Az októberi forradalom negyedik évfordulójára
Közeledik október 25 (november 7) negyedik évfordulója.
Minél jobban távolodunk ettől a nagy naptól, annál világosabban látjuk az oroszországi proletárforradalom jelentőségét, annál jobban mélyére hatolunk a gyakorlati munkánk során szerzett tapasztalatoknak is.
Forradalmunk jelentőségét és munkánk tapasztalatait egészen rövid — és persze korántsem teljes, korántsem pontos — vonásokban a következőképpen foglalhatjuk össze:
Az oroszországi forradalom közvetlen és legközelebbi feladata polgári-demokratikus feladat volt: elsöpörni, véglegesen lerombolni a középkor maradványait, megtisztítani Oroszországot ettől a barbárságtól, ettől a szégyentől, mely országunkban minden kultúrának és haladásnak a legnagyobb akadálya volt.
S mi joggal vagyunk büszkék arra, hogy ezt a tisztogatást sokkal erélyesebben, gyorsabban, merészebben, sikeresebben s a néptömegeknek, a nép sűrűjének befolyásolása szempontjából szélesebb arányokban és mélyebbre hatóan hajtottuk végre, mint a nagy francia forradalom több mint 125 évvel ezelőtt.
Mind az anarchisták, mind a kispolgári demokraták (azaz a mensevikek és az eszerek mint ennek a nemzetközi társadalmi típusnak orosz képviselői) hihetetlenül sok zagyvaságot összebeszéltek és összebeszélnek a polgári-demokratikus forradalomnak a szocialista (azaz proletár-) forradalomhoz való viszonyáról. Az elmúlt négy év teljesen igazolta, hogy mi helyesen értelmeztük ebben a pontban a marxizmust és helyesen vontuk le az előző forradalmak tanulságait. Végigvittük a polgári-demokratikus forradalmat úgy, mint senki más. Teljesen tudatosan, szilárd léptekkel és tántoríthatatlanul haladunk előre, a szocialista forradalom felé, jól tudva, hogy ezt a forradalmat nem választja el kínai fal a polgári-demokratikus forradalomtól, jól tudva, hogy csak a harc döntheti el, mennyire tudunk majd (végső fokon) előrenyomulni, mennyit fogunk az előttünk álló mérhetetlenül nagy feladatból megvalósítani, mennyit fogunk győzelmeinkből tartóssá tenni. Az élet majd megmutatja. Annyit azonban már most is megállapíthatunk, hogy gigászi munkát végeztünk — egy tönkretett, elgyötört, elmaradott ország — a társadalom szocialista átalakítása terén.
Térjünk vissza azonban forradalmunk polgári-demokratikus tartalmának kérdésére. Marxistáknak meg kell érteniük, hogy ez, mit jelent. A kérdés megvilágítására lássunk néhány szemléltető példát.
A forradalom polgári-demokratikus tartalma az ország társadalmi viszonyainak (rendjének, intézményeinek) megtisztítása a középkortól, a hűbériségtől, a feudalizmustól.
Mik voltak a hűbériség fő megnyilvánulásai, maradványai, csökevényei Oroszországban 1917-ben? A monarchia, a rendiség a földbirtoklási és földhasználati viszonyok, a nő helyzete, a vallás, a nemzetiségek elnyomása. Bármelyiket nézzük is ezek közül az „Augiász-istállók” közül — melyeket egyébként egyik előrehaladott állam sem takarított ki teljesen, amikor 125, 250 és még több évvel ezelőtt (Anglia 1649-ben) véghezvitte a maga polgári-demokratikus forradalmát —, bármelyiket nézzük ezek közül az Augiász-istállók közül, azt látjuk, hogy mi valamennyit teljesen kitakarítottuk. Alig tíz hét alatt, 1917 október 25-től (november 7-től) az Alkotmányozó Gyűlés szétkergetéséig (1918 január 5-ig), mi ezerszer többet tettünk e téren, mint a polgári-demokraták és liberálisok (kadetok) és a kispolgári demokraták (mensevikek és eszerek) uralmuk nyolc hónapja alatt.
Ezek a gyáva fecsegők, ezek az önimádó Nárciszok, ezek a Hamletecskék fakarddal hadonásztak, — és még a monarchiát sem semmisítették meg! Mi kisepertük az egész monarchista szemetet, mint soha senki más. Kő kövön, tégla téglán nem maradt a rendiség sokévszázados épületéből (a legfejlettebb országok, mint Anglia, Franciaország, Németország, máig sem szabadultak meg a rendiség maradványaitól!). A rendiség legmélyebbre eresztett gyökereit — a feudalizmus és a jobbágyság maradványait a földművelésben — teljesen kitéptük. „Lehet vitatkozni” (éppen elég irodalmár, kadet, mensevik és eszer él külföldön, hogy ilyen vitákkal foglalkozzanak) arról, hogy mire vezetnek „végülis” azok az átalakítások, amelyeket a nagy Októberi Forradalom a földbirtokviszonyokban végrehajtott. Mi most nem kívánunk időt vesztegetni ezekre a vitákra, mert mi ezt a vitát és a vele összefüggő viták egész tömegét harccal döntjük el. Nem lehet vitatni azonban azt a tényt, hogy a kispolgári demokraták nyolc hónapon át „egyezkedtek” a hűbériség hagyományait őrző földbirtokosokkal, mi viszont ezeket a földbirtokosokat hagyományaikkal együtt néhány hét alatt végleg elsöpörtük az orosz föld színéről.
Nézzük a vallást, vagy a nő jogfosztottságát, vagy a nemorosz nemzetiségek elnyomatását és jogi egyenlőtlenségét. Mindezek a polgári-demokratikus forradalom kérdései. A kispolgári demokrácia üresfejű „teoretikusai” nyolc hónapon át fecsegtek róluk; még a világ legfejlettebb országai között sincs egy sem, amelyben ezeket a kérdéseket polgári-demokratikus irányban teljesen megoldották volna. Nálunk az Októberi Forradalom törvényhozása ezeket a kérdéseket teljesen megoldotta. Mi annak rendje és módja szerint harcoltunk és harcolunk a vallás ellen. Mi valamennyi nemorosz nemzetiségnek biztosítottuk, hogy saját köztársaságuk vagy autonóm területük legyen. Nálunk Oroszországban nincs olyan gyalázatos, alávaló és ocsmány valami, mint a nő jogfosztottsága, illetve nemteljesjogúsága, a hűbériségnek és a középkornak ez a felháborító csökevénye, melyet az önző burzsoázia és az ostoba, megszeppent kispolgárság a földkerekség kivétel nélkül valamennyi országában újra meg újra megerősít.
Mindez a polgári-demokratikus forradalom tartalma. Ennek a forradalomnak (illetve, ha a közös típusú forradalom egyes nemzeti változatait külön-külön vesszük: ezeknek a forradalmaknak) haladó gondolkodású vezérei százötven-kétszázötven évvel ezelőtt megígérték a népeknek, hogy megszabadítják az emberiséget a középkori kiváltságoktól, a nő jogi egyenlőtlenségétől, egyik vagy másik vallás állami előjogaitól (vagy a „vallás eszméjétől”, a „vallásosságtól” általában), a nemzetiségek jogi egyenlőtlenségétől. Megígérték, de nem váltották be ígéretüket. Nem válthatták be, mert gátolta őket ebben – – – a „szent magántulajdon” iránti „tisztelet”. A mi proletárforradalmunkban ennek a háromszor átkozott középkor és e „szent magántulajdon” iránti átkozott „tiszteletnek” nyoma sem volt.
Ahhoz azonban, hogy a polgári-demokratikus forradalom vívmányait Oroszország népei meg is tarthassák, tovább kellett mennünk, s tovább is mentünk. Mi a polgári-demokratikus forradalom kérdéseit menetközben, igazi és legfőbb munkánk, proletárforradalmi, szocialista munkánk „melléktermékeként” oldottuk meg. A reformok, hangoztattuk mindig, a forradalmi osztályharc melléktermékei. A polgári-demokratikus átalakítások — hangoztattuk és bizonyítottuk be tetteinkkel — a proletár-, vagyis szocialista forradalom melléktermékei. És itt meg kell jegyeznem, hogy mindezek a Kautskyk, Hilferdingek, Martovok, Csernovok, Hillquitek, Longuet-k, MacDonaldok, Turatik és a „kétésfeles” marxizmus többi hősei nem tudták megérteni a polgári-demokratikus és a proletár-szocialista forradalom közötti ilyen viszonyt. Az első átnő a másodikba. A második menetközben megoldja az elsőnek a kérdéseit. A második megszilárdítja azt, amit az első elért. A harc és csakis a harc dönti el, mennyire sikerül a másodiknak túlnőnie az elsőn.
A szovjet rend éppen egyik szemléltető igazolása vagy megnyilvánulása ennek az egyik forradalomból a másikba való átnövésnek. A szovjet rend a demokratizmus maximuma a munkások és parasztok számára, s ugyanakkor a polgári demokratizmussal való szakítást és a demokrácia új, világtörténelmi típusának: a proletár demokratizmusnak, vagyis a proletariátus diktatúrájának létrejöttét jelenti.
Csak átkozzanak, szidjanak és gúnyoljanak bennünket a halódó burzsoázia és a nyomában kullogó kispolgári demokrácia kuvaszai és disznai a kudarcok és a hibák miatt, melyeket a mi szovjet rendünk építése során elkövettünk. Mi egy pillanatra sem feledkezünk meg arról, hogy kudarcok és hibák csakugyan szépszámmal voltak és vannak nálunk. Hogy is ne lennének kudarcok és hibák egy olyan új, az egész világtörténelem szempontjából új munkában, mint az államrendszer eddig még soha nem látott típusának megteremtése! Rendületlenül harcolni fogunk kudarcaink és hibáink kiküszöböléséért, azért, hogy szovjet elveinknek a tökéletességtől még nagyon-nagyon távol álló gyakorlati alkalmazását megjavítsuk. Arra azonban joggal lehetünk büszkék és büszkék is vagyunk rá, hogy nekünk jutott az a szerencse, hogy megkezdjük a szovjet állam felépítését és ezzel megkezdjük a világtörténelem új korszakát, azon új osztály uralmának korszakát, amelyet minden kapitalista országban elnyomnak, de amely mindenütt törekszik, hogy kiharcolja az új életet, legyőzze a burzsoáziát, megteremtse a proletariátus diktatúráját és megszabadítsa az emberiséget a tőke igájától, az imperialista háborúktól.
Az imperialista háborúk kérdése, a finánctőke nemzetközi politikájának kérdése, amely politika ma az egész világon uralkodó szerepet játszik, s amely elkerülhetetlenül újabb imperialista háborúkat szül, elkerülhetetlenül hallatlan mértékben fokozza a nemzeti elnyomást, a rablást, a garázdálkodást, s amely elkerülhetetlenül arra vezet, hogy a maroknyi „élenjáró” hatalom még jobban fojtogatni fogja a gyenge, elmaradott kisnépeket — ez a kérdés 1914 óta a földkerekség minden országában az egész politika sarkalatos kérdésévé lett. Élet-halál kérdése ez emberek tízmilliói számára. Arról van itt szó, hogy a következő imperialista háborúban, amelyet szemünk láttára készít elő a burzsoázia, amely szemünk láttára nő ki a kapitalizmusból, lemészárolnak-e 20 millió embert (10 millió helyett, amennyit az 1914—1918-as háborúban s a „kisebb” pótháborúkban öltek meg, melyek a mai napig sem értek véget); hogy ebben az elkerülhetetlen (a kapitalizmus fennmaradása esetén elkerülhetetlen) jövendő háborúban nyomorékká tesznek-e 60 millió embert (30 millió helyett, amennyit az 1914—1918-as háborúban tettek nyomorékká). A mi Októberi Forradalmunk ebben a kérdésben is a világtörténelem új korszakát nyitotta meg. A burzsoázia szolgái és másodhegedűsei — az eszerek és mensevikek, valamint az egész világ kispolgári, úgynevezett „szocialista” demokráciája — gúnyt űztek „az imperialista háború polgárháborúvá való átváltoztatásának” jelszavából. Pedig ez a jelszó bizonyult az egyedüli igazságnak — meg kell adni: kellemetlen, durva, meztelen és kegyetlen igazságnak, de mégis igazságnak a legkörmönfontabb soviniszta és pacifista ámítások tömkelege közepette. Az ámítások szertefoszlanak. A breszti békéről lehullott a lepel. Minden egyes nap egyre könyörtelenebbül leplezi le a bresztinél is rosszabb versailles-i béke jelentőségét és következményeit. S a tegnapi háború okain és a közelgő holnapi háborún töprengő milliók és tízmilliók előtt egyre világosabban, egyre élesebben, egyre parancsolóbban tárul fel a rideg igazság: nem szabadulhatnak ki másképp az imperialista háborúból és az elkerülhetetlenül imperialista háborút szülő imperialista békéből (ha érvényben volna a régi helyesírás, ezt a szót — „mir” — mindkét értelmében használnám: „imperialista békéből” és „imperialista világból”), nem szabadulhatnak ki máskép ebből a pokolból, mint bolsevik harccal és bolsevik forradalommal.
A burzsoázia és a pacifisták, a tábornokok és a nyárspolgárok, a tőkések és a filiszterek, a hívő keresztények s a II. és II 1/2-es Internacionálé lovagjai ám átkozzák habzó szájjal ezt a forradalmat. Nincs az a düh-, rágalom- és hazugságáradat, mellyel el tudnák homályosítani azt a világtörténelmi tényt, hogy a rabszolgák évszázadok és évezredek alatt először, válaszképpen a rabszolgatartók egymásközötti háborújára, nyíltan kiadták ezt a jelszót: változtassuk a rabszolgatartók között a zsákmány elosztásáért folyó háborút minden nemzet rabszolgáinak minden nemzet rabszolgatartói elleni háborújává.
Évszázadok és évezredek alatt először változott át ez a jelszó homályos és tehetetlen várakozásból világos és szabatos politikai programmá, az elnyomottak millióinak aktív harcává a proletariátus vezetésével, a proletariátus első győzelmévé, az első győzelemmé a háború megszüntetéséért folytatott harcban, a világ munkásai szövetségének első győzelmévé a különböző nemzetek burzsoáziájának szövetsége felett, annak a burzsoáziának a szövetsége felett, amely akár békét köt, akár háborúskodik, a tőke rabszolgáinak, a bérmunkásoknak, a parasztoknak, a dolgozóknak rovására teszi.
Ez az első győzelem még nem végleges győzelem, s ezt a győzelmet Októberi Forradalmunk mérhetetlen akadályok és nehézségek leküzdése árán, hallatlan szenvedések árán vívta ki, s közben többször is súlyos kudarcot vallottunk és egy csomó nagy hibát követtünk el. Hogyan is tudta volna egy elmaradott nép kudarcok és hibák nélkül legyűrni a földkerekség leghatalmasabb és legfejlettebb országainak imperialista háborúit! Mi nem félünk beismerni hibáinkat és józanul ítéljük meg őket, hogy megtanuljuk, hogyan kell őket kijavítani. A tény azonban tény marad: évszázadok és évezredek alatt mi vagyunk az elsők, akik azt az ígéretet, hogy a rabszolgatartók egymásközti háborújára a „válasz” a rabszolgáknak a minden néven nevezendő rabszolgatartók elleni forradalma lesz, maradéktalanul valóra váltottuk – – – és valóra váltjuk minden nehézség ellenére.
Mi elkezdtük ezt a művet. Hogy mikor, mennyi idő alatt és melyik nemzet proletárjai fogják befejezni — lényegtelen kérdés. A lényeges az, hogy a jég megtört, hogy az út megnyílt, az irány ki van jelölve.
Csak folytassák a képmutatást, kapitalista urak, akik a „hazát védelmezik” — a japán hazát az amerikaival szemben, az amerikai hazát a japánnal szemben, a francia hazát az angollal szemben és így tovább! Ám „üssék el” ezután is a II. és II 1/2-es Internacionálé vitéz urai, az egész világ összes pacifista nyárspolgáraival és filisztereivel egyetemben az imperialista háborúk elleni harc eszközeinek kérdését újabb „bázeli kiáltványokkal” (az 1912-es bázeli kiáltvány mintájára)! Az első bolsevik forradalom kiragadta az imperialista háborúból, az imperialista békéből az első százmillió embert. Az elkövetkezendők ki fogják ragadni az ilyen háborúkból és az ilyen békéből az egész emberiséget.
Utolsó — és legfontosabb, legnehezebb, legkevésbé befejezett feladatunk: a gazdasági építés, a lerombolt feudális és a félig lerombolt kapitalista épület helyén az új, szocialista épület gazdasági alapjának lerakása. Ebben a legfontosabb és legnehezebb munkában ért bennünket a legtöbb balsiker, ezen a téren követtük el a legtöbb hibát. Hogyan is tudtunk volna ilyen világraszóló új feladatot balsikerek és hibák nélkül megkezdeni! De megkezdtük és folytatjuk a munkát. Éppen most számos hibánkat javítjuk ki „új gazdasági politikánkkal”, tanuljuk, hogyan építsük tovább a szocializmus épületét kisparaszti országban ezek nélkül a hibák nélkül.
A nehézségek felmérhetetlenek. Megszoktuk, hogy mérhetetlen nehézségekkel kell megküzdenünk. Nem hiába neveztek el bennünket ellenségeink „keményfejűeknek” és a „csonttörő politika” képviselőinek. Mi azonban elsajátítottuk — legalábbis bizonyos mértékig — a forradalomban okvetlenül szükséges másik művészetet, a rugalmasságot is, azt, hogy gyorsan és hirtelen megváltoztassuk taktikánkat, számbavéve a megváltozott objektív feltételeket, új utat választva célunk elérésére, ha az előbbi út az adott időszakban célszerűtlennek, lehetetlennek bizonyult.
Mi, akiket magasra emelt a lelkesedés hulláma, s akik felébresztettük a nép lelkesedését előbb általános politikai, majd katonai téren, arra számítottunk, hogy közvetlenül e lelkesedés alapján megvalósíthatjuk az ugyanolyan nagy gazdasági feladatokat is (mint amilyen nagyok az általános politikai és katonai feladatok voltak). Arra számítottunk — vagy talán helyesebben: feltételeztük elégséges számítás nélkül —, hogy a proletár állam közvetlen parancsszavával meg tudjuk majd szervezni kisparaszti országunkban az állami termelést és az állami termékelosztást kommunista elvek alapján. Az élet megmutatta, hogy tévedtünk. Több átmeneti szakaszra: államkapitalizmusra és szocializmusra van szükség ahhoz, hogy előkészítsük — hosszú évek munkájával előkészítsük — a kommunizmusba való átmenetet. Ne közvetlenül a lelkesedésre építsünk, hanem a nagy forradalom szülte lelkesedés segítségével a személyes érdekre, a személyes érdekeltségre, a gazdasági meggondolásokra támaszkodva dolgozzunk azon, hogy mindenekelőtt szilárd kis hidakat építsünk, amelyek kisparaszti országunkban az államkapitalizmuson át elvezetnek a szocializmushoz; másképp nem érkezünk el a kommunizmushoz, másképp nem tudjuk elvezetni a kommunizmushoz az emberek tízmillióit. Ezt mondta nekünk az élet. Ezt mondta nekünk a forradalom fejlődésének objektív menete.
És mi, akik három és négy év alatt megtanultuk egy kevéssé, hogyan kell éles fordulatokat végrehajtani (amikor éles fordulatra van szükség), elkezdtük buzgón, figyelmesen, kitartóan (bár még mindig nem eléggé buzgón, nem eléggé figyelmesen, nem eléggé kitartóan) tanulni az új fordulatot: az „új gazdasági politikát”. A proletár államnak óvatos, gondos, hozzáértő „gazdává”, ügyes nagykereskedővé kell válnia — különben nem állíthat gazdaságilag talpra egy kisparaszti országot, más átmenet a kommunizmusba most, a mai viszonyok között, a kapitalista (egyelőre még kapitalista) Nyugat szomszédságában nincsen. A nagykereskedő mint gazdasági típus látszólag oly messze van a kommunizmustól, mint ég a földtől. Ez azonban éppen egyik olyan ellentmondás, amely a való életben elvezet a kisüzemű paraszti gazdaságtól az államkapitalizmuson keresztül a szocializmushoz. A személyes érdekeltség növeli a termelést; nekünk pedig mindenekelőtt és mindenáron a termelés növelésére van szükségünk. A nagykereskedelem gazdaságilag egyesíti a kisparasztok millióit azáltal, hogy érdekeltté teszi, összekapcsolja és elvezeti őket a következő lépcsőfokra: a termelési kapcsolat és egyesülés különböző formáihoz. Gazdasági politikánk szükséges átépítését már megkezdtük. Némi sikereink — nem nagy, részleges sikerek ugyan, de mégis kétségtelen sikereink — e téren már vannak. Az előkészítő osztályt az új „tudománynak” ebben az iskolájában már befejezzük, és tovább megyünk a következő osztályokba buzgón és kitartóan tanulva, minden lépésünket gyakorlatilag ellenőrizve, nem riadva vissza attól, hogy az elkezdett munkán újra meg újra változtassunk, hogy hibáinkat — miután jól átgondoltuk jelentőségüket — kijavítsuk. Ki fogjuk járni az egész „tanfolyamot”, bár a világgazdaság és a világpolitika körülményei jóval hosszabbra szabták és jóval nehezebbé tették számunkra, mint szerettük volna. Bármilyen súlyosak legyenek is az átmeneti idő szenvedései, a bajok, az éhség, a bomlás, csüggedni nem fogunk és ügyünket mindenáron elvisszük a végső győzelemig.
1921. X. 14.
N. Lenin
Megjelent: „Pravda” 234. sz. 1921. október 18.
Lenin Művei. 33. köt. 33—42. old.
(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!