintélyét azzal, hogy a munkában többet vegyenek részt a népbiztosok, nem pedig a helyetteseik; meg kell változtatni a Népbiztosok Tanácsa munkájának jellegét azon a ponton, ahol az elmúlt évben nem tudtam eredményt elérni: sokkal nagyobb gondot fordítsunk arra, hogy ügyeljünk a végrehajtás ellenőrzésére.

Ezzel kapcsolatban figyelmet kell fordítani arra, hogy a Népbiztosok Tanácsában, valamint a Munka és Honvédelem Tanácsában csökkentsük a bizottságok számát, hogy ezek a szervek ismerjék és megoldják saját feladataikat s ne forgácsolódjanak szét töméntelen kisebb bizottságra. A napokban rendet teremtettek a bizottságok portáján. 120 bizottságot számláltak össze. És hány bizonyult közülük szükségesnek? Tizenhat! S ez már nem az első rendcsinálás. Ahelyett, hogy kiki a saját munkájáért felelne, ahelyett, hogy a Népbiztosok Tanácsában határoznának abban a tudatban, hogy határozatukért maguk felelnek — bizottságok háta mögé bújnak. Ezekben a bizottságokban az ördög sem ismeri ki magát, senki se tud eligazodni, hogy ki a felelős; minden összekuszálódott s a végén olyan határozatot hoznak, amely szerint mindenki felelős.

Ezzel kapcsolatban rá kell mutatnom arra, hogy a területi gazdasági tanácskozások autonómiáját és tevékenységét ki kell terjeszteni és tovább kell fejleszteni. Oroszország területi beosztását most tudományos alapon, a gazdasági és éghajlati viszonyoknak, az életfeltételeknek, a fűtőanyagbeszerzés, helyi ipar stb. viszonyainak figyelembevételével állapítottuk meg. Ennek a beosztásnak az alapján szerveztük meg a kerületi és területi gazdasági tanácskozásokat. Részleges módosítások természetesen még lesznek, de ezeknek a tanácskozásoknak a tekintélyét emelni kell.

El kell érnünk továbbá, hogy az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság erélyesebben dolgozzék, hogy az ülésszakokra rendszeresen üljön össze, s hogy ezek az ülésszakok hosszabb ideig tartsanak. Az ülésszakokon meg kell tárgyalni a törvényjavaslatokat, melyeket néha sebtében terjesztenek a Népbiztosok Tanácsa elé, anélkül, hogy erre feltétlen szükség volna. Inkább halasszák el az ilyen javaslatok tárgyalását és adjanak időt az illetékes funkcionáriusoknak arra, hogy elmélyülten gondolkozzanak a kérdésen, és támasszanak nagyobb igényeket a törvények szerkesztőivel szemben, amit eddig nálunk nem tettek.

Ha az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság ülésszakai hosszabbak lesznek, az ülésszakokon szekciókat és albizottságokat fognak alakítani és szigorúbban tudják majd ellenőrizni a munkát, egyre arra törekedve — ami véleményem szerint a jelenlegi politikai helyzetben a legfontosabb, a leglényegesebb —, hogy a súlypontot az emberek kiválasztására és a tényleges végrehajtás ellenőrzésére helyezzék.

Be kell ismernünk és ne féljünk beismerni, hogy a felelős kommunistákat 100 eset közül 99-ben nem arra a helyre állították, amelyre most alkalmasak, hogy nem tudják elvégezni a rájuk bízott feladatokat s hogy most tanulniok kell. Ha ezt beismerjük, és ha a kellő lehetőségünk is megvan hozzá — a mai általános nemzetközi helyzetből ítélve elegendő időnk lesz rá, hogy megtanuljuk, amire szükségünk van —, ezt, ha törik, ha szakad, meg kell tenni. (Viharos taps.)

Megjelent „Az Oroszországi Kommunista
(bolsevik) Párt tizenegyedik kongresszusa.
Gyorsírói feljegyzés” c. könyvben. Moszkva 1922.

Lenin Művei. 33. köt. 257—304. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!